Ács Fruzsina: „Az aktív traumát az ember nem tudja színpadra vinni”

Tehetségkutatón kezdődött a színpadi pályafutásod. Mennyire volt félelmetes egyedül kiállnod?

Eredetileg pszichológia szakra jártam, de mindig is a humor volt a kapcsolatteremtő eszközöm. Azt terveztem, hogy egyszer majd írni fogok egy vicces könyvet. Aztán jött a Dumaszínház felhívása, a Magyarország, szereplek!, és gondoltam, bármi lesz is, előbb-utóbb majd akkor oda fogok írni. Az első fellépés szinte mindig rossz. Az ember rutintalan ebben a közegben, azt sem tudja, hová tegye a kezét, az otthon kitalált poén teljesen máshogy ül. 

Velem is így volt, viszont a sok poénból kettő működött, és ez jó érzés volt. 

Litkai Gergelyék szerződést ajánlottak. Az elején nem értem el nagy sikereket, fél év után jött az áttörés. Akkor egy este, az elejétől a végéig nálam volt a gyeplő a színpadon, és megéreztem, hogy ezt kéne csinálnom. Utána megint nem ment olyan jól. Egy stand-uposnak nagyon sok fellépés kell ahhoz, hogy mindent kézben tudjon tartani.

Az előadásaid tematikai szempontból összeszedettek, alaposan körbejársz egy-egy jelenséget, érzést, élethelyzetet. Ez nem minden stand-uposra jellemző, sokszor inkább csak poénokat fűznek egybe összekötő szövegekkel. 

Fontos, hogy tudjam, miről akarok beszélni. Az elején sokszor poénra írtam anyagot, de egy idő után elfogynak a gimis sztorik, azok a helyzetek, amelyeket mindenki ismer. A legtöbb embernek harmincéves korára van öt-tíz percnyi vicces, izgalmas, extrém története. Amikor ez a forrás elapad, marad az attitűd, a saját nézőpont, ahogyan én látom a dolgokat. Fontos, hogy valamiképpen kötődjem ahhoz, amiről beszélni akarok, legyen hozzá kapcsolatom, legyen róla élettapasztalatom vagy álláspontom. Egyébként politikáról vagy közéletről nem szoktam annyira beszélni, de nem azért, mert ne olvasnám a híreket, vagy ne érdekelne, hogy mi zajlik körülöttünk. 

Csak ezek számomra nem annyira egyetemesek, mint az, hogy hogyan működik egy ember, milyen a személyisége. Engem sokkal jobban érdekel, hogy miért gyarló, miért gonosz, miért csodálatos.

A történeteid többségében egyes szám első személyben vagy jelen, és elég mélyre is mész. Akkor lehet ­színpadra vinni egy nehézséget, amikor már a múlté?

Az aktív traumát, amely még nincs feldolgozva, az ember nem tudja színpadra vinni. Ha még túl éles, nehéz öniróniával tompítani. Amikor már sikerült átdolgozni önismerettel, pszichológiával, akkor mehet a műsorba. Ugyanakkor a legtöbb humorista nem konkrét traumákat ad át, hanem a nehézség esszenciáját. De hát végül is a traumáink formáltak mindannyiunkat azzá, akik vagyunk.

Abban segít a pszichológiai előképzettség, hogy biztosan érezd, hol van a határ, ahol egy poén még nem bántó?

Nem. Ez inkább személyfüggő. És különböző társaságokban sokkal érdekesebb is, mert a színpadon háromszáz különböző hátterű emberhez beszélek, tehát sokkal inkább valami nagyon általános mércét kell szem előtt tartanom. A kollegiális és baráti kapcsolatban épp azt szeretem, hogy tudom, szinte nincs határ. A nagyon fájdalmas dolgokról is születhetnek poénok, belefér, mert abban a közegben mindenkinek első a humor, és tudja, hogy ez játék. 

Az interjú folytatása a Képmás magazin legfrissebb, 2025. júniusi számában olvasható. Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben. A magazinra előfizethet itt.