Miniszoknyák és lesifotók – A fejetlenség nem mentség!

Az a friss reakciókban is újra előkerült, hogy pár éve a Metropol „Koldustérképet” készített olvasói fotókból a főváros utcáin élő hajléktalanokról: „mutatjuk, hol zaklatják a kéregetők a járókelőket” szöveggel, és emiatt az MNHH egyszer már 250 ezer forintra bírságolta a lapot – gondolom, a vele járó médiafelhajtás ennek a sokszorosát hozta a kiadónak hirdetésekben.   

Azonban a „Fotózza le, küldje be!” sorozat tovább folytatódott, amíg a szexista szerkesztők a női önérzet lábára nem léptek. Pontosabban fotóztak. 

Hogy egy bulvárlap meddig megy el, azt a brand határozza meg (ez esetben a haszon és a szerkesztőségi ízlés halmazának közös metszete). A felhívásával nincs is semmi baj, amíg cuki kutyákat, szemetes aluljárót, vicces feliratot fotóz az olvasó. De mi a helyzet az emberekkel, akiknek nincs tudomásuk arról, hogy ők vagy bizonyos testrészeik több százezres példányban díszelegnek egy ingyenesen szórt kiadvány oldalain? 

A kollektív kukkolásra való buzdítás tovább roncsolja a társadalom szövetének még épen maradt darabkáit, ha a nyilvánosságban a szerkesztők olyan viselkedésre biztatják az embereket, amelyet más országokban bűncselekményként kezelnek, mindez nem marad sokáig a bulvárlapok oldalain: átgyűrűzik az iskolai öltözőbe, a randihelyekre és a közösségi médiába is. 

A rövid szoknyás botrány három kérdést vet föl bennem.

Mi a sajtójogban a „képmáshoz fűződő jog”? A törvény szerint minden olyan esetben szükség van hozzájárulásra, amikor a képen szereplő személy felismerhető. 

Nos, akkor tényleg elég csak levágni a fejét ahhoz, hogy a kiadó az újabb pár százezres büntetést megússza? Ha igen, akkor talán érdemes ezt újragondolni. 

Egyébként a lábaktok mellett közölt „hellokittys” lány minden bizonnyal tökéletesen azonosítható az ismerősei számára, sőt ha metróval jár munkába, már szerdán sokan összevethették aznapi outfitjét a képpel és a szarkasztikus címmel: „Nagyra nőtt rajongó”.

A felhasználáshoz szintén az érintett hozzájárulása szükséges, a kép elkészítésébe való beleegyezés nem jelenti a közléshez való hozzájárulást is, nem is olyan rég volt ebből botrány a kismama-szépségverseny kapcsán. (Ez már a következő kérdéshez vezet, hogy vajon szabad-e felhasználni a képet, ha a rajta szereplő nincs egészen tisztában azzal, mibe is egyezik bele.) Eddig a szakma jogi része. És akkor jönne az etikai…

Mi az újságírói hivatásban a képmáshoz fűződő jog? Szeretném hinni, hogy az emberi méltóság megőrzése körül kell keresgélnünk. Amelynek nem része olvasóink lesifotók készítésére, vagyis mások nyomorának, ruhaválasztásának, esetlenségének megörökítésére és közhírré tételére buzdítása. Megjegyzem, szerintem ez az újságírásban sem etikus, esetleg a keskeny mezsgyén járó oknyomózó műfajban, de ott sem az ember gúnyolása, tárgyiasítása a cél. 

Véleményem szerint az emberi méltóságnak a fotózott személy „lefejezése” vagy alfelének fotózása nem használ. 

Tudom, hogy a határt nem mindenki húzza meg ugyanott, de a magazin neve, amit két évtizede szerkesztek: Képmás. 

Számít-e, hogy mit gondol egy újságíró egy olyan korban, amikor a szakma azon sopánkodik, hogy a mesterséges intelligencia holnap elveszi a munkáját? Pontosan emiatt számít. Mert a média és a kommunikáció legnagyobb kihívása ma éppen az, hogy egy olyan korszakban, amikor már nem lesz szükség lesifotóra sem ahhoz, hogy bárkiről bármilyen lejárató, megalázó képi tartalmat készítsünk, be tudjuk-e építeni azokat az erkölcsi gátakat a rendszerbe, amelyek feltartóztatják a buylingot, az emberi méltóságot sértő anyagok és a bosszútartalmak megosztását. 

Tudunk-e újságíróként és fotósként mércét állítani magunk is, tudva, hogy sokaknak leszünk követendő példa? Vagy esetleg épp ellenkezőleg: elhitetjük mindenkivel, akinek van egy okostelefonja, hogy egy ismeretlen nőről titokban készített combfotóval egy kétszázezres lap „szerkesztője” lehet („Szerkessze velünk a Metropolt!”). 

Ez esetben nem az AI fenyegeti a hivatásunkat, hanem mi magunk.