A budapesti tejivók története és aranykora

A „sajtfejűektől” Pasteurig 

Közép-Európában már Krisztus előtt hatezer évvel ezelőtt is foglalkoztak mezőgazdasággal és állattenyésztéssel. A legújabb kutatások szerint az első európai tejivók feltételezhetően ebben a régióban, vagyis a mai Magyarország, Ausztria és Szlovákia területén létesültek. Bár az ókori görög és római kultúrák kedvelték a sajtot, barbárnak tartották a vajat és tejet fogyasztó népeket. A 16–17. században érkezett el a fordulópont, amikor a „sajtfejűeknek” csúfolt, gazdasági és kereskedelmi hatalmat szerző hollandoknak köszönhetően világszerte elterjedtek a tejtermékek, 1862-től pedig Louis Pasteur és Claude Bernard nyitott új korszakot a pasztörizálással. 

Tejet mindenkinek! 

A tejfogyasztás mint megoldandó kérdés a 19–20. század fordulóján került a középpontba, többek között a fővárosi lakosság számának gyors növekedése miatt, ami élelmiszer-ellátási problémát okozott. Ezért 1883-ban létrehozták a Budapesti Központi Tejcsarnok Szövetkezetet, amelynek feladata a budapesti tejellátás koordinálása, a megfelelő minőségű és mennyiségű tej biztosítása volt. 

Előírásokkal szabályozták a tehenészetek működését, szigorúan ellenőrizték a takarmány minőségét, hogy csak a legegészségesebb tej juthasson el a fióküzletekbe. 

A szövetkezet „gondoskodni fog továbbá tejivó-csarnokok felállításáról, a tejnek csapó-kocsikon leendő utcai kiméréséről. […] Miután pedig a közönség egy része nyáron rendesen a zöldbe megy, ennélfogva a Svábhegyen, Zugligetben, Városligetben stb. szintén lesznek ivócsarnokok, a vásártereken pedig tejsátrak fognak felállíttatni” – írta a Budapesti Hírlap 1884-ben. A fővárosban 1906-ra már 110 szövetkezeti üzlet működött. 

A tejivók hajnala 

Az első, ma is működő tejbár, a Mleczarnia Nadświdrzańska 1896-ban Varsóban nyílt meg. Hazánkban ennek példáján bukkantak fel a századfordulón a tejivók és tejcsarnokok, 1906-ban a Margitszigeten a rózsakertészetben állítottak fel egy pavilont, ahol a pasztörizált tej, gyomor- és cukorbetegek számára egyaránt fogyasztható gyógytejek és tejtermékek mellett ásványvizet is árultak, mindent szigorúan palackozva, ezzel garantálva a minőséget. 1912-ben nyitott meg „a Fürdő-utca és Erzsébet-tér sarkán a Középponti Tejcsarnok városi tejivó-csarnoka. Minden tolakodó cifraságtól ment egyszerű, de művészi ízléssel kiállított fehér szalon ez, ahol naponta friss, legjobb minőségű tejet és tejtermékeket […] szolgálnak fel, ragyogó tisztaságban, mérsékelt árak mellett” – adta hírül a Budapesti Hírlap. A tejivók széles kínálattal, alacsony árakkal várták a vendégeket, aludttejjel, turmixszal, limonádéval, pékáruval, rétessel, fagyival, sőt esetenként kaszinótojással vagy aszpikos nyelvvel. 

Pápa Zoltán 1927-ben a Ferenc körúton nyitotta meg Irodalmi Tejivóját, ahol nem csupán friss tejtermékek és pékáruk között válogathattak a vendégek, de több mint 300 hazai és külföldi lap, valamint kölcsönkönyvtár is a rendelkezésükre állt. Nyolc-kilenc pengőért lehetett napijegyet váltani, amely egész napos ellátást és két könyv kölcsönzését is magában foglalta. „Meg kell még említenem azt, hogy a vendégeket akkor sem zaklatták, ha nem fogyasztottak semmit, mert a tulajdonos jól tudta, hogy éppen nincs pénzük.” 

„Aki kisebb hitelt kért, egy ebédet vagy egy kávét, minden további nélkül megkapta a pénztelen bohémeket kedvelő tulajdonostól” – olvasható a Budapest folyóirat 1966-os számában. 

 Az első világháború a tejfogyasztásra is hatással volt, a berendezések tönkrementek, a szállítás akadozott, a városokból fokozatosan eltűnt a tej. Míg a háború előtt Budapesten háromszázezer liter tej fogyott naponta, 1920-ra a kilenc budapesti tejcsarnok csupán napi 75-75 literrel gazdálkodhatott.  

Kép

A Közért vállalat tejivója – Forrás: Fortepan/Bauer Sándor

„A tej élet, erő, egészség” 

Az 1960–70-es évekkel köszöntött be a tejivók aranykora. Népszerűsítésüknek nem csupán társadalmi-gazdasági, de egészségügyi oka is volt. Plakátok, reklámok buzdítottak a csontokat és fogakat erősítő tej, túró és sajt vásárlására. A büfékben, kórházakban előirányozták a tejalapú ételek arányának emelését, az iskolákban bevezették a tej és a kakaó árusítását, emellett országos programot hirdettek a tejet és tejtermékeket árusító üzletek számának emelésére. Az Esti Hírlap 1960-as számában olvasható, hogy „újjáépítve várják a kirándulókat a Széchenyi-hegyi, szabadság-hegyi és a római-parti tejbüfék is. Mindenütt lesz hűtőgép és bőven tárolhatnak kakaót, tejet, egyéb tejtermékeket. A strandokon is lesz tejbüfé.” Emellett a belvárosban is egymás után bukkantak fel a tejbárok, a Tanács (ma Károly) körúti Kis Lucullus tejpresszó, a Jókai Mór utcai tejfiók, a Hunyadi téri tejpavilon vagy a Csanády utca tejbisztró.  

A szocialista vezetés az alkoholfogyasztás visszaszorításának eszközeként is tekintett a tejivókra, amelyek gyakran sörözők átalakításával létesültek. 

A Marx (ma Nyugati) téri Viktória söröző helyén például 1950-ben hatszáz fő befogadására alkalmas Tejvendéglő nyílt. A Friss Újságból kiderült, hogy „piros bőrüléses, kényelmes fotelek, neonfények, ragyogó tisztaságú büffé várja a vendéglő látogatóit. Kipróbálják a csapokat, gazdagon buggyan elő a hideg tej, kávé, kakaó, készítik az étlapot, népreggeli (tejeskávé vajas kenyérrel) 1,00 forint, napi különlegességek: hideg almaleves 2,50, túrós gombóc 3 forint, további ételek: túrós rétes 2 forint, meleg tejberizs 2 forint, gyümölcsfrappé tejszínnel 1,50.” 

„Ezt nem lehet megunni”? 

Az 1970-es évekre már nem pusztán fővárosi kiváltság volt a tejivó. Debrecenben, Győrben, Sopronban és Pécsen élelmiszerüzletek, poharazók helyén nyíltak tejbárok, közel a gyárakhoz, ipartelepekhez és lakónegyedekhez. Debrecenben nyitották meg az első, vasútállomáson létesült tejbárt 1974-ben. Ezen a példán felbuzdulva, a dohányfüst- és alkoholmentesség célját szem előtt tartva alakították át a győri MÁV állomás várótermét is. 

Az 1980-as évekre a tejivók kezdték elveszíteni eredeti funkciójukat, ami a vendégkör átalakulásával is járt. Csalódásáról számolt be a Népszava újságírója 1976-ban: „S ott, hátul, a tejbár sötétjében, sűrű füstben, kis asztaloknál is vendégek ültek, ittak. Mit ittak? Sört és pálinkát. Honnan vették a szeszt? Természetesen a pult hátranyúló szárnyáról, amelyen szépen sorakoztak a rumos, cseresznyés, barackos, gines, szilvás, sörös és boros üvegek. […] A kirakatban Rákóczi-túrós és málnás-tejes turmix, a háttérben vastag füstben és sűrű homályban szesz minden változatban.” 

A Cserpes cég 2012-ben élesztette újjá a klasszikus tejivók hagyományát, első üzletét a tej világnapján nyitotta meg, amelyet a Nemzetközi Tejszövetség 1957 óta minden május utolsó keddjén ünnepel.  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>