Két Semmelweis-mítosz, ami hamis vagy csak félig igaz

1. mítosz, csak részben igaz: 
Semmelweis felfedezését teljes elutasítással fogadták kortárs kollégái

Semmelweis a 19. század végétől kezdve lett világhírű, akkorra terjedt el felismerésének híre: úgy „fedezte fel” ugyanis a klórvizes kézmosást mint a gyermekágyi láz elkerülésének eszközét, hogy csak statisztikailag tudta bizonyítani a hatásosságát, kóroktanilag még nem volt birtokában a megfelelő tudásnak. (A mikrobák létezését Louis Pasteur bizonyította 1857-től, és felismerése csak fokozatosan vált ismertté.) 1847-ben, sok vizsgálódás után jutott el a bizonyosságra: a gyermekágyi láz nem járvány, ahogy korábban gondolták, hanem oka a klinikán keresendő. Egy haláleset megvilágosította számára az összefüggéseket: egy orvoskollégája boncolás közben szerzett sebtől vérmérgezést kapott és meghalt, hasonló tünetekkel, mint szülés után a nők. Ettől kezdve, hogy a „hullaméreg” átvitelét megakadályozza, ő és tanítványai minden vizsgálat előtt klóros vízben alaposan kezet mostak. 

A halálozások száma pár hónap alatt drasztikusan visszaesett. 

A statisztika tehát – és Semmelweis szenvedélyesen hitt a számokban, vagyis a gyakorlati eredményességben – ékesen bizonyította a fertőtlenítő kézmosás hatásosságát. Ám tudományosan nem tudta megindokolni az ok–okozati viszonyt. Így aztán kollégái jórészt fanyalogva fogadták a kötelező kézmosást, ami nagyon macerás, sok időt elvevő, a bőrt is kikezdő művelet volt. Nem segített az elfogadtatásban nehéz, indulatos, türelmetlen természete sem. Ugyanakkor levéltári anyagok tanúsítják, hogy Semmelweis tanárai és barátai éveken keresztül szívósan harcoltak érte és elveiért, és még akkor is kitartottak mellette, amikor ő maga már hátat fordított Bécsnek. Egyik angol orvoskollégája, akit bécsi személyes találkozásukkor annyira meggyőzött, hogy Angliába visszatérve több előadást is tartott a gyermekágyi láz leküzdésére tett javaslatáról, 1849-ben így tájékoztatta levelében : „Felfedezésednek híre és igaza már egyre inkább terjed a közvéleményben, és valamennyi orvosi társulatban megértik és elismerik, mennyire hasznos dolog."

Semmelweis Ignác 1850-ben visszaköltözött Budára, és a pesti Rókus kórház szülészeti osztályának vezetője lett, ahol a fertőtlenítő kézmosást is megkövetelte. Még nagyobb hatókört kapott, miután 1855-ben szülészprofesszorrá nevezték ki a pesti orvosi egyetemen, így valamennyi szülészorvos- és bábanövendékének megtanította a kézmosást. Szakmai elismertségét az is bizonyítja, hogy a zürichi egyetemre is meghívták tanítani, de ő Pesten maradt. 

Kép

Semmelweis korabeli kórház egy festményen – Forrás: Wikipedia

1860-ban Bécsben adatta ki német nyelvű könyvét Die Aetiologie… címmel a gyermekágyi láz kóroktanáról és megelőzéséről. Ebből Semmelweis maga küldött el egy példányt a magyarországi helytartótanácsnak azzal a céllal, hogy kézmosási reformját rendelettel biztosítsák – ők a pesti egyetem orvoskarának a véleményét kérték, akik támogatták. Így lett hivatalos utasítás 1862-ben, hogy Semmelweis javaslatát be kell építeni a kórházi gyakorlatba – nyilván ez nem valósult meg egyik napról a másikra. Semmelweis nyílt, sürgető leveleket írt a jelentős európai kórházak ismert professzorainak, hogy térjenek át ők is a fertőtlenítő kézmosásra – ám értelemszerűen ennek sem lett azonnali hatása, ami a jó ügy iránti buzgalmában csalódást okozott neki. Tanítványai halála után is követték gyakorlatát, majd egyre több külföldi orvosi intézményben is alkalmazták a fertőtlenítő kézmosást. 

Például Fleischer József, aki 1869-ben a Rókus kórház szülészeti osztályának élére került, szigorúságban még Semmelweis-en is túltett, így osztályán a gyermekágyi lázban megbetegedettek aránya egy százalék alatt maradt.

Egy fiatal orvos, aki rendszeresen európai úti beszámolókat küldött az Orvosi Hetilapnak, néhány évvel Semmelweis halála után írta, hogy „Semmelweis tanár már sok hódítást tett. Néhol csak hallgatva követik, másutt vezérnek nevezik őt. A legnagyobb örömmel írhatom, hogy olyan híres egyetem, mint a berlini, azon elvek szerint halad ma, melyeket eleinte kétellyel fogadott.”

Tehát helytelen azt állítani, hogy életében senki nem értette meg felfedezése jelentőségét – ám nyilván elfogadottsága lassan haladt, és életében még nem érte el azt a szintet, ami őt, a minden betegért felelősséget érző orvost elégedettséggel töltötte volna el. 

2. mítosz – nem igaz: 
Semmelweis ellen irigy kollégái és rosszakaratú felesége összeesküvést szőttek, elmebetegnek nyilvánították, bezáratták, gyakorlatilag megölették.

47 éves volt, amikor rossz elmeállapota és indulatkitörései miatt fiatal felesége és orvosbarátai a neves bécsi orvoshoz, Ferdinand von Hebrához (egyébként Semmelweis egyik pártfogójához) fordultak orvosi tanácsért, aki elmegyógyintézeti kezelést javasolt. Állapota javulásában reménykedve szállították be egy dél-ausztriai intézetbe (nem Döblingbe), persze akarata ellenére. Semmelweis Ignác 1865. augusztus 13-án az intézetben halt meg. Ez rengeteg mendemonda és összeesküvés-elmélet alapja lett. 

Orvosbarátait árulóinak tartották, feleségét azzal vádolták, hogy meg akart szabadulni férjétől, akinek nem ismerte fel emberi nagyságát. Szemére hányták, hogy férje hamvait csak 1891-ben hozatta haza Budapestre, valamint hogy magyarította a nevét Szemerkényire. (A teljes képhez hozzátartozik, hogy Semmelweis Ignác testvérei már jóval korábban magyarosították a családnevüket Szemerkényire, özvegy sógornőjük csak az ő példájukat követte. Anyagi és emberi státusza pedig sokkal rosszabb lett férje halála után: kisgyerekeivel együtt gyakorlatilag rokonai kegyelemkenyerére szorult.)

Kép

Semmelweis Ignác fotója (1864) – Forrás: MNM Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és Könyvtár / Wikipédia

Nagy hullámokat vetett a halálával kapcsolatos mítoszalkotás, amikor 1963-ban exhumálták, és három magyar orvostekintély megvizsgálta csontmaradványait. 

Ők arra jutottak, hogy Semmelweis a jobb kezén kialakult lassú lefolyású csontvelőgyulladásból támadt szepszisben halt meg – ugyanabban a kórban, amelynek megelőzéséért küzdött. 

Zavart elmeállapotát csak a szepszist kísérő delíriumnak tartották. 

A másik, kicsit későbbi elméletet Benedek István pszichiáter állította fel: szerinte az elmebaj, ami környezete számára már elviselhetetlenné vált, paralysis progressiva lehetett, amely a szifilisz (vérbaj) harmadik, halálhoz vezető periódusa volt, tehát Semmelweis a sebe elfertőződése nélkül is hamarosan meghalt volna. (A szifilisz abban a korszakban szinte „népbetegség” volt, és nemcsak nemi úton, hanem akár szüléslevezetés vagy boncolás során is megkaphatta.) A végkifejletet a kézsérüléséből adódó szepszis gyorsíthatta.

A halála körüli találgatások akkor durvultak el, amikor az 1970-es évek közepén Silló-Seidl György NSZK-ban élő orvosnak sikerült Ausztriából megszerezni Semmelweis eredeti boncjegyzőkönyvét, ami a szepszist megerősítette, de mást nem. Ám ő megjelentette magyarul és németül a könyvét, amelyben Semmelweis magyar barátait és pályatársait összeesküvéssel vádolta meg, „komplottot alkottak az osztrák orvoskollégákkal az eltüntetésére, indokolatlanul elmegyógyintézetbe záratták, ahol aztán brutális bánásmóddal meg is ölték”.

Ez a legkrimiszerűbb elmélet, amelyet semmilyen bizonyíték nem támasztott alá, lett a legnépszerűbb, időről időre visszatér a bulvár- és ponyvairodalomban. Neves „szakértők” (köztük egy népszerű orvos-genetikus, egy biztonsági szakértő és egy irodalomtörténész) is e regényes változat mellett teszik le a voksukat. „Megölték? Meg. Kik? Hogyan? Elzárták a külvilágtól, megverették, sérüléseket szenvedett, sebei megfertőződtek, nem kezelték, vérmérgezést kapott” – írta Silló-Seidl az Élet és irodalomban megjelent 1977-es cikkben. 

Vele szemben a józanabb és tudományosabb magyarázatot képviselte Antall József orvostörténész, aki kijelentette ugyanebben az újságban, hogy „Semmelweist nem ölték meg”. 

Semmi nem igazolja, hogy erőszakosan bántak vele, sérüléseit akár önmagának is okozhatta abban a cellában, ahová ön- és közveszélyesként bezárták, és ahonnan valószínűleg menekülni próbált – ez sajnos érvényes abban az időszakban valamennyi súlyos elmezavarban szenvedőre, akiknek a kezelésére kíméletesebb módszerek még nem álltak rendelkezésre.

Laikusként mi annyit láthatunk, hogy a halála előtti évben készült fotón szinte öregemberként néz ránk, pedig csak 46 éves volt, három kicsi gyerek apja. Másfél század után visszatekintve elmondhatjuk róla, hogy tragikus, de sikeres élete volt. „Tanításom arra való, hogy a szülőotthonok rettegését elűzze, hogy a férjnek a feleséget, a gyermeknek az anyát megtartsa” – írta hitvallásként. Valójában ennél sokkal többet köszönhetünk neki: minden orvosi beavatkozás biztonságosabb lett az útmutatásának köszönhetően.

Felhasznált irodalom:
Semmelweis Ignác emlékezetére, 150 évvel halála után. Főszerk.: Dr. Monos Emil. Semmelweis Kiadó, 2015.
http://real.mtak.hu/30826/1/Benedek_I._Semmelweis_MTA_2_u.pdf 
https://mek.oszk.hu/05400/05427/pdf/Semmelweis_keziratai.pdf 
https://leveltarimozaikok.bparchiv.hu/2023/12/08/leveltari-mozaikok-91/?fbclid=IwAR1yaV5y-IWt6J5cAGhwFz6NWLwOkenbIhiO9p0Lmtv8JW8_h8oIpZDFPwc#more-3987