Szám Kati: A test, ami adatott – #Szembefordított tükrök

1. A neonfény élesen verődik vissza a fehér csempékről, az asztal hidege a papírlepedő alól a csontjáig kúszik. Nem tudná megmondani, hogy két perc vagy tíz telt el azóta, hogy kiment a fehér köpenyes klumpás nővér azzal, hogy „ne mozduljon”, de a kattogás, berregés már elmúlt. Várja a klumpák kopogását, hogy felkelhessen innen. Hová lett a nővér? Megfeledkezett róla? Kiment a mosdóba? Vajon már megmozdulhat? „Elnézést…” – szólal meg bátortalanul. Nem ismétli meg hangosabban. Hason fekve csak a padlót látja a nagy lófej alakú repedéssel. 

Elképzeli magát felülről, ahogy fekszik. Így láthatják magukat a műtőasztalon azok, akik a klinikai halálból visszatértek. 

A beszámolók szerint a testükön kívülről, nem érezve fájdalmat, félelmet, szomorúságot… 

De ő érez. Fájdalmat a derekában. Most is, ahogy a medencéje a papírlepedőre tapad. És elhagyatottságot, ebben az itt felejtett testben. Odakint most valahol beszélgetnek. Talán az ő leleteiről. Legszívesebben kikiabálna: Halló, itt vagyok kiterítve! Egy élő testben egy emberi lélek! Egyszer csak csupasz vezényszó érkezik: „Felöltözhet, a folyosón várakozzon!” S ő magára veszi fegyelmezetten az asztalon fekvő testet, majd a Vetkőző feliratú fülkében összehajtogatott ruhadarabokat. 

2. Hasal az ágyon, arca a fejtartó párnájával keretezve. Jól ismeri ezeket a repedéseket a régi ház parkettáján. Két éve látta először, ahogy a lécek görcsösen egymásba kapaszkodnak. Most úgy látja, hogy lágyan ölelve fonódnak egymásba.  

Egy év kellett hozzá, hogy a parkettára meredve ne az járjon a fejében, vajon van-e erre egyáltalán ideje, hogy elég frissen van-e szőrtelenítve a lába, és nem izzadt-e meg nagyon, amíg felrohant a lépcsőn. Egy évre volt szüksége, hogy a telefonját az előszobában hagyja, hogy engedje a végtagjait ide-oda pakolgatni a masszázságyon, és közben ne vegye át egyik izma sem készségesen az irányítást. Hogy a halk és együttérző kérdésekre beszélni tudjon arról, milyen élni ebben a testben. 

Hogy ne fojtsa vissza a lélegzetét, hogy a kereső tapintások ne szüljenek gyanakvást, vajon milyen rejtett bajra lelnek, és ne legyenek az inak ugrásra készen a váratlan fájdalomra.  

Kellett egy év, hogy megismerje a szelíd, de határozott mozdulatokat, és mint a menhelyről elhozott kutya a jótevőjében, megbízzon a masszőrben. Ennyi időre volt szüksége, hogy miközben rábízza a csontokból, izmokból, véráramból, idegekből és egyebekből álló testet egy másik emberre, közben lélekben is benne maradhasson. Hogy félelem, szégyen és aggodalom nélkül hálával és odafigyeléssel kezdjen élni a testben, amit évtizedekkel ezelőtt kapott. 

 A cikk a Szembefordított tükrök sorozatban jelent meg. A sorozat többi részét itt találja.
„Amikor gyerekként először láttam meg a gardróbszekrény egymásnak fordított tükörajtóit, azt hittem, egyszerűen ismétlődnek a folyosóvá mélyülő képek. Pedig hogy is lehetne ugyanaz? Hisz minden újabb tükröződésben ott az összes előző kép.”  

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt>>.