Elgondolkodtunk már valaha azon, mi mindenre lehet jó egy zöldséges, gyümölcsös rekesz? Elsősorban tárolásra, tágabb értelemben azonban a befogadás, védelem szimbóluma is lehet. Emellett viszont a bezártságot, az elszigeteltséget is jelképezheti. Hasonlóan azoknak az értelmileg akadályozott gyermekeknek a speciális világához, akiknek – újrahasznosított tárgyakból készült – alkotásaiból nyílt egyedülálló tárlat „Zárt világ” címmel.

Cipős- és más dobozok, zöldségesrekeszek, ládák és egyéb tároló eszközök, papírhengerek játsszák a főszerepet abban a különleges tárlatban, amely a Csalogány EGYMI (Budapest III. Tankerület Csalogány Óvoda, Általános Iskola, Készségfejlesztő Speciális Szakiskola, Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény, Kollégium és Gyermekotthon) falai között évek óta működő művészetterápiás csoport tagjainak munkáit mutatja be a nagyközönségnek. 

Az intézmény tanulóinak munkáiból készült kiállítás attól is páratlan, hogy értelmileg akadályozott gyermekek alkotásain keresztül enged bepillantást a kis művészek gondolataiba, sajátosan izolált világába. 

Kép

Fotó forrása: Wiesnerné Oravecz Éva/Csalogány EGYMI

Ők kifelé, mi pedig az ő világukba „leselkedhetünk”

A tárlat szervezője, ötletgazdája, az intézmény művészetterápiás csoportjának vezetője úgy fogalmaz, kezdettől fogva az a szándék vezérelte, hogy egy olyan kiállítást készítsenek, „ami az alkotó gyermekek, fiatalok világát tükrözi. Mivel a mi növendékeink kicsit mások, mint az átlag, nagyon sokszor érezhetik úgy, hogy esetleg be vannak zárva a saját kis világukba. Másfelől a társadalmon belül maguk is egy zárt világot alkotnak (hiszen az integráció még gyerekcipőben jár), ahonnan csak ritkán tudnak kitekinteni, és egyébként is nagyon kevés szó esik róluk – mondja Pásztor Csaba. – Akikben megvan a képesség, hogy innen néha kifelé tekintsenek, őket arra kértem, hogy ha lehet, narancsos-, epresládák felhasználásával készítsenek valamit. A lyukak, rések, amik ezeken a tárgyakon vannak, ezt a készséget jelképezik” – fűzi hozzá. 

Nemcsak a művészetterápiás csoport tagjait, hanem az intézmény készségfejlesztő iskolás diákjait is megkérte, hogy akinek kedve van, próbáljon meg alkotni, és tegye ezt úgy, hogy a téma a bezártság, a zárt világ. Érdemes volt biztatni őket, mert nagyon érdekes művek jöttek létre, van közöttük akvárium, kicsiny osztályterem, állatkert, de még park is.

Csaba gyógypedagógus, immár 20 éve dolgozik a Csalogány EGYMI falai között, ahol, mint meséli, a művészeti nevelés több évtizedre nyúlik vissza. A művészetterápiát mint módszert ő vezette be és honosította meg az intézmény falai között, miután 2016-ban elsajátította az Antalfai Márta pszichológus által kifejlesztett Katarzisz Komplex Művészetterápia pszichoterápiás módszert. 

A Csalogány művészetterápiás csoportja 12 főből áll, ők évek óta heti rendszerességgel alkotnak együtt a komplex, felépített terápiás folyamat mentén. 

Cipősdoboz, a peremlét szimbóluma

„Azok a tárgyak, amikből a fiataljaink erre a kiállításra dolgoztak, összetett jelentéstartalmat hordoznak. Az én fejemben a cipősdoboz például egy olyan tárgy, amely valahogy mindig a társadalom peremére kerül: miután használjuk, ki is dobjuk. Ennek számomra kettős üzenete van. Ökoiskolaként mi egyfelől nagy hangsúlyt helyezünk a hulladékok újrahasznosítására. Másrészt a doboz mint tárolóeszköz megtartja és megőrzi a belehelyezett tárgyakat, eszközöket, anyagokat, ugyanakkor be is zárja, konzerválja azokat. A kiállításnak is ez lett az egyik vezérgondolata: mitől zárt és mitől nyitott egy világ.”

Az alkotómunka során sokféle technikát alkalmaztak a gyerekek, született montázs, kollázs, mozaiktechnika, vagy éppenséggel a zárt világgal kapcsolatos legegyszerűbb gondolatokat firkálták rá különböző szócímkékre. De van olyan mű is, amelybe beleszőttek szavakat. 

Különleges látványosságot jelentenek azok az alkotások, amelyek a mennyezetről lógnak le a kiállítótérbe – jelképezve, hogy a gondolatok szabadon áradnak, szabadon mozgathatja őket a légáramlat, és hogy több „oldaluk”, értelmezésük lehetséges.

„A gyerekek ezeket úgy készítették el, hogy nagy, lapos kartonokra textilanyagot tekertek fel, amire festettek” – árulja el a szakember.

Kép

Fotó forrása: Wiesnerné Oravecz Éva/Csalogány EGYMI

Az óbudai Esernyős Galériában május 15-én megnyílt tárlat egyfelől a kiállító gyermekek élethelyzetére, társadalmi megítélésére, az értelmileg akadályozott emberekre, alkotó tevékenységére fókuszál. Másrészt a felhasznált tárgyak kiszolgáltatottságára és mulandóságára utal. A papírdobozok és papírtárgyak nagyon gyorsan elkopnak, elhasználódnak, pedig – ahogy ez a kiállítás is mutatja – mindent lehet művészi önkifejezésre használni. Mi nyithatja meg, és mi zárhatja be számukra a mostani világot? Ezt segít kifejezni a művészet egyetemes nyelve és különleges eszköztára. Sok alkotás szavak nélkül is betekintést ad a kis művészek egyéni formanyelvébe és különleges, világhoz való viszonyába.

Kiállításról kiállításra

Pásztor Csaba művészetterapeuta vezetésével minden évben rendeznek kiállítást a Csalogány EGYMI tanulóinak munkáiból, van, amikor többet is. „Idén már volt egy tárlatunk a Pasaréti Közösségi Házban, ahová Mária-házakat készítettünk eldobott dobozokból és narancsos ládákból. Ezeket úgy kell elképzelni, hogy a gyerekeknek Mária-ikonokat, képeket vittem, mutattam meg festményen, dián, posztereken, amik alapján a saját elképzeléseiket vázolták fel, festették meg ezekre a dolgokra. 

A ládák külső oldalait pedig közösen díszítettük ki úgy, mintha a paraszti kultúra szent sarkai, szent szekrényei lennének. 

Ezeket az alkotásokat lehetett megtekinteni a kiállításon, aminek, ha minden igaz, folytatása is lesz” – teszi hozzá nem kis büszkeséggel, hiszen rengeteg energiát fektet ezekbe a terápiás foglalkozásokba, amelyek eredményeit meg is tudja mutatni a nagyközönségnek. A művészetterápiás csoport vezetője úgy tekint erre a küldetésre, mint egy integrációs programra.

„Ezáltal tudom megmutatni, hogy az értelmileg sérült fiatalok mi mindent tudnak alkotni. Számukra pedig ez a folyamat terápiás lehetőség, ami az alkotó tevékenységeken keresztül tartja karban, javítja a lelki, mentális állapotukat. Intézményünk jövőre lesz 150 éves, mi vagyunk Budapest egyik legidősebb gyógypedagógiai intézménye. Annyit már most elárulhatok, hogy erre az alkalomra nagyszabású tárlattal készülünk” – fűzi hozzá a gyógypedagógus.

A Csalogány EGYMI évzáró kiállítása május 29-ig látható az óbudai Esernyős (Esernyős Óbudai Kulturális és Sport Nonprofit Kft.) kamaratermében.

Csodálatos érzés lehet elégedetten hátradőlni, amikor egy függő gyógyulttá válik, és visszatérhet az életébe, ott folytathatja, ahol elakadt.

Tóth Balázs: Inkább a felépülő függő kifejezést használom, mert a függőség egy olyan betegség, ami nem gyógyítható, de tünetmentessé tehető. Úgy érdemes tekinteni rá, mint az allergiára, ami, ha egyszer megjelent, akkor nem szabadulunk tőle. Egy allergiás ember súlyos állapotba kerülhet, ha az allergiát kiváltó anyag bejut a szervezetébe, de ha ezt elkerüli, teljes életet tud élni. Amikor valaki már elkezdte a felépülést, elkötelezett a józanságra, azon dolgozik, hogy újjászervezze az életét, akkor a családjának is alkalmazkodnia kell ehhez a változáshoz. Ha még mindig úgy kezelik, mint egy tehetetlen embert, akiben nem lehet bízni, vagy aki nem vállal felelősséget önmagáért sem, akkor lehet, hogy egy idő után visszaveszi a korábbi szerepét, megfelel az elvárásoknak, és újra inni kezd. 

Ha sikerül leküzdeni a függés szomatikus okait, akkor sem csak az a feladat, hogy ellen kell állni a sóvárgásnak? 

Tóth Balázs: Nem, az önmagában kevés. Át kell alakítanunk a gondolkodásunkat, a szokásainkat, a kapcsolatainkat, a problémákhoz való viszonyunkat. Ha valaki azt gondolja, hogy néhány hét vagy hónap szermentesség után ő már „leszokott”, csalódni fog. Amíg veszteségnek érzi a szer elhagyását, vágyakozik utána, például szomorú, hogy mások sörözhetnek, ő pedig nem, addig nem indult el az a belső változás, amire szükség van a tartós józansághoz. Majd, ha őszintén azt tudja mondani, amikor társaságban megkínálják alkohollal, hogy „köszönöm, nem kérek, szeretek józan lenni”, akkor már jó úton halad.

Hogyan szerveződik újra egy felépülő függő élete? Akinek addig minden napja a függésről szólt, a szer nélkül ki ő? 

Tóth Balázs: Amíg valaki úgy tekint magára, hogy ő a szer által lesz elégedett, a szer adja neki a nyugalmat, a mindennapi örömöt, addig nagyon nehéz azt letenni. 

Amikor változtatni szeretnénk valamilyen szokásunkon, először a magunkkal kapcsolatos meggyőződéseinken kell változtatnunk. 

Például valaki azt gondolja, a napi stresszt csak az este elfogyasztott alkohol tudja oldani. Ezt a meggyőződését kell megváltoztatnia, úgy, hogy megkeresi azokat a tevékenységeket, amik oldják a feszültségét, és az ivás helyett azokat végzi. Mondjuk elmegy futni, meditál, zenét hallgat, talál egy közösséget, ahol jól érzi magát. Ha ezeket beépíti az életébe, akkor egy idő után ezek fogják meghatározni őt, és nem a mindennapi ivása. Idő kell, míg ez rutinná válik, de a jó szokásokra ugyanúgy rá lehet szokni, mint a rosszakra. Ez egy belső munka, meg kell tanulnia, hogy mit kezdjen a szomorúságával, mit kezdjen az örömével, az idejével, az unalmával, a csalódottságával, azokkal a helyzetekkel, amik addig az iváshoz kötődtek. Ez nem egy szenvedéssel és lemondással kikövezett út, hanem csodálatos élmény, a szabadság útja. A józan élet színesebb, teljesebb, valódibb, ennek megtapasztalása a legjobb dolog, ami történhet vele. 

Az emberek közötti kötelékek meggyengülése, a magány mennyire állhat a függés hátterében? Ha a függés is elszigetel, mi történik a leszokás után az addigi kapcsolatokkal?

Tóth Balázs: A függők sokszor magányos emberek. A szert az őszinte, intim kapcsolatok pótlására használják, így nem olyan nehéz erre rászokni. Ha valaki leteszi a szert, akkor viszont meg lehet tanulni, hogy nem kell magányosnak lenni. Van közösség, ahol elfogadják, szeretik, kíváncsiak rá, ahol ő számít. Kapcsolatában sérült ember a függő, és kapcsolatban, közösségben is gyógyul. Nem mindenki megy rögtön közösségbe, sok kliensünk előbb egyéni terápiában válik képessé erre a pillanatra. Nem is muszáj a mi közösségünkbe mennie, megtalálhatja a saját közösségét, a saját embereit, akikhez tud kapcsolódni. Persze, az jó, ha ez nem a kocsmai közösség, mert ott nehéz a józanságot fenntartani. 

Lehet, hogy változnia kell a szakmai nyelvnek is: lehajoló gesztus helyett közösségi tanulásról kellene beszélni? A függésből való gyógyulás során a segítőmunka egyfajta közösségépítés lesz? 

Nagy-Kapás Rita Szilvia: A segítés elsősorban egyéni folyamat.

Mi abban segítjük a felépülésben lévő függőket és a hozzátartozókat, hogy képessé váljanak kapcsolódni másokhoz, új közösségekhez. 

Beszélgetünk azokról a nehézségekről, illetve örömforrásokról, amik tudják segíteni a személyes fejlődésüket. Ehhez pedig hozzátartozik, hogy közösen keresünk számukra egy olyan biztonságos közeget, ahol ki tudják fejezni az érzéseiket, meghallgatásra találnak, képviselni tudják az értékeiket, igényeiket. Emellett pedig egy új közösséghez csatlakozás előtt megbeszéljük, hogy miről is szól egy közösség, hogyan épül fel, illetve, hogy lesznek olyan helyzetek és emberek, akikkel nem feltétlenül fognak egyet érteni. Ebben az esetben fontos, hogy képesek legyenek megérteni, mit gondol a másik ember az adott dologról.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Miért van szükség ehhez közösségre? Miért nem ülhetek otthon, nézhetem a megfelelő témájú filmeket, és húzhatom ki a hajamnál fogva magamat a mocsárból? Mit tud a közösség, amit én nem?

Nagy-Kapás Rita Szilvia: Az ember társas lény, ez az élmény evolúciósan belénk van kódolva. A közösségbe azt tudjuk beletenni, ami az erőforrásunk. A felépülő függő is közösségben tudja kibontakoztatni a talentumait, az életútját megosztani, megértésre találni, közösen gondolkodni. A közösségnek megtartó ereje van. Azt viszont érdemes szem előtt tartani, hogy egy toxikus közösség is válhat meghatározóvá a tagjai számára. Munkatársaimmal nap mint nap találkozunk olyan élethelyzettel, ahol egy destruktív közösségi helyzet benntartja az egyéneket a függő folyamatban, félelem tölti el őket, ha a közösségüket el kell hagyniuk, és egyfajta hiányt és izoláltságot élnek meg, ha ők távolodnak el egy közösségtől. 

Ha egyedül nézünk egy filmet, annak van egy hátulütője: a film nem válaszol. Küld egy üzenetet, amit nincs kivel értelmezni, így nincs párbeszéd. 

Mi történik bennünk a közösség hatására?

Nagy-Kapás Rita Szilvia: A legfontosabb a bizalom kialakulásának lehetősége, a minták, amiket követhetünk vagy elvethetünk, a közös identitás és annak a megtapasztalása, hogy a saját világunk alakítói lehetünk. Ebben tanulhatunk szabályokat, lehetnek példaképeink, kaphatunk ötleteket. Egy közösség hatására az egyén megtapasztalhatja, hogy nincs egyedül az adott élethelyzetében, megismerkedhet mások hiányosságaival is, fejlődhet az empátiás készsége, fokozódhat benne a bizalom. A közösséghez tartozás a személyiségünket tudja fejleszteni, az erőforrásainkat tudja növelni, emellett pedig biztonságos határokat és keretet biztosít az egyénnek.

Említetted, hogy a közösségbe a saját erőforrásainkat tudjuk bevinni. Feltételezem, hogy egy gyógyuló függőnek pont ebből lehet kevés. 

Nagy-Kapás Rita Szilvia: Viszont azzal, hogy jelen van, emlékeztetheti a többieket arra, hogy ők is voltak mélyponton, nekik is voltak nehéz pillanataik, fájdalmas veszteségeik. A gyógyuló függők elképzelhető, hogy nem is tudják, milyen erőforrásokkal rendelkeznek egészen addig, amíg el nem mennek csoportba, és ott hallhatják a többieket. Ezeknek a történeteknek a hatására és a csoporttagok visszajelzésére elindulhat egy olyan folyamat, ahol a felépülésben lévő függő újra felfedezheti önmagát. 

Tóth Balázs: Sok függő jelentéktelennek érzi magát, és ezt a romboló érzést oldja azzal, hogy iszik. Ő az az ember, aki nem oszt, nem szoroz, nem tudja megoldani az ügyeit, aki nem kapcsolódik senkihez, és ezeket a fájó élményeket oldja alkohollal. Ha valaki leteszi a szert, akkor nagyon érződik az üresség. Valaki mondja meg, hogy ki vagyok – ez a kérdés.  Erre kell a közösség. Itt mindenki nyertes, mindenki értékes. 

Valóban ennyire ritka kincs az, hogy valahol elfogadják az érzéseinket?

Tóth Balázs: A függőknél hihetetlenül ritka, hiszen ők gyerekként ritkán kapták meg a feltétel nélküli elfogadást. 

Akit feltétel nélkül elfogadnak, annak nemcsak a pozitív érzéseit fogadják el, hanem a negatívokat is, például a haragját, a szomorúságát, a sértettségét is. 

De ha például egy kisfiúnak azt mondják a szülei, hogy „a jó fiúk nem mérgesek”, akkor a gyermek annyira szeretne megfelelni a szüleinek, annyira szeretne „jó fiú” lenni, hogy leválasztja magáról a dühét, úgy kell tennie, mintha az nem létezne. Szülőként akkor járunk jó úton, ha nem utasítjuk el a gyerekünk kritikusságát, a haragját, hanem megnevezzük és elfogadjuk. Ez nem azt jelenti, hogy a gyerek minden kívánságát teljesíteni kell, lehet azt mondani: „Megértem, hogy most dühös vagy, mert nagyon szeretnéd ezt, de sajnos nem tudom teljesíteni.”

Akit nem fogadnak el teljesen, annak önmaga egy részét kell megtagadnia, ezért nem tudja magát teljesnek érezni. Kivéve, amikor a szert használja, akkor ugyanis fellazul a kontrollja önmaga felett, és végre átélheti a megtagadott részeit. A jó közösség viszont azt mondja: elfogadlak a dühöddel, sértettségeddel, szomorúságoddal és mindazzal együtt, amit nem szeretsz magadban, ezekkel együtt vagy értékes és nagyszerű ember. Ha ezt ő elhiszi, és előbb-utóbb biztosan elhiszi, akkor visszaveszi a megtagadott érzéseit, és újra egésznek érzi magát alkohol vagy más szerek nélkül is. Ez a folyamat nem egyik napról a másikra megy, de működik. 

Nincs ennek egy kicsit csapatépítéshez hasonló íze?

Tóth Balázs: Ez messze áll a csapatépítéstől. 

Az Anonim Alkoholisták első közösségét két alkoholbeteg hozta létre, akik ismerték egymást, próbáltak józanok maradni, de mindig megbuktak. Beszélgetéseik során fogalmazták meg azt, hogy amíg beszélgetnek, nem jelentkezik a sóvárgás. 

Ez a csupán kétfős közösség megtartotta őket, és így csatlakoztak melléjük egyre többen. Ez alulról jövő, szerves kezdeményezés volt, nem mesterséges felépítmény. 

Isten is közösségben működik. Te ezt hogy látod? 

Tóth Balázs: Van egy nagyon érdekes könyv, egy ferences szerzetes írta, Richard Rohr, a címe: Az isteni tánc. A könyv elején a szerző az orosz festő, Andrej Rubljov Szentháromság-ikonjáról ír. Az ikonon három alak ül egy asztalnál, az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Az asztalnál azonban van egy negyedik hely is, ami üres, és az egyik alak erre a helyre mutat, mintha a nézőt invitálná: gyere közénk, legyél részese a közösségünknek. Az emberi közösség ilyen értelemben lehet a Szentháromság képmása, egy élő, dinamikus kapcsolaté. Ülünk az asztalnál, és beszélgetünk.

„Az élet rövid. Lépj félre.” Így hangzott az Ashley Madison házasoknak szóló társkereső portál jelmondata, amely világszerte emberek tízmilliót szólította meg. Az oldal fókuszában olyan férjek és feleségek álltak, akik nem voltak elégedettek a kapcsolatukkal – különös tekintettel a szexuális életükre –, ám pusztán emiatt nem szerették volna felbontani azt. Diszkréciót és maximális titoktartást ígérve az online felület lehetőséget biztosított arra, hogy a környékükön élő partnerekből válogassanak, akiknek a személyes adatait, fényképeit, preferenciáit megtekinthették a profiljukon. 

Mivel az oldalt többségükben férfiak használták (busás összegért cserébe), a cég oly módon igyekezett bevonni a női érdeklődőket, hogy számukra ingyenessé tette a szolgáltatást.

2015-ben azonban hekkertámadás érte az oldalt, és a titoktartásról elhíresült cég felhasználói listája nyilvánosságra került.

A Netflix legújabb dokumentumfilmje ezt a történetet mutatja be, egykori felhasználókat, csalódott házastársakat és a cég alkalmazottait megszólaltatva. 

Kérdés, hogy mi inspirálta az alkotókat, hogy filmet készítsenek valamiről, ami tíz évvel ezelőtt történt. Joggal vetődik fel a gyanú, hogy a háromrészes minisorozatban egy ügyes reklámfogással találkozunk, az egyik alkalmazott ugyanis nyíltan beismeri, hogy a botrányok és kritikák marketingszempontból kifejezetten hasznosnak bizonyulhatnak. „A lényeg, hogy beszéljenek rólunk.” Talán hibázok azzal, hogy most magam is így teszek, ám a sorozatban több olyan állítás elhangzik, amikre fontosnak tartom, hogy reagáljunk.

A házasság valóban lehet nehéz, de ez nem a megcsalásra indok, hanem a segítségkérésre

A dokumentumfilm több olyan személyt is megszólaltat, aki valamilyen formában érintett volt a botrányban: vagy azért, mert megcsalták, vagy mert ő maga döntött úgy, hogy regisztrál a társkeresőre. Az egyik gondolat, amely a nyilatkozatok elején ismétlődik – hol mentségként, hol őszinte megdöbbenésnek hangot adva –, hogy a házasság nehéz. A válási statisztikákból ítélve, azt gondolom, sokan tudnak azonosulni az állítással, és valljuk be, nem ok nélkül. 

Egy olyan kötelékről beszélünk, amellyel kapcsolatban rengeteg illúzió és hollywoodi forgatókönyv él az emberekben, ám hogy milyen nehézségek vetődhetnek fel egy kapcsolatban (és azokkal hogyan küzdhet meg egy pár), már ritkábban hangzik el. Ez nem mentség a hűtlenségre, inkább egy jelenség, ami belejátszhat abba, miért elégedetlenek ennyien a házasságukkal. 

Mert másra számítottak. Mert nem esett szó arról, hogy a szürke hétköznapok bizony elérkeznek. Mert a nehézségek felkészületlenül érték őket. Mert azt gondolták, hogy a házasság kizárólag róluk szól. 

Az igazság ellenben az, hogy a házasság néha valóban nehéz. Áldozatot követel, lemondást és kompromisszumokat. Ám a küszködés segítségkérést indokol, nem megcsalást. Utóbbi nem megoldás, tévedés annak tekinteni. 

Képkocka a filmből – Forrás: Netflix

Valóban jótékony hatással bírhat egy házasságon kívüli viszony?

A cég alkalmazottai rendre azzal érvelnek, hogy nem állt szándékukban házasságokat tönkretenni, sőt! Noel Biderman egykori CEO például meggyőződéssel állítja, hogy egy affér kifejezetten jótékony hatással bír a megfásult kapcsolatokra. Szépen cseng, mégsem elég meggyőző az állítás. Miért? Mert az állítólagos terápiás hatást a moralitás fölé helyezi. Azaz, ami bármiféle pozitív változást eredményez, az helyes, ami negatívat, az helytelen. A valóság azonban más elvek alapján működik. Egy tevékenység járhat rövid távon pozitív következményekkel, ám attól még nem feltétlenül jelenti, hogy helyes is. 

Például, ha valaki feszültségoldás céljából drogokhoz nyúl, talán átmenetileg valóban eléri a kívánt hatást, mégsem neveznénk az ilyen fajta „gyógyírt” valódi megoldásnak. Érdemes lehet definiálni, hogy mit értünk jótékony hatás alatt, hiszen minden olyan „haszon”, ami hazugságra és a bizalom lábbal tiprására épül, hamis. Úgy is mondhatnánk, hogy a másik fél aligha egyezett volna bele abba, hogy ilyen borsos áron „fejlődjön” a kapcsolata. 

Az is több mint valószínű, hogy a cél más eszközökkel is elérhető lett volna, például párterápiával és tudatos munkával – ám ezt mindhárom epizód elfelejti megemlíteni. 

Egy másik problémás üzenet, amit a sorozat közvetít, hogy érdemként kezeli, amikor valaki hűtlen, de nem bontja fel a házasságát. Nem állítom, hogy aki megcsalja a párját, az valójában nem szereti. Amellett sem érvelek, hogy a megcsalást automatikusan válás kell, hogy kövesse. Azonban visszaélni a másik bizalmával nem hasznos, és nem is érdem. Ami igazán dicséretes, és valóban jótékony hatást gyakorol egy házasságra, az az odaadás és a megbecsülés, nem a hazugságok.

Szükséges volt-e a felhasználók megszégyenítése?

A második epizód során a szereplők arra reflektálnak, hogy vajon mennyiben volt etikus a nyilvánosság fokozott érdeklődése a kiszivárgott felhasználói lista iránt. Tekintve, hogy a nevek megjelentetése tragikus öngyilkosságokhoz és számtalan házasság felbomlásához vezetett, felvetődik a kérdés, hogy valóban szükség volt-e a megszégyenítésre. Azt gondolom, a válasz komplexebb annál, mint hogy igennel vagy nemmel feleljünk.

Tagadhatatlan, hogy a káröröm egyszerre szolgálhat szórakoztató célokat és lehet hatalmi eszköz, ám ez a történet látszólag többről szólt. Egyházi személyek, politikusok, köztisztviselők éltek egy olyan szolgáltatással, amely éppen azok szemében tette őket hiteltelenné, akiknek a szolgálatára szerződtek. Egész tömegek sérültek, csalódtak és inogtak meg a bizalmukban, s érthető módon felelősségre akarták vonni azokat, akik ebben szerepet játszottak. 

A felelősségre vonást pedig egy dolog különbözteti meg a kárörömtől: a bűnbocsánat lehetősége. Az, hogy készen állunk második esélyt adni annak, aki bánja a tettét. Elszámoltatás nélkül nincs őszinte bocsánatkérés sem, amit viszont joggal vártak azok, akik becsapva érezték magukat. Az, hogy ez a folyamat az érintettek számára szégyenérzettel járt, nem a társadalom hibája, hanem inkább az adott tevékenységben keresendő. 

Hiszen, ha a tettük büszkeségre adott volna okot, nem egy anonim, teljes titoktartást biztosító oldalt választottak volna. 

A szégyent nem a társadalom generálta, hanem az emberi együttélés kezdeteitől létező morális kategóriák. Mert nem minden relatív, és ezt pontosan érezzük. Létezik helyes és helytelen, s a megcsalás emberemlékezet óta az utóbbi kategóriába esik. A szégyen tehát alapból ott volt, ezért is volt szükség a titkolózásra. 

Ilyen esetben nem a társadalom érzékenyítése jelenti a megoldást, hanem az alapvető erkölcsi normák megerősítése és betartása. Mindenki hibázhat, gyarló emberek vagyunk. De nagy különbség van aközött, hogy a legjobb szándékunk ellenére beleszeretünk valaki másba, vagy tudatosan regisztrálunk egy házasoknak szóló társkeresőre.  

A dokumentumfilmben az Ashley Madison alkalmazottai jellemzően hárítják a felelősséget, inkább a hekkert és a médiát vádolják. Azonban fontos látni, hogy egy olyan portálról beszélünk, amely látszólag azt a „nemes” feladatot vállalta magára, hogy ítélkezés nélkül kielégítse az emberek elnyomott vágyait. Ami lefordítva annyit jelent, hogy teret adott a hűtlenségnek, a hazugságnak és a hálátlanságnak. Nincs az a kapcsolat – romantikus, baráti vagy kollegiális –, ami ezek bármelyikéből profitálna.

Néhány héttel ezelőtt a szokásos éves nyári-téli ruhatárváltással foglalatoskodtam, és nézegettem, hogy melyik ruhám készült szintetikus anyagokból. A futáshoz, jógához, biciklizéshez, túrázáshoz használt ruhák gyakorlatilag mind ilyenek. Megállapítottam, hogy a teljes ruhatáramat tekintve ez még talán több is, mint hatvan százalék. 

A következő gondolat, amely átfutott az agyamon, az volt, hogy ezeknek a ruháknak a mosása során apró szálak kerülnek a vízbe, majd a csatornarendszerbe. Ezek pedig hozzájárulnak ahhoz az új környezeti és egészségügyi kihívásunkhoz, amelyet úgy hívunk: mikroműanyagok. Hivatalos meghatározás, definíció sincs rá: egyelőre mindenki azt az általánosan elterjedt nézetet követi, hogy az öt milliméternél kisebb műanyagrészecskéket értjük alatta. Azt tudjuk, hogy 2018-ban a Mariana-árokban 1100 méter mélyen a tenger fenekén, 2020-ban pedig a Mount Everesten 8440 méteres magasságban is találtak már ebből az apróságból.  

Évente 12,7 millió tonna műanyaghulladék kerül az óceánokba. A szennyezések mindössze húsz százaléka köthető tengeri és tengerparti tevékenységekhez, nyolcvan százalékuk a szárazföldről érkezik a folyókkal. 

A tengerbe kerülve a mennyiség hetven százaléka lesüllyed az üledékbe, tizenöt százaléka pedig partra sodródik valahol. A maradék tizenöt százalék a vízben lebegve úszik a tengeráramlatokkal, és előbb-utóbb csatlakozik valamelyik óceáni műanyagszigethez. A nagy csendes-óceáni hulladékszigetet például azok a folyók látják el „építőanyaggal”, amelyek Ázsia keleti partjainál, valamint Észak-Amerika nyugati partjainál érik el a tengert. 

Úgy becsülik, hogy a műanyagok Ázsiából egy, Észak-Amerikából hat év alatt teszik meg az utat a hulladékszigethez, amely valójában egy hatalmas, sok méter mélyre lenyúló műanyagsűrítmény. A nagyobb műanyagok, például PET-palackok útközben a napfény hatására aprózódnak, egyre kisebb részecskékre bomlanak. A becslések szerint ez a műanyagsziget már 1,8 trillió apró részecskét tartalmaz, és összesített tömege ötszáz Jumbo Jet súlyának felel meg.  

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Az aprózódási folyamat hatására keletkező részecskék az úgynevezett másodlagos mikroműanyagok, és ezek képezik a tengeri mikroműanyagok hetvenöt százalékát. Honnan érkeznek a huszonöt százalékot adó elsődleges társaik? Egy részük olyan termékekből, amelyekhez kifejezetten ebben az apró szemcsés formában adják hozzá őket: ilyenek például az egyes kozmetikumokban felhasznált radírozó gyöngyök, de a műfüves sportpályák fekete szemcséi is. 

Ide tartoznak továbbá az autógumik kopásából a levegőbe, majd a vizekbe kerülő részecskék, valamint a szintetikus ruhák mosása során keletkező mikroszálak. 

Előbbi mennyiségét a vizekbe kerülő elsődleges mikroműanyagokon belül huszonnyolc, utóbbiét harmincöt százalékra becsülik. 

Miért probléma ez? Azért, mert ezek az apró műanyagrészecskék évszázadokon át nem bomlanak le a környezetben. Az aprózódás során a kémiai kötéseik felszakadnak, így más szennyeződéseket is meg tudnak kötni. A környezetből bekerülnek az élőlények szervezetébe, és ezzel együtt a táplálékláncba, ahol egyre jobban feldúsulnak. A tápláléklánc csúcsán pedig ott vagyunk mi, emberek. Az ivóvízzel, az élelmiszerekkel a mi szervezetünkbe is bekerülnek a mikroműanyagok, s ma még nem tudjuk, milyen egészségügyi következményekkel jár mindez. 

A jogalkotó számos intézkedéssel igyekszik erre a kihívásra megoldást találni. A mosógépekből a vizekbe kerülő mikroműanyag-mennyiség csökkentésére például lehet, hogy a jövőben az úgynevezett ökodizájn-szabályozás fog megoldást javasolni: egy, a mosógépekbe beépítendő mikroműanyag-szűrő kötelezővé tételével. Egyes gyártók már kifejlesztettek ilyen szűrőt, és bemutatták az ezzel felszerelt első mosógépeiket. Mások jelenleg dolgoznak hasonló fejlesztéseken, vagy a mosógép és a lefolyó közé szerelhető szűrőt kínálnak a vásárlóknak.  

Azon töprengtem, mi lehet a jó megoldás. Mert egy szűrővel bizony nekünk, mosógéphasználóknak is lesz feladatunk. Nem tisztítani kell majd, lemosni a csapban (ugye-ugye), hanem cserélni, és a régi, használt szűrő megfelelő hulladékkezeléséről gondoskodni. Ha ezt a két lépést nem tesszük meg, akkor semmit sem ér majd az egész gyártói kötelezettség. Vajon készek vagyunk-e erre a szűrőcserés feladatra? 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

A szűrőktől függetlenül mit tehetünk annak érdekében, hogy csökkenjen a ruháink mosása során a vizekbe jutó mikroműanyag mennyisége? 

Ha a mosógépünkön van sportruházatra vagy szintetikus ruhák mosására való program, azt használjuk! Ha nincs, akkor alacsony hőfokon és kímélő programon tisztítsuk ezeket a ruhákat. 

A ruhák anyagának jobb megóvása érdekében javasolt továbbá a speciális, sportruhákhoz tervezett mosószerek használata, valamint az öblítő- és a szárítógép-használat mellőzése is.  

Én, bevallom töredelmesen, még azzal is igyekszem csökkenteni a mikroműanyag-lábnyomomat, hogy az öltözékemet, ha állapota a sportolást követően nem indokolja, nem mosom ki minden egyes használat után. A szárítás fontos, így kiterítem egy szobainasra. De úgy gondolom, egy óra erdei futás után a megszárított ruhám tökéletesen alkalmas arra, hogy még egyszer fussak benne. Eddig még egyetlen vaddisznó sem reklamált. 

A cikk Mészáros Fanni Kis döntések, nagy dilemmák című sorozatának keretében jelent meg a Képmás magazinban. További részei itt érhetőek el. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

„Egy kakaós csigát szeretnénk. Ketté tudnád vágni, kérlek? Hatalmas, ezt nem fogja egyedül megenni. Igen, itt fogyasztanánk.” Tökéletes, pont felszabadul egy hely a hatalmas ablak mellett. A két szomszédos asztalnál is egy-egy anyuka ül a lányával. Az egyik kislány pogácsát és dobostortát eszik, biztos ünnepelnek, a másik asztalnál ülő pedig fagyizik. Az anyukája csak nézi, és időnként besegít: „Vigyázz, ott csöpög!” −  mohón belenyal a fagyiba. Szeretek ilyen epizódokat látni. Megfigyelni olyan apróságokat, amikből kisejlik mások életének egy-egy mozzanata. Amióta anya vagyok, sok olyan dolgot is észreveszek, amiket korábban nem.

A lányom nekiáll a kakaós csigának, falatozza, tiszta maszat a szája. Ahogy szétválasztja a félbevágott karéjokat, az ujját végighúzza a belső, kakaós részen. Már majdnem rászólok, hogy minden csokis lesz, de visszafogom magam. Olyan aranyos így, teljesen átadja magát az élménynek. 

Csak ilyen pici gyerekként lehet valamibe ennyire őszintén belefeledkezni. 

Közben én is eszem a másik felét, és így nézelődünk. 

„Ez mi?” – kérdezi egy lányka az anyukáját, sorban állnak.  „Túrós batyu” – mondja az elegáns, vékony, magas nő. „És ez?” „Torta.” „Kérdezős korszakban van?” – mosolyog az eladó. – „Nem, csak mi nem eszünk ilyeneket, nem eszünk cukrot – válaszol a nő közönyösen –, ezért nem ismeri... Egy teljes kiőrlésű ciabattát kérek.”

Egy kissé pufók iskolás lány következik. „Egy perecet szeretnék” − mondja. Talán az előbbi jelenet miatt gondolta meg magát, és ő is inkább dobostortát enne, mint a mellettünk ülők. Láttam, hogy azzal szemezett. „Melyik legyen?” – kérdezi az eladó, aki egyébként a bolt tulajdonosa is. Találkoztunk már vele, megnyerő, kedves fickó, mindenkihez van mindig egy-két jó szava. „Mindegy” – mormogja a lány. „Akkor ez a fél törött?” – kérdezi a férfi. A lány lehajtja a fejét és megrázza, a pultos lányok kuncognak. A férfi kivesz egy másik perecet, és egy papírzacskóban a lánynak adja. „Tessék, ajándék.” – A lány nem érti a helyzetet, az árát a pultra teszi. 

Emlékszem, ennyi idősen milyen bátorság kellett, hogy „felnőttként” menjek egy boltba egyedül. És sokszor milyen kínosan éreztem magam, mert egy-egy szituációban nem tudtam eldönteni, hogy felnőttként tekintenek-e rám vagy gyerekként. 

Nagy lépés a csókolomtól eljutni a jó napot kívánokig. Ez az igazi senkiföldje. 

„Nem kell fizetned, ajándék” – hangzik el ismét. A lány habozik, majd zsebre vágja a pénzt, gyorsan kimegy az ajtón, nem mer felnézni. A pultos lányok nevetnek, a sorban állók is. Csak a szomszédos asztalnál ülő két nő ül hasonlóan letaglózva, mint én. Most majd hazamegy, és a szülei nem fogják érteni, mi baja van – ahogyan az eladó sem.

Én értem.

A lányom nem figyelte a jelenetet, teljesen lefoglalta, hogy a ragacsos ujjairól lefejtse a szalvétát, amibe a kezét próbálta beletörölni. „Ezt már nem bírom megenni” – mondja. „Nem baj, majd elvisszük, gyere, nyuszi” – kézen fogom, és elindulunk. Sokan állnak sorban, az ajtót sem kell becsuknunk.

Az írógéppel írt papír és annak tartalma – melyet immár a Pénzmúzeum őriz – a Magyar Nemzeti Bankhoz köthető jelentős banktörténeti emlék, és mint ilyen hiánypótló adalék az Aranyvonat történetének teljes körű megismeréséhez.

Mint ismeretes, a II. világháborúban a német megszállás cselekvésre késztette a jegybank dolgozóit, akik 1945. január 23-án az állam vagyonát, köztük a 30 tonnás aranykészletet az Aranyvonaton menekítették ki az országból, nehogy hadizsákmányként a németek vagy a szovjetek kezére kerüljön.

A jegybank vezetősége Ausztriába érve hivatalos levél formájában vette fel a kapcsolatot az amerikai haderővel, melynek parancsnokát arra kérte, hogy a háború végéig őrizzék meg ezeket a vagyontárgyakat. 

Tarnay Frigyes a Magyar Nemzeti Bank főellenőre volt az, aki társával – élete kockáztatása árán – eljuttatta a levelet az amerikai katonai parancsnokságnak.

Ifj. Tarnay Frigyes nemrég azzal kereste meg a Magyar Nemzeti Bankot, hogy fel szeretné ajánlani ezt a dokumentumot, amely nem csak családja történetének, de az idén 100 éves Magyar Nemzeti Bank történetének is fontos tárgyi emléke. A tárgyalások eredményeképp Tarnay Frigyes külföldön élő fiai 2024. május 21-én ünnepélyes ceremónia keretében a Pénzmúzeumnak adományozták a szóban forgó levelet.

Kép

Tarnay Frigyes fiai, Géza, István és Frigyes Tóth Ferencné Stark Máriával – Forrás: Pénzmúzeum

Noha a levél létezése és tartalma eddig is ismert volt a történészek számára, eredeti, egyetlen darabként, fontos történeti, egyben banktörténeti dokumentum. Az átadott műtárgy egy állományvédelmi szempontoknak megfelelő vizsgálaton esik majd át, ennek során dől majd el, milyen módon zajlik a restaurálása.

Forrás: Pénzmúzeum

Melinda papír iránti szeretete a saját esküvői meghívóik készítésével kezdődött. Egy kreatív börzén ismerte meg a maja hajtogatási technikát 2014-ben. Mivel akkoriban Ausztriában dolgozott ápolónőként, nem jutott el a workshopokra, autodidakta módon tanulta meg a fortélyokat az internetről. A szabadidejében készített néhány egyedi táskával egy karácsonyi vásáron jelent meg először. 

„Rengeteg pozitív visszajelzést kaptam. Akkor azt gondoltam, ha tartós és időtálló termékeket tudok készíteni a mások által szemétnek tartott papírhulladékból, akkor ezzel érdemes komolyabban foglalkozni. 

A maja technika lendületet és kreativitást ad. Ránézek egy papírra, és látom a fejemben a végeredményt. 

Az, hogy meg is tudom valósítani, amit megálmodtam, fenomenális érzés.” 

Amikor megismerkedett a papírhulladék feldolgozásának ezzel a módszerével, eszébe jutott, hogy az autizmussal és egyéb értelmi fogyatékossággal élőkkel foglalkozó szociális otthonban – ahol főállású ápolónőként dolgozik – alkalmazni lehetne ezt a hajtogatási technikát. 

„A tevékenység nagyon sokat segít a finommotorika fejlesztésében. Monoton, viszonylag könnyen elsajátítható folyamatokból áll, így remekül megy az intézet lakóinak, és szívesen csinálják. Mivel pénzt is kapnak érte, még motiváltabbak a munkában” – mondja Melinda, aki kislánya születése után belépett a Szlovákiai Magyar Vállalkozók Szövetségébe. Így több lehetősége van az önfejlesztésre, eljutni kül- és belföldi szakmai rendezvényekre, kiállításokra. Egerben a 2018-as Junior Expón a fiatal vállalkozók kiállításán és versenyén második helyezést ért el. A Felvidéki Vállalkozói Expón is sikerült begyűjtenie az Év kiállítói díját, a felvidéki vállalkozók versenyén pedig harmadik lett.

„Minden pályázat, verseny és a támogatóktól kapott elismerés a szakmai és vállalkozói mivoltomat erősítette. Az elején sokan próbáltak úgymond bölcsebb útra terelni, mivel nem hittek abban, hogy ezzel a munkával lehet egyről a kettőre jutni. 

A koronavírus-járvány idején valóban nem volt semmi bevételem, de az alkotás öröme hajtott előre. A férjem pedig a kezdetektől hitt bennem, támogat a mai napig, sőt egyedül is összerak és megvarr egy táskát, ha kell. 

A most hatéves kislányom is tud hajtogatni.”

Kép

Alkalmi clutch táska - violinda.sk

Kíváncsi vagyok, emlékszik-e, mit készített először, és milyen papírt használt. „Egy több mint negyven évvel ezelőtt íródott, politikai regény lapjait hasznosítottam újra. A mai napig abban tárolom a varráshoz szükséges dolgokat, mert mindig van nálam »munka«, és ha van egy kis szabadidőm, alkotok.” 

A papírt – újság, szórólap, katalógus, könyv, tapéta – méretre vágja, majd egy celluxréteggel laminálja. Nyolcszor félbehajtja, cikcakkos sorokba fűzi az egyes elemeket, majd kézzel összevarrja a sorokat. A szöveg nem kap jelentős szerepet az elrendezésben, mert csak egy 2,5×2,5 centiméteres négyzet látszik a munkadarabon. A színek, a mintázat azonban nagy figyelmet igényel, főleg egy szivárványos táska készítésekor nem mindegy, hogy hogyan követik egymást az árnyalatok. Szívesen dolgozik divatújságokkal, régi megsárgult könyvek lapjaival, de azt vallja, hogy a legizgalmasabb tapétából alkotni, az egyedi textúrák miatt.

Az ismerősök, a barátok gyűjtik, és elviszik hozzá a töméntelen mennyiségű papírt, de érkezett már vonaton állateledeles és postán küldött kávészacskóhalom, szalagfüggöny, céges molinó vagy éppen gyerekrajz is. A kárpitosoktól maradék bőrt kap, azt is felhasználja az alkotásaihoz. Amiből akad bőven a kozmetikai táskától, pénztárcától kezdve a hátizsákon, faliórán át a bortartóig. 

Az elmúlt nyolc évben egymillió elemet hajtogatott, több ezer, vízállóságra, szakítószilárdságra tesztelt termékkel örvendeztette meg a megrendelőit. 

A fogadtatás szinte mindig pozitív, persze akadnak emlékezetes, kevésbé kellemes pillanatok is. 

„Egyszer Ausztriában voltunk karácsonyi vásáron, amikor egy hölgy megkérdezte, kínai-e a termékem. Mindezt úgy, hogy a férjem ott varrta a szeme láttára az egyik táskát. Vicces volt… De az emberek véleménye mindig nagyon fontos, a pozitív és negatív kritikákból is tudok építkezni. Néha képes vagyok teljesen belefeledkezni a saját kis alkotói világomba, olyankor kell a külső szemlélő, aki utat mutathat.” 

Kép

Crossbody válltáska - violinda.sk

Amikor nyolc éve elkezdett ezzel a technikával dolgozni, igencsak gyerekcipőben járt még a fenntarthatóság. „Lassan kezdenek egyre többen foglalkozni ezzel a kérdéskörrel, de úgy látom, kell még legalább tíz év, mire valóban mindenkiben tudatosul, hogy mennyire hangsúlyos ez a téma. Most csak egy menő trend, de még nem életstílus, amivé válnia kell. Számomra ezért is fontos, milyen mintát adok át a lányomnak, mit lát tőlem. 

A példám által megtanulja, hogyan lehet újítónak lenni, pozitívan, nagyszerű ötletekkel és azok megvalósításával kitűnni a tömegből. 

Az iskolai meghívások során is igyekszem átadni azt a szemléletet, amely szerint az otthon található papírhulladék érték és nem szemét.”

Ha egy fiatal ilyesmivel szeretne foglalkozni és ebből szeretne megélni, Melinda a következőt tanácsolja: „Rögös út ez, de menni kell rajta. Mindenhol ott kell lenni, ahol csak lehet, és szem előtt kell tartani, hogy nem csak az online tér létezik. Bátran kell építeni az üzleti kapcsolatokat.”

A fiatal vállalkozó sokszor és szívesen jön Magyarországra, úgy érzi, itt is otthon van. A kapu Ausztria felé is nyitott, hiszen a fenntarthatóság ott szintén az érdeklődés középpontjában áll. A szomszédos ország dizájnvásárainak látogatói és érdeklődői a lehetséges fogyasztói az újrahasznosított termékeknek. A nyelvi különbség nem akadály a magyarul, szlovákul és németül beszélő fiatal hölgynek, akinek az egyik legfőbb célja, hogy a cégek, a vállalatok saját papírhulladékának feldolgozásával fenntarthatóbbá váljék a reklám-, a marketing és az ajándékpiac. Nagy álma egy közösségi műhely létre­hozása, ahol még több megváltozott munkaképességű embert tudna állandó jelleggel foglalkoztatni. 

A magyarok akár fele egy éven belül váltana

Mitől lesz egy munkahely álommunkahely? Az álommunka keresése a magyar munkaerőpiac egyik mozgatórugója, de ennek eléréséért mind a munkaadóknak, mind a munkavállalóknak aktívan tenniük kell. Erre világít rá a SkillX Technologies Zrt. tavaly ősszel publikált kutatása, amely szerint a magyarok közel 70 százaléka nincs teljes mértékben tisztában a képességeivel, ahogy a munkaerőpiac elvárásaival sem, ráadásul az önismeretünk 2021-hez képest romlott is. 

Míg 2021-ben a válaszadók 37 százaléka volt teljesen tisztában a képességeivel és a munkaerőpiac elvárásaival, 2023-ban ez már csak 31 százalék volt. Mindez nincs összefüggésben sem az iskolai végzettséggel, sem a lakóhellyel: közel azonos mértékben magabiztosak az alap- és felsőfokon végzettek, de lakóhely szerint sem mutatkozik jelentős különbség. Ugyanakkor az életkor előrehaladtával nő a reális helyzetértékelés.

Az önismeret kérdésével szorosan összefügg az álommunkahely kérdése. Az idén áprilisban közzétett, 23–55 éves aktív munkavállalói korosztályt kérdező legújabb felmérésből ugyanis kiderült, hogy a magyarok jelentős része még kergeti ezt az álmot, mivel a többségük nem az őket leginkább kielégítő munkakörben dolgozik. A válaszadók akár fele is munkahelyet váltana a következő egy évben, azaz tízből öt-hat ember is felmondhat tizenkét hónapon belül. 

A munkahelyváltás, álommunkakeresés legfőbb indoka a magasabb fizetés, de a jobb munka-magánélet egyensúly és a fejlődési lehetőségek is fontos tényezők lehetnek.

A többség (65%) hisz abban, hogy csak akkor fogja jól érezni magát egy munkahelyen, ha azt csinálja, amit szeret. Hasonló arányban gondolják igaznak a válaszadók azt az állítást is, hogy a folyamatos képzéseken való részvétel mindkét fél azonos érdeke. Ez pedig a munkaadókra is nyomást gyakorol. A készség és képességek fontosságát tehát nem szabad alábecsülni; a felmérésből kiderült, hogy a munkavállalók többsége (69 %) úgy érzi, jelenlegi munkájában nem használja ki maximálisan a képességeit. Ezzel szoros összefüggést mutat, hogy a magyar munkavállalók több mint kétharmada szívesen fejlesztené magát egy hozzá jobban passzoló szakmában, különösen akkor, ha az adott képzés nem túl hosszú. 

A grafikon forrása: SkillX

Nem ismerjük önmagunkat

Érdekes, hogy a fenti kutatások szerint az, hogy valaki a helyén van-e, nem korfüggő. Lehet, hogy valaki harminc éve van egy adott szakmában, de nem érzi ott jól magát. Ha egy kicsit kitekint a mókuskerékből, azt látja, hogy szívesebben csinálna mást.

Mi az oka mindennek? „Az önismeret hiánya. A felnőtt lakosság nincs tisztában azzal, hogy mik a képességei, azok mire elegendők, mire nem. Érzem, hogy nem vagyok jó helyen, de nem tudom pontosan, mit szeretnék csinálni. Magyarországon sem az oktatás, sem a munkaerőpiac nem kényszerítette rá az embereket, hogy pontos önismerettel rendelkezzenek” – magyarázza Marosi László, a SkillX alapító-vezérigazgatója. 

„Úgy tanulnak meg önéletrajzot írni, hogy »akár hazugság árán is, add el magad«, holott az lenne a lényeg, hogy tudjunk olyan objektív képet rajzolni magunkról, ami valós. 

Tízezer CV-t láttam negyven év alatt. Egy olyannal se találkoztam, amiben ne lett volna benne, hogy »együttműködő, csapatjátékos és nyitott vagyok«. Nem azt mondom, hogy mindenkinek egyforma az önéletrajza, de azért majdnem. 

Nem véletlenül ilyen nagy a fluktuáció. Ír a jelentkező egy jó CV-t, motivációs levelet, majd egy hónap múlva kiderül, hogy a készségei valójában nincsenek meg a munkakörhöz” – véli az alapító. 

Óvodától kellene kezdeni

Szüleink, nagyszüleink egy munkahelyen húztak le 20–30 évet, mivel a készségeik elegek voltak a szakmájukhoz. Ma már ez nem így van, hiszen gyorsan változik a világ. Skill alapú (készségalapú) gazdaság fog létrejönni, amiben nem pozíciókra kell embereket felvenni, hanem feladatok vannak, és ez alapján kell összerakni egy csapatot. 

„Részfeladatok is vannak egy vállalatnál, amire nem lehet mindig új munkaerőt felvenni. Ez fordítva is igaz. Minél több készségemet használják, minél komfortosabban érzem magam, annál inkább lojális leszek a céghez, fizetéstől függetlenül. Például van egy pénztáros, húsz éve nyolctól négyig pénztáros. Adódik egy feladat, hogy a vállalatban oktatásokat kell szervezni, de a vezetőség nem tudja, hogy otthon ő szervezi az összes családi utazást. Ismeri a szállodákat, a repülőjáratokat stb. Ha a cég tudná, hogy alkalmas erre, akkor nem egy külsőssel oldaná meg sok pénzért a feladatot, hanem a pénztárossal, aki így lojálisabb lesz, örömmel megy be dolgozni” – mutatja be a helyzetet. 

Ez nem azt jelenti, hogy a munkavállaló a hibás, hiszen ahogy a munkavállalónak nincs önismerete, úgy a vállalatnak sincs ismerete a saját dolgozóiról. 

A HR-szakember hangsúlyozza, az észak-európai országokban már az óvodában mérik a személyiségtípust és a munkaköri érdeklődést. Igazi pályaorientáció működik, ezért hamarabb megtalálják az álommunkájukat. A recept egyszerűnek tűnik, már gyerekkortól tudatosan mérni kellene a személyiségtípusoknak megfelelő érdeklődést. 

„Ezzel szemben itthon inkább pályairányítás zajlik. A szülő, a tanár, a rokon megmondja, hogy te ebbe az irányba mész. Apád cipész volt, akkor te is cipész leszel, mert viszed tovább a családi hagyományt” – fogalmaz Marosi László. 

A grafikon forrása: SkillX

Mit tehet a cég? Mit tehetek én?

„Ma már nem úgy működik, hogy beülsz egy állásba, és onnan fogsz nyugdíjba menni, mivel a járvány, az infláció, a háború, a munkaerőpiac felborulása mindenkit szokatlan helyzetbe hozott. Érdekes, de ez hozta el azt is, hogy az emberek észbe kaptak, olyan munkát szeretnének végezni, amit valóban szeretnek” – mondja a szakértő. 

Ahhoz, hogy egy munka álommunka legyen, a munkaadónak és a munkavállalónak is bele kell fektetni. Az egyén legyen nyitott, változtatásra hajlandó, és legyen képes tanulni. A saját szakterületén folyamatosan fejlesztenie kell magát. Mindig kell tanulni valamit, legyen az akár nem a munkakörhöz tartozó: például egyszerűbb grafikai megoldások. A munkaadónak pedig kötelessége lenne, hogy megismerje a munkaerőt, annak teljes készség- és képességkészletét.

„A vállalat nyújtson képzéseket, tegye alkalmassá a munkavállalót a munkakörre, és alkalmazza több munkakörben. Nem hónapokig kell beülni az iskolapadba, hanem 30–60–90 órás képzésekre kell gondolni.” 

„Például a közösségimédia-kommunikációra mindenki egyből szakembert keres, ami drága, ahelyett, hogy körülnézne a vállalaton belül, van-e, aki el tudná ezt végezni” – véli Marosi László.

Hiába nyomkodtam 20 évig a gombot?

Úgy tartják, a mai óvodások legalább 20 százaléka olyan munkakörökben fog majd dolgozni, amiről most még nem is tudjuk, micsoda. Erre pedig a munkaerőpiacnak is fel kellene készülnie, a köz- és felsőoktatásnak pedig le kellene követni a munkaerőpiacot, ám ez jelenleg még nem történik meg. 

„Most minden fiatal influenszer akar lenni. Azt látják, hogy a lájkokkal sok pénzt tudnak keresni. Szerintem nem az az influenszer, akinek van egymillió követője, de közben megbotránkoztat, hanem az, aki pozitív hatással tud lenni az emberekre. Át tud adni olyan üzenetet, amit egy cég nem tudna. A socialmedia-szakértőé és az online marketingesé is új terület, és sokan vallják magukat szakértőnek, miközben valójában nem értenek hozzá.”

Eközben a mesterséges intelligencia (AI) elterjedésével rengeteg új kihívás jön, és mindenki attól fél, hogy az AI el fogja venni a munkáját. De valós félelem ez? „Ha az a munkám, hogy félóránként meg kell nyomnom egy zöld gombot, lehet, hogy holnap jön a mesterséges intelligencia, egy robot és kiváltja. Hiába nyomkodtam 20 évig a gombot. Az egyszerű, automatizált feladatokat el fogja venni, el kell, hogy vegye, mert az embernek nem ez a feladata.” 

„De semmi olyat nem fog tudni elvenni, amihez kreativitás, gondolkodás, értékteremtés kell” – példázza a SkillX alapítója. 

„Most nem látjuk még, hol a határ ember és robot között, mert mindent rábízunk az AI-ra, ami sokszor hülyeséget csinál. Jól mutatja ezt, hogy amikor a ChatGPT fél–egy évvel ezelőtt berobbant, a bizalmi indexe 96–97 százalékos volt, majd ez egy év alatt lement 20-ra. Mert nem tudhat mindent, ez egy adatokból dolgozó szoftver, nincs benne érzelem, intuíció. Tud ötletet adni, szöveget írni, de ha az ember elolvassa, látja, hogy hiányzik belőle valami. Olyan mintha az AI egy új munkatárs lenne. Lehet belőle ötletet meríteni, de kell mellé az ember.” 

Partizni muszáj?

Manapság a húszas éveikben járók a korábbi nemzedékekhez képest eltérő életúton haladnak, és ez gyakran a teljes önállóságot nélkülöző ifjúkor megnyúlásával jár együtt. Ennek oka leginkább a kitolódó diákévek, amelyek a szocializációs közeget és a szabadidős szokásokat is meghatározzák. Emellett ma nemcsak a fiatalok, hanem a harmincasok, negyvenesek is gyakrabban járnak el szórakozni, ami korábban kevéssé volt jellemző erre a korosztályra. Mára a produktív és a nem produktív tevékenységek közötti éles határok eltűntek, ezért a mennyiségi szabadidő helyett a minőségi szabadidő került előtérbe. 

A társas szabadidő eltöltésére is rengeteg lehetőségünk van. Legnépszerűbbek a házibulik, a csoportos rendezvények, a koncertek és a fesztiválok. A közösségi média népszerűségével és a digitalizációval összefüggésben megjelent a FOMO nevű jelenség. A szó az angol fear of missing out rövidítése, amely azt jelenti: félelem attól, hogy kimaradunk, lemaradunk valamiről. A fogalom bekerült a The Oxford English Dictionary 2013-as kiadásába is. 

A szócikk így definiálja: ideges vagy szorongó érzés, amelyet az ember akkor érez, ha valami miatt nem tud részt venni egy közösségi eseményen.

Kokain és alkohol

Míg a 2000-es évek elején a kokainhasználat a gazdagok „hóbortja” volt, és csak kevesen engedhették meg maguknak, mára széles körben is elterjedni látszik, és egyre több fiatal jut hozzá. Több mint húszéves praxisom alatt soha nem látott mértékben növekedett minden korosztályban a kokainhasználók száma. Ügyvédek, szakácsok, felszolgálók, gimnazisták, építési vállalkozók, többnyire a partik, bulik, fesztiválok szerelmesei azok, akik a feldobottság érzését egyre többször szeretnék átélni, és szinte bármi áron. 

A hétvége a kiszabadulást jelenti a fárasztó hétköznapokból. Sokan pedig nem tudnak ellenállni a pezsgő sejtelmes éjszakai életnek. Sajnos egyre gyakoribb, hogy egy jól sikerült este feltétele a tudatmódosító szerek és az illegális drogok fogyasztása, gyakran alkohollal kombinálva. Mint azt az egyre növekvő esetek száma mutatja, az érintettek egyszerűen alábecsülik az ezzel járó kockázatokat. A pszichoaktív anyagok már önmagukban komoly egészségügyi károsodást okozhatnak, de alkohollal együtt még veszélyesebbé válnak.

Miért olyan veszélyesek együtt?

Az alkohol és a drogok pszichoaktív szerek, befolyásolják az emberi szervezet központi idegrendszerét, és a szertől függően különböző változásokat idéznek elő. Például a kannabisz általában ellazulást, a kokain eufóriát, az LSD pedig hallucinációkat produkál. Az alkohol kis mennyiségben feloldja a gátlásokat, és kellemes hangulatba emeli az embert. Ám minél nagyobb az elfogyasztott alkohol mennyisége, annál inkább érvényesülnek a nyugtató hatásai is. Az érintettek egy idő után elfáradnak, elkedvetlenednek, és egy bizonyos ponton túl szinte cselekvésképtelenné válnak. 

A vegyes fogyasztás nagy veszélye, hogy a különböző szerek hatnak egymásra, és a hatásuk is fokozódik. 

A kokain alkohollal együtt fogyasztva teljesen más – ráadásul kiszámíthatatlan – hatást gyakorol a testre és a lélekre, mint egymagában. Két függőséget okozó anyag pedig a sokszorosára növeli az addikció kialakulásának kockázatát. 

Ennek ellenére például a sör és a drogok vegyes fogyasztása igen népszerű. Sokszor az alkohol feszültségoldó hatása az, amely csökkenti a kábítószer-használattal kapcsolatos aggodalmakat, és úgymond meghozza a bátorságot a keményebb droghoz. Egy bizonyos mennyiségű alkohol után a kokain vagy az ecstasytabletták már nem is tűnnek olyan veszélyesnek. Pedig így együtt jelentenek igazán nagy kockázatot. Főképp az alkohol és a kokain vegyes fogyasztása során a kokainnál is károsabb, lényegesen hosszabb felezési idejű, rendkívül mérgező kokaetilén-metabolit termelődik. A szervezetbe jutás után alkoholmérgezés, kiszáradás vagy a keringés összeomlása következhet be.

A kívánt hatáson kívül mindkét szernek különféle mellékhatásai is vannak, amelyek fizikai és pszichológiai szempontból is veszélyt jelentenek. Mindkét anyag eltávolítja a vizet a szervezetből, emeli a vérnyomást és összezavarja az agy kémiáját. Nagyobb dózis esetén hallucinációk, észlelési zavarok, pszichózis és öngyilkossági gondolatok is jelentkezhetnek. A gátlásokat feloldó hatás fokozhatja az agresszivitást, és erős hangulati ingadozásokat is előidézhet. 

Fontos megjegyezni, hogy az alkohol és a kokain szervezetre gyakorolt ellentétes hatásai olykor látszólag enyhítik elfogyasztásuk következményeit, a várt élmények késhetnek, így az érintettek újabb adagokért nyúlnak, hogy elérjék a vágyott állapotot. Eközben óriási mennyiségű mérgező anyag halmozódik fel a szervezetükben, ami túladagoláshoz és halálhoz is vezethet.

A jutalomgyilkos

A kokain egy erősen addiktív kábítószer, vonzerejét az általa létrehozott eufóriának és magas energiaszintnek köszönheti. Hatása alatt az emberek gyakran izgatottabbnak, boldogabbnak és energikusabbnak érzik magukat, mint általában. 

Azonban a magas energiaszintet paranoiás tünetek követik, és a tartós fogyasztás olyannyira elpusztítja az agy természetes jutalmazó rendszerét, hogy a rendszeres használat már nem hozza el a kezdetben tapasztalt élményt. 

Ez azt jelenti, hogy egyre gyakrabban kell ellátni az agyat kokainnal, hogy az megpróbálja elérni ugyanazt az állapotot, amelyet az első alkalommal tapasztalt a használója.

Drogok a vízben

Angliában a Glastonbury fesztivált a hetvenes évektől minden évben megrendezik a Whitelake folyó mellett. A 2019-es esemény után a Somerset megyét átszelő folyóban akkora volt a drogszennyeződés mértéke, hogy az az élővilágot is fenyegette: az ecstasy és a kokain vegyi anyagai túllépték a veszélyesnek mondott szintet. Nem kell azonban a tengerentúlra menni, itthon is készült ez ügyben kutatás. A népszerű Balaton Soundon a kokain, a ketamin és az ecstasy volt a slágerdrog a Balatoni Limnológiai Kutatóintézet és a Pécsi Tudományegyetem 2021-ben közreadott adatai szerint. 

A Balaton vizét 2017 és 2019 között vizsgálták Zamárdinál, vagyis a fesztivál helyszínén, a parthoz viszonylag közel (harmincöt méterre) elhelyezett három mérési ponton, illetve két távolabb (hat-nyolc kilométerre) elhelyezett kontrollponton. A méréseket több különböző időpontban is elvégezték: a fesztivál előtt három hónappal és egy héttel, valamint utána egy nappal, majd egy és négy hónappal. 

Összesen tíz tiltott kábítószer nyomát mutatták ki a vízmintákban, és szinte mindegyik kizárólag a rendezvény utáni napokban volt jelen a vízben. 

A cikk Orsolics Zénó család-rendszer terapeuta Függésben című sorozatának részeként jelent meg. A sorozat további részei ide kattintva érhetőek el.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

A cikk megjelenését a Média a Családért Alapítvány támogatta.

Egyéves gyermekeddel rendszeresen jársz Ringató foglalkozásra. Az oda járó édesanyák mesélik, milyen szelíden engeded, hogy a fiad elmenjen az öledből, járkáljon a teremben, nem láncolod magadhoz. Nem aggódsz, hogy esetleg baja esik? 

Addigra már, hogy ilyen helyekre megyek velük, kialakult köztünk egyfajta bizalom, rutin. A gyermekeim tudják, hogy nem látok, érzik a határaimat, és tisztában vannak azzal is, mikor kell nekik vigyázniuk magukra. Nem gondolom, hogy csak akkor vannak biztonságban, ha az ölemben ülnek vagy fogom a kezüket. Bízom bennük, hiszen nekem is az az alapélményem az életről, hogy rengeteg dolgot meg tudok oldani anélkül, hogy látnék. Óvodáskorú gyermekemet – más látássérült vagy egyéb fogyatékossággal élő szülőhöz hasonlóan – már bátran el mertem engedni egy parkban vagy játszótéren, mert olyan köztünk a kapcsolat, hogy tudom, nem rohan el, és nem csinál semmi veszélyeset. 

Nyugodtan játszik egyedül vagy másokkal, öt-tíz percenként odajön, szól, hogy „minden rendben, ezt és ezt csinálom”. 

A nagyfiamnak már teljesen természetes, hogy időnként jelentkezik nálam, remélem, nem teherként éli meg. 

Ennek ellenére volt olyan helyzet, amikor megállt benned az ütő?

Szerencsére nem sokszor fordult elő. Egyre emlékszem a Covid-időszakból: azt a feladatot kaptuk az óvodában, hogy ültessünk virágot a Föld napja alkalmából és fotózzuk le (ez utóbbi külön kihívást jelent nekem). Lementünk virágot ültetni, de Barni egy idő után megunta, és elment anélkül, hogy szólt volna. Hirtelen azt sem tudtam, merre induljak, hol keressem. Nem csinált semmi veszélyeset, csak megkerülte a tömböt. Valószínű benne is több feszültség volt a bezártság miatt. 

Kép

Makádi Zsófia - Kép: Solti Emese

Szerinted hogyan élik meg a gyermekeid, hogy nem lát az édesanyjuk? Szoktatok erről beszélgetni? 

Ők ebbe születtek bele, már egészen pici korban tapasztalták, hogy nem tudnak velem szemkontaktust teremteni, csak másokkal. Nekik az a természetes helyzet, hogy én nem látok. Az iskolás fiam már érti, mit jelent az, hogy ő lát, én meg nem, mekkora előny neki ez az életben. Szokták mondani neki az utcán: „Milyen jó, hogy van segítsége anyának!” Én azonban nem várom el tőle, hogy segítsen, csupán az „európai minimum szintjén”, szóljon például, ha lépcsőhöz érünk, hogy ne essek le. A gyermekeimnek nem az a feladata, életküldetése, hogy engem támogassanak, nem is akarom, hogy erre rendezkedjenek be. Nyilván van olyan, amire jobban kell figyelniük, és szólniuk kell. 

Hogyan készültél a gyermekvállalásra? Volt esetleg félsz benned, hogyan oldasz majd meg bizonyos dolgokat?

Nagyon szerettem volna anyává válni, sosem vetődtek fel bennem kérdések azzal kapcsolatban, hogyan fogok tudni gondoskodni a gyermekeimről. Mivel másfél éves koromtól kezdve nem látok, szert tettem egyfajta önállóságra, rutinra. Mint bárki másnak, nekem is – úgymond – egy meglévő, jól működő rendszerbe kellett beillesztenem a gyermekeket. Mindannyiunk életében történnek változások – befejezzük a tanulmányainkat és elkezdünk dolgozni, munkát váltunk, elköltözünk –, amelyekkel meg kell birkóznunk, azzal az egy különbséggel, hogy nekem ezekben a helyzetben is ott van plusz teherként, hogy látássérült vagyok. 

Én akkor sem fogok látni, ha elköltözöm, munkahelyet váltok vagy anyává válok. Ezzel együtt kell élnem, el kell fogadnom, hogy én például nem tudok velük rajzolni, sem képeskönyvből felolvasni nekik. 

Ezeket az élményeket az apjukkal vagy mással élik át. Igyekszem mindent megadni nekik, amit más gyermekek is megkapnak az ép édesanyjuktól. Emiatt olykor kompenzálok, és talán túl sok helyre szeretném elvinni őket. Közben azt látom, hogy mások sem hordják állandóan programokra a gyermeküket. Úgyhogy én is megengedhetem magamnak, hogy azt mondom, most nem megyünk sehova, csak itthon vagyunk. 

Van állandó segítséged? A férjed mennyi terhet vesz le a válladról? 

Ő soha semmit sem akart helyettem megcsinálni, persze, ha kérem, segít. Már amikor az első gyermekünket vártuk, is biztos volt abban, hogy én majd mindent megoldok, ha pedig nem megy valami, akkor megszervezem magamnak a segítséget. A munkamegosztás ugyanúgy működik nálunk, mint más családokban. A férjem első pillanattól kezdve egyenértékű társként tekint rám. Enélkül nem is működik egy ép és egy fogyatékossággal élő közötti párkapcsolat. Szerencsére tudok mástól is segítséget kérni, vannak civil szervezetek, akik ezzel foglalkoznak. Minden családnak, ahol van fogyatékossággal élő, jól jön egy olyan külső személy, aki pozitív személyiségével, türelmével meg tudja adni azt a segítséget, amire épp szükség van, és nem kell érte óradíjban fizetni.   

Kép

Makádi Zsófia - Kép: Solti Emese

Mi okozza a legnagyobb kihívást a mindennapokban? 

Ugyanúgy élem a mindennapjaimat, mint minden más otthon lévő kisgyermekes édesanya, azzal a különbséggel, hogy bizonyos feladatok nekem jóval több időt vesznek igénybe. Például a hozzátáplálás, a péppel etetés majdnem egyórás művelet volt nálunk. 

Mivel szemtől szemben nem tudtam etetni a gyereket, mert nem találtam el a száját, a kád szélére ültettem nekem háttal, így egyszerűbb volt mindkettőnknek, ám így is minden alkalommal fürdetni kellett és átöltöztetni, mert minden pépes lett. 

Kakis pelenkát is a zuhany vagy a csap alatt cserélek, mert csak így válik bizonyossá számomra, hogy tiszta a gyerek popsija. Visszatérve a kérdésre, mindig más okoz nehézséget. Teljesen hétköznapi helyzetek: el kell érnem időben a vonatot, és nekem dupla annyi idő eljutni az állomásra; szakad az eső, és el kell indulnom a két gyerekkel, de babakocsit nem tudok használni, csak hordozót; nem látom a fiam füzeteit, és nem tudom átnézni, hol tart; nem úgy kapok segítséget, ahogy nekem jó stb. Ha sok olyan helyzet van egymás után, amiket meg kell oldanom, szerveznem, akkor kicsit elszomorodom, de alapvetően szeretek élni, és sokkal több a jó az életemben, mint a rossz. 

Az említett praktikákra magadtól jöttél rá, vagy másoktól tanultad? 

Volt, amire időközben jöttem rá, hogy nekünk hogyan működik a legjobban, de másoktól is tanultam, például pelenkázni egy látássérült édesanyától. Vele most is tartom a kapcsolatot, időként felhívom, és kérdezek tőle. Legutóbb azért kerestem, mert nem tudtam, hogyan kell megkötni az új hordozómat. Fontos, hogy az embernek legyenek ilyen kapcsolatai, legyen kihez fordulni tanácsért. 

Pszichológusként dolgozol. Hogyan viszonyulnak ahhoz a pácienseid, hogy látássérült vagy? 

Bemutatkozáskor egyből elmondom minden új kliensnek, hogy nem látok, és ha kérdése van, nyugodtan tegye fel. 

Felajánlom azt is, hogy nyugodtan keressen más szakembert, ha nem komfortos neki így a beszélgetés. Csak egyszer-kétszer fordult elő, hogy inkább mást választottak helyettem.

Tapasztalataim szerint az emberek nagy részének mindegy, hogy látok-e vagy sem, az a fontos, hogy milyen a konzultáció légköre, kap-e segítséget, támogatást. 

Kép

Makádi Zsófia - Kép: Solti Emese

Mivel foglalkozol szívesen, ha van egy kis énidőd?

A foglalkozásomból adódóan is nagyon szeretek beszélgetni, új embereket megismerni, jönni-menni. Szívesen kirándulok, olvasok, sportolok, kamaszkoromig versenyszerűen úsztam is. 

Irigylésre méltó nyugodtság, derű árad belőled, egyszerűen jó a környezetedben lenni. Minek köszönhető ez? 

Igyekszem Viktor E. Frankl tanítása szerint élni, és nem azt nézni, hogy én mit várhatok az élettől, hanem hogy az élet mit vár tőlem. 

A cikk megjelenését a Média a Családért Alapítvány támogatta.