Egy női munkahely

Az utóbbi évek megélhetési válsága és az életkörülmények jelentős változása sokakat nehéz anyagi helyzetbe hozott. A nők egy jelentős része még több anyagi kihívással szembesül, havonta ugyanis több ezer forintos extra kiadást jelent számukra az intim higiéniai termékek beszerzése. Sőt vannak olyan hátrányos helyzetű emberek, akiknek nemcsak luxus, de lehetetlen is beszerezni ezeket a termékeket. A Tesco Magyarország most rajtuk és egyúttal minden női vásárlón igyekszik segíteni.

A Tesco munkavállalóinak közel 70 százaléka (7000 fő) nő. Tipikus női munkahelyként ingyenes női intim higiéniai termékeket biztosítanak tavaly október óta az irodáik, áruházaik és központi raktáraik női mosdóiban a dolgozóknak. „Ismerjük azt az érzést, amikor nem készülünk arra, hogy elkezdünk menstruálni” – fogalmazott Hevesi Nóra, a vállalat kommunikációs vezetője a Menstruációs Higiénia Napja kapcsán tartott háttérbeszélgetésen. Hangsúlyozta, a dolgozóiknak is biztonságérzetet ad, hogy a mosdókban mindig hozzáférnek a tamponokhoz, betétekhez. Évente 1500 diák tölti a Tesconál 3–6 hónapos szakmai gyakorlatát, így körülbelül 1000–1200 kamasz lánynak is segítséget nyújtanak.

Hogyan tudják a női kollégákat a legjobban támogatni? – ez alapvető kérdés a nagyvállalatnál, ezért ma már több, elsősorban nőket érintő kezdeményezés része a vállalati politikájuknak. 

Például reprodukciós támogatást, extra fizetett szabadságot kapnak azok a nők, akik lombikprogramban vesznek részt, illetve azok a férfiak is, akiknek a párjuk ilyen kezelés alatt áll. 

A 45 éven felüli kolléganők menopauza-támogatásban részesülnek. Létezik a cégnél nevelőszülői támogatás is, ami azt jelenti, hogy ha valaki három évnél idősebb gyermeket vesz magához, akkor nyolc hét fizetett szabadságot kap, miközben az állami rendszer ilyet nem biztosít. A cégnél rugalmas munkaidőt garantálnak az azt igénylőknek, akár megosztott pozíciókban is alkalmazzák a gyesről visszatért nőket. Emellett működik női vezetőképzés: mentorálják azokat a kollégákat, akik szeretnének elindulni a karrierjükben.

Kép

Fotó forrása: Tesco Magyarország

Rongydarabot, szétvágott ruhát használnak

Legújabb intézkedésük, hogy június 27-től minden saját márkás női intim higiéniai termékük (betét, tampon, menstruációs bugyi) árából elengedik az áfát, vagyis közel 22 százalékkal csökkenni fog tartósan az áruk. Ugyanerre Szlovákiában és Csehországban is sor kerül. Emellett egy évre elegendő menstruációstermék-csomagot adományoznak az Ökumenikus Segélyszervezetnek, amellyel immár másfél évtizede működnek együtt. A karitatív szervezet a családok átmeneti otthonaiban élő, illetve a Biztos Kezdet Gyerekházak által támogatott családok nőtagjai számára, azaz összesen 200 rászorulóhoz juttatja el az adományt. 

„Az, hogy vegyek-e magamnak betétet vagy tampont, nem választás kérdése. 

Ez nem egy parfüm, nem egy szempillaspirál. Ez szükséges, mert különben nem tudok elmenni iskolába vagy dolgozni. 

Nem kellene, hogy luxus legyen” – mondta Hevesi Nóra. 

Ennek ellenére a valóság az, hogy a menstruációs szegénység, vagyis az intim higiéniai termékek hiánya rengeteg nőt, fiatal lányt érint. Nem a harmadik világban, hanem itt, Magyarországon, 2024-ben. Az Ökumenikus Segélyszervezet által működtetett családok átmeneti otthonaiban, a Biztos Kezdet Gyerekházakban vagy a felzárkózó településeken ez húsba vágó probléma. 

„Nemcsak nem tudják megvásárolni ezeket a termékeket, hanem a települések házaiban nincs folyóvíz, ami fertőzésveszélyes helyzeteket eredményezhet. Ezek a nők, édesanyák a családot helyezik a saját egészségük elé. Ha elérhetetlen számukra az intim higiéniás termék, előbb fogják megvásárolni az ételt a gyermeküknek” – hangsúlyozta dr. Takács Katalin Kornélia, az Ökumenikus Segélyszervezet Kastélyosdombói Szociális Fejlesztő Központjának vezetője.
Rongydarabot, régi ruhadarabot kénytelenek használni – ami számunkra elképzelhetetlen, az számukra sajnos a napi valóság.

Nem tudnak iskolába menni, megbélyegzik őket

„Ilyenkor nem mennek dolgozni, a lányok nem mennek iskolába, nem használják a tömegközlekedést. Volt két kislány, akik nem jöttek el egy gyerekprogramunkra, először nem értettem, hogy miért. […] Erős tabusítás van a téma körül. A lányok nem mernek segítséget kérni, szégyellik, hogy ilyen helyzetben vannak. Hiányoznak emiatt az iskolából, a háziorvos leigazolja, de ez így is havi öt nap hiányzás, az nagyon sok. 

Van egy okos, tehetséges lány, de elúszhat a továbbtanulása, mert túl sokat hiányzik, illetve megbélyegzik, lógósnak tartják” – hívta fel a figyelmet az Ökumenikus Segélyszervezet munkatársa.

Vagyis a menstruációs szegénység alapvetően nehezíti a lányok hozzáférését az oktatáshoz. 

A családok átmeneti otthonában az intézmény biztosítja ezeket a termékeket, és több esetben előfordult, hogy a használatukat is meg kellett tanítani a nőknek – jellemzően 25 év körüli édesanyáknak. Az érintettek között vannak, akik egész életükben nem mozdultak ki az adott településről, másokat kapcsolati erőszak miatt kellett elmenekíteni az ország másik felébe. „Általában tudják, hogy léteznek ezek a termékek, csak nem használták őket. De nyitottak rá, hogy megtanulják használni – magyarázta az intézményvezető. – Senki nem úgy jön oda, hogy segítségre van szüksége, hanem ki kell alakulnia egy bizalmi kapcsolatnak, akkor kell jól meghallani, ha valaki segítségre szorul.”

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

„Kellene nekem, a tudja…”

„Van olyan anyuka, aki oda szokott menni a gondozóhoz, és azt mondja, hogy »kellene nekem, a tudja…«. Nem nevezik meg, de tudjuk, mire gondol. Más könnyebben kimondja, ez neveltetéstől is függ. Sok édesanya nem tudja, hogyan kezelje, ha először megjön a kislánya menstruációja” – sorolta a példákat Takács Katalin Kornélia.

Ezért az Ökumenikus Segélyszervezet munkatársai azt a gyakorlatot követik, hogy a családok átmeneti otthonában havonta osztják számukra a betéteket, tamponokat, hogy ne kelljen kérniük. 

Az is alapvető problémát jelent, hogy sokaknak nincs otthon folyóvíz, vagy ha van, az is az udvarban. Létezik olyan település, ahol az utcában csak egyetlen vízcsap van.

A felzárkózó településeken, az Ökumenikus Segélyszervezet Jelenlét Pontjain elindult egy Százszorszép Tiniklub, ahol szépségápolásról, nőjogokról, emberi méltóságról beszélgetnek. Rengeteg kérdésük volt a menstruációval, a termékek használatával kapcsolatban. Céljuk, hogy a most tinédzserkorú lányok felnőttként már ne küzdjenek ilyen problémával, vagy forduljanak hozzájuk bizalommal. A Jelenlét Pontokon élménypedagógiai eszközökkel adják át az ismereteket a kamaszoknak, hogy ne legyen tabu az intim higiénia. 

A karitatív szervezet munkatársa hangsúlyozta, a menstruációs szegénység sokkal több nőt, anyát érint, mint amennyit gondolnánk. A velük kapcsolatba kerülő anyák, nők 80–90 százaléka rászorul erre, de nyilván nem ez az országos átlag. 

Egy egyedülálló anyának is komoly kiadás

Ahhoz, hogy a betétek, tamponok megvásárlása gondot jelentsen, nem kell szegregátumban élni. „Két kamasz lányt egyedül nevelő, minimálbérből élő anyának ez komoly kiadás” – hívta fel a figyelmet Hevesi Nóra, aki a számításaikat is részletezte. A nettó minimálbér most 177 400 forint, ha egy nő negyven évig menstruál, akkor ebből a negyven évből 5,64 hónapig csak azért dolgozik, hogy megvásárolja ezeket a termékeket. Ha megnézzük a nettó közmunkabérre (88 700 forint) és az egyedül nevelt két gyerek után járó családi pótlékra (gyermekenként 14 800 forint) vetítve, akkor ez 6,2 hónap, vagyis több mint fél év. 

Egymillió forint az intim termékekre
A nők életükben átlagosan 40 évig menstruálnak. Havonta átlagosan 2000 forint pluszköltséget jelent nekik az intim higiéniai termékek beszerzése. Összesen 500 ciklussal számolva egy nő átlagosan mintegy egymillió forintot költ élete során menstruációs termékekre. Tíz év alatt körülbelül egy bevásárlókocsinyi intim higiéniai terméket használnak el.

A Tescónál bíznak benne, hogy több cég is követni fogja a példájukat. „Senki ne kerüljön olyan helyzetbe, hogy szét kelljen vágnia a saját ruháját azért, hogy el tudjon menni dolgozni” – összegezte céljukat a kommunikációs vezető. 

Sok családban ma is tabu

„Nagymamáink rongydarabokat használtak, ami teljesen bevett dolog volt. Később a ’60-as, ’70-es években születettek már nem beszéltek erről. Ez volt a norma. Nem volt betét, nem volt tampon, így jobb híján maradt a vatta.” 

„Sok családban ma is tabu, és nem csak a hátrányos helyzetű emberek között” – vélekedik Hevesi Nóra. 

Érdekesség, hogy az Egyesült Államokban a televízóban először 1985-ben Courtney Cox színésznő, a Jóbarátok Mónikája szájából egy Tampax-reklámfilmben hangzott el, hogy period (menstruáció) – és belegondolva ez nem is volt olyan régen. Sokat fejlődött a világ, ma már beszélünk róla, de valószínűleg két-három generáció felnő, amíg valóban lesz változás e tekintetben. Éljen egy nő nagyvárosban vagy hátrányos helyzetű kis faluban, joga van az emberi méltósághoz. Beszéljünk róla, ne érezzük kellemetlen témának, mert ez valamennyiünk életének szerves része! 

Nem vagy egyedül 

Az orvossal, terápiás beavatkozásokkal fenyegetődző szülői attitűd megnehezítheti a gyermek ápolását, mert nem fog bízni kezelőiben, csak a fájdalmat okozó személyt látja bennük. Nehéz őt együttműködéshez megnyerni, és ez is hátráltatja a gyógyulását. Ma már, szerencsére, Magyarországon is elfogadott gyakorlat, hogy a szülő éjjel-nappal bent lehet gyermeke mellett a kórházban. Akár otthon, akár egészségügyi intézményben ápolják, gyógyítják a gyermeket, nagyon fontos számára, hogy ne szakadjon el a szeretteitől! 

Saját állapotához, a gyógyulási esélyéhez való viszonyát jelentősen meghatározza szüleinek ezekhez való hozzáállása.

Az ő tudásuk és félelmük a betegségtől befolyásolja a gyermekük tudását és félelmeit. Őszintén, de nem ijesztve kell beszélni velük az állapotukról, a kezelés menetéről. „Most be kell mennünk a kórházba, mert ott jobban tudnak gyógyítani téged. Bent is kell aludnod, de apa veled marad éjszakára is.” A tehetetlenség, kiszolgáltatottság érzését csökkenthetjük, ha a gyerek aktív közreműködését lehetővé tesszük a gyógyulásban. Például ő rázhatja fel a gyógyszerkeveréket, mielőtt kimérjük neki az adagolóba. A fájdalomtűrése is jobb, ha valamilyen szinten meghatározhatja a helyzetet. Például: „Melyik karodból vegyünk vért? Kiválaszthatod a tűt is.” A leszorítás, kiabálás csak pánikot vált ki a gyerekből, mert úgy érzi, a felnőtt is elvesztette kontrollját a helyzetben. A sírást meg kell engedni! 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Nem csak a betegség létezik 

Nagyon fontos, hogy a gyermeket ne kényszerítsük tétlenségre. Amennyire az állapota megengedi, próbáljuk megőrizni az aktivitását alkotó tevékenységgel. Lehet rajzolni, gyurmázni, rongybabát varrni, hímezni, titkosírást kitalálni, montázsokat készíteni. 

Egy aktív gyermek sokkal kevésbé traumatizálódik!

Az alkotás nyomán megéli énerejének gyarapodását, bízni kezd a gyógyulásában, legyőzi betegségtudatát. Segíteni kell, hogy a korábbi kapcsolatai ne szakadjanak meg! Ha lehet látogatni, szervezzük meg, hogy egy-egy pajtása eljöjjön hozzá. Biztatni lehet a kicsiket rajzolásra, a nagyobbakat levélírásra, vállalva a közvetítő szerepét. Amikor sokáig szobába kényszerül, „tudósítsunk” neki a külvilágról. Az időjárásról, a szomszédban zajló építkezésről, a nemrég született kiscicákról stb. Fontos, hogy ne szűküljön be körülötte a világ, ne a betegség töltse ki minden gondolatát. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Nagyon súlyos betegségnél a gyermekek halálfélelmével is kell számolni. Nehéz téma ez, mert a felnőttek is tartanak tőle, igyekeznek minden módon kizárni a tudatukból. A gyermeknek azonban lehetőséget kell adni, hogy beszéljen, vagy kifejezze az őt nyomasztó gondolatokat. 

Családi teher 

A gyermek betegsége az egész családot érinti. Túl az állapota miatt érzett aggodalmon, komoly szervezőmunkát igényel a család működőképességének fenntartása. Természetesen a kis betegnek szüksége van az anyja minden figyelmére, megnyugtató jelenlétére, gondoskodó szeretetére, de a kisebb-nagyobb testvéreket is el kell látni, a munkahellyel is el kell fogadtatni a betegszabadság szükségességét. Az anya feladatait időlegesen át kell vállalni a családtagoknak. A beteg nyűgös, gyakran kell virrasztani mellette, a fizikai kimerültség elviselhetetlenségig fokozódhat. 

A család minden tagját intenzív érzelmi, fizikai megterhelés éri, amikor súlyosan beteg gyermeket kell ápolni. 

Az ő mentálhigiénés ellátásuk, megsegítésük nagyon fontos prevenciós feladat. Ez feladatot ad a tágabb családnak, de a kis beteggel foglalkozó szakembereknek is. Elsősorban az anyának kell időnként lehetőséget biztosítani a kikapcsolódásra, feltöltődésre. Fontos az is, hogy az apa ne záródjon ki a folyamatból, kapcsolata ne szakadjon meg a gyermekkel, a feleségével. A testvérek riadalmát, szülőhiányát is csillapítani szükséges. A többgenerációs, vagy intenzív rokoni kapcsolatban élő családok komoly segítséget nyújthatnak egymásnak. Vannak helyzetek azonban, amikor elkerülhetetlenné válik szakember segítsége. Természetesen a legfőbb cél a gyermek gyógyulása, de ne legyen ennek mellékhatása a család szétesése.

Az ágynyugalommal járó mozgáskorlátozottság, az önállóság átmeneti elvesztése a kiszolgáltatottság érzését vonja maga után. A gyermek, de gyakran a felnőtt beteg is ilyenkor regresszív (alacsonyabb fejlődési, viselkedési szint) állapotba kerül. Babusgatásra, kényeztető gondoskodásra vágyik. Rövidebb ideig tartó, egy-egy könnyebb lefutású – meghűlés, gyomorpanasz – betegség lezajlása nem morzsolja fel a család energiakészletét. Nehezebb a helyzet, ha a gyógyulási folyamat hosszú heteket, hónapokat vesz igénybe.

Pöttyösek a kicsiknek, csíkosak a kamaszoknak

A pöttyös sorozat első darabjai 1959-ben jelentek meg, és egészen a 2010-es évek közepéig nőtt a számuk, míg a csíkos könyveket 1962-től a ’90-es évek közepéig jelentette meg a Móra Kiadó. A csíkos könyvek védőborítójának közepén eleinte ovális, majd téglalap alakú keretben egy női fej szerepelt, később ezt felváltotta egy fotó. A pöttyös könyvek élénkebb színeket kaptak. 

Két külön korosztálynak szóltak: a pöttyösek a kisebbeknek, míg a csíkosak a 14 évnél idősebbeknek. 

Jelenleg összesen több mint 210 pöttyös és csíkos könyvet tartunk számon. De mely íróknak köszönhetjük a Bezzeg az én időmben-t, a Szamóca lányokat vagy a Szöszit? Kertész Erzsébet, Fehér Klára, Dániel Anna, Thury Zsuzsa, Gergely Márta, Dénes Zsófia… csak néhány szerző az ismertebb nevek közül. Ugyanakkor a sorozatokban megjelentek fordítások is – az angol, a német vagy a holland gyermek- és ifjúsági világirodalomból –, és nem felejthetjük ki a sorból az azóta klasszikussá vált két írót, Szabó Magdát és Janikovszky Évát sem.

2024-ben „Pöttyös és csíkos” – Irodalomtörténeti és szociokulturális trendek a Móra Kiadó legendás könyvsorozataiban címmel rendeztek konferenciát Budapesten, azzal a céllal, hogy a magyar gyermek- és ifjúsági irodalom kutatóinak figyelmét ráirányítsák a 20. század második felének két népszerű sorozatára. A konferencia szervezői: Hermann Zoltán (Károli Gáspár Református Egyetem), Hansági Ágnes (Szegedi Tudományegyetem) és Kalavszky Zsófia (HUN-REN BTK Irodalomtudományi Intézet) fontos feladatnak tekintik e szövegek kutatását, feldolgozását.

A kiadványok óriási példányszámban jelentek meg. Nem csoda, hogy a legtöbb család könyvespolcán a mai napig megbújik néhány pöttyös vagy csíkos kötet. „Szabó Magda Álarcosbálját 1961-ben 43 ezer, míg Fehér Klára Bezzeg az én időmben című kötetének második kiadását 1968-ban 22 ezer, Kertész Erzsébet Bettina három élete című kötetét pedig 1987-ben 75 ezer példányban adták ki. Ráadásul a népszerű köteteket háromszor-négyszer, de akár nyolcszor is megjelentették. Fontos volt, hogy eljussanak a SZOT-üdülőkbe, a kis járási könyvtárakba, üzemi és iskolai könyvárakba egyaránt” – mondta Kalavszky Zsófia, a HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézet tudományos munkatársa.

Kiemelte, nem szabad elfelejtenünk, hogy mindez egy irányított, központosított könyvkiadási rendszeren belül történt. „Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy ezek az ifjúságnak szánt kötetek ugyan a szocializmus művelődés-, kultúr- és oktatáspolitikájának a keretrendszerében helyeződtek el, de bizonyos darabok jobban, bizonyosak kevésbé illettek bele.” 

„A kutatás számára ma éppen az is az izgalmas, hogy mely kötetek tükrözték a kor elvárt, ideológiai szempontjait, és melyek voltak azok, amelyekben felsejlik a kritikai gondolkodásra való nyitottság” – magyarázta a kutató. 

„Valami más, mint amit az iskola előírt”

A Móra Könyvkiadó 1957-től az Ifjúsági Könyvkiadó jogutódjaként működött. Az ’50-es évektől a különböző médiumok összekapcsolásával akarták hatékonnyá tenni azoknak a gyerekeket és az ifjúságot célzó „üzeneteknek” a közvetítését, amelyekkel az ízlésüket és a világlátásukat egyaránt formálni kívánták. Egy új kötetről először lektori vélemények születtek, ezeket eljuttatták a megfelelő sajtótermékekhez, amelyekben megjelentek a könyvtárakat, tanítókat orientáló kritikák. A Magyar Rádió Gyermek- és Ifjúsági Osztályánál, illetve az Ifjúsági Színházban a művekből számos esetben hangjátékok, színdarabok készültek.

Kép

Fotó forrása: Fortepan/ UWM Libraries

„A kötetek az ország minden szegletébe elkerültek, de nem voltak kötelező olvasmányok. Alternatív, kifejezetten a szabadidő eltöltésére alkalmas olvasmányoknak számítottak, egyfajta szabad választást jelentettek, valami mást, mint amit az iskola előírt – hangsúlyozta Kalavszky Zsófia. – Bár papíron gyerekeknek és kamaszoknak szánták a pöttyös és a csíkos könyveket, az író–olvasó találkozókon zömében 30–40 éves munkásnők, tanítók, tanárok, könyvtárosok vettek részt. 

Kamasz lányok az édesanyjukkal, akár a nagymamájukkal együtt olvasták és gyűjtötték a sorozat köteteit.

Azt gondolom, sokunknak van személyes története például arról, hogyan találkoztunk először ezekkel a családi nyaralóban vagy a nagymama könyvespolca előtt nézelődve, esetleg az édesanyánk féltett könyvei között keresgélve. Arról is tudunk, szüleinknek vagy nagyszüleinknek melyik volt a kedvence.” 

„Rettenetesek ezek az emancipált nők! Fel akarják forgatni a világot!”

„Jól elkülöníthető csoportot alkotnak a különböző női szerepeket bemutató, történelmi életrajzok. Ide tartoznak Kertész Erzsébet csíkos életregényei – például a Vilma doktorasszony vagy az első orosz matematikusnő története, a Szonya professzor. Mindegyiknek a középpontjában egy-egy női alak áll, akit a kitartása, elhivatottsága okán példaként lehetett a fiatal lányok elé állítani. Minden ilyen történelmi–életrajzi regény a magyar történelmi ismeretek, a magyar kultúra közvetítésére is alkalmas volt. Gondoljunk például arra, hogy a Zöldfa utcza 38. középpontjában a 19. század második felének nőnevelési küzdelmei állnak” – hangsúlyozta Kalavszky Zsófia. 

„»Fau Gräfin Vilma Hugonnai aus Ungarn« – a bőröndjén felejtett névjegy elárulta, hogy a fiatal teremtés magyar, és nem is lány, hanem asszony. Ettől fogva Hugonnai­ Vilma ugyanolyan diáklány, mint a többi. Csak a kitartása, az akaratereje szokatlan. Tanulni akar, orvosi diplomát szerezni mindenáron, aztán hazájába visszatérve betegeket gyógyítani, mint férfi kollégái.
A férfitársadalom a kiváltságait félti tőle. A svájci diploma nem elég, itthon még ahhoz is vizsgát kell tennie, hogy bábaasszonyként praktizálhasson. »Rettenetesek ezek az emancipált nők! –­ háborog a kultuszminiszter. ­ Fel akarják forgatni a világot! Hiába, nem teremthetünk precedenst. Eddig is megvolt a világ orvosnők nélkül, ezután is meglesz!«”

„Mind a Vilma doktorasszony, mind a Szonya professzor társadalmi, kulturális és politikai kontextusa a ’60-as évek eleji, Kádár-kori államszocializmusnak a nőképe. Nem zárják el a nők elől a korábban kizárólag férfiak által művelhető szakmákat (sőt az iskolában ugyanúgy megtanulnak fúrni-faragni, mint a fiúk), ám továbbra is elvárás a konzervatív szerepfelfogás, miszerint a jövőben a minőségi munkavégzés mellett legyenek majd jó háziasszonyok és csinos feleségek – fogalmazott Kalavszky Zsófia. 

– Viszont a regények jó néhány darabja nem csupán »felmondja« az ideológiai elvárásokat: épp azért (is) lettek bizonyos darabok népszerűek, mert sokszor a fiatalok számára azonosulásra alkalmas, átélhető szerepeket is tudtak nyújtani. 

De az is kiderül, hogy Szonya számára a különböző társadalmi és családi szerepek összeegyeztetésére (professzor, anya, boldog párkapcsolatban élő nő, a nőmozgalmakban tevékenykedő aktivista) egyszerűen nem létezik tökéletes megoldás” – tette hozzá. 

Kép

Kertész Erzsébet két regényének borítója

Csak álca a gyermekirodalom?

A történelmi–életrajzi regényeken kívül egy másik csoportba tartoznak a ’60-as, ’70-es évek világát, mindennapjait megjelenítő regények – ilyen például Szabó Magda Születésnapja vagy Gergely Márta Szöszi-trilógiája.

Szöszi tizennégy éves lány. Amikor megismerkedünk vele, éppen hullámvölgybe jutott: rosszul tanul, semmihez sincs kedve, úgy érzi, senki sem szereti. A második részben Varga Szöszinek igazán esze ágában sincs férjhez menni. Tizenhét éves, jó szakmája van, szépen keres, szereti a szép ruhákat, órák hosszat cicomázza magát a tükör előtt. Körmendi Árpád sem akar megnősülni. Tanulni akar, méghozzá nem is idehaza, hanem külföldön. Megvan már az útlevele, a vízuma, holnapután indul Németországba… De nem ez történik. Két hét sem telik el, és Körmendi Árpád az anyakönyvvezető előtt áll Varga Szöszivel.
A harmadik részben Körmendi Árpádné Varga Szöszi önként visszaül az iskolapadba a dolgozók esti gimnáziumában. 

„Ezek a regények a pöttyös és a csíkos borító »mögé bújva« számos esetben olyan kérdéseket, tabukat feszegettek, amelyek kibeszélésére, feldolgozására a ’60-as években a felnőtt olvasóknak nem volt lehetőségük. Ilyen volt a múlt feldolgozása, legégetőbben talán az ’56-os események, benne családi tragédiákkal, disszidálások történeteivel. Egy mai kamasznak történelemként jelennek meg például a második világháború után árván maradt olyan gyerekek történetei, akiket rokonok, nagyszülők neveltek fel. 

Ezekben a regényekben ugyanakkor vannak történelmi és kortalan, kamaszok számára ma is ismerős kérdések. 

A különböző közösségek (a család, az iskola, az úttörőcsapat vagy a KISZ) tagjaként létező gyerek beilleszkedési lehetőségei, a társadalmi elvárásokhoz igazodás vagy a mindenkori hatalommal szembeni önpozicionálás kérdése. A magány, a felnövés traumája, a szegénység vagy a szerelem mind-mind az alapproblémák közé tartoznak” – sorolta Kalavszky Zsófia.

Egy letűnt kor lenyomatai? 

A mai napig léteznek olvasócsoportok, amelyekben ezeket a könyveket cserélgetik, de tömegesen már biztosan nem olvassák őket. Kertész Erzsébet regényei, főhősnői háttérbe szorultak. A mai női példaképek a kortárs gyerek- és ifjúsági irodalomban egészen más típusú szövegekben szerepelnek, gondoljunk a Magyar mesék lázadó lányoknak című könyvre. Ugyanakkor Janikovszky Éva művei vagy Szabó Magda Abigélje továbbra is szerepelnek a kedvenc kötetek között – utóbbi azóta kötelező olvasmány lett.

Az anyukák számára ma már természetes, hogy a babákat igény szerint szoptatják, de a táplálás későbbi lépései kevésbé egyértelműek. Pedig a lényeg később is ugyanaz: a gyereket válaszkészen kell táplálni, figyelve jelzéseit, ismerve az éhségi és jóllakottsági jeleit. „A kicsik hozzátáplálást hat hónapos koruk körül kaphatnak, ételekkel a szoptatás mellett ekkortól lehet őket megkínálni. Vannak gyerekek, akik ilyenkor még csak a püréket fogadják el, és olyanok is, akik már a darabos ételeket is szeretik. Tehát ezt a kérdést nemcsak a szülő dönti el, hanem a gyerek is” – mondja Gitidiszné Gyetván Krisztina védőnő, szoptatási és perinatális szaktanácsadó, a Magyar Védőnők Egyesületének elnöke.  

Azoknál a gyerekeknél, akik érdeklődnek a falatkák iránt, és már stabilan ülnek, a hagyományos hozzátáplálás helyett – amelynél kanállal adnak pürésített ételeket – a BLW (baby-ledweaning) módszerét is lehet alkalmazni. 

Ennél a csecsemőket szilárd falatkákkal kínálják. A BLW-hez elengedhetetlen, hogy a kisbaba a falatkákhoz oda tudjon nyúlni, csíptetőfogással meg tudja azokat fogni, majd beletenni a szájba.

Feltétel az is, hogy ekkorra megszűnjön a nyelvkilökő reflexe, a védőnő vagy a gyerekorvos pedig meggyőződjön arról, hogy a biztonságosan el tudja fogyasztani a számára megfelelő szilárd táplálékot. 

A falatkázást erőltetni nem szabad, tudni kell, hogy egyes csecsemők táplálkozási készsége akár 8-10 hónapos korig sem éri el az ehhez szükséges fejlettségi szintet. Aggódni csak akkor kell, ha a gyerek egyéves kora után is megragad a pépeknél, falatkákhoz nem is nyúl. „Ennek hátterében nem az áll, hogy a kicsit korábban kanállal táplálták. Az ok lehet valamilyen regulációs zavar is. De akár az is, hogy a gyerek soha nem látja, hogy a szülei miképp esznek: mert ők csak ülnek, és odafigyelve, egyébként teljesen jó szándékkal nézik, hogy a gyerekük mit csinál az asztalnál, és csak később esznek. Gyakori, hogy ilyenkor a gyerekek csak a bölcsődében kezdenek el enni, amikor látják, hogy a társuk mit csinál” – emeli ki szakértőnk.  

Ha nem kell a falat  

Ha a kicsik az ételeket 8-10 hónapos koruk után sem akarják megfogni, fölvetődhet a szenzoros és regulációs zavar gyanúja is. Ennek jeleit a szoptatási tanácsadók néha már egészen kicsi korban észreveszik. Ilyenkor gyakori a mellretapadási probléma, nem feltétlenül alakul ki hatékony szopási technika, a különböző tápszereket pedig elutasítják a kicsik. A látványosabb tünetek később, a hozzátáplálás idején kezdődnek: ilyenkor a pépes vagy később a darabos ételek kóstolásakor rendszeresen grimaszolnak, fintorognak, az ételt gyakran kiköpik és öklendeznek. 

Fontos, hogy az étkezést a szülők ilyenkor se erőltessék, és abból se csináljanak gondot, ha gyerekük csak néhány ételt eszik meg. Óvatosan, kis mennyiségekkel szabad csak próbálkozni, a kicsit kóstoltatni kell, jelzéseit pedig figyelni. 

Ha szülők – teljesen jogosan – feszültté válnak a táplálási nehézségek miatt, külső segítségre is szükség lehet. Ilyenkor azok a „maszatoló” csoportok lehetnek hasznosak, amelyeknél a fejlesztő pedagógusok az azonos korcsoportba tartozó szenzoros gyereknek közösen kínálnak sokféle típusú ételt.  

Kép

Illusztráció forrása: Unplash

Kisebb-nagyobb szeletek  

A falatkás táplálásnál nem mindegy, hogy a kicsiket milyen méretű ételekkel kínálják. „Ideális esetben a falatok ujjnyi hosszúságú, vastagabb szeletek. Vannak a BLW-hez speciális tányérok is, amelyeket több helyre le lehet rakni, a gyerekek ki tudják belőlük venni a darabkákat. A BLW-hez olyan ételeket jó használni, amit a kicsik könnyen meg tudnak fogni. llyen például a főtt brokkoli, a párolt sárgarépa, a zöldbab és a karfiol, de a babák a spenótdarabkákat is remekül föl tudják szedni. A nagyobb gyümölcsöket is érdemes megpárolni és fölvágni, de nem túl apróra. A hozzátáplálás elején mindenből csak egy kicsit kell kapniuk a gyerekeknek, majd a mennyiséget folyamatosan lehet növelni” – mondja Gitidiszné Gyetván Krisztina.

Bár sokan aggódnak amiatt, hogy a falatkás táplálás félrenyeléshez vezet, ez a félelem fölösleges: ha a gyereket nem etetik, hanem hagyják, hogy maga egyen, a félrenyelés esélye kisebb, mint a pürés táplálásnál. Ennek oka, hogy a BLW-nél a baba arra a pontra teszi a falatkát, ahol az biztonságos, félrenyelni semmit nem fog, maximum öklendezni. 

A szabály tehát itt is csak annyi, hogy a gyereket étellel nem szabad egyedül hagyni.

A szülőknek a táplálási módtól függetlenül tudniuk kell azt is, hogy mi a teendő félrenyelésnél (ezt a védőnők magyarázzák el az anyukáknak). 

A falatkás táplálással kapcsolatban a másik aggodalom, hogy az így táplált kicsik növekedése – mivel a darabos ételt nem mindegyikük ugyanúgy emészti, így lehetnek esetek, amikor a tápanyagok nem megfelelően szívódnak fel – elmaradhat a többiekétől. „Emiatt fontos, hogy a gyerekek fejlődését mindig figyelje védőnő és gyerekorvos. Ha felmerül a vashiányos anémia gyanúja – ilyenkor megáll a súlygyarapodás –, egyből lépni kell, de ez így van a hagyományos táplálásnál is, ahol szintén előfordulhat ez a probléma. Ehhez tudni kell, hogy a gyerekek a vaskészletük jelentős részét a magzati korból hozzák – raktáraik ott töltődnek föl a legjobban –, emiatt kulcskérdés, hogy az anyuka már a várandósság időszakban figyeljen a táplálkozására, szükség esetén a vaspótlásra” – emeli ki szakértőnk.  

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Jótékony falatok  

Ha egy kisbaba vevő a falatkás táplálásra, akkor a módszernek számtalan előnye van. Például remekül szabályozható vele az elfogyasztott étel mennyisége – ilyenkor a gyerek dönti el, mennyit és milyen gyorsan eszik –, nincs szó arról, hogy az anyuka csak adogatja a kicsi szájába a pürét. 

Ezáltal a falatkázás remek tanulási folyamat, a gyerek képessé válik arra, hogy az étkezést be tudja fejezni. Mindez segíti a későbbi elhízás megelőzését. 

Az is jó, hogy a darabos táplálásnál a kicsik sokféle állaggal, ízzel, színnel és hőmérséklettel találkoznak, étrendjük változatosabb lehet. Szintén előny, hogy az evéshez használt csipeszfogás fejleszti a finommotorikai és koordinációs képességeket. A tapasztalat azt mutatja, hogy az így táplálkozó gyerekek hamarabb esznek késsel-villával is.  

Jöhetnek az allergének!  

A gyerekeknek féléves koruk után kis mennyiségben az allergéneket és a glutént is fel kell kínálni, utóbbi segíti a lisztérzékenység és a gluténérzékenység megelőzését is. „Ennek kiváló eszköze a zab, ami gluténmentes gabona, de amit a boltban árulnak, az »szennyezve« van búzával. Ez a kis mennyiség viszont pont elég ahhoz, hogy kialakítsa a toleranciát a kicsikben. Ehhez arra van szükség, hogy az anyuka a zabot megfőzze, kisebb golyót készítsen belőle, majd megkínálja vele a gyerekét. Lehet a főtt zabot gyümölccsel is keverni” – mondja szakértőnk. 

Az egészséges gyerekek táplálkozásába egyéves kor alatt csak két dolgot nem lehet bevezetni: a mézet és önállóan a tehéntejet. 

Az első évben a tejet csak ételek, például palacsinta vagy zabkása összetevőjeként lehet fogyasztani, magában nem. Savanyított tejtermékeket viszont be lehet vezetni a szoptatás időszakában is, az allergiás hajlam kialakulását az is csökkentheti.

Egyéves kor előtt a földimogyorót is meg kell ismertetni a gyerekekkel (mogyoróvaj vagy főzött püré formájában, darabosan szigorúan tilos), arra ugyanis a többség úgy lesz allergiás, hogy valójában nem is találkozik vele. Ez csak látszólagos ellentmondás, lévén a mogyoró allergénjei nyomokban jelen vannak a környezetünkben. Ez a felnőtteknek nem gond, de ha rákerülnek picik ekcémás, kisebesedett bőrére, akkor azon keresztül bejuthatnak a véráramba, a csúszó-mászó gyerekek be is lélegezhetik. Ez azért gond, mert a szervezet rosszul tolerálja, ha egy idegen anyaggal nem az ételeken, hanem a bőrön keresztül vagy a légzés útján találkozik először. Ilyenkor az immunrendszer riadót fúj, és kialakulhat az allergia. Viszont, ha az első kontaktus a szájon és a béltraktuson keresztül történik, az immunsejtek kialakítanak vele szemben toleranciát. 

Erre az elmúlt 10 évben jöttek rá a kutatók, miután fölfigyeltek arra, hogy Izraelben, ahol kulturális hagyományok miatt a babák pépesített földimogyorót kaptak 4 hónapos koruk után, alig fordul elő földimogyoró-allergia. Kezdetben azt gondolták, ennek genetikai oka van, de aztán kutatni kezdtek más országokban is, és egyértelművé vált, hogy az ilyen jellegű hozzátáplálás segíti az allergiák megelőzését. 

Azóta az szerepel a nemzetközi ajánlásokban, hogy az allergén fehérjéket kis mennyiségben, de be kell vezetni a csecsemők egyéves koráig. 

Ezt egészséges babáknál 6 hónapos korban lehet megkezdeni (a szoptatás mellett), ekcémás vagy ismert ételallergiás csecsemőknél pedig egyeztetni kell róla gyermekallergológussal vagy gyermek-gasztroenterológussal.  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Fogantatás, születés-szülés, boldogság, szomorúság, félelem, bizonyosság és kétség löki-ringatja az olvasót versről versre. Milyen szempontok alapján válogattad őket? 

A kötet konkrét ötlete Király Leventétől, a Corvina Kiadó igazgatójától származik, de nekem is régi tervem volt egy ilyen kiadvány. Édesanyámnak is készítettem anyaantológiát a születésnapjára, aztán a családom más tagjainak is a születésnapjukra. Volt köztük apaantológia, de ami a legnehezebbnek bizonyult, az az anyósantológia. De fontosnak éreztem, mert nekem szinte második édesanyám az anyósom. Ehhez a kötethez javasoltam, hogy legyen benne mese is, ezért Levente megkereste Csóka Juditot, aki a különböző népek meséit gyűjtötte össze. 

Amikor válogattuk a szövegeket, nagyon fontosnak tartottam, hogy komolyan vállaljuk fel a mély érzéseket, de anélkül, hogy az érzelgőség csapdájába esnénk. 

Az anyaság hozta a szülés és a születés, az apaság pedig a veszteség és a halál témákat. Sok háttéranyagot olvastam a bábák történetéről, akik nemcsak a születésnél voltak jelen, hanem halottat is mosdattak. Ezek a nők álltak az élet határpontjain, mivel az anyaságból sem lehet kihagyni a veszteséget. Szinte mindenkinek, nekem is volt veszteségélményem. Nemcsak az édesanyámat, hanem gyermeket is vesztettem el. Ezekből a fájdalmakból sokat tanultam. A pszichológia traumás növekedésnek nevezi ezt.  

Szerettem volna, hogy ne csak anyák és szülők szerepeljenek a kötetben, hiszen nem mindenkit szülő nevel fel, ugyanakkor mindenki megszületett. Az anyasághoz az is hozzátartozik, hogy van, akinek nem adatik meg, és van, akinek megadatik, mégsem képes megélni. Brigitte Bardot-ról hallottam nemrég, hogy egész életében nagy állatbarát volt, de az egyetlen fiához egyáltalán nem tudott kötődni, mivel a nőiségét csak a szerelemben élte meg, az anyaságban nem. Csak időskorában sikerült valamennyire helyrehoznia viszonyát a fiával. 

Tele vannak a családtörténetek elhallgatásokkal, anyai depressziókkal, elutasításokkal, titkolt félelmekkel, amelyek megsebzik a környezetet is. 

Beszélgetni kell róluk, ha fájdalmas, akkor is. 

Akkor van a legnagyobb szükségünk a lírára, amikor bizonyos dolgokról nehezen tudunk beszélni? 

Igen. Amikor a nagyanyám szenvedett és meghalt, kétségbeesésemben arra gondoltam, hogy most tényleg ordítani kéne és megtépni a hajamat, vagy jó volna legalább a siratóasszonyok mantráit elmondani, mivel csak utána tudja az ember ezt a nagy változást feldolgozni. Az örömnek és a gyásznak is van kifutása: a nyers, reflektálhatatlan, primér élményhez nem tudunk szóval közelíteni.

Leírtam a bevezetőben is, hogy annak idején bevittem a jegyzetfüzetemet a szülőszobára. Nagyon elszánt voltam, írni akartam a szülésről az önmegfigyelés módszereivel, de a szülés nem objektív, nem lehet megfigyelni, csak csinálni. A szeretet sem objektív, nem tudsz kívül állni. A gyermek utáni sóvárgás is túlmegy a józan ész határain, és a gyerek feletti hatalommal is vissza lehet élni.

Mindannyian ismerjük az ijesztő anya alakját, aki azt gondolja, hogy azért, mert szült, mindenhez joga van, és a gyermeke a tárgya, a babája. Ahogyan a férj-feleség viszonyban fontos, hogy benne a felek komolyan vegyék és tiszteljék egymást, úgy az anya-gyerek viszonyban is alapvető, hogy benne a másik embert kell megismernünk, nem gyűrhetjük le és nem alakíthatjuk át a személyiségét. 

Éppen elég hatalom az, hogy a baba élete függ tőlünk, nem tehetjük meg azt, hogy felhasználjuk a magunk céljaira. 

Meg kell tanulnunk odafigyelni rá a születésétől kezdve. Ez nem mindig ösztönös késztetés, ezt tanulni is kell.

Milyen korokból és hangokból válogattál? 

A lélektani vonatkozások mellett költőként és olvasóként az is célom volt, hogy jobban megismertessem a kortársakat, hiszen nem mindenkinek állnak sorban a polcán a mai költők kötetei. Viszont egy antológiában talán szívesebben elolvassák ezeket a verseket. Úgy válogattam, hogy Szendrey Júlia és a maiak közül Szabó Imola Julianna vagy Lázár Júlia – hogy csak a Júliákat említsem – mindannyian sors- és kortársaknak tűnjenek, szóljanak hozzánk. 

Amikor nekivágtam, elsősorban Balla Zsófiára és a Zsuzsákra: Beney Zsuzsára, Takács Zsuzsára, Rakovszky Zsuzsára gondoltam, az ő anyaságverseik jártak a fejemben. Hiszen ők voltak azok, akik segítettek nekem a feldolgozásban és a kimondásban. Azt hittem, egy vékony kötet születik. Aztán belevettem olyan férfiakat is, mint például: Weöres Sándor, Pilinszky János, Kassák Lajos, mivel ők sokat tudtak az anyaságról és az apaságról, noha nem volt gyermekük. A maiakból pedig Varró Dániel és Grecsó Krisztián verseiből válogattam.

Kassák büszke lenne a harcos bevezetődre… 

Gondolkoztam azon, hogy ez harcos-e, vagy sem... A harcos az valakivel, valami ellen akar harcolni, én pedig valamiért szeretnék. A korábbi antológiák egy kicsit fölpiszkáltak, mert leginkább férfiak készítették őket, akik az anyákat kívülről látták, idealizálták vagy mártírnak ábrázolták. Ha mártír vagy, boldogtalan vagy, és a boldogtalanságodat fogod közvetíteni. Emlékszem arra a pillanatra, amikor rádöbbentem, hogy Csoóri Sándor Anyám, fekete rózsa című verse engem felháborít. Bár értem, hiszen én is parasztasszonyok leszármazottja vagyok, és tudom, hogy milyen, amikor egy anya „szótlanabb sápadtsággal sepreget, mosogat”, ahelyett, hogy valaki végre segítene neki. 

Éppen a néma ősanyáimon szeretnék segíteni, magunkon, egymáson. Persze, az apáknak sem könnyű. 

Azért vettem bele például Áprily Lajos versét – amelyben azt kérdezi születendő fiától: „mit adsz nekem, ha Párist elveszed?” –, hogy megértsük, a férfiakat is szomorúsággal tölti el a lemondás, ha kizárólag csak „górni kell haza a pénzt” (ahogyan, ha jól emlékszem, Tamási Áron fogalmazott egyik könyvében). Ebben az esetben az apa boldogtalan gép. Pedig ha gyermekünk van, akkor az nemcsak lemondás, hanem kiteljesedés is egyszerre. Körbefordul és körbeér minden. 

Ami miatt én a legtöbb értetlenséggel találkoztam, az a körkörös gondolkodásom. Hiszek abban, hogy van feltámadás a veszteségből és a gyászból. Az én megközelítésem ilyen szempontból mesei. Fájdalmakkal teljes, de megtart, mint az anyaméh. Persze azon a kereken belül sok minden történhet, ahogyan egy anyaméhben is. A legrejtélyesebb dolog pedig az, hogy hogyan lesz egy magzatnak lelke – ez maga a kegyelem. 

Az anyaság sokat alakított a világomon, sőt, a hithez való viszonyomon is. Reformátusként megváltozott a Mária-képem is. Előtte nem volt szükségem arra, hogy egy spirituális női jelenlét segítsen, és nem volt dolgom a belenyugvó alázat gesztusaival sem. Számomra az anyaság misztikus és mitologikus, ezért is jó, hogy vannak az antológiában mesék, amelyek a legelemibb történetek tartományában mozognak. 

Kép

Fotó: Jónás Jácint

Meg is fordult a fejemben, hogy vajon miért mesék, és miért nem novellák szerepelnek a kötetben? Aztán végigolvasva őket, megrendített a történetek máig üzenő szimbolikája. 

A mese azokra is hat, akik megijednek a versektől. A bölcsődalok is kihagyhatatlanok. Nekem a mondókázás is természetes volt, de én még egy archaikusabb környezetben nőttem fel Erdélyben. Élhettem volna ilyen szempontból a XIX. században is, szinte közvetlen kapcsolatom van Petőfi korával. Talán azért is vettem bele az antológiába Petőfit és Szendrey Júliát mint kortársakat, hiszen ők az első modern házaspár, legalábbis a konzervatívabb életű Arany Jánosékhoz képest.

Ha a vers mindennapi használatra való, beszéljünk a mindennapok anyaságáról is. A közbeszédben és a közösségi oldalakon már a szülés helyszíne, a szoptatás, a pelenkázás is vérre menő vitákat gerjeszt, hát még a gyermekvállalás... A táborok közt olykor átléphetetlen árok tátong. Átjárást jelenthet egy ilyen antológia? 

Életemben a legtöbbet ezeknek a szakadékoknak az átlépése foglalkoztatott. Minden szorongás ellenére ellenállhatatlan vágy késztet minket arra, hogy életet hozzunk a világra. Nekem is voltak kísértő álmaim a szülés előtt, és felmerült bennem a kérdés: „Szabad-e erre a szenvedéssel teli világra további kiszolgáltatott lényeket szülni?” De már magát azt a tényt is nagyon megrázónak találtam, hogy részt veszek a teremtésben. 

Megrendítő megtapasztalni, hogy annak, aki fölé hajolok, én vagyok a világ a közepe, pedig én magam is esendő vagyok, nem akarok senkinek az istene lenni. 

Nem beszorítani akarok valakit, hanem csak a fészke lenni. Samuel Beckettről egyszer azt olvastam, hogy emlékezett arra, mennyire rettenetes és klausztrofób érzés volt az anyja méhében lenni, legtöbben meg úgy gondolnak rá, hogy biztonság és békesség volt ott. Sokfélék vagyunk, sokféle élethelyzettel. Tulajdonképpen a testről való beszéd is kicsit szokatlan még a magyar irodalomban, nem túl hosszú a hagyománya. 

Kép

Fotó: Jónás Jácint

Az antológia első verscsokra a kezdetekről, a fogantatásról, a szexualitásról, az erotikáról szól. Kicsit azt is jelezve, hogy aki a lét legfontosabb titkaiba akar bepillantani, az nem lehet prűd, és aki erről akar írni, az nem beszélhet mellé… 

Nem lehetünk prűdek. Édesanyám mosolyogva mesélte, hogy nyolcévesen milyen felkavart lelkiállapotban jöttem haza egyszer az iskolából. A barátnőm ugyanis azt pusmogta a szünetben, hogy ahhoz, hogy gyerekünk lehessen, le kell vetkőzni egy fiú előtt. Anyukám ekkor megkérdezte: „És te megijedtél ettől?” Mondtam, hogy nem, én annyira akarok gyereket, hogy ez nem lehet akadály… Valamit megéreztem abból, hogy le kell csupaszítani a testünket és a lelkünket ahhoz, hogy odaadhassuk magunkat egy új életnek. Szerencsére a szerelem képes feloldani a gátlásokat, és a nagy beavatást, az anyaságét egy másik beavatás előzi meg, és fontos, hogy az ne legyen traumatikus, mert az az anyaságra is kihat.

És a költészetben mi a kulcs? 

Én úgy éreztem, hogy azzal kerülök bele a világ körforgásába, úgy fogad be engem, ha én is adok valamit a világnak. Bizonyos szempontból nekem ez a kötet lezárás is, egy életkorszak lezárása. Elvesztettem az édesanyámat, valójában neki kellett volna a könyvet ajánlani, de mivel nem csak az enyém, nem tehettem meg. A kisebbik fiam is nagykorú lassan, a kisgyerekes anyaságom végleg lezárul, most már nem gyerekünk, hanem felnőttünk lesz a családban. 

Nem kevés tipródás után azért mertem a saját verseimet is belevenni az antológiába – ami egyébként illetlenség volna –, mert azt gondoltam, hogy engem legtöbben az anyaságról szóló verseimről ismernek. Ezeket a verseket a maguk idejében újítóknak tartották, pedig én tudtam, hogy egy hagyomány részei. A női költő­elődeimtől tanultam meg a testiségről és az anyaságról írni. 

Azért is biztatom az olvasókat az előszóban, hogy gyűjtsenek még verseket a témában, mert egymástól kell tanulnunk, újra fel kell fedeznünk a hagyományainkat, a női hangot a lírában. 

Jó volna, ha többé nem történhetne meg olyasmi, hogy egy Legszebb szerelmes versek antológiában csak férfiköltők szerepeljenek. Fontos volna egy ilyen kezdeményezés, akár a közösségi oldalakon, hogy rakjuk össze mi a magunk antológiáját egymásnak, az anyáknak, az apáknak, a gyerekeknek, hogy legyen mihez fordulni, ha szükségünk van a szókimondás erejére és a szépség vigaszára. Az emberek használják a költészetet, és ma is küldenek egymásnak verseket, szövegeket, ha forduló­pontokhoz érkeznek az életükben. Életmentő érezni, hogy átélték és kimondták már előttünk, ami velünk történik, nem vagyunk egyedül.  

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2023. novemberi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt>>
 

Emlékeznek 2022 nyarára? Élettelenül sorakozó, leszegett fejű, kiégett napraforgók, mellettük elfeledett ókori mozaikként terült el a szárazságtól kirepedezett föld. Petőfi végtelen rónájának hangos segélykiáltása volt ez, mi pedig nem akartunk hinni a fülünknek, és abba kapaszkodtunk, hogy csak „volt egy rossz évünk”. 

Az Alföld mindig száraz és meleg régió volt, de nem annyira, mint most

Szeredi Attila azóta is érzi, hogy az aszályveszély nem múlt el. Több mint három évtizede dolgozik az alföldi Kiszomboron: 1100 hektár szántóterületen és 110 hektár erdőn gazdálkodnak. A nagy változást 2022-ben tapasztalták, amikor azt látták, hogy a talajba nem kerül elég vízpótlás, a nedvességhiány pedig összeadódik, mert nincs eső. „Régebben is megvoltak ezek a szélsőségek, volt nedves és száraz évjárat, de nem volt a talajnak olyan vízhiánya, amilyen most, mert már az alsóbb rétegekben is kevesebb a mennyiség.

A szárazsághoz az is társul, hogy nincs tél, ezért mind a gombák, mind a rovarok tekintetében nagyobb nyomás van rajtunk, mint a régi megszokott időjárás esetén. 

Korábban volt olyan, hogy végigment egy 20–30 mm-es csapadékzóna az országon. Most azt tapasztaljuk, hogy ezek helyi jellegűek lettek, és az alföldi térségben csupán néhány milliméter esik a területeinken” – összegez a gazda. 

Ilyenkor sokunk lelki szemei előtt megjelenik a pusztaságban ácsorgó gémeskút képe, és csak legyintünk, hiszen emlékeink szerint az Alföld mindig is száraz és meleg régiója volt Magyarországnak. Csakhogy nem annyira, mint most!

„Gyerekkoromban is elég meleg volt ott a nyár, de mostanra hosszabbak lettek a 40 fokos hőhullámok, és ebben az a brutális, hogy nincs enyhülés” – emlékszik vissza Timár Gábor. A geofizikus szerint ennek oka egyértelműen a klímaváltozás, emellett a reformkori folyószabályozás is közrejátszik az Alföld kiszáradásában, hiszen az ártereket már nem önti el a Kárpátok felől érkező, javarészt hóolvadásból származó víz. Ennek ellenére a geofizikus nem gondolja, hogy a szabályozás rossz ötlet volt annak idején, hiszen a 19. században fontos és elérhető cél volt, hogy a kiterjedt mocsárvidéket alakítsák mezőgazdaságra alkalmas területekké. 

„Arra senki sem számíthatott, hogy 100–120 év múlva mindez csökkenti a táj alkalmazkodóképességét egy olyan klímaváltozás során, amiről nem is tudták, hogy lesz” – hangsúlyozza a tudós. 

Megfelelő mennyiségű csapadék esetén mindez nem jelentene ekkora problémát, de az eső évek óta nem jön. Ennek egyik fő okát pedig nem az eget kémlelve, hanem a földön kell keresni, pontosabban a földben és abban, ahogyan műveljük. 

Kép

Fotó forrása: Flickr

Májusi eső aranyat ér

Timár Gábor szerint éppen ezért a májusi esők idén duplán aranyat érnek, mert ha porzó, száraz talajjal fordulunk rá a júniusi Medárd-időszakra, az bizony még a 2022-es aszálycsapásnál is komolyabb lehet. A medárdi időszak csapadékát a hidegfrontok is beindíthatják, a sok eső viszont általában akkor érkezik, ha a talajközeli párának, a levegőnek a magas nappali csúcshőmérséklet vagy a frontok miatti gyors emelkedése és a magassággal változó szélirány „pörgető” hatása eredményeképp zivatarok alakulnak ki. A talajközeli pára azonban egyre inkább hiányzik a képletből, ami részben a földet kizsigerelő talajművelés következménye. 

„Korábban volt itt egy lápvidék, más volt a talajszerkezet és a növényzet, ami a földet beborította. Kicsit úgy kell elképzelni, mint a mocsarat, ahol a Tüskevár játszódik. A vizet a talaj tárolta, ott volt a lápi növényzet levelei alatt. Ha ezt elkezdem nehézgépekkel szántani, ami úgy egy arasznyira feltúrja a talajt, akkor létrejön az úgynevezett eketalpréteg, amire ráadásul minden évben rátömörítünk, így zárórétegként működik. 

Amíg ez nem volt, a talaj felső két métere simán tárolta a vizet, most erre csak kb. 25 centi alkalmas. Mivel a búza, kukorica, napraforgó nem tudja teljesen leárnyékolni a talajt, a felső rétegek a nyári hőhullámok során gyorsan kiszáradnak. 

Amikor pedig rövid idő alatt nagy mennyiségű eső zúdul a földekre, az eketalpréteg miatt szintén nem tudja elnyelni a föld a vizet, és belvíz lesz” – állítja a geofizikus. 

Szeredi Attila szerint a talajromlás az elmúlt 60 év eredménye, a visszaállítás pedig elég sok idő. Látja, hogy elindultak jótékony folyamatok is, vannak például konferenciák a „no-till” vagy „min-till”, vagyis a talajművelést részben vagy egészben elhagyó növénytermesztési technológia témájában, a gazdák mégis kénytelenek jórészt a saját fejük után menni. „Van, aki nyitott, fogékony, és látja, hogy változtatni kell, de van a gazdáknak olyan része is, akik nem, és mindent csinálnak tovább megszokásból” – teszi hozzá a szakember.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Talajművelés elhagyása, visszazöldítés, biodiverzitás-növelés

A Talajmegújító Gazdák Egyesülete, amelynek ő is tagja, igyekszik terjeszteni és megosztani azokat a gazdálkodási ismereteket, tapasztalatokat, amelyek fizikai és kémiai értelemben is kevesebb hatásnak teszik ki a talajt, és növelik annak szervesanyag-tartalmát. Ugyanakkor több olyan gazdával is beszéltem, aki központosított átképzési lehetőségekre vágyna, ahol tudományosan megalapozott információkhoz juthatnának. Mások teljesen elzárkóznak, mert „a zöldítés erőszakos, támogatáshoz kötött gyakorlata nagyon rossz példákat is szült a környezetükben”, és szerintük a „zöldítés inkább üzlet, mint környezettudatos küldetés”.

Azzal Szeredi Attila is egyetért, hogy a no-till sem jelent mindenhol és minden bajra gyógyírt, de mindenképp javíthat a kialakult helyzeten. „Emellett a talaj felszíne fölött is nagy szükség lenne a változásra, arra gondolok, hogy az ország vetésterületét nagy százalékban gabonafélék és olajos növények teszik ki. Minimális egyéb kultúrát termelünk, ami a biodiverzitást növelné, emellett kevés istállótrágyát tudunk visszaadni a talajnak, amit mesterséges úton igyekszünk pótolni” – összegez a mezőgazdász. 

Timár Gábor úgy véli, fontos lenne modellezni, hogy hol és milyen eloszlásban lenne érdemes visszavadítani bizonyos területeket, hogy mindez a zivatarmezőt helyreállítsa. Szerinte ez nem is okozna olyan nagy érvágást a gazdaságnak, hiszen bőven vannak olyan földek, amelyek nem elég jó minőségűek ahhoz, hogy sok termést hozzanak.  

„A vízgazdálkodást tekintve jó eredményeket hozhat az elvadítás, és úgy gondoljuk, hogy előbb-utóbb a támogatási rendszer is elindul majd ebbe az irányba.” 

„Négymillió hektár szántóból egymillió biztosan kedvezőtlen adottságú terület. Ezeket mind vissza kellene adnunk a természetnek, és ennek szakmailag is megvan az alapja, szerintem előbb-utóbb ki fog kényszerítődni a rendszerből” – véli a gazda.

A jó gyakorlatok nem hatnak azonnal

A geofizikus arra hívja fel a figyelmet, hogy bármit is teszünk, azzal számolni kell, hogy globális szinten a Földben van úgy 20–25 évnyi tehetetlenség, ami azt jelenti, hogy ha visszatérnénk az 1800-as évek emissziós szintjéhez (ami mostanában nem fog megtörténni), akkor is 20 év múlva vennénk csak észre, hogy a klímában is történt valami. 

Abban Szeredi Attila és Timár Gábor is egyetértenek, hogy igazi változást csak felülről jövő intézkedésekkel lehet elérni. Rá kell venni a politikusokat, hogy foglalkozzanak az Alfölddel, és amellett, hogy általánosságban is nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a klímavédelemre, egy olyan rendszer is kidolgozásra vár, amely lehetővé teszi a gazdák számára, hogy visszaadják az egyébként sem túl jó minőségű földeket a természetnek, mindezt úgy, hogy közben az ő megélhetésük sem kerül veszélybe. 

Fontos lenne az agrároktatás reformja is, hogy az új technológiák megismertetése a jövő gazdáival ne csak egy-egy nyitott oktató egyéni akciója legyen, hanem rendszerszintű tudásátadás. Mi, laikusok a választói magatartásunk mellett tudatos döntéseinkkel vehetünk részt a változásban, ami nem csupán egy-egy környezetbarát cselekedetről, hanem a gondolkodásunk gyökeres átalakításáról, annak továbbörökítéséről szól, és arra a kérdésre ad választ a mindennapokban, hogy „mit tehetek még ma a környezetemért?”

Az öntözés és a visszavadítás mellett és ellen szóló érvekről bővebben Timár Gábor és Mészáros Csaba vitájában olvashatnak.

„Még a mosdóba is csak éjjel jártam”

Hét éven át gyakorlatilag nem hagyta el a szülei hálószobáját, régi könyveket olvasott, videojátékokkal játszott, még enni se ment ki a helyiségből. Hiroki Takimoto a Telegraphnak mesélte el, hogyan bujkált a normális élet elől 18 és 25 éves kora között. A most negyvenes éveit taposó japán író, aki azóta már teljes mértékben vissza tudott illeszkedni a társadalomba, így vallott életének erről az időszakáról: „Én csak csendben el akartam tűnni anélkül, hogy ezt bárki észrevenné. Úgy éreztem, hogy csak akkor volt bennem valami élet, amikor kimentem a mosdóba.” 

Takimoto azt mondja, ezek a gondolatok akkortájt kezdtek el motoszkálni a fejében, amikor a nagymamájánál lakott, a sikertelen egyetemi felvételije után. Ahogy meséli, az idős asszony, aki a második világháború és a saját problémás múltja miatt traumatizálódott, kertelés nélkül közölte vele: így nincs semmi értelme az életének, megkeseredettségét pedig rossz nézni. A nagymama szavai mélyen beleivódtak a fiatal fiú lelkébe. 

„Mardosott a szégyen, még a tükörbe is képtelen voltam belenézni” – idézi föl Takimoto, aki később visszaköltözött a szüleihez: onnantól fogva teljes elzártságban élt. 

Még a mosdóba is csak akkor tette ki a lábát, amikor a szülei elhagyták a házat, és dolgozni mentek, vagy éjjel, amikor mindenki más aludt. Az ételt, amit az édesanyja neki készített, egyedül fogyasztotta el délutánonként. 

„Így telt el hét év, aminek a végére már 100 kiló fölött voltam, egyáltalán nem sportoltam. Nem érdekelt, hogy mennyire vagyok túlsúlyos, akkoriban ez volt számomra a normális” – meséli az író. Takimotót végül egy álom indította el a változás útján, ebben a „remete személyisége” vitatkozott az „ideális énjével” arról, hogy miért húzódott vissza a világ elől, és hogyan tudna visszatérni ebből az állapotból. Ezek után fordult szakértőhöz.

Egy évtized esett ki az életéből

„Magamat hibáztattam, senkit sem akartam látni, a lábamat se akartam kitenni a házból.” Hayashi Kyoko akkoriban kezdett elbújni a valóság elől, amikor a gimnázium igazgatója már az iskola első napján az egyetemi felvételi vizsgákról beszélt. „Sokkoló volt azzal szembesülni, hogy a vidám középiskolai élet, amit elképzeltem, és annyira vártam, másról sem fog szólni, mint a vizsgákra való felkészülésről – emlékezett vissza a japán származású lány. – Már korábban is gyanítottam, hogy nekem nem való ez a nagyon szigorúan szabályozott oktatási rendszer. A testem fizikai tüneteket produkálva tiltakozott, így otthagytam az iskolát” – meséli Kyoko. 

A húszas éveire már ő sem volt képes arra, hogy másokkal találkozzon, és hogy egyáltalán elhagyja a házat. „Minden ébren megélt órát azzal töltöttem, hogy kritizáltam magam. A legapróbb értéket sem találtam magamban. Azt gondoltam, hogy az életemnek semmi értelme” – idézi föl a mélypontot Kyoko, aki körülbelül egy évtizeddel később „tért vissza” a társadalomba. 

Időközben kis híján öngyilkosságot követett el, de aztán pszichiáterhez fordult, és sorstársakkal kezdett beszélgetni. 

Ma már hikikomori önsegítő csoportokat vezet Yokohamában, ahol él.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Csak visszahúzódás vagy beteges elszigetelődés? 

Ki ne érezte volna már úgy magát az életében, hogy legszívesebben egy takaró alá bújva vészelné át az előtte álló stresszes feladatot, időszakot? Ez egy teljesen természetes reakció a külvilágból érkező nyomásra, legalábbis egy bizonyos pontig. A problémák ott kezdődnek, amikor ezek a periódusok egybefolynak, az érintettek pedig idővel képtelenek lesznek kizökkenni ezekből az időszakokból. Ehelyett akár évtizedekre is megrekednek benne. A szélsőséges, tartós visszahúzódás ördögi kört teremt, és nemcsak az érintettben, de a környezetében, a közvetlen segítőiben is szorongást okozhat.

A fiatalok szélsőséges szociális visszahúzódásával kapcsolatos problémákra először Japánban figyeltek fel az 1990-es években. Ez volt az az időszak, amikor a szigetország hosszas gazdasági stagnálást, egyfajta „jégkorszakot” élt át, ami sok fiatalt visszavetett abban, hogy elérje a céljait. Nem tudtak elhelyezkedni a munkaerőpiacon, nem találták meg a számításaikat. Sokan úgy reagáltak erre, hogy elrejtőztek a világ elől, csak hogy elrejtsék a szégyenérzetüket – jó páran nem is bukkantak fel újra. 

A kifejezést – amelyet azóta azokra az emberekre használnak, akik legalább hat hónapja elszigetelten élnek az otthonukban – Tamaki Saito japán pszichológus alkotta meg: egy 1998-ban megjelent, társadalmi elvonulásról szóló könyvében adott nevet a jelenségnek. 

A hikikomori a hiki, azaz „visszavonulni” és a komori, azaz „belül lenni” japán igéből származik. 

Saito azért alkotta meg ezt a szóösszetételt, hogy leírja annak a sok, általa megfigyelt fiatalembernek az állapotát, akikre egyetlen mentális betegség diagnózisa sem illett, mégis szélsőséges, szorongó zárkózottság jeleit mutatták.

Hasonló visszavonultságban élik mindennapjaikat az úgynevezett „fűevők” is. Ezt a kifejezést azokra a férfiakra alkalmazzák, akiket nem érdekelnek a hús-vér nők, a testi vágyak, és nem szeretnének párkapcsolatban élni. Bár ez a jelenség és maga az elnevezés is Japánból ered, a magatartásforma nemcsak az ázsiai szigetországban, hanem Amerikában, Németországban és angolszász területeken is megmutatkozik.

Az önkéntes remeteség „trendje” egyre csak növekszik, egyelőre legalábbis. Ezt jelzi az a 2022-ben készült japán kormányzati tanulmány is, amely közel 1,5 millió főre becsülte azoknak a számát, akik a világtól elzártan, remeteként élik mindennapjaikat – csak a szigetországban. 

Egy tavalyi jelentés szerint pedig már minden ötvenedik 15 és 64 év közötti ember tágabb értelemben véve hikikomori. 

Félő, hogy ez a trend csak tovább mélyíti a gazdasági problémákat: az elöregedő népesség és a csökkenő születésszám okozta kihívásokat szaporítva. Ám ha azt gondolnánk, hogy kizárólag japán – vagy ázsiai – jelenségről van szó, a statisztikák ezt cáfolják: a hikikomori társadalmi csoport világszerte jelen van, például az Egyesült Államokban, Spanyolországban, Franciaországban. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

A középosztály „betegsége”? 

Pontosan nem tudni, kiből miért lesz hikikomori. Szakemberek szerint az iskolai, munkahelyi zaklatástól kezdve különféle betegségeken át a traumatikus eseményekig számtalan ok húzódhat a háttérben. Az elszigetelődésnek különböző fokozatai lehetnek, egészen súlyos esetben előfordulhat, hogy az illetőnek már annyi ereje sincs, hogy például a mosdóig lemásszon a kanapéról. De társulhat hozzá súlyos kényszerbetegség – például órákig tartó csempesikálás – vagy például videójáték-függőség is. Az érintettek többsége értéktelennek és a boldogságra alkalmatlannak tartja magát. Szinte mindannyian bűntudatot éreznek, hogy nem voltak képesek beteljesíteni a szüleik elvárásait.

„Az általánosítások rendre félrevezetők, mégis úgy tűnik, leggyakrabban olyan férfiaknál mutatkoznak a szociális visszahúzódás szélsőséges tünetei, akik a rájuk gondot viselő szüleikkel élnek együtt – fogalmazott Jeff Kingston, a tokiói Temple Egyetem ázsiai tanulmányok professzora a Business Insidernek. – Vannak, akik emiatt középosztálybeli betegségnek tartják ezt, mert csak az ilyen háttérrel rendelkező hikikomori számíthat a családja támogatására – fűzte hozzá Kingston. 

– Mivel ezek az emberek kivonják magukat a társadalomból, nem dolgoznak, ennek gazdasági hatásai is vannak. Kevesebb lesz a munkaerő, így hozzájárulnak a munkaerőpiac szűküléséhez” – mutatott rá a professzor. 

Vissza kellene csalogatni őket

„Ez lenne az egyetlen megoldás” – véli Kingston professzor, aki szerint „csak remélni lehet, hogy a különböző terápiákhoz való egyre jobb hozzáférés és a jelenséget destigmatizáló közegészségügyi kampányok hatására egyre többen keresnek és találnak segítséget. Tanulják meg kezelni a tüneteiket, hogy produktívabb és teljesebb életet élhessenek.”

A hikikomorik visszatérését különböző önkéntes szerveződések támogatják, akik arra próbálják meg rávenni az érintetteket, hogy közösségi központokba járjanak, munkatapasztalatot szerezzenek és szocializálódjanak. Létezik egy olyan program is Japánban, amelynek keretében otthonaikban keresik fel a modern „remetéket”, akiket az ajtó másik oldaláról győzködnek arról, hogy mozduljanak ki. Beszédes, hogy egyetlen ilyen akció sikere egy önkéntesnek általában egy-két évébe is telhet.

Hamis biztonságérzetben internetezünk?

A felmérés résztvevőinek 68 százaléka használ jelenleg vírusirtót, csaknem egyharmaduk viszont azért nem használ védelmi programot, mert úgy ítéli meg, hogy nincs rá szüksége, és saját maga ki tudja szűrni a gyanús dolgokat. Ennek ellenére a magyar internetezők 57 százaléka nyilatkozott úgy, hogy esett már áldozatául online csalásnak, adathalászatnak, hackelésnek vagy vírustámadásnak. Közel negyedük tapasztalt már olyat, hogy kéretlen felugró ablakok és weboldalak jelentek meg, valamint, hogy lelassultak az eszközeik (14%), de arra is volt példa, hogy anyagi kárt okoztak a bankkártyaadataik ellopásával.

Csizmazia-Darab István, a Sicontact Kft. kiberbiztonsági szakértője szerint már csak a kártevők száma miatt is nagyon nehéz feladat lenne, hogy saját magunktól felismerjük őket.

Az AV Test szerint 1,3 milliárd egyedi kártékony kód van jelenleg a világon, ennyi folyamatosan fejlődő kártékony kódot még a legtudatosabb felhasználók sem tudnak kiszűrni. 

Az ESET májusban futó kampányának célja épp emiatt a tudatosítás: Anyakivan, CultureGeeks és Digital Pedro figyelemfelhívó videóikkal mutatnak rá arra, hogy mennyire védenünk kellene online birtokunkat is a behatolóktól. Digital Pedro az ESET kiberbiztonsági podcastjának, a Hackfelmetszők – Veled is megtörténhet! legújabb adásának is a vendége volt, ahol többek közt arról beszélgettek Csizmazia-Darab Istvánnal, hogy a 18–29 év közötti korosztály tartja a legkevésbé valószínűnek, hogy vírustámadás éri őket. Noha körükben is a válaszadók közel fele (48%) esett már áldozatául valamiféle online támadásnak.

Vírusirtók: mivel nyújtanak többet a fizetős megoldások?

Azok közül, akik használnak vírusirtót, a legtöbben a laptopjukat védik így (71%), amit az asztali gép követ (48%), telefonon csak 44% használ védelmi megoldást. Pedig az ESET kiberbiztonsági szakértői podcastjukban hangsúlyozzák, hogy az androidos készülékek védelem nélkül óriási kockázatnak vannak kitéve. A tableten (12%) és az okostévén (5%) történő használat viszonylag kevesekre jellemző, pedig ezek ellen is léteznek támadások – és az androidos eszközök esetében persze védelem is.

A válaszadók szerint a fizetős programok leginkább abban különböznek az ingyenesektől, hogy több funkcióval rendelkeznek és megbízhatóbbak, nagyobb eséllyel szűrik ki a kártevőket. 

A válaszadók egy része (17%) azért nem használ védelmi megoldást, mert nem érzi elengedőnek az informatikai tudását egy ilyen program használatához. 

Harmaduk viszont fizetne a vírusirtó programért, ha egyúttal lenne kihez fordulnia, ha segítségre van szükség. A jó hír, hogy találunk ilyen megoldást a hazai kínálatban: az ESET-nél felkészült szakemberekből álló, magyar nyelvű terméktámogató csapat várja a felhasználók kérdéseit, problémáit, hogy azonnal segítsenek azok megoldásában.

A válaszadók egy része szerint a fizetős programok további előnye, hogy nem adják el az internethasználati adataikat külső partnereknek. Ez a feltételezés sajnos beigazolódott, láthattunk már példát arra, hogy egy ingyenes vírusvédelmi program gyártója gyűjtötte és eladta a felhasználók adatait a beleegyezésük nélkül. Ezzel összhangban áll az az eredmény, miszerint a válaszadók jelentős része választana fizetős programot valamilyen bizalmi szempont miatt: azért, mert jobban bíznak a minőségében, a gyártójában, vagy egyszerűen bizalmatlanok az ingyenes programokkal szemben.

Vírusirtó program választásakor fontos szempont az is, hogy ne lassítsa le az eszközt, legyen egyszerűen telepíthető, és ritkán adjon téves riasztást.

Hogyan válasszunk vírusirtót?

Az ESET kiberbiztonsági kutatói podcastjukban támpontokat adnak ahhoz, hogy hogyan válasszunk vírusirtót. A mindenki számára szembeötlő egyszerű telepítés, kezelés és az eszköz meg nem terhelése is nagyon fontos szempontok, de érdemes mást is mérlegelni:

• Megbízható gyártó megbízható terméke: érdemes olyan cégtől vásárolni, amely komoly tapasztalattal és szakértelemmel rendelkezik az IT biztonság terén, és folyamatosan fejleszti a termékeit. 
• Magyar nyelvű terméktámogatás probléma esetére: az ingyenes megoldások esetében ez nem elvárható kritérium, és sok esetben meg sem valósul.
• Minden platformra kínáljon megoldást: telefonra, laptopra, asztali gépre, okostévére, tabletre is.
• Legyenek benne az eszközhasználatunkhoz igazodó modulok: a biztonsági programok ma már nem csak a vírusok ellen védenek, számos extra biztonsági funkciót találhatunk bennük. Ilyen például a spamszűrés, az adathalászat elleni és a fizetésvédelem, a szülői felügyelet, a lopásvédelem. A prémiumcsomagokban pedig jelszókezelőt, VPN-t is találhatunk. 

Érdemes átgondolni a fenti szempontokat, és a magunk számára legtesthezállóbb megoldást választani, hiszen ahogy a kutatás is rámutatott, az óvatosság bár nagyon fontos, önmagában nem elegendő a teljes biztonsághoz. 

Az online birtokunk ajtaját a lehető legszorosabbra zárjuk be, ahogy az otthonunkban is tesszük az ajtóval, hiszen rengeteg értéket őrzünk virtuálisan. 

Gondoljunk csak a bankkártya-adatainkra, a személyes adatainkra, a munkánkhoz szükséges pótolhatatlan fájlokra, megismételhetetlen családi fotókra. Ezek értékével sokszor csak az elvesztésük után szembesülünk, pedig, ha rossz kezekbe kerülnek, olyan mértékű károkat okozhatnak, amelyekhez képest eltörpül egy megbízható biztonsági megoldás éves díja. 

Támogatott tartalom.

Sosem felejtem el, hogy az egyéves státuszon a védőnő úgy búcsúzott el, hogy „majd most kinyílik a világ”, és ezt olyan hangsúllyal mondta, hogy éreztem, magunk mögött hagyhatunk egy nehéz időszakot.

Se ő, se én nem tudhattam, hogy néhány hét múlva beüt a covid, és hosszú hónapokra a saját lakásunk foglyai leszünk. 

Belegondolni is fura, hogy ez valóban megtörtént velünk. Leszoktam a tömegközlekedésről, a vásárlásról, a társaságról, úgy egyáltalán arról, hogy emberek közt legyek. A mindennapjaim részévé vált a szorongás – hogy fogalmunk sincs, mibe csöppentünk bele, meddig fog tartani, lesz-e még normális életünk, és hogy egyáltalán nincs a kezünkben az irányítás.

Amikor a járvány elcsitulni látszott, újra várandós lettem. Épp annyira volt még a levegőben a vírus okozta pánik, hogy a kismamákat minden téren óvatosságra intették, így hát maradt az alibim, miért nem megyek boltba, miért nem megyek emberek közé, miért gubózok be folyamatosan. Ez olyan jól ment, hogy saját magam is csak lassan vettem észre, hogy olyan szorongás lett úrrá rajtam, ami megakadályozza, hogy normális életet éljek.

A tüneteket, amelyeket általában a boltban – ha mégis muszáj volt bemennem – vagy a buszon éreztem, eleinte a terhesség számlájára írtam. Elgyengülés, heves szívdobogás, izzadás. A látásom is megváltozott, mintha nem tudtam volna fókuszálni, és mindent megtettem, hogy azonnal kijussak a szituációból. 

Kerülni kezdtem azokat a helyeket és helyzeteket, ahol rám tört ez a borzalom. És egyre több ilyen lett.

Aztán megszültem a második gyerekünket. Újabb gyermekágy, újabb szenzitív időszak. Újabb élethelyzet, ami elfedte, hogy tulajdonképpen pánikbeteg vagyok.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Ahogy telt az idő, eljutottam oda, hogy nem volt olyan bolt, ahova betettem volna a lábam, egyáltalán nem tömegközlekedtem, nem ültem volán mögé, és az életterem is kezdett beszűkülni, egyre kevesebb hely volt, ahová szívesen mentem el otthonról. Saját magam bénítottam le azzal a gondolattal, hogy rám tör a pánik valahol, elvesztem az uralmat a saját testem felett. És hiába tudtam az agyammal, hogy „ez csak pánikroham”, teljesen leépíttette az önbizalmamat az, hogy képtelen vagyok olyan átlagos dolgokat megtenni, amikre minden más normális felnőtt ember képes. 

Egy ponton betelt a pohár, elegem lett a kifogásokból, a szégyenérzetből, és beszélni kezdtem erről. És kiderült, hogy nem vagyok egyedül, nagyon nem. A közvetlen környezetemben is sokan tudták és értették, hogy miről beszélek, éltek már át hasonlót. De ezt mindenki cikinek érzi, és prímán maszkol. Ahogyan én is. 

A covid, a háború, a klímaváltozás és az apokaliptikus képek – amiket a média elénk vetít – hatalmas mértékű szorongást keltenek a mai emberekben. 

Ez megspékelve egy-egy nehezebb élethelyzettel vagy erősebb hormonális változással – mint amilyet a terhesség vagy a szülés utáni időszak hoz – könnyen felborítja az embert.

Terápia és hatalmas elszántság kellett, hogy megálljak a lejtőn, és felfele induljak vissza, oda, ahonnan jöttem. Ahol nem jelentett gondot beugrani a boltba kenyérért, ahol nem kellett vészforgatókönyveket gyártani arra az esetre, ha… Ahol szabadnak és teljesnek éreztem magam, ahol nem rándult görcsbe a gyomrom olyan dolgoktól, amik azelőtt örömöt jelentettek.

És hol tartok most? Rövidebb távokat már vállalok autóval – akár a gyerekekkel is –, kisebb bevásárlásokat megoldok egyedül, és három év után megvettem az első Budapest-bérletem. Még nem értem el a kitűzött célt, de azt hiszem, jó úton járok. Bontom le a falakat, amiket magam köré építettem, és ha nekem sikerül, neked is sikerülni fog.

A jég mint luxuscikk 

A táplálék tartósításának igénye feltehetően egyidős az emberiséggel, az elejtett vadakat már az őskorban is hóval vagy jéggel fedték be. A földbe vájt jégvermek az ókorban bukkantak fel, a jég pedig hamarosan kereskedelmi cikké vált. Bár az ókori egyiptomiak felismerték a párologtatás hűtő hatását, és Indiában már a IV. századtól sót használtak a víz hűtésére, a jég továbbra is a tehetősek kiváltsága maradt. 

Míg a 200-as évek elején Heliogabalus római császár hókupacokkal „klimatizált” kertjével ejtette bámulatba vendégeit, Nagy Sándor Perzsiából érkező jéggel hűttette a katonáinak szánt bort.

Természetesen a jégből is megárthat a sok, egyes források szerint Don Carlos spanyol herceg az 1500-as években a jeges italok túlzott fogyasztásának, konkrétabban az amiatt szerzett tüdőgyulladásnak lett az áldozata. 

Aki másnak vermet ás 

Egészen az 1950-es évek végéig hűtésre a pincék és kutak mellett a jégvermek szolgáltak. Egy földdel vagy kúp alakú nádtetővel lefedett, téglával, kővel kirakott és mélyen a földbe ásott gödröt kell elképzelnünk, amit szalmával béleltek ki. Telente ezt a gödröt töltötték meg jéggel, alaposan letömörítve a darabokat, az így létrejövő hatalmas tömbből pedig nyáron csákánnyal, lépcsőzetesen aprították ki a szükséges mennyiséget. 

„Nehéz, terhes munka, a téli csikorgó fagyban, sokszor szélben, havazásban a jeget vágni […]. Megdermed bele a test, vörösre fagy a szorgos munkáskéz, de ki kell használni az időt, akkor kell összegyűjteni a vágott jeget, amikor mód és alkalom kínálkozik rá” – olvasható a Friss Ujság 1937-es számában. A jégvágók vasszögekkel patkolt lábbelivel mentek az ideálisan húsz-huszonöt centiméter vastagságú jégre, a baltával kivágott tömböket kihordták a partra, onnan pedig szekéren, szánon szállították tovább. 

A kocsmárosok, hentesek és zöldségesek mellett a községek is létesítettek jégvermeket, amelyek az élelmiszerek tárolása mellett gyógyászati célt is szolgáltak. „A cholera dühöngött, és a jéglabdacsok elnyelése sokaknál a keletkező bajt rögtön hatályosan kevesbité, de megmutatja a mindennapi tapasztalat, hogy minden lobos (gyulladásos) bajoknál a leghősiesebb gyógyszer mindig a hideg alkalmazása, hogy a nagy vérzéseknél legtöbb esetben egyedüli életmentő szer, és végre még egészséges állapotban is gyakran egy ital hideg víz legüdítőbb hatású” – írja a Vasárnapi Ujság 1859-es száma.  

Az 1870-es évektől egészen az 1950–60-as évekig nagy népszerűségnek örvendtek a fa- vagy fémborítású jégszekrények, amelyek akár három-négy napon keresztül is megőrizték a hideget. 

A feltöltéshez szükséges jeget Budapesten és a nagyobb városok utcáin a jegesemberek árulták, az elsődleges vásárlók a kocsmárosok, a hentesek és a háziasszonyok voltak. 

A hűtők hajnala 

A mesterséges hűtés lehetőségeivel az 1800-as években kezdtek kísérletezni. Jakob Perkins 1834-ben szabadalmaztatta az első kompresszoros készüléket, különböző gázok összepréselésével létrehozva a hideg közeget, ezt követte a John Gorrie nevéhez fűződő, gőzzel működő hidegcsináló gép. Ezek a készülékek hatalmas méretűek voltak, az első, háztartási célra is használható fridzsider Chicagóban készült 1928-ban. Ugyanebben az évben találta fel Thomas Midgley mérnök a freont. A színtelen, szagtalan hűtőközegként használt gázzal működő hűtőszekrények az 1930-as évekre már minden második amerikai háztartásban megjelentek – csak évtizedekkel később derült ki a freon ózonréteg-károsító hatása, ami miatt használatát 1987-ben betiltották.  

Kép

A első hőtőszekrény 1928-ban – Forrás: Library of Congress

Hazánkban az 1930-as években a csepeli Weiss Manfréd Acél- és Fémművek, húsz évvel később pedig a Ganz Villamossági Művek kísérletezett hűtők gyártásával, kevés sikerrel. Az áttörést az eredetileg töltényhüvelyeket, valamint alumíniumedényeket gyártó Fémnyomó és Lemezárugyár hozta el, amelynek 1952-ben megnyitott jászberényi üzemében kezdődött meg a hazai hűtők tervezése. Heller László és Forgó László mérnökök találtak rá a megoldásra, amellyel elnyerték az 1958-as Brüsszeli Világkiállítás nagydíját, így még abban az évben elindulhatott a Super100 típusú hűtők sorozatgyártása. 

Lehelt mindenkinek! 

A Lehel vezér után elnevezett első hűtőszekrény 1960-ban gördült le a gyártósorról. A százliteres, már mélyhűtő résszel is rendelkező készülék néhány év leforgása alatt luxuscikkből a korszerű háztartás alapdarabjává vált. „A vásárlóközönség elégedett a Lehel hűtőszekrényekkel, nem hoz a posta panaszos leveleket Jászberénybe. Ez annak köszönhető, hogy a gyártmányfejlesztés egy pillanatra sem kerül le a napirendről. A szerkesztési és a kísérletező csoport gyorsan kijavítja az észlelt hibákat, szüntelenül tökéletesítik a gyár készítményeit” – írta a Népszabadság 1965-ben. 

Kép

Fotó forrása: Fortepan/Bauer Sándor

A Lehel hűtőszekrény népszerűsége töretlenül folytatódott a következő években is, az 1963-tól Lehel Hűtőgépgyár néven újjászülető vállalat 1970-ben adta át az egymilliomodik készüléket, az évtized elejére pedig a magyar családok több mint fele rendelkezett már villamos hűtőszekrénnyel. 

Vidéken felerősödött az igény a háztáji termények és húsok mélyhűtése iránt is, így az 1980-as évektől már a százhuszonöt literes fagyasztószekrények, valamint a háromszáz literes fagyasztóládák is megjelentek. 

A folyamatos fejlesztéseknek köszönhetően a gyár ekkor már több mint hetvenféle termék, köztük fagylaltgép, tejforraló, autószifon, ételhordó, hűtőpultrendszer, klímatechnikai berendezés és radiátor gyártásával is foglalkozott. A kezdetekben kétszáz embert foglalkoztató jászberényi üzem ekkor már nyolc telephelyen, több mint háromezer embernek adott munkát. A Lehel Hűtőgépgyár 1991-ben – ebben az időszakban évente egymillió készüléket gyártott – az Electrolux tulajdonába került, a termékek nevében 1999-től már nem szerepelt a Lehel márkanév. 

Több mint hűtő 

Az élet ma már elképzelhetetlen mesterséges hűtés nélkül, világszerte közel 1,5 milliárd hűtőszekrény működik, évente pedig 210 milliónál is több készülék kerül forgalomba. Nem csoda, hogy a hűtőkkel szemben állított elvárások átalakultak, hiszen ma már nem csupán funkcionális gépek, hanem bútorok, a lakás díszei, amelyek egyszerre szépek, praktikusak, és megfelelnek az energetikai igényeknek. Sőt okosmegoldásokra is képesek, ugyanis a legújabb tervezésű hűtőkkel kommunikálni is lehet. A hűtőmágnessel feltapasztott bevásárlólistákat és fotókat felváltják az érintőképernyős kijelzők, a hűtők tartalma és a termékek szavatossága távolról is ellenőrizhetővé válik, sőt a készülékek személyre szabott recepteket is ajánlanak a rendelkezésre álló alapanyagok felhasználásával. Vajon mit szólna Jakob Perkins a hűtők új generációjához?  

 Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.