A majdnem háromszáz fejedelemség, hercegség, királyság és más közigazgatási egység között, amelyekre az újkor idejére a Német-római Birodalom oszlott, voltak dúsgazdag és nagy hatalommal bíró területek és elszegényedett, csekély befolyással rendelkező tartományok is. Ilyen elszegényedett fejedelemség volt Anhalt-Zerbst, amelynek uralkodói vagyontalan nemesek voltak, akiknek a jó nevükön és kiváló kapcsolataikon kívül szinte semmijük sem volt már ekkor. 

Utóbbiak közé tartozott Keresztély Ágost anhalt-zerbsti herceg is, akinek leánygyermeke, Zsófia Auguszta Friderika 1729-ben született, és akihez szülei a kezdetektől fogva azt a reményt fűzték, hogy egy majdani sikeres házassági szerződés révén újra vagyonhoz juttatja a családot. Amikor tizennégy éves lett, az édesanyja fáradságot nem ismerő politikai manővereinek köszönhetően meghívták Erzsébet orosz cárnő udvarába. 

A jól nevelt, intelligens, bájos és titokzatosan mosolygó kislány azonnal belopta magát az uralkodónő szívébe. 

Mivel Erzsébetnek nem volt sem férje, sem gyermeke, elhatározta, hogy az ígéretes jövevénnyel biztosítja a birodalom trónutódlását. A következő cárt orosz szokás szerint a leköszönő uralkodó jelölte ki. Erzsébet az unokaöccsét, Pétert nevezte meg, és két éven belül megszervezte az esküvőjét a német hercegkisasszonnyal. 

A cár felesége 

Zsófia hamarosan megérkezett a cári udvarba, és azonnal megkezdte az uralkodásra való felkészülést. Komolyan vette a feladatát: lelkesen tanulta a nyelvet, áttért az ortodox vallásra, szinte minden szálat megszakított német hazájával. Oroszabb akart lenni az oroszoknál is, ezzel pedig azonnal megnyerte magának leendő alattvalói szívét. 

A tizenhat éves menyasszony és a tizenhét éves vőlegény 1745-ben fogadott örök hűséget egymásnak, annak ellenére, hogy az első találkozásuk óta gyűlölték egymást. Péter szinte mindenben Katalin ellentéte volt. Karl Peter Ulrich von Schleswig-Holstein-Gottorp néven született Kiel városában, és gyakorlatilag semmilyen közösséget nem vállalt az Orosz Birodalommal, annak ellenére sem, hogy Nagy Péter cár volt a nagyapja. Utált tanulni, utálta az oroszokat az országukkal együtt, nem akarta elsajátítani a nyelvüket sem, viszont mindennél jobban kedvelte a hadi bemutatókat, és szívesen csatázott játékkatonákkal.  

A nászéjszakán a fiatal férj a barátaival ment inni, és nyolc évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az utódnemzés célját szem előtt tartva, elhálják a házasságot. A feleség egyre elkötelezettebb orosszá vált, és halálosan unatkozott, míg a férj minden fórumon kifejtette, hogy semmi köze új hazájához, ivással és katonai parádékkal töltötte idejét. Mindketten szeretőket tartottak, ami az egész ország számára nyilvánvaló volt. 

Gyermekük, Pál 1754-ben született, az általánosan elterjedt vélekedés szerint a gyermek igazi apja Friderika Zsófia első „nyilvántartott” szeretője, Szergej Szaltikov volt. 

Kép

Nagy Katalin cárnő portréja 1780 körül - Vigilius Eriksen festménye - Kép: Profimedia

Erzsébet cárnő 1762-ben meghalt, így Péter – ezen a néven a harmadik – trónra lépett. A harminchárom éves Zsófia cárnéként a Katalin nevet vette fel. III. Péter nem csinált titkot abból, mennyire lenézi azt az országot, amelynek az uralkodója, és lépten-nyomon kifejezte csodálatát II. Frigyes porosz uralkodó iránt. A nemesség és a katonai vezetés csak az alkalmat leste, hogy puccsot hajtsanak végre ellene. Ez fél év múlva be is következett, mivel kiváló alkalmat adott erre az éppen zajló hétéves háború. 

Egyikük fölösleges 

Sok történész úgy véli, hogy ez a konfliktus volt az első tényleges világháború, mivel az akkor még fel sem fedezett Ausztrália kivételével minden földrészen folytak a csatározások. Az Orosz Birodalom többek közt Ausztriával és Franciaországgal szövetségben küzdött Poroszország ellen egészen addig, amíg a frissen trónra került III. Péter egy váratlan húzással kilépett a szövetségből és a háborúból, átállt a túloldalra, és húszezer katonát küldött az oroszok által Antikrisztusként gyűlölt II. Frigyes megsegítésére.  

Katalin pedig felismerte a kiváló alkalmat. Ekkor már elege volt abból, hogy férje háttérbe szorítja őt, és gyakran megalázza az udvarban. Azzal is tisztában volt, hogy Péter mihamarabb meg akar szabadulni tőle, sőt már elő is készítette a válást, illetve kinézett magának egy új cárnét. Mivel Katalin mindig tisztelettel viszonyult az orosz kultúrához, és saját hazáját is megtagadta Oroszhon kedvéért, az egész országban széles körű népszerűségnek örvendett. A hadsereggel és az orosz ortodox egyházzal is összehasonlíthatatlanul jobb viszonyt ápolt, mint férje. A cárné könnyedén és nagy élvezettel szervezte meg a puccsot. 

Hatásos beszédet mondott a környezetében szolgálatot teljesítő katonatiszteknek, és mint gyenge, védtelen nő kérte őket, hogy mentsék meg a cártól. Ezután a főbb egyházi vezetők áldását is megszerezte az államcsínyhez. 

III. Pétert 1762 júliusában mindössze fél év uralkodás után egyszerűen letartóztatták, és arra kényszerítették, hogy írja alá a lemondását bejelentő dokumentumot. A hadsereg oldaláról egy Grigorij Orlov nevű tüzértiszt vezette a puccsot. 

Kép

Grigorij Grigorjevics Orlov - Kép: Wikipédia

Orlov jó kiállású, határozott férfi volt, Katalin aktuális szeretője. Pétert egy Szentpétervár melletti kis faluba vitték, ahol nyolc nappal később tisztázatlan körülmények között meghalt. A haláleset gyanús volt és nem vetett jó fényt Katalinra, ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy még ez év szeptemberében fényes ünnepségek közepette megkoronáztassa magát. Így lett orosz cárnő egy elszegényedett anhalt-zerbsti nemesi család leánya, aki hatalmas ambícióval folytatta a nagy uralkodóelődök munkáját, vagyis az Orosz Birodalom építését. 

A cárnő hálószobájának „hivatala” 

Természetesen azonnal megindult a környezetében a helyezkedés és az intrika. Mindenki tisztában volt Katalin szexuális étvágyával, ezért sokan a hálószobáján át próbáltak meg befolyáshoz jutni. Egész lobbiszervezet dolgozott azon az udvarban, hogy ki legyen az éppen megunt szerető után az új jelölt. Minden kiszemelt férfit először alapos orvosi vizsgálatnak vetettek alá, majd Katalin egyik udvarhölgye, Anna Protaszova személyesen is „kipróbálta” a teljesítményüket. 

Orlov – akármilyen lojális volt is – hamar szembe találta magát ezzel a szervezettel. Elterjesztették róla, hogy megrontotta saját tizenhárom éves unokahúgát, és sikeresen „beiktatták” az új szolgálattevőt, Alekszander Vaszilcsikovot. Orlov hiába hozta el a cárnőnek ajándékba a világ egyik legértékesebb gyémántját, nem sikerült visszaverekednie magát Katalin kegyeibe. Egy grófi rangot és egy szentpétervári palotát azért kapott a szolgálataiért. Vaszilcsikovot azonban hamar kipenderítette az udvari szerető státuszából egy minden eddiginél rátermettebb jelölt: Grigorij Patyomkin. 

Tíz évvel volt fiatalabb Katalinnál, és korabeli leírások szerint maga volt a férfiasság. Jóképű, művelt, határozott férfi volt, harcedzett veterán katona. 

Patyomkin már tizenegy éves korában belépett a hadseregbe, és amint lehetett, részt vett az orosz–török háború hadmozdulataiban. Csatázott, egyetemre járt, teológiát és görög nyelvet tanult, a moszkvai egyetem aranyérmet adományozott neki kiváló tanulmányi eredményéért. Mindemellett rendületlenül ivott, és annyi nőt csábított el, amennyit csak akart.

Kép

Grigorij Patyomkin - Kép: Profimedia

Szeretőből szövetséges 

Mire szárba szökkent a szerelmük, Katalin már tíz éve érdeklődve méregette magának a fiatalembert. Rokonlelkekként találtak egymásra: mindketten szerették a hatalmat, az elmés beszélgetéseket, a testi szerelmet, és kölcsönösen tisztelték egymás intelligenciáját. Patyomkin hűen szolgálta Katalint a birodalom állandó háborúiban, ő pedig elhalmozta szeretőjét címekkel, rangokkal és vagyonnal. Összetartozásukat olyan komolyan gondolták, hogy egymásra rendszeresen férjként és feleségként utaltak, és több mint valószínű, hogy titokban össze is házasodtak. A cárnő többször is megemlítette, hogy Grigorij valójában az uralkodótársa. 

A történelem e híres szerelmi kapcsolata három évig tartott, aztán az érzéki láng kihunyt. Katalin és Patyomkin megunták egymást, de csak a hálószobában hidegültek el egymástól. Kapcsolatuk továbbra is bensőséges maradt, és mindenben támogatták egymást. A férfi segített kiválasztani Katalin következő szeretőjét – egy bizonyos Pjotr Zavadovszkijt, aki egyben a titkáraként is tevékenykedett. Patyomkin pedig egyre magasabbra tört: katonai vezető lett, diplomata, miniszter. Hatalmas területeket hódított meg az oroszoknak, például a Krím-félszigetet, amiért cserébe Tauria hercege lett. Az 1780-as évekre már saját udvara és kancelláriája volt, ahol ötven hivatalnokot foglalkoztatott.

Szinte kényszeresen dolgozott és tevékenykedett. Megalapította a Fekete-tengeri Flottát, háborúzott, tömegeket telepített le, városokat alapított. 

Az Orosz Birodalom kettőjük agresszív és hatékony tevékenykedése révén óriási mértékben megerősödött. 

Patyomkin kilenc temetése 

A híres Patyomkin-falvak története – bár az utókor kissé eltúlozta – valós tényeken alapul. Amikor 1784-ben meghalt Katalin harminc évvel fiatalabb szeretője, Alekszandr Lenszkoj, a cárnő nagyon elkeseredett. Patyomkin azzal akarta felvidítani egykori kedvesét, hogy szórakoztató sétahajózást szervezett számára a Volgán. Ha nem is húzatott föl a folyóparton egész falvakat papundekliből, és nem is vezényelt több ezer parasztot szolgálattételre, hogy az ország dicséretét zengjék, azért mindent megtett, hogy a cárnő ne lássa az orosz vidék szomorú valóságát. Két településen mindenesetre bizonyosan hamis homlokzatokat építtetett, és Katalinnak számos egzotikus utazást szervezett, hogy csupa kellemes élményben legyen része. 

Amikor aztán Patyomkin is meghalt 1791-ben, Katalin vigasztalhatatlan volt. Szentpéterváron gyásznapot jelölt ki, és díszes temetést rendezett néhai szerelmének. Mindenki tisztában volt azzal, hogy az egykori kedves szabadon használta az állam anyagi erőforrásait, ezért a cárnő maga rendezte a kínos adósságokat. Azt is igyekezett szőnyeg alá söpörni, hogy hajdani szerelmének viszonya volt legalább három unokahúgával, sőt egyiküktől gyermeke is született. 

Grigorij Patyomkin ma is fontos az orosz történelmi emlékezet számára. Halála óta kilencszer temették újra, legutóbb Ukrajna jelenlegi orosz megszállása idején. Testének maradványait állítólag Moszkvába szállították.  

Csak az a fontos, hogy a szívünkben milyen emberek vagyunk – de ezt még meg kell tanulnunk

Az evolúciós pszichológia elterjedése óta tudjuk, hogy az ember részéről önvédelmi mechanizmus, amikor elutasítja a tőle eltérő külső jegyekkel rendelkező társát. A hasonló küllem a biztonság illúzióját adja: ha úgy néz ki, mint én, akkor a belső világa is hozzám hasonló, tehát nem kell félnem tőle. A kulturális, vallási vagy etnikai másság pedig gyakorlatilag az idők kezdete óta ad okot nemcsak a bizalmatlanságra, de akár a súlyos bűncselekményekre vagy a háborúra is. 

Kollektív tudatnak nevezik a pszichoanalízisben azt a tudáshalmazt, amelyet generációról generációra szavak nélkül, gyakorlatilag a génjeinkben örökítünk át a gyermekeinknek. 

És hiába van kialakulóban pozitív társadalmi diskurzus bizonyos jelenségekről, például a romák megítéléséről, az évszázadok alatt kialakult tudat alatti információk így is működnek, és csak tudatos, kemény munkával tudjuk felülírni őket. 

Ebben vállal részt ma Magyarországon a KINCS, vagyis a Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért, amely megjelentette a Sorsformálók – Sikeres roma férfiak történetei című könyvet. Azt, hogy mennyire működik a tudat alatti tudás, egy nemrég a kislányommal folytatott beszélgetés demonstrálja. Így hangzott:
– Anya, képzeld, az egyik iskolatársamnak cigány az anyukája. 
– És az mit számít?
– Nem tudom, de az rossz, mert csúfolják érte.
– Ugye te nem csúfolod őt?
– Nem, de nagyon rossz lehet neki, hogy ő félig cigány.
– Mi a rossz abban?
– Barna a bőre és a haja, és nagyon látszik rajta. (A lányomnak szőke a haja, és valamiért csak neki van kék szeme a családban.)
– Szerinted a te anyukád hogy néz ki? Nekem is barna a bőröm és sötét a hajam. És képzeld, az egyik nagypapám cigány származású volt, és én ettől függetlenül büszke vagyok rá.
Döbbenten szemügyre vett a lányom, mint még soha. 

Csikorogtak a kis fejében a fogaskerekek, és sírva fakadt. 

Viccesen próbáltam vigasztalni, hogy ez igazán nem számít, hiszen csak az a fontos, hogy a szívünkben milyen emberek vagyunk. De ő csak sírt, mert attól félt, hogy ha ez most számára kiderült, már mások is látni fogják az anyukáján, és ő lesz a csúfolódások következő célpontja.

A tudás formál – „Annyira kergettem az álmaimat, hogy sikerült elérnem őket” (Szénási József)

Tudom, hogy a kislányom reakciója nem az ő hibája. Egyszerűen még mindig előítéletekkel teli világban élünk, ahol a közösségbe olvadás a lelki túlélés záloga lehet. Legalább annyira meglepődtem a lányomon, mint Szénási József gyermekkorában, akinek a középiskolai naplóba a neve mellé bejegyezték, hogy „C”. A ma már az MTVA szerkesztő-riportereként dolgozó József nem értette, milyen jelentősége van a hatvani iskolában a származásának, hiszen addig semmilyen következményét nem észlelte: az általános iskolában bár tudták, hogy a turai cigánytelepen laknak, (a mai napig ott él a családjával), senki nem tulajdonított különösebb jelentőséget ennek. 

József emlékszik rá, mennyit jelentett számára, hogy az általános iskolai tanító néni a tehetsége és a szorgalma miatt kiemelte őt, szerepeltette a rendezvényeken, ezért örömmel tudott tanulni. 

Kép

Szénási József – A fotó a KINCS tulajdona

A Sorsformálók – Sikeres roma férfiak történetei című kötet olvasása közben az volt az első benyomásom, hogy az összes benne szereplő férfi közös vonása a tanulás szeretete, akár családi ösztönzésre vagy autodidakta módon, mint Kunhegyesi Ferenc festőművésznél. A kis Ferenc, amikor először ment az iskolába, azt a feladatot kapta, hogy formázzon gyurmából perecet. Óvodába nem járt, és bár visszaemlékezése szerint nem volt „sanyarú, szegény cigánygyereksorsa”, a fizikai munkára, amelyet már gyermekkorában együtt végzett a felnőttekkel, keserű szájízzel gondol vissza. Az iskolába lépve ezért nem ismerte sem a gyurmát, sem a perecet. A padtársa takarta előle a munkáját, ezért a totális tudatlanságban kirekesztve érezte magát, és elpityeredett. 
A tanító néni erre rámordult, hogy ha nem csinálja a feladatot, akkor felakasztja a fogasra. Erről a kisfiúnak a megfeszített Jézus jutott eszébe, és annyira megijedt, hogy kiabálva futott ki a teremből. 

A közoktatással kapcsolatban minden bizalmát elvesztette, az általános iskola nyolc évét gyakorlatilag a hátsó padban bujkálva töltötte. 

Ezért saját kezébe vette az irányítást, és bár járt középiskolába, az érettségit nem tette le; helyette rengeteg művészeti ismeretet sajátított el autodidakta módon a tánc és a képzőművészet világából; ma pedig ő a Magyar Alkotó Művészek Országos Egyesületének Príma Díjjal és Nemzetiségekért Díjjal kitüntetett tagja.

Sajnos Ferenc házasságára is rányomta a bélyegét roma származása. Ő volt az első cigány ember a környéken, aki a ’80-as években nem roma nővel alapított családot, 18 éves korában született meg a lánya. A felesége családja részéről akkora nyomás nehezedett a párra, hogy az asszony ultimátumot adott: csak akkor marad vele, ha elköltöznek a családja közeléből. Ferenc viszont maradni akart, így a válás, a kislány és az anyja elvesztése nagy trauma volt számára. 

Nem merte keresni a lányát, mert attól tartott, hogy a felesége családja „erőszakos cigánynak” tartaná. 

Az Isten megtart – „A minta segítségével talán hitet tudunk adni” (dr. Balogh Győző János)

Ezekben a férfiakban szintén közös vonás a hagyománytisztelet és a mély vallásosság. A történelmi felekezetek berkeiben egyelőre kevés a roma származású pap, ezért is volt kiemelkedő eredmény, amikor dr. Balogh Győző Jánost a Magyar Görögkatolikus Metropólia első cigány származású papjaként felszentelték. 
„Olyan körülmények között élünk most, amiről igazából sosem álmodtunk, mert a feleségemmel mindketten nagyon- nagyon szegény helyről származunk. Azért tanultunk mind a ketten, hogy a mi gyerekeink ne szenvedjenek olyan mértékű hiányokat, amelyek között mi felnőttünk” – emlékszik vissza János. Az édesanyja 14 évesen szülte őt, és a nagyszülei vállalták a gyámságot. Mindent megtettek a gyermekekért (Jánosnak két testvére van), de számukra csak az volt az igazi munka, amiben meg lehet izzadni. 

Nem is értették, a kisgyermek miért olvasgat éjszakánként a paplan alatt, vagy nem látták gyakorlati hasznát egy szöveg idegen nyelvről való lefordításának. 

A kis János nagyon korán elhatározta, hogy pap lesz: a nagymamával kezdett el templomba járni, és mindent megtett azért, hogy környezetében lebontsa a falakat. Sokat kellett küzdenie, hogy higgyenek benne, és ellenpélda legyen a cigánysággal kapcsolatos beidegződésekre, miszerint „elérik azt a kort, amikor családjuk lesz, és abbahagyják a tanulmányaikat”. 

Kép

dr. Balogh Győző János – A fotó a KINCS tulajdona

János őszintén beszél arról, hogy akikkel együtt nőtt fel, miután abbahagyták a tanulást, sokan börtönbe kerültek. A szegénység, az elhamarkodott kapcsolatok és családalapítás, a csavargás, a munkanélküliség és a drogok nagyon mélyre tudják vinni az embereket. Életére visszanézve azt gondolja, hogy sikerült olyan utat bejárnia, ami mindig a jó irányba vezette őt, de mai napig benne van a félsz, hogy ha egyszer leáll a tanulással, a megfeszített munkával, és megelégszik azzal, amit elért, akkor elveszít mindent, ami fontos neki az életben. 

Bár a Sorsformálók című kötetben nem minden férfi érkezett mélyszegénységből, és egyesek életében nem volt túlzott hátráltató tényező a származásuk, de mindannyian elhatározták, hogy az eddigitől eltérő életet szeretnének élni. Nem feltétlenül azért, mert a környezetük elviselhetetlen volt, egyszerűen csak fellobbant bennük a szikra, hogy megtapasztalják, kik ők, hol a helyük a világban, függetlenül etnikai vagy nemzetiségi identitásuktól. 

A könyvet nemcsak a roma gyökerekkel rendelkező olvasóknak ajánljuk, hanem mindenkinek, akiben már megszületett az igény egy eddig még el nem ért világra. 
Egy olyan életre, ahol egy még saját maga számára is ismeretlen arcát tapasztalhatja meg az ember kihívásokkal és meglepetésekkel – csak visszatartja a kétség, a kudarctól és a megsemmisüléstől való félelem. Ezeknek a férfiaknak a történetei a bizonyítékok arra, hogy az elhívatott cselekvésnek mindig meglesz a gyümölcse.

A KINCS gondozásában megjelent „Sorsformálók – Sikeres roma férfiak történetei” című interjúkötet tizenkét sikeres, céltudatos és tevékeny férfi életébe nyújt betekintést. A kötetben Sztojka Attila roma kapcsolatokért felelős kormánybiztos mellett Mező Misi énekessel, Balogh Győző János görögkatolikus lelkésszel, Kunhegyesi Ferenc festőművésszel, Ökrös Oszkárral, az Agrárminisztérium nemzetközi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkárával, Farkas András operaénekessel, Szénási József szerkesztő-riporterrel, Nyári Oszkár színész-rendezővel, Sörös Ivánnal, a Belügyminisztérium Gyermeksegély Főosztályának vezetőjével, Pisont István labdarúgóval, Farkas Zsolt zenész-táncos-koreográfussal és Antal Istvánnal, a kötet szerkesztőjével olvasható interjú.
Az interjúkötet a Libri könyvesboltjaiban, valamint a KINCS e-könyvesboltjában is elérhető.

A tartalomból:

•    Milyen állomásokon kell megállnunk, hogy az önbizalom megállóhoz érjünk?
•    Becsülöm-e azt a személyt, aki vagyok, itt és most?
•    Bízom a jövőben? A saját személyes jövőmben?
•    Hol van a mindennapi életemben a nyomáspontom? Mit jelent ez pontosan? 
•    Öntalálkozásaink vannak, nem önismeretünk – mondja szakértőnk.
•    Ki az a személy, aki lenni szeretnék? Van erre ÉRDEMI válasz?
•    Az elvárás-cunamiból mit vonatkoztassunk magunkból?
•    Mit jelent az „örömgyilkos” fogalma? Erről is hallunk történetet.
•    Milyen a külső- és belső önbizalmú személy?
•    A megfelelő, elég jó önbizalomhoz határvédelemre van szükség. Kapunk ehhez is kulcsot.
•    Miért nem bírja a motivációs trénereket a szakértőnk? 
•    Ki vagyok én? – Tudjuk erre a kérdésre a választ? – A válaszokból sok mindenre következtethetünk.
•    Foglalkozunk annyi időt a lelkünkkel, mint a kocsinkkal, vagy az antiaging krémünkkel? Mindenki tegye a szívére a kezét!
•    Mi a guillotin-pillanat? És tudunk-e vele mit kezdeni?
 
Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra!

Bemutatjuk Limpár Imre tanácsadó szakpszichológust:

Szakmájában azon kevesek közé tartozik, akiket sokkal inkább a jövő, mintsem a múlt érdekel. Elsősorban a hogyanok foglalkoztatják és a változás mikéntjei. Szakterületei: időgazdálkodás, karriermenedzsment, konfliktus- és stresszkezelés, az önbizalom pszichológiája.
Eddig megjelent könyvei: A siker tervezhető (2018), 100 mondat, amely megváltoztatta az életemet (2020) és A lélek igazságai (2022).

A Spiritusz podcast a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A harmadik évad műsorvezetői Bóna Judit és Németh Szilvia. 
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

„Vitathatatlan, komoly akadályokon keresztül vezetett a mögöttünk álló két évtizednyi út, amely során megteremtettük az alapokat, és kialakítottuk a rádió mai működési feltételeit, keretrendszerét” – vélekedett Radetzky András, a Magyar Katolikus Rádió (MKR) vezérigazgató-helyettese, aki a rádió életének húsz évéből tizenhármat töltött a médium kötelékében. Jelen volt az útkeresés nehézségeinél ugyanúgy, mint a megújulás és a növekedés minden mozzanatánál. A mai napig igazgatja a Magyar Katolikus Rádió útját. 

Kifejtette: a kihívásokkal teli időszakokban is töretlenül hittek abban, hogy az áldozatos munka meghozza a gyümölcsét. A minőség iránti elkötelezettség bizonyítéka, hogy az utóbbi években számos elnyert médiapályázat révén új sorozatok, hangjátékok, zenefelvételek készültek, új kiadványok sora jelent meg, kapcsolataik újrarendeződtek, bővültek. Új ötletek, új műsorok születnek. 

A jubileum évében igyekeznek aktívabban kommunikálni a felületeiken, erősíteni jelenlétüket a közösség médiában, ahol kvízjátékkal és fotóarchívum bemutatásával idézik fel a múltjukat.

A 20. születésnapot igyekeznek méltóképp megünnepelni, készülnek többek közt jubileumi kisfilmmel és az elmúlt két évtizedet bemutató kiadvánnyal, az utóbbit könyv formájában is kiadják. Május 20-án, pünkösdkor, a Bodajki Segítő Szűz Mária kegyhelytemplomban tartanak jubileumi rendezvényt.

Radetzky András – Forrás: MKR

Folyton megújulva is biztos pont az emberek életében

„Az emberek médiafogyasztási szokásai, a rendelkezésünkre álló eszközök és technikai feltételek napról napra változnak – ahogy a világ is folyamatosan változik körülöttünk. A Magyar Katolikus Rádió biztos pont szeretne lenni mindenki életében. Igyekszünk alkalmazkodni a körülményekhez, és időről időre megújulni. A hagyományos, földfelszíni terjesztés mellett folyamatosan fejlesztjük az új lehetőségeknek megfelelő műsorterjesztés technikai hátterét.” 

„A célunk, hogy 2025-re a Katolikus Rádió összes frekvenciája az ország bármely területén egyetlen, osztatlan 24 órás örömhírt tudjon sugározni” – hangsúlyozta Radetzky András.

Ez utóbbi gondolathoz kapcsolódva Szikora József főszerkesztő felidézte: a műsorszórást középhullámon kezdték, ami hangminőségében nem számított a legkorszerűbbnek, ám hatósugarát tekintve jelentős területet fedett le. Előbb Szolnokon működött az adó, majd csatlakozott Balatonszabadi is. Pár éven belül nemcsak az ország teljes egészét fedte le a Magyar Katolikus Rádió adása, de hallható volt akár Mariazellben vagy Kolozsvárott is. 

Az idő azonban meghaladta a középhullámú rendszert, egyre kevesebb olyan készüléket gyártottak, amellyel fogható volt a középhullámon sugárzott adás. Az MKR is lépett, és megkezdte az URH-frekvenciahálózat kiépítését, ami a mai napi tart. Jelenleg a Dunántúlon a lakosság nyolcvan százalékát érik el, a Duna-Tisza-közében élőknek több mint a felét, míg az ország keleti részén Debrecen és Orosháza környékén fogható a rádió adása. Az északkeleti régió a Szent István Rádió „felségterülete”, a két médium azonban szoros kapcsolatot ápol, gyakran vesznek át egymástól műsorokat.

Kép

Szikora József – Forrás: MKR

Ma már Ausztráliában is vannak hallgatóik

A katolikus egyházban igyekeznek minél inkább őrizni az értékeket (amit Szikora József szerint akár konzervativizmusnak is nevezhetünk), mindezt teszik úgy, hogy használják az adott kor vívmányait az evangélium terjesztésére. Az MKR halad a korral, internetes felületén keresztül az adás ma már bárkihez eljuthat, nem meglepő, hogy vannak hallgatóik még Ausztráliában is. 

Mobiltelefonra mindkét elterjedt operációs rendszeren ingyen elérhető alkalmazást biztosítanak, továbbá a Spotify és az Apple podcast csatornákon is visszahallgatható a műsorok egy része. 

Az egyháznak a közjóról szóló tanítása értelmében közszolgálati műsorstruktúrában sugározzák adásukat. Ez azt jelenti, hogy aki az MKR-t hallgatja, hozzájuthat minden olyan fontos információhoz, ami egy ilyen típusú médiumon keresztül elérhető. Másképp fogalmazva: a katolikus egyház rádiójában igyekeznek eljuttatni a hallgatókhoz a világról minden lényeges tudnivalót, így nem kell váltogatniuk a különböző adók között. 

A MKR nem folytat pártpolitikát, nem is kampányol a politikai pártok mellett. Híreiben integrálja az egyház, a nagyvilág (politika) mellett a közélet híreit. Természetesen egy pápai vagy püspöki megnyilatkozás, illetve egy fontos egyházi esemény megelőzi a többi hírt. A rádióban azonban nem kizárólag az egyház és a közélet eseményeiről lehet tájékozódni: sugároznak irodalmi műsorokat és zenei összeállításokat a népzenétől a klasszikus muzsikán, a dzsesszen, a popon át a rockig. 

A hallgatók nyomon követhetik a szerzetesek életét, tájékozódhatnak művészettörténetről, hallgathatnak templombemutató sorozatot. Riportokat sugároznak a közösségek, a család, az ifjúság, az egészség, a turisztika, a természet, a tudomány témáiban és számtalan más területről. „Ahogy Jézus mondja, »Isten országa itt van köztetek«, vagyis ebben a világban beszélünk a profánról és a szentről, de nem úgy, hogy éles határvonalat húznánk közöttük” – magyarázza Szikora József. 

A fiatalokat ugyanúgy megszólítja, mint az idősebbeket

A főszerkesztő – aki a kezdetek óta a médiumnál dolgozik – szívében él egy elképzelés arról, hogy a rádió tartalmaiból készüljön írott verzió (akár digitális formában), hogy ilyen módon is elérhető legyen a műsorok egy része. Szeretnének olyan műsorokat készíteni, valamint azoknak olyan promóciót biztosítani, ami széles körű érdeklődést vált ki, ezzel is segítve annak a sztereotípiának a lebontását, hogy vallásos tartalmakat csupán az idősebb korosztály hallgat. Szikora József megemlítette: a fiatalság állapot, ami bár nagyon kellemes, ám múlandó, ugyanakkor később, amikor egy huszonéves esetleg anyukaként otthon tartózkodik gyesen, bizonyosan szívesen hallgatja például az MKR családoknak szóló tartalmait. 

A főszerkesztő is a kihívások közé sorolta az egyre szűkülő anyagi lehetőségeiket. Mint mondta, nagy erőfeszítést igényel részükről, hogy ilyen körülmények között is biztosítani tudják az általuk elvárt színvonalat. 

Ezzel összefüggésben nem könnyű karrierlehetőséget kínálniuk a fiataloknak.

Szikora József mindemellett kiemelte, milyen fantasztikus együtt alkotni a szerkesztőségben olyan kollégákkal, akiket ő fiatalkorában hallgatott örömmel, s ma már a nyolcvanas éveik második felében járnak. „A spektrum másik szélén a huszonéves tehetségek állnak, fiatalok, középkorúak, idősebbek így támogatjuk egymást az egyház szeretetében, együtt örülünk, küzdünk, segítjük egymást a munkában, és abban, miként tudnánk még jobban, még ügyesebben, még szebben tenni a dolgunkat. Az együtt munkálkodásnak gyönyörű pillanatait élhetjük át közösen” – fogalmazott a főszerkesztő. 

Meghatónak ítélte azokat a pillanatokat is, amikor a hallgatóktól kapnak egy-egy levelet dicsérő szavakkal, illetve kritikával, hiszen utóbbi azt jelenti, a hallgatók számára fontos a tartalom, ezért intelmeiket igyekeznek megfogadni. Szintén felemelő pillanatként éli meg minden alkalommal, ha a szerkesztőség kápolnájában a kollégák összegyűlnek, és együtt imádkoznak a munkájukért, a betegekért, az elhunytakért. 

Kép

Radetzky Andrással szemben Spányi Antal püspök, a rádió vezérigazgatója  – Forrás: MKR

Tehetséges, képzett munkatársak, akik már a személyiségükkel is az evangéliumot közvetítik

Pozsgai Nóra szerkesztő ugyancsak említette a munkatársak közötti nagyszerű kapcsolatot. Kiemelte, hogy a médiumban professzionális, diplomás, tehetséges újságírók állítanak elő tartalmakat, sokan phd-fokozattal rendelkeznek, nyelveket beszélnek. Pozsgai Nóra maga is anyanyelvi szinten beszél franciául, valamint angolul, nem okoz gondot számára idegen nyelven interjút készíteni. 

Az MKR egyik legfőbb erényének tartja, hogy összetartó, szolidáris a kollektíva, „meleg hangulatú a közösség”, továbbá, hogy szabadon választhatnak témát, interjúalanyt, illetve hívhatnak megszólalókat a rádióba.

Munkahelyén a legjobban a szellemi szabadságot szereti, azt, hogy megvalósíthatja az ötleteit. A hírszerkesztés mellett korábban foglalkozott gasztronómiával, manapság is bemutat mesterségeket, szerkeszt madárismereti műsort, utóbbit kooperációban a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesülettel. 

Több mint nyolc éve dolgozik a Katolikus Rádióban, munkája során számos megható, váratlan, érdekes helyzetbe csöppent. Ilyen szép emberi találkozás volt, amikor egy alkalommal cigány hittanos táborba látogatott el. „Az anyukáktól megtanultam kihúzott rétest készíteni, öröm volt számukra, hogy nekem taníthattak valamit, nekem pedig örömöt jelentett, hogy őszintén, igazságban lehettünk együtt, kicsit az Isten országának érzését élhettem át. Nagy volt a kontraszt, mert aznap a francia követség ünnepi fogadására is hivatalos voltam – ez a sokszínűség a munkánk csodája” – idézte fel Pozsgai Nóra. 

Kép

Pozsgai Nóra – Forrás: MKR

Inspirálja és megérinti, amikor az interjúalanyok kellemesen csalódnak benne vagy a kollégáiban. Mint mondta, a beszélgetőpartnerek többségének az istenhite nem mély, de a Magyar Katolikus Rádió munkatársai a felkészültségükkel, az ápolt, jó megjelenéssel, a keresztény értékrend felvállalásával jó benyomást tesznek rájuk, és ő mindezt egyfajta evangelizációként éli meg. 

A cukorbetegség vagy diabétesz a glükóz, hétköznapi nevén a szőlőcukor feldolgozási zavara, amely a hasnyálmirigy úgynevezett Langerhans-szigetei által termelt inzulin hiányából, vagy a szervezet inzulinnal szembeni érzéketlenségéből (rezisztencia) fakad. Mivel hiányzik a megfelelő mértékű inzulin, így a sejtek nem képesek a vérből felvenni a glükózt, megemelkedik a vércukorszint, ami számtalan tünetet produkál a testben. 

Minden szervezet és minden cukorbetegség más és más, de a gyerekeknek sokszor meg kell küzdeniük a fáradtsággal, a teljesítménycsökkenéssel, a bőrtünetekkel, a gyenge immunrendszerrel, a görcsökkel, a látászavarokkal, a kamaszoknál a potencia- és a menstruációs zavarokkal. Az inzulin hiánya legrosszabb esetben kómához vezethet, túladagolása és a kevés szénhidrát bevétele pedig hipoglikémiát okoz, ami szédüléssel, beszédzavarral, koordinációzavarral is együtt járhat.  

A KSH adatai szerint a cukorbetegek száma húsz év alatt megháromszorozódott Magyarországon, 2019-ben 1,1 millió felnőtt és több mint ötezer gyermek élt cukorbetegséggel. 

Ezeknek a gyermekeknek folyamatosan figyelniük kell az étkezésükre, a megfelelő mozgásra, a gyógyszeradagolásra. A diagnózis után az életük fenekestül felfordul, és mondhatjuk, elindulnak egy sötét alagútban, amelynek a végén ott fénylik a betegség elfogadása, de sokan sajnos nem jutnak el odáig. 
Nem csoda, hogy a depresszió, a szorongás előfordulása a cukorbetegeknél kétszer nagyobb, mint az átlagnépességnél. Gondoljunk csak bele, az amúgy is terhelt gyermekkor, az iskolás és a kamaszévek mennyi kihívást jelentenek a fiataloknak! Hát még az, ha folyamatosan figyelniük kell a szervezetüket, és menedzselni az idejüket, hogy ne történjen baj. 

Mi a legnehezebb? 

Szabó Eszter, a Nyír-Diabet Egyesület tagja, aki maga is diabétesszel él kilencéves kora óta, elmondta, hogy a legáltalánosabb nehézség a figyelés és a tervezés.  

„Nem mondom, hogy nem lehet soha spontánnak lenni, de a legtöbb dolog előkészületeket vagy legalább fokozott figyelmet igényel (például a fesztiválozás, a nyaralás, az új ételek kipróbálása, a kirándulás).” 

„Néha vannak nehezebb időszakok is, amelyekre a diab rá tud tenni még egy lapáttal, például stresszes helyzetben nehezebb céltartományban tartani a vércukrot, mindez sokszor éjszaka is beavatkozást igényelhet.” 
„De ugyanígy zavaró lehet a pumpa folyamatos viselése, a kanül-, illetve a szenzorcserék, a másság érzése.”

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Profimedia – Red Dot

Mint érintett, Eszter is megküzdött ezekkel a nehézségekkel: „Voltak nehezebb és jobb időszakaim, ez még mindig néha váltakozik. Mentálisan a folyamatos kontroll esett a leginkább nehezemre. Voltak események, amikor szívesen hagytam volna a cukormérést vagy a számolgatást, de ez nem volt opció. Ugyanakkor alapvetően jól éltem meg, hiszen nem kellett semmiről sem lemondanom, és talán még segített is kicsit rendszerezettebb és egészségesebb életet élni kamaszkoromban.” 

Hogyan lehet segíteni? 

A diabétesszel élő fiataloknak elsősorban időt kell adni arra, hogy a betegséggel kapcsolatos érzelmeik teret kapjanak. Normális, ha a gyermek dühöng, amint megtudja a diagnózist, vagy éppen nem akar tudomást venni róla. Normális, ha úgy érzi, elvesztette a kontrollt az élete felett. Normális, ha visszahúzódóvá válik, és nem érdekli semmi. Sokszor jelentkezhet alvászavar, fáradtság, és megváltozhat az étvágy is. 

Idővel azonban minden erős, impulzív érzelem a helyére kerül, és elindul a fiatal az elfogadás felé.  

A Nyír-Diabet Egyesület is azért jött létre, hogy a diabéteszes gyerekeket és családjaikat összefogja. Eredetileg Szabolcs-Szatmár- Bereg vármegyére koncentráltak, de ma már az egész országban igyekeznek minél több érintetthez eljutni az egészen a kicsiktől a kamaszokig. Úgy gondolják, hogy a közösség az egyik legnagyobb segítség a betegség elfogadásában, ezért a programjaik fő célja a közösségépítés, a barátságok kialakítása, miközben a fiatalok és családjaik élményeket szereznek. 

Az elsődleges programjaik a táborok, ahol a már említett közösségépítés és az élményterápia a legfontosabb egy kevés edukációval. Ezen kívül rendszeresen tartanak online kamaszklubot, ahol a tizenéveseké a terep. De segítik a fiatalokat főzőklubokkal is, ahol a diétás étrendeket sajátíthatják el a résztvevők. Az egyesület vezetője rendszeresen elmegy a helyi kórházba, hogy segítse az újonnan diagnosztizáltakat.  

Diabétesszel élni nagy kihívás, és sok változással jár a családok életében. Gyász, lemondás, megváltozott napirend, állandó figyelem. Ugyanakkor a támogató közösségek, a család, a barátok segítenek elfogadni azt az érzést, hogy a diabétesz „normális”, élhető állapot. Ahogyan Eszter mondta: „Segít, hogy elég komolyan, de ne túlságosan ráparázva menedzseljem a diabom.”  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Mindennapjaidat – a kislányod mellett – a zene és a színház tölti ki. Honnan ered a művészet iránti szereteted?

Korai a kötődésem, mert a szüleim hangszeren játszottak: anyukám fuvolázott, apukám pedig zongorázott, gitározott, és otthon is gyakran játszott. Amikor összegyűlt a család, mindig szólt a rádió, lemezeket hallgattunk, táncoltunk. A zene születésem óta jelen van az életemben, édesanyám a kezdetektől énekelt gyerekdalocskákat. Mivel jó volt a hallásom, az óvodai felmérésen a zenei általánost javasolták. Szerettem énekelni, és zongorázni is tanultam. Amikor kamaszodtam, elment a kedvem a szerepléstől, a szólampróbák már nem tűntek annyira menőnek. Kitaláltam, hogy olyan szakmát választok, amivel utazhatok, és ismerkedhetem a világgal, a színházban pedig majd megnézek másokat. Végül Szigetszentmiklóson egy kis musicalstúdióba keveredtem, ahol a zene visszakúszott a mindennapjaimba. 

Ott lettem motivált a mindennapi éneklésben, gyakorlásban; ott kaptam vissza a hitemet és a zene iránti lelkesedésemet. 

A Budapesti Operettszínház társulatához tartozol. Elsősorban musicalekben és operettekben szerepelsz? 

Fiatalabb koromban a Grease-től kezdve A dzsungel könyvén át a Hairig mindent játszottam. Hálás vagyok az Operettszínháznak a Miss Saigon és az Ének az esőben musicalekért is, mert olyan feladatot adtak, amit meg kellett ugrani, és színesítették a palettát. Most már többször talál meg opera vagy klasszikus feladat. Ahogy érik a hangom – egyébként is sötétebb típusú –, más-más szerepek megformálására alkalmas.

Milyen előadásokra emlékszel vissza a legszívesebben? 

Sok meghatározó szerepem van. Amikor 16 évesen a Csárdáskirálynő Szilviáját énekeltem, szerelembe estem az operett műfajával. A Marica grófnő volt az Operettszínházban az első nagy primadonnaszerepem, amikor az egész próbafolyamatot végigkísérhettem. A kislányom születése előtt a Miss Saigon is különleges helyet foglalt el a szívemben a nehéz karaktere és a sűrített története miatt. A szülés után A chicagói hercegnővel tértem vissza a színpadra, amely egyedi zenei fúziója volt a dzsessznek, a cigányzenének és a klasszikus operettnek. Az Ének az esőben kedvéért megtanultam szteppelni, pedig ezt sosem gondoltam volna. A Mária evangéliuma is egy különösen szép szerep, pedig a meghallgatására alig jutottam el. Az operák közül a szegedi Bohémélet áll hozzám közel, A mosoly országa operett pedig magánéleti pontokat erősített meg. 

Kép

Bordás Barbara – Fotó: Pilván Anita

Említetted, hogy nehezen jutottál el a Mária evangéliuma meghallgatására. Végül hogyan talált rád Mária szerepe? 

2021-ben három darabot próbáltam egyszerre: a Mágnás Miskát Miskolcon, Szegeden a Bohéméletet és A mosoly országát az anyaszínházamban, a Budapesti Operettszínházban. Az egyik helyen tüdőbeteg, haldokló nőt játszottam, aki elveszíti a szerelmét, és elköszön a világtól; a másik helyen egy fiatal grófnőt, aki a szerelme után megy, de rájön, hogy mégsem ez az ő világa. Sok minden kavargott bennem, és a kislányom akkor kezdte az iskolát. Fáradt voltam, és nem tudtam, mikor lesz időm felkészülni a meghallgatásra. Hálás vagyok Lantos Anikó producernek, hogy megvárt.  

Így olyan lelki utat járhattam be Márián keresztül, ami a saját életélményeim feldolgozásában is segített. 

Mennyire áll közel hozzád a rockopera műfaja? 

Nem sok rockoperát ismerek, de az István, a király zenéje hamar belopta magát a szívembe. Szeretem, hogy annyiféle stílus váltakozik benne, és komoly technikai elvárásokat támaszt az énekes felé. Fizikailag és lelkileg is át kell égetni magamon a hangokat.

Van kedvenc dalod? 

Igen, kettő, amelyek éles ellentétben állnak egymással. Mária éneke a kútnál a fogantatás pillanatáról, a szerelemről szól; a maga nemes egyszerűségével, szépségével hamar bekúszik a dallama az ember bőre alá. A másik Mária vívódása, mielőtt elengedi Jézust, hogy beteljesítse a küldetését. Add, hogy ne szeressem… nem is tudom, valaha eszembe jutott-e, hogy ezért imádkozzam. Nehezen megfogalmazható érzések kavarognak bennem.

Talán nem érzelmi eltávolodásra utal, csak arra, hogy elviselhetővé váljon mindaz a szenvedés, ami meg fog történni. 

Igen, valójában azért imádkozik Mária, hogy kevésbé fájjon neki. Az eszével tudja, hogy el kell engednie a fiát, aki az Isten által kijelölt utat követi, de gyarló emberként nem tud beletörődni mindabba, ami mögötte van, mert az utolsó percig szereti, és ragaszkodik hozzá. Ez egy érdekes kettősség.

A kedvenc dalaid kapcsán két motívumot emeltél ki Szűz Mária életéből. Milyen eseményekkel találkozhatunk még az előadásban?   

A darab Jézus keresztre feszítésével indul. Anyja elbúcsúzik tőle, és elengedi a mennybe. János mellette áll, és mindent elmesél a kezdetektől. Látjuk a fiatal, szerelemre vágyakozó Máriát a kútnál, akihez angyalok jönnek, és aki elfogadja a sorsát. Látjuk a fiatal szülők aggodalmát, bizonytalanságát, amivel mi is megküzdünk a 21. században. 

A szülés fájdalmain átment nő magabiztos és erős marad, az emigráció során is bízik, és próbál helytállni az ismeretlen közegben. 

Ott van a kenyérosztáskor, vagy amikor Jézus a leprások közé megy. Átéli, hogy fiának minden ember egyformán fontos, és mindenkit ugyanolyan mértékben szeret. El kell engednie Jézust, aki végül eljön érte, és magával viszi a mennybe. 

Kép

Ódor Kristóf, Fráter Vince és Bordás Barbara a Mária evangéliuma rockoperában – Fotó: Tót Rózsa

Mária érzései, lelki kihívásai mennyire aktuálisak ma, találhatunk-e párhuzamot nőként, anyaként? 

A sok technikai vívmánynak köszönhetően ma mindent látunk, mindent hallunk, nyomon követhetjük a gyerekünket, hogy merre jár, mit csinál. Azt gondoljuk, hogy a mi feladatunk megóvni a nehézségektől, megoldani a problémáit. Nem merjük elengedni, mert a világ nem minden esetben biztonságos. Nehéz megtalálni, hogy a különböző életkorokban mennyire legyünk jelen a gyermekünk életében; támogassuk, de azt se érezze, hogy mindenhez ránk van szüksége. Meg kell adnunk azt az önbizalmat, amivel nélkülünk is boldogulni tud. A legnehezebb azt mondani, hogy én másképp látom, de ha így szeretnéd, akkor csináld, hagylak elesni. Ahhoz, hogy a gyerekeink előrébb jussanak, és többet lássanak a világból, messzebbre kell menniük, mert ez a fejlődésük útja. Máriának is el kellett ismernie, hogy van, amit épp ésszel nem lehet felfogni. Egy édesanya számára felfoghatatlan, ha valaki azt kéri, hogy a gyereke haljon meg azért, hogy mindenki másnak jó legyen. 

Ez a speciális anyai szerep formált téged hitedben, személyiségedben, kapcsolataidban?  

Sok minden átalakult bennem. A legnagyobb felismerést talán az hozta, hogy rendszerszerető vagyok, és attól érzem magam biztonságban, ha tudom, mire számíthatok. A „máriás időszak” folyamatosan rádöbbentett arra, hogy eltervezhetek bármit, végül úgyis Isten dönti el, hogy mi történjen. Másodpercek alatt átíródhat az életem, és ez nem rajtam múlik. 

Annyit tehetek, hogy megpróbálom a lehető legtöbbet kihozni belőle, és hiszek abban, hogy minden értem van, és a javamat szolgálja. Akkor is, ha abban a pillanatban negatívumként élem meg. 

Pár nappal ezelőtt szakadt az eső, és morcos voltam reggel, mert ki kellett vinnem a kutyust sétálni. A zuhogó esőben egy csiga vidáman baktatott az úton, le is fotóztam a lányomnak. Az jutott eszembe, hogy megélhetem mindezt kellemetlenségként, érezhetem, hogy a Jóisten kitolt velem, közben pedig lehet, hogy valakinek ezáltal lesz szuper napja. Mennyivel mélyebb történések zajlanak a világban, mint amit sokszor érzékelünk! 

Pünkösdvasárnap a Margitszigeten adjátok elő a Mária evangéliumát. Mennyiben más szabadtéren játszani, mint a kőfalak között?

Van egy különleges varázsa, mert a szabad ég alatt úgy érzed, hogy nem vagy bezárva egy dobozba, hanem ott van közvetlenül a Jóisten. 

2024. május 19-én, vasárnap 20 órától Tolcsvay László – Müller Péter – Müller Péter Sziámi Mária evangéliuma című rockoperája lesz látható a Margitszigeti Színpadon. A darab rendezője Juronics Tamás, Máriát Bordás Barbara, Jézust György-Rózsa Sándor, János apostolt Földes Tamás alakítja, Heródes szerepében Molnár Levente operaénekes debütál. Az előadásban közreműködik a Szegedi Kortárs Balett, valamint a Győri Nemzeti Színház zenekara és kórusa.

A történet 

Mostani történetünk, a Free Guy című bájos és szórakoztató film, amelynek készítői igazán nagyot vállaltak, amikor úgy döntöttek, hogy egy könnyed vígjátékba csomagolnak súlyos filozófiai kérdéseket. A habkönnyű szórakozásért Ryan Reynolds felel, akinek humorában és felszabadult játékában most sem kell csalódnunk. A Free Guy jó választás, ha egy laza esti programra vágyunk, de ha világmegváltó hangulatunkban kap el bennünket, akár egy egész estés eszmecsere is keveredhet belőle. 

Guy (Ryan Reynolds) Free City egyik bankjában egyszerű alkalmazottként dolgozik. A mindennapjai mindig ugyanúgy zajlanak, ám ő jól érzi magát ebben a kiszámítható világban. „Ne legyen szép napja, legyen csodás napja!” – köszönt minden ügyfelet, a jókedve és az optimizmusa pedig annak ellenére is kitart, hogy minden áldott nap menetrendszerűen kirabolják a bankot, ahol dolgozik, és a hőn áhított sportcipő megvásárlása elérhetetlennek tűnik számára a fizetéséhez viszonyítva. 

Free Cityben ugyanis az emberek két kasztba sorolhatók: vannak a menő, napszemüveges arcok, akik bármit megtehetnek, és a szemüveg nélküli, monoton és ciklikusan ismétlődő életet élő emberek.

Guynak és legjobb barátjának, Buddynak (Lil Rel Howery) nincs szemüvege, ezzel együtt szabad akaratuk sincs arra, hogy kilépjenek a szerepeikből, vagy hozzáférjenek a menő dolgokhoz. 
Egy nap azonban mindez megváltozik. A régóta szerelmet kereső Guy meglát egy napszemüveges lányt, Millie-t (Jodie Comer), és az élete kifordul addigi megszokott menetéből. A következő rablás során ellenáll, és elveszi a fegyveres támadó szemüvegét. A napszemüveget viselve kitárul előtte a valóság, legalábbis annak egy részlete. Rá kell döbbennie, hogy a világa csupán egy videójáték, ahol ő egy nem játszó karakter (NPC), a szemüveges emberek pedig a játékosok. 

Millie nem szórakozásból játssza a játékot, hanem bizonyítékot keres arra, hogy Free City valójában a tőle ellopott kódra épül. Guy és Millie összefognak, hogy kiderítsék az igazságot, majd megmentsék a világot. Vajon van lehetőségük megváltoztatni és átírni a történetüket? Kiszabadulhat-e Guy az előre megírt, kódok által meghatározott életéből? Egyáltalán lehetséges valódi és értelmes életet élni egy játékvilágában?  

Képkocka a filmből – Forrás: Profimedia – Red Dot

Énvédő hárítás

 Ha Hérakleitosz útmutatását elfogadjuk, vagyis azt vesszük alapul, hogy az egyetlen állandó a változás maga, akkor közelítünk önmagunk és a környezetünk felé. Akkor kirajzolódik, hogy az életünkben szükségszerűen bekövetkező változások folyamában utasok (passzív résztvevők) vagy kormányosok (aktív irányítók) lehetünk, de a változást megállító vészfékkel nem rendelkezünk.  

Guy és az NPC-k világában a valódi játékosok változtatják az életet látható módon, míg az NPC-k a szerepeiknek megfelelő stabilitással reagálnak, így alakítva a mindennapok folyását. Az NPC-k utasok. Kénytelen-kelletlen kiszolgáltatják magukat mindannak, ami rájuk vár, és tudatosítják, hogy ez a felállás örökérvényű. 

Amikor Guy – érzelmeitől vezérelve – egy pillanatra elfelejti a saját cselekvőképtelenségét, és teret ad a mélyről feltörő vágyainak, akkor hirtelen utasból mégis kormányossá tud válni. 

Elkezdi követni Millie-t, és rádöbben az NPC-k, így a saját életének egysíkúságára. Döntést hoz, változtatni akar. Az elé tornyosuló hosszú úton mindvégig céltudatosan halad a célja, előbb Millie, később pedig a szabad élet felé, és végül el is eléri azt. Kézenfekvő kérdés: Miért is ne tenne így? Miért ne változtatná meg mindenki vágyainak megfelelően az életét?  

A választ talán a környezete, legkézzelfoghatóbban Buddy adja meg, aki visszautasítja barátja bátorítását. Nem veszi fel a szemüveget, amelyen keresztül feltárulna a valóság. Nem szeretne szembesülni, rálátást szerezni. A fenti kérdés nem csak az NPC-k életében releváns. Mi magunk is sokszor, sok időn keresztül hajlamosak vagyunk utasok maradni. Ekkor szokott a környezetünk értetlenkedni. 

Gondoljunk csak azokra a párkapcsolati, munkahelyi vagy egyéb élethelyzetekre, amelyekben a külvilág jelzi nekünk, hogy változtatni lenne érdemes, de mi elhitetjük magunkkal (és megpróbáljuk a környezetünkkel is), hogy nincs itt semmi látnivaló. Például a kapcsolati bántalmazás áldozatául eső emberek hosszú időn keresztül képesek fenntartani önmaguk számára azt a képet, hogy nem is bántalmazás történik. Ezt nevezhetjük hárításnak, és felismerhetjük, hogy mi magunk hívjuk segítségül önvédelmi eszközként. 

Ameddig ugyanis el tudom magammal hitetni, hogy nincsen semmi változtatnivaló, addig nem okoz feszültséget, ha a szükséges változás érdekében nem teszek lépéseket. 

Ameddig a bántalmazott el tudja magával hitetni, hogy nem is bántalmazzák, addig nem szembesül a saját kiszolgáltatottságával, erőtlenségével, azzal, hogy segítségre szorul. Mindez természetesen sokkal kisebb horderejű dolgok esetében – például munkahelyi nehézségek, a saját vagy mások érzelmei, egészség, természeti környezetünk védelme – is működik. 

„Amiről nem tud az ember, az nem fáj neki” – ezt is szoktuk mondani. Azonban a háttérben mindez rombol, és mindenféle megoldás lehetőségét kizárja. Szembesülni önmagunkkal, a környezetünkkel és a kettő közötti kapcsolattal, bátorságot és erőt kíván, és egyben elengedhetetlen előfeltétele annak, hogy az életünkben változás következhessen be. 

Ryan Reynolds a Free guy egy jelenetében – Forrás: Profimedia – Red Dot

Megváltoztathatók-e a keretek? 

Guyhoz hasonlóan az életünk bizonyos pontjain mi magunk is felismerjük a változás szükségességét és elkerülhetetlenségét. Ilyenkor sokan azt várjuk el magunktól, hogy az egyik pillanatról a másikra változzunk meg. Nagyon is érthető ez a sürgetettségérzés, hiszen a régi módon már nem tudunk élni, az új működést pedig még nem találtuk meg. Gyors megoldásra vágyunk, hogy a szenvedésünk csökkenjen. Ilyenkor könnyű belecsúszni abba a hibába, hogy a lényegi átalakulás helyett kívülről várjuk a változást, vagy a régi megoldásainkból építkezve igyekszünk még jobban, még többet vagy éppenséggel még kevesebbet tenni. Ezek a stratégiák azonban csak átmeneti sikerrel kecsegtetnek.  

A valódi és tartós változás kulcsa a belső munka, amely során nagyobb összhangba kerülünk saját magunkkal, és jobban odafigyelünk az érzéseinkre, a gondolatainkra és a szükségleteinkre. 

Ebből a belülről zajló munkából tud természetes módon megérkezni a változás a külvilágba is. Ez hosszú folyamat lehet buktatókkal, fájdalmakkal és nehéz érzésekkel. Szükség van a kitartásunkra és az elköteleződésünkre, mert megkísérthet minket a gondolat, hogy milyen biztonságos volt a régi és megszokott életünk. 

Guynak is hosszú utat kell bejárnia, mire eléri azt, hogy Millie társa lehessen a küldetésében. Guynak sikerül szintet lépnie, vagyis a film üzenete szerint a mi döntésünk és felelősségünk, hogy kitörünk-e a ránk szabott keretekből. Ugyanakkor fontos kérdés, hogy a társadalmi státuszunkban és a rendszerben, amelyben élünk, egyáltalán el tudjuk-e képzelni a változás lehetőségét. Bár az ember fejlődni képes lény, de nem minden esik a kontrollja alá.  

Magányos harc? 

Együtt vagy egyedül? Alapvető kérdés, amely szükségszerűen ott lebeg a szoros életközösségben élők (például házastársak) környezetében. Vajon képesek-e egy időben rálépni az alakulás ösvényére? Ideális – és ritka – esetben a kapcsolatban álló személyek együtt tudnak haladni és tapasztalatokat szerezni, amelyek látható gyümölcseként majd megjelenik a változás az egyéni és a közös életükben egyaránt. 
Ennél azonban gyakoribb – ahogyan a filmben Guy és Buddy esetében is –, hogy a másik fél még nem szeretne (nem tud) szembesülni mindazzal, amely a közös jelenüket jellemzi. Guy könnyedén búcsút int Buddynak, és kimondatlanul is megállapodnak, hogy majd az élet egy távolabbi szakaszában találkoznak. Ugyanezt elkötelezett életszövetségben élő személyek nem tehetik meg ennyire egyszerűen. A kapcsolathoz tartozik számos feladat és felelősség, amelyeket nem lehet és nem is cél semmissé tenni a változás érdekében. 

Ellenben kapcsolati krízis és sok dilemma fakadhat abból, ha az egyik már nem tud máshogyan dönteni, minthogy változtat, a másik pedig még nem tud úgy dönteni, hogy változtat. 

Szétfejlődés jelenhet meg a kapcsolatban. Mindketten megélhetik, hogy nem értik egymást. Másfelől azonban megjelennek azok az emberek a környezetükben, akik értik a helyzetüket. Aki úton van, érteni fogja az úton lévőt, aki viszont otthon marad, az otthonosan fogja magát érezni az ott lévőkkel.
Ilyen módon pedig a felek számára egyre nagyobb kihívást jelenthet mélyen kapcsolódni egymáshoz, rossz esetben beköszönthet a szétfejlődött társas magány, az elvágyódás a kapcsolatból. Válaszút elé kerülnek: sztoikus nyugalommal elfogadják a végzetüket, vagy emlékeztetik magukat arra, hogy a kapcsolatuk jelene annak történetéből fakad. Együtt hozták létre a helyzetet, annak összes nehézségével és – minden bizonnyal jelenlévő – gyümölcsével együtt.  

Ebből a szemszögből vizsgálva megláthatjuk, hogy a jelen kihívásai ugyan egy állomást jelentenek egy kapcsolat történetében, de nem szükségszerűen végállomást, ugyanis a felek amennyire képesek eltávolodni egymástól, ugyanannyira tudnak közeledni is egymáshoz. Lépéseket tehetnek egymás felé. Ennek érdekében elsőként meg kell érteniük, hogy a másik nem sebezni akar. 

Aki változik vagy éppen az állandóság mellett dönt, az nem azért tesz így, mert a másiknak rosszat szeretne. Így tesz, mert ezt éli meg biztonságosnak. 

Lehetőségük van beleérezni és beszélgetést kezdeményezni arról, hogy a másik mit él meg a helyzetben. Azt is látni kell, hogy ami az egyiknek fontos, az nem biztos, hogy a másiknak is az. Kézenfekvő és logikus, hogy amennyiben az egyik fél a változtatást jónak tapasztalja meg, akkor azt fogja kívánni a másiknak is, hogy ő is hasonló jóban részesüljön. Ugyanakkor ezzel elkezdhet nyomást gyakorolni rá, várva, hogy a másik is járja be azt az utat, amit ő megtett. 

Azonban ami az egyik életében jól működik, az nem biztos, hogy a másiknak is hasonló életminőséget biztosít. Érdemes bizalmat szavazniuk egymásnak, és társsá válniuk a másik számára éppen abban, amiben vannak, remélve és segítve, hogy a másik fél is megtalálja a kérdésekre a saját válaszait. 

A lét valódisága és otthonossága ugyanis éppen abban tapasztalható meg, hogy kapcsolatban vagyunk önmagunkkal és a másikkal, még ha ez olykor fájdalmas érzésekkel és pillanatokkal is jár együtt. Erre ébred rá Guy is, amikor megosztja Buddyval az afelett érzett összezavarodottságát, hogy csupán egy játékban létezik, tehát nem igazi. 

Buddy válasza pedig rávilágít a film egyik legfőbb üzenetére, vagyis arra, hogy azok a kapcsolatok számítanak igazán az életben, amelyekben a felek őszintén segítik egymást: „Figyelj tesó. Én most itt ülök a legjobb barátommal, aki épp nehéz időket él át. Igaz? És még ha nem is vagyok igazi, ez a pillanat az. Itt és most. Ez a pillanat valódi. Mert mi lehet valódibb annál, hogy egy szerettünknek segítünk. Mert ha ez nem valódi, hát nem tudom mi az.”  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

„Amikor a restaurátorok elkezdték vizsgálni a Szentháromság-szobor anyagát, kiderült, hogy 1993-ban az összes figurát műkő másolatra cserélték. Az eredeti szobrok azonban eltűntek, így keresésbe kezdtünk. Vörös Tamásnak, a Veszprémi Érsekség főépítészének jutott eszébe, hogy a veszprémi Davidikum-kollégium kertjében, a kerítésnek támasztva látott néhány kőszobrot, amelyet már teljesen benőtt a borostyán. Bár nagyon rossz állapotban találtunk rájuk, kiderült, hogy ezek valóban a szoborcsoport eredeti figurái” – mondja Dr. Nagy Veronika művészettörténész, a Work In Progress kiállítássorozat kurátora arról, hogyan bukkantak rá a barokk Szentháromság-szobor eredeti alakjaira.

Schmidt Ferenc szobrász-kőfaragó mester alkotása 1750 óta áll a veszprémi vár főterén. Az ország több pontján – például a budai várban, Sopronban, Óbudán, Baján – találunk hasonló szoborcsoportokat, amelyeket pestisoszlopként is emlegetnek, a legtöbbet ugyanis a városokon végigsöprő járványok után emeltették. A veszprémi szoborcsoport azonban sokkal inkább a kereszténység diadalának, egy új korszak kezdetének az emléke: a veszprémi vár hosszú ideig török kézen volt, a magyarok csak komoly harcok árán tudták visszafoglalni.

Kép

 Falmaradványokra bukkantak a szobor alatt

A Szentháromság-szobrot a várnegyed megújításának részeként restaurálják. A közterületen álló barokk alkotás Veszprém városának tulajdonában van, ám mivel Padányi Biró Márton püspök állíttatta, a Veszprémi Érsekség feladatának tekinti, hogy a várnegyed épületeivel együtt helyreállítsa a leromlott állapotú szoborcsoportot is. A puha, mállékony követ nemcsak az időjárás, a csapadék és a fagy, hanem a talajból felszivárgó nedvesség is károsította, ezért a szakemberek legfontosabb feladata az volt, hogy a vízelvezetést megoldják. 

Amíg a szobor szárad, addig is védőréteg került a felületére – az alkotás 2025-re nyeri el végső állapotát. 

„A mai Szentháromság tér helyén egykor apró házak, szűk sikátorok voltak, a Szentháromság-emléket az elbontott kanonokházak helyén állíttatta fel Padányi püspök. A régészeti vizsgálatokból kiderült, hogy ezeket az épületeket annak idején nem bontották el teljesen, körülbelül egyméteres magasságban meghagyták a falakat, majd a területet földdel töltötték fel. Ám ezek a falmaradványok nem engedik elfolyni az esővizet, hanem ciszternaként benntartják a nedvességet, amely jelentősen károsította a követ” – magyarázza a művészettörténész.

Írásos emlékek vannak arról, hogy a szoborhoz már a 18. és a 19. században is hozzá kellett nyúlni, legutóbb pedig 1993-ban javították – ekkor cserélték le műkő másolatokra az eredeti szobrokat, amelyeket most megtaláltak, majd a restaurátorok megtisztítottak, megvizsgáltak, 2023-ban pedig a nagyközönségnek is bemutattak.  Tavaly a szobrokat a Szent István Templomban csodálhatták meg az érdeklődők, idén pedig a Biró-Giczey Házban nézhetik meg.

Kép

A veszprémi Szentháromság-szobor eredeti részei

„Sajnos nincs meg az összes eredeti szobor, többet még mindig keresünk, és ebben a lakosság segítségét is kérjük. Abban reménykedünk, hogy ezek a különleges alkotások még mindig itt vannak Veszprémben, talán egy pincében vagy kertben hevernek elfeledve. A Szentháromság-szoborról tartott korábbi túráinkon mindig felhívtuk erre a látogatók figyelmét, és ketten jelentkeztek is, így került vissza hozzánk egy puttó, illetve a Szűz Máriát ábrázoló szobor” – mondja Dr. Nagy Veronika, hozzátéve: az eredeti szobrok a későbbiekben múzeumban kapnak majd helyet, tanúskodva arról, hogyan nézett ki a 18. században a barokk szoborcsoport.

Egy sümegi festmény alapján derült fény a szobor titkára

A szoborral kapcsolatos másik kérdésre a sümegi plébániatemplomban találták meg a választ a szakemberek. Azt tudták, hogy az alkotás – amelyen a Szentháromság szimbóluma mellett Szűz Mária, Szent Márton, Bűnbánó Magdolna, Árpád-házi szentek, Szent Ágoston, Szent Flórián, Szent Rókus és Sárkányölő Szent György is látható – egykor részben festett volt, ám hogy pontosan milyen lehetett a 18. században, azt nem lehetett megállapítani.

„Padányi Biró Márton püspöknek Sümegen volt a székhelye, ahol a püspöki palotát és a plébániatemplomot is ő építtette. Utóbbi karzatán található egy 18. század közepéről származó falfestmény, amelyen felfedezhető a veszprémi Szentháromság-szobor is. Ez az alkotás igazolja, hogy a szobor világos kőszínű, a domborművek, a puttók, a csúcsán a Szentháromság pedig aranyozott volt” – magyarázza Dr. Nagy Veronika, hozzátéve: a sümegi festménynek köszönhetően derült ki az is, hogy a talapzaton lévő puttók eredetileg apró lámpásokat tartottak a kezükben. „Ezzel világították meg a szoborcsoportot, amely páratlan látvány lehetett a Várhegy tetején a 18. században” – emeli ki a szakember.

További információk a projektről a beruházás hivatalos Facebook-oldalán olvashatók.

A cikkben szereplő fotókat készítette: Nagy Lajos, Gaylhoffer-Kovács Gábor 

Forrás: Salt Communication

„Két évvel ezelőtt egyik ismerősöm angyalföldi társasházi lakását festettem. Munka közben néztem a hazaérkező lányokat a lépcsőházban, köszöntem is mindegyiknek. Ő is pont ment haza az egyik délután, de rám sem hederített. A nagy munka közben derült ki, hogy van egy kiadó lakás a házban, én pedig albérletet kerestem akkoriban. 
Végül pont annak a lánynak lettem a szomszédja, aki nagyon tetszett, de hetekkel azelőtt még vissza sem köszönt. 
Ez szerencsére megváltozott, gyakran mosolyogtunk össze a folyosón, később beszélgetni kezdtünk. Elmesélte, hogy a vízvezeték-szerelője hanyag munkát végzett, és az összes csap csepeg a fürdőben. Teljesen tanácstalan volt, így átmentem segíteni.” A romantikus filmre emlékeztető epizódot Fülöp Attila meséli a Csak Egyet Szolgálat hajléktalanokat ellátó menedékének egyik „nyugiszobájában”.
 
A vízvezeték-szerelésből nagy szerelem szövődött, Attiláék összeköltöztek, eljegyezte kedvesét, és hónapokkal ezelőtt megszületett közös gyermekük. A családapa szerepkörét érintő kérdésemre nagyon őszintén válaszol, miközben a kislányáról készült fényképeket nézzük a telefonján: „Nehezen megy. A gyermek születése előhozta az összes jellemhibám, amelyeken még nem sikerült túllépnem vagy változtatnom. Ezek a lelki folyamatok ijesztő gombokat nyomogatnak bennem, felkavarják a múltam, és olyan saját gyerekkori élmények is előjönnek, amelyekről eddig nem is tudtam. 

Nekem például nincs apamintám, nem láttam senkitől, hogy mi a feladat férfiként a családban.

Anyám volt egy személyben a minden, de igazából egy idő után ő beletört ebbe a feladatba.” 

Attila most annyit tud, hogy pénzt kell hazavinnie, bár ez csak egy része a család fenntartásának.  
„Vannak még adósságaim a múltból, ezek nyomasztanak. Úgy ¬családapának lenni, hogy saram is van, de közben az életem értelmét, vagyis a családomat megtartsam érzelmi és anyagi biztonságban, nagy és nehéz feladat, főleg az én múltammal. Ráadásul lelkileg egyikünk sem egészséges, mindkettőnknek kell saját magán is dolgoznia.” 
 

Fülöp Attila szinte még gyerekként kezdte megismerni az élet nehezebb oldalát. „Loptam, csaltam, hazudtam, hogy menő cuccokat vásárolhassak, mert tetszeni akartam a csajoknak.” Amikor lebukott, megfogadta, hogy többé nem fog lopni, másnap mégis megtette. Kamaszként szívta el az első marihuánás cigarettát, és bár nem ízlett neki, a következő már bejött. 

A diszkóban keményebb anyagokkal találkozott, ezeket már vásárolta is, néhány év elteltével pedig az egyik legerősebb szer, a kristály rabja lett.  

„Nagyon nagy arcom volt, és önelégült voltam. A lakbért drogra költöttem, ezért egy idő után kiraktak az utcára. Ezek után általában összeszedtem magam gyorsan, dolgoztam és edzésekre jártam. Amikor elkezdtem jobban kinézni, akkor egyből azt gondoltam, hogy most már jöhet a buli, mert én mindent megtehetek, király vagyok. Persze mindig visszaestem. És a negyedik utcázásomkor már éreztem, hogy ez lelkileg teljesen szétroncsol. Addig azt gondoltam, hogy ezek a pofonok erősítenek, de a valóságban csak lefele csúsztam.” 

Az isteni gondviselésnek köszönhetően Attila a legnehezebb pillanatban találkozott egy titokzatos segítővel, aki az első kapaszkodót jelentette jó néhány évvel ezelőtt azon a rögös úton, és aki elvezette a lépcsőházban szövődött szerelemhez és a családalapításhoz. 
Ki lehet a rejtélyes segítő? Milyen szerepe volt Attila megtérésében, megerősödésében a Csak Egyet Szolgálatnak? 

Magazinunk és a Média a Családért Alapítvány gondozásában megjelenő Mégis podcast adásában Attila részletesen mesél életéről és terveiről a műsor szerkesztőjének, Keresztes Ilonának. 

A Csak Egyet Szolgálat alapítója, Kunszabó Anna is megszólal a műsorban, ahol egy eddig Attilának is ismeretlen részletet oszt meg abból az időszakból, amelyben Attila segítségre szorulva, „beállva” érkezett meg reggelente a melegedőbe. 

 

Bár Attila az elmúlt években csupán egy-két alkalommal látogatott vissza a Csak Egyet Szolgálat menedékébe, a stúdióban rögzített beszélgetés rá is akkora hatással volt, hogy azóta önkéntesként rendszeresen visszatér segíteni régi otthonába.  

 Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg a Szerencsejáték Zrt. támogatásával. A magazinra előfizethet itt.

A közösségi média korában alig maradtak titkaink. Míg a felhasználókat egykor jogosan érte kritika, amiért kizárólag az életük pozitív részeit tárták a nyilvánosság elé, ma már a többség ugyanúgy beszámol a fájdalmairól, kudarcairól is. 2024-ben az Instagram nem csupán egzotikus nyaralások, ínycsiklandó ételek és tökéletes családi fotók gyűjtőhelye, hanem az a platform is, ahol őszintén vallunk mindarról, ami nem működik az életünkben. 

Továbbmegyek: nehézségeink és küzdelmeink kendőzetlen megosztása a hitelesség fokmérőjévé vált, ezért kevés olyan dolog maradt, amiről valóban hallgatunk, és azok is zömében a szégyenhez kötődnek. Mert amíg a szégyen megszűnik, ha felfedjük a kiváltó okát, a jó dolgokkal kapcsolatban néha érdemes lehet csendben maradni. Legalábbis ezt mutatják a legfrissebb kutatások.

A sötét titkok hatása a mentális egészségünkre

Aki őrzött már valaha olyan titkot, amiről semmiképp sem szerette volna, hogy kiderüljön, az pontosan tudja, mennyi mentális energiát képes felemészteni a titkolás, hallgatás. Fárasztó folyamatosan arra figyelni, hogy mit mondunk, hogyan fogalmazunk, kivel mennyit osztunk meg. 

Emberi kapcsolatainkra is súlyos teherként nehezedik, amikor sötét titkot hordozunk, különösen, ha az adott információ másokat is érint. 

Például amikor a család egyik tagja hallgat el olyan dolgot, ami fontos lenne. A titkot a szégyen mellett erős bűntudat kísérheti azokban az esetekben, amikor felelősnek érezzük magunkat a történtekért, de táplálhatja azzal kapcsolatos szorongás is, hogy a kitudódása megnehezítené szeretteink életét. 
Fontos, hogy minderről tudjunk beszélni valakivel, akiben valóban megbízunk. Amikor ugyanis a hallgatás mellett döntünk, elvágjuk magunkat attól a lehetőségtől, hogy mások segítő kezet nyújtsanak, megvigasztaljanak vagy egyszerűen csak megnyugtassanak, hogy semmivel sem lettünk kevesebbek a szemükben.

Van az a titkolózás, ami hasznos

Sir Nicholas Wintonról még a felesége sem sejtette, mekkora titkot őrzött hosszú évtizedeken keresztül. Grete a padláson kutatva véletlenül akadt rá egy jegyzetfüzetre, ami több száz, számára ismeretlen nevet és fényképet tartalmazott. Így derült ki, hogy a férje majdnem 700 zsidó gyermeket mentett meg a holokauszt idején, ám erről akkor sem beszélt senkinek, amikor már következmények nélkül megtehette volna. 

Sir Winton nem vágyott az elismerésre. Egyszerűen elég volt számára a tudat, hogy helyesen cselekedett, és megtette, ami tőle telt.

Lehet, hogy nekünk sem ártana gyakorolni ezt a fajta mentalitást? A titkolózás ugyanis nem minden esetben káros, sőt! A legfrissebb kutatások szerint megéri többet megtartani magunknak, különösen, ha jó dolgokról van szó. Azok a titkok ugyanis, amelyek pozitív tartalommal bírnak, feltöltik és élénkítik az embert. 

Kép

Sir Nicholas Winton – Forrás: Wikipedia

Egy kísérletben a résztvevőket két csoportba osztották aszerint, hogy egy örömteli hírt – például egy bimbózó párkapcsolatot vagy egy közelgő utazást – megosztottak valakivel vagy sem. A kutatók ezt követően arra kérték őket, hogy reflektáljanak az élményre. Az eredmény: azok, akik egy örömteli titkos információra fókuszáltak, jóval energikusabbnak érezték magukat, mint azok, akik egy ugyanolyan eseményt korábban már megosztottak mással. 

Hogy minek köszönhető ez a kivételes hatás? A jó titkok egyrészt azért töltenek fel minket, mert kellemes rájuk gondolni, ízlelgetni, forgatni magunkban őket. Másrészt, amikor a pozitív történéseket mások elől elhallgatjuk, többnyire nem a félelem motivál, hanem teljesen szabadon döntünk. 

Nem nyomás alatt, a lehetséges következményektől tartva cselekszünk, hanem személyes meggyőződésből, mert ehhez van kedvünk.

De lássuk, hogyan tudjuk kamatoztatni ezt a tudást a gyakorlatban! Kezdhetjük például azzal, hogy egy-egy jó hírt késleltetve osztunk meg a közösségi médiában. Előléptettek? Egyszerűen csak élvezd ki a pillanatot, és vonatkoztass el attól, hogy mások hogyan reagálnának! Eljegyeztek? Engedd, hogy az emiatt érzett öröm teljesen áthasson! Sikerült egy vizsgád? Ünnepeld meg csendesen! 
Ha pedig nem szeretnél várni valami jó eseményre, te magad is dönthetsz úgy, hogy létrehozol egy titkot azáltal, hogy adományozol vagy önkénteskedsz. Bánk nagylelkűen mindazzal, amid van, mert a tudat, hogy valakinek könnyebbé tetted a napját, akkor is felélénkít, ha sehol sem számolsz be róla. És itt még nincs vége: a titkolózásnak van egy másik fontos hozadéka is számunkra.

Vegyük fel a harcot a megfelelési kényszerrel!

A legtöbb információt azért osztjuk meg magunkról, mert visszajelzésre vágyunk. Szeretnénk, ha mások elismernének, dicsérnének, és tetszésüknek adnának hangot, ezért kiposztoljuk a sikereinket, jó cselekedeteinket, hétköznapi küzdelmeinket. Az, hogy így működünk, a világ legtermészetesebb dolga, hiszen ahogy a mondás is tartja: a megosztott öröm dupla öröm, a megosztott fájdalom fél fájdalom. 
Ám amikor a lelkiállapotunk a lájkok számától és az ismerőseink véleményétől kezd függni, ideje lehet más megközelítést alkalmazni. Dallas Willard amerikai filozófus egy előadásában úgy emlegette a jó cselekedetek tudatos titokban tartását, mint egy gyakorlatot, amely megszabadít attól, hogy mások elismerésének éljünk. 

Amikor ugyanis a visszajelzések rabjává válunk, már nem az ad örömet, ami tettünk, hanem az, ahogyan mások reagáltak rá.

Ezért, ha te is küzdesz azzal, hogy mások elismerését kivívd, itt és most felveheted a harcot a megfelelési kényszerrel, ha egy pozitív tapasztalatodat egyszerűen megtartod magadnak. Semmivel sem lesz kevésbé értékes, ha mások nem tudnak róla, ám te magad talán jobban fogod ízlelgetni az élményt, ha arra figyelsz, és nem pedig a környezeted reakciójára. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Örök igazságokat igazol a tudomány: „Ne tudja a bal kezed, hogy mit tesz a jobb”

Szeretem, amikor a modern kutatások több ezer éves bölcsességeket támasztanak alá, különösen, mivel hajlamosak vagyunk arra a hozzáállásra, amit C. S. Lewis kronológiai sznobizmusnak hívott. Azt gondoljuk, hogy mi mindent jobban tudunk, mint az elődeink, mivel fejlettebb világban élünk, ezáltal több információ birtokában vagyunk. Ami részben igaz is. Valóban olyan technológiák állnak rendelkezésünkre, amelyekről az elődeink még csak nem is álmodtak. 

Ám azt is pontosan látjuk, hogy a régiek olyan bölcsesség birtokában voltak, amit mi ma nem felfedezünk, pusztán alátámasztunk. 

„Ne tudja a bal kezed, hogy mit tesz a jobb”, tanította Jézus, azaz úgy cselekedjünk jót, hogy azt nem kürtöljük szét a környezetünkben. Olyankor ugyanis kifejezzük, hogy végső soron nem másoknak akarunk tetszeni. Elég, ha a Mindenható tudja. Lehet, hogy Sir Winton is emiatt hallgatott a jó tetteiről? Mindenesetre az idős úr 106 évet élt, aminél aligha létezik erősebb bizonyíték arra, hogy egy pozitív titok megélénkítheti a szívet. Jézus azt mondta, hogy aki a jó tetteiért megelégszik az Istentől kapott elismeréssel, annak meglesz a jutalma. Talán ezt is értette alatta.