Hét évig nem mozdult ki a szobájából – Kik a hikikomorik, és miért bujkálnak betegesen a világ elől?

„Még a mosdóba is csak éjjel jártam”

Hét éven át gyakorlatilag nem hagyta el a szülei hálószobáját, régi könyveket olvasott, videojátékokkal játszott, még enni se ment ki a helyiségből. Hiroki Takimoto a Telegraphnak mesélte el, hogyan bujkált a normális élet elől 18 és 25 éves kora között. A most negyvenes éveit taposó japán író, aki azóta már teljes mértékben vissza tudott illeszkedni a társadalomba, így vallott életének erről az időszakáról: „Én csak csendben el akartam tűnni anélkül, hogy ezt bárki észrevenné. Úgy éreztem, hogy csak akkor volt bennem valami élet, amikor kimentem a mosdóba.” 

Takimoto azt mondja, ezek a gondolatok akkortájt kezdtek el motoszkálni a fejében, amikor a nagymamájánál lakott, a sikertelen egyetemi felvételije után. Ahogy meséli, az idős asszony, aki a második világháború és a saját problémás múltja miatt traumatizálódott, kertelés nélkül közölte vele: így nincs semmi értelme az életének, megkeseredettségét pedig rossz nézni. A nagymama szavai mélyen beleivódtak a fiatal fiú lelkébe. 

„Mardosott a szégyen, még a tükörbe is képtelen voltam belenézni” – idézi föl Takimoto, aki később visszaköltözött a szüleihez: onnantól fogva teljes elzártságban élt. 

Még a mosdóba is csak akkor tette ki a lábát, amikor a szülei elhagyták a házat, és dolgozni mentek, vagy éjjel, amikor mindenki más aludt. Az ételt, amit az édesanyja neki készített, egyedül fogyasztotta el délutánonként. 

„Így telt el hét év, aminek a végére már 100 kiló fölött voltam, egyáltalán nem sportoltam. Nem érdekelt, hogy mennyire vagyok túlsúlyos, akkoriban ez volt számomra a normális” – meséli az író. Takimotót végül egy álom indította el a változás útján, ebben a „remete személyisége” vitatkozott az „ideális énjével” arról, hogy miért húzódott vissza a világ elől, és hogyan tudna visszatérni ebből az állapotból. Ezek után fordult szakértőhöz.

Egy évtized esett ki az életéből

„Magamat hibáztattam, senkit sem akartam látni, a lábamat se akartam kitenni a házból.” Hayashi Kyoko akkoriban kezdett elbújni a valóság elől, amikor a gimnázium igazgatója már az iskola első napján az egyetemi felvételi vizsgákról beszélt. „Sokkoló volt azzal szembesülni, hogy a vidám középiskolai élet, amit elképzeltem, és annyira vártam, másról sem fog szólni, mint a vizsgákra való felkészülésről – emlékezett vissza a japán származású lány. – Már korábban is gyanítottam, hogy nekem nem való ez a nagyon szigorúan szabályozott oktatási rendszer. A testem fizikai tüneteket produkálva tiltakozott, így otthagytam az iskolát” – meséli Kyoko. 

A húszas éveire már ő sem volt képes arra, hogy másokkal találkozzon, és hogy egyáltalán elhagyja a házat. „Minden ébren megélt órát azzal töltöttem, hogy kritizáltam magam. A legapróbb értéket sem találtam magamban. Azt gondoltam, hogy az életemnek semmi értelme” – idézi föl a mélypontot Kyoko, aki körülbelül egy évtizeddel később „tért vissza” a társadalomba. 

Időközben kis híján öngyilkosságot követett el, de aztán pszichiáterhez fordult, és sorstársakkal kezdett beszélgetni. 

Ma már hikikomori önsegítő csoportokat vezet Yokohamában, ahol él.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Csak visszahúzódás vagy beteges elszigetelődés? 

Ki ne érezte volna már úgy magát az életében, hogy legszívesebben egy takaró alá bújva vészelné át az előtte álló stresszes feladatot, időszakot? Ez egy teljesen természetes reakció a külvilágból érkező nyomásra, legalábbis egy bizonyos pontig. A problémák ott kezdődnek, amikor ezek a periódusok egybefolynak, az érintettek pedig idővel képtelenek lesznek kizökkenni ezekből az időszakokból. Ehelyett akár évtizedekre is megrekednek benne. A szélsőséges, tartós visszahúzódás ördögi kört teremt, és nemcsak az érintettben, de a környezetében, a közvetlen segítőiben is szorongást okozhat.

A fiatalok szélsőséges szociális visszahúzódásával kapcsolatos problémákra először Japánban figyeltek fel az 1990-es években. Ez volt az az időszak, amikor a szigetország hosszas gazdasági stagnálást, egyfajta „jégkorszakot” élt át, ami sok fiatalt visszavetett abban, hogy elérje a céljait. Nem tudtak elhelyezkedni a munkaerőpiacon, nem találták meg a számításaikat. Sokan úgy reagáltak erre, hogy elrejtőztek a világ elől, csak hogy elrejtsék a szégyenérzetüket – jó páran nem is bukkantak fel újra. 

A kifejezést – amelyet azóta azokra az emberekre használnak, akik legalább hat hónapja elszigetelten élnek az otthonukban – Tamaki Saito japán pszichológus alkotta meg: egy 1998-ban megjelent, társadalmi elvonulásról szóló könyvében adott nevet a jelenségnek. 

A hikikomori a hiki, azaz „visszavonulni” és a komori, azaz „belül lenni” japán igéből származik. 

Saito azért alkotta meg ezt a szóösszetételt, hogy leírja annak a sok, általa megfigyelt fiatalembernek az állapotát, akikre egyetlen mentális betegség diagnózisa sem illett, mégis szélsőséges, szorongó zárkózottság jeleit mutatták.

Hasonló visszavonultságban élik mindennapjaikat az úgynevezett „fűevők” is. Ezt a kifejezést azokra a férfiakra alkalmazzák, akiket nem érdekelnek a hús-vér nők, a testi vágyak, és nem szeretnének párkapcsolatban élni. Bár ez a jelenség és maga az elnevezés is Japánból ered, a magatartásforma nemcsak az ázsiai szigetországban, hanem Amerikában, Németországban és angolszász területeken is megmutatkozik.

Az önkéntes remeteség „trendje” egyre csak növekszik, egyelőre legalábbis. Ezt jelzi az a 2022-ben készült japán kormányzati tanulmány is, amely közel 1,5 millió főre becsülte azoknak a számát, akik a világtól elzártan, remeteként élik mindennapjaikat – csak a szigetországban. 

Egy tavalyi jelentés szerint pedig már minden ötvenedik 15 és 64 év közötti ember tágabb értelemben véve hikikomori. 

Félő, hogy ez a trend csak tovább mélyíti a gazdasági problémákat: az elöregedő népesség és a csökkenő születésszám okozta kihívásokat szaporítva. Ám ha azt gondolnánk, hogy kizárólag japán – vagy ázsiai – jelenségről van szó, a statisztikák ezt cáfolják: a hikikomori társadalmi csoport világszerte jelen van, például az Egyesült Államokban, Spanyolországban, Franciaországban. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

A középosztály „betegsége”? 

Pontosan nem tudni, kiből miért lesz hikikomori. Szakemberek szerint az iskolai, munkahelyi zaklatástól kezdve különféle betegségeken át a traumatikus eseményekig számtalan ok húzódhat a háttérben. Az elszigetelődésnek különböző fokozatai lehetnek, egészen súlyos esetben előfordulhat, hogy az illetőnek már annyi ereje sincs, hogy például a mosdóig lemásszon a kanapéról. De társulhat hozzá súlyos kényszerbetegség – például órákig tartó csempesikálás – vagy például videójáték-függőség is. Az érintettek többsége értéktelennek és a boldogságra alkalmatlannak tartja magát. Szinte mindannyian bűntudatot éreznek, hogy nem voltak képesek beteljesíteni a szüleik elvárásait.

„Az általánosítások rendre félrevezetők, mégis úgy tűnik, leggyakrabban olyan férfiaknál mutatkoznak a szociális visszahúzódás szélsőséges tünetei, akik a rájuk gondot viselő szüleikkel élnek együtt – fogalmazott Jeff Kingston, a tokiói Temple Egyetem ázsiai tanulmányok professzora a Business Insidernek. – Vannak, akik emiatt középosztálybeli betegségnek tartják ezt, mert csak az ilyen háttérrel rendelkező hikikomori számíthat a családja támogatására – fűzte hozzá Kingston. 

– Mivel ezek az emberek kivonják magukat a társadalomból, nem dolgoznak, ennek gazdasági hatásai is vannak. Kevesebb lesz a munkaerő, így hozzájárulnak a munkaerőpiac szűküléséhez” – mutatott rá a professzor. 

Vissza kellene csalogatni őket

„Ez lenne az egyetlen megoldás” – véli Kingston professzor, aki szerint „csak remélni lehet, hogy a különböző terápiákhoz való egyre jobb hozzáférés és a jelenséget destigmatizáló közegészségügyi kampányok hatására egyre többen keresnek és találnak segítséget. Tanulják meg kezelni a tüneteiket, hogy produktívabb és teljesebb életet élhessenek.”

A hikikomorik visszatérését különböző önkéntes szerveződések támogatják, akik arra próbálják meg rávenni az érintetteket, hogy közösségi központokba járjanak, munkatapasztalatot szerezzenek és szocializálódjanak. Létezik egy olyan program is Japánban, amelynek keretében otthonaikban keresik fel a modern „remetéket”, akiket az ajtó másik oldaláról győzködnek arról, hogy mozduljanak ki. Beszédes, hogy egyetlen ilyen akció sikere egy önkéntesnek általában egy-két évébe is telhet.