Mi vagyunk a saját kortársaink 

Mit jelent valójában ez a mondat? Azt, hogy kultúránkra otthonként tekintünk. A magyar kultúra mi magunk vagyunk. A választásaink. A Petőfi Kulturális Ügynökség célja, hogy irodalmi, könnyűzenei, alkotóművészeti és összművészeti programjai révén ezt a választást segítse. Hogy jelen legyen. Hogy jelen legyünk. A fesztiválok színpadai előtt összekapaszkodva figyeljük a feltörekvő zenészeket, düdörögjünk a Művészetek Völgyében egy workshopon, irodalmi sétákon bejárjuk Radnóti Miklós Budapestjét, farzsebünkben az évforduló alkalmából kiadott Bori notesszel. 

Meghívás a szemlélődés visszhangos tereibe 

A sanctum jelentése szentély, saját szoba – erről kapta a nevét a Petőfi Kulturális Ügynökség összművészeti programja, amely által idén közel száz alkalommal léphettünk be íróink, költőink, zenészeink, alkotóink és kutatóink személyes tereibe. 

A PKÜ évadzáró Sanctumja december 29-én lesz a Nemzeti Táncszínházban, Visky András Kossuth- és József Attila-díjas erdélyi magyar író, Vecsei H. Miklós Junior Prima-díjas színművész, Ávéd János zeneszerző, szaxofonművész és Juhász Anna Prima-díjas irodalmár részvételével.  

A program, amely „a szíved minden örömét nekünk adtad” címet viseli, egyfajta összegzés: Miképp érkezünk meg saját szent tereinkbe az év végéhez közeledvén? Hogyan küzdünk meg a hiánnyal, a fájdalommal, a nélkülözéssel amellett, hogy a szeretet vezet bennünket életünk kulcshelyzeteiben, és kínál fényességet?  

„Nagyon rokonszenves számomra az, ha az irodalomról, a zenéről, a művészetről általában a szemlélődés visszhangos tereinek megteremtőjeként próbálunk beszélni” – mondta el Visky András Kossuth-díjas író, költő, dramaturg, amikor a Sanctum programsorozatról kérdeztük. – „A Sanctum tulajdonképpen a szemlélődés architektúrája, magányos közelség a közösséghez. Ez a színpadra nagyon is vonatkozik akkor, amikor megvilágítják, és akik a színpadon ülünk, nem látunk senkit a nézőtéren, és bízni kell a tér visszhangjaiban és annak erejében” – emelte ki Visky András. 

Kép

Visky András a Magyar Kultúra Podcastok Puzzle című formátumának felvételén

Ember, virtus, örökség 

Honvágy. Hazaszeretet. Ismerős érzések mindannyiunk számára. Egy ilyen évforduló, mint amelyet az 1100 éve Európában, 20 éve az unióban programsorozattal ünnepelhettünk, óhatatlanul arra is késztet, hogy elmondjuk a válaszainkat a kérdésre: Kik vagyunk mi, magyarok? Saját válaszaink megtalálásában mankóul szolgálhat a Kultúra.hu Mi, magyarok aloldala, ahol: történeteket ismerhetünk meg a múltunkból és a jelenünkből, inspirálódhatunk az előttünk járók elhivatottságából, emelt fővel vehetjük számba az örökségünket, szempontokat kaphatunk ahhoz, hogyan mentsük át mindezt a jövőbe, és bölcs tettrekészséggel hogyan gyarapítsuk a kultúránkat. 

A Petőfi Kulturális Ügynökség építőket szólít meg – azokat, akik úgy élik a mindennapjaikat, hogy abban helyet teremtenek a találkozásoknak, a közös ünneplésnek. Ezt az ars poeticát közvetíti a Mi, magyarok aloldal gerincét képező három rovat: Ember, Virtus, Örökség. 

Az Ember rovatban azokat a nagyjainkat idézik meg vagy szólaltatják meg, akikre nemcsak mi, magyarok vagyunk büszkék, hanem Európa és a világ többi nemzete is tisztelettel tekint. Ebben a portrésorozatban ezzel a szándékkal mutattak be olyan kiválóságokat, mint Hunyadi János hadvezér, Fischer Annie zongoraművész, Rubik Ernő feltaláló vagy Csányi Vilmos humánetológus. 

A Virtus rovat abba is betekintést enged, ahogyan élünk, de közben reflektál olyan sztereotípiákra is, amelyeket évszázadok óta aggatnak ránk, vagy építünk magunkban. Lovas nemzet vagyunk? A jég hátán is megélünk? Létezik egy sajátosan magyar géniusz? Beszélgetéseik során ilyen kérdésekre keresték a választ, olyan embereket kérdezve, mint például Fa Nándor hajótervező és -építő, óceáni versenyvitorlázó, Lezsák Levente lovaskaszkadőr, Berecz András mesemondó, Kovács Gyula pomológus, Lux Antal festőművész, a mecseki láthatatlanok egyike, Pásztor Anna énekes vagy Rakonczay Gábor ­extrém sportoló. 

Az Örökség rovat a szellemi és tárgyi örökségünket veszi számba a hungarikumoktól kezdve a kiemelkedő műalkotásokon át az intézményi gyűjtemények kincseiig. Eközben olyan különleges és identitásformáló kezdeményezéseket is bemutatnak, mint a Fortepan fotóarchívum vagy a Magyar népmesék-sorozat kapcsán a kecskeméti animációs filmgyártás. 

Kép

A Kultúra.hu honlapon a Mi, magyarok rovatban számos kiválóság között Csányi Vilmos humánetológust is megismerhetjük

A Kultúra.hu YouTube-csatornáján futó Mi, magyarok-videósorozat ezt a gondolatiságot emeli át mozgóképre. 

A 19 vármegyét bemutató epizódokban képzeletbeli térképünket mindig az adott vidék egyik ismert, elismert szülöttje, lokálpatriótája fogja meg, hogy végigkalauzoljon bennünket annak nevezetességein és rejtett kincsein.  

Az első epizódban Miklósa Erika, a Magyar Szent István-renddel kitüntetett, Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas opera-énekesnő vezet végig bennünket Fejér vármegye szépségein. Mindeközben betekintést nyerhetünk az adott vármegye természeti és épített örökségei mellett a helyi hagyományokba, és megismerhetjük, mi mindent jelenthet a fogalom: szülőföld. 

„Amikor külföldön járok, és valamit magamból meg akarok mutatni, vagy el szeretném mondani, hogy milyen az országom, milyen az én népem, akkor mindig eléneklek egy népdalt. Az A csitári hegyek alatt tulajdonképpen a népzene himnusza is lehetne, és minden benne van, amit ki lehet fejezni arról, hogy mit érzünk magyarként határon innen és túl, mi a szeretet, a szerelem, a honvágy, a vágyakozás azután a hely után, ahol születtünk. A sok utazásom során éreztem meg igazán, hogy mit is jelent számomra a szülőföld, ezért is olyan becses nekem ez a népdal – osztotta meg velünk gondolatait Miklósa Erika. – A honvágy és a hazaszeretet mellett fontos a hit: ez a hármas egység határozza meg, hogy mit is jelent számomra az, ahol élek, és ez milyen érzéseket vált ki belőlem” – emelte ki.  

Egyfajta kulturális országimázs épül ezekből az apró mozaikokból – beszélgetések, rendezvények, találkozások és a videók nyomán érezhetővé és átélhetővé válik az, ahogyan mi, magyarok látjuk és alakítjuk a világot.

Kép

A Kultúra.hu YouTube-csatornáján futó Mi, magyarok-videósorozatban ismert és elismert emberek mutatják be vármegyéink szépségeit. Miklósa Erika opera-énekesnő Fejér vármegyében kalauzolja a nézőket

Amikor apa olvas 

Az apáknak, nagypapáknak döntő szerepük van a gyerekek kognitív fejlődésében, ugyanis „ha a szülők közül az apa olvas, akkor még inkább megélénkülnek ezek az agyi tevékenységek, erőteljesebben fejlődik a nyelvértelmező képesség”. 

Erre hívja fel a figyelmet a PKÜ kiadásában megjelent Apa olvas antológia utószava. A kortárs gyerekverseket és meséket kínáló könyv nemcsak az olvasóvá nevelés eszköze, hanem társ abban, hogy a családok hétköznapjaiban a közös lapozás által kiteljesedjen az a meghittség és játékosság, amelyet Kollár Árpád, Kovács András Ferenc, Lackfi János, Zalán Tibor, László Noémi, Marék Veronika írásai közvetítenek a gyerekeknek és a gyermeklelkületűeknek egyaránt. 

Orosz Annabella, a kötet illusztrátora egyszerre szólítja meg a gyereket és a felnőtteket a gyerekrajzokat, krétarajzokat idéző illusztrációkkal és az összetettebb karakterek egymás mellé helyezésével. Az elmélyülést a mesék és a rajzok mellett különböző kérdések is segítik, melyek némelyike a mese történetére vagy az azzal szoros összefüggésben lévő témakörre kérdez vissza.  

Kép

Orosz Annabella, az Apa olvas antológia illusztrátora

Otthonunk a kultúra. Éljünk benne! Ehhez lehet kulturális iránytűnk a Petőfi Kulturális Ügynökség, amely programjai, kiadványai és a Kultúra.hu-n megjelenő tartalmai révén közösséget teremt.  

Fotók: Kép: Sorok Péter/PKÜ | Hegyi Júlia Lili/PKÜ

A cikk támogatója a Petőfi Kulturális Ügynökség 

„Gyertek, kezdődik a mese!” – hívott minket Apa, és nővéremmel lelkesen vackoltuk be magunkat a fotelbe, hogy onnan nézzük a vidám rajzfilmsorozatot. December 24-e volt. Délután négy óra körül járhatott, bár én akkor, ötévesen még nem tudtam kiigazodni abban, hogyan telik az idő. Már lement a nap, amiből gyanítottam, hogy nemsokára megérkezik. Ha megszólal a csengő, biztosak lehetünk benne, hogy az angyalok felállították a karácsonyfát.

Anya eközben a konyhában serénykedett – nekünk azt mondta, mosogat, pár évvel később vallotta be, mit is csinált ezalatt.

Már végignéztünk egy epizódot, amikor meghallottuk a várva várt csengőszót. Nyomban felpattantunk és szaladni kezdtünk a hang irányába, a nappali felé.
Ki megy be előbb? Én egyedül nem mertem volna, így nővéremmel együtt léptünk be a sötét szobába, ahol egyből kirajzolódtak előttem a dohányzóasztalon magasodó fa körvonalai. Valóban itt jártak!

Huszonnégy évvel később, egy másik december 24-i délutánon egy kislány és egy kisfiú – nővérem gyermekei – várták a kis Jézust ugyanabban a házban. Én pedig immár mint az angyalok egyike díszítettem a fenyőt, míg ők a gyerekszobában játszottak. Mikor az utolsó dísz is a helyére került, Anya megadta a jelzést: bejöhetnek! És enyém lett a nemes feladat, hogy megrázogassam a csengőt. A két kicsi pedig izgatottan ugrott fel: „Megjött a Jézuska!”
A szenteste legszebb pillanatai ezek számomra, és ahogyan a gyermekek belépnek a szobába, úgy lépek vissza én is pár pillanatra saját gyerekkoromba. 
(Fekete Fanni)

Van egy filmes hangtechnikával foglalkozó cég az utcánkban. Az épület előtt áll három terebélyes ezüstfenyő, amit minden karácsonykor fényfüzérekkel díszítenek fel. Évek óta, amíg a Jézuska az ajándékokkal foglalatoskodik a lakásunkban, teszünk egy kellemes esti sétát. 

Sötét van, az utca néptelen és csendes, ha szerencsénk van, vékony hóréteg borítja az ágakat. 

Csak az ablakokból kiszűrődő fények és a családok meghitt nevetése, beszélgetése hallatszik ki a környékbeli otthonokból. Ilyenkor férjemmel és kislányunkkal (idén már kislányainkkal) odaállunk egy-egy fához, és hangosan elénekeljük a Kis karácsony, nagy karácsony című dalocskát. Utána összeölelkezünk, és áldott karácsonyt kívánunk egymásnak, majd hazamegyünk ünnepelni. 
(Jámbor-Miniska Zsejke)

Leginkább a mézeskalácssütés jut eszembe. Ez az, ami (szinte) sosem marad ki, mert a tizenegy éves lányom imádja a mézest. Enni és készíteni is. Ha valaki most a gusztusos, cukorkákkal, mázzal szépen díszített sütire gondol, le kell lomboznom, nálunk ugyanis a végeredmény jellemzően nem annyira szemrevaló, ám általában legalább finom. Mivel szinte minden évben az utolsó pillanatokban állunk neki, receptből majdnem mindig újat kell keresnem, mert elfelejtem az előző évit, a sütő túl erősen süt, így nagyon oda kell figyelni, a díszítés pedig elmarad, ezért sosem olyan átszellemült és tökéletes az egész, ahogyan én képzelem. Mégis, amikor benne vagyunk és csináljuk, élvezzük. 

Szól valami karácsonyi melódia, a konyhában fahéj, liszt és méz illata terjeng, miközben a lányom szaggatja a tésztát. 

Befejezni már sokszor nincs kedve, de kóstolni annál inkább. Amíg ez így, ebben a formában megmarad, nekem már öröm. A tökéletesítésre ráérünk később. 
(Bokros Judit)

A nagyobb városokhoz hasonlóan itt, Erdélyben, Kolozsváron is már november végétől érezhető a karácsonyi hangulat. Mi viszont minden évben vidéken, csendes, nyugodt környezetben töltjük az ünnepet. 

Az utcák fénybe borulnak, a meghitt hangulatot semmilyen zaj nem zavarhatja meg.

Természetesen a töltött káposzta és más tradicionális ételek mellett nem maradhatnak el a sütemények sem. Hasonlóan fontos a közös fadíszítés is, amelyet szenteste délutánján ejtünk meg. 
(Gebe Zoltán)

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Londonban élő családtagjaim révén minden évben megfordulok az ünnepekkor Angliában. A legkedvesebb szokásnak a mai napig élő képeslapcserét tartom. Az emberek az utcájukban, közelükben élő szomszédaikhoz, ismerőseikhez személyesen kopognak, csöngetnek be a karácsony előtti napokban, hetekben, így adják át az ott lakónak címzett ünnepi képeslapjukat, aki pedig vendégül látja őket egy-egy kávéra, teára, süteményre. A megszokott postai méretűnél nagyobb, akár A/4-es, kinyitható üdvözlőlapok jellemzően "a legjobb szomszédnak" (barátnak, kollégának stb.) szólnak, és minél szebbek, annál nagyobb tiszteletről árulkodnak. 

Az emberek jól látható helyen kiállítják – van, akinek az ünnepek alatt az egész nappalija tele van velük – hiszen presztízskérdés, milyen sokat és milyen szépeket kaptak már. 

Ha én jövök látogatóba, még le sem vettem a kabátomat, jóformán az első kérdésük hozzám, hogy hoztam-e a "bendzsóban" mindenkinek képeslapot. A bendzsó azt a bendzsó-alakú, gyalogos zsákutcát jelenti, amilyenben azon a környéken sokan élnek. De ez már egy másik történet... 
(Szász Adrián)

Négyen vagyunk lánytestvérek, karácsony első napján minden évben másnál jön össze az egész nagycsalád. Idén nálunk ünneplünk. Három asztalnál terítünk, mert egynél már nem férünk el. Nagy a hangzavar, mindenki egyszerre beszél, kacagnak a gyerekek, örülünk egymásnak, és még az sem baj, hogy mire az utolsó ember is megkapja a tányérjába a húslevest, az elsőké már kihűlt. Délután együtt imádkozunk, éneklünk, és hálát adunk, hogy a Megváltó eljött közénk. Gyermekeim kilenc unokatestvérükkel minden karácsonykor meglepetés-színdarabbal is készülnek. Ajándékot évek óta nem adunk egymásnak. 

Az ajándék az együtt töltött idő, a nagycsalád. 

(Bodonovich Ágnes) 

Van egy kis titkos tavunk. Véletlenül fedeztük fel, amikor kisfiammal, Marcival, aki akkor alig négyéves volt, karácsony előtt egy nappal túráztunk a Velencei-hegységben. Volt nálunk pár szem mogyoró, dióbél, mazsola, amit kiszórtunk a kis tavacska mellé. Alig léptünk párat, befelé az erdőbe, a tó partján megjelent egy mókus, széncinegék, feketerigók, és ki tudja még, milyen madarak, majd másodpercek alatt felcsipegették a karácsonyi ajándékot. 

Tíz év telt el azóta, de mi minden évben, december 23-án megtartjuk az „állatok karácsonyát”. Marci kérte így, Barnus és Gergő, a két kistestvér már beleszületett, így számukra mi sem természetesebb, minthogy karácsony előtti este ennivalót viszünk az erdő lakóinak. Ahogy kiérünk az erdőszélre, ők már tudják az utat, és hatalmas örömmel vetik bele magukat a sűrűbe. Egyszer Barnus – ki tudja, miért – előrerohant, hirtelen nyomát vesztettük. Évmillióknak tűnő perceken át szólongattuk, de csak a Velencei-hegység sziklái visszhangozták kétségbeesett kiáltásainkat. 

Úrrá lett rajtunk a pánik, szívünk úgy kalapált, hogy majdnem kiugrott a helyéről. 

Marci, akire gyermekként szerencsére nem hatott a dermesztő félelem, hihetetlenül szisztematikus módon pásztázta szemével az erdőt, s néhány perc múlva, egy fa mögött zokogva, összekucorodva megtalálta Barnust. Egy mókus után iramodott, felelte már megnyugodva, tíz perccel később, miközben könnyezve egymást öleltük. Abban az évben egy nappal korábban, ezen a hidegrázós estén volt a mi igazi karácsonyunk. 
(Házi Péter)

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Freepik

Gyerekkorom két emlékét idézem. Akkor még fehér karácsonyunk volt, és úgy élveztük a havat, mint a kiskutyák. Az éjféli misére gyalog mentünk, gyönyörű volt együtt, kipirult arccal bandukolni a fagyos, csendes éjszakában, ahogy ropogott a csizmánk alatt a hó. A karácsonyfát rendszerint apukámmal együtt díszítettük, amíg anyukám a konyhában szorgoskodott. Amikor elkészültünk, apukámat is előszeretettel feldíszítettem. 

Az egyik kedvencem egy törékeny fészek volt kismadarakkal, amit a hajába csippentettem. 

Ő volt a legkedvesebb karácsonyfám. 
(Csák-Nagy Kriszta)

Kislányom születésének évében, 18 évvel ezelőtt készítettem az elsőt, azóta minden karácsonyunk elmaradhatatlan ajándéka ez a nagyszülők részére. Négyzet alakú, puha borítós, a címlapján pedig a két gyerekünk látható. A fotókönyv bepillantást nyújt abba, mi is történt velünk az adott évben. Örömteli pillanatok, ünnepek, nyaralás, iskolai események, barátok, közös élmények, szép tájak, emlékezetes helyszínek. A tematikusan elrendezett fényképeket feliratok egészítik ki. A kisgyerekekből tinik lettek, a nagyszüleimet és az édesapámat elveszítettük az évek során, de az ő emléküket is őrzik az albumok. 

Családunk életének, napos oldalának krónikáját, amelyet elkészíteni és ajándékozni is jó, talán a következő generáció is nézegeti majd a karácsonyestéken… 

(Halász Kinga)

Az én kedvencem a fadíszítés. Nálunk ez közös program, olyannyira, hogy mindkét fiamnak van saját dísze is a fán, amit ők tesznek fel: két kis üveggömb, a közepén egy huszár alakjával. Egy családi manufaktúrában készültek, akárcsak a gyerekkorunkat megidéző darabok, a piros gomba, a hóember, a kismalac, a szív és a szamóca. 

Az üvegdíszek mellett van néhány fából készült hintaló, ezek a férjemmel első közös karácsonyunkat juttatják eszünkbe. 

A szülővárosomtól távol töltött időkre az egyik barátnőmtől kapott függő emlékeztet, Budapestet ábrázolja, és nagyon örültem neki honvágyamban. Egy másik, tőlem messze élő barátnőmtől egyszer angyalkát kaptam kézzel írt levele mellé, ez idehozza egy kicsit őt is a szobánkba. Aztán ott vannak a dédi saját kezűleg horgolt díszei, és hosszan sorolhatnám tovább a színeket, formákat, emlékeket, embereket – nekünk tőlük és velük teljes a karácsony. 

(Bogos Zsuzsanna)

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Freepik

Nálunk a karácsony a találkozásokról és az együtt töltött időről szól. A szenteste utáni napokat a többgenerációs családi nyaralóban töltjük a Balatonnál, ahol kinn a kertben sparhelten fő a forralt bor, majd étkezéskor mindenki bedobja a közösbe a halászlevét, a töltött káposztáját, a sült pulykáját, a bejglijét és minden finomságot. Szülők, testvérek, unokatesók, nagynénik, nagybácsik és egyre több gyerek – így ünneplünk együtt. 

Felidézzük, milyen volt az év, és emlékezünk azokra, akik már nincsenek velünk.

Évekig fontos hagyomány volt a karácsonyi húzás is, ma már inkább csak azt figyeljük, ahogy a legkisebbek bontogatják az ajándékaikat. 

(Pataki Sára)

Idén elugrunk az öregekért,
hátul ülnek majd a kocsiban.
Az a terítő lesz az asztalon,
amit tőlük kaptunk az ünnepre,
bár most egy nappal később tartjuk,
mint a naptári napja.
A magasan lévő kuglófsütőt
a fiam veszi le a falról,
de az én kezembe adja.

Már én merem a levest a tányérokba.
Már én vagyok a legtöbbet csendben.

Engedem az öregeket kritizálni,
majd észrevétlenül továbbgördítem
az eseményeket. Kávézni a nappaliba megyünk.
Mintha kezdenének felgyűlni a polcon a csetreszek.
A kicsinek saját pléhbögréje van, valami
számára jelentőséggel bíró rajzfilmfigurával.
Az öregeket tíz előtt hazavisszük.
A fiatalokat később a kocsijukhoz kísérjük,
és úgy állunk egymás mellett a kapu előtt,
hogy látszódjunk a visszapillantóban. 

(Csongor Andrea)

A Várkert Műhelyben a Miniakadémia foglalkozásvezetőivel csupa olyan technikát próbálhatnak ki az érdeklődők, amelyre iskolai vagy otthoni környezetben nincs lehetőség! Kreativitásfejlesztő alkotómunkával, személyre szabott feladatokkal és felszerelt műhellyel várják kéthetente hétfőnként a 7-12 éves gyerekeket. Januárban különféle alakú száraztészta felhasználásával épülhetnek hidak, lakóházak vagy akár a vár is. Februárban a szecesszió stílusával ismerkedhetnek a résztvevők, Klimt híres műve nyomán készíthetik el saját életfáikat, valamint Bukta Imre Tavasz című művéből inspirálódva alkothatnak gyufából képet. A tavasz beköszöntével, március elején különleges papírokból készülhetnek színes-mintás ajtókopogtató koszorúk.

Kép forrása: Várkert Bazár

Vészabó Noémi Leonardo- és Michelangelo-díjas festőművész nagysikerű workshop-sorozata, a Botanikai illusztrációk szintén folytatódik 2025-ben is az YBL6 Művészeti Térben. A januári alkalmakon Frida Kahlo stílusában festhetnek virágokat, gyümölcsöket és Hieronymus Bosch látomásokkal és misztikummal teli későközépkori világában kalandozhatnak majd.

A De la Motte-Beer-palota lakásszínházi sorozatában ismét Klem Viktor színművész nagysikerű gasztro-irodalmi előadása lesz látható. A darab alapját Dragomán György novelláival a fókuszban a kortárs magyar irodalom legjavából válogatott írások alkotják.

A Testőrpalota Vetítőtermében pedig kultúrtörténeti ismeretterjesztő alkotások és különleges tehetséggel megáldott művészeket bemutató filmek láthatók. Januárban John Singer Sargent, a jólét festője, A művészet templomai - Az Alhambra, Rembrandt, a Leonardo mesterművei, februárban Egy zseni látomásai - Hieronymus Bosch különös világa; Tokió művészete, Vermeer, Klimt: A csók és A modern kert festői: Monet-tól Matisse-ig című filmet vetítik.

További részletes és aktuális információk a www.varkertbazar.hu oldalon.

Kubán át érte utol az álmát

Bejek Zoltán tizenévesen döntötte el, hogy orvos lesz. Egy biológiatanára inspirálta: „Azt mondta, fantasztikus dolog orvosnak lenni, és ha ő orvos lett volna, Afrikában segített volna az embereken. Ekkor döntöttem el, hogy én is ezt szeretném.” Bár Afrika helyett Kubában kezdte tanulmányait, álmai nem halványultak – embertársai segítése azóta is élete központi eleme.

Ahogy visszatekint, látja, mennyit formálták az évek: „Tinédzserként zárkózott voltam, de az élet megnyitott. Rájöttem, hogy csapatban könnyebb segíteni, és messzebbre juthatunk együtt, mint egyedül.” Ez az életfilozófia tükröződik munkájában és hobbijában is. 

A motorozás számára nemcsak szenvedély, hanem közösségi élmény is, amely szimbolizálja az utazást, az együttműködést és az új utak felfedezését.

Pályaválasztásában édesapja is meghatározó szerepet játszott. „Apám gépészmérnök volt, és csodáltam a munkaszeretetét. Én is alkotni akartam, de a saját utamat keresve találtam rá az ortopédiára, az orvoslás gépészmérnökségére.” Az orvosi pálya választása a biomechanika iránti érdeklődésből fakadt. Egyetemi évei alatt fedezte fel, hogy a szívsebészet helyett az ortopédia jelenti számára az igazi kihívást. „Bementem az Ortopédiai Klinikára, és azt mondtam, szeretnék itt tudományos diákköri munkát végezni” – meséli.

Kép

Dr. Bejek Zoltán − Forrás: Magyar Paralimpiai Bizottság

Kategóriák mögött az ember: a klasszifikáció kihívásai

Orvosi pályája elején, 1998-ban egy véletlen hozta közel a parasportolókhoz. Egy ajánlás révén került kapcsolatba velük, és bár ez először csak ideiglenes lehetőségnek tűnt, hamar megszerette a közösséget. „A lelkem kicsit érzékeny fajta, és megismertem az embereket, a sportolókat, akiknek mindegyik története különleges” – mondja. A parasportolók küzdelme, életútja és az a kitartás, amellyel a céljaikat elérik, mély benyomást tett rá.

„Én nem a mozgássérültet látom bennük, hanem az embert” – vallja. 

A sportolók és különösen a parasportolók élete tele van kihívásokkal, amelyek sokszor túlmutatnak a fizikai teljesítményen. Egy kerekesszékes sportoló története példázza, milyen egyedi helyzetekkel kell szembenézniük. Amikor az egyik sportoló keze megsérült egy balesetben, az orvosok nem tudták pontosan, hogyan kellene kezelni, mert nem ismerték, eredetileg hogy nézett ki. 

„Ilyenkor, amikor mindenki egyedi, és teljesen másképp néz ki belülről, honnan lehet tudni, hogy mikor kell beavatkozni, és mikor nem?” – vetette fel Bejek Zoltán, kiemelve a diagnosztika nehézségeit. Az ilyen helyzetek megoldása időt és alapos kutatómunkát igényel. „Idő, idő, idő, nyomozás, nyomozás” – fogalmazott. Szerinte a beteg múltbéli felvételei, funkcióinak ismerete és részletes kórtörténete elengedhetetlenek ahhoz, hogy a gyógyítás a lehető leghatékonyabb legyen.

Orvosi munkája része a klasszifikáció is, amely a mozgássérült sportolók teljesítményének igazságos összehasonlítását segíti. „Ez nagyon fontos feladat, mert ha nem teljesül az esélyegyenlőség, az az eredményeket is torzíthatja.” A biomechanikai ismeretek itt is kulcsszerepet játszanak, hiszen az orvosok felelőssége, hogy pontosan mérjék fel a sportolók adottságait és képességeit. A parasportban az egyéni adottságok miatt a klasszifikáció rendszere komoly kihívást jelent. 

Ez határozza meg, ki melyik sérültségi kategóriában versenyezhet, és ennek nemcsak szakmai, hanem pénzügyi következményei is vannak.

„Amiben egyre több pénz van, ott egyre nagyobb a verseny” – mondta az orvos, utalva arra, hogy néha visszaélések is előfordulnak, amikor valaki szándékosan rosszabb kategóriába soroltatná magát, hogy előnyt szerezzen. Ezért is szigorúak a nemzetközi szabályok. A klasszifikáció során nemzetközi szakemberek vizsgálják a sportolók státuszát, kizárva a nemzeti elfogultság lehetőségét. „Magyar meccset nem fúj magyar bíró” – hangzik a hasonlat, amely jól mutatja a rendszer szigorát és objektivitását.

A parasportolók kitartása, az orvos szakemberek elhivatottsága és a sportágak fejlődése inspiráló példát mutat mindannyiunk számára. Dr. Bejek Zoltán története azt üzeni, hogy a szenvedély és a közösség ereje formálhatja leginkább az életünket. Legyen szó az orvoslásról, a sportról vagy az emberi kapcsolódásokról, az együttműködés és az elhivatottság minden nehéz helyzetben új lehetőségeket teremthet.

A teljes beszélgetés meghallgatható a lejátszóra kattintva .

 A Mégis podcast a Média a Családért Alapítvány és a Képmás magazin közös podcastja. Az adások támogatója a Szerencsejáték Zrt. Köszönjük a Magyar Paralimpiai Bizottság szakmai támogatását a 3. évad elkészítéséhez.

A válás a párválasztásnál kezdődik

Vajon mi vezethet odáig, hogy egy nő és egy férfi, akik valamikor megszerették egymást, és arra vágytak, hogy együtt éljék a mindennapjaikat, évek múltán már kedvet és türelmet sem éreznek ahhoz, hogy leüljenek egymással beszélgetni, sőt azon kezdenek el dolgozni, hogy véget vessenek a kapcsolatuknak? Martonfalvay Lilla mediátor szerint a válás a párválasztásnál kezdődik. 

Ott kellene megragadni az alkalmat, hogy egymást tudatosan megismerjük, és ha megszületik a házasság szándéka, letegyük a családi béke alapköveit. 

„A magam részéről jónak tartom, hogy az egyházaknál van jegyesoktatás, ami segíti a felkészülést – véli a mediátor. – A tervezgetés nem merülhet ki abban, hogy hol és mikor lesz az esküvőnk, vagy mennyit szánunk rá. Arról is kellene beszélgetnünk, hogy honnan jöttünk, ki milyen szokásokat hoz, mit jelent nekünk a család fogalma, melyek egy kapcsolat lelki alapjai, és a legfontosabb: hogyan kommunikálunk egymással. Legtöbbször a ki nem beszélt konfliktusok teremtik meg a válás alapjait. Müller Péter fogalmazta meg az alábbi gondolatot: »Amikor elveszel valakit feleségül, vele együtt elveszed az összes emlékét, elveszed az egész családfáját, a félelmeit, a szokásait – az egész ‘varázsvilágát’, amiben él.« Mindannyian cipelünk egy otthonról hozott hátizsákot, ami a teljes lényünket rejti, és a közös életünkben nem mindig tisztázzuk azt, hogy mit tartalmaz, és ezzel együtt mire szerződünk.” 

A másik hibáztatása és az énüzenet

Martonfalvay Lilla szerint gyerekként kellene megtanulnunk, hogyan beszéljünk az érzelmeinkről, a szomorúságainkról, a szükségleteinkről, arról, hogy a dühnek is van helye. A személyes példálózások helyett énüzeneteket fogalmazzunk meg, máskülönben a társunk azt érzékelheti, hogy őt támadjuk. A mediátor efféle mondatokat javasol: „Arra lenne szükségem, hogy letedd a telefonodat. és szeretném, ha kikapcsolnád a tévét. Szükségem van arra, hogy itt és most rám figyelj. Ha ez nem történik meg, dühös leszek, és tehetetlenségemben kiabálok veled.”

Ahhoz, hogy ne a másikban keressem a hibát, meg kell állnom egy pillanatra és átgondolnom, hogy mi az én szerepem, és miért akarom megnyomni azt a gombot, amivel felidegesítem a másikat. A mediáció során a felek mindig lehetőséget kapnak arra, hogy megszakítás nélkül beszéljenek a történetükről, és közben a másik nem szólalhat meg, csak jegyzetelhet, és ezután tud reflektálni a hallottakra.

Egy hétköznapi vitában is – házastárssal, gyerekkel, anyóssal vagy a válás folyamatában – gyakorolnunk kell világosan kifejezni magunkat, és meghallgatni a másikat. 

Ha magunkban hordozzuk a sérelmeket, vagy információkat titkolunk el egymás elől, az bizalmatlansághoz vezet.

Az új cinkostárs

„A gyerekek születésével a családi dinamika átalakul, és ha nem figyelünk, könnyen gazdasági alapokra helyeződik. A minőségi félórák hiánya – amikor nem szülőként, háziasszonyként vagy pénzkeresőként figyelünk a társunkra – elégedetlenség- és diszkomfortérzést válthat ki” – figyelmeztet az igazságügyi mediátor. Valljuk meg őszintén, ha elmarad a tiszta kommunikáció, és nem egymással osztjuk meg a problémákat, nehéz felülkerekedni önmagunkon, hogy ne éreztessük a gyermekeinkkel is a kapcsolat elakadásait.  A mediátor tapasztalata szerint sokan bevonják a gyermeküket a válási dinamikába.

„Cinkostárssá tesszük, ha neki mondjuk el, hogy bezzeg anyád vagy apád megint képtelen erre, nincs itthon kenyér, nincs kicserélve a villanykörte. Szegény gyerek csak áll, és azt gondolja, hogy talán ő tehet erről, és óhatatlanul elkezd partnerként, kis szülőként működni. Ha te nem hallgatsz meg, majd általa vigasztalódok, gondoljuk, miközben elhidegülhetünk egymástól a párunkkal. Ez a bizalmatlanság mintaként is szolgál, egy idő után a gyerekeink is megtanulják hasonlóképp kezelni a problémás helyzeteket; ők is bezárulnak, és elkezdenek titkolózni, például nem mondják el, milyen jegyet kaptak, vagy mi bántja őket.”

A szakértő szerint a gyerekek általában jobban megérzik, amikor a szülők a válás határához érkeznek. Megváltozik a kommunikáció, az intimitás, felerősödnek a számonkérések, és a gyerek, akinek önfeledten játszania kellene, nem érti, hogy mi is történik. 

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Freepik

Válás utáni kisokos

„A párkapcsolati problémákon túl a válást is fel kell dolgoznunk, hiszen ez is egy gyászfolyamat. Aki azt hiszi, hogy győztesen jön ki belőle, ő is veszít általa” – állítja az igazságügyi mediátor és hangsúlyozza, hogy a válás után a gyerek miatt még fontosabb az együttműködés a felek között. Felhívja a figyelmet olyan szempontokra, amelyek segítenek megtartani az egyensúlyt a szétszakadt család számára is. 

„Mindenképp találni kell egy közös platformot, amit időközönként információátadásra használnak a felek, de ne hívogassuk állandóan a másikat, ötpercenként beszámolva minden történésről. A gyereket pedig tilos postagalambként használni az üzeneteink közvetítésére. Ilyenkor óhatatlanul átjár a szomorúság, a bánat, a »hogy élem túl« érzése, de a gyerekre nem szabad mindent ráterhelnünk. Szoktam mondani az ügyfeleknek, hogy ne szörfözzünk a neten azt keresve, mit rak ki az exünk; ne húzzunk vélt vagy valós információkból újabb falakat. Egy működő kapcsolatban vagy válás során is vitázhatnak a szülők a gyereknevelésről, de fontos, hogy a korlátokat és kapaszkodókat, amelyek biztonságot adnak, együtt fogalmazzák meg” – tanácsolja Martonfalvay Lilla.

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Freepik

Legyen béke karácsonykor!

Egy átlag család életében is sok feszültséget gerjeszthet az ünnepi készülődés, kapkodás. Hol vannak az égők, miért nem világít az egész sor, be kéne ékelni a fát, mikor lesz kész a töltött káposzta. Hiába hangolódunk adventtel, ha felerősödnek a viták, és kiélezettebbé válik a helyzet. 

Ha nem sikerül elengednünk bizonyos dolgokat, a szeretet ünnepe könnyen válhat szakadékká is. Talán ezért emelkedik ebben az időszakban a hirtelen felindulásból, megfontolás nélkül kimondott „jó, akkor válunk” elhatározások száma. 

Az igazságügyi mediátor óva inti a feleket a hirtelen haragból fakadó döntésektől; inkább javasolja, hogy üljenek le beszélgetni. Mit tehetünk, hogy békés legyen az ünnep? 

„Ne kezdjük el hergelni se magunkat, se a másikat; nagy adag türelem és humorérzék szükséges egy kis önmegtartóztatással fűszerezve – tanácsolja Martonfalvay Lilla. – Ha idegesek leszünk, számoljunk, vagy lélegezzünk mélyeket, mielőtt bármit is mondunk. Így tisztábban tudunk gondolkodni, és elkerüljük azokat a helyzeteket, amelyeket később megbánnánk.”

Válás esetén még komplikáltabb a tervezés, mert a gyerek kapcsolattartásra megy a másik szülőhöz, és a mi felelősségünk is, hogyan fogja érezni magát a másik helyen. A szakértő azt javasolja, hogy mondjuk ki őszintén: „érezd jól magad ott is, és ha végeztetek, szeretettel várlak. Ne sajnáltassuk magunkat, mert ezzel megnehezítjük az elindulást. Amikor pedig hazaérkezik, ne kezdjük el kifaggatni, hogy ki volt ott, mit mondott, hogy nézett. Ezekre nincs szükség. Az a cél, hogy a gyerek jól legyen.” Bár az ünnepi időszak lazább napirendet enged, a mediátor az alkalmi szabályok megalkotásában is együttműködésre ösztönöz. Nem a másik utasításával, sokkal inkább egy egyenes kéréssel: „tegyetek belátásotok szerint, de szeretném, ha nyolc után nem ennének édességet a gyerekek, tudsz ebben partner lenni?” 

A versengés elkerülése érdekében érdemes megállapodni az ajándék értékében, vagy egymáshoz kapcsolódó meglepetéseket venni. 

Akár párkapcsolatban élünk, akár elváltunk, a kommunikáció és az együttműködés elengedhetetlen a családtagok számára. Karácsonykor az válhat számunkra a legnagyobb ajándékká, ha megpróbálunk jobban rangsorolni, és békét teremtünk magunk körül, hogy mindenki nyugodtan és biztonságban érezhesse magát. 

Csendes éj, fölerősödött érzelmek

„Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás" – idézi Márai Sándor szavait Üveges Anna, rámutatva, hogy ezt a fajta „rendhagyást" ahányan vagyunk, annyiféleképp élhetjük meg. 

„Akár úgy is, hogy magányosnak érezzük magunkat, még akkor is, ha fizikailag nem vagyunk azok. Körülvesz minket a család, párkapcsolatban élünk, vannak barátaink. Ám ha ezekben a számunkra intimnek vélt kapcsolatainkban van valami diszfunkcionalitás, egy toxikus, például bántalmazó dinamika – ami nemcsak abban merülhet ki, hogy valakit verbálisan, fizikailag bántalmaznak, hanem érzelmi elhanyagolásban is testet ölthet –, ezek mind a magányosság érzetét kelthetik abban, akit bántalmaznak, akit elhanyagolnak, vagyis az „áldozatban" – mondja a szakember. 

Ahogy kiemeli, a karácsonyt egyes kultúrkörökben a fény ünnepeként tartják számon, a hiedelmek szerint ugyanis az évnek ebben az időszakában a fényesség legyőzi a sötétséget.

Ez az ünnep rendszerint fölerősíti az érzéseinket, többek közt azért, „mert arra hív, amit a természet is a maga ciklikusságában ilyenkor diktál: hogy csendesedjünk el, nyugodjunk meg, fordítsuk befelé a figyelmünket, vonuljunk vissza. Engedjük, hogy lelassuljunk. És gyakran mi történik olyankor, amikor lelassulunk?" – teszi fel a kérdést a pszichológus. 

A kollektív szinten érvényes tévhittel szemben nem akkor érzékeljük, hogy valami fáj, „sok” vagy hiányzik, amikor éppen benne vagyunk a mókuskerékben, hanem amikor eltávolodunk attól, amikor megállunk. Így, ha nagyon sok munkát fektettünk a hétköznapokban abba, hogy távol tartsuk magunkat a valódi érzéseinktől, akkor nagy valószínűséggel a karácsonyra jellemző meghitt, elcsendesült időszakban ezekkel hatványozottan szembesülhetünk. 

„Ez egy tipikus, úgynevezett rebound-effect, magyarul visszacsapási reakció. Ha hosszabb ideig eltagadtuk, megspóroltuk a valódi érzéseinket – főként azokat, amelyeket nem szeretnénk érezni, amelyektől félünk –, azok a megpihenés idején nagyobb intenzitással törnek felszínre” – fogalmaz a szakember.

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Freepik

Ha magunkkal jól vagyunk, azt a kapcsolataink is tükrözik

A „nyugati ember” a benne megjelenő ürességet hajlamos kifelé kompenzálni. Prioritásba helyezi, hogy körülötte, kívülről minden rendben legyen, és „minél nagyobb a belső bizonytalansága, hiányérzete, annál erősebben munkálkodhat benne a látszatkeltés anyagi síkon – noha ez nem tudatos folyamat" – hívja fel a figyelmet Üveges Anna. 

Amiatt, hogy a karácsonnyal összefüggésben erősen tartja magát egy társadalmilag elfogadott, ünnepi körkép is, amiben jól „kell” lennünk, önmeghasonlást is érezhetünk. 

Ránk nehezedik a nyomás abból a szempontból, hogy jól kellene érezni magunkat a családunkkal, párunkkal, miközben a valóságban ez nem így van. Ilyen esetekben a karácsony körüli külső, belső elcsendesülés nem a várt nyugalmat hozhatja el, hanem belső és kapcsolati feszültséget teremt. 

„Ez indítja el azt az énvédő mechanizmust, kikompenzálást, amely révén a feszültséget megpróbáljuk valamibe át- és levezetni: van, aki ilyenkor, az egyedüllét pillanatától menekülve programot programra szervez, ajándékok tömkelegét vásárolja össze, vagy épp sokfogásos karácsonyi menü elkészítésébe fojtja az érzéseit – magyarázza a szakember. – A másokkal való összetartozás elsősorban a saját magunkkal való összetartozásban, jóllétben valósulhat meg, ezek a szintek törvényszerűen egymásra épülnek" – fogalmaz Üveges Anna. 

Ha azt érezzük, hogy a helyünkön vagyunk, bele tudunk állni a saját életünkbe, akkor a másokkal való összetartozás, a kapcsolataink is ennek fényében tudnak alakulni. A pszichológus ugyanakkor megjegyzi, sokan élnek ilyen értelemben „széttartásban”: amikor a másokkal való összetartozásuk az önmagukról való lemondás árán valósul meg. „Ha ezt a rendnek vélt állapotot meg szeretnénk megváltoztatni, máris elkezdődik az a bizonyos varázsos rendhagyás. Kérdés, hogy amikor a megszokottból kiszakadunk, hogyan bánunk magunkkal és a felbukkanó érzéseinkkel” – fűzi hozzá.
„Mintha magától a karácsonytól várnánk, hogy őszinte, valódi közelségbe hozzon össze azokkal, akikkel erre vágyunk, ám a mindennapokban ezt eddig sem tudtuk megvalósítani. Noha a kapcsolatainkért az év többi napján is rajtunk a felelősség, a bennük szerzett vagy adott esetben általunk okozott sebeket nem az ünnepi időszak gyógyítja, ez a mi feladatunk. A fény ünnepe mint metafora sokrétű jelentést hordoz: ez a fény a kapcsolataink árnyékos részeit is bevilágíthatja, ha engedjük. Segít tisztábban látnunk azt, amihez az év többi részében nem mertünk közelebb lépni, és gyógyulásra, feloldozásra vár.” 

A belső fényt azonban ne csak karácsonykor keressük, és – a nyaralás időszakához hasonlóan – ne ezektől a napoktól várjuk a megváltást a társas kapcsolódásainkban, hívja fel a figyelmet Üveges Anna.  

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Freepik

Így segíthetünk magunkon

A pszichológus szerint érdemes megvizsgálnunk, képesek vagyunk-e arra, hogy a hétköznapokban hangot adjunk a szükségleteinknek, a valódi érzéseinknek. Mérlegeljük, tudunk-e, egyáltalán szeretnénk-e lélekközeliséget kialakítani, elsősorban magunkkal. Nézzünk a valóságunk mögé, gondoljuk végig, vajon azokban a kapcsolatainkban, amelyekben a mindennapokban létezünk, mennyire emelnek, töltenek vagy éppen húznak le, gyengítenek minket. Milyen mértékben adjuk fel magunkat, és milyen áron tesszük ezt? 

Ha például egy családi, baráti viszony úgy működtethető, hogy abban a mi létezésünk, igényeink jelentősége sokadlagos, és elnyomásban kell léteznünk, akkor nem vagyunk a helyünkön. Üveges Anna szerint az is nagyon fontos, hogy bár az ünneppel együtt jellemzően együttérzőbb, szeretetteljesebb hozzáállást mutatunk a másik felé, és ez rendben is van, ez akkor egészséges, ha közben önmagunkkal is közelségben tudunk maradni. Ha a kapcsolat elég biztonságos, abban a nehéz érzéseink elbírhatók, vállalhatók, kimondhatók. Ha ennek az ellenkezője igaz, abban a kapcsolatban valószínűleg már korábban sérülhetett az intimitás. 

„Fontos, hogy lássuk, rendben van és ér kijelölni a határainkat a családtagjaink körében is. Azt látom, hogy sokak lelki eszköztárában a konfliktuskerülés és az érzelmi elfojtás van jelen mint azonnal elérhető megoldások, amelyekkel csak tünetileg simítható egy-egy helyzet. Ám amíg gyerekként érzelmi síkon is függési helyzetben vagyunk, felnőttként már hozhatunk döntéseket, és tehetünk magunkért, adott esetben komolyabban is megvizsgálhatjuk, érdemes-e benne maradni a számunkra méltatlanban, bántóban vagy megalázóban, és ezt az állapotot fenntartani hosszú távon.” 

„Az emberek gyakran csak akkor lépnek, amikor már testi vagy pszichés tüneteket vesznek észre magukon. Gyakran megvárjuk, hogy a testünk húzza ki a lelkünket egy, már régóta tépázó kapcsolatból, élethelyzetből” – emeli ki a szakember.

„Ha elkezdünk figyelni a bennünk élő sebzett gyermek nem tárgyi, hanem érzelmi szükségleteire – figyelemre vágyik, elfogadásra, esetleg ölelésre? –, és felnőttként ezekkel összhangban kommunikálunk, a saját igényeinknek hangot adunk, képviseljük magunkat, és nem a környezetünktől várjuk a jóváhagyást mindehhez, akkor nagy eséllyel elkerülhetjük a társas magányt, amelyben épp ennek az ellenkezője történik. A társas magány ellenszere az önmagunkkal és a másikkal szembeni őszinteség, a tudatossá váló tudattalan érzéseink felismerése és kifejezése. Amikor ránk törnek a negatív érzéseink, a szomorúságunk, a dühünk vagy az elhagyatottság, a hiány állapotai, nézzük meg, mi történik, ha nem eltereljük a figyelmünket róluk, hanem együtt tudunk lenni velük” – javasolja Üveges Anna. 

Véleménye szerint, ha ez sikerül, akkor minden bizonnyal hitelesen tudunk jelen lenni és reagálni az emberi kapcsolatainkban is. „Az igazi varázslat akkor kezdődik, amikor elkezdjük megadni a bennünk gyógyulni vágyó, nem ritkán gyermeki részünknek azt a figyelmet, amire mindig is szüksége lett volna. A „varázsos rendhagyás” képessége bennünk van, és nem csak karácsonykor” – mutat rá a pszichológus.

Kórházban hagyott újszülöttek

Lassan tendenciává válik, hogy az újszülött-osztályokon olyan kisbabák maradnak, akiket édesanyjuk nem tud vagy nem akar hazavinni. Akár heteket is eltölthetnek itt, túlterhelve a kórházak befogadóképességét és az orvosok, nővérek kapacitását. Prof. Dr. Várbíró Szabolcs, a Szegedi Tudományegyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikájának vezetője is hasonló tapasztalatokról számol be.

„Van, hogy az anya haza akarja vinni a gyermekét, amit a veszélyeztető környezet miatt a gyámügyi szabályok nem tesznek lehetővé, és olyan eset is előfordul, amikor az anya eleve lemond gyermekéről. 

Ha nem oldódik meg a csecsemők sorsa, akkor áthelyezzük őket a gyerekosztályra, hogy az aktív ágyakat a kismamáknak fenntarthassuk, és csak hosszabb adminisztratív körök futása után kerülnek nevelőszülőkhöz, állami gondozásba vagy tartós nevelésbe. 

A törvényi szabályozás pozitív oldala, hogy biztonsági garanciát ad. Itt nem lehet hibázni, meggondolatlan döntéseket hozni, viszont a várakozási időt át kell hidalni. Szintén problémát jelent, amikor a déli határon túlról jönnek anyák, akik nálunk hagyják a gyermeküket.”

Professzor úr kifejezetten örült a Mathias Corvinus Collegium felkérésének, amely a kórházban hagyott újszülöttek gondozására irányul, hiszen a szeretet mindenkinek jár, és a felnőttkori érzelmi stabilizálódáshoz elengedhetetlen. A Klinika az MCC-vel együtt kidolgozta és meghirdette az egyetemi kurzust, amely során a hallgatók a gyermekgondozással kapcsolatos ismereteket sajátítják el. 

„A régi időkben – az egészségügyi intézményeken kívül – az iskolákban is voltak háztartási ismeretek, illetve csecsemő- és gyerekgondozás. Az élet fontos szegmense, hogy aki az újszülöttek közelébe kerül, adekvát módon tudjon velük bánni. Ha abból indulunk ki, hogy a jelenlegi résztvevők leendő anyák és apák, akkor ez a tudás nem csupán az egészségügyben hasznosulhat, hanem a családjukban is” – véli a Klinika vezetője.

Tehetséggondozás és diákprojektek

A Mathias Corvinus Collegium egyedülálló tehetséggondozási intézmény, a Kárpát-medencében jelenleg 31 helyen működik. A 2021-ben létrejött szegedi képzési központban – tízéves kortól az egyetemi korosztályig – háromszázan alkotnak összetartó közösséget. „Az MCC-s diákok elsősorban szakmai tudást, gyakorlati és nemzetközi tapasztalatokat sajátítanak el, de az egyetemisták esetében régi hagyomány, hogy a felsőbb évesek saját projekteket indíthatnak a kultúra és a közösségépítés terén, valamint karitatív területeken is” – tájékoztat dr. Asztalos Kata neveléstudományi kutató, az MCC szegedi képzési központjának vezetője. „A projektek mögött komoly szakmai támogató csapat áll, akik segítik a megvalósítást.” 

„Az egyetemisták így az MCC-ben megszerzett magas színvonalú tudást át tudják ültetni a gyakorlatba. Képessé válnak arra, hogy felismerjék a társadalmi problémákat, és egy összetartó közösség tagjaiként hatékonyan segíthessenek.” 

Dr. Asztalos Kata különösen büszke arra, hogy tavaly a szegedi közösségből született meg az Örökké Haza projekt. Együttműködve a Szegedi Tudományegyetemmel – Prof. Dr. Várbíró Szabolcs ötlete alapján – 2024 szeptemberétől indítottak egy szabadon választható kurzust, ahol Prof. Dr. Orvos Hajnalka egyetemi tanár, Králik Adél pszichológus, Horváthné Mészáros Erzsébet kisgyermeknevelési tanácsadó és dr. Asztalos Kata neveléstudományi kutató készítik fel a fiatalokat az újszülöttek gondozására. 

Az MCC több megvalósult diákprojekttel is büszkélkedhet, köztük az Amigos a Gyermekekért Alapítvány ötletével, amely a tartósan kórházi ápolásra szoruló gyermekek játékos nyelvtanulásával foglalkozik. „A Szegeden dolgozó kollégákkal együtt büszkék vagyunk az Örökké Haza diákprojekt önkénteseire, és bízunk abban, hogy az általunk kidolgozott gyakorlatot más városok is át tudják majd venni” – reméli a helyi kollégium vezetője.

„Mintha hiányzott volna valami az életemből, de most teljesnek érzem”   

Kiss Teodóra negyedéves joghallgató és Égi Blanka harmadéves gyógypedagógia szakos hallgató nyerte el 2023-ban az MCC és a Design Terminál Ötlet Inkubátor versenyének fődíját. Eredetileg az örökbefogadás folyamatát szerették volna gyorsítani, de időközben a kórházban hagyott csecsemők problémájára összpontosítottak.

„Egy újszülött életében az első hat hét a legmeghatározóbb, és nem hagyhatjuk őket magukra ebben a törékeny időszakban.” 

„Az öthetes módszertani felkészítés elméleti része egy vizsgával lezárult, és jelenleg kettesével járunk a kórházba gyakorlatra, hogy szívünk egész szeretetét adjuk a csöppségeknek” – meséli Blanka a projekt lépéseit. „Van egy csoportunk, ahol egy-egy alkalom után megosztjuk egymással, ami velünk történt – teszi hozzá Teodóra. – Jó látni, hogy mindenki elkötelezett. Kísérjük a kisbabák fejlődését, énekelünk nekik, megnyugtatjuk őket.” 

Kép

Fotó forrása: MCC

Ketten vezetik a projektet, de nincs közöttük sem konfliktus, sem versengés. Nem mondják, hogy most nincs kedvük ezzel foglalkozni, de ha egyikük leterheltebb, a másik lesz a húzóerő. „Élethivatásomnak tekintem ezt a programot – vallja Teodóra. – Mintha hiányzott volna valami az életemből, de most teljesnek érzem.” 

Az Örökké Haza projekttel kapcsolatban már most sokan érdeklődnek, és elindult az egyesületté válás folyamata. Az ötletadók azt szeretnék, ha ez a kezdeményezés az egyetemisták körében maradna, hogy az önkéntességre motiválhassák a fiatalokat. „Ez egy misszió marad számunkra, ha nem is fő profilként foglalkozunk vele. Úgy érzem, az Örökké Haza számunkra egy kisbaba, akit az önkéntesekkel együtt ringatunk. Remélem, hogy páratlan lehetőséggé fogja kinőni magát Magyarországon” – bizakodik Blanka. 

A nevelőszülők hiánya és utánpótlása

A szegedi Klinikán nem előzmény nélküli a kezdeményezés, hiszen egy spontán babalátogató kör mindig kialakult. Dr. Várbíró Szabolcs elárulta, hogy a csecsemős nővérek közül volt, aki az egyik babának fotóalbumot készített, hogy neki is legyen emléke, mint a várt babáknak. A professzor szerint ez a kurzus stabil háttérismeretet ad azok számára is, akik hosszabb távon szeretnének elköteleződni a kórházban hagyott gyermekek felé. 

„A segítő szervezetek jelezték, hogy csökken a nevelőszülők száma, és nem megoldott az utánpótlás. A program résztvevői közül ugyanakkor többen nyitottak arra, hogy akár nevelőszülőként is tevékenykedjenek a jövőben. Ennek a társadalmi vetülete rendkívüli jelentőségű. Aki egy ilyen programhoz csatlakozik, ha nem is válik aktív nevelőszülővé, viszi a jó hírét” – értékeli a projekt egyedülállóságát az SZTE Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikájának vezetője.

Dr. Asztalos Kata neveléstudományi kutató a hospitalizáció óriási veszélyének tartja, hogy kevés inger éri a csecsemőket, ezért is fontos a látogatások gyakorisága. „A magyar társadalomban egyre több az egygyermekes család, a rokonok távol élnek egymástól, és sokan úgy nőnek fel, hogy nem tartanak kisbabát a kezükben. 

„Az önkéntesek huszonéves fiatalként névről ismerik a babákat, tudják, ki hány grammot evett, mennyit hízott, melyik dalra aludt el.” 

Az örömteli perceken túl az önkénteseknek az újszülöttek szomorú történeteit is fel kell dolgozniuk, de az MCC ebben is támogatást nyújt számukra. 

Kép

Fotó forrása: MCC

„Mosolyog, mert látja az angyalkáját”

Égi Blanka legszebb kórházi élménye az, amikor az egyik kisbabát a karjában altatta, de még nyitva volt a szeme, és mosolygott. „A főnővér azt mondta, azért mosolyog, mert látja az angyalkáját – meséli lelkesen. – Amikor bemegyek az osztályra, mindent kint hagyok, csak a szeretetet viszem, semmi terhet, aggódást. Nekem türelmet, kitartást és hitet adott ez a projekt. Sokan természetesnek gondolják, hogy amikor egy anya életet ad a gyermekének, hazaviszi és felneveli. Hálás vagyok, hogy engem hazavittek, felneveltek, és nem kellett egyedül lennem egy kórteremben.” 

Kiss Teodóra úgy érzi, sok kihívás érte őket az elmúlt egy év során, és fel kellett nőniük a feladatokhoz. „A Jóisten ránk bízta ezeket a gyermekeket, ami felelősség, de küldetés is, hogy fogjuk a kezüket, ameddig tudjuk. Erre lettünk hívva, és ez egy csoda, ami mellett a nehézségek eltörpülnek.” 

Gyermekkori fordulópont

Nyolcévesen Péter élete gyökeresen megváltozott egy vírusfertőzés következtében. „41–42 fokos lázam volt, és egy autoimmun betegség, a GMA-szindróma miatt kerültem kerekesszékbe. Deréktól lebénultam, érzéskiesésem van, ezzel a hiányossággal élek.” Péter mégis képes volt más szemszögből tekinteni a helyzetére: „Lehetett volna rosszabb is. A légzésemet is érinthette volna, de hálás vagyok, hogy nem így lett.”

Péter már gyermekként is sportos volt: futóversenyeken indult és focizott. Bár a betegsége új élethelyzetbe kényszerítette, a remény sosem hagyta el.

„A gyermekkori énem, az a pozitív, reménykedő kisfiú, mindig velem maradt.”

Egy 350 fős zsákfaluban nőtt fel Pécs és Szigetvár között. „Egyszerű családból származom. A szüleim pékek voltak, és keményen dolgoztak, hogy mindent megadhassanak nekünk.” Édesapja hosszú éjszakai műszakok után is a kedvenc kakaós csigájával várta haza. Az egyszerű vidéki élet mélyen formálta Péter értékrendjét. „A jég hátán is megéltünk. Ez a kitartás és egymás iránti szeretet végigkísért, és erőt adott a nehéz időkben.”

A sport, mint új kezdet

Péter először az úszással ismerkedett meg, amely kezdetben rehabilitációs célt szolgált. „Emlékszem, eléggé nagy vízfélelmem is volt – mesélte, utalva egy gyermekkori traumatikus élményre, amikor majdnem vízbe fulladt. – A bátyám mentett ki, aki azóta is hős a szememben.” Bár eleinte nem hitt benne, hogy képes lesz úszni, a mozgásfejlesztők és Szűcs István edző támogatása segített a félelmei leküzdésében. „Ő indított el ezen az úton, neki köszönhetem a sport szeretetét.”

Az úszás után a kajakozás vált Péter életének új fejezetévé. Budapesten, a Mozgásjavító Általános Iskola kollégiumában, ahol tanult, az úszóedzések után részt vett a kajak szakkörön is. 

„Hétfőnként négytől ötig úsztam, utána vacsoráztam, tanultam, majd héttől nyolcig kajakoztam.” A víz ekkor már nem az ellensége, hanem az élete színtere lett.

A rehabilitáció nemcsak fizikai, hanem érzelmi kihívásokkal is járt. „Kilencéves koromban kerültem kollégiumba, és onnantól kezdve nem a családom mellett nőttem fel” – mondta. A hétvégi hazautak a betegszállítóval sokszor 11–12 órás köröket jelentettek. „A szüleim nehezen dolgozták fel, hogy nem látnak felnőni.”

A kollégiumi évek alatt nevelőtanárok és mentorok segítették. „Lőrincz Péter, az egyik nevelőnk nagyon sokat tanított az életre” – emlékezett vissza. Ezek az emberek formálták a személyiségét és adtak erőt neki ahhoz, hogy a sportban és az életben is helytálljon.

Kép

Fotó forrása: Magyar Paralimpiai Bizottság

A kitartás gyümölcsei

„Emlékszem arra a kisfiúra, aki reménykedett, hogy egyszer felállhat a kerekesszékből. Az a hit és kitartás azóta is hajt.” Péter 2019-ben kezdte el élsportolói pályafutását. „Az első Európa-bajnokságom és világbajnokságom óriási mérföldkő volt számomra.”

A kajakban a KL1 kategóriában versenyez, amely a legsérültebb mozgáskorlátozott sportolók kategóriája. „A KL1-ben a lábainkat egyáltalán nem tudjuk mozgatni, a törzs- és hasizmok is jóval gyengébbek. Ezért nálunk minden karból és törzsből indul.” 

Péter kitartása végül paralimpiai aranyat hozott számára, és a 2024-es párizsi paralimpián is megvédte a címét.

„Nagyon nehéz volt mindent egyszerre csinálni. Zavart, hogy az iskolában nem ment úgy a tanulás... De maximalista vagyok: amit csinálok, azt szeretem nagyon átlátni és jól végezni.” Ugyanakkor belátta, hogy nem lehet egyszerre minden téren remekelni: „Áldozatokat kellett hoznom. Rájöttem, hogy mindenhol nem lehetek tökéletes.”

Péter története a kitartásról és az önmagunkba vetett hitről szól. „Próbálom a sikereket a helyükön kezelni, hogy ne vigyenek el. Tudom, hogy az élet nem fekete-fehér, és próbálok a közepes állapotban maradni, ahol minden a helyén van.”

A sportoló élete példa arra, hogy a legnagyobb akadályok közepette is van lehetőség a kitörésre és a sikerre, ha megfelelő hozzáállással nézünk szembe a nehézségekkel.

A teljes beszélgetés a lejátszóra kattintva hallható.

 A Mégis podcast a Média a Családért Alapítvány és a Képmás magazin közös podcastja. Az adások támogatója a Szerencsejáték Zrt. Köszönjük a Magyar Paralimpiai Bizottság szakmai támogatását a 3. évad elkészítéséhez.

Az SMS atyjai

A szöveges üzenetek elküldésének gondolata egyes források szerint már 1984-ben megszületett Matti Makkonen, a finn Nokia mérnökének a fejében. Egy távközlési konferencia szünetében, egy koppenhágai pizzériában töltötték az időt, ott vetette fel társainak az ötletet. Ő maga azonban sosem szabadalmaztatta a gondolatot. 

A részletek kidolgozásában már német és francia mérnökök vettek részt. Az SMS atyjai Friedhelm Hillebrand és Bernard Ghillebaert voltak, ők döntöttek a 160 karakteres hosszúságról is. 

Eredetileg 128 karakterben gondolkodtak, de féltek, hogy ez sok esetben nem lesz elég. Hillebrand érdekes vizsgálatot végzett: véletlenszerűen gépelt le mondatokat, majd megszámolta az azokban lévő karaktereket. Megpróbálta modellezni, hogy az alapvető üzenetek mekkora terjedelműek. 

Még a képeslapokon se talált 150 karakternél hosszabb szöveget, így sikerült meggyőznie munkatársait, hogy a fontos közlésekhez elég a 160 karakter. 

A szabványok tehát készen voltak már a ’80-as évek közepén, de megalkotói nem gondolták, hogy ezt az előfizetők használnák, inkább afféle szolgálati üzenetküldésre tartották alkalmasnak, ezért „találmányuk” évekig pihent. A GSM szolgáltatás indulásáig nem is foglalkoztak ennek a bevezetésével.

„Pannon GSM, az élvonal”

Amerikában és nem sokkal később Nyugat-Európában már az 1970-es évek elején lehetett autóba szerelt rádiótelefonokat vásárolni. Ezekről már vezetékes számot is lehetett hívni. Nevezhetjük őket mobiltelefonoknak, bár méretük még egy utazótáskáéhoz volt hasonló. A ‘80-as években a méretek csökkentek – körülbelül retikül nagyságúra – a telefont használók száma pedig nőtt, pedig akkoriban ez még nagyon drága luxusnak számított. Akadt viszont egy probléma: minden országban más-más technikai megoldást használtak, ezért, ha egy németországi lakos átment Franciaországba, nem tudta használni a telefonját.

Mi lett erre a helyzetre a megoldás? A GSM (Global System for Mobile Telecommunications) rendszer, egy olyan nemzetközi szabvány, amelyet 1987-ben tizenhárom európai ország hozott létre. 

Érdekes, hogy a GSM rövidítés eredetileg nem a rendszer, hanem az azon dolgozó csapat rövidítése volt (Groupe Spécial Mobile), de az általuk kidolgozott szabvány olyan sikeres lett, hogy a rendszeren rajta maradt a GSM rövidítés.

Itthon 1994 márciusában, több mint harminc évvel ezelőtt indult el az első GSM-hálózat, Pannon GSM (ma Yettel Magyarország) néven. „Pannon GSM, az élvonal” – szólt a sokaknak ismerős fülbemászó szlogen. De mobiltelefont venni itthon is luxusnak számított: a legolcsóbb több mint 80 ezer, a legdrágább készülék pedig több mint 100 ezer forintba került, miközben a bruttó magyar átlagkereset 33 ezer forint volt. Ráadásul ezeken a készülékeken még se SMS-t, se MMS-t nem lehetett küldeni.

Hogyan és ki küldte az első SMS-t a világon? 

Neil Papworth 22 éves szoftverfejlesztő az angol-francia Sema Group nevű cég munkatársaként a Short Message Service, vagyis az SMS (rövid szöveges üzenet) kifejlesztésén dolgozott a brit Vodafone számára. Harminckét évvel ezelőtt, 1992. december 3-án munkanapja végeztével „Merry Christmas”, azaz Boldog karácsonyt, ezt a tizenöt karakteres üzenetet küldte a brit Vodafone egyik igazgatójának a mobiltelefonjára. Számítógépről, mert a mobilkészülékek akkor még nem tudtak szöveges üzenetet létrehozni.

Fogadni viszont igen. Így Richard Jarvis igazgató az Orbitel 901-es készülékén – ami, ma már nehéz elképzelni, de több mint két kilót nyomott – olvashatta a karácsonyi üdvözletet. Hol máshol, mint egy karácsonyi partin. Válaszolni írásban nem tudott, de a fiatal Papworth nemsokára hívást kapott a partiról: az SMS célba ért. A 22 éves mérnök ekkor még nem sejtette, hogy üzenete mérföldkőnek számít majd a telekommunikációban. 
„Egyáltalán nem éreztem jelentősnek” – mondta később Papworth. 

„Számomra ez csak azt jelentette, hogy aznap elvégeztem a munkámat, és megbizonyosodtam arról, hogy a szoftverünk, amelyet jó egy éve fejlesztettünk, rendben működik” – fogalmazott.

Új nyelvet teremtett

Egy évvel később a Nokia kiadta az első SMS-funkcióval rendelkező mobiltelefont. Az első „igazi”, mobilról mobilra küldött SMS 1993-ban Riku Pihkonen, a finn Nokia mérnök-gyakornokának készülékéről indult útjára. Ekkor még az üzeneteket csak ugyanazon a mobilhálózaton belül lehetett küldeni, végül 1999-ben ez is megváltozott. 
Megjelent a T9 szövegbevitel is, aminek segítségével könnyebben lehetett SMS-t írni. Ha még emlékszünk, a régi telefonokon minden számhoz több betűt társítottak. Például ahhoz, hogy C betűt írjunk, háromszor kellett megnyomni az 1-es gombot, vagy egy S betűhöz négyszer a 7-est. Ugye milyen rég volt? A T9 viszont képes volt a gombok egyszeri lenyomása után szavakat alkotni. Az már más kérdés, hogy a szótár terjedelme a régi telefonokon még elég kicsi volt, így sokszor értelmetlen szavakat kaptunk. Előfordult, hogy ez inkább lassította, mint gyorsította az SMS-ezést.

A 160 karakteres maximális hossz miatt a végletekig leegyszerűsített írásmóddal, a rengeteg rövidítéssel – +ettem, +1eztünk, mexoktam, mind1 stb. – az SMS új nyelvet teremtett, illetve népszerűvé váltak a különböző hangulatjelek, leginkább a smiley. J Nem meglepő, hogy egy nagymamának le kellett fordítani unokája SMS-ét: „Naon sajnálom. Valszeg kések. Jól vaok I. Sietek.”

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Amikor életet mentett

Egy brit orvos Kongóban végzett humanitárius munkát, amikor egy 16 éves fiún kellett segítenie. A tinédzser bal vállát megsebesítette egy víziló. Bal kezét már korábban amputálták, és alig volt esély rá, hogy életben marad. Napjai lehettek hátra, de végül David Nott sebész megmentette az életét. Az egész vállat, a lapockát és egy nagy csontot a hátán el kellett távolítania, egy ilyen nagy műtét még londoni kórházi körülmények között is rizikós lett volna. A bonyolult operációhoz, amit korábban még nem csinált, egy kollégájától SMS-ben kért segítséget. Az így kapott instrukcióknak hála David Nott sikerrel járt. 

Napjainkban 24 óra leforgása alatt 23 milliárd SMS-t küldünk el világszerte, noha az egyéb üzenetküldő szolgáltatások lassan, de biztosan átveszik a helyét. 

Már nem küldünk SMS-t, helyette telefonálunk és chatelünk

Magyarországon az 1990-es évek közepén robbant be az SMS-őrület, népszerűsége sokáig töretlen volt: 2018-ban még több mint egymilliárd SMS-t írtunk meg és küldtünk el. 

Míg 2018-ban egy átlagos magyar előfizető havonta tizenegy SMS-t küldött, 2021-ben már csak nyolcat. 

Az SMS-küldési kedv csökken, ám a mobilhívások száma és a beszélgetések hossza emelkedik. A korlátlan díjcsomagok térhódításával az ingyenes hanghívások terjedtek el, hiszen jóval egyszerűbb felhívni az ismerősöket, barátokat, mint SMS-t küldeni – derül ki az NMHH piackutatásából. A mobilozók szokásai eltérőek: mindössze hét százalék küld naponta, magáncélból SMS-t. Körülbelül negyedük hetente vagy havonta, kétharmaduk viszont ritkábban, esetleg soha nem küld így üzenetet a barátainak, ismerőseinek.

Erre egyszerű magyarázat lenne, hogy a különböző netes chatelésre alkalmas applikációk – a Facebook Messenger, a Viber, a Skype stb. – felváltották az SMS-t, vagyis, ha valaki például Messengeren beszélget, ritkábban fog SMS-t küldeni. Az NMHH vizsgálata szerint ez csak részben igaz, ugyanis az internethasználat terén a magukat kezdőnek vagy átlagos tudásúnak gondolók körében mindkettő lehetőség megmaradt.
A férfiak gyakrabban küldenek SMS-t, mint a nők, de ebben nem a személyes üzenetek, hanem az ügyintézés – például a parkolásfizetés – érhető tetten. A fiatalok gyakran SMS-eznek és chatelnek, a 30–50 éves korosztály viszont kevesebbet, míg 60 év felett ismét népszerű az SMS, illetve ők más chatelési formát kevésbé használnak. 

Jobban szeretjük, mint az emailt? 

Az SMS olyan szöveges üzenet, ami 98 százalékos megnyitási aránnyal büszkélkedhet. Vagyis nemcsak célba érnek az üzenetek, de a címzettek ténylegesen el is olvassák őket. Egy 2023-as kutatásban a megkérdezettek 85 százaléka elismerte, hogy szívesebben fogad SMS-t, az e-maillel vagy a telefonhívással szemben. A megkérdezettek 45 százaléka még akkor is elolvassa az SMS-t, ha azt valamilyen marketingcélból küldik.

Ugyan vesztett népszerűségéből, de az SMS az egyetlen olyan adatalapú mobilkommunikációs forma, amellyel minden mobiltulajdonos elérhető, és amellyel minden mobilkészülék kompatibilis, legyen szó okos- vagy „buta” telefonról.

Már nem sokkal a november végi bemutató után is látszik: a hazai filmek közül jelenleg ez a könnyed, valóban csak szórakoztatni akaró – ám azt minőségi módon megvalósító – mozi a legnépszerűbb. A Valami Amerikával berobbant, azóta több sikeres filmet (például Toxikoma, Kincsem, Valami Amerika 2-3) maga mögött tudó Herendi Gábor ezúttal egy 2019-ben készült cseh filmet (Nők, ha futnak – rendezte: Martin Horský) ültetett át magyar környezetbe.

A sztori egy kissé bizarr jelenetsorral indul, amelyben az anya, Vera (Udvaros Dorottya) és férje, Zoltán (Csuja Imre) őrültebbnél őrültebb dolgokat hajtanak végre – bungee jumpingolnak, tetováltatnak, gokartoznak – egészen addig, míg a férfi a gokartpályán hirtelen a szívéhez nem kap, majd elhalálozik. Ami utána marad, az az anya gyásza, na és egy bakancslista, amelyen a pár által időskoruk alkonyán megvalósítani kívánt tervek vannak. 

Ezek közül egyetlen maradt ki: a maratonfutás... Ez lesz hát az, aminek a teljesítését Vera mindenáron, három lányát bevonva ki akarja pipálni, hiszen egyedül biztosan nem tudná lefutni a távot. 

Ezzel „felelne meg” a férjének, akit egész életében szinte tűzön-vízen át követett. 

A három lány személyisége, élethelyzete a film elején pergő jelenetsorokkal körvonalazódik. A legfiatalabb Emma (Trill Beatrix), aki munkahelyén, egy fénymásolószalonban enyeleg főnökével, aki azzal hitegeti a hiszékeny, társra vágyó nőt, hogy már válófélben van. A középső lány Kata (Lovas Rozi), aki úgymond klasszikus családi életet él két fiúgyerekkel s azok focirajongó apjával, aki azonban még nem vette feleségül. 

A nő gyerekkönyveket ír és illusztrál, ezt onnan tudjuk meg, hogy a házimunkák különféle fázisába belekapva, fél szemmel a gyerekeket figyelve, fegyelmezve épp arról egyeztet, mit kellene megváltoztatnia a friss, mindössze 28 oldalas könyvében a kommentelők véleménye, az aktuális könyvkiadási szabályozás miatt. Rövid, de vicces látlelet egy komoly mai problémáról. 

Ehhez hasonló a későbbiekben nem vetődik fel, ám nagyon erősen érzékeljük a nőket elnyomó, leuraló soviniszta megnyilvánulást a legidősebb lány munkahelyén, az ügyvédi irodában a főnök és a munkatárs részéről. Dorina (Tenki Réka) a karrierista, megfelelési kényszeres, gyermektelen és gyermekre látszatra nem is vágyó, azt inkább problémának tekintő nőtípus. 

Róla idővel kiderül: szülei távollétében ő látta el a húgait, és egyáltalán nem az a „jéghegy”, aminek ügyvédi karrierje érdekében szeretné feltüntetni magát. 

Kép

Képkocka a filmből

A három, napjainkból is jól ismert női sorsokat, élethelyzeteket azok minden előnyével és hátrányával képviselő lány összetartozása akkor lesz nyilvánvaló, amikor mindhárman egy asztalnál ülnek édesanyjukkal, aki eléjük tárja képtelennek hangzó ötletét a maratonfutásról. Az első reakció természetesen az elképedés és a hárítás az edzettség és az idő hiányára hivatkozva. Vera kitart terve mellett, időskora és nem éppen maratonfutásra kész fizikai állapota ellenére belevág az edzésbe, amelyhez aztán a három lány is csatlakozik. Támogatójuk is akad: az anya által felkért edző, Máté (Ember Márk), aki természetesen a film végére nem csak edző marad…

A film címéhez hűen végig a futás köré szerveződik, ez az a cél, motiváció, ami összehozza a családot és valamelyest a szerelmeket is. A párbeszédekből, az anya belátó visszaemlékezéseiből kiderül: nem éppen ideális szülők voltak, sokszor több időt töltöttek a három gyermeküktől távolabb, mint velük együtt, aminek oka az apa kalandvágya, illetve az anya hozzá való ragaszkodása volt. A kimaradt közös élményeket igyekezne idős korára pótolni Vera, aki a végére már saját maga miatt akarja lefutni a rá kiszabott távot. 

Kép

A film plakátja (részlet)

A szereplők többször futnak az edzéseken, a maratonon kívül is, hogy egy-egy fontos helyzetben segítsék egymást. 

A maratoni táv itt inkább csak ürügy, hogy legyen végre közös cél, küzdelem, ami összehozza a családtagokat, a hozzátartozókat. 

Ám a film kedvet csinálhat az utóbbi időben amúgy is egyre divatosabb futáshoz, valamilyen ötletes, kisebb-nagyobb távokkal kecsegtető futóversenyen való részvételhez.

A női és a férfi karakterek jól felépítettek, élnek, egy-egy esetben fordul csak elő eltúlzott, már-már karikírozott alakítás. A párbeszédek, a beszólások nagyon jók, pergők, hitelesek. A közönségfilmre jellemző fordulatokat, kliséket – félreértés, szerelmes jelenet – is megkapjuk, ám ezek egyike sincs eltúlozva, nem fordul át giccsbe, minden megmarad az élvezhető, szerethető határon belül.

A Futni mentem üdítő darab a romantikus komédiák között. És ugyan semmi sem utal benne a karácsonyra, mégis így, év végén, ebben a szeretetet, összetartozást hangsúlyozó, a köré szerveződő időszakban talán még közelebb kerülhet a szívünkhöz.