Napjainkban a legkülönbözőbb social media felületeken osztjuk meg életünk fontos, sokszor egészen intim pillanatait. Ez óhatatlanul maga után vonja azt az igényt, hogy mások életébe is bepillanthassunk néhány képkocka erejéig. Talán ezzel is magyarázható, hogy a legkeresettebb és legnépszerűbb műfajok közé tartoznak az önéletrajzok, önéletírások, az autofikciók, kiadott levelezések vagy épp a naplók. Míg az első háromról elmondható, hogy az alkotás folyamatát tudatos írói szándék és publicisztikai cél vezérli, addig a levelezéseket és a naplókat aligha szánták a nyilvánosságnak. Mára azonban alig akad olyan könyvesbolt, ahol a sikerlisták élén ne volna legalább egy-két ilyen jellegű írás.

Aki írt már valaha naplót, annak ismerős lehet az a pillanat, amikor az óvatos szerző a tollat letéve a titkokat, érzéseket, reflexiókat őrző kis könyvecskét gondosan a fiók sötétjébe bújtatja, eldugva a világ elől. 

A naplóírás ugyanis nemcsak az önkifejezés lehetőségét, hanem sokszor a félelem és az izgalom sajátos elegyét is magában hordozza. 

Nem véletlen, hogy évszázadokkal ezelőtt már apró lakatokkal, kis kulcsokkal zárták el ezeket a füzeteket, így a titok nemcsak a tartalomban, hanem a formai védelemben is testet öltött. Sokszor azonban az asztalfiók és a lakat sem nyújt elegendő védelmet a privátszférának. A fizikai elzárás illúziója könnyen szertefoszlik, ha az író kezek már elernyedtek és a füzet hirtelen illetéktelen kezekbe kerül. Beszéljünk bár egy közéleti szereplő, egy író vagy akár egy magánszemély naplójáról, a kérdés elkerülhetetlen: vajon jogos-e belépni valakinek a „belső szobájába” csak azért, mert már nincs jelen, hogy bezárja előttünk az ajtót?

A szerző halálától a jogutódlás útvesztőin át a kiadásig

Ha rendszeresen publikáló írók hagyatékáról van szó, akkor általában a szerző a végrendeletében kijelöl egy jogutódot, aki a fentmaradt szövegek kiadási jogaival rendelkezik az író halálától számított hetven évig. Ez azonban egyáltalán nem garantálja a posztumusz magánszférát, még akkor sem, ha az adott szerző egészen pontosan meghatározza, hogy milyen szándékai vannak a kéziratban maradt hagyatékokkal. Így bár a jog keretet ad, csupán az etika szab határokat, vagyis a jogutódok jóindulatán múlik, hogy tiszteletben tartják-e az írói végakaratot.

A naplók kiadása mellett leginkább hangoztatott érv, hogy az adott művek a szerzői életmű szerves részét képzik, így az intimitásból irodalom lesz, a személyesből történeti dokumentum, a titokból közkincs. 

Fontos azonban szem előtt tartani, hogy bár egy hivatásos író szövegeit mélyen átjárja a szépirodalmi igényesség, az nem feltétlenül vonja maga után a kiadás és a nyilvánosságra hozatal szándékát! Egy köztes, korrekt megoldás a kéziratok teljes visszatartása vagy a kutatás céljából történő nyilvánosságra hozatal, amely csak a szakma számára teszi lehetővé a naplók olvasását.  

Első ránézésre egyszerűnek tűnik a kérdés, hogy mit lehet kiadni és mit nem – az irodalomtörténet mégis újra és újra rácáfol erre. 

Egyes naplókiadások komoly etikai határokat feszegetnek, más esetekben viszont épp a szerzők számára válnak előnyössé.

József Attila sírva fakadna, Szendrey Júlia megköszönné?

Fontos, hogy nem minden napló a titoknak épít menedéket: számos feljegyzés született eleve azzal a céllal, hogy egyszer majd olvasók kezébe kerüljön. Ezekben az esetekben a kézirat kiadása nem feltétlenül etikai dilemmák, hanem sokkal inkább szerkesztői döntések kérdése. A nyilvánosságra hozatal itt szinte természetes folyománya a naplóíró eredeti szándékának. A legismertebb példa kétségkívül Anne Frank naplója, amely mű a valaha volt legsikeresebb „naplókarriert” tudhatja magáénak. A tizenéves szerző ugyanis többször utal rá, hogy naplóját regény formájában szeretné kiadni: „A háború után mindenképpen kiadok egy könyvet, amelynek a címe A hátsó traktus lesz. Kérdés, sikerül-e. Ez a napló lesz az alapja.”

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Pickpik

Ugyanakkor nem kell Hollandiáig mennünk, hogy a tudatos naplóírás művészetével találkozzunk. Csontváry Kosztka Tivadar, a napút festőjeként ismert képzőművész nem csupán alkotásaiban, de írásos feljegyzéseiben is saját mítoszát építette, egy igazán rejtélyes, megfejthetetlen alkotóvá emelve személyét.

A legtöbb napló kiadási irányelvei azonban nem ilyen egyszerűen meghatározhatók – sőt, némely írás nyilvánosságra hozatala enyhén szólva is személyiségi jogokat tipor, azonban már nincs, aki tiltakozzon ellene. 

A leginkább találó példa József Attila Szabad-ötletek jegyzéke című pszichiátriai naplója, amelyről maga a kiadó írja az előszóban, hogy:

„A Szabad-ötletek jegyzékének kiadása a magyar irodalom egyik legvitatottabb kérdése, mely sokak véleménye szerint soha nem szabadott volna, hogy a közönség elé kerüljön. Egy ember világának azon mélységeit tárja fel, melyek talán jobb, ha sosem kerülnek napvilágra. Mások azonban azt vallják, hogy a szöveg hozzásegít a versek értelmezéshez, és ilyen szempontból lényeges dokumentuma az életműnek. Mivel a Szabad-ötletek jegyzéke helyenként rendkívül felkavaró, és fennáll a lehetősége, hogy olvasás után jelentősen változhat a költőről kialakult kép, kötelességünknek éreztük, hogy erről előre figyelmeztessük az olvasót…”

Már bevezető is a nyilvánosság és a személyesség közötti disszonanciát feszegeti, ugyanakkor ez a figyelmeztetés sokkal inkább csak a kiadói bűntudat enyhítését és a felelősség hárítását szolgálja – kiváltképp azért, mivel tulajdonképpen orvosi célra született dokumentumokról van szó. 

Ugyanakkor a jogutódok mellett a pszichoanalitikusok eljárásrendje is megkérdőjelezhető e dokumentumok kapcsán, hiszen mind a Szabad-ötletek jegyzékét, mind pedig az általa kitöltött Rorschach-tesztet szabadon felhasználták. Mentségükre szóljon, hogy mindezeket oktatási célokra alkalmazták, ugyanakkor mellőztek bárminemű anonimitást, ezáltal felrúgva a titoktartást.

Jóllehet, József Attila forogna a sírjában a kiadás láttán, ugyanakkor Móricz Zsigmond is pironkodna, hogyha meglátná a több mint nyolcszáz oldalt számláló naplóját a könyvesboltok polcain. Az erotikus-naturalista jeleneteket regényeiben sem mellőző szerző ugyanis naplójába foglalta saját szexuális életének kendőzetlen lejegyzéseit, amelyeket egyértelműen nem a nagyérdemű publikumnak szánt.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Pexels

Előfordulhat azonban, hogy egy napló akár évszázados késéssel igazságot szolgáltat egy méltatlanul megítélt életnek. 

Szendrey Júlia esete arra int, hogy az intim feljegyzések nemcsak lélektani dokumentumok, hanem olykor történelmi korrekciós eszközök is lehetnek. 

Petőfi Sándor halála után az ifjú özvegyre egy egész nemzet haragja zúdult: alig telt el egy év a költő eltűnése óta, mikor Szendrey férjhez ment Horvát Árpád történészhez. A közvélemény árulásként élte meg ezt a döntést, Szendreyt száműzte a nemzeti panteonból, és személye évtizedeken át az elhagyó, a hűtlen nő archetípusaként volt ismer. A Naponként árvább címen kiadott napló azonban egészen más arcot mutat. Ezekből a feljegyzésekből egy olyan nő portréja rajzolódik ki, aki lélekben a költő halála után is annak hűséges társa maradt. A napló bejegyzései részletesen beszámolnak Horvát Árpád szexuális erőszaktételeiről is, amelyeket még Szendrey súlyos betegsége – a később halálát okozó méhnyakrák – idején sem szüneteltetett. 

E megrendítő bejegyzések új megvilágításba helyezik az özvegy reputációját, kidomborítva a 19. században szűkre szabott női szereplehetőségeket.

A szerkesztők a kéziratok kezelését illetően különös tekintettel voltak Szendrey Júlia végakaratára, aki nem zárta ki a nyilvánosságot. Épp ellenkezőleg: a szövegeket halálos ágyán az őt hónapokon át odaadóan ápoló Tóth Józsefnek adta át. Ez a gesztus nemcsak emberi bizalomról tanúskodik, hanem mintha a posztumusz önvédelem gesztusát is magában hordozná: egy késői lehetőségét annak, hogy elmondhassa a saját igazságát.

A holland mérnök és feltaláló, Fred van der Weij 2006-ban alkotta meg egy fadobozból a mai airfryerek prototípusát. Sültkrumpli-imádó lévén azt a célt tűzte ki maga elé, hogy egy egészségesebb technológiával helyettesíti az addigi, olajsütős sültkrumpli-készítési módot. A továbbfejlesztett, minisütőbe ültetett gyors levegős technológiával (rapid air technology) működő masina 2010-ben debütált a nagy szakmai múltú, berlini elektronikai kiállításon. A szabadalom gyorsan megtalálta magának az utat a felhasználók nagy tömegeihez: a kiállítást követően a Philips vette meg a feltalálótól.

„Süss nyolcvan százalékkal kevesebb zsiradékkal!” Halljuk, olvassuk ma is sok helyen a szlogent. Az airfryerhasználók lelkes sokasága osztja meg jó tapasztalatait, élményeit a közösségi médiában. Mára egy egészen új iparág épült a trendi technológiára receptkönyvek, YouTube- és TikTok-főzős videók formájában. Tőlem is többször kérdezték meg az elmúlt esztendőben, van-e otthon airfryerünk. Nincs? Hát az meg hogy lehet? Nos, van sütőnk. Ahogyan egyébként a háztartások legtöbbjének.

Egészséges és környezetbarát technológia?

Értem és alapvetően egyet is értek, hogy a fritőzzel szemben ez az új technológia továbblépést jelenthet az egészséges életmód útján. Számos egészségügyi szervezet hívta már fel a figyelmet arra, hogy milyen egészségügyi kockázatokkal jár a túl sok zsiradékot tartalmazó ételek fogyasztása, vagy a használt sütőolajban történő többszöri sütés. Mi sosem használtunk ilyen készüléket. 

Az airfryerben jelentősen kevesebb zsiradék felhasználásával (egyes esetekben zsiradék nélkül) készíthetünk el a sült krumplin túl egyre többféle ételt. 

Ez pedig az egészségtudatosság és a környezeti lábnyom szempontjából győztesként hozza ki mostanság az airfryert a fritőzzel szemben. A technológiák és a lehetőségek bőségének századában hajlamosak vagyunk az egyik végletből a másikba esni. Az airfryerek most olyan népszerűek, hogy szinte már rámondjuk a halálos ítéletet a zsiradékban történő sütésre. Az airfryer egészséges, az olaj egészségtelen. Pedig korántsem ilyen fekete-fehér a helyzet. Minden technológiának megvannak a maga előnyei mellett a hátrányai is. Ahogyan mindet lehet jól és nem veszélyes módon és mértékben, valamint rosszul, az eredményét tekintve egészségkárosító módon is alkalmazni. A levegős sütésnél például – annak szárazabb technológiája miatt – nagyobb a kockázata annak, hogy megég az étel, és ezáltal az egészségre káros vegyületek keletkezhetnek. Az olaj (vaj, egyéb zsiradék) többek között ezt, valamint az étel kiszáradását akadályozza meg a sütés során.

Kép

Fotó forrása: Profimedia – Red Dot

Sütő kontra airfryer

És mi a helyzet, ha az új masinát nem a fritőzzel, hanem a szintén levegős sütési technológiát alkalmazó társával, a hagyományos sütővel állítjuk egészség- és/vagy környezettudatossági versenybe? 

Madarász Tamás, a Háztartásigép-szaktechnikusi szakmai ismeretek szakkönyv szerzője és szakoktatója a kérdésemre elmondja, hogy az airfryerek kicsiben ugyanazzal a technológiával működnek, mint a hőlégbefúvós sütők: a készülék hátuljába épített ventilátor a körülötte található fűtőbetétre fújja a levegőt. A fűtőbetét felforrósodik, és felmelegíti a sütőteret. Az airfryerben, tekintettel annak kisebb méretére, ez a felmelegedési folyamat gyorsabb, mint a hagyományos sütőkben. Ezért mondják energiatakarékosabbnak ezt a sütési módszert. „Ha egy-két embernek készítünk ételt azonnali elfogyasztásra, akkor az airfryer kevesebb energia felhasználásával teszi mindezt, mint a hagyományos sütő. Mi is szívesen használjuk a feleségemmel. Ha azonban a családnak főzünk, és megtöltünk egy vagy akár több tepsit is, akkor már jobban megéri a sütőt használni. Hőlégbefúvós üzemmódban egyszerre több tepsiben is süthetünk” – teszi hozzá a szakember.

Elgondolkodtam. Mi az év nagyobb részében kettesben vagyunk a férjemmel, a nyarakat pedig egyedül töltöm itthon. Ideális célcsoportja lehetné(n)k az airfryer piaci szegmensnek.

De az a fránya e-hulladék…

A 2024-es adatok (ewastemonitor.info) szerint 2022-ben globális szinten 62 millió tonna elektronikai hulladékot képeztünk, vagyis a 2010-ben számolt 34 millió tonna napjainkra megduplázódott. Ez fejenként átlagosan 7,8 kilogrammot jelentett 2022-ben. 

Ennek a hulladékmennyiségnek – globálisan és átlagosan – 22,3 százalékát gyűjtöttük vissza, és dolgoztuk fel környezetbarát módon (vagyis hasznosítottuk újra vagy ártalmatlanítottuk). Vajon hogyan alakulnak majd ezek a számok 2029-ben, amikor 113,6 millió airfryert használunk majd, és vajon hány ilyen masina válik addigra hulladékká?

Szükségem van rá?

Ha felnézek a konyhaszekrényünk tetejére, találok ott olyan, korábban megvásárolt készüléket, amelyről ma már úgy gondolom, nem kellett volna megvennem. Tanulva a korábbi tapasztalatokból, felteszem magamnak a kérdést, szükségem van-e egy adott új termékre. Ha az airfryert nézem, akkor azt a választ adom, hogy nincs. Lehet, hogy a sütő egy kicsit hosszabb ideig melegszik fel, de a teljes életciklusának a környezeti lábnyoma biztosan kisebb, mintha veszek mellé egy másik készüléket is. Ha sütni szeretnék, mindig megtöltök egy vagy két tepsit, vagy egy nagyobb tálat. Több adagot készítek egyszerre. Így marad másnapra is. 

Jó megoldás lehet!

Mikor voksolnék mégis az airfryer mellett? Úgy gondolom, több esetben is remek lehetőség a forrólevegős minisütő. Például egy olyan kicsi lakásban, ahol nincs sütő a konyhában. A kollégiumba költöző csemete is kihasználhatja ezt a praktikus masinát, és fejlesztheti vele konyhai tudását. De akár lehet, hogy egy nyaralóba is sütő helyett ezt a készüléket választanám. Jó találmány ez, csak találjuk meg a helyét az életünkben! 

A cikk Mészáros Fanni Kis döntések, nagy dilemmák című sorozatának keretében jelent meg a Képmás magazinban. További részei itt érhetőek el.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt.

Változó idők

Jenny Erpenbeck Kairosz. című könyve szokatlan nézőpontból mutatja be az NDK széthullását. A történet szerint egy 19 éves egyetemista beleszeret egy nála 34 évvel idősebb, nős férfiba. A lány rajong a híres íróért, a férfi pedig kihasználja ezt. Manipuláció és érzelmi függőség útján még azt is eléri, hogy Katharina elsöprő szerelemnek lássa azt, ami valójában bántalmazás. 

Az NDK és az NSZK világának bemutatása nem csak díszletként szolgál a könyvben, hiszen Erpenbeck műve finoman szőtt kelet-európai korrajz is egyben, ami segít megérteni a 20. század ideológiai összefeszüléseit és az abból fakadó pusztítás hatásait. 

Hans visszaemlékezései nyomán elénk tárul a háborúban súlyos sebeket elszenvedő Berlin, a város, amely minden utcasarkon magán viselte a küzdelem nyomait: a lyukakat, a romokat, a semmibefutó villamossíneket, a kallódó embereket. 

Így válik a Katharina és Hans közötti korkülönbség írói eszközzé, megjelenítve egy történelmi korszakhatárt is a kapcsolatban. 

Katharina és Hans „szerelme” éppen abban az időben bontakozik ki, amikor Németországban a Berlini fal leomlása és az NDK megszűnése egy új korszak kezdetét jelzik. Hans egy régi rendszerben nőtt fel, egyszerre hordozza magában a kommunista ideológiát és a náci múlttal való szembesülés lenyomatait. Katharina ezzel szemben egy teljesen új világot testesít meg, tele van reménnyel és kiszolgáltatottsággal. Még nem nő, de már nem is gyerek: az átmenet állapotában van, akár csak az ország, amelyben él. Így válik ez a 34 év távolság olyan többrétegű metaforává, mely egyszerre utal a két ember közti hatalmi egyenlőtlenségre, egy másik német generáció felnövekvésére, a múlt lenyomatára és az új világ születése körüli bizonytalanságára.

Kép

Kép forrása: Libri

A szerző nem riad vissza az erotikus feszültség megjelenítésétől, de érzékenyen bánik a határokkal, hogy a jelenetek ne váljanak túl tolakodóvá. 

Ebben a történetben nincsenek hősök, csak esendő emberek, akik több évtizednyi rombolás után próbálnak túlélni és némi örömöt találni egy elnyomó rendszerben. 

Bár a Kairosz.- t első pillantásra a kapcsolat alakulása vezérli, a mélyebb rétegekben megjelenik egy kollektív történelmi törekvés is: Németország kísérlete arra, hogy tanulva a 20. század tragédiáiból, a jövőben mindig a történelem „jó oldalára” álljon. „El lehet temetni azt, ami volt? Nem” – írja a szerző, akinek könyvéből kiolvasható hogyan formálja a nácik miatt érzett lelkiismeretfurdalás ma is a német gondolkodást. 

Jenny Erpenbeck: Kairosz.. Park Könyvkiadó 2025. 321 oldal  

Miért olyan bonyolult a szerelem?

„Látlak, hallak, bízhatsz bennem, melletted állok” – ezekkel a szavakkal indul Julie Menanno Biztonságos kötődés című könyve, mely közérthetően kíván segítséget nyújtani mindazoknak, akik szeretnék jobban érteni önmagukat, párkapcsolataik működését, és vágynak az intimitás, stabilitás megteremtésére.

Miért olyan bonyolult a szerelem? És miért érezzük sokszor azt, hogy hiába szeretjük a másikat, mégis elbeszélünk egymás mellett? 

Menanno szerint a válaszokat a kötődési mintáinkban kell keresnünk. A szerző szerint ennek oka az, hogy olyan világban élünk, ahol az ember könnyen elveszítheti a kapcsolatot valódi szükségleteivel, mivel sokan soha nem tanulták meg felismerni, megfogalmazni és kifejezni azokat. 

Márpedig ezek a szükségletek – például a biztonság, az elfogadás, a kapcsolódás – kulcsszerepet játszanak abban, hogyan működünk valódi társakként valakivel egy párkapcsolatban.

A kötet három nagy egységre tagolódik. Az első részben saját kötődési szükségleteinket ismerhetjük meg, és ráláthatunk arra, hogyan alakították múltbéli tapasztalataink párkapcsolati működéseinket. A második rész a konfliktusok természetével és a megbékélés lehetőségeivel foglalkozik – hogyan beszélgessünk úgy, hogy a másik valóban meghalljon bennünket, és mi hogyan tudjunk valódi jelenléttel, figyelemmel részt venni a folyamatban. A harmadik rész gyakorlati útmutatót nyújt egy kiegyensúlyozott kapcsolat kiépítéséhez. Itt konkrét példákon, helyzeteken keresztül sajátíthatunk el új viselkedésmintákat.

Kép

Kép forrása: Libri

A könyv már az elején felteszi a kérdést: mikor tekinthető egészségesnek egy kapcsolat? Bár a válasz nem egyszerű, a szerző szándéka szerint a könyv végére érve az olvasó képes lesz felismerni, hogy mi működik jól, mi nem, és arra is rájöhet, hogyan lehet a helyzeten változtatni. A könyv olyan, mint egy terápiás folyamat: végigvezet a kötődési stílusok felismerésén, a múltból hozott sebeink feldolgozásán, a kommunikációs hibák feltérképezésén, és végül támogatást is nyújt a kapcsolat tudatos, szeretetteli újraépítésében. 

A szerző a kötődéselméletre alapozva azt vallja, hogy minden párkapcsolat egy spektrumon helyezkedik el – nincs tökéletes kapcsolat, és mindannyiunknak meg kell tanulnia megérteni és támogatni a másikat, még akkor is, ha az élet akadályokat emel elénk.

A szerző hat gyermeket nevel férjével Montanabán, és párkapcsolati és családterápiás szakemberként segíti ügyfeleit elakadásaik leküzdésében. A terapeuta könyve azok számára is hasznos lehet, akik most épp nincsenek párkapcsolatban, hiszen segít megérteni a múltbéli kapcsolatok dinamikáját, és felkészít egy tudatosabban megélt jövőre. Fontos kiemelni – ahogy azt a szerző is hangsúlyozza –, hogy a könyv nem nyújt megoldást bántalmazó kapcsolatokban élők számára, ezekben az esetekben szakértő segítségére van szükség. 

Ha segítségre van szükséged, hívd az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálatot: 06-80-20-55-20, [email protected] vagy a Nők a Nőkért Egyesületet (NANE): 06-80-505-101, [email protected] 

Julie Menanno: Biztonságos kötődés  Libri Könyvkiadó Kft. 2025. 424 oldal

Felfedezőút, ami a lapokon indul, de a természetben teljesedik ki

Peter Wohlleben neve sokak számára ismerősen cseng – könyveiben különleges érzékenységgel mesél az erdők titokzatos világáról, az élőlények sokrétű kapcsolódásairól. A felnőtteknek szóló írásai után most a legfiatalabb olvasókhoz szól, mégpedig az Hogyan cseperednek az állatgyerekek az erdőben? című, kifejezetten kezdő olvasóknak szánt művel.

A könyvben a betűméret, a szöveg tagolása, a tördelés és a játékos kérdések, feladványok mind azt szolgálják, hogy a természet iránti érdeklődés és szeretet már a legkisebbekben is gyökeret verjen. 

Wohlleben szövegei gyermeki logikával épülnek fel, mégis tudományosan megalapozottak – épp ettől olyan hiteles és szerethető ez a kis könyv.

A gyerekek megismerhetik a kötetből, hogyan születnek, cseperednek és tanulnak meg önállóan élni a különféle fajok, az őztől a mókuson át a vaddisznóig. A természet apró csodái ott rejtőznek az erdőben, de ahhoz, hogy észrevegyük őket, nem elég nézni, látni is kell! Ebben segítenek a könyv gyakorlatias feladatai, melyek elmélyítik a természetjárás élményét. Például: mi történik, ha cukros vizet teszünk egy hangyaösvény mellé? Kiderül, ha kipróbáljuk!

Wohlleben több mint két évtizedet töltött a Rheinland-Pfalz Tartományi Erdészeti Igazgatóság kötelékében, majd az erdők védelmének szentelte életét. Nemcsak mesél, hanem nevel is – kíváncsiságra, együttérzésre és odafigyelésre.

Kép

Kép forrása: Libri

Szeptemberi nyomtatott lapszámunkban egy másik különleges Wohlleben-könyvvel is találkozhattok, amely minden generációt közelebb visz a fák titokzatos életének megismeréséhez. 

Peter Wohlleben: Hogyan cseperednek az állatgyerekek az erdőben? Kolibri gyerekkönyvkiadó 2025. 61 oldal

Támogatott tartalom.

Gyerekként milyen álmokat szőtt a későbbi világutazó?

Érdekeltek a sarkvidékek, sok arktikus-antarktikus témájú könyvet olvastam. Foglalkoztattak a felfedezők, maga az utazás és az idegen kultúrák megismerése. Gyerekként leginkább Afrikába vágytam, és ez a vágy később sem aludt ki. Gimnazista koromban Nyíregyházáról Budapestre jártam, hogy szuahéli nyelven tanuljak. Az egyetemi évek alatt elterveztük, hogy megmásszuk a Kilimandzsárót. A délszláv háború közepette, 1992-ben Izraelen keresztül mentünk el Egyiptomba, de a szudáni határon nem jutottunk át, mert izraeli pecsét volt a papírunkon. Az első nagy utam Kínába és Mongóliába vezetett. Felfedeztük, hogy Ázsiában olcsóbb az utazás; a volt Szovjetunióban belföldi repülőjárattal a legdrágább jegy került százhúsz rubelbe. 

Két-két hónapot töltöttünk kint száz dollárból.

A hegymászásban mi volt az első sikerélmény?

Az egyetemen kezdtem el aktívan hegyet mászni. Az egyik évfolyamtársam, Mezey Laci már akkor vizsgázott hegymászó volt, vele mentünk el a Kaukázusba. Ez az élmény megalapozta a továbbiakat. Az egyetem után Lacival, Abaházi Péterrel és Klein Dáviddal szerveztünk egy expedíciót a Hindukus közel legmagasabb – 7708 méteres – csúcsára. Fiatalon, komolyabb tapasztalatok nélkül vágtunk bele, ketten értünk el a csúcsra, és négy hónapig ismerkedtünk Pakisztánnal.

A nyolcezresek mennyire vonzották?

A tizennégyből három nyolcezresnek álltam a legmagasabb pontján – Broad Peak, Gasherbrum II, Cho Oyu –, az Everest csúcsát kétszer közelítettem meg. A Nanga Parbat téli megmászása addig senkinek sem sikerült, nekünk sem, de néhány évvel később az olaszok megmászták. Jártunk a Sisapangmán, és a Gasherbrum I-gyel is próbálkoztunk.

A magashegyekben lehet biztonságosan és kockázatmentesen tervezni? 

Úgy gondolom, a balesetek legnagyobb százaléka emberi hibából adódik. 

Akik bajba kerülnek, nem mérték fel reálisan az erőállapotukat, rosszul ítélték meg az út nehézségi fokát, elnézték az időjárást vagy az élelmiszerkészletet.

Ha egy lavinaveszélyes részt éjszaka mászunk, relatíve nagyobb az esély, hogy megússzuk lavina nélkül. A hegygerinc általában biztonságosabb, viszont technikailag nehezebben mászható és szelesebb, ami sok energiát kivesz. Mindenhol másfajta veszélyek leselkednek, ezért mindenkinek a saját tudásához mérten kell választania. 

Amikor elérkezik az a pillanat, hogy nincs értelme továbbhaladni, hogyan mérlegeli a visszafordulás lehetőségét? 

Az Everest csúcsától kétszáz méterre is vissza tudtam fordulni 2002-ben. Délután két óra volt, nem ittam eleget, mert ellopták a sátrunkat, és oxigén nélkül mentünk. Kiszámítottam, hogy ebben a tempóban minimum háromórányira van a csúcs, és még legalább ennyi idő ide visszaérni, vagyis este nyolckor lennék ugyanitt. Meghoztam a racionális döntést, pedig nagy tétje volt, hiszen akkor még magyar nem járt fent, én lehettem volna az első. Huszonnégy órán belül beigazolódott, hogy jól választottam. Amikor leértem a legfelső táborba, az utolsókat rúgtam. Görcsölt a rekeszizmom, ki voltam száradva, és ott sem tudtunk inni. Erőss Zsolt és Várkonyi Laci egy hét múlva visszatértek, de én nem tudtam regenerálódni.

Az oxigénhiányos állapot mennyire számít a határaink kitágításának vagy akár istenkísértésnek?

Érdekes, hogy élettanilag körülbelül 9000 méteres magasságot tud elviselni az ember a tengerszint fölött. Mit ad Isten, a Föld legmagasabb csúcsa 8850 méter. Akkor miért ne próbálhatnánk meg? Az ötvenes években bolondnak gondolták azokat, akik belevágtak a maratonfutásba. Akkor negyvenkét kilométer őrültségnek tűnt az átlagember számára, mára pedig elértük a háromszáz kilométeres versenyeket is. Ha csak a távolságot szeretném megtenni, mehetnék autóval vagy biciklivel. A hegymászásban is több fokozata van a segítség elfogadásának: különböző oxigénhasználat, nem fogom meg a kötelet, vagy akkor megyek, amikor nincs ott senki. Ez nem szenzációhajhászás, hanem a saját fizikai határaim megtapasztalása. 

Ellene vagyok a hegymászók heroizálásának. Legtöbben azért mennek a hegyekbe, mert szeretnek ott lenni, és az ott töltött negyven-ötven nap nem végtelen mazochista tortúra. 

A csúcstámadás fizikailag nehéz, de ez az idő egy-két százaléknyi kihívást jelent, ugyanakkor az egész nagyon élvezetes. 

Mindegyik földrész magaslatain járt?

Ha a Föld hét kontinensének a csúcsait nézzük, szinte mindegyiken másztam, bár Afrikában a Kilimandzsárón még nem, csak a Rwenzorin, ami szintén magashegy. Az Antarktiszon Kovalcsik Krisztával mi voltunk az első magyarok, és elértük a legmagasabb pontját, a Vinson-hegyet is. Jártam Észak- és Dél-Amerika hegycsúcsain, Pápua Új-Guinea szigetén pedig csak pár méter hiányzott a Puncak Jaya teljesítéséhez. 

Kép

Fotó: Bach Máté

Ha választania kellene az eddigi kalandos élményei közül, melyek lennének a lista élén?

Az egyik mindenképp a Hindukus, amit fiatalon vettünk célba, egyedüli hegymászóként az egész hegységben. A téli élmények a legkülönlegesebbek, mert akkor nincs tömeg. Amikor Mezey Lacival és két barátunkkal a dél-amerikai Aconcaugán snowboardoztunk, száz kilométeres körzetben nem volt ember. Alaszkában a Denalin májustól augusztusig ezerötszáz hegymászó fordul meg – szemben az Everesttel, ahol mindössze négyszázan –, de télen ott sem volt senki rajtunk kívül. Az antarktiszi expedíció is kiemelkedik, bár oda nem télen mentünk.

Az Északi- és Déli-sarkot hogyan lehet elérni napjainkban? 

Húsz éve még keveset lehetett olvasni arról, hogy hogyan működhet mindez, ha valaki nem klasszikus felfedező. Dél-Amerikában Victor Serov asztrofizikustól tudtam meg, hogy az arktikus expedíció mindenki számára elérhető. Egy fokot – légvonalban körülbelül száztíz kilométert – kell megtenni, ami hét-tíz napot vesz igénybe, a tereptől függően. 

Két orosz tudós szervezésében magyarként először léptünk az Északi-sark mozgó jégtáblájára.

 A Déli-sarkhoz hegymászó tapasztalatra is szükség volt. Ötezer kilométert repültünk Dél-Amerika legdélibb pontjából az Antarktisz belsejébe. Punta Arenasban több mint egy hetet vártunk a kedvező időjárásra, hogy a repülőgép a helyi állandó szélben le tudjon szállni. A kutatóbázisokon kívül egy bázis várja a turistákat, akik az antarktiszi nyár folyamán indulnak el a teljes útvonalon. 

Az ingerszegény, zord környezetben hogyan lehet átvészelni hónapokat? 

Sarkvidéki felfedezők félkész termékekkel mentek, hogy addig a felszereléseiket javítsák. Én is így érkeztem sok esetben, és volt, hogy Katmanduban varrtam meg a húzózsákomat. Lehet vinni hangoskönyveket, zenét, de engem megnyugtat az ingerek hiánya, amikor hallom a gondolataimat. Közel a természet, jó leülni egy kávéval, és nézni a napfelkeltét vagy naplementét, rajzolgatni, csupáncsak élni. Nem baj a mai világban, ha le tudunk lassulni és magunkkal foglalkozni. 

A családja nyitott a kalandokra?

Élettani okokból eddig nem mentünk nagyobb magasságokba. A legkisebb gyerekem tizenegy éves lett, vele kenutúráztunk, de az Everest alaptábort is megpróbálhatnánk. A család többi tagja a tengerpartot kedveli. Síelni szeretnek, de a hidegben gyalogolni kevésbé.

A mindennapjai is a kihívásokról szólnak? 

Nem szeretek száguldozni sem autóval, sem sível, de nem hátrálok meg a kihívások elől, ami egy építkezés vagy három gyerek felnevelése is lehet. Maximalistaként vagy teljes erőbedobással űzök valamit, vagy bele sem fogok. Ezért nem búvárkodom, mert akkor Mauritiustól kezdve legalább tizenöt országba el kellene jutnom. Talán később, ha már nehezebben mozgok. 

Az extrém helyzetek, erőpróbák segítik a hétköznapi problémamegoldást? 

Abszolút. Amikor cégeket vezettem, a csapatépítésbe és a szervezeti felépítésbe belejátszott, hogy ki az, akivel az Antarktiszon áttelelnék. Ha kerestem egy embert, elsősorban a személyiségét néztem. Lehet, hogy még nem tudott jeget mászni, ami megtanulható, viszont az együttműködést és az empátiát csak egy élet során lehet elsajátítani. 

Az utazások alatt adódtak humoros helyzetek?

Volt, amikor ránk lőttek, mert féltek tőlünk Egyiptomban, azután ingyen megnézhettük a Királyok völgyében Tutanhamon sírját. Szintén Egyiptomban a Földközi-tengerben fürödtünk, és néhány helyi ember is beszállt közénk röplabdázni. Egyszer csak az egyikük igazoltatni akart, fürdőgatyában. Mondtuk, hogy most játszottunk együtt, mire elment, és visszajött ugyanabban a rövidgatyában egy géppisztollyal. Egy japán expedíció táborozott egy gleccser völgyén 2000-ben, mellettünk kétszáz méterre. Hírt kaptunk arról, hogy az egyik mászó combját eltalálta egy legördülő kő, és nincs orvosuk. Dr. Vida Gáborral átmentünk hozzá, aki összevarrta a sebet. Másnap átjött a japán expedíció vezetője, megkereste Dávidot, a mi vezetőnket, és megköszönte neki, hogy kölcsönadta az orvosát. Gábornak, aki közben jelen volt, semmit sem mondott. Ha az embereket közel engedjük magunkhoz, fantasztikus történeteket élhetünk át. 

Az interjú eredetileg a Képmás magazin 2025. márciusi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Sokan kongatják a vészharangot, hogy a turizmus jelenlegi formái nem tarthatók tovább. Mi a legnagyobb baj a turizmussal napjainkban?

A legégetőbb probléma az a nézet, hogy a turizmus nem lehet fenntartható, hiszen a közlekedés nem igazán környezetbarát, hacsaknem kerékpárral vagy gyalog utazunk. A legtöbben azonban manapság még úgy gondolkodnak: az a „valódi” utazás, ha minimum repülőre ülünk. Ez a szemlélet viszont nem fenntartható. Erre egyre többen kezdenek ráébredni, megjelentek mozgalmak, mint például a flygskam, azaz repülésszégyen: már nem posztolnak a közösségi médiában arról, hogy repülnek, csak arról, hogy valahol ott vannak.

Ez így elég farizeus hozzáállás.

A globális károsanyag-kibocsátás 8–10 százalékát teszi ki a turizmussal kapcsolatos közlekedés, de sokan érzik, hogy például a repülés a legkevésbé fenntartható közlekedési forma. Az ártalmakat mindenképp csökkenteni kell valahogy – ez a kiindulópont. Ugyanakkor a sok bizonytalanság és a rossz lelkiismeret ütközik az ember egyik legalapvetőbb igényével, vágyával, hogy szeretne kiszakadni a mókuskerékből, mást, máshol, máshogyan csinálni, mint a mindennapokban. A feladat, hogy e diszkrepanciát valahogy feloldjuk. 

Hogyan lehet a túlturizmusnak gátat szabni?

A koronavírus-járvány utáni bődületes ágazati felpattanás tanúi vagyunk, ma már a világturizmus számai meghaladták a covid előtti időszakét. 

Egyre erőteljesebben fogyasztjuk a körülöttünk lévő világot, pedig a pandémia alatt megjelent cikkekben még azt jövendölték a szakemberek, hogy az emberiség bölcsebb, megfontoltabb lesz.

Mi valósult meg a jóslatok közül?

Nem sok, manapság gyakran akár 200 ezer repülőgép is közlekedik naponta világszerte. Az ember ember maradt a maga önző módján. Akik a fenntartható turizmus világában tevékenykedve próbálják ezt az ellentmondást feloldani, igyekeznek optimalizálni a kereteket, lehetőség szerint csökkenteni az ártalmakat, sőt már megjelent olyan irány is, hogy ne csak visszaszorítsák a veszteségeket, de a turizmus segítségével oldjanak meg problémákat.

Mi a teória lényege?

Az Ausztriában érvényben lévő turisztikai stratégia elsődleges célja, hogy paradigmaváltást hajtson végre: nem a turisták érdekeit veszik figyelembe első helyen, hanem a helyben élők életminőségét. A döntéshozók feladata abban áll, hogy optimalizálják a folyamatokat, így a helyben élők, a szabadidő-gazdaság ágazatában dolgozók és a látogatók egyaránt megtalálják a számításukat. 

A turista mit adhat a pénzén kívül?

Az osztrákok a szlovénokra, a dánokra, a svájciakra tekintenek jó példaként, ezekben az országokban már korábban elindultak az úgynevezett „újturizmus” felé. Erre az ösvényre Ausztriában a bécsiek léptek a legkorábban, akik már 2019-ben kijöttek a saját stratégiájukkal, amit ők látogatógazdaságnak hívnak. Kimondták: a legfontosabb indikátor, hogy a bécsiek mennyire elégedettek a turizmus hatásaival. Folyamatosan mérik kerületenként a város lakóinak elégedettségindexét egy 1-től 10-ig tartó skálán, a cél, hogy a mutató soha ne süllyedjen 9 alá. (Jelenleg tízből kilenc lakos elégedett, még nem érzi tehernek maga körül a turizmus jelenségét.) Ha ez alatti értéket mérnek, beavatkoznak a folyamatokba. 

Milyen lehetőségek állnak rendelkezésükre?

Két éve hirdettek meg egy programot, aminek keretében a cityből a külvárosok felé „húzzák ki” a turistákat. A cél, hogy sehol ne legyen egyszerre túl sok vagy túl kevés turista. A külvárosokban elindították a „heartbeat street”, vagyis a pulzáló utcák kampányt, megvizsgálták, milyen problémák alakultak ki az egyes városrészekben. A covid hatásaként például több üzlet is bezárt, a helyiségek üresen álltak (mint például Budapesten a Rákóczi úton). Létrehoztak egy projekttársaságot, ami új életet lehel ezekbe az üzletekbe pop up közösségi terek, szállások kialakításával. 

Miként képzeljünk el egy pop up szállást?

Használaton kívüli, üresen álló, például korábbi lámpa- vagy textilüzletbe telepítettek szállásokat, sok esetben még a belső architektúrán sem változtattak. Az elnéptelenedett helyiségekben elhelyeztek ágyat, asztalt, szekrényt, zuhanykabint, lefóliázták a kirakatokat, így csak kifelé lehet látni, befelé nem. Digitálisan lehet bejelentkezni a kvázi szállodai szobába. 

Kialakult egy korábban nem létezett turisztikai termék, ami azt az élményt nyújtja a látogatónak, hogy elvegyülhet a helyiek világában. Live like a local, azaz élj úgy, mint egy helyi – ez az egyik iránya az újturizmusnak. 

Hogyan tudnak e szemlélethez kapcsolódni a helyiek, a különböző társadalmi rétegek?

Ausztriára is jellemző a városi elmagányosodás az idősek körében. A döntéshozók a negatív spirálból a társadalmi fenntarthatóság jegyében igyekeztek kiszakítani a szépkorúakat, és létrehoztak egy kávézóláncot, amit stílusosan Vollpensionra, vagyis nyugdíjra kereszteltek. A kávézókba sütni, főzni, beszélgetni szerető idős embereket gyűjtöttek, egy startup cég a vállalkozás mögé tette a HACCP- és a digitális foglalási rendszert. 

A lánc egységei ma a legtrendibb kávézóknak számítanak, mert a vendégek is érzik, hogy egy jó ügy részesei, hiszen az idősek pénzhez jutnak, társaságban vannak, értelmet nyer időskori életük, miközben a vendég kipróbálhatja gyermekkorunk házias ízeit, osztrák specialitásokat, kuglófokat, réteseket. Parádés példa a fenntarthatóságra egy jelentéktelen helyen működő kis butikszálloda is, ami az első zéró energiamérlegű hotel volt a világon: csak annyi energiát használ fel, amennyit napenergiával, hőszivattyúval megtermel. Vagyis az újturizmus szemléletének a zászlóshajója. 

Kép

Kovács Balázs nemzetközi turizmus szakértő – Fotó forrása: GD Consulting

Milyen narratívát csatolnak ezekhez a projektekhez, hogy valóban működőképesek legyenek?

A fogyasztói társadalom harmadik szakaszába érkeztünk: már nem a terméket, a szolgáltatást, hanem az azokhoz kapcsolódó kerettörténetet kell eladni. Az említett szálloda erre kiváló minta: a hotelben tematikus szobákat rendeztek be az ENSZ 17 fenntarthatósági irányelvéhez kapcsolódva. Edukálják a vendégeket: a szobákban különböző megújuló energiát előállító egységek alkatrészei jelennek meg. Az igazgatónő a bolhapiacon vesz bútorokat, amelyeket egy kerületben működő, hátrányos helyzetű embereket foglalkoztató céggel újíttat fel. A reggeliztetőben a székek huzata a munkatársak elhasznált farmerjaiból készül. Nincs munkaerőhiány, a direktor asztalán tornyosulnak az életrajzok, mindenki ott akar dolgozni. Az újturizmus a találkozások művészete, már nem az az utazás célja, hogy kipipáljuk a látnivalókat. A sightseeing helyett terjed a lifeseeing, az attrakciók megtekintése helyett a turisták bekapcsolódnak a helyiek életébe. 

Mi a feladata mindebben a turisztikai szakembereknek?

Nem a látványosságokhoz készítenek marketingterveket, hanem növelik és mélyítik az interakciók számát. Linzben például már nem idegenvezetőnek hívják a guide-okat, hanem a „találkozások moderátorának”. A helyi turisztikai egyesület folyamatosan képzi a munkatársait arra, hogy képesek legyenek összekapcsolni a helyieket a látogatókkal. Vagy, hogy egy másik példát is említsek: Dánia fővárosában létrehozták a CopenPay rendszert, aminek keretében egy szívességbankba „fizethetünk” be.

Hogy működik az a rendszer?

Aki Koppenhágába érkezik, választhat egy tevékenységet, amellyel a helyieken segít, például bevásárolhat egy helyi nyugdíjasnak, cserébe múzeumbelépőt kap. A segítség lényegében valutaként használható. 

A város egy részét megtekinthetjük kajakkal is, de a túra ára borsos. Ha azonban a turista vállalja, hogy vezetés során a kajakkal haladva összegyűjti a vízen úszó szemetet, a szolgáltatás ingyenes.

Vagyis a helyiek úgy takaríttatják ki a városukat a turistákkal, hogy utóbbiak még élvezik is.

Jól értem, hogy már nem a vendégéjszaka a legfontosabb mutató?

Bécsben már évek óta nem, országos szinten nyár elejétől az elfogadottsági index az első számú mutató. 

Magyarország mikorra juthat el e szintre?

Döbbenetes, de valójában már eljutott, ám míg mi általában a kitalálásban vagyunk jók, más népek a megvalósításban. Húsz évvel ezelőtt az első nemzeti turizmusfejlesztési stratégia (NTS) tartalmazta, hogy a célpiramis csúcsa az életminőség javítása legyen. Kidolgoztunk hozzá egy intézkedési tervet, aminek egyik első pontja így hangzott: ki kell alakítani egy turizmusspecifikus életminőség-indexet. A kezdeti sikerek után sajnos ez a kezdeményezés később elhalt. 

Amiről eddig beszéltünk, egytől egyig remek kezdeményezés, de hogy lehet rávenni egy átlagturistát arra, hogy ne az alacsony költségek vagy a népszerű desztinációk felől tervezze meg, hol nyaral? Hiszen sok utazó ma már nem is az alapján választ célpontot, hogy mi érdekli, hanem az a döntő szempont, hová a legolcsóbb a repülőjegy.

El kell telni egy kis időnek, hogy elterjednek a jó gyakorlatok, hogy át tudjuk ültetni a gondolatot: a turizmus nem arról szól, hogy minél olcsóbban jussunk el valahová, hanem a felelősségteljes döntésről. Vegyük példának a dohányzást: pár évtizede még sikknek számított, ma már nem az. Ausztriában egyre kevésbé „menő” a fiatalok körében autót vezetni – igaz e trendhez szükséges a jó infrastruktúra és a létező alternatívák. A másik döntő tényező, hogy vannak-e a környezetünkben elérhető jó sztorik, mert ha igen, azokat biztosan ki akarja próbálni a többség.  

Magyarországon milyen mértékben van jelen a fenntarthatóságra építő új turizmus?

Amikor két éve Veszprém volt Európa Kulturális Fővárosa (EKF), a megyeszékhely összefogott 116 településsel, és végigvitte a programot minden viszály nélkül. Betonba öntött invesztíciók helyett hálózatokat hoztak létre, a helyiek életminőségét javító beruházásokat támogattak, közösségi terek – piac, kávézó, reggelizőhelyek – nyitását ösztönözték. Miután vége lett az eseménysorozatnak, a program ment tovább. Veszprém e feladatra tudatosan készült, a döntéshozók már évekkel az EKF előtt felkerestek olyan helyszíneket külföldön, ahol tanulmányozhattak jó példákat. 

Hogyan lehet a jó gyakorlatot átültetni más településekre, régiókba?

A 117 polgármester mind egy-egy nagykövete a jó gyakorlatoknak, fel lehet őket keresni, beszélgetni velük a tapasztalataikról. 

Meg lehet nézni Veszprém belvárosának utcaképét, miként alakult át, milyen nagyszerű közösségi terek születtek akár lakótelepen is, vagy épp barnamezős beruházások keretében, ahol elősegítik az emberek közötti interakciókat. 

Tanulmányozni kell nemzetközi együttműködéseket, átvenni a modern technológiákat, és elengedhetetlen hálózatban gondolkodni. A jó hír, hogy nekünk már nem kell végighaladnunk azokon a fázisokon, amelyeket mások bejártak, nyugodtan átugorhatunk fejlődési szakaszokat. És végül, ne felejtsünk el ismételni: ha csinálunk valami jót, fejlesszük tökéletesre, és ismételjük! Ez a siker receptje.

A plasztikai sebészet: orvosi szakma vagy szépségipar?

Az elmúlt években a plasztikai sebészet sokkal ismertebbé és elfogadottabbá vált, nem kis részben a médiának köszönhetően. Dr. Debreczeni Béla azonban fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy ez az orvosi szakterület nem pusztán a szépségipar része, hanem komoly egészségügyi tevékenység is.

Sokan összekeverik az esztétikai és helyreállító beavatkozásokat, pedig utóbbiak aránya meglepően magas. Ezek célja gyakran nemcsak a külső megjelenés, hanem a testkép és az önbizalom helyreállítása is.

„Nem mindenáron kell operálni” – mondja a sebész, hozzátéve: ha felvetődik a gyanú, hogy a páciens nem reálisan látja önmagát, az orvos felelőssége, hogy megálljt parancsoljon, és pszichológust vonjon be.

Társadalmi elvárások és testkép

A beszélgetés során többször előkerült, milyen mélyen befolyásolják döntéseinket a társadalmi elvárások, és hogyan alakítják azt, hogy mit tartunk elfogadhatónak a saját testünkkel kapcsolatban. A plasztikai műtét tehát nem csupán orvosi kérdés, hanem pszichológiai és társadalmi rétegei is vannak.

Dr. Debreczeni Béla elmondta: bár sokszor javasolja pszichológus bevonását, a pácienst nem küldheti kötelezően szakemberhez – és ez néha félreértésekhez vezet. „Volt már egy kis durci-murci ebből, még Facebook-poszt is született, hogy hogy merészelem azt mondani valakinek, hogy pszichológusra lenne szüksége. Én csak javaslom. És azt szoktam mondani: inkább előtte könnyezzünk, mint utána.”

Egy ötgyermekes anya döntése – szövődmények és lelki veszteségek

Sevcsik Anna személyes története is megmutatja, mennyire összefonódhatnak a helyreállító és az esztétikai szempontok. Öt gyermek szülése és szoptatása után a túlságosan megnagyobbodott mellei nemcsak testi panaszokat, például hátfájást okoztak, hanem esztétikailag is zavarták. Hosszú vívódás után döntött a mellkisebbítő műtét mellett.

„Cicinként 2,5 kilót vettek le. Nem kaptam megfelelő méretű melltartót, és mindennap fájt a hátam. Nagyon vágytam arra, hogy újra csinosan mutassak a társadalom felé is, meg önmagam felé is.”

A döntést férje és nagyobb lányai is támogatták. A beavatkozás állami keretek között zajlott, mivel egészségügyi indok alapján támogatható volt – de a kontrollvizsgálatok során súlyos rendszerhibákkal szembesült:

„Kétszer ugyanazzal az orvossal nem találkoztam, és amikor kétségbeesve kértem segítséget, visszapattintottak.” 

A legmegrázóbb pillanat azonban csak ezután következett: „Egy kontroll során az orvos a mellbimbómat nézte, majd azt mondta: »Ez így kuka.«”

Később derült ki számára, hogy a műtét szövődményeként elhaltak a mellbimbói – erről azonban nem kapott előzetes tájékoztatást. „Öt gyermeket szoptattam, a testiségemben is fontos szerepe volt ennek. Ezt elveszíteni nőként… azt gondolom, senkinek nem kívánom.”

Testi és lelki folyamat – nem a vágással ér véget

A műtét után férje empatikus jelenléte és a rekonstrukció során Dr. Debreczeni Béla érzékeny hozzáállása sokat segített a lelki gyógyulásban. „Amikor kétségbeesve írok neki egy SMS-t, válaszol. Tudja, hogy én sérült vagyok, és ehhez mérten áll hozzám.”

A főorvos kiemelte: egy műtét nem ér véget a vágással – testi és lelki felkészülés szükséges. Fontos, hogy a döntés belső meggyőződésen alapuljon, ne külső nyomáson. „Nem azért jövünk műtétre, mert azt mondta a szomszédasszony vagy a férj. Itt önmagában kell rend legyen valakiben.”

A plasztikai sebész nem pszichológus – közvetve mégis hatással lehet a lélekre. „Nagyon sokszor ők nagyon sokat tudnak segíteni azzal, hogy a testet építik – a lelket meg ezáltal egy kicsit összerakják” – fogalmazta meg Anna.

A műtétek lelki hozadéka – vagy kockázata

„Akkora hozadéka egyetlen plasztikai sebészeti beavatkozásnak sincs, mint egy jól sikerült mellplasztikának” – állítja Dr. Debreczeni Béla. 

Tapasztalata szerint ez a műtét hozza a legnagyobb lelki fordulatot, mert a nőiesség egyik leglátványosabb szimbólumát érinti. Ezzel szemben például az orrplasztika esetében sokkal több a csalódás lehetősége – különösen, ha irreális elvárásokkal érkezik a páciens.

„Az arc közepe az orrunk, ha valaki orrplasztikára vállalkozik, nagyon ki van élezve az eredményre.” Anna testképe mellett az öltözködése és nőiessége is átalakult: míg korábban „fiúsan” öltözött, a műtét után újra élvezni kezdte a nőies ruhadarabokat. „Én most így szeretem magam.”

Plasztikaiműtét-függőség?

Az adásban felvetődik az is, hogy egyesek „rákaphatnak” a plasztikai műtétek ízére. Dr. Debreczeni Béla határozott: „Ha valaki hajszolja az orvosát, akkor nem szabad elvállalni ezt a dolgot.” Az orvos felelőssége felismerni az irreális elvárásokat, különösen, ha valaki több beavatkozást szeretne egyszerre – ez nemcsak szakmailag, hanem pszichésen is kockázatos.

Per vagy párbeszéd?

Anna története rávilágít a korrekt tájékoztatás fontosságára. Bár sokáig gondolkodott rajta, végül nem indított pert – de más formában igyekszik felhívni a figyelmet a hiányosságokra:

„Jogunk van szóban és írásban is tudni, milyen szövődmények lehetnek. Nem szabad elmenni szó nélkül ezek mellett.”

A doktor úr szerint a perek gyakran újra traumatizálják a pácienst: „Többszöri szakértői vizsgálatok, minden alkalommal a sebek feltépődnek.” 

A peren kívüli megegyezések sokszor gyorsabb, emberségesebb megoldást kínálnak.

A sebészet: szolgálat, ami visszahat

„Nem repülő- és hajómodelleket rakok össze, hanem próbálom ugyanazzal a kis minuciózus igényességgel összetenni a szöveteket.” Dr. Debreczeni Béla a munkáját alkotásként éli meg – de hozzáteszi, hogy a sebészet kőkemény mesterség, amely könnyen kiégéshez vezethet. „Az orvosoknak is szükségük van testi-lelki rekreációra, hogy másnap is smiley módon tudjanak bemenni a rendelőbe.”

Hogyan döntenénk a gyerekeink helyett?

A beszélgetés zárásaként Bóna Judit arra kérdezett rá, mit tenne Anna, ha egyik lánya esztétikai okból szeretne plasztikai műtétet. „Talán annyit néznék meg, hogy ne legyen azért ez egy kicsit túlzott ötlet, és akkor ebben próbálnék segíteni… Ha nekiállok véleményezni, lehet, hogy pont az ellentettjét érem el.”

Dr. Debreczeni Béla szerint is kulcsfontosságú a családi háttér: „Ha széthúzás van egy családban, akkor nem is szabad megoperálni a pácienst.” Anna a saját döntéséről is megerősítette: „Mi együtt választottunk implantot... két olyan férfi, akit fontosnak tartottam ennél a döntésnél, ott volt. Nagyon sokat jelentett.”

„Ha szeretjük önmagunkat, ezt sugározzuk kifelé is... nagyon boldog vagyok, hogy meg mertem ezt lépni” – mondta Anna. 

„… kivirult a nőiessége. Ez a nő megváltozott. Valami történt” – tette hozzá az orvos.

A plasztikai műtét jó esetben nem felszínes döntés, hanem egy belső késztetésen alapuló, tudatos választás. Testi és lelki gyógyuláshoz is vezethet – de csak akkor, ha az orvos és a páciens egyaránt komolyan veszi a felkészülést, az utókezelést, és van tér az őszinte kommunikációra, még a legnehezebb pillanatokban is. 

A test gyógyítása olykor a lélek helyreállításához is hozzájárul.

Egy olyan téma, amiről nem szoktunk így beszélni – pedig kellene. Hallgasd meg a teljes adást a Spiritusz podcastban.

A valódi történetek a szűrők alatt rejtőznek. Ebben a hónapban azt keressük: mi történik akkor, ha nem akarunk tökéletesnek látszani – csak jelen lenni. 
Augusztusban a hónap témája: #nofilter
Kapcsolódó cikkeinket itt éritek el.

„Régebben a kamaszok elsősorban a közvetlen környezetükből választottak mintákat: például egy testvér, szülő, tanár vagy akár egy »menő« ismerős is inspiráló hatással lehetett rájuk. A szakember szerint ma ez részben még mindig érvényes, hiszen továbbra is fontos, milyen értékek és példák jelennek meg a családban vagy a közvetlen környezetben, viszont napjainkra ez jelentősen eltolódott az online tér és az influenszerkultúra irányába. A fiatalok egyre inkább a digitális tartalomgyártókhoz igazodnak, sokszor ezek a személyek dönthetik el azt is, mi számít menőnek vagy éppen »cikinek«” – mondja Thoma Gábor.

A szakember szerint a közösségi média mint információforrás önmagában nem jó vagy rossz – inkább a használat módja a kulcskérdés. Ha egy gyerek kicsi korától kezdve kontroll nélkül lehet a képernyő előtt, akkor felnőve is esélyes, hogy az internethasználata mellőzi az egészséges kritikát. Ez pedig nyitottá teszi mindenféle torz mintára, beleértve a szexualitással kapcsolatos üzeneteket is. 

Ám szerencsére egyre több olyan fiatal van, akik tudatosabban használják a digitális teret. 

Ma már rengeteg edukatív csatorna létezik, ahol a szexualitásról, párkapcsolatokról, mentális egészségről beszélnek. Ezek sok szempontból olyanok, mint régen a Bravo magazin „Szerelem, szex, gyengédség” rovata – csak modernebb, hitelesebb és közvetlenebb hangnemben. Ezek a platformok ugyan nem mindig szakmai mélységűek, de sok esetben sokkal hitelesebbek egy tinédzser szemében. Egyszerűen azért, mert a kortársak készítik, és azonos nyelvet beszélnek. 

Nyilván jobb lenne, ha az iskolákban lennének olyan beszélgetések, amelyeket szakemberek – például pszichológus, nőgyógyász, urológus, szociális munkás – vezetnének, akik őszintén el tudják mondani, mi is az, amit a gyerekek a képernyőn látnak. De amíg ez nem rendszeres, addig marad az internet – a jó és rossz tartalmaival együtt. A kihívás az, hogy a gyerekeknek meg kell tanulniuk szűrni a látottakat. Ehhez szükségük van egyfajta kritikai gondolkodásra, amit – ideális esetben – a családtól, tanároktól, a környezettől tanulnak meg. 

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

„A közösségi média az esetek többségében valóban torz képet közvetít a testképről, a szexualitásról és a párkapcsolatokról is, de én azt látom, hogy a valódi hatás még mindig inkább a közvetlen kapcsolatokból ered: amit a nővérem mond, a barátom mesél vagy amit otthon látok – ezek a legnagyobb befolyásolók. A közösségi média – bár hat – nem írja felül a belső érzéseket.” 

„És sokszor épp a saját értékrend, a belső bizonytalanság vagy a kapcsolati tapasztalat hiánya lesz az, ami végül megvédi a fiatalokat attól, hogy olyasmibe menjenek bele, ami számukra nem oké” – hangsúlyozza a szakember a család és a szűkebb környezet szerepét a digitális világ hatásaival szemben.

A digitális térben lehet sületlenséget is olvasni bőven, de gondolatébresztőként ezek sokszor működnek. Egy videó vagy poszt nem feltétlenül határozza meg, hogyan viselkedem a saját kapcsolatomban, ezek a külső impulzusok inkább katalizátorok, és nem helyettesítik azokat az élő mintákat, amiket a családból hozunk.

„Ha én azt láttam, hogy apa minden második nap virágot hozott anyának, akkor nekem természetes lesz, hogy egy nőnek kijár a figyelmesség. És nőként ezt én is elvárom majd a saját kapcsolatomban – nem feltétlenül virág formájában, de a lényege ugyanaz: megbecsülést szeretnék. Ha viszont azt láttam, hogy a szüleim ordítottak, repültek a tányérok, akkor valószínűleg számomra is ez lesz a norma. A közösségi média ehhez képest csak ötleteket ad – de nem valódi mintát. Egy harsány TikTok-videó nem fogja meghatározni, hogyan viselkedem a párommal. De egy beszélgetés vagy egy valós élmény igen” – mondja a szexuálpszichológus.

Nem lehet megúszni – a szexuális nevelés felelőssége

A szülő nem maradhat kívülálló a gyermeke szexuális nevelésében. Nem létezik „majd egyszer felvilágosítom” típusú megúszás – különösen nem a mai világban. A digitális korszakban a gyerekek már egészen kis korban találkoznak szexualizált tartalmakkal – sokszor még azelőtt, hogy értenék, mit is látnak, és a digitális eszközöket sem lehet teljesen kizárni az életükből. Hiába próbáljuk halogatni: eljön az a pont, amikor már csak azért is adunk a gyereknek telefont, mert minden más osztálytársának van. Kompromisszumként korlátozzuk az eszközhasználatot, de elkerülhetetlen, hogy a gyerek találkozzon a szexualitással – ha nem a képernyőn, akkor a strandon, vagy akár kortársakon keresztül. 

Ha mi hallgatunk róla, a gyerek azt tanulja meg: a szex tabu. Valami, amitől félni kell, amit a felnőttek szégyellnek, vagy amit titokban kell tartani. 

Ez eleinte, tiltott gyümölcsként még vonzóbbá is teheti a dolgot, ugyanakkor hosszú távon komoly szorongáshoz, gátlásokhoz, önbizalom-problémákhoz is vezethet. Sokan felnőttként is küzdenek azzal, hogy képtelenek felszabadultan, örömteli módon megélni a szexualitást, pusztán azért, mert otthon ezt a témát elhallgatták vagy megbélyegezték.

„A szexualitásról már óvodáskorban is lehet beszélni – az életkornak megfelelő szinten. Egy háromévesnek elegendő annyi, hogy »a fiúknak kukijuk van, a lányoknak puncijuk«, és a csókolózás a felnőttek közti szeretet jele. Egy nyolcévesnek már el lehet mondani, hogy a szex a testi közelség egyik formája, ami két embert – akik szeretik egymást – boldoggá tehet. Kamaszkorban pedig elérkezik az idő arra is, hogy a behatolásról, az örömről, a test érettségéről, a védekezésről és a határokról is beszéljünk. Nem reklámozzuk a szexet. Nem is bagatellizáljuk. Egyszerűen megmutatjuk: létezik, természetes, és lehet szép” – mondja Thoma Gábor.

A legfontosabb: a szexért nem jár büntetés. Nem a szülői szeretet elvesztését kell kockáztatni, hanem éppen azt kell éreznie a gyereknek, hogy ő akkor is szerethető, ha már felnőtt döntéseket hoz. A legnagyobb hiba, ha azt gondoljuk, nekünk már nem kell tanulnunk. Nem tudunk hiteles választ adni, ha mi magunk sem értjük a kérdést. Ha megértjük a világot, amiben a gyerekünk él, jobban tudunk benne vele együtt lenni. És ha ezt időben elkezdjük, akkor a szexről is lehet majd úgy beszélni, mint bármi másról: tabuk nélkül, őszintén, együttműködve.

A riport első része itt érhető el.

A valódi történetek a szűrők alatt rejtőznek. Ebben a hónapban azt keressük: mi történik akkor, ha nem akarunk tökéletesnek látszani – csak jelen lenni. 
Augusztusban a hónap témája: #nofilter
Kapcsolódó cikkeinket itt éritek el.

Mire jó a zarándoklat? 

A zarándoklat nagyszerű kiszakadási lehetőség a hétköznapokból, amikor időt adunk magunknak, a Jóistennek és a társainknak arra, hogy újragondoljuk az életünket. Mindnyájunknak van a szívében egy belső iránytű, ami pontosan mutatja az irányt, de a hétköznapok zajában nincs időnk ránézni. Minden zarándoklat egy belső út egy szent hely felé, amikor az életünket járjuk kicsiben, újrahangolhatjuk ezt az iránytűt, és új irányt szabhatunk az életünknek. 

A peregrinus (a latin zarándok kifejezés) abból áll, hogy „per ager”, vagyis aki „a földeken átmegy”. 

Egy olyan ember, aki kiszakad az otthoni kényelméből, aki megéli a kiszolgáltatottságot, aki úton van, mint ahogy egész életünkben úton vagyunk. 

Amit tapasztalunk út közben, azt beépíthetjük a mindennapokba.

A fiatalok is szívesen bekapcsolódnak ebbe? Hogyan veszik rá őket?

Igen, és ezt csodaként élem meg. Nem vesszük rá őket, hanem embereket képezünk, akik elkötelezetten dolgoznak a fiatalokért, ők a titkai a Zarándoktábornak. Ha egy fiatal látja, hogy a vezetője hiteles, és számára vonzó értékeket tud felmutatni, akkor elmegy vele a Zarándoktáborba, még ha nem is tudja pontosan, hogy az mit jelent. Egyre többen jönnek, az első évben 270-en vettek részt, idén több mint 1200-an, sokan visszatérnek. Olyanok is vannak, akik a 18 éves korhatárt elérve a képzést is elvégezték, mert szeretnék továbbadni, ami kaptak.

A fiatalok nem szeretik, ha megmondják nekik a kész válaszokat, mi nem is szeretnénk megmondani azokat. Az a célunk, hogy kapjanak impulzusokat, kérdéseket, és az út folyamán mindenki a saját válaszait tudja megtalálni az élete nagy kérdéseire, kerüljön közelebb a valódi önmagához, a Jóistenhez, a társaihoz.

Maga az út is megdolgozza az embert, elindít bennünk valamit. Mert elfáradok, a határaimat feszegetem, érnek olyan élmények, amik a hétköznapokban nem. Ha ehhez még jó támpontok is vannak, akkor az ember nagy felismerésekre juthat.

Honnan jött az ötlet, hogy ilyen tábort szervezzenek? 

A Zarándoktábor az országos Vándortábor Program részét képezi, amelynek támogatója az Aktív Magyarországért Felelős Államtitkárság. Amikor a Zarándoktábor 2020-ban elindult, a többi ágazat, a Bringás Vándor, az Erdei Vándor és a Vízi Vándor táborok már sikeresen működtek. Egy nagy zarándoktapasztalattal rendelkező munkatárs részéről jött a gondolat, hogy milyen jó lenne egy zarándoklat témájú is. Együtt ötleteltünk a zarándokvezetésben járatos kollégákkal, ifjúsági zarándoklatok szervezőivel, és az egyeztetések során kirajzolódott, milyen elemek legyenek benne, mi legyen a lelki íve a programnak.

2020. január végére elkészült a honlapunk, ahol a Tihany-Pannonhalma útvonalra már lehetett időpontokat foglalni. Kezdetben összesen három csoport jelentkezett. Március 15-én a pandémia miatt bezárták az összes iskolát, ezért úgy indult a program, hogy akiket meg akartunk szólítani, azok nem voltak az iskolában. A feladatunkhoz tartozott az is, hogy szervezzünk egy képzést a vezetőknek, hiszen az összes vándortábor-ágazatban egy-egy 3-4 napos szakirányú továbbképzést végeznek a vezetők, így lesznek jogosultak tábort vezetni.

Kép

Gáll Zsófia szakmai vezető – Fotó forrása: Gáll Zsófia

Honnan jönnek a diákok? Nem hívőket is várnak?

Felső tagozatos általános iskolások, középiskolások, egyetemisták és főiskolások is jöhetnek 25 éves kor alatt. Nagyon sokfelől jönnek, nemcsak egyházi intézményekből, hanem állami iskolákból is. Jellemzően hittanosok, plébániai csoportok, családos közösségek érkeznek, és több keresztény felekezettől is csatlakoznak. 

Olyan gyerekeket is ismerünk, akik nem voltak megkeresztelve, és a Zarándoktábor után megkeresztelkedtek. 

Főleg olyanokat hívunk, akik ismerik a keresztény élet alapköveit, de szeretettel várunk mindenkit, akiben van nyitottság, és szívesen jön. 

Mik a célpontok? 

A zarándoklatok célpontja nemcsak egy-egy turisztikai attrakció, hanem egy szent hely. Hisszük és tapasztaljuk, vannak olyan helyek, ahol valahogy közelebb érezzük magunkat a Jóistenhez. Ilyenek a kegyhelyek, ilyen célpontokat választottunk ki, de az is fontos volt az útvonalak kijelölésénél, hogy lehetőleg érintsenek szerzetesi közösségeket, akik lelki erőműként tudják segíteni az úton lévőket. 

Fotó: Domján Zorka

Miből áll a program? Mi segíti a ráhangolódást az útra?

A képzésnek az is része, hogy a zarándokvezetők fizikailag és lelkileg is úton tudjanak tartani egy csoportot. Ehhez sok segítséget adunk a kezükbe, például a zarándokfüzeteket. Minden napnak van egy témája, és az adott témához szentírási szakaszok, kérdések, rövid impulzusok, elgondolkodtató szövegek, énekek, reggeli zsoltárok kapcsolódnak. 

Egy online segédanyagot is kapnak, amiben találnak gyakorlatokat, játékokat, különböző zenéket, történeteket, verseket. Minden vezető ki tudja választani azt, ami az ő személyiségéhez, karizmájához illik. Ezen kívül a vezetők GPS-tackeket is kapnak, illetve egy bizonyos alkalmazásban telefonon is követni tudják az útvonalat. Kapnak egy úgynevezett Úton tartót, ami tartalmazza az összes útleírást, a szolgáltatók elérhetőségét és minden praktikus információt.

A képzésen megtanítjuk, hogy milyen elemekből épül fel egy zarándoklat. Már az ébresztő is ráhangol a napra. Fontos elem a reggeli ima, ez általában a napi zsoltár a füzetben. Útközben a csoport tart megállókat, akkor lehet a füzet aznapi tartalmaiból valamit felolvasni, vagy a napi témával kapcsolatos impulzust, gondolatébresztőt, gyakorlatot tartani. Javasoljuk, hogy mindennap legyenek az úton csendszakaszok.

Mit jelent a csendszakasz?

Ez azt jelenti, hogy a csoport tagjai átkelnek egy úgynevezett csendkapun (amit botokból állítanak fel), ekkor beköszönt a csend. A kapu érzékelteti, hogy egy másfajta világba lépünk át, ahol az Istennel, a természettel és önmagunkkal lépünk kapcsolatba. 

A csendszakasz lehetőség arra, hogy a jelenben legyünk, reflektáljunk a saját megéléseinkre, észrevegyük, milyen gyönyörű helyeken megyünk, meghalljuk a Jóisten hangját. 

Egy csendénekkel indul, egyesével elindulnak az emberek leszakadozva. A végén csendben várják be egymást, úgy lesz feloldva a csend, hogy megint megszólal az ének. 

Fontos még az emmauszi beszélgetés, ahol ketten-hárman mennek együtt az úton, és egy adott témáról, kérdésről beszélgetnek. Ehhez iránymutatást ad a vezető, általában a zarándokfüzet kérdései alapján. Azért emmauszi, mert a Bibliából ismert emmauszi történet alapján bízunk benne, hogy ahol ketten-hárman mennek, Jézus is odaszegődik melléjük. Ilyenkor bensőséges beszélgetések szoktak kialakulni.

A nap egyik fénypontja a megosztókör, ami általában este van. Ilyenkor ránézünk, hogy az út, amit együtt jártunk, milyen nyomokat hagyott bennünk, milyen élményeink vannak, hol érintett meg bennünket a Jóisten, mik voltak azok a szavak, beszélgetések, tartalmak, amelyeken érdemes még tovább gondolkodnunk. 

Hogyan fogadják a diákok a nehéz körülményeket, a kellemetlen időjárást?

Szerintem az egyik csoda az, hogy mindenféle időjárást át lehet élni. Az elmúlt héten hőségriadó volt, amikor elindultunk, ez három napig tartott, utána jött egy szélvihar zivatarral. Egy kis romos házikóba tudtunk behúzódni a viharban, utána húsz fokot hűlt a hőmérséklet. Többször megáztunk, átéltük az orkánszerű szelet is, de közben voltak napsütés időszakok, és a végén szivárvány! Ez az életünk része. 

Nagyon fontosnak találom, hogy ezeken végigmenjünk, akkor is, ha szokatlan, mert a hétköznapokon az esőbe csak szükség esetén megyünk ki. Az derül ki a végén, hogy amitől annyira rettegtünk, az teljesen járható, legfeljebb vizes leszek, sáros lesz a cipőm, de megélem azt a szabadságot, hogy egy idő után minden mindegy, ennél már nem leszek vizesebb. Ilyen élményeket nem szerzünk úgy, hogy házon belülről nézzük a vihart. 

Az életünk is olyan, hogy bizonyos dolgokat nem érdemes sürgetni, hanem megvan az idejük, végig kell mennünk a belső viharainkon és nehézségeinken is. 

A küzdelmes szakaszokon járva elengedhetetlen, hogy ott legyenek velünk a társak. Akik nagy félelemmel indultak – vajon képesek-e megtenni ezt a nagy utat –, megfogalmazzák, hogy a közösség ereje mennyire segítette őket, amikor nehéz volt az út.

A fiatalok visszajelzése alapján mi érinti meg őket a legjobban? Mit tesznek le, és mit visznek magukkal?

A visszajelző űrlapokból az derül ki, hogy az egyik legnagyobb dolog, amiért hálásak, az a csend. A virtuális világ beszippant, annyira rabjai vagyunk a telefonoknak, a kütyüknek, hogy magától az ember ritkán teremt csendet. Amikor a csendben megélik, hogy milyen gyönyörű a világ, és mennyi mindent tudnak felfedezni, ha ráéreznek az ízére, akkor ők kérik a csendszakaszt. A másik, amit kiemelnek, az a sok beszélgetés, a közösségi együttlét és az, hogy magukkal kapcsolatban sok mindenre rájönnek: többre vagyok képes, mint gondoltam, milyen értékesek a társaim, nem is tudtam, milyen jó fej, akivel párba kerültem. Írják, hogy közelebb kerültek a Jóistenhez. Ez egy nagy közösségi élmény, sok csoport visszajelzi, hogy a közösség is sokat fejlődött.

Azt gondolom, hogy a fiataljaink nagyon meg vannak terhelve, sokan családi nehézséget, betegséget hordoznak. Ez az út lehetőség arra, hogy ezeket letegyük, vagy jobban rábízzuk magunkat a Gondviselésre. Vannak olyan terheink, amiket saját magunknak köszönhetünk: a bűneink, a hibáink. Ezektől is tudunk szabadulni. Jó az, ha megtisztulva, új iránnyal, új elhatározásokkal tudjuk folytatni az életünket.

A szexuális érés gyakorlatilag a születésünktől fogva tartó folyamat, nem kamaszkorban kezdődik. Thoma Gábor szerint amikor egy óvodás a nadrágjában matat, az a felnőttek szemében gyakran aggasztónak tűnhet, de valójában ez egy természetes önfelfedező folyamat része. „Ilyenkor még nem beszélünk tudatos szexualitásról, csupán arról, hogy a gyermek felfedezi, hol esik neki jól az érintés. A szexuális érés korai szakasza azzal is jár, hogy a gyerekek észreveszik a testi különbségeket: »Neked miért nincs kukid?«, »Nekem miért van?« – az ilyen kérdések teljesen természetesek, ezek indítják el a szexuális identitás fejlődését” – magyarázza a szakértő.

Kamaszkorban ehhez már tudatosság is társul. Már nemcsak az érdekli őket, hogy „valami más van ott”, hanem az is, hogy „hogyan néz ki az én testem másokéhoz képest”, „megfelelek-e a normáknak?” A fiúknál ez általában később jön el: egy 9–10 éves kisfiút nem feltétlenül az érdekel, hogy a lányoknak mekkora a mellük, inkább azt nézi, szimpatikus-e valaki, van-e közös érdeklődés, vagyis a pszichoszexuális érdeklődés ilyenkor még inkább emocionális jellegű. 

A lányoknál a testhez való viszony tudatosodása jellemzően hamarabb beindul, hiszen rajtuk sokkal látványosabbak a kezdődő fizikai változások, és már kiskamaszkorban megjelennek az összehasonlítások: „neki már nő a melle, nekem még nem”, vagy épp fordítva: „nekem már túl nagy, ez normális?”

„Ahogy növekszik a gyerek, a figyelme kiterjed más testtájakra is, de itt még nincs meg a valós tudás arról, hogy mi az a szex. A kamaszok használják ugyan a »szexi« szót, amit gyakran hallanak a felnőttektől, a médiából, idősebb testvérektől, de sokszor nem értik, mit jelent valójában. Ez a szó olyan testi jegyekre utal – dús keblek, széles csípő, feszes fenék, illetve olyan testbeszéd, viselkedés –, amelyek a hagyományos párválasztásban termékenységi és egészségi állapotra utaló jelzések, egyben szexuális hívóingerek, de a gyerekek ezt még nem tudják. Ők csak ismétlik a hallott szavakat. Viszont a szülőnek itt érdemes bekapcsolódnia, és például egy beszélgetésben elmagyarázni, mit jelent az, hogy »szexi«, miért használjuk ezt a szót, és mi az, ami mögötte van” – javasolja a szakember.

Kép

Illusztráció: Képmás kollázs

Mi a szex?

A szexuális érés óhatatlanul beindul, akár akarjuk, akár nem. A lányoknál a testi változások – például a szőrösödés vagy az első menstruáció – előbb-utóbb szembetűnővé válnak. A fiúknál hasonlóképpen: először tapasztalnak éjszakai merevedést, magömlést, de nem biztos, hogy értik, mi történik. Egyesek azonnal megkérdezik a szülőt, mások évekig titkolják, míg végül kiderül. A testi tapasztalatok mellett pedig természetesen megindul a szexuális gondolkodás is. A gyerekek óhatatlanul is találkoznak ilyen jellegű tartalmakkal – filmekben, interneten, közösségi médiában –, és ezekből gyorsabban rakják össze a szexualitás fogalmát, mint ahogy azt a saját érettségük követni tudná, vagyis mentálisan, pszichésen és biológiailag még nem tartanak ott, viszont a külső ingerek már előrébb viszik őket. 

Ez az éretlenség és a túl korai információáradat pedig könnyen összezavarhatja őket.

„Ráadásul azt is nagyon nehéz pontosan meghatározni, hogy mi a »szex«, hiszen már az is kérdés, mikortól számít valami szexuális érintkezésnek. Vannak, akik csak a tényleges közösülést tekintik igazi szexnek, mások szerint már a nyelves csók is ide tartozik. Ezért nem lehet egységes választ adni arra, hogy valaki mikor kezdi a szexuális életet. Minden attól függ, milyen értékeket, szabályokat, félelmeket, mintákat hoz otthonról, és milyen közegben szocializálódik” – világít rá a szex definiálásának nehézségeire Thoma Gábor.

Ki, mikor kezdi?

A szakirodalomban és a gyakorlati tapasztalatokban két ellentétes trend figyelhető meg: egyrészről a fiatalok egy jelentős része a korábbinál hamarabb válik szexuálisan aktívvá, másrészről egyre inkább kirajzolódik az a tendencia, hogy sokukat már kevésbé érdekli a szex – telítődnek, mert túl sok az inger, túl korán, túl direkt módon jelenik meg az életükben a szexualitás, és ők úgy védekeznek, hogy egyszerűen nemet mondanak rá.

„Egy szociológus a ’80-as évek glam metal korszakának példáján keresztül magyarázza ezt a jelenséget: ha egy fiú »üzletember családban« nő fel, ahol az apa mindig öltönyt hord, akkor a lázadás az lesz, hogy a fiú flitteres göncökbe bújik és tupírozza a haját, és nem még szűkebb öltönyt vesz fel – pont azért, mert az ellentéte akar lenni annak, amit otthon lát.” 

„Ma ugyanez történik a szexualitással: ha az elvárás az, hogy szexelj, légy kívánatos, legyél mindig tettre kész, akkor a válasz lehet a tagadás és az elhatárolódás” – világít rá a szexualitás elleni lázadás okaira a szakember.

Persze az is közrejátszik ennek a folyamatnak a kulminálódásában, hogy azt a fajta szeretetteli, intimebb szexualitást, amire a valóságban a legtöbb ember vágyik, a médiában kevés helyen lehet látni (a streamingszolgáltatóknál szerencsére fordulni látszik ez a tendencia, ott egyre több produkcióban kap teret például a nők öröme). De még mindig sok az extrém szexjelenet: domináns nőket és férfiakat, extrém pózokat, túlzó, gyakran életidegen vágyakat mutatnak, melyek egy tapasztalatlan tinédzser számára elrettentők lehetnek. 

Még akkor is, ha a szereplők vonzók és idealizáltak. Egy 14–16 éves lány számára különösen frusztráló lehet az a média által közvetített kép, miszerint egy nő gyakran olyan ideál, amely mindig kívánatos és csábító. De mi van, ha ő szeretne önazonos maradni, mert pozitívabb az énképe, és többre tartja magát annál, hogy mások elvárásai szabják meg azt, ki legyen, és hogyan viselkedjen? Ez Thoma Gábor szerint nem csak a lányokra jellemző gondolatmenet, hasonló érzésekkel küzdenek a fiúk is:

„Ott ül a kamasz, aki épp csak próbálja kitalálni, ki is ő valójában, és nézi a pornót – amiben mindenki tökéletes, a teljesítményük pedig szürreális –, és teljesen elbizonytalanodik. Miközben mindenhonnan az az üzenet árad felé: a férfi legyen szexuális ragadozó, domináljon, ezzel ő képtelen azonosulni – vagy épp azt érzi, nem rúghat labdába –, és egyszer csak azt mondja: »ebből inkább kimaradok«.”

„Ezért is választja egyre több fiatal azt az utat, hogy nem akar kísérletezgetni, mert a testét tiszteli annyira, hogy inkább vár, és csak olyasvalakivel szeretné megélni a szexualitást, akit valóban szeret.” 

Sokan tudatosan vagy ösztönösen, netán kényszerből kivonják magukat a túlszexualizált kultúrából. Japánban például – ahol a népességfogyás társadalmi válságot okoz – a fiatal felnőttek körében visszaesett a párkapcsolati és szexuális aktivitás. Az ok: a túl sok stressz, a folyamatos teljesítményre irányuló társadalmi elvárás. Se kedvük, se energiájuk, de idejük és pénzük sincs ismerkedni, párkapcsolatok felé nyitni. A családalapítás különösen riasztó lehetőség számukra, hiszen hatalmas erőforrást igényel, nem is beszélve arról, hogy a karriert évekre megakaszthatja. 

„Az én tinédzserkoromban a szexualitás izgató, egyben tabusított téma volt, amelyhez nehéz volt hozzáférni. Ezért is számított hatalmas eseménynek, amikor a haverokkal 11–12 évesen papírgyűjtés közben a kupac alján rátaláltunk pár pornóújságra. 

A vágy, a kíváncsiság és a fantáziák adták a szexuális hajtóerőt. A jelenlegi generációk ezzel szemben már gyerekként is napi szinten találkoznak szexuális tartalmakkal. 

A közösségi média, a videómegosztók, a reklámok intenzív és gyakran túl direkt vizuális ingerei miatt a szexualitás nem különleges, hanem sokak számára túl sok és túl korai lesz. A túlterheltség miatt sok fiatal ma tudatosan elfordul ettől a témától: inkább a videójátékokban, edzésben vagy bármilyen más, gyermekkori érdeklődési területben találják meg az önkifejezés lehetőségét” – magyarázza a szexuálpszichológus.

A riport második része itt érhető el.

A valódi történetek a szűrők alatt rejtőznek. Ebben a hónapban azt keressük: mi történik akkor, ha nem akarunk tökéletesnek látszani – csak jelen lenni. 
Augusztusban a hónap témája: #nofilter
Kapcsolódó cikkeinket itt éritek el.

Fotográfusként önnek mit jelent a valódi arc?

Amikor fényképezünk, a valóság adja a lehetőséget, hogy bármit megjelenítsünk, mégsem feltétlenül a valóságot mutatjuk meg. Az arckép vagy portré, az ember képmása a személyiség bemutatására is hivatott. A jó portré nemcsak felszínes külső jegyeket ábrázol – szép kalap, megannyi ránc, tiszta arc –, hanem az ember belső tartalmát is tükrözi. Ez a jellemrajz formai megoldásában sokféle lehet: egész alakos, szűk kivágású arckép, akár csoportkép. Kell némi tapasztalat vagy pszichológiai ismeret ahhoz, hogy akit nem ismerünk régóta, annak az arcát néhány másodperc alatt a „szeleteire bontva” egy jellemet rakjunk össze magunkban. És az még nem biztos, hogy az illető valós jellemrajza lesz.

Eifert János fotóművész – Fotó forrása: Eifert János gyűjteménye

Miben különböztek a múlt portréival szemben támasztott elvárások a maiaktól?

Yousuf Karsh, a 20. század egyik legnagyobb portréfényképésze híres művészek, politikusok megörökítésével történelmi körképet rajzolt. A nagyokról úgy készített fotót, hogy egy-egy ismert személyiséget összehozott a maga nimbuszával. Választott egy rá jellemző környezetet, beállította, megrendezte a portrét, akár egy színházi előadást vagy filmet, tehát a régi portrék sem elkapott pillanatképek voltak. Karsh 1941 decemberében fényképezhette Winston Churchillt a kanadai parlament két házának együttes ülésén tartott beszéde közben. Kétpercnyi időt kapott a felvétel elkészítésére. Churchill belépett a helyiségbe, a közvetlenül azelőtt meggyújtott szivarját szívva. Karsh nem akarta, hogy a szivar is a képen legyen, ezért odalépett Churchillhez: „Uram, itt egy hamutartó.”

Ezzel nem ért el eredményt, ekkor azt mondta: „Pardon!”, majd kikapta a szivart Churchill szájából, és ebben a pillanatban le is fényképezte.

A fénykép, mely a harcra kész Anglia szimbólumává vált, Karsh-t híressé tette. Az az erő és elszántság, amely Churchill arcán tükröződött – miközben kikapták a szájából a szivart –, megerősítette az angol nép eltökéltségét, amely épp akkor viselte a náci bombatámadások teljes súlyát. Az emberek imádták a képet, arra gondolva, hogy ez a rettenthetetlen tekintetű Churchill mondja nekik azokat a felkavaró hatású beszédeket.

Mindig is elfogadott volt, hogy a fotós mondanivalót szánjon egy portrénak, s annak érdekében alakítsa?

Jó példa erre Annie Leibovitz amerikai fotográfus, akinek az elsősorban zenészekről, táncosokról, színészekről és más hírességekről készült portréi nemcsak „arcfelismerő” képek, hanem fontos mondanivalót hordoznak. Ő volt a második fotós, akinek még életében önálló kiállítást szentelt a washingtoni National Portrait Gallery. Ikonikus képein éppúgy szerepel Michael Jackson, mint Susan Sontag, II. Erzsébet királynő, Mick Jagger, Patti Smith, a várandós Demi Moore meztelenül, a testére festett ruhában, Whoopi Goldberg egy fürdőkádnyi tejben fekve, felülről fotózva. 1980-ban John Lennont a halála reggelén fényképezte le, ahogy átöleli az ágyon Yoko Onót, ez lett az utolsó fotó az énekesről. Leibovitz készítette az első hivatalosan közölt fotókat Tom Cruise és Katie Holmes gyermekéről, Suriról (2006), de erős fotói születtek a Zelenszkij-házaspárról (2022) is. Képei pont azért a kedvenceim, mert az arcfelismerésen túl fontos gondolatokat, érzelmeket közvetítenek.

Önnek mi az ars poeticája?

Számomra játék a fotográfia. Nagyon komoly játék, ami jelenti a világ megismerésének lehetőségét, találkozásokat, új feladatokat és azt a szabadságot, hogy a gondolataimat a saját képi nyelvemen közölhetem. Nézni, látni, láttatni – ez a képíró, a fotográfus feladata, miközben egyensúlyozik a képzelet és a valóság peremén.

Szokták mondani, hogy a fotóművészet a pillanat művészete, de én hozzáteszem, hogy a gondolkodás művészete is.

Amikor lenyomjuk az exponálógombot, a pillanat töredékét rögzítjük, de ezt a mozdulatot egy egész élet tapasztalata, érettsége, társadalmi háttere, a közösség, ahová tartozunk, az élményeink mind befolyásolják.

Kép

Művész hangszerével, Dr. Déry Károly, 2025 – Fotó: Eifert János

A fotográfus tehát nemcsak dokumentál, hanem koncepción gondolkozik, tudatos döntéseket hoz…

Még az is kifejeződhet a fotográfus tudatos álláspontjában, hogy mikor nem fényképez. Mert vannak emberek, helyzetek, akik, amik olyan ellenérzést, tiltakozást váltanak ki belőlem erkölcsi vagy más okból, hogy nem örökíthetem meg őket. Nem állítok szobrot nekik az utókor számára. Amikor az 1800-as évek Amerikájában egy sorozatgyilkost halálra ítéltek, még a neve említését is törölték mindenhonnan – ennél nagyobb büntetést az akasztás mellett nem kaphatott. Hiszen látjuk: merényletek, robbantások, túszejtések történnek csak azért, hogy a gyilkos fölhívja magára a figyelmet, és átmenetileg a média fókuszába kerüljön. Ez az ő „beteljesülése”, miközben a cselekedete mélyen elítélendő.

Egyetért azzal, hogy amint egy el nem készült portrénak is üzenete van, úgy egy jó fotón a valódi arc túlmutat önmagán?

Az arc „viselője” a fotón sokszor szinte csak modellként működik közre, a róla készült portré több lesz, mint a nevéhez fűződő képmás. A világ tíz legjobb fotográfusa közé sorolt, általam is nagyra becsült, már elhunyt Tóth Istvánnak van egy csodálatos, 1970-ben készült, Nehéz út volt című portréja, amely egy idős, ráncos arcú parasztembert ábrázol. A típus a fontos, az életsors, amit megtestesít. Bence Pál 1948-as Bányaomlás című sorozatából pedig a Megmenekült… című portré kitörölhetetlen az emlékezetemből. Több tucat bányász hunyt el a bányaomlásban, amit a kép alanya túlélt, még pokrócot is terítettek rá, ahogy koszosan, fáradtan, riadtan előkerült.

Egy portrén egy kifejező arc olyan lehet, mint a színész arca, aki a filmben vagy a színházban előadja a ráosztott szerepet.

Korniss Péter Leltár című kiállításának egyik alanya pedig egy székely asszony volt, aki Budapesten árult valamit népviseletben, egy nejlonszatyorral a kezében, háttérben egy lakóteleppel. Az igazi ábrázolás az, amikor nem retusáljuk le a képről a nejlonszatyrot.

És mit gondol a ráncok, bőrhibák retusálásáról, ami a digitális korban igencsak uralkodó lett?

Régen ha valaki betévedt egy műterembe, és rendelt magáról egy portrét, természetes volt, hogy retusált képet kapott. Eltüntetve a zavaró ráncokat, akár 10–20 évvel megfiatalítva az ábrázolt személyt. Sokan akkoriban is elvárták, hogy szebbek legyenek, és a fotográfus nem szeretett volna illúziókat rombolni. Nyilván a világítással is játszunk, de nem az a cél, hogy szépítő csalásokat alkalmazzunk, hanem hogy ha rendelésre dolgozunk, figyelembe vegyük az alany kérését, elvárásait. Viszont szép portrét nem feltétlenül a Miss Hungary győzteséről vagy egy profi fotómodellről tudunk készíteni, hanem a természetes emberről. Nekem sok esetben pont az tetszik egy nőben, amikor a vidámság hevében az élénk, kedves tekintetén, a szeme sarkában szétfutnak a mosolyráncok. Van, amit csak a ráncok adnak vissza hitelesen.

Milyen trükköket alkalmaznak még, vagy alkalmaztak korábban, amikor még nem az online filterek jelentették a trendet?

Szűrőket használtak, vagy egy kis üveglapot bekentek krémmel, és óvatosan az objektív elé helyezték. Ez akár a képszéleket vagy az egyes részleteket finoman ellágyította, a szembevilágító csúcsfényeket pedig csillagfényre bontotta. Ha valakit ki akartunk gúnyolni, halszemoptikával fotóztuk, s torz lett az orra, komikus a hatása. De már Arisztotelész is háromféle arcképet különböztetett meg: az idealizált, a naturalista és a szatirikus portrét.

A keresztény vallás pedig a lelket tartotta fontosabbnak a testnél, ezért évszázadokon át szinte mellőzte a festészetben a portré műfaját – csak a reneszánsz nyomán támadt fel a portréfestészet, magabiztos öntudattal kiteljesedve.

Divatos volt a nagy embereket a történelmi nagyságukat kiemelve akár hősi pózban megjeleníteni. Jacques Louis David „Napóleon átkel az Alpokon 1800. május 20-án” című, 1801-ben készült festményén a nagy embert ágaskodó lovon, díszegyenruhában, lobogó köpenyben, drámai felhőzettel a háttérben örökítette meg. Ezzel szemben jöttek a gúnyrajzok, a karikatúrák a képzőművészetben, amik nevetségessé tették még azokat is, akik úgy gondolták, többet érdemelnének. A festészetnek ezt a feladatát a fotográfia 1839-től átvette, így a festők, szobrászok megkönnyebbülhettek.

Lőrinc Kati Katával, 1996– Fotó: Eifert János

Ha jól rakom össze a képet, akkor korántsem csak a 21. századra jellemző, hogy egy-egy portréval az emberek valamilyen hatást igyekeznek elérni, csak ez valaha a hadvezérek, politikusok, művészek kiváltsága volt, ma pedig a közösségi médiában már bárki élhet hasonló eszközökkel.

Mindig is volt háttérszándék, üzenet a portrék mögött. Még a hetvenes években fényképeztem megbízásból egy vezérigazgatót, akit az irodájából nem tudtam kimozdítani, az íróasztalánál kellett megörökítenem, mögötte egy nagy ablakkal. A portréfényképezésnél nem véletlenül szoktunk például derítőlapokat használni, ami arra is jó, hogy a portréalany szemében megjelenjenek bizonyos fények. Nos, az én esetemben a vezérigazgató elvtársnak – az ablaknak háttal ülve – nem jelent meg fény a szemében. Márpedig egy fénytelen tekintet, ha rosszul világítunk vagy rossz pozíciót választunk, még egy Nobel-díjas tudóst is képes butának ábrázolni. Nem volt nálam derítőlap, de találtam egy friss Népszabadságot, azt nyitottam ki, ami föl is derítette az arcot. És megjelent benne az a bizonyos fény.

A vezető elvtárs pedig megdicsért, amiért még a Népszabadságot is bevontam a kompozícióba, pedig az újság természetesen nem került rá a képre, csak derítőlapként szolgált.

Ön sokáig táncosként járta a világot, mielőtt a képei jártak volna be hasonló utat. A fotóművészi szemléletét mennyiben határozza meg a táncos múltja?

A Honvéd Táncegyüttesben táncoltam tizenhét éven át, sokat szerepeltünk televízióban, filmekben is. Rengeteget tanultam a világosító próbákból, ahol Novák „Tata” beállította rajtunk, velünk a fényeket. Ott tapasztaltam meg, a fények tánc közben is mennyire fontosak: még a fehér ingünk, vagy ha lányról volt szó, a fehér jelmeze is derített. Ha magamhoz öleltem, az arcán csodásan megjelentek az ingem reflexei, ha pedig távolodtam, visszatért az árnyékba. Vallom, hogy ott tanultam meg világítani. A kompozíciót, a „térlátást” pedig a koreográfia, a térforma segítette. A táncosok ráadásul 180 fokos szögben látnak: ha széttárják a karjukat, előre néznek, de oldalra is érzékelnek, így tudnak például a mellettük állókhoz egyenes vonalban felsorakozni, anélkül, hogy jobbra-balra kapkodnák a fejüket. 

De a legfontosabb: bármilyen emberábrázolásnál, legyen az portré vagy táncfotó, ha az arcon nem jelenik meg érzelem, hiába szép a póz, hiába nagyszerű a mozdulat, nem lesz lelke a képnek. Ezért, ha én fényképezek és lehetséges, alap, hogy szóljon a zene. Nemcsak ritmusba rendezi a mozdulatokat, hanem ez hozza meg a szemekbe az érzelmet is.

A valódi történetek a szűrők alatt rejtőznek. Ebben a hónapban azt keressük: mi történik akkor, ha nem akarunk tökéletesnek látszani – csak jelen lenni. 
Augusztusban a hónap témája: #nofilter
Kapcsolódó cikkeinket itt éritek el.