2025-ben már tizenkilencedik alkalommal kerül megrendezésre az Ars Sacra Fesztivál, amely a szakrális művészet sokszínűségét felmutató országos – és mára már határokon is átívelő – kulturális eseménysorozattá nőtte ki magát. A fesztivál idei mottója: „A remény zarándokai”.

A rendezvény célja, hogy a művészet és a közösségi élmény erejével megszólítsa a mai kor emberét, hidat építsen múlt és jelen, ember és transzcendens, hívő és kereső között. 

Emellett, a szépségen keresztül megérinteni a lelket, és a hiten, a reményen, szereteten keresztül formálni az embert. A szakrális művészet nemcsak gyönyörködtet, de elgondolkodtat, elcsendesít, és segít rátalálni a belső harmóniára.

A programok ingyenesen látogathatók.

A remény ünnepe

A 2025-ös Ars Sacra fesztivál központi gondolata a remény, amely nélkül lehetetlen élni. Lehet szó mindennapi reményről – egy új napról, egy jó hír érkezéséről –, vagy az örök élet ígéretéről. A remény mindig az öröm forrása, a művészet pedig képes ezt a reményt megszólaltatni, láthatóvá, hallhatóvá, átélhetővé tenni.

Több száz program országszerte – és határon túl

Szeptember 13-án, este 19.30 órakor, az ünnepélyes megnyitóval veszi kezdetét a térség legnagyobb szakrális művészeti, ingyenes rendezvénysorozata. Fővédnökei Nagy Zsuzsanna asszony, a köztársasági elnök felesége, és Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek. A jubileumi Szentévben rendhagyó módon a Mátyás-templom ad otthont a megnyitó ünnepnek, ahol Erdő Péter bíboros megnyitó beszéde után a Gemma énekegyüttes az 500 éve született Palestrina előtt tiszteleg koncertjével.

A fesztivál keretében mintegy ötszáz program valósul meg országszerte, határon túli magyar közösségek bevonásával. A kilenc nap alatt tizenegy műfajban kínálunk változatos programokat: komolyzenei és könnyűzenei koncerteket, irodalmi esteket, színház előadásokat, kiállításokat és tárlatvezetéseket, filmvetítéseket, közösségi sétákat, zarándoklatokat, családi és ifjúsági programokat, de nem maradhat ki az építészet sem.                                                                                                                 

A művészek, alkotók, előadók változatos módon közelítik meg a szakralitást, a klasszikus és a kortárs művészet eszközeivel egyaránt, összekapcsolva a múlt értékeit a jelen művészi nyelvével. A fellépő művészek között szerepel Ránki Dezső, Klukon Edit, Bogányi Gergely, Hauser Adrienne, Érdi Tamás, akik egy kiemelt helyszínen, a Gazdagréti Szentangyalok templomban adnak koncertet. 

Itt lép fel a StEFREM különleges Primissa műsorával és a világhírű basszbariton énekes, Bretz Gábor is, akit Gráf Zsuzsanna kísér zongorán. 

A templom ad teret Berecz András Szívverés a magasban című fotókiállításának, amit Ő maga nyit meg. A Várkert Bazárban Lackfi János vadonatúj kötetéből olvas fel Gyárfás István dzsesszgitáros társaságában. 

Az angyalhangú Nyíregyházi Pro Musica Leánykar Szabó Dénes vezényletével az idén 200. évfordulóját ünneplő Magyar Tudományos Akadémia szépen felújított Dísztermében lép fel.

Az Uránia Nemzeti Filmszínházban Tihanics Norbert dokumentumfilmjét vetítik Teréz anya örökségéről.

Lesz Prokop Péter kiállítás a Hegyvidék Szalonban, Jókai bicentenáriumra emlékezünk a BAB Galériában és lesz standup est a Café Francescoban. Ez csak egy kis ízelítő a mintegy 500 programból!

A „KERESZTKONCERTEK” a fesztivál keretében immár ötödik alkalommal kerül megrendezésre. Egy ökumenikus koncertsorozat, amelynek egy virtuális kereszt négy végén elhelyezkedő egy-egy templom ad helyet. A Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia-templomban Kodály Zoltán Kórusiskola Laudate Gyermekkara, a Deák-téri evangélikus templomban a Viva Voce kórus, a Kálvin téri református templomban az Erkel Ferenc Vegyeskar, és idén a Rózsák terei görögkatolikus templom helyett a Rózsák terei Árpád-házi Szent Erzsébet-templomban a Szent Atanáz kórus lép fel.

A fesztivál a Nyitott Templomok Napjával indul, melynek keretében történelmi egyházak nyitják meg templomaikat, bemutatva építészeti és művészeti értékeiket, lelki, tanúságtevő programokkal együtt. Sok templomban gitáros együttesek kísérik az istentiszteletet, a liturgiát.

A vidéki helyszínek közül idén is kiemelkedik Miskolc, ahol a III. Miskolci Ars Sacra Fesztivál keretében több, mint 50 összművészeti programot szerveztek. Ugyancsak számos programot szerveznek Kaposváron, Pannonhalmán, Szegeden, Esztergomban, Gödöllőn, Pécsett, Gyöngyösön, Abasáron, Zalaegerszegen, Vácott, Győrben és Hárskúton.

Az országhatárokat átlépve lesznek programok Kassán, Kolozsváron, Nagyváradon, Naszvadon. A határon túli programok közül kiemelkedik a Nagyszebeni Ars Sacra Fesztivál, ahol a hét minden napjára, a városban élő hat történelmi felekezet csatlakozásával készülnek. 

Bővebb információ az Ars Sacra Fesztivál honlapján található.

Forrás: Ars Sacra Fesztivál

Mi nekem a gombászás? Az, amit nyugodtan, hajtás nélkül, zavartalanul és szabadon lehet tenni. Természetben lenni – mindig is tudtam, hogy a stresszt ez oldja legjobban. Régebben mindig azt mondtam, a kedvenc élőlényeim a növények, de ma már egyértelműen átvették helyüket a gombák.

A gombászásban van valami ősi, zsigeri a nők gyűjtögető ösztönéből, abból az állapotból, amelyben az ember a természettel szorosan együtt élt. 

E komoly tudás tapasztalatokon alapszik, és lehetővé teszi az önellátás, a túlélés egyik módját. És a személyes szabadság megélését.

Az izgalom, amikor meglátok valami gombaszerűt, amikor kiderül, hogy tényleg jól láttam, fotózom, kézbe veszem, azonosítom a morfológiai jegyeket, az öröm, hogy tudom mi az, vagy a kíváncsiság, ha nem tudom – ezek semmihez nem hasonlítható élmények. 

Mindig azt hittem, engem sok minden érdekel, számos dologban jó is vagyok, de az érdeklődésem természetszerűen horizontális, vagyis mindenből egy kicsi a megértéshez, az élet működtetéséhez. El kellett jutnom az életutam feléhez, hogy megtapasztaljam, milyen az, amikor vertikálisan is érdekel valami, és nem tudok elég mélyre ásni ahhoz, hogy ne akarjak még továbbmenni. A gombák birodalma feltérképezhetetlen, a szó szoros értelmében. Míg létezik olyan tudományos határozókönyv, amely Magyarország összes növényfaját tartalmazza, addig ugyanilyen könyvet a gombákról nem is lehetne írni. Nemcsak azért, mert sokszor annyi gombafaj él már egy kis magyarországnyi területen is, mint növényfaj, hanem mert ezek a fajok részben nincsenek is pontosan leírva, és a tudomány fejlődésével egyre több változást ismer fel a szakma. Ez a rengeteg látható és emberi szemmel láthatatlan gombafaj mind alapvetően szükséges ahhoz, amit ma életnek, különösen, amit erdőnek hívunk a bioszférában. Ha nem lennének gombák, erdő sem lenne, sőt tulajdonképpen gombák nélkül az élővilág újra kellene gondolja magát, hiszen a szén-dioxid-körforgásban a gombák nélkülözhetetlenek. 

Varázslatos dolog ehhez a titokzatos, de alapvető fontosságú történethez közelebb kerülni, egyre többet tudni róla. Amikor a szakellenőri vizsgára készültem, tanfolyamra jártam és terepgyakorlatokra, alkalomról alkalomra ámulatba ejtett, hogy mekkora, jószerivel a hétköznapi ember számára teljesen ismeretlen terület az, amelybe betekintést nyerünk. De ekkor még mindig azt mondtam, engem a terep érdekel, én azért csinálom, mert ez pihentet, munka után jó az erdőt járni, és nem utolsósorban jó elfogyasztani az ehető gombákat. Szeretem kosárba szedni a sokszínű, sokféle formájú, illatú, tapintású termőtesteket, szeretem a tudást, amit megtanultam róluk, és nagyon szeretek másoknak is segíteni a tájékozódásban, a gombahatározásban. Eleinte még nem sejtettem, hogy mennyire lenyűgöz majd, ha ezt a gombavilágot mikroszkóp alatt is megfigyelhetem. Döbbenetes élmény volt számomra, amikor néhány nehézkes és ügyetlen próbálkozás után egyszer csak sikerült értékelhető képeket kinyernem a mikroszkópból, megértenem, hogy mit látok ott: spórákat, lemezéleket, hifákat, cisztidiumokat. Még messze vagyok attól, hogy ezek alapján is tudjak határozni, de a mikroszkóp alatti látványvilágba minden alkalommal beleszédülök. 

Tulajdonképpen a teremtés tökéletessége az, amely ennyire gyönyörködtet, és minden alkalommal hihetetlen hálát érzek, hogy ebben a világban élhetünk, és ezt megismerhetjük. 

Nagyon megszerettem a gombásztársadalmat is, a legkülönfélébb helyeken élő, legkülönfélébb foglalkozásokat űző, más-más értékrendű vagy hitű embereket, akiket összeköt ez a különleges érdeklődés, a gombák szeretete. A közösségi médiát is, amelyet fenntartásokkal kezelek, azért tanultam meg értékelni, mert kiváló terepet nyújt ahhoz, hogy ennek a kis közösségnek a tagjai egymással kapcsolatban maradjanak, egymástól tanuljanak, közösen határozzanak meg egy-egy izgalmas találatot, és megosszák egymással a tapasztalataikat, tudásukat. 

Kép

Fotó: Szepesvári Petra

Mostanában ez a gombásztársadalom kicsit csüggedt. A klímaváltozás drasztikus hatással van a gombavilágra, a kevés csapadék, a korábbinál nagyobb forróság, az aszály és az erdőterületek csökkenése felborították a gombafajok korábban leírt ciklusait, egyre kevesebb gombával találkozunk, és kiszámíthatatlanná vált, hogy mikor bújnak elő, mikor lehet őket megtalálni. Amikor aztán jön egy csapadékhullám, érezhető izgalom fut végig a gombászcsoportokon, előkerülnek a kosarak és a kések, újra meg újra kilátogatunk a kedvenc (és titkos!) helyeinkre, olykor még akkor is, amikor tudjuk, hogy korai. Nem is lehet semmihez hasonlítani azt, amikor pirul a serpenyőben a frissen szedett kucsmagomba vagy vargánya – évszaktól függően –, készül a pirítós vagy a tejszínes mártás, és remegnek az orrcimpák a finom illatoktól… 

De azért, hogy mindez tényleg jól végződő történet legyen, mindenkit arra intünk, használja ki, hogy idehaza működik egy kiterjedt gombaszakellenőri hálózat, és mindenképpen vizsgáltassa meg a gombáját szakellenőrrel! 

Az írás a Pest Vármegyei Kormányhivatal szakmai támogatásával készült.

Egy unokáit egyedül nevelő nagymama küzdelme

A harmincas éveiben járó Gabi ötéves ikerfiaival egy Hajdú-Bihar vármegyei kis községben él, havonta kevesebb, mint 80 ezer forintból. Közben jelenlegi albérletüket mielőbb el kell hagyniuk. Az édesanya egyedül van az ikrekkel, korábbi kapcsolatából született gyermekei pedig állami gondozásban nevelkednek. A fiatal nő életében tornyosulnak a problémák, ráadásul ő maga pajzsmirigybetegséggel küzd. Fizetési elmaradásaik vannak, előző párjával CSOK-ot vettek fel a közös házra, amin így 6 millió forint tartozás gyűlt össze. 

Bernadett egyedülálló nagymama, egy Bács-Kiskun vármegyei településen él.

Nagyobbik lánya súlyos drogfüggőséggel küzd, ezért, hogy a gyámhatóság ne vegye el őket, kisebbik, 18 éves lánya mellé magához vette idősebb lánya három gyermekét is. Egy szoba-konyhás vályogházban élnek, fürdőszoba nélkül.

A kisiskolás unokák asztmások, 8 hónapos kishúguk pedig tejallergiás. Bernadett feladta a biztos külföldi életét azért, hogy gondoskodjon családjáról. Szeretne hivatalos nevelőszülője lenni a gyerekeknek. Havi 88 ezer forintból élnek. 

Julianna és István négy gyermekükkel Somogyban élnek. Egy faluszéli házat vásároltak maguknak, amit sajnos még nem sikerült a nevükre venni. 400 ezer forint szükséges a földhivatali nyilvántartásba vételhez – minden vágyuk, hogy az otthont jelentő házuk végre a saját nevükre kerülhessen.

„Hidat képezünk”

Bernadett, Gabi vagy Istvánék története csupán három a sok közül a Segítek egy családot honlapján. Öt évvel ezelőtt Spitzer Gyöngyi (Soma Mamagésa) fejéből pattant ki az ötlet, hogy kellene egy olyan weboldal, amin keresztül segíteni lehetne a mélyszegénységben élő családokat. Ő maga évekig az ózdi Hétes-telepen önkénteskedett, testközelből látott olyan családokat, ahol az az egyetlen kívánság, hogy egyszer a csapból folyjon a víz. 

Segítőket gyűjtött maga köré, így jött létre a Segítek egy családot, Magyarország első és jelenleg egyetlen olyan honlapja, ahol a segítségre, támogatásra szoruló és a segíteni kívánó egyén, család vagy közösség közvetlenül megtalálhatja egymást. 

A támogató nem alapítványt vagy egyesületet, hanem konkrét családot választhat, személyessé téve ezzel az adományozás folyamatát. 

A segítő csapatot 40–50 önkéntes alkotja, akik egy honlapot, illetve közösségimédia-felületeket működtetnek, valamint kapcsolatot tartanak a helyi családsegítő szolgálatokkal, a családokkal és az adományozókkal.  

„Hidat képezünk azok között, akik szeretnének segíteni, csak nem tudják, hogyan tehetik ezt meg, és azok között, akik erre rászorulnak. Minden család ellenőrzött forrásból kerül be a programba. Először a családsegítőn vagy a védőnőn keresztül érkezik ajánlás egy-egy családról. Innen indul a folyamat. Ezután kollégáink felveszik velük a kapcsolatot, beszélgetnek a történetükről, a nehézségeikről, ami kikerül a weboldalunkra. Innentől jelentkezhetnek a támogatók a honlapon, hogy kinek szeretnének segíteni” – magyarázza Gyenge-Rusz Anett, a Segítek egy családot social media felelőse.

Kép

Fotó forrása: Segítek egy családot Facebook oldal

Támogatás személyre szólóan

Fontos kiemelni, hogy a honlapon keresztül nem folyik pénz, a Segítek egy családot közössége nem oszt szét adományt. Olyan segíteni vágyóknak nyújtanak lehetőséget, akik nem alapítványon/intézményen, hanem egyenesben, személyesen szeretnének adományozni. Nem szervezetet, ügyet vagy projektet támogathatnak, hanem egy családot személyre szólóan. 

Mire van szükség?

Pénzadomány, ruhanemű, tartós élelmiszer, tisztító és tisztálkodó szerek – általában ezekre az adományokra szorulnak rá a családok. De előfordul, hogy vannak meghatározott kérések is: például nyílászárócserére gyűjtenek. 

A családokat nem a vezetéknevük, hanem egy jelige alapján lehet megtalálni az oldalon. Az anonimitás érdekében a történetekben szereplő keresztneveket – így a cikk elején szereplő Gabi és Bernadett nevét is – megváltoztatták. „A rászoruló családokat először a családsegítőhöz vagy a védőnőhöz irányítjuk, az ő ajánlásuk alapján tudnak hozzánk bekerülni. Vannak olyan kollégáink, akik kifejezetten azzal foglalkoznak, hogy a családsegítő intézményekkel tartják a kapcsolatot” – mondja Gyenge-Rusz Anett.

Összefogással felújítottak egy családi házat

Az a gyakorlat, hogy 9 hónapig szerepelhet a család az oldalon, ennyi időt tölthetnek el a programban. 

Volt már olyanra is példa, hogy teljesen ingyenesen új házba tudott költözni egy család.

„Egy Hajdú-Bihar vármegyei családban az anya egyedül neveli két kislányát, az apa nem támogatja őket, de az oldalnak és az emberek segítségének köszönhetően sikerült egyenesbe jönniük. Debrecenben szerveztek egy nagyobb összefogást értük, aminek köszönhetően teljes házfelújítást végeztek náluk. Olyan állapotba hozták a házat, hogy az két gyerek számára lakható legyen” – idézi fel Anett. 

„Gyakori, hogy többgyermekes, egyedülálló anyák kerülnek fel a honlapra. Van olyan is, hogy apuka vagy nagymama neveli egyedül a gyerekeket. Máshol a hétgyermekes családban a szülők még együtt éltek, amikor bekerültek a programba, de időközben különváltak, és az édesanya egyedül maradt a gyerekekkel. De vannak kétszülős családok, akik nagyon nehéz helyzetben élnek, általában az ország azon területein, ahol kevés a munkalehetőség, nehéz kiemelkedniük, ezért kérnek segítséget” – folytatja.

De nemcsak a hátrányos helyzetű régiókból, például Borsodból vagy Szabolcs-Szatmárból jelentkeznek családok a programba, hanem Budapestről és a nyugati országrészből is vannak jelentkezők. 

Amikor önerőből megoldhatatlan az iskolakezdés

A Segítek egy családot minden év augusztusában iskolakezdési kampányt szervez, ez idén sem volt másként. Hiszen az iskolakezdés nem olcsó, van, akinek megoldhatatlan kiadás. Már két gyerek esetében is olyan nagy összeget jelent, hogy aki mélyszegénységben él, az nem tudja a tanszereket beszerezni. „Szerencsére szinte minden családunk kapott valamit. Van olyan támogató, aki egy többgyerekes családnál a teljes tanszerlista beszerzését vállalta” – fogalmaz az augusztus végén zárult kampányról a social media felelős.

Hogyan jutnak célba az adományok?

Leggyakrabban csomagküldő szolgálaton vagy postán keresztül. Van, aki inkább pénzt utal. Azoknál a családoknál, akik nem rendelkeznek bankszámlával, internetes vagy postai kifizetési utalvánnyal oldható meg a pénzadomány. A honlapon keresztül semmilyen pénz nem áramlik.

„Nem titok, hogy mi, önkéntesek is sokat adományozunk, közel kerülnek hozzánk a családok, hiszen nap mint nap olvassuk a történeteiket. A családommal én is szerettem volna csomagot küldeni egy kiválasztott családnak, de közben ők már kaptak máshonnan adományt. Így azt, amit szerettünk volna küldeni, átadtuk valaki másnak. Találtunk olyan családot, ahol egy autista kislány pont most kezdi az első osztályt. Nekem is autista a kisebbik lányom, így pontosan tudtuk, jó helyre került a csomag” – meséli Gyenge-Rusz Anett. 

Szégyellik, hogy milyen körülmények között élnek

Vannak személyes találkozások is, de nem minden rászoruló család nyitott rá; sokan szégyellik, hogy milyen körülmények között élnek. 

„Amikor két család találkozik, sokan viszik a gyerekeiket is. Ilyenkor láthatják, hogy vannak más gyerekek, akik sokkal nehezebb körülmények között élnek, mint ők például Budapesten. Szemtől-szemben láthatják, hogy az adományuk hova, kihez kerül. Általában azt a visszajelzést kapjuk, hogy jól sikerülnek ezek a találkozók” – folytatja.

A támogatók nem a felső középosztályból, sokkal inkább az átlagemberek közül kerülnek ki, Ritkán ugyan, de előfordul, hogy valaki akár milliós összegekkel is tud segíteni. Illetve külföldről is sokan jelentkeznek támogatónak. 

„Igyekszünk úgy dolgozni, hogy a támogatások az év minden hónapjában működjenek. A karácsony kiemelkedő, mert abban az időszakban olyan emberek is adományoznak, akik máskor nem, illetve az ünnep meghatja az embereket; olyankor jobban adnak, vagy többet adnak. 

A november-december mindig kiemelkedő a csomagok számát és az adományok nagyságát, összegét tekintve is. Az év eleje, január-február szokott a nehezebb időszak lenni, mert aki decemberben adományoz, az a következő hónapokban nem feltétlenül tud. 

Tavasszal anyák napi kampányunk is szokott lenni.”

Nő az adományozók, de a rászorulók száma is

„Az önkéntes munka a mindennapjaim részévé vált. Dinamikát ad az életemnek. Azáltal, hogy adni tudok, rengeteget kapok is. Nemcsak a csapattól, hanem az élettől. Számomra természetes, hogy az önkéntes munkát napi szinten csinálom, és úgy érzem, hogy ennek köszönhetően olyan pozitív dolgok történnek velem, amikre korábban nem is számítottam. Ez egy jó kis flow, körforgásban van az életem” – fogalmaz Anett.

A csapat social media felelőse azt meséli, vannak visszatérő támogatóik, és folyamatosan érkeznek újak is. Az elmúlt öt év tapasztalatai azt mutatják, nő az adományozók, viszont a rászorulók száma is. Utóbbi jellemzően a családok szétesése miatt van így. Ha egy szülő egyedül marad, nem vagy sokkal nehezebben tudja megteremteni azt a hátteret, amire a gyerekeknek szüksége lenne. „Kezdetben még mi kerestük fel a családsegítő szolgálatokat, most ott tartunk, hogy már megtalálnak minket a családok, és várólistánk is van. Sokan várakoznak, hogy bekerüljenek hozzánk.”

A Mindenki Születésnapja mottó, hívószó és egy alapítvány, amely nyílt párbeszédet sürget a magzati élet védelmének lehetőségeiről hazánkban. Tavalyi első megmozdulásuk egy sikeres kampányséta volt a fővárosban – szeptember 13-án újra várnak magánszemélyeket, támogató szervezeteket egyaránt. Céljuk az életvédelmi szemlélet népszerűsítése mellett felmutatni azt a társadalmi szövetet, amely a gyermeket váró, válságba került kismamáknak, családoknak kínál valódi támogatást. A Mindenki Születésnapja Alapítvány a Magyar Védőnők Szakmai Szövetségével karöltve dolgozik azért, hogy a krízisben fogant magzatok is megszülethessenek, az anyákat pedig egyre erősebb védőháló vegye körül gyermekük első születésnapja után is.

Számos témában történik társadalmi érzékenyítés, a magzatok helyzetének megismeréséért, jogainak elfogadásáért, az abortuszt kísérő krízishelyzetek megértéséért, az azokra adható valódi megoldások megtalálásáért azonban még nem indult ilyen nagyszabású kezdeményezés Magyarországon. „Hazánkban az élet kezdetével kapcsolatos kérdéseket – tévesen – szinte kizárólag nőjogi megközelítésben tárgyalja a nyilvánosság, a terhességmegszakítást pedig szabadságjogként. Nem esik szó azonban az abortuszhoz vezető helyzetek összetettségéről, az abortusz elkerüléséhez való jogról és annak akadályairól” – mondta Keresztes Ilona, az Együtt az Életért Egyesület elnöke, a kampányséta egyik védnöke.

„Meggyőződésünk, hogy a meg nem született gyermekéletek többsége megmenthető lenne, ha a közvélemény sokrétű, megalapozott információhoz jutna az élet kezdetével kapcsolatban, a társadalom pedig az emberi élet védendő értékéből következő kötelességként ismerné fel az érdemi és hatékony támogatás feladatát. Ennek a feladatnak a felvállalásában ma már egyre több szervezet osztozik Magyarországon. A közöttük lévő összefogást, együttműködést is szeretnénk erősíteni a jövőben, munkájukat pedig láthatóvá, minél szélesebb körben elérhetővé tenni” – tette hozzá Pontifex Sári, a Mindenki Születésnapja Alapítvány szóvivője.

„Az idén 110 éves védőnői szolgálat hungarikum. Pontosan azt az értéket képviseli, amely az életvédelem alapja: az egyéni odafigyelés, az empátia és az elkötelezett szolgálat az élet legkorábbi szakaszától, közvetlen kapcsolatban az anyákkal, a családokkal. Örömmel ajánlottam partnerséget ahhoz, hogy a megfogant életek vállalását nehezítő női, családi krízisekre megtaláljuk a hatékony társadalmi válaszokat és rendszerszintű megoldási javaslatokat dolgozhassunk ki” – mondta el Várfalvi Marianna. A Magyar Védőnők Szakmai Szervezetének (MVSZSZ) elnöke májusban csatlakozott a kampányséta egyik kezdeményezője, az Együtt az Életért Egyesület (EÉE) szakértői csapatához is.

Az Együtt az Életért Egyesület a Jó, hogy vagy! Életvédők Szövetsége tagjaként a „Mindenki Születésnapja” társadalmi összefogás egyik kezdeményezője. Célja a nem várt terhességben lévő nők és családjaik támogatása. Tevékenységeik közé tartozik a krízishelyzetben lévő kismamák tárgyi segítése, mentális támogatása, a családok megerősítése. A Mindenki Születésnapja összefogás támogatóihoz csatlakozott a Nagycsaládosok Országos Egyesülete is. Az esemény nagykövetei többek között Lackfi János író-költő, Dr. Dékány Ágnes és Dr. Bálint Balázs nőgyógyászok, Zámbori Soma színész és Dr. Csókay András idegsebész is.

Forrás: Mindenki Születésnapja Alapítvány

– Személyesen mi a kedvence a megújult Várhegyen?

– Nem hivatalból mondom, hanem meggyőződésből, a székesegyház és a hozzá kapcsolódó Szent György-kápolna. Előbbi egyrészt azért, mert a főegyházmegye szíve, másrészt azért, mert falaiban a mai napig ott vannak a Boldog Gizella által alapított egykori székesegyház építőkövei. Utóbbi azért, mert – a török pusztításáig – kezdettől fogva része volt a székesegyháznak más-más funkcióval. A honfoglalás előtt a Várhegyen már kápolna állt, és később, alighanem az akkor keresztelőkápolnának használt Szent György-kápolnában tette tisztasági fogadalmát Szent Imre herceg. A kezdetekre való tekintettel keresztelőkápolnaként állítottuk helyre az épületet.

– Hogyan kapcsolódik össze történelem és lelkiség a régi-új térben?

– Tekinthetünk egyházi épületekre értékként azért, mert régiek, de számomra sokkal fontosabb, hogy az ezeréves hitünket jelenítik meg. Miközben láttatják a történelem során elszenvedett pusztításokat és megélt újjászületéseket, elsősorban a krisztusi üzenet hordozói. A keresztelőkápolna például összekötő kapocs a kezdetek és a jelen, a világi látogatók és a hívők között. Ezért szeretnénk, ha a turisták is majd a Szent György-kápolnán keresztül léphetnének be a székesegyházba.

– Milyen lelki javakat remél ettől?

– Ez a kápolna fontos szerepet játszhat a fiatalok hivatásválasztásában is. Jegyesoktatási helyszínnek is szánjuk, hiszen házasság és tisztaság egyazon lelki tőről fakad. Ahol a fiatalok elköteleződnek egymásnak, ott ezer évvel korábban Imre herceg már elköteleződött. A kápolna padozatában még egy elköteleződésszimbólumot is elhelyeztünk, nevezetesen Bódi Mária Magdolna sírjából egy kevés földet, amely a vértanú munkáslány földi maradványaival érintkezett. 

– Mikor vehető majd használatba a megújult tér?

– Betekintésre – szervezett módon – már most is alkalmas, hiszen szeptember végéig régészek dolgoznak bent. Számos olyan követ is azonosítottak, amelyeknek egykori helye konkrétan meghatározható. Ez lehetővé teszi a falmaradványok rekonstrukcióját akár a XI. századi állapot szerint. A munkálatok végén a kövek nem műtárgyi-múzeumi környezetben, hanem eredeti rendeltetési helyükön, liturgikus térben szolgálnak majd tovább. Például hazánk kevés reneszánsz emlékeinek egyikét, Vetési Albert püspök sírjának töredékét is a kápolna terében helyezzük el. A Vetési-kápolna bejáratának megmaradt elemeit is restauráljuk. Élő főegyházmegye vagyunk, nagy múlttal. A hitet tárgyi emlékekkel is szeretnénk erősíteni, a térben viszontláthatjuk őseink igyekezetét. Ennek jegyében választottuk ki a székesegyház újra­szentelésének dátumát is – október 5-én lesz – éppúgy, ahogyan 1910-ben, az akkori megújítás-átalakítás után.

– A turistáknak hogyan lehet majd a vizuális élményen keresztül hitet átadni?

– Az épületek használati eszközök, mindig a kultúrából „nőnek ki”, a kultúrát pedig az értékrend alapja – esetünkben a kereszténység – határozza meg. Ezért van az, hogy eltérő hitre épülő kultúrák eltérő épületeket hoznak létre. Veszprémben sajátos helyzetben vagyunk, mert a várnegyedben számos társadalmi funkció sűrűsödik kis helyen. A felújításnak ezt a hitből fakadó kultúrát kell láttatnia, miközben tekintettel van a mai ember természetes igényeire is. Ennek jegyében megnyitunk és látogathatóvá teszünk olyan tereket, amelyek korábban zártak voltak, jelezve – többek között –, hogy a hitünk a világnak is szól.

– Milyen funkciók és közösségek kerülnek előtérbe?

– A felújított épületek szakrális, hitéleti, közösségi, egyházkormányzati, intézményfelügyeleti és kulturális funkciót töltenek majd be. A palota például egyszerre egyházi és hivatali feladatok ellátásának helyszíne (hivatal), protokolláris tér, főpásztori lakóhely, miközben a közösség számára kulturális és hitéleti rendezvényeknek is otthont ad. Csak egy konkrét példa: a Várhegyen kevés a víz és a zöldnövényzet, de a zarándokszállássá átalakított ferences rendház udvarára kutat terveztünk, hogy aki több napra érkezik – és a Várhegyen bőven el lehet tölteni több napot –, az a víz sokrétű szimbolikájával is találkozzon. Felfrissülést, megújulást, megtisztulást hoz, beavat, az életre irányítja a figyelmet. Antropológiai, szimbolikus és szakrális jelentés hármassága mutatkozik meg benne, ezen keresztül a hit világához is könnyebb kapcsolódni – ezt láttatni feladatunk. 

– A Várhegy nem csupán a vízszegénysége miatt speciális, hanem a megközelítés miatt is. Mennyiben sikerült megvalósítani az akadálymentesítést?

– Kezdettől fogva olyan lehetőségeket vettünk számba, amelyek nem változtatnak a látképen. A Várhegy északi részére rejtett liftet terveztünk, hogy a mozgássérültek is könnyebben feljussanak. A többi épületünk esetében is megoldásokat kerestünk az akadálymentes megközelítésre. Hallássérültek és látássérültek számára is gondoskodtunk arról, hogy az élmény minél teljesebb legyen. Mindez azért is fontos, mert már most tudjuk, hogy két nagy rendezvénytermünkben, az egykori piarista gimnáziumban és a régi Nagyszemináriumban számos külsős rendezvényre is sor kerül majd. 

– A megújított terek szerepet kapnak majd Bódi Mária Magdolna boldoggá avatásának ünnepségén is?

– Igen, a fiatalok számára összeállítottunk egy városfelfedező programot, bejárhatják Veszprém történeti és hitéleti helyszíneit, köztük a várat is. A boldoggá avatás után közvetlenül már látogatható lesz a székesegyház Szent Imre-kápolnájában Bódi Mária Magdolna ereklyéje. Nagy létszámra számítunk, ezért a városban gondoskodtunk körjáratban működő autóbuszokról, és a mozgássérültekhez külön kísérőket szervezünk. Magdi ereklyéje később is a Szent Imre-oltáron lesz, összeköti őket a Krisztus iránti hűség.

– Hol találkozhatunk majd a Boldog Gizella-ereklyével?

– A XVIII. századtól Gizella-kápolnaként emlegetett gótikus kápolnát szintén sikerült megújítanunk, ezért a királyné ereklyéit ide helyezzük el. Az új hely szimbolikájában és funkciójában is méltó tiszteletadásra nyújt lehetőséget. Mindszenty József bíboros boldoggá avatását is nagyon várjuk, a székesegyházban már kialakítottunk egy helyet, ahol – reményeink szerint mihamarabb – az ő majdani ereklyéje is otthonra találhat.

– Mit üzen a felújítással és annak tapasztalataival a jövő Veszprémi Főegyházmegyéjének és majdani utódainak?

– Sem én, sem a munkatársaim nem gondoljuk, hogy hiba nélkül dolgoztunk. Ami most történik, az a rendszerváltozás utáni ingatlan-visszaszármaztatás hosszú folyamatának utolsó szakasza és lezárása. Bízom benne, hogy jó néhány évtizedre biztosítani tudtuk az épületek megfelelő állagát. Hogy mikor kerülhet sor ismét a vár ugyanilyen léptékű felújítására, nem tudom, hiszen a barokk korban volt a legutóbbi. De amint akkor, úgy most is az a kérdés, miért csináljuk. Pluszbevételért? Történelmi emlékőrzésért? Nem. A hívekért. Értünk. A jövőnkért. A fő cél mindig az evangélium hirdetése, a terek pusztán eszközök, amelyek ezt segítik. A régi-új épületekben őseink hitét és gondosságát is megbecsüljük. 

Támogatott tartalom

Elindulunk az erdőbe, szépen, libasorban megyünk a gombásztanoda képviselői után. Ropog az avar, eső után és eső előtt vagyunk – nyár közepén. Ilyenkor gombát csak újságíró keres. Ennek ellenére Vrba György minden második lépésnél lehajol, és felemel valamilyen gombát. Egyébként vargánya után kutatunk, állítólag az Égeresi-tavaknál rá lehet bukkanni ilyenkor is.

Vrba Görgy: Az Égeresi-tavakat egyébként is érdemes megnézni, de itt a fiatal csertölgyek alatt van az egyik legjobb vargányás terület. Eső volt, úgyhogy gomba is lesz.

– De ezek nem vargányák, ugye?

– V. Gy.: Ezek rózsásmicéliumú fülőkék. 

– Ehetők?

– V. Gy.: Kényszer hatása alatt, igen. Ez vékony húsú, nem éppen jó gomba. De ha mindenképp kellene valamit ennünk, akkor megennénk. Háború esetén például. Látod, ezt a másik példányt a nyüvek járják már, de itt egy kis lilaszegélyű egyrétűtapló, nagyon szép színvilággal. Ezek nagyon friss termőtestek, de étkezésre alkalmatlanok, csak bontják a faanyagot.

– Vrba Dorottya: Itt egy kis laskagomba, ezt viszont jó megenni, ha a férgek be nem előznek, de hát nekik is élniük kell. 

– V. Gy.: Nyersen egyébként sem eszünk gombát, mert megeshet, hogy három napig kell utána dolgoznia a szervezetünknek, hogy helyreállítsa a vérképünket. Pedig gombát azért jó fogyasztani, hogy változatosan, minőségi nyersanyagokból és egészségesen táplálkozzunk, de minden családban vannak olyan fajok, amelyek nyersen a vörösvértestek szétesését okozzák. 

Kép

Rózsáslemezű kígyógomba (Mycena galericulata) – Fotó: Bach Máté

– Emlékszel arra, Dorottya, amikor először kellett kijönnöd apával?

– V. D.: Nem kellett, szerettem jönni. Tízéves voltam egyébként, amikor elkértem apa fényképezőgépét, hogy virágokat fotózhassak. Aztán gombákat is fényképeztem, és egyre nagyobb rálátásom nyílt a természet összefüggéseire, először a képeken keresztül. Például gyönyörű szongáriai cselőpókot fotóztam itt, így született a biológia iránti elköteleződésem. Otthonról pedig jött a gombászszakma szeretete. Apa lelkesedése és elhivatottsága engem is magával ragadott.

György, aki azért örül, hogy Dorottya végül nem a ­pókokat, hanem a gombákat választotta, közben már újabb gombát ­vizsgálgat nagyítóval – a nevét Dorottya mondja: sörtés dücskő­gomba. Megnézhetem nagyítóval, valóban elképesztően gyönyörű, az ujjaim közt morzsolgatva a kalapot, érzem az illatát – a megtévesztésig laska. De megértettem, ezt sem esszük meg. A nagyító alapfelszerelés a szakellenőr-tanulóknál. Ahogyan az erdőjáró nadrág is, gondolom. Közben lassan lépdelve elérjük a tavat, amelynek közelében a száraz időszakban is van esélyünk gombát gyűjteni. 

– V. GY.: Kedvenc helyünk még a Mária-szakadék a Vértesben, de a Gerecsében is csodálatos részek vannak. Több mint 1200 négyzetkilométer a Vértes és a Gerecse, most a Vértes északi részén vagyunk.

– V. D.: Így nőttem fel, bejártuk ezt a területet, és átéltem, hogy jó együtt létezni a természettel, de még jobb volna a többi embernek is átadni valamit ezekből a csodákból.

– Nem lep meg, hogy már tizenhat évesen az ország ­legfiatalabb gombaszakellenőre voltál. 

– V. D.: Szerintem ez nagyon érdekes szakma. (Nevet.) Ráadásul rövid idő alatt meg lehet tanítani az embereket arra, hogy fel tudják ismerni melyik gomba mire való, és össze tudjanak gyűjteni maguknak egy ételre valót. Ez az élmény semmihez sem fogható, amellett, hogy nagyon egészséges hobbi.

– V. Gy.: Miközben küldetésünknek érezzük, hogy tanítva visszakapcsoljuk a nagyvárosi embert a természetbe, ezzel együtt hálás feladat időnként csak a gombákra koncentrálni. Így születtek a tudományos cikkeink is, amelyeket kezdetek óta Dorottya fordít, elképesztő kitartással és elszántsággal. 

Kép

Fotó: Bach Máté

– Mit kapnak a tanulóitok?

– V. Gy.: Először is sokkot. (Nevet.) Gombaelméletet hallgatni tizenkét órán keresztül, elsőre minimum meglepő. Viszont életbevágóan fontos, hogy az elméleti tudás megalapozott legyen két alapigazság miatt: az ingyengomba mindig éhessé tesz, az ingyengomba mindig édes. De nem lehet megenni mindent! Azt sem, ami egyébként ehető volna, de már erősen rovarjárta, férges vagy már bomló állapotban van. Ha egy gomba termőteste elöregedett, vagy illatában nem adja a kívánt jegyeket, nem szabad elfogyasztani. 

– Dorottya, mit adott neked a szakma?

– V. D.: Türelemre nevelt, és megtanultam az emberekkel bánni. Akkor szereztem a nyelvvizsgámat is, később a jogosítványomat, de a szakellenőrképzésben zéró toleranciás vizsgát kellett tenni, hogy ez rögtön sikerült, az nagyon jó érzés volt. Szeretném továbbvinni azt, amit édesapámtól kaptam, például a gombásztanodát is. 

– Könnyen elfogadnak az idősebb tanítványok?

– V. D.: Elsősorban terepgyakorlatokat viszek. Folyamatosan növeli a rugalmasságomat, hogy a tizenhat évesektől kezdve a nyolcvanévesekig tanítottam már embereket. (Nevet.) Azt tapasztalom, hogy látják rajtam, hogy tényleg értek ehhez, és tudnak tőlem tanulni akkor is, ha a legtöbbjüknél fiatalabb vagyok. 

– Milyen érzés ezen az úton kísérni Dorottyát?

– V. Gy.: A mai világban tudok adni a lányomnak egy relatív szabadságot, erkölcsi, anyagi megbecsülést egy olyan képzésen keresztül, amelynek Európában nincs párja. Egy darabig még mellette lehetek, és azon az úton fogom támogatni, amelyen ő szeretne haladni. Ha egy idő után már nem az erdei gombák kötik le, hanem valami más, akkor majd abban kísérem.

Kép

Tüskés pikkelygombácska (Phaeomarasmius erinaceus) – Fotó: Bach Máté

– Dorottya, mi a legfontosabb apai örökséged?

– V.D.: A kitartás. Apától tanultam, hogy az életembe célok kellenek, amikért becsülettel meg kell küzdenem. Azért vagyok rá büszke, mert a tudása nagy részére autodidakta módon tett szert, és egyedülálló eredményeket ért el nem csak országos szinten. 

Vrba György azt mondja, azért kezdett el gombákat tanulmányozni, mert megbízhatóan jelen vannak a természeti társulásokban. Lenyűgözi az ökológia, ebben pedig megkerülhetetlenek a gombák. 

– V. Gy.: Döntően lebontó szervezetek, de a meghatározásuk során is lényeges, milyen társulásban fordulnak elő, milyen partnereik vannak. Van, hogy onnan tudunk beazonosítani egy gombát, hogy a közelében ott van az a növény, amellyel kiegészítik egymást. Ahogy véleményem szerint a nő és a férfi is. 

– Van olyan tudás, amelyre a gombák tanítottak?

– V. D.: A megfigyelőképesség és a nagy adag türelem az, amit általuk szereztem, amíg a határozóbélyegeket megtanultam.

– V. Gy.: Figyelem, éberség, kitartás, de mindenekelőtt önuralom… Nézzétek, ez kakukkfű! Gondolatban azt a vargányát vajon megpirítjuk, rádobjuk ezt a kis kakukkfüvet, egy kis borssal, és már ehetjük is pirítóssal…

– De ha egy laikus összeszedett mindenféle gombát, amit megenne vacsorára, és iderakja az asztalra, melyek a leggyakoribb tévedések?

– V. Gy.: Kis tudással, nagy szorgalommal bármit bármivel képesek az emberek összekeverni. Még nagyon ügyes gombászok is tévedhetnek. Külön gyűjtjük a tudományos megfigyelés tárgyait és az étkezésre alkalmas gombákat. Fontos az is, hogy megfelelően gyűjtsék a gombát. Ha a szegfűgombát ötcentis tönkkel és talajjal hozzák, máris alkalmatlan lesz az étkezésre. A tönk teljesen zárt kell hogy legyen. Érdekes módon a szegfűgomba okozza a legtöbb gyomor- és béltünetes megbetegedést, mivel sokszor nagy mennyiségben fogyasztják ezt a szárazságtűrő, szívós, rostos fajt, főként pörköltként. Nem gombamérgezést, csak rosszullétet, kellemetlen gyomorrontást okozhat, ráadásul létezik egy hasonló, jelenleg ismeretlen étkezési értékű, nagyon hasonló faj is, az üregestönkű szegfűgomba. Egyébként én nem szeretek gombát keresni. A szakellenőr-tanulóknak a terepgyakorlaton azt szoktam mondani, higgyétek el, ha már én gombát találok, akkor rengeteg van. (Nevet.) Az eső persze segít. 

A cikk a Pest Vármegyei Kormányhivatal szakmai támogatásával készült.

Leukémia, daganatos megbetegedés, krónikus ízületi gyulladás, IBD, JIA, hemofília, izomdisztrófia, cisztás fibrózis, szerv- vagy csontvelőtranszplantáció – az igazán szerencsések még csak a jelentésüket sem ismerik a fenti betegségeknek. Vannak azonban gyerekek, családok, akiknek a mindennapjait jelentik ezek az orvosi szakkifejezések, hiszen az egész életük a kezelések, a gyógyszerezés és az orvosi beavatkozások körül forog.

Ezek a gyerekek nem hetekig vagy hónapokig élnek így, hanem gyakran éveken át. 

Számukra egy közösségbe való visszatérés, egy új barátság, egy felszabadult nevetés, a komfortzónából való kilépés nem magától értetődő, hanem ajándék.

A Bátor Tábor pontosan ezt az ajándékot adja meg nekik – egy hetet, ahol nem a betegség szabja meg a határaikat, hanem a képzelet, a játék és az összetartozás ereje tágít azokon. 

Kép

Fotó: Bátor Tábor Alapítvány

Nem foroghat minden a betegség körül!

Bevallom, félve lépem át a tábor kapuját, hiszen tudom, hogy körülbelül hetven olyan gyermek közé megyek, akiknek nagyon más kihívásokkal és küzdelmekkel kell szembenézniük nap mint nap, mint egy átlagos gyereknek. Elképzelem a kórházi szobák csendjét, a felnőtté érett tekinteteket, a betegség súlyát, amely túl nagy súllyal nehezedik az apró vállakra. Minden prekoncepciómra rácáfolva, a táborhelyen a hangszórókból vidám zene árad, a levegő megtelik nevetéssel, dübörgő léptek zajával, gyerekzsivajjal. Élénk tekintetek, cserfes gyerekek és felszabadult kacagás mindenhol. Mintha a betegségnek ide nem is lenne bejárása!

És tulajdonképpen nincs is. A Bátor Tábor egyik legfontosabb célja, hogy segítsen a gyerekeknek ledönteni azokat a láthatatlan korlátokat, amelyeket a betegség emelt köréjük, legyen szó a rendszeres gyógyszerezés szigoráról, a speciális diéták korlátozásáról vagy épp a folyamatos felügyeletből fakadó kiszolgáltatottságról. Az ide érkező gyerekek sokszor nem dönthetnek mindennapjaikról, hiszen az ápolók, az orvosok és a szülők minden léptüket óvó figyelemmel követik.

A tábor szabálya továbbá, hogy az önkéntesek nem tudják, melyik gyerek pontosan milyen betegséggel küzd, vagy milyen az aktuális állapota, csak azt, ami a programok biztonságához szükséges. 

Ez is hozzásegíti az önkénteseket – vagyis, ahogy a Bátor Táborban hívják őket, cimborákat –, hogy ne a betegséget lássák, hanem a gyerekeket, aki közösségi élményekre, kalandokra, játékra vágynak. 

A táborozók egészségügyi biztonságát a tábor területén létesített minikórház stábja garantálja: orvosok, ápolók, dietetikusok, gyógytornászok, akik szinte láthatatlanul, mégis éberen biztosítják a zavartalan és biztonságos táborozást. Az önkéntes ápolók azt is elmesélik, hogy szükség esetén két perc alatt a tábor bármelyik területére el tudnak érni, így minden szülő biztonságban tudhatja a táborozó gyerekét. Hogy milyen összetett ez a háttérmunka, azt a dietetikusok erőfeszítései is jól mutatják, akik egy-egy turnus alatt több mint harmincféle speciális étrendet állítanak össze, hogy mindenki teljes értékű, vitaminokban gazdag étkezésben részesüljön.

Kép

Fotó: Bátor Tábor Alapítvány

Ahol a kerekesszék sem akadály a magaskötélpályán

A súlyos vagy krónikus betegséggel élő gyerekek számára a fizikai nehézségek mellett lelki terhet is jelent a mássággal való folyamatos küzdelem. Ők kimaradnak az iskolából, nem vesznek részt a tesin, emiatt gyakran néznek rájuk furcsán. Olykor még társaik is tartanak tőlük, ha nincs megfelelő edukáció: sokszor félnek, hogy „elkapják” a betegségüket.

A Bátor Tábor ezzel szemben igyekszik olyan közeget teremteni, ahol senki nem lóg ki a sorból. Itt minden gyerek egyenlő, mindenki a saját tempójában és módján kapcsolódhat a közösséghez. A programokat úgy alakítják ki, hogy azok bármilyen egészségügyi állapotban érkező táborozónak elérhetők legyenek. A lovarda például rámpával felszerelt, így a mozgássérült gyerekek is felülhetnek a lóra. A magaskötélpályán speciális kötélrendszer segíti a résztvevőket abban, hogy ők is feljuthassanak az akadálypályára – akár kerekesszékkel is! A céllövésnél pedig olyan technikát alkalmaznak, amelynek köszönhetően azok a gyerekek is kipróbálhatják az íjászkodást, akik egy betegség során elveszítették egy végtagjukat. 

A hangsúly nem a hiányokon, hanem a lehetőségeken van; azon, hogy mindenki megélhesse a sikerélményt, a fejlődést és az ehhez szükséges szerető támogatást.

Ugyanakkor semmi sem kötelező. A gyerekek szabadon dönthetnek arról, milyen foglalkozáson szeretnének részt venni. Ennek a lehetőségnek a folyamatos biztosítása azért is rendkívül fontos, mert az itt táborozók az esetek többségében nem dönthetnek szabadon arról, hogy mikor játszanak, mikor látogatnak meg egy kedves barátot, de még arról sem, mikor esznek, hiszen a betegséggel való küzdelemhez szigorú szabályokat kell betartani. 

A táborban azonban mindenki megtapasztalhatja a szabadság megnyilvánulását, hiszen itt nem a teljesítmény a mérce, itt mindenki önmagával mérettetik meg. A résztvevők dönthetnek úgy, hogy a komfortzónán belül maradnak, de elkezdhetik megkeresni az egyéni határokat, sőt olyanok is akadnak, akik megtanulják átlépni ezeket.

„Amit itt adunk, annak a többszörösét kapjuk vissza!”

A Bátor Tábor apró csodái azonban nem születhetnének meg az önkéntesek, vagyis a cimbik odaadó munkája nélkül. Egy turnuson belül átlagosan hetven gyerek s közel ennyi önkéntes tartózkodik a tábor területén, így minden táborozó a lehető legnagyobb biztonságban tölti el a mindennapjait. Az egyik önkéntest, Pintér Karolint – vagy ahogy minden táborozó ismeri, Lincsit – gyerekként ragadta magával a Bátor Tábor varázsa. Ma már önkéntesként, fotós cimbiként tér vissza évről évre, hogy másoknak is visszaadhassa azt a temérdek élményt, amit ő egykoron kapott.

„2008 és 2010 között az egymást követő években háromszor vettünk részt a családommal az őszi családi turnusokban. Mivel az ilyen súlyos betegségek – amilyenekkel a táborban találkozni lehet – hatással vannak az egész családra és a testvéri kapcsolatokra, ez a típusú tábor az alapítvány egyik hiánypótló kezdeményezése.

A családi táborokban a szülők külön felnőtt programokon vesznek részt, eközben a testvérek is minőségi időt tudnak együtt tölteni. 

A mi családunkban az öcsém az érintett – kiskorában krónikus autoimmun betegséget diagnosztizáltak nála –, és a kezelőorvosa ajánlására jelentkeztünk a táborba. Én akkor 10–12 éves voltam, de már ott megfogalmazódott bennem: ha egyszer lehetőségem lesz, visszatérek önkéntesként. És végül tavaly meg is valósult ez az álom, azóta teljes erőbedobással vagyok jelen – eddig három turnusban vettem részt cimbiként, és elvégeztem a kórházi önkéntesképzést is” – meséli csillogó szemekkel Lincsi, aki a táborban kamerával a kezében követi a gyerekek nagy pillanatait, határátlépéseit, sikerélményeit, hogy mindezt megörökíthesse.

Kép

Lincsi egy másik cimbivel – Fotó: Bátor Tábor Alapítvány

„Mindig bebizonyosodik számomra, hogy a tábor egy felhőtlen, mesebeli világ. Nemcsak a gyerekeknek, hanem a cimbiknek is ugyanolyan sokat nyújt – új programokat, közösséget, nevetést, határtalan játékot. Emlékszem rá, hogy már kicsiként is felfogtam, mennyit adott a tábor mindannyiunknak. Megmaradt bennem az érzés, hogy mindig is ide fogunk tartozni, és hogy egyszer én is szeretném visszaadni mindazt, amit itt kaptunk. Cimbiként nemcsak az fontos, hogy odafigyeljünk egymásra, hanem az is, hogy elfogadjuk egymást úgy, ahogy vagyunk – legyen szó gyerekről vagy felnőttről, betegségről vagy személyiségről. Emlékszem, anyukám kérdezte egyszer a cimbiket, miért éri meg nekik ennyi energiát beletenni ebbe a munkába. A válasz akkor is az volt, amit most én magam is tapasztalok: amit itt adunk, annak a többszörösét kapjuk vissza. A nevetések, az élmények, az a rengeteg szeretet egyszerűen mindent megér!”

Ez a „fizetség” sokszor nem csak egy mosoly, egy ölelés, egy vidám pacsi vagy egy közös tánc a tábori hívózenére, hanem az apró fejlődések végigkövetésének öröme: „Sok gyerek először félve, visszahúzódóan érkezik a táborba, hiszen sokaknak hónapok óta nem volt részük ilyesféle szociális élményben. 

Aztán egy-két nap alatt megtörténik a csoda, és látni lehet, ahogy megnyílnak, túllépnek a saját határaikon, ez az egyik legmeghatóbb dolog.

Lovagolnak, íjászkodnak, alkotnak, a magaskötélpályán másznak – még azok is, akik egyébként fizikai nehézségekkel, korlátokkal élnek. Itt tényleg mindenki megtapasztalhatja, hogy teljes értékű ember, akit elfogadnak és minden helyzetben támogatnak. Ez egy olyan hely, ahol nemcsak a móka vár, hanem a gyerekek megtanulják leküzdeni a félelmeiket is. Végső soron pedig ezeket az élményeket, sikereket nemcsak a gyerekek, hanem mi is magunkkal visszük.”

A város történelmi magjában található épületek közül egyet-egyet részlegesen vagy egészen korábban is felújítottak, többek között a századelőn is zajlott több épületet érintő felújítás, viszont a mostanihoz hasonló léptékű és mértékű megújításra legutóbb mintegy kétszázötven éve, a barokk korban volt lehetőség. Így aztán nem meglepő, hogy a várnegyed – Veszprémi Érsekség tulajdonában lévő – tizennyolc épületét érintő felújítása során számos kincsre leltek a szakemberek. 

Grandiózus építkezés

A kivitelezés több ütemben valósul meg: 2023 tavaszára elkészült az épületek tető- és homlokzatfelújítása és a nyílászárok cseréje, majd az Európa Kulturális Fővárosa (EKF) programsorozat idejére a munkálatok jelentős részét felfüggesztették, hogy a várnegyed is be tudjon kapcsolódni az eseménybe. Ebben az évben indult a főegyházmegye Work in Progress programsorozata, amely betekintést adott a felújítás kulisszatitkaiba, lehetővé tette a régészeti és a műemléki munkák részletesebb megismerését. Az EKF után jobbára már belső munkákra került sor. 

A következő nagyobb mérföldkő az idei ősz, amikor is a főszékesegyház újraszentelése mellett átadták a Nagy­préposti Házat, a Szent József Házat, a Gizella-kápolnát, a Szent Mihály-főszékesegyház altemplomát, a Szent György-kápolnát, valamint a Nagyszemináriumot. A jövőben folytatódik a további épületek átadása, többek között a Kisszeminárium, a Kanonoki Ház, a Simon Ház.)

Padló, amelyen Szent István is lépdelhetett

A munkálatok állandó régészeti szakmai támogatás mellett zajlottak. Vavra Áron műemléki projektvezető elmondása szerint lényegében az egész várnegyed kiemelten védett régészeti terület, emiatt számos esetben módosítani kellett az előzetes építészeti vagy gépészeti és közműterveken. A különböző korszakokban a talajt számos alkalommal átforgatták a folyamatos építkezések során, ami azt eredményezte, hogy a régészeti leletekre sok esetben nem a „saját” rétegükben találtak rá, azonban az áthalmozott rétegekben is számos különleges érték került napvilágra. 

A tárgyak felölelik szinte a teljes történelmet az ókortól a II. világháborúig. A szakemberek cölöphelyeket, bronzkori csontvázat, középkori nemesfém érmeket találtak, a várnegyed több pontján feltárták a vár középkori falszakaszát, valamint középkori és kora újkori temetkezési helyeket. „Az egymást követő korszakokban erőteljesen átépítették a korábbi épületeket. Ennek ellenére megállapították, hogy a Várhegyen már a X–XI. században álltak épületek. Írott források is említik, hogy a hegyen már Szent István korát megelőzően is állt egyházi épület, vélhetően a mai Szent György-kápolna helyén. Az épületet most feltárták a X–XI. századi padlószintig. A régészeti kutatások arra is rávilágítottak, hogy a várnegyedben két különböző kápolna állhatott: egy X. századi kör alaprajzú, patkóíves szentélyű épület, amelyet később visszabontottak, és alapfalaiból a XIII. században egy új kápolnát emeltek. Az egykor létező közvetlen kapcsolat a főszékesegyház és a Szent György-kápolna között a jelenlegi helyreállításnak köszönhetően újra megvalósul, a liturgikus terek ismét kapcsolódnak egymáshoz” – mondja Vavra Áron műemléki projektvezető.

Kép

A veszprémi Érseki Palota díszterme – Fotó: Nagy Lajos

A legértékesebb lelet a Szent István verette dénár

Igen becses lelet került elő a Nagyszeminárium utca felőli udvarán: egy első királyunk által veretett ezüstdénár. Ez Szent István és ezzel az önálló magyar állam első pénz­érméje. Jelentősége a legendás nagyharsányi lelettel vethető össze, ám az első magyar fizetőeszköz Veszprémben megtalált példánya a saját régészeti rétegéből került elő. A pénzérme az úgynevezett Lancea Regis feliratú sorozatból való. A fizetőeszközt feltehetőleg 1002 körül verték, és alig félszáz példánya ismert. „A dénárt a Szent György-kápolnától alig tíz méterre találtuk, ami jelképesnek is tekinthető, ráadásul a várnegyed egyik szimbóluma, István és Gizella szobra is a közelben áll. Minden összeállt” – fogalmaz Vavra Áron. Egy 2011-es aukción e dénárból árverésre bocsájtottak egy példányt, amely akkor mai árfolyamon 13,6 millió forintnak (34 000 euró) megfelelő összegért kelt el, de ennek a darabnak eszmei értéke az igazán kiemelkedő, említi meg a szakember. 

Kép

Lancea Regis a veszprémi várnegyedben – Fotó: Kristóf Virág

A várnegyed-beruházást kísérő régészeti feltárások során középkori érmék is előkerültek például az egykori piarista gimnázium födémfeltöltéséből; emellett felfedeztek egy Észak-Afrikában vert római pénzérmét is, ez pedig azért érdekes, mert a régészek római megtelepedésnek nem találták nyomát a Várhegyen. Találtak még II. Ulászló és II.  Ferdinánd uralkodása alatt vert dénárt, Rákóczi-polturákat és XVIII–XX. századi fémpénzeket is.

A várban talált régészeti leletekből – egyedülálló módon már a kivitelezési időszakkal párhuzamosan – egy kiállítást alakítottak ki a Biró–Giczey Házban, ami azóta is elérhető, így a Várhegyre látogatók a különleges leletek mellett megismerhetik az ásatások gyakorlati oldalát és a műemlékvédelmi folyamatokat is. A bemutatott tárgyak között szerepel például egy őskori kerámiaedény arccal díszített töredéke és a már említett ezüstdénár, valamint egy nem mindennapi XVII. századi temetkezés nyoma is. 

Kép

Bogáncs és liliom-kiállítás a Biró–Giczey Házban – Fotó: Nagy Lajos

Szent Lukács, a festőművész

Az épületeken belül – a műemléki, restaurátori munkák során – számos helyen akadtak olyan falfestésekre, amelyek létezéséről korábban nem tudtak. A Szent Imre- (korábbi piarista) templomban Lukács evangélista portréja bukkant elő a feltárás során, amint éppen fest. „A történeti hagyomány úgy tartja, hogy Lukács evangélista nemcsak orvos volt, de festett is – neki tulajdonítják Szűz Mária első portréit, így például a római Santa Maria Maggiore-bazilikában lévő Mária-képet. Mindezek alapján nagyon valószínűnek tűnik, hogy a Szent Imre-templomban feltárt freskó Lukácsot ábrázolja. Hogy alakja jobban értelmezhető legyen, az evangélista figurájának körvonalait digitálisan is átrajzoltuk” – magyarázza dr. Nagy Veronika múzeumigazgató. 

A korábban kanonokházként működő Tejfalussy Házban egy sejtelmes, sötét lépcsőházban a kanonok éjszakai nyugalmát őrző, marcona osztrák katona festett alakja bukkant elő. E két alkotás a délnémet származású, a magyarországi templomfestészetben jelentős szerepet játszó alkotók, idősebb és ifjabb Franz Xaver Bucher nevéhez köthetők.

Rejtélyes szoborrészletek 

Egy veszprémi kollégium kertjében találtak rá a szak­emberek a várnegyed Szentháromság-szobrának eredeti, a kilencvenes évek elején műkőmásolatokra cserélt részeire. Nem ez volt az egyetlen rejtély a barokk műemlék körül. A talapzat alatt ugyanis a régészek a rég elbontott kanonokházak falmaradványaira leltek, a szoborcsoport eredeti megjelenéséről pedig egy sümegi templom falfestménye tanúskodott.

A veszprémi Szentháromság-szobor eredeti részei – Fotó: Nagy Lajos

„Amikor a restaurátorok elkezdték vizsgálni a Szentháromság-szobor anyagát, kiderült, hogy 1993-ban az összes figurát műkőmásolatra cserélték. Az eredeti szobrok azonban eltűntek, így keresésbe kezdtünk. Vörös Tamásnak, a Veszprémi Érsekség főépítészének jutott eszébe, hogy a veszprémi Davidikum kollégium kertjében, a kerítésnek támasztva látott néhány kőszobrot, amelyeket már teljesen benőtt a borostyán. Bár nagyon rossz állapotban találtunk rájuk, kiderült, hogy ezek valóban a szoborcsoport eredeti figurái” – mondja dr. Nagy Veronika múzeumigazgató.

Az eredeti szobrokat a restaurátorok megtisztították, megvizsgálták, és 2023-ban a már említett Work in Progress eseménysorozat keretében a nagyközönségnek is bemutatták. 

Kép

Work in Progress esemény 2023-ban – Fotó: Nagy Lajos

Párhuzamos várfalak

„Korábban nem volt ismert a várfal minden szakasza, még most sem az teljesen, de jóval többet ismerünk belőle, mint a munkák megkezdése előtt – emeli ki Vavra Áron. – A Tejfalussy Ház nyugati oldalának pinceszintjén feltárták a XII–XIII. századi várfalszakasz alapjait, amelyeket korábban teljesen felszámoltak a barokk átépítések során. A hajdani piarista gimnázium udvarán egy nagyjából 2,5 méter vastag falszakaszra bukkantak, amely a XIII–XIV. századból származik. A Körmendy Ház pincéjében a XVII. században épített, ötszögletű bástya maradványait találták meg.” A Kanonoki Ház udvarán több, egymással párhuzamosan futó várfalrészlet került elő, amelyek különböző építési időszakból származnak, egyúttal utalnak a várfal megerősítéseire, fokozatos bővítésére is. Bizonyos falszakaszok esetében – ­például a Kanonoki Ház udvarán – egy-egy ostrom után a megerősítés egyik kézenfekvő módja volt, hogy újabb falat emeltek a régi elé. A középkori vár falai a jelenlegi – ma is látható – barokk falaknál öt-hat méterrel beljebb húzódtak. A barokk korban a régi várfalakat sok esetben az épületek alapjaként használták fel, vagy kőanyagát hasznosították újra a török kiűzése után. Ebben az időszakban szinte teljesen újjáépült a vár, jelenleg is látható képe nagyrészt ekkor alakult ki. 

Támogatott tartalom

Aki járt már Svájcban, tudja: a hely különlegessége nem csupán a hófödte hegycsúcsokban, a tiszta utcákban és a pontosan érkező, de méregdrága vonatokban rejlik. A svájci csodát a többnyelvűség, a kulturális sokszínűség is hordozza. Mi történik, ha valaki e gazdag szövetet egyetlen ollónyisszantással megrövidíti?

Peter Luisi rendező válasza egyszerre mulatságos és elgondolkodtató. Filmjében az egyetlen hivatalos nyelvről döntő népszavazás eredménye sokak megdöbbenésére – miután papíron a németeknek kellett volna többségbe kerülniük – francia „siker”. Az alulmaradtak hol megalázva, hol összezavarodva próbálnak alkalmazkodni, a nyelvek összegabalyodnak, az olasz többségű Ticino kanton pedig ösztönösen lázadni kezd.

Nincs azonban mit tenni, Svájc közvetlen demokrácia, ahol a valóságban 2009-ben arról is népszavazás útján határoztak, hogy nem épülhet több minaret az országban. A döntés ellen a vallásszabadság korlátozása címén sokan tiltakoztak, de a többség (57,5%) szava kötelezett.

Filmünk központi figurája Walter Egli (Beat Schlatter), egy kiégett, szürke életet élő szövetségi rendőr, aki azon túl, hogy a helyi sztereotípiák által unalmasnak tartott svájci németek sorát gyarapítja, franciául is siralmasan beszél. Az új helyzetben – hogy állását ideig-óráig mégis megtarthassa – feladatul kapja a ticinói lázadók lefülelését. Az „olasz Svájcban” persze olyan szenvedélyes emberekkel találkozik, akik magukkal ragadják, és belesodródik az ellenállásba, na meg egy Francesca nevű nő (Catherine Pagani) karjaiba. A helyzetet csak bonyolítja, hogy partnere egy arrogáns, gőgös francia ajkú kolléga, aki nem hajlandó németül szólni hozzá, és korábbi titkosügynökként egyfolytában röhejesen álcázza magát. Arról, hogy Walter anyja, a „terrorista mama” is föld alatti mozgalmat szervez és bevetésre készül, már ne is beszéljünk…

Svájci filmből igen kevés jut el hozzánk, így az alkotást inkább az összeurópai felhozatalhoz tudjuk mérni. Így pedig az a benyomásunk: a szűk másfél órás romantikus-szatirikus vígjáték addig igazán jó, amíg képes elég romantikus és szatirikus maradni. Remek tempóban, a nyelvi humor minden eszközét bedobva indul ugyanis, egy percig sem unatkozunk, a három „nagy” svájci nyelv közül legalább egyet beszélők különösen jól szórakozhatnak a dialektusok sajátos keveredésén. És önmagában az is üdítő, ahogy a svájciak képesek kikarikírozni saját magukat!

A Bonzsúr, Svájc! első fele épp ezért szinte elsuhan: gyönyörködünk a tájban, a fényképezés felér egy turisztikai ajánlóval, megkívánjuk a ticinói ételeket, fel-felnevetünk egy-egy képtelen szituáción: ahogy például a német ajkú vevő a német ajkú eladótól sajtot vásárol – franciául.

De Svájc minden lakója és régiója kap némi szeretetteljes fricskát: a mogorva német, a heves olasz, a fennhéjázó francia mind jelen van, ám nem bántó módon, hanem úgy, hogy együtt nevethetünk velük. A film első fele pazar társadalmi görbe tükör egy olyan állapotról, amikor egy leegyszerűsítő, populista politikai ötlet nyomán egy addig irigyelt, biztonságos ország lakossága nyelvi és identitásválságba, polgárháború küszöbére kerül.

Kép

Képkocka a filmből

Az alapötlet tehát működik: meghökkenünk, ahogy látjuk, amint német migránsok menekülnek Németországba, a rétoromán nyelvet beszélők illegalitásba kényszerülnek, a temperamentumos olaszok pedig nem hajlandók beletörődni gyökereik elvtelen kitépésébe. Elegendő kreatívan rajzolt karaktert is kapunk ahhoz, hogy beleérezzük magunkat a fura élethelyzetbe – külön sztori például az ellenállók papagájos, szivaros, Fidel Castrós vezére…

A döccenés ott következik be a történetben, amikor a prímán működő szatíra háttérbe szorul, és még mielőtt a személyes szálak elmélyülhetnének, egyszer csak átváltunk akció-vígjátékba. Ahhoz túl sokat akartak közölni az alkotók, hogy az még az innentől felülkerekedő félreértés-kavalkád mellett is kibontakozhasson, és ne írják felül a más mozikból már ismert sablonok.

Kép

Képkocka a filmből

Látszólag ellentmondás, de a film épp azzal lassul le, hogy a felénél lendületbe jön, mert az okos, ironikus szellemesség helyét átveszik a kiszámítható klisék. A készítők mentségére szóljon, hogy olyan hatékonyan összekuszálták a szálakat, hogy kibogozni őket ezek szerint csak bevált minták mentén lehetett. Mindenesetre kár, hogy nem társadalomkritikából kaptunk (még) többet, és James Bond-paródiából, Top Secret!-utóérzetből kevesebbet.

A lényeg persze a témafelvetés-kérdésfeltevés volt, amit a Bonzsúr, Svájc! ügyesen abszolvált – a válaszokat kereshetjük magunkban is, nem kell mindent a képsoroktól készen várni.

Számunkra az egyik tanulság, hogy a valódi egység sosem a kikényszerített egyformaságból születik, hanem abból, ha egymás kultúráját tisztelve ki-ki megőrizheti a maga gyökereit. Az így kialakuló összetartás nem kötelező teher lesz, hanem erőt adó kincs. Ahogy kincs az is, ha egy film úgy tud könnyed maradni, hogy közben komoly üzenetet közvetít. Aki megnézi a Bonzsúr-t – reméljük, sokan lesznek –, eltöprenghet azon, milyen törékenyek a közösségeink, mennyire fontos lenne a párbeszéd köztünk. Hogy végső soron ne azok legyünk, akik ugyanazt a nyelvet beszélik, hanem akik képesek megérteni és tisztelni a másik nyelvét.

Ahelyett pedig, hogy szabályokon vitatkozunk, együtt is nevethetünk a saját hibáinkon.

Életemben először jártam mediterrán tengerparton barátnőimmel, így a szokásosnál is nagyobb volt bennem a vágy, hogy mindent lefotózzak. Azonban nem akartam abba a hibába esni, hogy miközben a mobiltelefon képernyőjén nézem az elém táruló képet, elfelejtek látni.

A most következő ötletek elsősorban azoknak szólnak, akik hozzám hasonlóan keresik az arany középutat a fotózás öröme és a pillanatok megélése között.

Mit is fotózok tulajdonképpen?

Terszat vára felé tartva egy kupolás templom keltette fel a figyelmünket. Egyből kattintottam, aztán ráeszméltem, nem is tudom, milyen épület. Ha hazatérve az élménybeszámoló közben megkérdeznék, konkrétan mit látnak a képen, bizony az lenne a válaszom, hogy nem tudom. Pedig, ha előtte utánaolvasok, tájékozódom az adott épületről, szoborról, festményről, előfordulhat, hogy teljesen más értelmet nyer, lefotózva más elemére helyezném a hangsúlyt.

Nálam egy ideje aranyszabály, hogy csak úgy fotózok, ha tudom is, hogy mit fotózok, ha valamilyen formában kapcsolódom is hozzá. 

Legyen egy fotófelelős!

A nyaralás hét napja alatt négyesfogatunk mindegyik tagja lelkesen fotózott. Én azonban, mivel telefonom kamerája kevésbé jó minőségű, olykor a többieket kértem meg, hogy kapjanak le egy-egy épületet vagy a panorámát. Ez a forgatókönyv nemcsak technikai problémák esetén működhet: akkor is megbízhatjuk a feladattal útitársainkat, ha technikai detoxot tartanánk, de szeretnénk fényképek formájában is megőrizni valamit az adott városból. Ez persze úgy igazságos, ha mindennap mást jelölünk ki fotófelelősnek, és senkit se terheljünk vele, ha nem érez hozzá kedvet.

Várjuk meg az Igazit!

Egy másik módja az önkontrollnak a fotólimit: amikor egy helyszínen csak bizonyos számú fotót készítünk. Nálam ez a módszer vált be leginkább. Első, filmes fényképezőgépem jut eszembe, amivel csak 36 képkockányi képet lehetett varázsolni, aztán előhívásig várni, hogy visszanézhessük. Akkor még bosszantott, ma néha áldásnak érezném. 

A már emlegetett Terszat várához visszatérve, a lépcsőkön felfelé tartva meg-megálltam, hogy megcsodáljam a távolban látható gyönyörű tengert, és elképedjek, milyen messze is van még a bevenni készült vár. 

Szívem szerint minden alkalommal kattintottam volna, ám tudatosítottam magamban: valószínűleg a legmagasabb pontról nyílik a legszebb kilátás, onnan érdemes elkészítenem azt a bizonyos fotót. És a vár tornyából lepillantva elém táruló városkép a megérzésemet igazolta.

Kép

Kilátás Fiume várából – Fotó: Fekete Fanni

A kevesebb mennyiségű képért később az előhíváskor még hálásak leszünk. Ráadásul ennek tudatában koncentráltabban fotózunk, és talán már elsőre sikerül tökéletesen megkomponálni az elképzelt csoportképet, és a tökéletes pózba vágni magunkat a mólón vagy az abbáziai „Lány sirállyal” szobor előtt.

Keresd a képen a várat!

Sosem voltam szelfipárti. Habár jó móka, de általában csak az nem látszik, amit szeretnénk rajta megmutatni, mert kitakarják a fejek, ráadásul sokkal előnytelenebbnek mutatja az arcokat. Harmadrészt úgy érzem, kicsit izolál embertársainktól. Szelfizés helyett szedjük össze a bátorságunkat, és kérjünk meg egy arra járó, megbízhatónak látszó turistát, hogy készítsen a csapatunkról csoportképet. Így garantáltan benne lesz a képben a háttér is, és nemcsak négy-öt mosolygó fej. 

Én ilyenkor általában felajánlom, hogy utána lefotózom a másikat, aki így nagyobb hajlandósággal bólint rá a pár másodperces műveletre. Valószínűleg senki sem fog minket a kérésünkért melegebb éghajlatra küldeni, sem elszaladni a telefonunkkal, ellenben bónuszként egy-egy kedves mosolyt, bókot is kaphatunk a fotóstól.

Képek helyett szavak

A nyaralásra egy kis füzetet és tollat is magammal vittem, hogy esténként feljegyezzem az adott nap történéseit. Az útinapló írása közben újra átélhetjük a szép pillanatokat, később pedig legalább olyan jó kézbe venni, mint az akkor készült fotókat. 

Ezt a formáját az emlékek megörökítésének azért is ajánlom, mert a látottak dokumentálása mellett arra is lehetőséget ad, hogy papírra vessük, hogyan éreztük magunkat az adott helyen, milyen hatást gyakorolt ránk, illetve mi vagy ki volt akkor a szívünkben.

Ha az útinaplót szeretteinknek is megmutatjuk, kicsit ők is úgy érezhetik, hogy mellettünk sétáltak a tengerparton vagy fel a várba, míg a fotókat nézegetve talán ez kevésbé lenne így, inkább csak a vágyakozásukat növelné egy-egy mesés kép.

Kép

Fotó: Fekete Fanni

A fotózás és a naplóírás nem zárja ki egymást, ellenkezőleg: miközben a hatórás hazaúton körmöltem a füzetembe, mankóként vissza-visszanéztem az elmúlt napok fotótermését. Ez a tudatosság nem a fényképezés bojkottálásáról szól, hanem arról, hogy teljesen mi irányítsuk a kamerát, és ne a kamera minket.