Így (ne) fotózz a nyaraláson! – Egy horvátországi utazás tanulságai
A Fiume felett magasodó Terszat vára felé baktatok. Előttem még körülbelül háromszáz lépcsőfok, mögöttem az Adriai-tenger égbolttal összemosódó kékje. A telefonomért nyúlok, hogy megörökítsem a gyönyörű képet, ám végül mégis megálljt parancsolok magamnak.
Életemben először jártam mediterrán tengerparton barátnőimmel, így a szokásosnál is nagyobb volt bennem a vágy, hogy mindent lefotózzak. Azonban nem akartam abba a hibába esni, hogy miközben a mobiltelefon képernyőjén nézem az elém táruló képet, elfelejtek látni.
A most következő ötletek elsősorban azoknak szólnak, akik hozzám hasonlóan keresik az arany középutat a fotózás öröme és a pillanatok megélése között.
Mit is fotózok tulajdonképpen?
Terszat vára felé tartva egy kupolás templom keltette fel a figyelmünket. Egyből kattintottam, aztán ráeszméltem, nem is tudom, milyen épület. Ha hazatérve az élménybeszámoló közben megkérdeznék, konkrétan mit látnak a képen, bizony az lenne a válaszom, hogy nem tudom. Pedig, ha előtte utánaolvasok, tájékozódom az adott épületről, szoborról, festményről, előfordulhat, hogy teljesen más értelmet nyer, lefotózva más elemére helyezném a hangsúlyt.
Nálam egy ideje aranyszabály, hogy csak úgy fotózok, ha tudom is, hogy mit fotózok, ha valamilyen formában kapcsolódom is hozzá.
Legyen egy fotófelelős!
A nyaralás hét napja alatt négyesfogatunk mindegyik tagja lelkesen fotózott. Én azonban, mivel telefonom kamerája kevésbé jó minőségű, olykor a többieket kértem meg, hogy kapjanak le egy-egy épületet vagy a panorámát. Ez a forgatókönyv nemcsak technikai problémák esetén működhet: akkor is megbízhatjuk a feladattal útitársainkat, ha technikai detoxot tartanánk, de szeretnénk fényképek formájában is megőrizni valamit az adott városból. Ez persze úgy igazságos, ha mindennap mást jelölünk ki fotófelelősnek, és senkit se terheljünk vele, ha nem érez hozzá kedvet.
Várjuk meg az Igazit!
Egy másik módja az önkontrollnak a fotólimit: amikor egy helyszínen csak bizonyos számú fotót készítünk. Nálam ez a módszer vált be leginkább. Első, filmes fényképezőgépem jut eszembe, amivel csak 36 képkockányi képet lehetett varázsolni, aztán előhívásig várni, hogy visszanézhessük. Akkor még bosszantott, ma néha áldásnak érezném.
A már emlegetett Terszat várához visszatérve, a lépcsőkön felfelé tartva meg-megálltam, hogy megcsodáljam a távolban látható gyönyörű tengert, és elképedjek, milyen messze is van még a bevenni készült vár.
Szívem szerint minden alkalommal kattintottam volna, ám tudatosítottam magamban: valószínűleg a legmagasabb pontról nyílik a legszebb kilátás, onnan érdemes elkészítenem azt a bizonyos fotót. És a vár tornyából lepillantva elém táruló városkép a megérzésemet igazolta.
A kevesebb mennyiségű képért később az előhíváskor még hálásak leszünk. Ráadásul ennek tudatában koncentráltabban fotózunk, és talán már elsőre sikerül tökéletesen megkomponálni az elképzelt csoportképet, és a tökéletes pózba vágni magunkat a mólón vagy az abbáziai „Lány sirállyal” szobor előtt.
Keresd a képen a várat!
Sosem voltam szelfipárti. Habár jó móka, de általában csak az nem látszik, amit szeretnénk rajta megmutatni, mert kitakarják a fejek, ráadásul sokkal előnytelenebbnek mutatja az arcokat. Harmadrészt úgy érzem, kicsit izolál embertársainktól. Szelfizés helyett szedjük össze a bátorságunkat, és kérjünk meg egy arra járó, megbízhatónak látszó turistát, hogy készítsen a csapatunkról csoportképet. Így garantáltan benne lesz a képben a háttér is, és nemcsak négy-öt mosolygó fej.
Én ilyenkor általában felajánlom, hogy utána lefotózom a másikat, aki így nagyobb hajlandósággal bólint rá a pár másodperces műveletre. Valószínűleg senki sem fog minket a kérésünkért melegebb éghajlatra küldeni, sem elszaladni a telefonunkkal, ellenben bónuszként egy-egy kedves mosolyt, bókot is kaphatunk a fotóstól.
Képek helyett szavak
A nyaralásra egy kis füzetet és tollat is magammal vittem, hogy esténként feljegyezzem az adott nap történéseit. Az útinapló írása közben újra átélhetjük a szép pillanatokat, később pedig legalább olyan jó kézbe venni, mint az akkor készült fotókat.
Ezt a formáját az emlékek megörökítésének azért is ajánlom, mert a látottak dokumentálása mellett arra is lehetőséget ad, hogy papírra vessük, hogyan éreztük magunkat az adott helyen, milyen hatást gyakorolt ránk, illetve mi vagy ki volt akkor a szívünkben.
Ha az útinaplót szeretteinknek is megmutatjuk, kicsit ők is úgy érezhetik, hogy mellettünk sétáltak a tengerparton vagy fel a várba, míg a fotókat nézegetve talán ez kevésbé lenne így, inkább csak a vágyakozásukat növelné egy-egy mesés kép.
A fotózás és a naplóírás nem zárja ki egymást, ellenkezőleg: miközben a hatórás hazaúton körmöltem a füzetembe, mankóként vissza-visszanéztem az elmúlt napok fotótermését. Ez a tudatosság nem a fényképezés bojkottálásáról szól, hanem arról, hogy teljesen mi irányítsuk a kamerát, és ne a kamera minket.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Van Gogh, pénz nincs – mi minden érhet egy utazáson, amire nem számítasz?
Kérjük, támogasd munkánkat, ha fontosnak tartod a minőségi tartalmat!
Ha te is úgy érzed, hogy a kepmas.hu cikkei, podcastjai és videói megszólítanak, kérjük, segíts, hogy ezek a tartalmak továbbra is ingyenesen elérhetőek maradjanak.
Támogatom a kepmas.hu-t>>
