Ahová a betegségnek nincs bejárása: napló a Bátor Táborból
„Ahol mindig süt a nap” – áll az írás a Bátor Tábor kapuja felett a hatvani táborhelyen, amely a természet lágy ölén valóságos, a világtól elzárt kis utópiaként működik. Új reményt ébreszt a súlyos betegségekkel küzdő gyerekekben. Napló a Bátor Táborból.
Leukémia, daganatos megbetegedés, krónikus ízületi gyulladás, IBD, JIA, hemofília, izomdisztrófia, cisztás fibrózis, szerv- vagy csontvelőtranszplantáció – az igazán szerencsések még csak a jelentésüket sem ismerik a fenti betegségeknek. Vannak azonban gyerekek, családok, akiknek a mindennapjait jelentik ezek az orvosi szakkifejezések, hiszen az egész életük a kezelések, a gyógyszerezés és az orvosi beavatkozások körül forog.
Ezek a gyerekek nem hetekig vagy hónapokig élnek így, hanem gyakran éveken át.
Számukra egy közösségbe való visszatérés, egy új barátság, egy felszabadult nevetés, a komfortzónából való kilépés nem magától értetődő, hanem ajándék.
A Bátor Tábor pontosan ezt az ajándékot adja meg nekik – egy hetet, ahol nem a betegség szabja meg a határaikat, hanem a képzelet, a játék és az összetartozás ereje tágít azokon.
Nem foroghat minden a betegség körül!
Bevallom, félve lépem át a tábor kapuját, hiszen tudom, hogy körülbelül hetven olyan gyermek közé megyek, akiknek nagyon más kihívásokkal és küzdelmekkel kell szembenézniük nap mint nap, mint egy átlagos gyereknek. Elképzelem a kórházi szobák csendjét, a felnőtté érett tekinteteket, a betegség súlyát, amely túl nagy súllyal nehezedik az apró vállakra. Minden prekoncepciómra rácáfolva, a táborhelyen a hangszórókból vidám zene árad, a levegő megtelik nevetéssel, dübörgő léptek zajával, gyerekzsivajjal. Élénk tekintetek, cserfes gyerekek és felszabadult kacagás mindenhol. Mintha a betegségnek ide nem is lenne bejárása!
És tulajdonképpen nincs is. A Bátor Tábor egyik legfontosabb célja, hogy segítsen a gyerekeknek ledönteni azokat a láthatatlan korlátokat, amelyeket a betegség emelt köréjük, legyen szó a rendszeres gyógyszerezés szigoráról, a speciális diéták korlátozásáról vagy épp a folyamatos felügyeletből fakadó kiszolgáltatottságról. Az ide érkező gyerekek sokszor nem dönthetnek mindennapjaikról, hiszen az ápolók, az orvosok és a szülők minden léptüket óvó figyelemmel követik.
A tábor szabálya továbbá, hogy az önkéntesek nem tudják, melyik gyerek pontosan milyen betegséggel küzd, vagy milyen az aktuális állapota, csak azt, ami a programok biztonságához szükséges.
Ez is hozzásegíti az önkénteseket – vagyis, ahogy a Bátor Táborban hívják őket, cimborákat –, hogy ne a betegséget lássák, hanem a gyerekeket, aki közösségi élményekre, kalandokra, játékra vágynak.
A táborozók egészségügyi biztonságát a tábor területén létesített minikórház stábja garantálja: orvosok, ápolók, dietetikusok, gyógytornászok, akik szinte láthatatlanul, mégis éberen biztosítják a zavartalan és biztonságos táborozást. Az önkéntes ápolók azt is elmesélik, hogy szükség esetén két perc alatt a tábor bármelyik területére el tudnak érni, így minden szülő biztonságban tudhatja a táborozó gyerekét. Hogy milyen összetett ez a háttérmunka, azt a dietetikusok erőfeszítései is jól mutatják, akik egy-egy turnus alatt több mint harmincféle speciális étrendet állítanak össze, hogy mindenki teljes értékű, vitaminokban gazdag étkezésben részesüljön.
Ahol a kerekesszék sem akadály a magaskötélpályán
A súlyos vagy krónikus betegséggel élő gyerekek számára a fizikai nehézségek mellett lelki terhet is jelent a mássággal való folyamatos küzdelem. Ők kimaradnak az iskolából, nem vesznek részt a tesin, emiatt gyakran néznek rájuk furcsán. Olykor még társaik is tartanak tőlük, ha nincs megfelelő edukáció: sokszor félnek, hogy „elkapják” a betegségüket.
A Bátor Tábor ezzel szemben igyekszik olyan közeget teremteni, ahol senki nem lóg ki a sorból. Itt minden gyerek egyenlő, mindenki a saját tempójában és módján kapcsolódhat a közösséghez. A programokat úgy alakítják ki, hogy azok bármilyen egészségügyi állapotban érkező táborozónak elérhetők legyenek. A lovarda például rámpával felszerelt, így a mozgássérült gyerekek is felülhetnek a lóra. A magaskötélpályán speciális kötélrendszer segíti a résztvevőket abban, hogy ők is feljuthassanak az akadálypályára – akár kerekesszékkel is! A céllövésnél pedig olyan technikát alkalmaznak, amelynek köszönhetően azok a gyerekek is kipróbálhatják az íjászkodást, akik egy betegség során elveszítették egy végtagjukat.
A hangsúly nem a hiányokon, hanem a lehetőségeken van; azon, hogy mindenki megélhesse a sikerélményt, a fejlődést és az ehhez szükséges szerető támogatást.
Ugyanakkor semmi sem kötelező. A gyerekek szabadon dönthetnek arról, milyen foglalkozáson szeretnének részt venni. Ennek a lehetőségnek a folyamatos biztosítása azért is rendkívül fontos, mert az itt táborozók az esetek többségében nem dönthetnek szabadon arról, hogy mikor játszanak, mikor látogatnak meg egy kedves barátot, de még arról sem, mikor esznek, hiszen a betegséggel való küzdelemhez szigorú szabályokat kell betartani.
A táborban azonban mindenki megtapasztalhatja a szabadság megnyilvánulását, hiszen itt nem a teljesítmény a mérce, itt mindenki önmagával mérettetik meg. A résztvevők dönthetnek úgy, hogy a komfortzónán belül maradnak, de elkezdhetik megkeresni az egyéni határokat, sőt olyanok is akadnak, akik megtanulják átlépni ezeket.
„Amit itt adunk, annak a többszörösét kapjuk vissza!”
A Bátor Tábor apró csodái azonban nem születhetnének meg az önkéntesek, vagyis a cimbik odaadó munkája nélkül. Egy turnuson belül átlagosan hetven gyerek s közel ennyi önkéntes tartózkodik a tábor területén, így minden táborozó a lehető legnagyobb biztonságban tölti el a mindennapjait. Az egyik önkéntest, Pintér Karolint – vagy ahogy minden táborozó ismeri, Lincsit – gyerekként ragadta magával a Bátor Tábor varázsa. Ma már önkéntesként, fotós cimbiként tér vissza évről évre, hogy másoknak is visszaadhassa azt a temérdek élményt, amit ő egykoron kapott.
„2008 és 2010 között az egymást követő években háromszor vettünk részt a családommal az őszi családi turnusokban. Mivel az ilyen súlyos betegségek – amilyenekkel a táborban találkozni lehet – hatással vannak az egész családra és a testvéri kapcsolatokra, ez a típusú tábor az alapítvány egyik hiánypótló kezdeményezése.
A családi táborokban a szülők külön felnőtt programokon vesznek részt, eközben a testvérek is minőségi időt tudnak együtt tölteni.
A mi családunkban az öcsém az érintett – kiskorában krónikus autoimmun betegséget diagnosztizáltak nála –, és a kezelőorvosa ajánlására jelentkeztünk a táborba. Én akkor 10–12 éves voltam, de már ott megfogalmazódott bennem: ha egyszer lehetőségem lesz, visszatérek önkéntesként. És végül tavaly meg is valósult ez az álom, azóta teljes erőbedobással vagyok jelen – eddig három turnusban vettem részt cimbiként, és elvégeztem a kórházi önkéntesképzést is” – meséli csillogó szemekkel Lincsi, aki a táborban kamerával a kezében követi a gyerekek nagy pillanatait, határátlépéseit, sikerélményeit, hogy mindezt megörökíthesse.
„Mindig bebizonyosodik számomra, hogy a tábor egy felhőtlen, mesebeli világ. Nemcsak a gyerekeknek, hanem a cimbiknek is ugyanolyan sokat nyújt – új programokat, közösséget, nevetést, határtalan játékot. Emlékszem rá, hogy már kicsiként is felfogtam, mennyit adott a tábor mindannyiunknak. Megmaradt bennem az érzés, hogy mindig is ide fogunk tartozni, és hogy egyszer én is szeretném visszaadni mindazt, amit itt kaptunk. Cimbiként nemcsak az fontos, hogy odafigyeljünk egymásra, hanem az is, hogy elfogadjuk egymást úgy, ahogy vagyunk – legyen szó gyerekről vagy felnőttről, betegségről vagy személyiségről. Emlékszem, anyukám kérdezte egyszer a cimbiket, miért éri meg nekik ennyi energiát beletenni ebbe a munkába. A válasz akkor is az volt, amit most én magam is tapasztalok: amit itt adunk, annak a többszörösét kapjuk vissza. A nevetések, az élmények, az a rengeteg szeretet egyszerűen mindent megér!”
Ez a „fizetség” sokszor nem csak egy mosoly, egy ölelés, egy vidám pacsi vagy egy közös tánc a tábori hívózenére, hanem az apró fejlődések végigkövetésének öröme: „Sok gyerek először félve, visszahúzódóan érkezik a táborba, hiszen sokaknak hónapok óta nem volt részük ilyesféle szociális élményben.
Aztán egy-két nap alatt megtörténik a csoda, és látni lehet, ahogy megnyílnak, túllépnek a saját határaikon, ez az egyik legmeghatóbb dolog.
Lovagolnak, íjászkodnak, alkotnak, a magaskötélpályán másznak – még azok is, akik egyébként fizikai nehézségekkel, korlátokkal élnek. Itt tényleg mindenki megtapasztalhatja, hogy teljes értékű ember, akit elfogadnak és minden helyzetben támogatnak. Ez egy olyan hely, ahol nemcsak a móka vár, hanem a gyerekek megtanulják leküzdeni a félelmeiket is. Végső soron pedig ezeket az élményeket, sikereket nemcsak a gyerekek, hanem mi is magunkkal visszük.”
Kérjük, támogasd munkánkat, ha fontosnak tartod a minőségi tartalmat!
Ha te is úgy érzed, hogy a kepmas.hu cikkei, podcastjai és videói megszólítanak, kérjük, segíts, hogy ezek a tartalmak továbbra is ingyenesen elérhetőek maradjanak.
Támogatom a kepmas.hu-t>>
