– 30 évvel ezelőtt azt mondták, hogy a vallás a falusi öreg nénikék dolga, most pedig úgy látom, mintha a falvak elsodródtak volna az Istentől, és mintha az értelmiség vette volna át a hit fáklyájának hordozását – summázza az iménti találkozásokat Böjte Csaba, miközben leülünk beszélgetni.

– Az értelmiség talán könnyebben tájékozódik  bizonyos hitbéli kérdésekben, de vajon tetteiben is olyan tudatos?

– Az életünkben is ott a szép ideák világa és emellett vannak a hétköznapok. Elhatározzuk, hogy milyen szép hivatás az orvosi, de aztán kiderül, hogy mennyi vizsga vezet odáig, és – kiskanállal vagy nagykanállal – azt is el kell fogyasztani. Szép a szerelem, gyönyörű az a lány, de rájövünk, hogy zsémbes és morcos is tud lenni. Vagy Rafiról kiderül, hogy éjszaka igen horkol.

Az ábrándokon túl, mernünk kell a tettek mezejére lépni. Én nagyon hálás vagyok a Jóistennek, hogy az emberiség iránti plátói szerelmen túl, karácsony éjszakáján vállalta az ember hétköznapjait is, mert ez egy hatalmas zöldmezős beruházás volt a részéről. A szentháromságos boldogság fészkéből a mi Urunk, Jézus Krisztus kilépett, hogy vállalja az emberi életet.

– Nem is csak a tétlenségre gondolok. Néha nehéz megítélni, hogy két lehetőség közül melyik a valóban helyes. Például egy családnak korlátozott anyagi lehetőségei vannak, de azért jut a gyerekeknek sportra, nyelvvizsgára, esetleg még jogosítványra is. Mégis nehéz ezekre jó érzéssel költeni, amikor sokaknak nem jut élelemre vagy cipőre.

– Önmagunk fenntartásában és családunk menedzselésében is az a fontos, hogy ne a maximumra törekedjünk, hanem az optimálisra. Ne az legyen a fontos egy autónál, hogy 75 liter benzint fogyasszon, de az sem jó, ha csak tízzel tud menni. Az arany középutat kell megtalálni. Ahogy a virágnak nem jó, ha túlöntözzük, a csemeténknek sem használ, ha a túltápláljuk. A gyerekednek meg kell adni, ami kell, hogy ne torpanjon meg a fejlődésben, de látni kell, hogy a mai világban az emberek túlsúlyosak és túlképzettek.

Merni kell megosztani a fölöslegünket másokkal. Nem az a fontos, hogy a gyermeknek hány nyelvvizsgája vagy egyeteme van, hanem hogy a meglévő értékeit tudja-e használni.

Volt Szent Ferenc első társai között egy bolognai egyetemi tanár. Megkérdezték tőle, miért lett ferences, és elmesélte, hogy amikor egy professzortársa meghalt, megjelent neki álmában. Rákérdezett, hogy milyen a mennyország, de ő azt felelte neki, hogy bizony elkárhozott, mert azt a rengeteg tudást, amit megszerzett, nem kamatoztatta. És amit nem fordított mások javára, az lehúzta őt. Magyarul: ha sok tojásom van, és nem csinálok belőle az éheseknek rántottát, rám rohad.

– Amikor családokról beszél, úgy tűnik, mintha a férjeknél és feleségeknél is jobban ismerné a házasságban élő emberek gondjait, vágyait. Honnan ez a bölcsesség?

– Kétféle világnézet van, egy dinamikus és egy statikus. A statikus azt mondja, ez ilyen, ennyi esze van, ilyenek a génjei, satöbbi. Jézus Krisztus világnézete azonban hihetetlenül dinamikus. Azt tudja mondani az öreg Nikodémusnak, hogy Kedvesem, amit eddig itt csináltál, az semmi, de itt vagyok, segítek, ma még menni fog.

Jézus összes találkozása erről szól: Szent Pál gyilkosból lesz szeretethimnuszt éneklő apostol. Kutyából igenis lehet szalonna.

Ez hihetetlen távlatokat nyit, mert azt jelenti, hogy a feleséged nem csak az a házsártos asszony, hanem olyan nővé válhat, hogy még Szent Mónika is irigykedni fog a mennyek országában, mondván, hogy elhúzott ez mellettem. Fontos, hogy meglegyen bennünk a teremtő-bizakodó tekintet a másik ember, a házastárs, a gyerek felé.  Ha egy pap egyszer megtapasztalja, hogy szabad azt mondani egy házaspárnak „mutasd ki a szeretetedet, vegyél neki virágot, fogadd el, hogy ember, hiszen az angyalok nem mennek férjhez – pedig nem lenne rossz parti egyik-másik…”

Azért házasodunk, mert kicsi és gyenge az ember, mert a párjába akar kapaszkodni, hogy erősebb legyen.

– A gyerekekkel különösen megértő. A saját gyerekkorára emlékszik ilyenkor?

– Egyszer a pincében láttam, hogy kora tavasszal minden krumpli növeszti a csíráját a fény felé. Akármilyen kicsit is. Megértettem, hogy minden élő arra vágyik, hogy gyökeret eresszen, kibontakozzon, virágra, gyümölcsre vágyik. Benne van az élet ereje. Valaki azt hiszi, ha teletetováltatja a vállát, peercinget rakat magába, diétázik vagy kifesti magát, akkor szebb lesz, jobban odafigyelnek rá a többiek.

Mindennek egyetlen üzenete van: foglalkozzatok velem, én is szeretnék közétek tartozni, én is szeretnék családot, gyerekeket. Ha nem vesszük észre, még nagyobb hülyeséget találnak ki, hogy felhívják magukra a figyelmet.

Régen is ezt szolgálta a lányok hajában a pántlika, a fiúk fejében a kalap, ezért cifrázták a táncban a legényest. Emiatt készült a faragott székelykapu is, hogy lássák, nem akárki lakik mögötte. Nem megbotránkozni kell, hál’ Istennek, hogy van vágy bennük a kibontakozásra. Azért persze kellő alázattal elmondom, hogy van sokkal hatékonyabb módja is a növekedésnek.

– Sokszor találkozunk olyanokkal, akik nem kapták meg a hit ajándékát, de amit tesznek, keresztény ember sem tehetné szebben, sőt hatékonyabban. Sok vallásos ember nem hiszi, hogy Isten jelen van az ő a tetteikben is. A Képmás interjúalanyai miatt is kaptunk már kritikát.

– Van egy nagyon fontos mondat az Ószövetségben: Isten mindent szeret, ami van, mert ha nem szeretné, meg sem teremtette volna. Mindennek megvan a szerepe, célja, értelme. Vannak anonim keresztények, akik nem is tudják, hogy Isten nevében járnak, mégis jót tesznek. Minél előbbre halad az emberiség annál inkább kiderül, hogy minden ajándék.

Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte. Megteremtett engem is, téged is, mindannyiunkat. Ajándéknak szánt minket.

Akkor vagyunk boldogok, ha Isten áldása tudunk lenni ott, ahol vagyunk. Ha simogatás, jó szó, segítség vagyok. Ha Isten általam tudja megáldani a gyerekeket vagy éppen a Képmás által az olvasókat.

– Nagyon sok idős ember van a jóléti társadalomban, aki magányos, nem találja már értelmét az életének, és ha van is családja, nincs velük szoros kapcsolata. A társadalom és az egyház erőit a gondozásuk köti le, és mintha kevés energia maradna arra, hogy bevonják őket az életbe.

– Tíz évvel ezelőtt Antal atya, akit a kommunizmus alatt bezártak, és szinte semmit nem tudott megvalósítani a terveiből, 85 évesen keresett meg, hogy Csaba testvér, aranyam, ezüstöm nincs, de ahány napot ad még a Jóisten, neked adom. Ha ő nem lett volna, Déva most csupán 2-3 ház lenne. Az ő áldozatát próbáltam gyerekmosolyra váltani. Egy idős ember igenis hasznos, ha szimbiózisban él a környezetével. A hetvenéves papi jubileumán Antal atya azt mondta, az utolsó 10 éve volt élete legértékesebb része, és már rég a föld alatt lenne, ha nincs ez a feladat.

– Közeledik a karácsony. A kisgyermekes családokba a gyermeki áhitat könnyen meghozza a csodavárás légkörét. Lehet, hogy az idősek magányos otthonában a Kisjézus is nehezebben születik meg?

– A karácsony az ajándékozás mellett arról szól, hogy Jézus elveszítette a szentháromságos mennyei közösséget, ezért ez nemcsak a születés, hanem a lemondás példája, ideje is. Az áldozat életadó erejét ünnepeljük.

Nincs ajándék a vajúdás kínja, az áldozat nélkül.

– Ennek ellenére sokszor megmaradunk a gyermeki lélek karácsonyvárásában, ezt közvetítik felénk a mézeskalács-illatú filmek és a kereskedelmi reklámok. Nem feltétlenül azt az üzenetet keressük benne, ami az életkorunknak, élethelyzetünknek megfelelő…

– Úgy van ez, hogy tavasszal nagyon finom az eper, de ősszel már nem fagyasztott epret szeretnék, hanem zamatos szőlőt vagy diót. A bölcs azok iránt az örömök iránt nyújtja ki a kezét, amelyeket Isten felkínál. Egy ötéves gyerek önfeledt játéka csodaszép, egy tizenhat éves lány, ahogy nekipirulva táncol az első bálján gyönyörű, egy ereje teljében lévő férfi, aki hegyeket mozgat meg, csodálatos, de az időskor bölcsessége, nyugalma, derűje is olyan öröm, amit érdemes megélni.  Az a jó, ha mindenki a maga csomagját bontogatja a karácsonyfa alatt.

A cikk a Képmás magazin 2012. decemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>> 

Az érsek megértette az utcán élők gondját

A pápai főalamizsnás Konrad Krajewski érsek kérésére a zarándokok fürdőjének felújítása során egy hajléktalanoknak szánt részt alakítanak ki Szent Péter tér kolonnádjai alatt. Krajewski, akit mindenki csak Corrado atyának szólít, már évek óta rendszeresen segít gyógyszerel, ennivalóval és kisebb összegekkel a rászorulóknak, Ferenc pápa éppen ezért választotta a főalamizsnási feladatra. A fürdőépítés ötletét egy hajléktalan ismerősétől Francótól kapta, akit születésnapján vacsorára hívott egy étterembe. Vacsora közben Franco elmagyarázta az érseknek, hogy az utcán élő emberek legnagyobb problémája a fürdés, ételhez
és ruhához jutni az ingyenkonyhák és a plébániák jóvoltából sokkal könnyebb Rómában mint tisztálkodási lehetőséghez. Mivel az érsek az azonnali cselekvés híve: „ha valaki szükséget szenved, annak ma kell segíteni” – hangsúlyozza és szorgalmazza, hogy a  római plébániák is alakítsanak ki zuhanyzókat a rászorulók számára. Azt is tervezi, hogy fodrásztanulókat von be a szolgálatba, akik fürdés után levágják a hajléktalanok haját, ha kérik. Arra a kérdésre, mi lesz, ha a hajléktalanfürdő esetleg zavarja a turistákat Corrado atya így válaszol: „A székesegyház ezért van, hogy őrizze Krisztus testét. A szegényekben mi Jézus szenvedő testét szolgáljuk. Róma történelme során a székesegyházak környéke mindig tele volt szegényekkel.”

Mikor minősítsük hazugságnak a gyermekek valóságtól eltérő állításait, és mit tehetünk, hogy mindig őszinték legyenek velünk?

Nagyotmondó kicsik

A kisgyermek emlékezete bizonytalan. Hangulata vagy a számára fontos személyek hatása könnyen módosítja a valóságot, de előfordulhat, hogy tévesen értelmezhetik azt, vagy másfajta összefüggéseket vélnek felfedezni, mint a felnőttek.

A gyermek tévedéseinek több oka lehet. Nincs kialakult időérzéke. Képtelen még megkülönböztetni, hogy valamely eseményt tegnap vagy egy hete élt át. Ezért a régen elmúlt élményről úgy számol be, mintha éppen akkor történt volna.

Megfigyelései pontatlanok, amiből szintén emlékezeti tévedések következhetnek. Nem tud pontos beszámolót adni, mert számára olyasmi is jelentéktelen, amit a felnőtt rendkívül fontosnak tart. Gyakran keverik össze az álmaikat is a valósággal, s előfordul, hogy az álmukban beteljesedett kívánságokat kérik számon környezetükön.

Óvodáskorú gyermekeknél gyakran tapasztaljuk a nagyotmondást. Kiszínezik, megszépítik az eseményeket, az abban játszott szerepüket felnagyítják. A fantáziahazugság hátterében az a vágy áll, hogy a gyermek fontosnak, figyelemreméltónak szeretné érezni magát a környezetében. Élénk fantáziájú, nyílt eszű gyermekek csupán a történetszövögetés kedvéért is mesélnek színes históriákat. A füllentésekben gyakran tetten érhető a vágyfantázia. Legalább a képzeletében megvalósuljon az, ami után annyira áhítozik.

Öt éves korig nem beszélhetünk hazugságról a gyermekekkel kapcsolatban, mert még képtelenek különbséget tenni a valóság és képzeletük között. Ezeket a módosított történeteket nevelési hiba hazugságnak minősíteni. Fontos, hogy a szülő ne büntesse, szégyenítse meg a kisgyermeket ezekben az esetekben. Ehelyett kérdéseinkkel befolyásolhatjuk, szájukba adhatjuk az elvárt válaszokat. Visszakérdezéssel: „Tényleg pontosan akkora volt, mint ez a ház?”, vagy felkínálva a korrekció lehetőségét: „Biztosan tudod, vagy csak úgy gondolod?” legtöbbször elérhető, hogy a gyermek önmaga helyesbíti túlzásait. Bele is mehetünk a játékba: „Legközelebb, ha arra járunk, mutasd meg nekem.”

Figyelemfelhívó hazugságok

Idősebb korban a hazugság a gyermek és a környezete közötti bizalmi kapcsolat sérülését jelzi. Az iskolás, ha úgy érzi, túl magas követelményeket állítanak föl vele szemben, nem értik meg elutasítják őt, elzárkózik, nem beszél magáról, kudarcait letagadja. Hazugságaival, elhallgatásaival kicsalja azt, ami a számára kívánatos, hogy elhagyatottságát valamiképpen orvosolja.

Az elvált szülők gyermekei gyakran kerülnek a hazugság csapdájába. A felnőttek az érzelmileg lezáratlan helyzetekben a gyermeken keresztül egymás életét próbálják kontrollálni. Faggatják, üzengetnek vele, bevonva öt kettőjük csatározásába. Ilyenkor a kicsi önvédelemből elhallgathat dolgokat, vagy kitalál az egyik felnőtt szája íze szerinti történeteket, melyekhez makacsul ragaszkodik. A szülők indulatuktól elvakulva képtelenek belátni, hogy ezekben az akciókban gyermekük apát és anyát veszít.

Amikor egy gyermek hazudik, el kell gondolkozni azon, vajon miért nincs bátorsága elmondani az igazságot? Milyen magatartásunk kényszeríttette őt taktikázásra, ravaszkodásra?

A mindennapi életben mennyire tartjuk be mi a feléje hangoztatott elvárásainkat? Esetleg átcímkézzük azokat tapintatnak, ügyességnek, furfangnak?

Szülőknek nincs kibúvó!

Gyermek-szülő relációban nem tudok olyan helyzetet elképzelni, ami a felnőttet felmenti az igazmondás felelőssége alól. Természetesen figyelembe kell venni a gyerek gyermeki létét, és megtalálni az életkorának megfelelő szavakat és formát. A borzasztó, a nehezen elfogadható is kíméletesebben hangzik az érzelmileg egymáshoz közel állók szájából. Nehéz erről általánosságban nyilatkozni, mert az emberi képzelet szűkebb határok között mozog, mint az élet. Az azonban biztos, hogy az őszinteség hiánya minden kapcsolatot kikezd előbb vagy utóbb.

Huzamosabb nevelési anomáliák során jellembeli változások jöhetnek létre. A megelégedett, érzelmileg biztonságban élő gyermek könnyen alkalmazkodik. A felnőtt kapcsolataiban csalódott, sok kudarcot megélt gyermek elutasítja az együttműködést. Szenvedését aktívba fordítja, kialakul egy lezáró reakcióra irányuló készség, ami meghatározza majd a viselkedését akkor is, ha az eredeti helyzet már nem áll fenn. Irányíthatóságukkal együtt csökken a hangulati, lelkiismereti megközelíthetőségük. Nem csak kapcsolaton kívülinek, hanem a szabályok, a normák, az erkölcsi követelményeken kívülinek is érzi magát. Csak egy szabályt érez majd érvényesnek: nem szabad, hogy lebukjon.

Erika a gyerekszobában tanul Lackóval. Pontosabban inkább próbálja rávenni a leckeírásra, hiába. Az anyai noszogatás egyre hangosabb, a gyerekszobából kiszűrődő kiabálás egyre erősödik. Laci, aki a nappaliban tévét néz, erre föláll, hogy becsukja a nappali ajtaját, mert nem hallja az adást. Erika erre otthagyja Lackót a gyerekszobában, és idegesen kinyitja az épp becsukott ajtót.

– Na jó, én már mindent megpróbáltam. Most te jössz, egy kicsit te is foglalkozhatnál a gyerekkel. Hiába kérek, ígérek, fenyegetek, semmi nem használ.

– Mert kiabálással nem érsz el semmit. Attól csak még inkább ellenáll.

– Ha ilyen jó pedagógus vagy, tessék, szabad a pálya! Persze a tévét nézni könnyebb. És még az ajtót is becsukni, hogy ne is halld a problémákat.

– Attól senkinek nem lesz könnyebb, hogy én sem tudok tévét nézni. De legalább érezné a gyerek, hogy mellettem állsz.

– Menj ki, Lackó! Laci! Kapcsold ki a tévét! Ennyi áldozatot te is hozhatsz, ha már én az egész estémet a leckeírásra áldozom.

„DUPLAFEDELŰ” ÜZENETEK

Az emberi kommunikáció tudományának egyik alaptétele így szól: MINDEN kommunikáció. Amit mondunk, ahogy mondjuk: kommunikáció. Amit teszünk, ahogy tesszük: kommunikáció. Amit nem mondunk, és nem teszünk, ha nem történik semmi sem: az is kommunikáció. Mindebből azonban csak egy kis rész tudatos – a nagyobbik: öntudatlan szándékok és gesztusok, sejtések és benyomások halmaza. Egy közeli kapcsolatban különösen igaz, hogy szinte hivatásos kódfejtőkké válnak a résztvevők. Minden apró gesztus jelentéssel bír a másik számára. Akkor is, ha nem tudják, akkor is, ha nem akarják. Akkor is, ha az üzenetnek pontatlan mind a „kódolása”, mind a „megfejtése”.

Erika a gyerekszobában tanul Lackóval. Pontosabban inkább próbálja rávenni a leckeírásra, hiába. Az anyai noszogatás egyre hangosabb, a gyerekszobából kiszűrődő kiabálás egyre erősödik. Laci, aki a nappaliban tévét néz, erre föláll, hogy becsukja a nappali ajtaját, mert nem hallja az adást. Erika erre otthagyja Lackót a gyerekszobában, és idegesen kinyitja az épp becsukott ajtót.

Párbeszéd folyik, több is egyszerre! Az egyik jól hallható: anya és gyerek csatája a lecke fölött. A másik kevésbé nyilvánvaló, pedig talán ez a fontosabb: Erika üzen Lacinak. Miközben egyre hangosabban perel a fiával, tudatának egyik zugában ott zakatol a gondolat: Vegye már észre, jöjjön már, segítsen már VALAKI! Félreértés ne essék: Erika nem játssza meg a dühét, és elkeseredettségét – tényleg dühös, tényleg elkeseredett. Kiabálásába rejtett üzenetének valódi címzettje azonban egyre kevésbé a gyerek (pedig a szavak elvileg hozzá szólnak), és egyre inkább a férje. Miért nem hallasz már meg amellett a rohadt tévé mellett, meddig kell még üvöltenem ezzel a gyerekkel, hogy észrevegyél?!

Ekkor csukja be Laci az ajtót. Gondolhatjuk azt, hogy az egészből tényleg csak a decibelek különbségét vette észre, és ezért csökkentette a zavaró zajforrást. Sokkal valószínűbb azonban, hogy felfogta az üzenetet ő is. Tekinthette segélykiáltásnak, érthette szemrehányásnak, de annyit szinte biztosan vett ebből az adásból, hogy a felesége szerint neki most dolga lenne azzal a helyzettel, ott a gyereknél. Máskor talán berontana a gyerekszobába, ahogy szokott, és rákiabálna a gyerekre, vagy békítené a párját. Most nem így dönt (a műsor teszi, vagy a korábbi rossz tapasztalatok hasonló helyzetekkel? Esetleg hordoz valamilyen tüskét Erikától és még nem bocsátott meg?), becsukja az ajtót. Nem tesz szinte semmit, és éppen ez a „semmi” az üzenet. Hagyjál békén, oldd meg most nélkülem!

Abból láthatjuk, hogy ez valódi párbeszéd, hogy a válasz azonnal megérkezik: Erika rögtön otthagyja Lackót (nem ott volt a lényeg), és feldúltan benyit. Még semmit nem mondott, de már itt a következő üzenete: Ennyivel nem úszod meg, ebből nem maradhatsz ki! Amit mond, lényegében ennek a folytatása:

– Na jó, én már mindent megpróbáltam. Most te jössz, egy kicsit te is foglalkozhatnál a gyerekkel. Hiába kérek, ígérek, fenyegetek, semmi nem használ.

– Mert kiabálással nem érsz el semmit. Attól csak még inkább ellenáll.

Ha eltekintünk egy pillanatra a készülő családi vihartól, egy tökéletesen megkomponált, szinte hátborzongatóan szép „duplafedelű” üzenetváltást fedezhetünk fel. A nyílt tartalom a gyerekről szól – a rejtett, tudattalan üzenet pedig (oda és vissza is) kettőjükről. A különleges az, hogy szinte ugyanezekkel a szavakkal le lehet írni a rejtett üzeneteket is.

– Már mindent megpróbáltam, hogy gyere és segíts nekem, de semmi nem használt!

– Mert ha kiabálsz velem, csak még inkább ellenállok!

Ennyi elég is lenne a megoldáshoz, ha bármelyikük észrevenné, hogy nem Lackó leckéje az igazi feladat. Erika segítséget szeretne, de már nem tud kérni, csak „kényszerítőzni”. Laci nem vevő a hangos követelőzésre, de talán nem lenne ellenálló, ha Erika szelídebb húrokat pengetne. Ki veszi észre a szavak között megbúvó üzenetet és benne a megoldást? A feladvány most kettőjük kapcsolata, de amíg ez nem tudatosul bennük, az üzenetváltás csak az eddigi rejtjelezett módban folytatódhat.

– Ha ilyen jó pedagógus vagy, tessék, szabad a pálya! Persze a tévét nézni könnyebb. És még az ajtót is becsukni, hogy ne is halld a problémákat. (Lennél csak az én helyemben – te se tudnál mást. De te magamra hagysz.)

– Attól senkinek nem lesz könnyebb, hogy én sem tudok tévét nézni. (Ha belerángatsz, mindketten rosszul járunk.)

– De legalább érezné a gyerek, hogy mellettem állsz. (Nem maradhatsz ki: ha nem mellém állsz, akkor a gyerek mellé – vagy-vagy.)

Az utolsó mondattal Erika nagyot kockáztatott. Kimondatlanul is választási kényszert hozott létre Laci számára. Egyúttal azt is megüzente, hogy számára egyetlen elfogadható lehetőség van: a küzdelemben az ő oldalára állni, és közösen szembeszállni Lackóval, az „ellenféllel”. Olyan dilemmába kényszerítené bele Lacit, amiből alig lehet jól kijönni. Ha Laci „behódol” Erikának, akkor férfiúi önérzetén eshet csorba, ráadásul úgy érezheti, elárulta a fiát. Ha nyíltan Lackót kezdi támogatni, tovább szítja a feszültséget Erikával. Pedig talán elég lenne egy egyszerű kérdés: Miért is kellene választanom köztetek? Mindketten fontosak vagytok nekem! és a helyzet más irányt vehetne. De amíg Laci tétovázik, és menekülőutakat keres valódi megoldás helyett, Lackó bejön, apja mellé kucorodik, és ő is nézni kezdi a tévét. Laci pedig enged a csábításnak: apa és fia pillanatok alatt elmerül egy izgalmas jelenetben. Erikának csak annyi marad, hogy kiabál még velük egy sort, és közben saját keserűségét próbálja rájuk is átterhelni:

–Menj ki Lackó! Laci! Kapcsold ki a tévét! Ennyi áldozatot te is hozhatsz, ha már én az egész estémet a leckeírásra áldozom. (Áldozat vagyok, a ti áldozatotok!)

Oszd meg, és uralkodj! – szólt a régi mondás. Erika és Laci ma este nehezen értik egymás szavát, mert nem azt és nem úgy mondják, ami és ahogy igazán fontos lenne a számukra. Üzengetnek egymásnak, de nem beszélgetnek. Emiatt nem is tudnak igazán egymás mellé állni, csak kényszerekben és menekülőutakban képesek gondolkodni. Ilyenkor pedig könnyen jöhet egy nevető harmadik, aki megoszt, és uralkodik. Ma este Lackó. Holnap talán valaki más. Ez is egy üzenet.

A gyermekáldás elmaradása, a meddőség az egyik legnagyob titok, olyan tabu, amelyben napjaink Magyarországán megközelítőleg háromszázezren érintettek, de a WHO adatai szerint világszerte is a reproduktív párok mintegy 11–15%-a küzd ezzel a nehézséggel. Dr. Lux Elvira klinikai szakpszichológus sok évtizedes gyógyítói és oktatói tapasztalatát módszerbe sűrítette, amit kész átadni azoknak, akik szembe tudnak nézni a tünetek mögötti mélységekkel, szeretnék feltárni az okokat és megkeresni a személyre szabott megoldást. A program mellett Lux Elvira a pályájáról is mesélt.

– Klinikai szakpszichológusként a szomatikus okok lelki hátterének felderítésével, szexuálpszicológiával foglalkozott, és nem mellesleg felvilágosító munkát is végzett, egész generációk nőttek fel a tanácsain. Mi indította a most debütáló Lux-babaprogram létrehozására?
– A helyzet az, hogy megöregedtem, és mivel nem vagyok egy irigy ember, szerettem volna továbbadni mindazt, amit tudok. Annál is inkább, mert én vagyok az egyik magyar anya, mégpedig olyan, akinek a sajátja mellett legalább 509 plusz gyereke van. Hogy még hány született korábban meddő házasságokból, nem tudom pontosan, mert amikor a probléma megoldódott, sokan nem jeleztek vissza. A mór megtette kötelességét, a mór mehet, így van ez rendjén. A szexuálpszichológia mellett mindig foglalkoztam a meddőséggel is, az első  „gyerekem”, akivel kapcsolatot tartok, most lesz 44 éves, a legutolsó pedig néhány hónapos, ma is meglátogatnak az édesanyjával. Azt gondoltam tehát, hogy tovább kellene vinni ezt a fáklyát, ezzel is változtatni a népességfogyatkozás tendenciáján, és csoportos formában átadni mindazt a tapasztalatot, amit ötven év alatt az egyéni terápiák során szereztem. Szeretnénk a hozzánk fordulókat visszajuttatni az áldott állapot élményvilágába, hozzásegíteni, hogy ne csak akarják a gyermeket, de vágyódjanak is rá.

Az akarat ugyanis tudatos jelenség, de a hit, amiről tudjuk, hogy hegyeket mozgat, a remény és az érzelem többre képes, megnyitja a tudattalan kapuját, és ezzel a testi gátakat is feloldja.

– Hogyan férhetünk hozzá a tudattalanhoz?
– Ebben segít a csoportos terápia, az egyéni foglalkozások és az olyan, termékenységet fokozó módszerek és lehetőségek, mint a kognitív viselkedésterápia, a hipnoterápia, a relaxáció. Megmutatjuk, hogyan lehet mindezek segítségével az embernek önmagát befolyásolni, koordinálni, támogatni, gyógyítani, amiben nagyon sokat segít a saját szervezetünk, a zseniálisan és csodálatosan működő természet.

– Miképpen zajlott ez a klinikai gyakorlatban az egyéni terápiában?
– A meddőség súlya többnyire a nőké, még akkor is, ha nem náluk van a probléma. Hajlamosak ugyanis magukra vállalni ennek minden terhét, és úgy gondolni, hogy „biztos velem sincs minden rendben”. Alapos anamnézis, a betegségek, a családi viszonyok megbeszélése után a páciens kifújta magát, és amikor már pszichésen megszilárdult a lába alatt a talaj, látta, hogy nem szakadt le az ég, már tudott beszélni a problémáiról. Nem voltunk elkényeztetve idővel, általában kéthetente egy találkozás fért bele a munkába. Az első, amit meg kellett és meg kell tenni, hogy beállítjuk a ciklust 28 napra. Hogy hogyan? Nagyon egyszerű. Annak idején az orvostovábbképzőből küldtek hozzám olyan 16 éves lányokat, akik nem menstruáltak. Tudták róluk, hogy pszichés okok állnak a háttérben, de nem tudták, mi. A jól bevált módszerhez fordultam, először is kiszámoltuk, hogy mikor kell menstruálniuk.

– Ezt kellett tudatosítaniuk?
– Nem a tudat a lényeg, ez egy hormonális mechanizmus. A napot beírjuk a naptárba, és tudjuk, de a lényeg, hogy el kell hinni. El kell hinni, hogy tudom irányítani magam, hogy ezt is be lehet programozni, mint annyi sok más dolgot különben. A belső óránkat kell megismerni és használni, a harmadik szemünket, mint a keleti kultúrákban.

– Ez elég misztikusan hangzik.
– Nincs benne semmi misztikus, és működik. Magyarul: annak a hite, hogy valami lehetséges, számomra nagyon sokat segít a gátlások feloldásában és az akadályok elhárításában. Nem elég hangsúlyozni például, hogy a szó maga is inger. Ha valaki állandóan azt hallja, hogy az anyaság kockázatos és veszélyes, akkor szorongani kezd az anyaságtól és a szüléstől is, ez érthető. Ezen is szeretnék változtatni, és azt is nagyon szeretném, hogy legyen ennek egy morális színezete, mert nem igaz, hogy a házasság csak egy papír.

Annak, hogy ilyen kevés gyerek születik, egy lehetséges másik oka, hogy sokan a válást szinte előre kalkulálják. Legfeljebb elválunk, aztán a gyerekek mennek ide-oda, pedig egy házastárstól el lehet válni, de egy gyerektől soha.

– Ennek ellenére látott a pályája során úgynevezett reménytelen eseteket, amikor azt kellett tanácsolnia, hogy a felek külön folytassák az életüket?
– Természetesen igen. Volt olyan eset, amikor ez már az első alkalommal kiderült.

– Kérem, meséljen a kezdetekről és a pályája alakulásáról.
– Az én szakmám csodálatos és gyönyörű! Eredetileg gyógyító akartam lenni, szomatikus, de már régen nem érdekel senki vakbele, beleértve a sajátomat is. Ahol én laktam, ott nem volt orvos, csak a szülésznő és nővér Giza mama, aki legfeljebb bekötözte a plezúrjainkat, de orvos és kórház nem. Az apám kereskedő volt, és ez az egy szál bolt volt ott azon a kis bányatelepen, ahol laktunk. Rima-telepnek hívták. „Rima-Murány-Salgótarján Vasmű Részvénytársaság” – ez az egész országot behálózó egykori tröszt neve. Ebben a kis boltban hallottam, hogy az édesanyám egy vevővel valami „rókuskórház” nevű varázslatosnak hangzó dologról beszélgetett. Rögtön elhatároztam, hogy regényt írok róla, csak sajnos akkor még egyáltalán nem tudtam írni.

– Akkor ebből két dolog következik, hogy a családban lényeges szerepe volt a könyveknek, és hogy ön ambiciózus kislány volt, olyan, akinek fontos, hogy létrehozzon valamit.
– A háború végén minket is kipakoltak a lakásunkból, nem az oroszok, hanem a telepi nép, az akkor 300 kötetes könyvtáram veszett oda, amit ma is sajnálok. Azt is tudtam, hová került, de később azt mondták, hogy az apám adta oda... A legnagyobb alkotási mániám sokáig babaházak építése volt cipősdobozból, de mivel sose rajzoltam elő őket, mindig félbemaradtak, egyetlen babaház sem készült el teljesen. De persze az emberben benne van, és mindig piszkálja, hogy valamit tenni kéne. Már pszichológusként dolgoztam a klinikán, amikor Antoni Feri, a SOTE akkori rektora, akivel korábban együtt laktunk az egyetem népi kollégiumában, felkért, hogy írjak könyvet 10 ívben szexuálpszichológiai témában, orvostovábbképzési célzattal. Ez a hetvenes években jelent meg először, és azóta nagyon sokszor. Múltkor egy Kínában élő kolléga keresett meg, hogy lefordítanák kínaira. Feri persze nem tudhatta, hogy én tudok-e írni, mivel még én magam sem tudtam. Az utolsó ilyen íráskísérlet az volt, amikor a „Rókuskórház” regényével bevonultam a babaházba.

– Akkor ez a tudományterület nálunk még nem is nagyon létezett.
– Egyedül Buda Béla írt erről akkoriban, áldassék a neve – sajnos már ő is meghalt –, „A szexualitás modern elmélete” címen, de az egy teljesen elméleti munka volt.

– És Szilágyi Vilmos, ő később foglalkozott a témával?
– Nem, egyidőben voltunk a Vilivel, de ő pedagógus volt. Aztán ő más irányokba ment el.

– Hogyan lesz valakiből szexuálpszchológus Magyarországon a '60-as és '70-es években?
– Nekem eszembe sem jutott volna szex-témával foglalkozni. Hatvankét évig éltem a férjemmel monogám házasságban, ő éppen ma lenne 90 éves. A fene se akart erről írni, de megtalált a probléma, pontosabban ez volt a munkám, és én igyekeztem ennek is megfelelni. Az I. számú Női Klinikán, ahol dolgoztam, rengeteg szexuális természetű probléma merült fel, amire az orvosok nem voltak felkészülve, legalábbis verbális szinten nem. Láttam, hogy erre milyen nagy szükség van, pláne a nőgyógyászatban, ami egy manuális szakma, és igen távol esik a pszichológiától. Viszont a társadalmi tudatban „szentháromságként” élt Freud, a szex és a pszichológia is. Később, mivel egész életemben tanítottam, és cikkeket, glosszákat írtam, hozzám asszociálták a témát.

Korábban az angolkisasszonyoknál nem sokat tanultam erről. Ennek a témának nemcsak hogy nem volt nomenklatúrája, de tabusítva volt. Én se mondtam ki könnyen bizonyos szavakat.

– Ezt külön ki kellett fejleszteni, felvállalni és megteremteni a nyelvezetét?

– Hát, igen. Képzelje el, hogy jön Miska bácsi, ötvenvalahány éves, stramm, erős pasi, csak éppen nem megy a szex. Ez komoly baj, főleg férfiaknál, akiknél ha nincs merevedés, nincs aktus se. Leül, megkérdezem, mi a probléma, és fogalma sincs, hogy mondja el, ráadásul egy nőnek. Nem volt könnyű. És akkor kitaláltam, bár sokan bíráltak ezért, hogy megtanítottam biznyos szavakat: mint például koitusz, orgazmus, erekció, ejakuláció, stb. Lélektanilag ugyanis ezekhez a szavakhoz nem fűződik szubjektív élmény.

Először nagyon nehezen ment, először még nekem is, aki 16 évesen magam sem ismertem bizonyos magyarul mondott szavak jelentését.

– A szexuális gondok és a pszichoszomatikus elakadások mögött mennyire kell a családi mintára gyanakodnunk?
– Totálisan. Hát honnan tanul egy gyerek? És miért csodálkozunk azon, hogy a gyerekek milyenek? Egyébként volt olyan páciensem, aki már az unokája volt az eredeti páciensemnek, és ő már nem félt attól, hogy el kell menni a pszichológushoz, nem gondolta, hogy attól hülye lesz, ha közösen megoldjuk a problémáját.

– Találkozott olyasvalamivel a pályája során, ami igazán meglepte?
– Úriember nem siet, nem fizet és nem csodálkozik, mondták egykor a katonatisztekre. Korábban persze nekem is minden vicc új volt, de mondhatom, hogy  ma már én sem tudok csodálkozni semmin, mert nincs új a nap alatt. Egy kultúrkörben élünk, egy földrajzi tájon, egy vagy legfeljebb két hitre nevelnek bennünket, közös szálak mozgatnak és kötnek össze, minden közös.

– Ilyen hosszú idő alatt biztosan komoly emberismeretre, valamilyen hatodik érzékre tett szert.
– Sőt, engem az arc, a facies gyerekkorom óra kifejezetten érdekel. Aztán a pszichológia megfejtette, hogy ez hogyan is van. Az életünk dolgai az arcunkon is tükröződnek. Az, hogy mit vetítünk ki a világba, a személyiségünk függvénye. Már a szakdolgozatomat is arcokból írtam.

–  Térjünk kicsit vissza a most induló programhoz. Hogyan épül fel és kik dolgoznak benne?
– A program tanítványaimmal közös munkánk eredménye. Pszichológusok és más szakemberek, orvosok, terapeuták, vagyis egy egész mélyen elkötelezett szakmai team dolgozik benne. Azt szeretnénk, hogy a nők, nőiességük beteljesedéseként anyává válhassanak. Egyik régi tanítványom, a Stockholmban élő és dolgozó Dr. Kéri Ibolya klinikai szakpszichológus vállalta fel a program egyik irányítójának feladatát. Ahhoz, hogy tudjuk, mit kell elhinni, azt is tudnunk kell, mi hogyan működik, ezért pszichoedukatív elemeket is alkalmazunk.

– Kiknek ajánlják?
– Mindenkinek, aki ezzel a gonddal küzd. A lényeg, hogy ne akkor keressék fel a pszichológust, ne akkor jöjjenek, amikor már túlvannak három finanszírozott lombikprogramon.

Tessék a legegyszerűbbel kezdeni! Noha persze csak látszólag egyszerű a lelket és pszichét átformálni, mindenkit arra biztatok, hogy kezdjék itt!

– A lánya is részt vesz ebben a munkában?
– Nem, a lányom angoltanár, életem legjobb és legfőbb műve. Ma már hétszeres, csodálatos nagymama – nagyon büszke vagyok rá! Az első meddőségi kezelésből született gyerekem 1970. október 15-én született, ugyanazon a napon, amikor az utolsó dédunokám. Ez nagyon szép! Én imádom a kerek dolgokat, és ahhoz is van képességem, hogy a ládában meglássam a báránykát.

További információ és jelentkezés: https://gyerebaba.hu/

Érdemes időt és energiát szánni a baba-mama tornára.

A szülést követően a szülők elsődleges feladata, hogy az új jövevénnyel együtt ismét családdá kovácsolódjanak. A baba-mama torna egyik fő célja, hogy segítse az anya-gyermek kapcsolat mélyítését. Az anya a gyermekével együtt tornázik, kontaktusba kerülnek egymással, közös élményeket szereznek. Az édesanyára nézve a torna elsősorban izomerősítő (comb, has, hát, farizom), nyújtó és állóképességet fejlesztő hatással bír, és ezzel egy időben fejleszti a babát is. A torna hat a kisbaba izmaira, idegrendszerére: masszírozás közben a gyermek izmait stimuláljuk, az aktív torna szakaszok alatt pedig az egyensúlyi rendszer központjai aktiválódnak.

A baba-mama torna során lehetőség nyílik beszélni az anyasággal kapcsolatos kérdésekről is, mint például a csecsemő fejlődése, babagondozás, szoptatás.

Fontos!

• Az első hat hétben a pihenés a legfontosabb a kismama számára, mert a tejelválasztást ez segíti elő!
• A baba-mama tornát szülés után hat héttel javasolt elkezdeni, amikor a gyermekágyi folyás elmúlik és a méh is visszahúzódik eredeti méretére.

Részletek, gyakorlat-leírások – hamarosan! 

Rost Andrea reggel a Családbarát műsorvezetői kanapáján kezdett, és adás után negyed órával már a fotózásunkon volt. Sminkelés alatt „kasztingol”, vagyis felvételeket hallgat, hogy a huszonöt éves jubileumi estjére ifjú tehetségeket találjon. Mellesleg telefonon leegyeztet néhány apróságot az operaházi programmal kapcsolatban és a gégésszel. S közben mosolyog, figyel mindenkire, nem kapkod, nem játssza az „elfoglalt vagyok és világsztár”-t.

– A fotózáson igencsak rácáfoltál az opera énekesnőkkel kapcsolatos előítéletekre. Nem ragaszkodsz a színpadi(as) kellékekhez, az operai sminkhez, még csak nem is vagy hisztis.

– Nem. De az utóbbi időben meg is szerettem a fotózást, mert rájöttem, hogy nekem fontos, hogy jók legyenek a képek, és ha kicsit irányítom a dolgokat, még élvezni is tudom az egészet.

– Az előbb csillogó szemmel beszéltél a fiatal énekesekről. Nem úgy emlékszel, hogy te ugyanilyen lelkes és felkészült voltál?

– Sokkal gyorsabbak, több mindenbe belekóstolnak, és sokkal jobban tudják, hogy hogyan kell tálalni magukat, merre érdemes elindulniuk. Céltudatosak, érdekesek, tehetségesek. Én nagyon elkötelezetten adtam magam, de 20 évvel ezelőtt még nem tudtuk, mi az a PR. Ma ott az internet, bármit elérhetnek, ott facebook, pillanatok alatt bekerülnek a köztudatba. Persze én is tudtam, hogy a legjobb, ha bekerülök a Staatsoperbe, mert onnan utána minden elérhető, de az kicsit nagyobb lépés volt.

– Ez a felgyorsult tempó, meg hogy annyi mindenhez kell legalább egy kicsit érteni, nem megy az elmélyülés rovására?

– Ez inkább alkati kérdés. A személyiségtől függ, hogy valaki mennyire gyorsan tud egy szerepet átengedni magán, és újraalkotni. Kell a karizmatikus tehetség is, különben, ahogy én hívom, az illető csak szobaénekes. Ott akár egy Caruso is lehet, de aztán a színpadon nem tudja hozni ezt az élményt, nem lesz igazi előadó. A sugárzó tehetség nem húz falakat, hanem kinyitja és odaadja magát a közönségnek.

– Egyszer azt olvastam egy interjúban, hogy előre tudod, a pályádnak melyik szakaszán, milyen szerepet szeretnél elénekelni, még azt is, melyiket akarod majd utoljára, mielőtt visszavonulnál.

– Igen, de úgy néz ki, hogy ez mégsem így lesz, mert jövőre mégis el fogom énekelni Juditot a Kékszakállúból, és még nagyon nem készülök visszavonulni. De rá tud menni egy pálya, ha az ember rosszkor énekel el egy szerepet. Nem csak a technikáról vagy a hang állapotáról van itt szó, hanem a szerep drámaiságáról. Mi vagyunk a hangszerek, és a lelkünk hatással van az énekhangra és meg kell érnie a szerep árnyalataira.

– Ennyire kötöttek ezek a karakterek? Azt gondolná az ember, hogy az alakok sokkal hajlíthatóbbak és rugalmasabban értelmezhetőek.

– Körülbelül 60 százalékban így is van. És persze van olyan is, hogy valamit muszáj elvállalni, mert egy olyan karmesterrel tudok együtt dolgozni vagy egy olyan rendező kér fel, hogy nem utasíthatom vissza. Meg lehet csinálni, de ilyenkor 5-6 év múlva egyszercsak megérzi az ember, hogy igen, most lett ez a szerep az enyém. Olyankor a színpadra való belépés pillanatában már tudod, mi fog történni, amikor kiénekled az utolsó hangot, megérzed a szerep ívét.

– Színpadi embereknél a külső megjelenés sugallta kor, az eljátszott figurák kora és a saját életkor néha nagyon különbözik. Egy énekesnél a hang érettsége is hozzáadódik. Nehéz ezeket jó egyensúlyban tartani?

Folytatás a Képmás magazin novemberi számában!

„A média ábrázolása alapján, a felnőttkor a sztárság fogalmával egyenlő, ami egyben a sikert is jelenti, s melynek mértéke számokban kifejezhető. Az élet kiteljesedéseként a felnőttkort láthatjuk, de csupán 45 éves korig. Az ezt követő időskor, társadalmi és közösségi értelemben is egységet képez, mégsem jelenik meg, csupán 3-4%-ban a hírműsorokban, a fikciós műfajokban pedig ennél is alacsonyabb mértékben.

Az érett kor előnyeinek ábrázolása – a szívósság, kitartás, az egyenletesség – ezekben az esetekben sem jellemző, inkább gyámoltalan, szerencsétlen, sebzett és egyéb nem kívánatos szerepben tűnnek föl az idősek. Olyanoknak, akiknek semmi más dolguk nincs, mint hogy segítsenek főzni, mosni, takarítani vigyázni a gyerekre. Médiamegjelenésük alapján jelentőségük a társadalomban minimális, holott a valóság nem ez.

A mai média ünnepli az ifjúkort, miközben nem mutatja be, és semmiben nem becsüli a magas életkort, csupán veszteségként tünteti fel. Ebben a médiakörnyezetben az egyén gyerekként és idősként nem látja magát, minden erejével azon kell fáradoznia, hogy minél hamarabb sikeres sztárfelnőtt lehessen és minél tovább megtarthassa ezt az állapotot.”

...

„A családkép változása is megfigyelhető a médiában: a kiterjedt család megszűnt, az egy helyen élő több generációs családok eltűntek. Létrejött az atomi család, melynek léteznek kisebb csoportjai: az egyszülős családok. Ezt korábban csonka családnak neveztük, utalva a kívánatos teljes családra, ma azonban ez már nem a veszteséget jelöli a kifejezés, hanem egy lehetséges alternatívát. Egy friss felmérés alapján Amerikában ma 900 ezer és 3 millió közé tehető az azonos nemű szülőkkel élő gyerekek száma. A mozaikcsalád ma már sokszor nem kényszermegoldás, hanem egy előre megtervezett családkép, ami örökbefogadások által alakul ki. Ma mindegyik családtípus ábrázolása megjelenik a médiában, leginkább a szappanoperák – melyek erős kultúraépítő hatással bírnak – mutatják be a különböző családformákat. Tipikusan kétféleképpen láthatóak a családok, az egyik: az idilli-eszményi a másik a botrányos, mely alapján senkinek nincs kedve családban élni, vagyis a legjobb döntésnek az egyedüllét mutatkozik. Hiányzik a reális kép, amelyet a küzdelem, a szeretet- és életfeladat jellemez.”

(Részlet Aczél Petra: Felnőttkép és gyerekkép a médiában c. előadásából, amely Vonzások és Választások konferencián hangzott el.)

A sütőtök már önmagában is isteni finom, de különböző fogások alapanyagaként még nagyobb hasznát vesszük. Erre mutatunk most három példát.

Sárga rizottó

A sütőtökös rizottó igazi különlegesség. Arra viszont figyeljünk, hogy alapanyaga rizottórizs legyen – speciális állagát ugyanis ez a kerek szemű, magas keményítőtartalmú, hófehér színű rizstípus adja meg.

Hozzávalók:

30 deka sütőtök

25 deka rizottónak való rizs

1,5 liter húsleves alaplé

fél deci száraz fehérbor

1 fej vöröshagyma

1 gerezd fokhagyma

5 deka vaj

10 deka reszelt parmezán

Friss kakukkfű

Elkészítés:

Forraljuk föl az alaplevet, a fokhagymát pedig pirítsuk meg. A hagymát kockázzuk fel apróra, majd vajon dinszteljük meg. Adjuk hozzá az apró kockákra vágott sütőtököt, az apróra vágott kakukkfüvet és a rizst. Amikor a rizs üvegesedni kezd, adjuk hozzá a bort, majd kevergessük egészen addig, míg magába nem szívja. Ha ez megtörtént, adjunk hozzá egy decinyi forró alaplevet, és keverjük bele a fokhagymát is. Innentől kezdve decinként adagoljuk az alaplevet a rizshez, amint az fölszívta az előző adagot. Ehhez a procedúrához nagyjából 20 percre van szükség, ezt követően már csak azt kell megvárnunk, hogy elfőjön az utolsó adag lé is. Ekkor keverjünk bele egy teáskanálnyi vajat, és adjuk hozzá a parmezán felét is. A sajt maradékát tálaláskor szórjuk a rizottó tetejére.

Sütőtökleves

Igazi klasszikus a sütőtök krémleves, és bár főzve egyszerűbben elkészíthetjük, az íze akkor lesz az igazi, ha hagyományos módon, a sütőben sütjük egészen puhára. Ha pedig igazán stílszerűek akarunk lenni, tálaljuk kikapart japán sütőtök héjában.

Hozzávalók:

1 kiló sütőtök

1 nagyobbacska krumpli

1 édes alma

1 hagyma

2 evőkanál méz

Fél deci narancslé (lehetőleg frissen facsart)

1 liter zöldségleves alaplé

só, bors, friss kakukkfű és szerecsendió

1 deci tejszín

5 deka vaj

Tökmagolaj

Elkészítés:

Sütőben süssük puhára a tököt. Amíg a tök sül, készítsük elő a levest, amelybe majd a tököt is belekaparjuk. Ehhez először aprítsuk fel a hagymát, majd vajon pároljuk puhára úgy, hogy már ekkor hozzáadjuk a fölaprózott kakukkfüvet. Amikor a hagyma megpuhult, adjuk hozzá a mézet, majd kavargassuk egészen addig, amíg enyhén nem karamellizálódik. Ezt követően adjuk hozzá az alaplevet, abba pedig aprítsuk bele a krumplit és az almát. Amikor ezek megpuhultak, adjuk a leveshez a sült tök kikapart húsát is, majd botmixerrel alaposan dolgozzuk össze az alapanyagokat. Ha ez kész van, sózzuk és borsozzuk, facsarjuk bele a narancslevet, ízesítsük reszelt szerecsendióval, majd végezetül lágyítsuk tejszínnel. Tálaláskor hagyjuk csöppet kihűlni, és öntözzük meg tökmagolajjal.

Sütőtökös szuflé

A szufléról mindenkinek a folyós csokoládé jut eszébe, pedig ez a desszert sütőtökkel bolondítva is bárkit levesz a lábáról. A klasszikus változathoz hasonlóan ezt is forrón kell fogyasztani.

Hozzávalók:

20 deka sütőtökpüré

2 evőkanál porcukor

2 csomag vaníliás cukor

2 evőkanál tejföl

2 evőkanál liszt

4 tojás

őrölt fahéj és szegfűszeg

5 deka vaj

Elkészítés:

Előre készítsük el a sült tököt, kaparjuk ki, pürésítsük, majd hagyjuk jól kihűlni. Amikor már kihűlt, keverjük habosra a tojássárgáját a porcukorral és a vaníliás cukorral, majd adjuk hozzá a tejfölt és a pürét, majd mindezt dolgozzuk össze alaposan. Ezt követően szitáljuk bele a lisztet, majd keverjük a tésztát egészen csomómentesre.

A tojásfehérjét verjük kemény habbá, majd óvatosan adjuk a sütőtökös masszához. A tésztánk ezzel össze is állt, már csak a szufléformákat kell vastagon kikenni vajjal, majd pedig megszórni kristálycukorral. Ezt követően mehet is bele a massza, majd pedig a formákat be is tehetjük a 180 fokra előmelegített sütőbe. Szuflénk 10–15 perc alatt sül meg, utána pedig azonnal fogyasztandó.

– Egy régebbi interjúban említetted az Anna Karenina kapcsán, hogy édesanyád soha sem értette meg Annát, te viszont másképp látod őt. Mit gondolsz róla?
– Szerintem sokan éreznek úgy, mint az édesanyám, nem véletlen, hogy Anna talán a legvitatottabb női alak az irodalomban. Rengeteg kérdés, rengeteg igazság van jelen a darabban az összes szereplővel kapcsolatban. Mindenkinek igaza van, vagy mindenkinek vannak igazságai. Bonyolult, mint az életben. A színésznek is fontos az első benyomás a műről, de tovább kell elemezni, és így sokkal több réteget lehet felfedni. Gyerekként én is úgy gondoltam, ahogy az édesanyám, mert erkölcsi okokból ez az első reakciója az embernek. De feltesszük a kérdést, hogy nem kötelessége-e Annának a szerelmet választania, hogy nem kell-e az álszent cinikus felsőbb osztállyal szembemennie, le kell-e mondjon a boldogságról? Hogy mi is az áldozat ebben a műben. Kifejezetten izgalmasak az úgynevezett elemzős próbák.

– Egy-egy szerepértelmezésed függ attól, hogy a környezetedben vagy a társadalomban, amelyben élsz mik a legjellemzőbb sebek. Például az Anna Karenina előadást befolyásolja az, ahogyan ma az emberek a házasságról vélekednek?
– Biztosan befolyásolja. Sokszor eszembe jut, különösen, amikor a vidéki házunkban vagyunk, hogy korábban, amikor a generációk együtt éltek, az idősebbek példáján keresztül a fiatalok megtanulták, hogyan kell végigküzdeni az életet. Ha egy házasság valami miatt mégiscsak felbomlott, az az egész falu életét borította fel. Ma ezek nem akkora ügyek. Ha valami elromlik, kicseréljük, lecseréljük, eldobjuk, nem foglalkozunk azzal, hogy rendbe hozzuk. A gyerekek pedig egy életen át hordozzák a döntéseink következményeit. És önző módon ezzel nem nagyon foglalkozunk. Nehéz kérdés. Szakítsuk-e ki a gyereket a megszokott életéből vagy éljünk hazugságban, amit a gyerek ugyanúgy nem tud feldolgozni? Lehet, hogy magunkat kell teljesen átformálni, megtanulni olyan dolgokat, amiket egy 21. századi ember már rég elfelejtett, mert a mai világ nem szab határokat, nem jelöl ki kereteket. Én magam is elváltam 23 évesen, és volt egy közös gyermekünk. Mindenképpen sebek maradnak egy ilyen döntés után.

– Édesanyád tudott segíteni abban a helyzetben?
– Annyira magamon keresztül láttam a világot, nem tudtam volna elfogadni más véleményt. De ezt szerintem a szüleim tudták. Mellettem voltak.

– Te hogyan próbálnál segíteni gyerekeidnek egy hasonlóan fontos döntésben?
– Mindegyikükhöz egészen másképp kell közeledni, a nagylányom például nagyon hasonlít az akkori fiatalkori énemre, ezért nem lehet neki konkrét tanácsot adni vagy kijelenteni dolgokat, akkor sem, ha számomra egyértelműen a gyógyulást hoznák. Neki csak kérdéseket szabad föltenni, akkor nem érzi azt, hogy megkötöm, viszont fontos nyilvánvalóvá tenni, hogy bárhogyan dönt, minden helyzetben támogatni fogom. Csodálattal nézek a gyerekeimre, helyesen gondolkodó, tisztességes emberek, tele szenvedéllyel, érzelmekkel, éppen ezért sokkal sérülékenyebbek. 

Nagy-Kálózy Eszter – Kép: Emmer László

– Emlékszel arra a pillanatra, amikor rádöbbentél, hogy felnőttek?
– Mostanában folyamatosan ezzel szembesülök. A nagylányom olyan messze van tőlünk – Montrealban tanul –, hogy nem tudunk mindennap beszélni. A fontos dolgokról mindig beszélünk, de a kisebb dolgokban már nélkülem dönt, nem is tudok egy csomó mindenről. Van egy barátja, akivel megismerkedtünk tavaly, amikor meglátogattuk. Amikor először meghívtak vacsorára, meg kellett értenem, hogy ő már nem úgy tartozik a mi ötösünkbe, ahogyan eddig. Nem volt egyszerű feldolgozni, hogy ő főz rám, hogy hamarosan egy másik családhoz tartozik. Az viszont fantasztikus élmény, amikor négyen-öten leülünk beszélgetni, és látom, milyen éretten gondolkodnak.  Biztosan hordozzák azt, amit tőlünk kaptak, de már egy önálló világuk van.

– Egy anya sokszor azt érzi, a gyerekei jobbak, többek nála. Szerinted mi ennek az oka? Mert megvalósítják azt, amit mi fontosnak tartottunk az életünkben, és nyilván eszerint is neveltük őket?
– Talán ezért is, de más oka is lehet. Az ember ugyanis – bármennyire is jó lenne az ellenkezőjét hinni –, nagyon ritkán tudja a másik pozitív tulajdonságait minden irigység nélkül szemlélni. Kivéve a gyerekeit. Velük kapcsolatban ilyesmi föl sem merül.

– Mind az öten előadóművészek vagytok, illetve a gyerekek annak készülnek. A nagylányod színész, a fiad zenél, a kisebbik lányod táncol. Ez a szülői minta eredménye vagy genetikai adottság?
– Más mintát nem nagyon láttak. Én sem vagyok egy kifelé élő, extrovertált ember, de egyszer csak felmegy a függöny és abban a pillanatban exhibicionistává válok, és náluk is azt látom, hogy vonzza őket a színpad. Valamit meg akarnak mutatni. 

– Számodra ez a hivatás fontos lelki szükséglet is? Hiányozna, ha nem volna a színészet?
– Hiányozna. Ez nem olyan konkrét alkotás, mint egy kézimunka, amit eltervezek, megcsinálom, és megcsodálják. Ez bonyolultabb, és olyan adrenalin-szint emelkedéssel jár, amivel a kézimunkázás nyilván soha. Nálam. Minél többet dolgozom, annál többet tanulok, annál több gondolatom támad, annál többet szeretnék egy szerep kapcsán megmutatni.

– És mennyire veszélyes sport? Okozhat súlyos lelki sérülést?
– Egy-egy rossz mondat tud komoly sebet ejteni, hiszen egy próbafolyamat során nagyon védtelen állapotba kerülhet a színész, az érzékenységünk az erényünk, de kiszolgáltatottá válhatunk. Nem véletlenül van szakmai nyugdíj. Aki hosszú évek óta színész, az sok mindent megél a pályán, saját magunkat használjuk. A másik nehézség a rendszertelenség, hol délelőtt 10-kor, hol este hétkor kell a legjobb formában lenni, és emellett az embernek ugyanúgy végig kell csinálnia a napot. Én ugyanúgy 6-kor kelek, mint más, akinek három gyereke van, napközben sem teszek mást, de aztán hétre nem hazamegyek, hanem a színházba, és megpróbálok a legjobb állapotba kerülni.

– Gondolom, te voltál a fő logisztikai szakértő a családban, nehéz volt?
– Nem, Péterrel mindent közösen csináltunk – 25 év folyamatos szervezés.  Sokszor volt lelkiismeret furdalásom, ha nem tudtam részt venni valamelyik gyermekem óvodai előadásán, vagy valamelyik versenyen. Akinek vannak gyermekei, az tudja, hogy átértékelődik az élet. Mindennél fontosabbak ők. És fontos a hivatásom, pontos, fegyelmezett ember vagyok, de ha velük bármi probléma van, volt, nem érdekel semmi más. Minden róluk szól. 

– Amikor először láttalak szerepelni a Mindenből egy van c. improvizációs tévésorozatban, egészen új oldaladról ismertelek meg. Otthonosan érezted magadat ebben a műfajban?
– Egészen nem volt új, mert Mikes  Lilla 15 évvel ezelőtt felkért minket valami hasonlóra a Korona Pódiumon. A nézők feladványaiból próbáltunk improvizálni. Ha az embert így bedobják a mély vízbe, kiderül, hogy mire képes, jól is éreztük magunkat ezekben a helyzetekben, de ebben a műfajban sokkal inkább benne van az az napod, mint más munkában. Rengeteg kedv és energia kell hozzá, néha nehéz elfogadni, hogy csak hagynia kell magát a színésznek, nem szabad előre terveket készítenie, hanem a helyzetekből és a partnerből kell és lehet építkezni. Szóval szeretem ezt a műfajt, másfajta kihívás, mint a színházi előadások. De a műfajból adódóan esetleges, hogy hogyan sikerül. Ennek is van gyakorolható része, például mindenből tovább kell építkezni, előre felé kell gondolkozni. A tévésorozatban a figura adott volt, a helyzetet a figurán keresztül kellett látnod. Ez néha nehezebb. Anikó kissé más karakter mint én vagyok.

– Miben különbözik tőled?
– Folyamatos gúnyolódás jellemzi, a férje állandó szekálása, a dolgokhoz való sokszor negatív hozzáállása.

– A Péterrel való közös munka hozzátesz a közösen eltöltött minőségi együttléthez?
– Nagyon sokat tanultunk egymástól, egymásról a közös próbák közben. Az És Rómeó és Júlia c. darabon három hónapig dolgoztunk, akkor voltunk először együtt színpadon. Ha valakivel együtt játszol, sok mindent megtudhatsz róla: hogyan gondolkozik, hogyan áll hozzá magához a munkához, mennyire veszi komolyan a feladatokat? Milyen eszközei vannak? Mindez fontos dolgokat árul el az emberekről. Akkor újra felfedeztük egymást, ismét kiderült, mennyire hasonlóan gondolkodunk a színházról. Megerősített minket.

Nagy-Kálózy Eszter – Kép: Emmer László

– Az, ahogy a kollégáidat megismered a próbákon, befolyásolja a kapcsolatodat velük az életben?
– Persze, biztosan, ugyanúgy, ahogy bárki mással, akit megismersz az életben. Csak itt hihetetlenül gyorsan lezajlik ez az ismerkedés.

– Mesélted, hogy sokszor kérnek föl titeket páros interjúra, rendezvényeken való együttes megjelenésre, és ezt te nem nagyon szereted. Miért?
– Egyrészt, mert az én terepem a színpad, másrészt, mert nem szeretném, ha bezzeg pár lennénk, hiszen ugyanolyanok vagyunk, mint más. Nem akarunk idealizált családként megjelenni, és a gyerekeink sem szeretik, ha a magánéletünkkel szerepelünk, saját jogukon szeretnének azok lenni, akik valójában. A pályámat inkább csinálni szeretem, mint beszélni róla, a magánéletemet pedig nem akarom folyamatosan megmutatni. Tudom, hogy ez ezzel a szakmával együtt jár, de a folyamatos megjelenésnek nem vagyok a híve. 

– Nagy szükség van hiteles arcokra. Könnyű ma annak maradni?
– Nem szeretem a celeb szót, de aki fontosnak tartja a hivatását, mindent elkövet, hogy ne kerüljön ebbe a kategóriába. Az volt számomra az első kiugrási lehetőség, amikor a ’87-ben a Deák Kriszta filmjében megkaptam Csinszka szerepét. A tévés vetítés másnapján mindenki megismert az utcán, pedig nem szerepeltem a bulvár hírekben. A film nem volt feltétlenül könnyű szórakozás, mégis két millióan látták. Örülök, hogy még elcsíptem azt a korszakot, amikor tisztelet övezte a színészeket, és a pályánkat. Soha nem voltam az a típus, aki játssza a dívát és bejárónőt, takarítónőt, nevelőnőt tart, mert a saját életemben jelen szerettem volna lenni, de kicsit sajnálom, hogy ma már teljesen hétköznapi foglalkozássá vált a színészet.

– A szabadsággal együtt megjelenő értéktelen tömegcikkek és az irányított, de jó esetben értéket képviselő kínálat között, szerinted, hol van a helyes út?
– Nagy kérdés, hogy mennyire szabad mindezt felülről befolyásolni. Mindig volt olyan, aki elfogadta, ami ömlik felé, és mindig lesznek, akik veszik a fáradságot, és keresik az igényes kultúrát. Én azt hiszem, mégis inkább cenzúráznék. A saját életemben legalábbis ezt tettem. Én magam bizonyos dolgokat nem nézek, nem olvasok, nem veszek meg, nem engedek be az életembe. Amikor a gyerekek azzal jöttek haza az iskolából, hogy az osztálytársak a mexikói sorozat tegnapi részéről beszélgetnek, és ők is szeretnék nézni, nagyon határozottan azt mondtam, hogy nem. Nem is ebben nőttek föl. De adtunk helyette nekik mást, és ez nagyon fontos. Megtalálni az arányokat. Most sokszor úgy érzem, kicsit alulmaradunk, annyi szenny ömlik ránk. Néha meg azt látom, hogy nagyon sok fontos, jó és színvonalas dolog történik nálunk, hogy vannak lehetőségek, csak kérdés, hogy mekkora reklámot kapnak, hogy eljut-e mindenkihez.

– A színháznak hol jut szerep ebben a nehéz feladatban?
– Szeretem, hogy Budapesten sok színház van, hogy mindegyiknek van egy törzsközönsége, hogy a különböző műfajokban mindenki megtalálhatja a maga ízlésének való előadást. Bízom benne, hogy ez így is marad. A színházak az irodalomra épülnek, jelen vannak a klasszikus, de a kísérletező, modern darabok is.  Ezeken keresztül mindig rólunk, emberekről szól. Nehezebb a feladatunk, mint 20-30 évvel ezelőtt, amikor nem kellett a tévékkel, az internettel harcolnia, de a színház egy jelen idejű műfaj, és ettől sokkal varázslatosabb.