A karácsony egy zöldmezős beruházás

– 30 évvel ezelőtt azt mondták, hogy a vallás a falusi öreg nénikék dolga, most pedig úgy látom, mintha a falvak elsodródtak volna az Istentől, és mintha az értelmiség vette volna át a hit fáklyájának hordozását – summázza az iménti találkozásokat Böjte Csaba, miközben leülünk beszélgetni.

– Az értelmiség talán könnyebben tájékozódik  bizonyos hitbéli kérdésekben, de vajon tetteiben is olyan tudatos?

– Az életünkben is ott a szép ideák világa és emellett vannak a hétköznapok. Elhatározzuk, hogy milyen szép hivatás az orvosi, de aztán kiderül, hogy mennyi vizsga vezet odáig, és – kiskanállal vagy nagykanállal – azt is el kell fogyasztani. Szép a szerelem, gyönyörű az a lány, de rájövünk, hogy zsémbes és morcos is tud lenni. Vagy Rafiról kiderül, hogy éjszaka igen horkol.

Az ábrándokon túl, mernünk kell a tettek mezejére lépni. Én nagyon hálás vagyok a Jóistennek, hogy az emberiség iránti plátói szerelmen túl, karácsony éjszakáján vállalta az ember hétköznapjait is, mert ez egy hatalmas zöldmezős beruházás volt a részéről. A szentháromságos boldogság fészkéből a mi Urunk, Jézus Krisztus kilépett, hogy vállalja az emberi életet.

– Nem is csak a tétlenségre gondolok. Néha nehéz megítélni, hogy két lehetőség közül melyik a valóban helyes. Például egy családnak korlátozott anyagi lehetőségei vannak, de azért jut a gyerekeknek sportra, nyelvvizsgára, esetleg még jogosítványra is. Mégis nehéz ezekre jó érzéssel költeni, amikor sokaknak nem jut élelemre vagy cipőre.

– Önmagunk fenntartásában és családunk menedzselésében is az a fontos, hogy ne a maximumra törekedjünk, hanem az optimálisra. Ne az legyen a fontos egy autónál, hogy 75 liter benzint fogyasszon, de az sem jó, ha csak tízzel tud menni. Az arany középutat kell megtalálni. Ahogy a virágnak nem jó, ha túlöntözzük, a csemeténknek sem használ, ha a túltápláljuk. A gyerekednek meg kell adni, ami kell, hogy ne torpanjon meg a fejlődésben, de látni kell, hogy a mai világban az emberek túlsúlyosak és túlképzettek.

Merni kell megosztani a fölöslegünket másokkal. Nem az a fontos, hogy a gyermeknek hány nyelvvizsgája vagy egyeteme van, hanem hogy a meglévő értékeit tudja-e használni.

Volt Szent Ferenc első társai között egy bolognai egyetemi tanár. Megkérdezték tőle, miért lett ferences, és elmesélte, hogy amikor egy professzortársa meghalt, megjelent neki álmában. Rákérdezett, hogy milyen a mennyország, de ő azt felelte neki, hogy bizony elkárhozott, mert azt a rengeteg tudást, amit megszerzett, nem kamatoztatta. És amit nem fordított mások javára, az lehúzta őt. Magyarul: ha sok tojásom van, és nem csinálok belőle az éheseknek rántottát, rám rohad.

– Amikor családokról beszél, úgy tűnik, mintha a férjeknél és feleségeknél is jobban ismerné a házasságban élő emberek gondjait, vágyait. Honnan ez a bölcsesség?

– Kétféle világnézet van, egy dinamikus és egy statikus. A statikus azt mondja, ez ilyen, ennyi esze van, ilyenek a génjei, satöbbi. Jézus Krisztus világnézete azonban hihetetlenül dinamikus. Azt tudja mondani az öreg Nikodémusnak, hogy Kedvesem, amit eddig itt csináltál, az semmi, de itt vagyok, segítek, ma még menni fog.

Jézus összes találkozása erről szól: Szent Pál gyilkosból lesz szeretethimnuszt éneklő apostol. Kutyából igenis lehet szalonna.

Ez hihetetlen távlatokat nyit, mert azt jelenti, hogy a feleséged nem csak az a házsártos asszony, hanem olyan nővé válhat, hogy még Szent Mónika is irigykedni fog a mennyek országában, mondván, hogy elhúzott ez mellettem. Fontos, hogy meglegyen bennünk a teremtő-bizakodó tekintet a másik ember, a házastárs, a gyerek felé.  Ha egy pap egyszer megtapasztalja, hogy szabad azt mondani egy házaspárnak „mutasd ki a szeretetedet, vegyél neki virágot, fogadd el, hogy ember, hiszen az angyalok nem mennek férjhez – pedig nem lenne rossz parti egyik-másik…”

Azért házasodunk, mert kicsi és gyenge az ember, mert a párjába akar kapaszkodni, hogy erősebb legyen.

– A gyerekekkel különösen megértő. A saját gyerekkorára emlékszik ilyenkor?

– Egyszer a pincében láttam, hogy kora tavasszal minden krumpli növeszti a csíráját a fény felé. Akármilyen kicsit is. Megértettem, hogy minden élő arra vágyik, hogy gyökeret eresszen, kibontakozzon, virágra, gyümölcsre vágyik. Benne van az élet ereje. Valaki azt hiszi, ha teletetováltatja a vállát, peercinget rakat magába, diétázik vagy kifesti magát, akkor szebb lesz, jobban odafigyelnek rá a többiek.

Mindennek egyetlen üzenete van: foglalkozzatok velem, én is szeretnék közétek tartozni, én is szeretnék családot, gyerekeket. Ha nem vesszük észre, még nagyobb hülyeséget találnak ki, hogy felhívják magukra a figyelmet.

Régen is ezt szolgálta a lányok hajában a pántlika, a fiúk fejében a kalap, ezért cifrázták a táncban a legényest. Emiatt készült a faragott székelykapu is, hogy lássák, nem akárki lakik mögötte. Nem megbotránkozni kell, hál’ Istennek, hogy van vágy bennük a kibontakozásra. Azért persze kellő alázattal elmondom, hogy van sokkal hatékonyabb módja is a növekedésnek.

– Sokszor találkozunk olyanokkal, akik nem kapták meg a hit ajándékát, de amit tesznek, keresztény ember sem tehetné szebben, sőt hatékonyabban. Sok vallásos ember nem hiszi, hogy Isten jelen van az ő a tetteikben is. A Képmás interjúalanyai miatt is kaptunk már kritikát.

– Van egy nagyon fontos mondat az Ószövetségben: Isten mindent szeret, ami van, mert ha nem szeretné, meg sem teremtette volna. Mindennek megvan a szerepe, célja, értelme. Vannak anonim keresztények, akik nem is tudják, hogy Isten nevében járnak, mégis jót tesznek. Minél előbbre halad az emberiség annál inkább kiderül, hogy minden ajándék.

Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte. Megteremtett engem is, téged is, mindannyiunkat. Ajándéknak szánt minket.

Akkor vagyunk boldogok, ha Isten áldása tudunk lenni ott, ahol vagyunk. Ha simogatás, jó szó, segítség vagyok. Ha Isten általam tudja megáldani a gyerekeket vagy éppen a Képmás által az olvasókat.

– Nagyon sok idős ember van a jóléti társadalomban, aki magányos, nem találja már értelmét az életének, és ha van is családja, nincs velük szoros kapcsolata. A társadalom és az egyház erőit a gondozásuk köti le, és mintha kevés energia maradna arra, hogy bevonják őket az életbe.

– Tíz évvel ezelőtt Antal atya, akit a kommunizmus alatt bezártak, és szinte semmit nem tudott megvalósítani a terveiből, 85 évesen keresett meg, hogy Csaba testvér, aranyam, ezüstöm nincs, de ahány napot ad még a Jóisten, neked adom. Ha ő nem lett volna, Déva most csupán 2-3 ház lenne. Az ő áldozatát próbáltam gyerekmosolyra váltani. Egy idős ember igenis hasznos, ha szimbiózisban él a környezetével. A hetvenéves papi jubileumán Antal atya azt mondta, az utolsó 10 éve volt élete legértékesebb része, és már rég a föld alatt lenne, ha nincs ez a feladat.

– Közeledik a karácsony. A kisgyermekes családokba a gyermeki áhitat könnyen meghozza a csodavárás légkörét. Lehet, hogy az idősek magányos otthonában a Kisjézus is nehezebben születik meg?

– A karácsony az ajándékozás mellett arról szól, hogy Jézus elveszítette a szentháromságos mennyei közösséget, ezért ez nemcsak a születés, hanem a lemondás példája, ideje is. Az áldozat életadó erejét ünnepeljük.

Nincs ajándék a vajúdás kínja, az áldozat nélkül.

– Ennek ellenére sokszor megmaradunk a gyermeki lélek karácsonyvárásában, ezt közvetítik felénk a mézeskalács-illatú filmek és a kereskedelmi reklámok. Nem feltétlenül azt az üzenetet keressük benne, ami az életkorunknak, élethelyzetünknek megfelelő…

– Úgy van ez, hogy tavasszal nagyon finom az eper, de ősszel már nem fagyasztott epret szeretnék, hanem zamatos szőlőt vagy diót. A bölcs azok iránt az örömök iránt nyújtja ki a kezét, amelyeket Isten felkínál. Egy ötéves gyerek önfeledt játéka csodaszép, egy tizenhat éves lány, ahogy nekipirulva táncol az első bálján gyönyörű, egy ereje teljében lévő férfi, aki hegyeket mozgat meg, csodálatos, de az időskor bölcsessége, nyugalma, derűje is olyan öröm, amit érdemes megélni.  Az a jó, ha mindenki a maga csomagját bontogatja a karácsonyfa alatt.

A cikk a Képmás magazin 2012. decemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>