Csínján a zsírral?

A zsírszegény tejet még mindig hajlamosak vagyunk előnyben részesíteni, mondván, amúgy is túl sok zsírt fogyasztunk. Pedig a zsírszegény tej fogyasztásának nem sok értelme van, lévén a tej értékes hatóanyagai csak akkor szívódnak fel, ha zsír is kerül melléjük.

A zsírszegény tejre emiatt nem igaz az a mondás, mely szerint ez az egyik leggazdagabb kalciumforrás, ugyanis szemben a normál tejjel, ennek fél literje korán sem fedezi napi kalciumszükségletünk 60−70 százalékát.

A magasabb zsírtartalmú tejekben emellett több, a kalcium felszívódást segítő D vitamin is van. Érdemes azt is tudni, hogy emellett több A, D és K vitamint is tartalmaz ez a magasabb kalóriatartalmú, és emiatt kevésbé egészségesnek vélt tejfajta. A normális testsúlyú felnőttek és a gyerekek egyértelműen jobban járnak a magasabb zsírtartalmú tejjel, egyedül a diétázóknak érdemes egészségügyi megfontolásból a zsírszegény változatot leemelniük a polcról.

Répa a javából

A sárgarépa jót tesz a szemnek, mivel tele van béta-karotinnal, az A-vitamin előanyagával – ahogyan ezt színe is jól mutatja. Ezzel önmagával nem is lenne baj, a dologhoz azonban az is hozzátartozik, hogy az A-vitamin és a karotinok szervezetben való hasznosítása igen erősen függ az élelmiszer zsírtartalmától. Olyannyira, hogy zsíradék nélkül a nyersen fogyasztott sárgarépa hatalmas karotintartalmának mindössze 2 százaléka jut át a bélfalon, a maradék pedig kiürül.

Ezért előnyös, ha egy kevés olivaolajat locsolunk a reszelt sárgarépára. Anélkül a sárgarépa messze nem olyan remek karotinforrás, mint gondolnánk.

Mézes kánaán

A mézzel kapcsolatban több tévhittel is találkozunk. Az egyik legtipikusabb, hogy a méz kikristályosodása azt jelzi, a méz bizony hamisított, vagy minimum nem annyira egészséges, mint a kevésbé kristályosodott. Pedig erről szó sincs, hiszen a kristályosodás teljesen természetes folyamat, egyedül a mértéke az, ami méztípusonként változik. A repce-,  napraforgó- és hársméz gyorsan kristályosodik, míg az akác- és a selyemfű méz lassan. A kristályosodás mértéke valójában a fruktóz és glükóz arányán múlik, míg ugyanis a magas glükóztartalom gyorsítja, addig a magas fruktóztartalom lassítja ezt a folyamatot.

És itt kerül elő a másik tévhit, mely szerint fogyókúra során a méz előnyösebb a cukornál. Erről szó sincs, lévén a méz tulajdonképpen fruktózban oldott glükóz – azaz két cukorféle keveréke, vitaminokkal, ásványi anyagokkal és enzimekkel dúsítva.

Úgyhogy – bár a cukor mellett a felsorolt hasznos anyagokat is tartalmazza – az éppen fogyókúrázóknak illik kerülni.

Ugyancsak mézes tévhit, hogy nem szabad meleg teába csurgatni, mert a hő tönkreteszi „értékes hatóanyagait”. Ez a hiedelem az enzimekre nézve valóban igaz, ám a méz nem az enzimei miatt értékes eledel.

Harmadik alkalommal tűzi műsorra az MTVA a Fölszállott a páva tehetségkutató műsort, amely a Duna csatornán lesz látható. Jelentkezni 2015. február 15-ig lehet, bármely tájegységhez és a magyarországi nemzetiségek helyi hagyományaihoz kötődő autentikus magyar népzene, néptánc kategóriákban. Énekes- és hangszeres szólisták, énekegyüttesek, zenekarok, táncos szólisták és táncos párok, valamint néptáncegyüttesek jelentkezését várják.

A területi selejtezők tavasszal, a döntők télen lesznek, júliusban pedig a kiválasztott 48 produkció szereplői részt vesznek egy egyhetes nyári balatoni táborozáson, ahol a zenés és táncos felkészülés közben megismerkedhetnek a régi kárpát-medence elfeledett játékaival. A tábor háziasszonya Dr. Sándor Ildikó lesz, aki e néprajzi terület kiemelkedő szakembere.

A műsorkészítők célja egy olyan közösségformáló produkció létrehozása, ami életre szóló élményt ad a gyerekeknek.

Jelentkezni a www.hagyomanyokhaza.hu és a www.folszallottapava.hu honlapokon lehet.

A Varázsfuvola és az Orfeusz és Euridiké után megint egy nagyszabású operát dolgoztatok fel. Miért éppen az Antigoné és miért most? 
Amikor tavaly a Johannát csináltam, beleszerettem Honegger zenéjébe és rajta keresztül jutottam el Orff Antigonéjához. Igyekeztünk hangzásában maibbá tenni, de nem sokat változtattunk rajta, lényegében csak atmoszférák jöttek hozzá, a zenei motívumok változatlanok maradtak. Másfelől úgy látom, a halál meg a gyűlölködés negatív energiája eléggé benne van a világban most, és ez ebben a darabban jól megfogalmazható volt.

A hírnök figuráját nem véletlenül helyeztem a butoh tánc világába. Ezt a japán táncstílust a sötétség táncának is hívják, és a hirosimai és nagaszakii atomtámadás után jött létre.

Másfelől felveti a kérdést, hogy annak a világnak akarunk-e megfelelni, ami korszakonként, társadalmi vagy politikai rendszerenként változik, vagy a saját belső érzéseinknek és az isteni törvényeknek. Aki nem a társadalommal és a törvényekkel tart, az kitaszított lesz, vesztes, üldözött. De a hősök mégis azokból lesznek, akik mernek szembe menni a törvényekkel.

Nagyon sok és nagyon sokféle előadás van a hátad mögött, meg lehet szokni ezeket a nagy műfajváltásokat?
19-20 évesen az Operettszínház táncosnője voltam, akkoriban csináltam azokat az avantgard előadásokat, de másnap Csipkerózsika voltam és szépnek kellett lennem, operettekben táncoltam, a következő napon pedig kánkánt, aztán megint az üvegdobozba voltam bezárva animális lényként. Kicsit hozzászoktam persze, és egyébként sem a különböző műfajokkal van baj, legfeljebb azzal, ahogy interpretálják őket. Az Antigoné után azonnal új munkába kezdtem, életemben először rendezek operettet, ez a Bál a Savoyban lesz Kaposváron, egy érdekes visszatérés. A darabot Ábrahám Pál 1932-ben írta, nagyon sok régi magyar filmet nézek hozzá. Ez egy olyan történet, amit meg lehet fogni úgy is, mint egy vidám operettet, de nekem inkább a szomorúságról, a hazugságról és a magányról szól. Legalábbis ezekre teszem a hangsúlyt, miközben persze szórakoztatónak kell lennie. De minden darabban több dolgot, több színt szeretnék egyszerre láttatni.

A 80-as évek kicsit szürke Budapestjén futótűzként terjedt el a hír, hogy van egy nagyon fiatal, törékeny, szőke lány, aki egy üvegtartályba zárva fantasztikus dolgokat mond el a testével és a mozgásával. Akkor ez nem csak egy táncelőadás volt, hanem egy tett.

Ezekre a dolgokra most is nagy szükség van, csak egészen más szinten és más módon. Hogy az ember ne azt csinálja amit elvárnak tőle, ne álljon be a divatok mögé, hogy amikor mindenki kortás, akkor ne az legyen. Én sohase kívülről működtem, hanem mindig a saját érzéseim után mentem, 18 évesen is, 14 évesen is. Most egyébként az egykori iskolámban ülünk, ahol – és ez külön érdekes – én sokáig feketebáránynak számítottam, aztán itt lettem tanszékvezető, itt tanítom most már a harmadik koreográfus osztályomat. Tanítani nagyon jó dolog, tudom, hogy mint tanár és társulatvezető, olyan lehetőségeket tudok adni a táncosoknak, amit én nem kaptam meg. Ez a felelősség és a tanítványaim iránt érzett szeretet éltet. Amúgy legszívesebben mindenféle mást csinálnék.

Mi volna az a más?
Egy hegyvidéki kis házban szeretnék élni, távol a civilizációtól. De most is a város szélén élek, vidéki környezetben, biokertem és állataim vannak, nyáron imádok locsolni és etetni a szomszédasszony tyúkjait. A szomszédunkban van egy családi napközi, a nagyfiam, Milán is oda járt, most a kicsi, a hároméves Mirkó jár oda. Van egy játszótér, sokszor nézem a gyerekeket, ahogy játszanak, ami egy csodálatos érzés.

Kép

Bozsik Yvette – Kép: Emmer László

Milyen tulajdonságokat kíván tőled  ez a sokféle párhuzamos feladat és szerep?
Elsősorban nagyon nagyfokú koncentrációt és szervezettséget igényel, hogy felkészült legyek, nagyon sok munkatárssal kell kapcsolatot tartani, összefogni és átlátni a feladatokat, így elsősorban agyban kell nagyon pengének lenni. Tulajdonképpen folyamatos inspiráció, ahogy élem az életemet, mondhatni szivacsként működöm. Különben a filmek, a képzőművészet és a zene egész életemben végigkísért és inspirált, és érdekes módon sokszor tusolás közben, a zuhany alatt jutnak eszembe a legjobb ötletek.

A tanítványaid voltak, akik hatalmas ovációval üdvözölték a táncosokat az Antigoné bemutatója után?
Nem, ők az egyik főszereplő középiskolás tanítványai voltak, és még gyerekek.

Én felnőtteket tanítok és a felnőtt világban már elvész az ováció.

A táncosoknál is, akik az érzelmeikkel is dolgoznak?
Ez egy a felnőttkorból, a felnőttségből fakadó félelem, megfelelésvágy. Éppen azért szeretek gyerekelőadásokat csinálni, mert ott nincs ilyen, nem számít ki lát, ki mit mond és mit ír le a kritikus. A gyerekek spontán reagálnak, ezért imádom a gyerekszínházat. A gyerekeimen keresztül ma is átélem a gyerekkoromat, amikor még előttem állt az egész élet és bármi lehetett volna. Azt gondolom, hogy a siker egy külsődleges dolog, azzal nem kell foglalkozni, mert pillanatok alatt változhat, ezért sem az igazi sikernek, sem az igazi bukásnak nem szabad felülni. Ezek téveszmék, nem valódi dolgok, ahogy a kritika sem valódi dolog szerintem.

A gyerekeid születése óta készítesz gyerekelőadásokat, vagy már azelőtt is dolgoztál gyerekközönségnek?
Az ő születésük előtt nem volt közöm a gyerekekhez. Ez nagyon érdekes, akkor kezdtem, amikor megszületett Milán, aki most 11 éves. 2004-ben volt a Négy évszak bemutatója, amit tíz éven át játszottunk a Kolbri Színházban és most már csak alkalmanként visszük vidékre. Ez egy csecsemőszínházi kísérleti projekt volt, és ahogy Milán nőtt, jöttek az újabb gyerekdarabok. Amikor például iskolába ment, akkor rendeztem a Tháliában a Pöttyös Panni az iskolában című előadást – ebbe a darabba a saját tanszerlistánkat is beépítettem megkoreografálva, megzenésítve. Aztán sorra a gyerekkel kapcsolatos problémákat, félelmeket. Amikor iskolába ment, az nekem hihetetlen sokk volt.

A rendszeresség miatt?
A rendszeresség és a doboz-lét miatt. Azt gondolom, nagyon felkészültnek kell lenni ahhoz, hogy valaki gyerekeket tanítson és ne rontsa el őket. Én láttam a gyerekemen, hogy milyen szinten volt szomorú egy olyan iskolában, amiről csak jót tudok mondani, de ahol mégsem érezte jól magát, mert kicsúfolták. Ezt egyébként én is átéltem gyerekkoromban, engem is rengeteget csúfoltak. Végül elvittem őt egy másik iskolába, ahol boldogabb.

Miért csúfoltak?
Mert más voltam, mint a többiek, vidéki kislány, később, tizennégy éves koromban állandóan fekete ruhákban jártam, Dosztojevszkijt, Sartre-ot olvastam a kollégium vécéjében villanyoltás után, nem olyan voltam, mint az évfolyamtársaim. Már akkor is nagyon fontos volt az irodalom, Bergman filmklubba jártam. Balettintézeti növendékként ez furcsa volt, én voltam az őrült lány, pedig nem akartam különbözni, másmilyen lenni. A Természetes Vészek Kollektívát is úgy csináltam, hogy meg akartam felelni. Ott az üvegdobozban valami nagyon különlegeset szerettem volna csinálni.

A nagy változás '92-'93-ban történt, amikor elkezdtem önálló koreográfiákat csinálni és kitörtem ebből. Azóta tulajdonképpen nagyjából a saját elvárásaimnak felelek meg.

Miközben próbáltam a saját utamat járni, aközben természetesen hatottak rám azok az emberek, akikkel együtt dolgoztam. Nem elvont dolgok, hanem nagyon is hús-vér produkciók voltak ezek, amelyek a színészekből és táncosokból épültek fel, de mindig a saját életem történetét mondtam el bennük. Ennek legenigmatikusabb példája a Lány, kertben, ez 2009-ben egy abszurd színház volt, amelyben a gyerekkoromat fogalmaztam meg. Szabó Győző játszotta az édesapámat, a nagypapámat Szacsvay László. Rengeteg jó és rossz gyerekkori élmény keveredett benne és leginkább egy segélykiáltás volt.

Segített?
Rengeteget, igen. Néha próbálok nem hagyományos utakat találni, hogy egy probléma megoldásához közelebb kerüljek. Arra, hogy magamat elemezzem hál’istennek nincs időm, ezt inkább belerakom a munkába, egyébként félnék is tőle. Hajlamos vagyok a pánikbetegségre, a klausztrofóbiára, ami még szintén ezekből az időkből, az üvegdobozból ragadt rám. Mert minden egyes munka itthagy egy emléket, van amelyik sokat gyógyít és van amelyik sokat ront az állapotomon. Arra sincs időm, hogy eljárjak jógázni, magam gyógyítom a sebeimet, mint a macskák.

Kép

Bozsik Yvette – Kép: Emmer László

Hogyan határoznád meg, milyen a jó koreográfus?
A koreográfus is egy rendező, legfeljebb nem használ szavakat. Az nem elég, hogy valaki mozdulatokat csinál, vizualitásban és egységes gondolatiságban kell működnie, de ez sem elég, kell hozzá még valami eredetiség, amire fel lehet figyelni. Kell, hogy legyen felismerhető stílusa.

Szerinted ez megtanulható?
Nem, én is úgy vagyok tanár, hogy folyamatosan tanulok a saját műveimen keresztül. De lehet a hallgatókat segíteni abban, hogy bátrabban merjék vállalni saját magunkat. Az én tanításom erről szól, próbálom átadni, amiben hiszek, és közben megmutatni, hogy nagyon sok más út is létezik.

Táncosokkal egészen más dolgozni mint színészekkel, egyrészt mert sokkal fegyelmezettebbek, másrészt a táncban nem az ötletekről van szó. Az ötlet a színjátszásban beindíthat valamit, a táncban inkább a minőségen múlnak a dolgok, nagyon sokat kell gyakorolni, folyamatosan csiszolni a mozdulatokat. A társulatom tagjai már nagyon tudják a stílusomat, és képesek továbblépni ezen az úton. A táncosoknál a megfelelés igénye még hatványozottabb, mint a színészeknél.

Minden előadásnak van egy energiája, egy külön története. Már sok koreográfiát csináltam, de még mindig nem tudom előre megmondani, hogy mitől lesz jó.

A stílusom idővel klasszikusabb lett, amit sokan a szememre is hánynak, de a külső elvárásoknak úgysem lehet megfelelni, nem tudok erőszakot tenni magamon, mindig olyat csinálok, ahol éppen tartok, amilyen erős vagyok éppen akkor. Nem akarok számvetést csinálni, majd összeáll egy pályaív, de azért sem szeretném elemezni magam, mert akkor elbizonytalanodnék.

Van olyan kolléga vagy barát, akire hallgatsz, akitől tanácsot kérsz szakmai kérdésekben?
Eléggé magányos alkotó vagyok, de nagyon fontos a munkatársaim véleménye és nem jellemző, hogy ne hallgatnék másra, ha jobbat mond, mint én. Gyerekszínháznál fontos a gyerekeim véleménye is, ha látom, hogy ők unják, akkor tudom, hogy oda be kell tenni valami akciót. Kevés barátom van. A társam, a párom, a legjobb barátom Iványi Marcell, ő filmrendező, és a kisebbik gyermekem apja. Sokáig élt Belgiumban és tánccal is foglalkozott, talán vele tudok legmélyebben beszélni szakmai kérdésekről is.

Egy korábbi interjúdat olvasva szíven ütött a feszítő ellentmondás az öntörvényűség és a megfelelni akarás között, a kérdés az, hogy milyen is Bozsik Yvette, akiről sokaknak még mindig olyasmik jutnak eszébe, hogy polgárpukkasztó és provokatív.
Nagyon családszerető vagyok, nem iszom, nem dohányzom, menekülök a különböző közösségi eseményektől és munka után rohanok haza a gyerekeimhez. Abszolút nem élek nagyvilági életet, sohase éltem. Befogadom a kóbor kutyákat – eddig minden kutyám befogadott volt – és most van egy macska is. Nagyjából ennyire vagyok polgárpukkasztó. A darabjaimban megjelenő traumákkal pedig azért foglalkozom, mert nagyon sok embert érintenek. Részt veszek a „Beszélj róla” projektben, ami a gyerekkori abúzusok megelőzésére és feltárására jött létre, azért, hogy megtörjön a csend. Ezt én magam is átéltem gyerekként, szerencsére nem traumatikusan, mert időben szóltam anyukámnak, óriási botrány lett és kiderült, hogy ez a nagybácsi már mindenkinél próbálkozott. De így is nehéz volt.

Bátor voltál, hogy elmondtad.
A bátorságom abban állt és most is abban áll, hogy merek beszélni olyan dolgokról, amiket mások inkább elhallgatnak. Ezért gondolnak provokatívnak, pedig ugyanolyan szerencsétlen és esendő vagyok, mint akárki más. Anyukámtól nagyon nyitott nevelést kaptam, ő egy hihetetlen nő, amatőr színész volt és újságíró, édesapám pedig üzemmérnök és közgazdász. Fiatal korukban mindketten segédszínészek voltak a Szolnoki Szigligeti Színházban. Az életet nagybetűvel szerették, ezt kaptam tőlük, és a humort, a játékosságot, amit a darabjaimban igyekszem visszaadni. Anyukám szerette volna, ha színésznő leszek és a be nem teljesült álmait velem valóra válthatja. Én ma anyaként ebből a tapasztalatból is tudom, hogy az élet nem arról szól, hogy a gyermekeim révén saját magamat reprodukáljam, hanem hogy őket segítsem olyanná válni, amilyenek lenni szeretnének.

Ez a cikk a Képmás magazin 2015. januári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Még mindig kitölti az idejét a feladatok közötti egyensúlyozás?

– A színész élete olyan, hogy vagy túl sokat dolgozik, akkor az huszonnégy órás munka, és nincs másra ideje, ha meg keveset, akkor kétségbe van esve. Ez a két állapot váltja egymást.

A főiskola után azt gondoltam, hogy a világon a legfontosabb a szakma, a hivatás, de amikor az embernek gyereke születik, ez kétfelé osztódik. Azért persze el kellett döntenem, hogyan folytassam tovább, hiszen amikor próbál az ember, akkor megszűnik körülötte minden más, azt nem lehet félgőzzel csinálni… Ha pedig társulatba tartozik, nem etikus szerepet visszaadni. Viszont minden más választás kérdése. Szinkront, filmszerepet, televíziós munkát vissza lehet utasítani, nem kötelező mindent elvállalni. A döntésben segített, hogy amikor a fiam megszületett, még fiatalok voltak a szüleim, anyám 56, apám 58 éves és anyósom, meg a nővére is nagyon aktív volt. Sokat tudtak segíteni. A gyereknek a figyelem és a szeretet a legfontosabb. Úgy érzem, én is jelen voltam, amikor szükség volt rám. Mert ha elmulasztod az élményt, amikor hároméves, ötéves vagy tízéves, nem tudod pótolni többé. Azért persze voltak nehéz helyzetek. Például a szülés utáni első bemutatóm, amelyre eljött az egész család. Egy néni vigyázott a fiamra. Tudta, hogy a premieren mindenki ott lesz. Kivárta a kezdés előtti pillanatot, és hét előtt tíz perccel felhívott, hogy „én most azonnal elmegyek, mert délután az anyósa engem nagyon megsértett”. Az egyik nagymama végül hazarohant – ez volt a legrémesebb történet.

– Amikor elkezdett gyerekeknek énekelni, már anya volt?

– Épp akkor született a fiam, nagyon szép volna, ha azt mondanám, hogy egyik ösztönzött a másikra, de ezt csupán a véletlen hozta így.

Kép: Emmer László

– Honnan tudta, hogyan kell a gyerekekhez szólni? Már az első bakeliteken ott van az a halászjuditos hangvétel, amely a színvonalas zenén, az értékes szövegen és az énekhang adottságokon túl az egésznek a sava-borsa. Nem gügyögős, mégis kedves, néha cinkosan összekacsintó, máskor viccesen dorgáló.

– Az édesanyám mindig olyan figyelemmel, szeretettel és megértéssel nevelt, hogy azt hiszem a véremben volt később is, hogy csak így érdemes megszólítani a gyerekeket. Én nem tudtam, hogy ez nem mindenhol van így.  Egyszer lovaglás közben felbuktam, eltörtem két helyen is a kulcscsontomat, megoperáltak, és egész nyáron kórházban kellett feküdnöm. Édesanyámnak erre itt fájt, ott fájt, nem tudom, mi volt igaz ebből, mindenesetre tény, hogy befeküdt mellém, és kivették a vakbelét. Soha nem tudtam olyankor kérni valamit tőle, hogy arra ne lett volna ideje. Ha ruha kellett, megvarrta, ha nem akartam valahova egyedül elmenni, eljött velem. Nem volt magas irodalmi műveltsége, de úgy tudott segíteni a verstanulásban, ahogy senki, azóta sem. Olyan jól értette, ahogy egy rendező sem. Mindig meghallgatott és jó tanácsokat tudott adni.

A koncerteken azt tapasztaltam, hogy sokszor nincs is többre szükségük a gyerekeknek, mint hogy elmesélhessék a problémájukat. Hogy meghallgassa őket valaki, megértse, esetleg biztassa.

– Kevesebbet figyelünk rájuk, mint régen?

– Azt nem tudom, de biztosan kevesebbet, mint kellene.

– A kiscsacsis Esti mesékben a saját gyerekének mesélt?

– Mindenki azt hitte, de nem, akkor ő még csak bölcsőben ringott, amikor meg adásba kerültek, biztosan úgy gondolta, hogy mindenkinek a tévéjében a saját anyukája mesél.

– A koncertjein ott volt?

– Egyszer hatéves kora körül elvittem. Azt láttam, hogy az én kisfiam ül és megszeppenve nézi, hogy a többiek hogy reagálnak. Amikor látta, hogy minden rendben, akkor felengedett és ő is élvezte. Nem vittem gyakran a színházi előadásokra sem, talán évente kétszer.

Kép: Emmer László

– Ma is olyan egy koncertje, mint harminc évvel ezelőtt? Csak a gyerekek mások?

– A közönségnek legalább a fele olyan szülő, sőt nagyszülő, aki gyerekként vagy fiatal szülőként volt a koncertemen. Ők a régi dalokat szeretik, a mai gyerekek az újakat.

De nemcsak emiatt változik a műsor. Régebben énekeltem, verset mondtam, meséltem. Később magam írtam egy-egy mesét, például karácsonyra a Jézuskáról, mert akkor még a vallás szerinti történetet nem nagyon lehetett elmesélni. Elmentem Dömötör Teklához, hogy segítsen ebben. Aztán egyszer valaki írta rólam, hogy amikor a gyerekek este lefekvés előtt hallgatják a lemezem, nagyon közel vagyok hozzájuk, de a színpad olyan távoli, sokkal személytelenebb az egész. Akkor kezdtem őket megszólítani, kérdezgettem őket, kértem, hogy énekeljenek, bár soha nem erőltettem, ha nem volt hozzá kedvük. Mostanában volt pár olyan élményem, ami arra intett, hogy óvatosabban kérdezzek. Az Apa figyelj rám! kapcsán megkérdeztem, a közönséget, hogy „hát a ti apukátok milyen?”, és egymás után két gyerek is azt mondta, hogy „az én apukám verekszik”. Viccelődni próbáltam, hogy „miért bokszoló?” A közönség nevetett, de a gyerek felelt: „Nem, engem ver meg, meg az anyukámat is”. Hirtelen nem tudtam, mit kellene válaszolnom.

– Sokaknak az apa nem valóságos, megismerhető személy. Ez is fájdalmas lehet.

– Egy ismerősöm Down szindrómás gyereke sírva is fakadt, mert úgy érezte, hogy ez az előadás az apákról szól, pedig az apukák otthagyják a gyerekeket. Ezt a lemezt pont azért csináltam, hogy azt üzenjem: egy családban mindenkire szükség van, az anyukára, az apukára, a nagymamára, a nagypapára. Nem elég egy anyuka, azoknak sem akiknek az anyukája úgy gondolja, hogy mindegy kitől, de szül egy gyereket. A gyereknek család kell, különben nehéz élete lesz. Nem tudhatjuk, hogy milyen felnőtt lesz azokból, akiknek ez nem adatik meg. Én az apámmal csak olyan hatévesen kerülhettem közeli kapcsolatba, mert a fronton volt, aztán vidéken dolgozott, de tudtam, hogy van, és szeret minket.

– Testvére van?

– Sajnos nincs. Ennek eleinte örültem, mert azt gondoltam, hogy akkor csak engem illet az összes szülői szeretet, de ma már sajnálom. Szerintem a fiam is így érzi, a menyem is egyke, de ők szerencsére már három unokával ajándékoztak meg minket. Öt és fél, hét és fél és kilenc évesek.

– Más nagymamának lenni, mint anyának?

– Nagyon más, bár a helyzetek egyelőre nem ismétlik egymást, ezért nem jut eszembe, hogy másképp döntenék-e bizonyos dolgokban nagymamaként. A szülők még fiatalok, a mindennapok sok kihívást, megoldandó problémát tartogatnak számukra, nagymama korában az ember élete már egy befont fonál, följebbről látja a gyerekkel való történéseket.

– Ma is erős közösségek veszik körül, nemcsak a társulat vagy a régi osztálytársak, itt a kávázóban is most köszönnek ide negyedszer. Mi szükséges ahhoz, hogy ezek a kapcsolatok valódi kapcsolatok maradjanak?

– Az egymás iránti érdeklődés az egyik legfontosabb tulajdonságunk kell, hogy legyen. Abban a percben, ahogy elveszítjük ezt, megkezdődik az életből való kiszállás. Ha csak magammal foglalkozom, sok kör bezárul körülöttem. A színésznek egyébként is az a fő feladata, hogy figyelje az embereket, meglesse, hogy bizonyos helyzetekben hogy viselkedik a másik. Hiszen ebből építi a szerepeket.

– Milyen szerepeket szeret, azokat, amelyek hasonlítanak Önre vagy épp nagyon különböznek?

– A legjobban azt szeretem, amikor mások megfigyeléséből játszhatok. Vígjátékban a gonoszokat, a butákat a legjobb játszani, az a kedvencem. Az évek során kialakul egyfajta kritikai véna, Sztanyiszlavszkij is ezt tanítja: ülni és figyelni. Kávézóban, politikában, utcán, társaságban. Ebből aztán lehet építkezni.

Kép: Emmer László

– Társaságban a megfigyelt személy olykor meg is kapja a magáét? Vagy csak csöndben figyeli?

– Ez nem mindig könnyű, hiszen a színészben van egy megmutatkozási vágy is, hogy én vigyem a prímet, rajtam nevessenek egy társaságban.

– És aki mellett éli az életét jól viseli ezt?

– Ha valaki kritikus és nem felejt, akkor a férjem az, és rendkívül jó a humorérzéke. Amikor udvarolt nekem, és először volt nálunk, este anyukám töltött káposztával kínálta. Leült enni, én pedig odatettem a doboz tejfölt is, és ő úgy ahogy volt rátette az egészet a tányér töltött káposztájára. Mondtam, hogy „Ne hülyéskedj, hát apám még nem evett és már minden zárva”. Úgy megrémült! De azóta is mindig megkérdezi, amikor előveszek egy tejfölt, hogy „Lehet enni, van még tejföl?”

– Most, hogy közel vannak az unokákhoz más lesz az életritmus, az ünnepek, a karácsony?

– Amíg élt az anyósom meg a szüleim, egyik szülői háztól a másikig rohantunk, aztán együtt is szerettünk volna lenni. Aztán amikor megszülettek az unokák, egyértelmű volt, hogy a kisgyerekeket kár otthonról ide-oda cipelni, inkább legyen náluk a karácsony. Mindenki visz valamit az ünnephez, én vagy libát vagy a gesztenyés pulykát sütök, a másik nagymama halászlét, a fiam is fantasztikus halat tud készíteni, és olyan karácsonyfát még soha nem láttam, amilyet a menyem tud díszíteni. Ez számunkra most egyszerűbb lesz. Reméljük, a másik nagypapa és nagymama is velünk lesz, és van még egy dédink is!

– Az unokáinak énekel otthon?

– Amikor lefektetem őket. Akkor lehet velük a legjobban beszélgetni is. A mese után leoltom a villanyt, ilyenkor kérik, hogy énekeljek. És ha még akkor sem alszanak el, jönnek a beszélgetések. Akkor arról is lehet szó, ami nekik fontos, és arról is, amiről én szeretnék velük beszélni. A sötétség és az éneklés kinyitja a figyelmüket és a lelküket.

Apa főz! 

„Nálunk mindig apa készíti el a karácsonyi menüt, ő egyébként nem szokott főzni, de a karácsonyi vacsora elkészítését nem engedi át másnak. Ilyenkor a konyhában borzasztóan nagy a felfordulás, de anyának végre van ideje velünk játszani” – meséli egy kisiskolás.
Az ünnepnapok kiszakítanak bennünket a hétköznapokból, alkalmat nyújtva arra, hogy megtapasztaljuk a mulandóság és állandóság együttes élményét. Az együtt elköltött vacsora alatt beszélgetünk a dédiről, aki a világ legfinomabb töltött káposztáját készítette, vagy a nagypapa vicces történeteiről.

Érzelmileg üres rituálé 

„Anyukám az őrületbe kerget. Minden évben mindennek pontosan ugyanúgy kell lezajlania. Nem veszi észre, hogy felnőttünk, és nem szeretnénk ugyanazokat a dalokat énekelni, amiket négy évesen. Mi persze végigcsináljuk az egészet, hogy ne bántsuk meg, de a légkör egyre feszültebb.”
Előfordul, hogy bár ragaszkodunk bizonyos rituálékhoz, szem elől tévesztjük hagyományaink valódi célját, és olyan szokásokhoz ragaszkodunk, amelyek érzelmileg kiürültek, a családtagok számára már nem hordoznak jelentést.

Nyomasztó az összehasonlítás

„Előre tartok az ünnepektől. A nagymamám legalább hatféle süteményt készített karácsonykor, zseniális háziasszony volt. Kimondatlan elvárás, hogy a menü pont olyan legyen, mint amikor a nagyi készítette. Három pici gyerek mellett nem érzek magamban erőt, hogy a szakácstudományomat csillogtassam.”
A család életciklusának változásai rugalmas válaszokat követelnek. A rituálék újratervezhetők és átszervezhetők a családtagok igényei szerint. A lényeg, hogy legyenek olyan hagyományaink, amelyet mindenki szívesen követ. Lehetséges, hogy egyszerűsödik a menü, de a meghitt közös ünneplés és étkezés megmarad. Ha összecsapnak a fejünk fölött a hullámok, újratárgyalhatjuk, hogy a családtagok milyen szerepet vállalnak a készülődésben, így az együttlét örömét nem rabolja el a stressz. A kisebb gyerekeket is bevonhatjuk, hiszen nem attól lesz tökéletes a mézeskalács, hogy hibátlanul van díszítve, hanem hogy együtt készítettük. Az ünnep melege sem a rituálék pontos megismétlésében, a tökéletesen feldíszített házban, a nagy műgonddal elkészített menüben, a méregdrága ajándékokban rejlik, hanem az együttlétben.

Amikor ismeretlen ételt akarunk elkészíteni, a rengeteg szakácskönyvnek és gasztroblognak köszönhetően gyakran szembesülhetünk azzal a problémával, hogy túl sok – olykor egymástól alapjaiban eltérő – recept közül kell kiválasztanunk egyet. A jól megszokott, hagyományos ízek terén még nehezebb a helyzet. Az érzelmi kötődés miatt mindenki arra esküszik, hogy az övé az igazi, így még az olyan békés dolgok is komoly vitát robbanthatnak ki, mint a karácsonyi asztal két jellegzetes étele, a halászlé és a töltött káposzta.

HALÁSZLÉ VERZIÓK

Bajai vagy szegedi? Netán balatoni? Kell passzírozni vagy nem? Hányféle hal kell bele? A régi receptek sem könnyítik meg a választ. Mivel a 19. századi útleírások visszatérő szereplője ez az étel. Horváth József Elek 1838-as közlése alapján így készült ekkor a halászlé: „Öszveszednek tudniillik mindennemű halat, s annál jobb, minél többnemű kevertetik össze, ezeket darabokra metélvén, bográcsba rakják, s megsózván, egy egész paprikát s fél marok vöröshagymát közibe hintnek, s ekképpen a bográcsba befojtván tulajdon gőzében párolják. Annakutána egy kis sárgás rántást csinálnak, mellyet vízzel kevert vörösborral – melybe ismét petrezselymet és kakukkfüvet hánynak – felöntik, s egyszer felforrni engedvén, kitálalják. Valamint igen egyszerű ennek készítése, úgy íze felséges.” Új szereplőkkel gazdagodott hát az eldöntendő kérdések sora: kell-e bele bor és kakukkfű? Ha Kugler Gézát kérdezzük a század végéről, akkor nem. Ő ugyanis csak a minél többféle halat, a halvért, a vöröshagymát, a paprikát és a borsot említi a hozzávalók közt. Kovácsics Mátyás 1904-es receptje és Magyar Elek harmincas években írt lejegyzése szintén a megszokott alapanyagokkal operál. Mindketten fontosnak tartják, hogy legalább háromféle hal legyen a levesben. Az alap a ponty és a harcsa, emellett lehetőleg legyen benne még apróhal: kárász, keszeg vagy garda. Magyar szerint a Tisza mellett kecsege, a Dunánál süllő, a Balatonon pedig fogas járhat ezek mellé. A halak vérét ő is felhasználja, ezt teszi a bogrács legaljára, erre jönnek az apróhalak, a ponty-, majd a harcsa- és csukaszeletek. A többi hal ezek tetejére kerül. Az egyes rétegek közé kevés vöröshagymát szór, végül annyi vizet önt rá, hogy éppen ellepje. Miután forrni kezd, megsózza, egy kiskanál rózsa- és egy nagyobb kanál nemes-édes szegedi paprikát tesz rá, ezután mérsékelt tűzön főzi tovább, rázva a bográcsot.

Podruzsik Béla 1928-ban rögtön három receptet oszt meg az olvasókkal. Az első az iméntihez hasonló, a másodiknál felhasználja az ikrát, a harmadiknál pedig olyan megbotránkoztató hozzávalókat sem fél tenni a levesbe, mint a paradicsom, krumpli és csipetke. Csáky Sándor szerint legjobb, ha a Tisza vizével főzzük a levest. 1929-ben kiadott receptjét azzal ajánlja, hogy az a kor igényeihez igazított. A csontokból alaplevet készít, majd így folytatja: „Most apróra vágott vöröshagymát egy gondolat fokhagymával, pár szem köménymaggal, nagyon kevés majorannával összevágunk és sertészsírban olyan melegre hevítjük fel, hogy meg ne piruljon; nemes piros paprikát megsózva összekeverünk, de csak egy pillanatig; kevés hideg vízzel rögtön felengedjük és felforraljuk. Lehetőleg, ha van, pár nyers paradicsomot és pár friss zöldpaprikát, egy-két liter hallevet öntünk rá és ezt legalább egy óráig forrni hagyjuk, míg a hagyma elfő benne. Akkor megpaszírozzuk és a már elkészített, megsózott halakra ráöntjük annyi hallé hozzáadásával, hogy jól ellepje. Most meghámozott friss paradicsomokat kinyomunk, magjától megszabadítjuk, karikára vágjuk, ugyancsak szép, húsos zöldpaprikát is és a halászlébe tesszük, s vele együtt 25-20 percig lassan forrni hagyjuk. Ezután a tűzhelyről levesszük, megízleljük, esetleg sóval az ízét feljavítjuk, és felszolgáljuk.”

Töltöttkáposzta csaták

Az 1695-ben Kolozsvárott kiadott Szakácsmesterségnek könyvecskéje egyértelműen fogalmaz:

„A sós káposztát szépen aprítsd meg, azonban nyers tehénhúst szalonnával öszve kell vágni jól vágókéssel, szép aprón, abba bors, gyömbér, só; ez meglévén darabonként takargasd egész káposztalevélben, elsőben az ormóját [torzsáját] lemetélvén, rakd fazékba az aprított káposztával, főzd meg jól; és mikor megfőtt, egy kevés bort bocsáss belé, jobb ízű lesz, tálald fel; ha megborsolod, annál jobb lészen.” Vannak ám itt homályos pontok! Nem is csoda, hogy száz éve még parázs vita alakult ki A Hét című lapban a magyar háziasszonyok között olyan kérdésekről, minthogy: Kovászolt, savanyított vagy sózott káposztát használjunk? Utóbbi különösen izgalmas lehetett, hiszen kaporral, csomborral és tormával ízesítették. Milyen fűszert és milyen húst tegyünk a töltelékbe? Széchyné Lorenz Josephine például sertést, borjút, füstölt szalonnát használt, tálaláskor pedig még ezen feül kolbászt. Kell-e bele rizs? Tojás? Ellenérvként felmerült, hogy az csak tömötté, keménnyé tenné a tölteléket. Vízzel, káposztalével, borral vagy pezsgővel öntsük fel? Mindközül ez a kérdés váltotta ki a legtöbb indulatot – a pezsgőt Ignotus ajánlotta egyébként. Kell-e bele rántás és ha igen, milyen? A titokzatos „Egy erdélyi asszony” nevű levélíró itt egy máig érvényes megállapítást tett: „sokszor csöndes részvétet érezünk a Királyhágón túlról jött asszonyaink asztalánál, kik sehogy sem tudnak elképzelni egy főzeléket rántás vagy legalább egy kis liszt nélkül. Az pedig sokszor hiba.” Rázzuk vagy kavarjuk-e?

Mézes-mustáros sertéssült Kalifornia módra

Hozzávalók: kb. 1 kg sertéscomb vagy karaj, 2 dl méz, 4 evőkanál mustár, 2 mokkáskanál currypor, só, olaj, vaj, erőleveskocka

Kis tálkában kevés olaj hozzáadásával kikeverjük a mustárt, a mézet, a curryport. Ezzel a krémmel megkenjük a kivajazott tűzálló tálba tett hús minden oldalát, a maradékot ráöntjük. Előmelegített sütőbe tesszük, saját levével, majd húslevessel locsolgatva (erőleveskockából főtt lé is nagyon jó), időnként megforgatva, mérsékelt tűzön megsütjük. Talán meglepő, de sültünk nem lesz édes, csak különleges zamatot kap.

Narancstorta recept

Hozzávalók: Egy piskótatorta: 6 tojásfehérjét felverni, egyenként 6 evőkanál cukrot hozzákeverni, egyenként hozzáadni a tojássárgákat, majd óvatosan – nem géppel – hozzákeverni kanalanként 6 kanál lisztet. Tortaformában közepes tűznél megsütni.

Krém: 2 dl tejfölt, 20 dkg cukrot, 1 db narancs héját és kockára vágott gyümölcsét, 1 másik narancs levét összekeverni, hozzáadni 2 dl tejszín felvert habját.

A piskótatortát félbevágjuk, megkenjük a krémmel, majd az egész tortát bevonjuk a krémmel. Leveses a krém, jól beszívja a tészta „locsolgatni” kell, attól lesz olyan finom. Ünnep előtti este jó elkészíteni, és egy nap alatt hideg helyen összeérik. A tetejét narancsgerezdekkel vagy- karikákkal díszítjük. A narancstorta mindig nagy siker, mert nem túl édes.

Az áldás és a recept a Képmás magazin 2006-os karácsonyi mellékletében jelent meg. 

Balázs a gyerekekkel épp társasjátékozik, amikor Viki bejön a nappaliba, naptárral a kezében.

– Édesem, lassan meg kellene beszélni a karácsonyt.

– Miért, lesz az idén is? Vagy elmarad? – kacsint a gyerekekre Balázs.

– Beírtam 25-én ebédre anyukádékat, 27-én vacsorára meghívnánk a tesókat, és Laciékkal is össze tudnánk futni este, ha 26-án tudnánk menni anyuékhoz…

– Na, én már elvesztettem a fonalat… már hallgatni is stressz. Nem lehetne végre egy nyugis karácsonyunk?

– Jó, akkor hagyjuk ki a te családodat. De én szeretnék az enyémmel találkozni.

– Te is tudod, hogy ezt így nem lehet, sértődés lenne belőle, ha csak az egyik ágat hagyjuk ki.

– Márpedig én nem hagyom a szüleimet egyedül ünnepelni három napig, a gyerekeket meg nem fosztom meg az unokatesók társaságától. Különben is ez már hagyomány.

– Igen, hagyomány, hogy te kiborulsz, mert nem vagy kész a tizedik fajta süteménnyel, hagyomány, hogy rohanunk egyik vendégségből a másikba, vagy veszekszel a gyerekekkel, hogy ne hagyják elől a játékokat, mert mindjárt itt vannak. Hagyomány, hogy mire akad egy nyugodt napunk társasozni a gyerekekkel, már alig van tűlevél a karácsonyfán.

– Te panaszkodsz? Te főzöl? Te takarítasz? Szervezel egyáltalán valamit? Csak el kell viselned, hogy beülünk a kocsiba, és hagyjuk magunkat vendégül látni, vagy kitálalom az ételeket, és méltóztatsz megenni.

– De a stresszt mindannyian viseljük.

– Nem másnak stressz ez, hanem neked! Az egészet csak azért ellenzed, hogy amikor majd esetleg segítséget kérek, mondhasd, hogy te nem akartál felhajtást. De ne aggódj, megcsinálom egyedül. Mint mindig!

Viki azzal, ahogy belép a közös játék terébe, azonnal egy másik „játékot” javasol. Mivel saját gondjaival, gondolataival van elfoglalva, érzéketlen arra, hogy mi zajlik éppen párja és a gyerekek között. Ezért csak Balázst szólítja meg, mintha a gyerekek ott sem lennének. A hangnem „édes”, de az üzenet, amit egy gyerek ebből megérthet, kesernyés: vannak itt fontosabb dolgok is, mint holmi játszogatás. Balázs vicce, kacsintása ezért nem öncélú, ebben az összefüggésben nagyon is érthető. Azt üzeni a gyerekeknek: én mellettetek állok, nem kell annyira komolyan venni ezt a témát, a mi játékunkat most semmi nem zavarhatja meg. Persze mondhatná azt is Vikinek: Tegyük el ezt későbbre, most játszunk. De nem teszi, és ez nem feltétlenül kommunikációs ügyetlenség. Mert kacsintása egyúttal azt is jelentheti: Gyerekek, figyeljetek! Kezdődik a show, tudjátok, ahogy anyuval szoktuk. Most kaptok tőlünk valamit. Viki pedig, mivel komolyabb ellenállással nem találkozott, folytatja a maga irányát.

– Beírtam 25-én ebédre anyukádékat, 27-én vacsorára meghívnánk a tesókat, és Laciékkal is össze tudnánk futni este, ha 26-án tudnánk menni anyuékhoz…

– Na, én már elvesztettem a fonalat… már hallgatni is stressz. Nem lehetne végre egy nyugis karácsonyunk?

Második bontogatás

Viki belelendül a szervezésbe, szinte vakon rohan előre a saját vágányán, észre sem veszi, hogy van-e mellette valaki, Balázs pedig folytatja az elhárító manővereket. Persze, ha igazán őszinte lenne, akkor kimondaná: Szeretném, hogyha most békén hagynál ezzel minket! Valójában nem a karácsony nyugalma lenne neki elsősorban fontos, hanem az aktuális nyugalom.

Mit értenek ebből a gyerekek? Az biztos, hogy valami bajos, nehéz dologról van szó. Másképp bajos anyának, másképp apának, de a karácsonytól valahogy mégis félni kell, azzal kapcsolatban oda a nyugalom, jön a frász. De akkor miért mondja mindenki azt fennhangon, hogy az milyen szép, milyen fontos – szeretet, Kisjézus, ajándék…? Ezek szerint ez is valami olyasmi, amiről mást mondunk, mint ahogy érezzük magunkat? Hogy is van ez?

Igazából nem tudunk mást adni gyerekeinknek ajándékul, mint önmagunkat. Sikereinkkel és kudarcainkkal, erényeinkkel és hiányainkkal is megajándékozzuk őket. Minden gesztusunkba, szavunkba be van csomagolva egy-egy darab élettapasztalat is. Ezért nem működik, hogy „Ne azt kövesd, amit teszek, hanem amit mondok!” Kommunikációval ezen nem lehet javítani, csak önmagunk teljesebb elfogadásával. Szembenézve hiányainkkal és erényeinkkel. Ha ez nem sikerül, még inkább azt ajándékozzuk, akik vagyunk, csak még észre sem vesszük. Viki és Balázs is így járt – észre sem vették, de tegnap este éppen egy nehéz csomagot nyújtottak át a gyerekeiknek. Ajándék, vagy valami más? Bontogassuk lassan velük együtt.

Balázs a gyerekekkel épp társasjátékozik, amikor Viki bejön a nappaliba, naptárral a kezében.

– Édesem, lassan meg kellene beszélni a karácsonyt.

– Miért, lesz az idén is? Vagy elmarad? – kacsint a gyerekekre Balázs.

– Beírtam 25-én ebédre anyukádékat, 27-én vacsorára meghívnánk a tesókat, és Laciékkal is össze tudnánk futni este, ha 26-án tudnánk menni anyuékhoz…

– Na, én már elvesztettem a fonalat… már hallgatni is stressz. Nem lehetne végre egy nyugis karácsonyunk?

Ezt a párbeszédet korábbi cikkünkben már elemeztük. A dialógus folytatódik:

– Jó, akkor hagyjuk ki a te családodat. De én szeretnék az enyémmel találkozni.

– Te is tudod, hogy ezt így nem lehet, sértődés lenne belőle, ha csak az egyik ágat hagyjuk ki.

– Márpedig én nem hagyom a szüleimet egyedül ünnepelni három napig, a gyerekeket meg nem fosztom meg az unokatesók társaságától. Különben is ez már hagyomány.

Harmadik bontogatás

Mindkét oldalon felsorakozott hát a rokonság, mint hivatkozási alap. Mintha két tábor állna egymással szemben: a te családod, az én családom. Állnak, és egymást méregetik Vikin és Balázson keresztül: harc lesz ebből, vagy találkozás? A gyerekek is nézik ezt a felsorakozást, és bizonyára megérzik ezt a törékeny egyensúlyt, ami az ő családjuk. Nem az lenne a legfontosabb? Hogy anya és apa egymásra figyeljen? Egy biztos: a karácsonyhoz hozzákapcsolódik a késhegyig menő harc és a másoknak való megfelelés kényszerének érzése. Most megint tanultak valamit.

– Igen, hagyomány, hogy te kiborulsz, mert nem vagy kész a tizedik fajta süteménnyel, hagyomány, hogy rohanunk egyik vendégségből a másikba, vagy veszekszel a gyerekekkel, hogy ne hagyják elől a játékokat, mert mindjárt itt vannak. Hagyomány, hogy mire akad egy nyugodt napunk társasozni a gyerekekkel, már alig van tűlevél a karácsonyfán.

– Te panaszkodsz? Te főzöl? Te takarítasz? Szervezel egyáltalán valamit? Csak el kell viselned, hogy beülünk a kocsiba, és hagyjuk magunkat vendégül látni, vagy kitálalom az ételeket, és méltóztatsz megenni.

– De a stresszt mindannyian viseljük.

– Nem másnak stressz ez, hanem neked! Az egészet csak azért ellenzed, hogy amikor majd esetleg segítséget kérek, mondhasd, hogy te nem akartál felhajtást. De ne aggódj, megcsinálom egyedül. Mint mindig!

Negyedik bontogatás

Lassan felsejlik az „ajándékcsomag” teljes tartalma, nézzünk is bele gyerekszemmel. A karácsony (vagyishogy legyünk pontosak: ez a karácsony, Balázs és Viki karácsonya), amit annyira várnak, valójában mi is? Valami, ami elrontja az épp futó játékunkat, elviszi tőlünk apát és mindeközben még láthatólag, sőt jól érzékelhetően is (hiszen lassan vágni lehet a feszültséget), valami nagyon nehéz és stresszes dolog. Ha ez még nem lenne elég, akkor legyen tovább is: szembefordítja egymással apát és anyát, sőt, még a családjaikat is. Sértődések, szemrehányások, egymásra nem figyelés. De közben ezt a nagyon stresszes, veszekedős valamit nagyon kell várni is, és nagyon sokat kell tőle várni, mert hiszen nagyon jó és fontos. Ebbe össze lehet zavarodni…

Nahát, ezt a sok ellentmondást mind, mind feledtetni kell majd velük, gyerekekkel a Szentestén…! El kell majd varázsolni őket a hangulattal, a csillagszóróval, sok értékes ajándékkal. Hogyha majd felnőnek, akkor ezt a varázsos, szeretettel teli pillanatot vágyják vissza. És ne értsék majd ők maguk se, hogy miért is veszekednek annyit erre a varázsos pillanatra készülve a párjukkal. (Mi legalább tudjuk: ezt kapták csomagnak.)

De lehet-e másképp, ha úgysem tudunk mást ajándékozni a gyerekeknek, mint önmagunkat? Lehet, lehetne, ha … Ha valaki segítene Vikinek kiszállnia a saját mókuskerekéből, hogy szembenézve a megfelelési vágyával, egyúttal valamennyit el is tudjon engedni mindebből. Ha Balázs el tudná mondani (Viki pedig meg tudná hallgatni), hogy mire is vágyik igazán karácsonykor. És akkor már ezt az odafigyelő, meghallgató és őszintén kimondó önmagukat tudnák ajándékozni egymásnak is, a gyerekeiknek is. Az lenne ám az igazi ajándék!

–  Milyen adventi üzenete van a ma emberének? Hogyan készüljünk az ünnepre?

–  Azon gondolkodom, hogy ha Jézus Krisztus tudott nyugodtan vacsorázni a Szent Családdal, iskolába járni, tanulni, fűrészelni, akkor nekünk miért kéne idegeskednünk, kapkodnunk. A Mennyei Atyának gondja van ránk, úgyhogy időnként nyugodtan nézzük az ég madarait, a virágokat.

Azt gondolom, hogy a jézusi békének, nyugalomnak kellene a mi szívünkben is kiáradnia.

Ha valamit kívánhatok, hát éppen ezt, hogy a jézusi derű, nyugalom töltse be mindannyiunk szívét.

Böjte Csaba könyvét dedikálja - Kép: Páczai Tamás

–  Hogyan élik meg az Ön gyermekotthonaiban a karácsonyt azok a gyerekek, akiknek nincs kihez hazamenni az ünnepek idejére?

–  Néha kicsit rosszul, de próbálom csavargatni az orrukat meg a fülüket, kacagni és tenni azért, hogy valahogy elteljen. Azt gondolom, hogy a humor nagyon sok nehézségen átsegít bennünket. Próbálunk nekik mindent megadni, amire szükségük lehet.

–  Milyen tanácsot adna a következő évre?

–  Mindenki merje kimondani a maga kérését. Ha valakinek az a problémája, hogy túl izgága, túl kapkodó, akkor ezt kell kérni: „Uram, adj nyugalmat, derűt, békét!” Mindenki vizsgálja meg alázattal, hogy miben szenved hiányt, aztán üljön le és fogalmazza meg:

„Uram, azt ígérted, bármit kérünk a Te nevedben, megadod nekünk, hát akkor én nagy-nagy alázattal ezt kérem Tőled!”

–  Önnek és munkatársainak köszönhetően ma már rengeteg gyerek nevelkedik Déván vagy valamely más település gyermekotthonában. Milyen további tervei vannak a Dévai Szent Ferenc Alapítvánnyal?

–  Ahogy mondani szoktam, azért imádkozom, hogy legyen konkurenciám.

Hogy hasonló házakat nyissanak kedves fiatal nők és férfiak. Mert jó dolog egy kiscicát megsimogatni, de nagy butaság lenne odahordani az összes cicát egy emberhez, hogy simogatgassa. Mindenki vállaljon szeretettel gyereket!

Mindig nevet, mutogat, hangosan beszél, főz és kóstol – egy igazi olasz, aki ismeri a dolce vita receptjét, gondoljuk. És tényleg ismeri, csak ennél egy kicsit több hozzávaló szükséges: Gianni Annonival beszélgettünk.

– Hogy viseled ezeket a sztereotípiákat?

– Kell, hogy legyenek ilyen elképzelések: színesítenek, szép, hogy mások vagyunk. Ezekben benne van mindaz, amit egy népről gondolunk a történelem, a saját tapasztalat teszi. Az olaszokról azt mondják, pizza-zabálók, macsók, maffiózók… – ez az, amit ránk festenek, de ad egyfajta rendezettséget. Ha a sztereotípia egy személyiségre vonatkozik, ez első felületes felismerésnek jó, és segít, hogy közelíts a másikhoz. De utána természetesen jönnek a másfajta tapasztalatok, a mélyebb dolgok. Az olaszok a kertjükbe sokakat beengednek, de a házukba már nem.

– Amikor ’94-ben Magyarországra jöttél, már akkor is tudatosítottad ezt magadban?

– Gondolj bele, elég volt egy ciao-t mondani a sikerhez… Nem szabad túl komolyan venni ezeket a dolgokat. Ha tudsz rajta nevetni, nem jelenti azt, hogy mindent el is fogadsz. A más mindig vonzó: ha máshogy nézel ki, más a nyelved, de nem én vagyok az egyetlen, aki egy másik országban lett ismert. Olaszországban is sok sikeres német, holland, argentin, kubai stb. van, és magyar is. De aki a mássága miatt érdekesebbnek tűnik, arról lehet, hogy aztán kiderül, a befogadó és az ő kultúrája olyan messze van egymástól, mint a Föld és a Hold. Van egy olasz mondás: „Tehenet és nőt a saját faludból”. Ha túlságosan távol állnak egymástól a gondolkodásmódok, az emberekről lepereg a másik problémája.

– Hiszel a régi bölcsességeknek?

– Attól, hogy úgy tűnik, valami már nincs, még élhet. Például a nagymamám meghalt, de nagyon is bennem él a szavai és tettei által. A családi kötődések fontosak, és nem csak nekünk, olaszoknak, Magyarországon, vidéken is ezt tapasztalom. Budapest egészen más, egy külföldi nem is gondolná, hogy ilyen különbségek vannak. Lehet, hogy nekem azért tűnik fel, mert egy 50 ezer lakosú városkából jövök, ahol mindenki ismer mindenkit.

– És úgy általában milyennek látod a magyarokat?

– Nagyon intelligensek, bárhol feltalálják magukat, de sokszor látom az irigységet – logikátlanul; és persze sírnak mindig mindenen. A büszkeség is fontos tulajdonságuk. Mi olaszok is büszkék vagyunk arra, hogy színesek vagyunk. Emiatt nem tudnak úgy összehozni sem minket, ahogy azt a globalizáció hívei szeretnék. Olaszország más belülről, mint kívülről… Sokan nem tisztelik az adott ország szabályait, úgy gondolják, hogy ebben a „nagy egységben” mindent lehet. Közben mi sokkal magunknakvalóbbak vagyunk, mint gondolják: más a nápolyi, az északi… mi tudjuk a városok közti viszonyokat. A dialektusok is nagyon erősek. A tradíció ilyen értelemben szétszed, a globalizáció össze akar hozni. Régebben például az olaszok nagyon jól vezettek, tempósan. Ma az autók többsége román, és  nem lehet úgy haladni.

– Úgy tűnik, te azért élvezed ezeket az olaszokkal kapcsolatos előfeltevéseket…

– Én nagyon szeretek viccelődni, hülyéskedni, flörtölni – hiszen férfi vagyok –, de nem sztereotípiákból állok össze, vannak jó és rossz tulajdonságaim. Ugyanaz a gyerek vagyok, aki voltam tizenévesen, amikor fociztam. A nagybátyám szokta mondani, hogy három ember vagy: az aki, az amit mutatsz magadból, és az amit látnak belőled.

– Te mit akarsz megmutatni magadból?

– Mindig keveset. Azt akarom, hogy a lehető legjobb példa legyek; hogy a fiatalok lássák, akarattal, sok munkával és mosollyal, pozitivitással mégiscsak el lehet érni valamit. Aki soha nem drogozott, aki szeret inni, de nem alkoholista, egy hívő ember… A pozitivitást akarom megmutatni. Ha lehet így mondani old’s cool. Vagy kicsit oldtimer? Nem szeretnék olyasvalaki lenni, aki botrányt kelt, vagy másokat bánt. 
És természetesen a kultúrámat is meg akarom mutatni. Megértetni, hogy két kultúra élhet egymás mellett, ha tiszteli egymást. Én tisztelem a magyar kultúrát, de ez nem jelenti azt, hogy nem kritizálom, mert aki csak a pozitívumokról beszél, az hazudik. Ez nem rosszindulat, nem bántás, és ha nekem mond valaki valamit az olaszokról, szívesen hallgatom. Tizenkét éve, amikor kezdtük, koszos kávét ivott Magyarország, és tejszínhabbal kellett letakarni az ízét. Minden változik, és ebben én is benne vagyok, mert mondogattam dolgokat a képernyőn. Hogy azért választottak, mert egy 29 éves, helyes kis digó voltam, csak az első kép.

– Sokszor félreértenek?

– Sokan azt gondolják rólam, hogy nagyképű vagyok, vagy hogy mindig kiabálok. De mi olaszok tudjuk, miért beszélünk így. Amikor én hallgatom a magyarokat egymás között beszélni, a gyerekkori dumákat, nem értem. De nem baj, hogy megmarad egy határ. Sok magyar ember elment Olaszországba élni, mert nem érezték elég pozitívnak a közeget, aztán rájöttek, hogy mindenhol meg lehet találni azokat a köröket, ahol szeretve vannak. Én örülök, hogy ide kerültem, hogy a TV is része lett az életemnek, és azon keresztül elmondhattam dolgokat. De ez nem azért van, mert én olyan okos vagyok, hanem mert hoztam valamit otthonról. Belerúgunk egy kőbe, 3000 éves, a sarki vendéglőben is nagyon jó a kaja, van élet, „lazaság”, kártya, szeretet, család, összetartás… Ezt hoztam, és amikor erről beszélek, vannak, akik úgy érzik, hogy nagyképű vagyok, vagy hogy támadva vannak, mert pl. a barátnőjük hozzám akar jönni vacsorázni. A neveltetésemben benne van, hogy kedves legyek, de ez lehet félreérthető, és irritálhat másokat. Aki a nyilvánosság előtt él, még ha csak egy kicsit is látnak bele az életébe, sokszor kerül a céltábla közepére.

– Sokszor nyilatkozol a bulvár sajtónak is, nagyon különféle témákban…

– Nevetek, és mondok valamit – ha éppen olyan kedvem van. De amilyen témákkal jönnek, azért abból lehet látni, hogy mi a trend, mire van szükség. Semmi építő. Nem azt mondom, hogy nézzük egy lelkész műsorát, de valami olyat, ami agyilag stimulál. Többnyire a műsorok azt mutatják, hogy akinek sikere van, az csak egy bizonyos fajta ember, de ez nem igaz. A média nagyon elment a külsőségek felé. Például nem kell, hogy mindenkinek kocka hasa legyen. Nincsenek egyéniségek. Amikor még fociztam, egy barátnőm figyelmeztetett, hogy hajlamos vagyok kifele élni, mert ő „körbelátott”. Meg kell mutatni, kik vagyunk, de fontos, hogy legyen egy határ. Általában rövid változatot ad rólam a média, ennyi fér bele.

– Azt érzed, jó úton jársz?

– Velem lenni nem mindig jó, a volt barátnőm utálta, hogy mindig néztek, megismertek. Ezt próbálom most egyensúlyba hozni, mert a következő prioritás nekem a család. Nehezen esem szerelembe. A kapcsolataimból sokat tanultam, és mindent megrágok ezerszer. Az édesapám, amikor 8 éve látta, hogy mit tudtam megteremteni, megállt, körbenézett, és azt mondta: „szép minden”. Akkor éreztem, hogy elmondtam neki, amit mondani akartam, és letesz arról a szerepről, hogy neki „keménykednie” kell velem szemben, mert azokat az erkölcsi, etikai elveket, amiket át akart adni, megtette. Látta, hogy nem mentem bele nagyon sok dologba, amibe mások igen. Nem azt mondom, hogy szent voltam, csak másra figyeltem, más vonzott.

– Amikor beütöttem a Google-ba a neved, az első találatok közt például ez szerepelt: „Gianni tudja, jó apa lesz!”…

– Szülőnek lenni a legnagyobb felelősség, de senki nem tanulja, érzed, hogy mit kell csinálni. Az utolsó kapcsolatom, ha lehet így mondani „egó-ölő” volt, abban az értelemben, hogy rendbe kellett hoznom a viszonyom saját magammal.

– Sikerült?

– Remélem. Az én életem nagyon normális. Mindenem megvan, amire szükségem van, de meg is dolgozom érte. Azok mellé a cégek mellé állok, akik tudom, hogy minőséget biztosítanak, hogy jó dolgot akarnak, és nem addig vagy jó nekik, amíg ki tudnak használni. Magyarországon ez eléggé általános. Olaszországban van például egy hetvenéves bácsi, aki még mindig csinál műsorokat, mert a nagymamák rá kíváncsiak. Próbálok figyelni a fiatalokra és az idősekre is. Az idősebbeket különösen szeretem, tőlük tanultam meg kártyázni kölyökkoromban, lehetett velük beszélgetni, meséltek a háborúról. Én például nem szeretem a Facebookot sem. Fent vagyok, de azt a felületet nem én kezelem. Én ennél konkrétabb életet akarok élni, aminek része az elektronika, de meg kell találni a helyét, hogy a többi is beleférjen.

– Elég sokat csörög a telefonod…

– Azért ha megfigyeled, némelyiket felveszem, de sokat félreteszek. Ennek is megvan az etikettje. Este már csak a barátaim hívhatnak. Régen voltak nem leírt szabályok, ma azt gondoljuk, hogy ezek nem kellenek, például nem kell kinyitni az ajtót egy hölgynek, vagy hagyhatjuk, hogy ő fizessen. A mai idősek, abban nőttek fel, hogy átadják a helyüket, és ők most lehet, hogy dühöngenek a buszon, mert ez ma már nem egyértelmű ...

– Oldtimer life-style?

– Nem vagyok öreg, de megkapom ezt.

– Szerinted ki lehet békíteni a generációkat?

– Kell a türelem, a nagymamám mindig ezt mondogatta. Olyan szempontból elfogadó vagyok, hogy például nem zavar, ha te a horoszkóppal kezdesz minden reggel, de nem fogadom el attól, aki mellettem van.

– Van egy rózsafüzér a nyakadban…

– Ez egy folyamat volt, édesapám nagy harca velem, aki nem hagyta, hogy a világ azt csináljon belőlem, amit akar. Amikor elbúcsúzunk, mindig azt mondja: „Ne felejtsd el Őt”. És mindig imádkozik értünk. A házassággal is az van, hogy ha nincs előtted jó példa, nem tudsz hinni benne. A szüleim a mai napig kéz a kézben fekszenek le, és együtt imádkoznak. Katolikus iskolába jártam, de az ottani szigor eltávolított a vallástól. Ha egy kertet akarsz, arra figyelni kell, és nem szabad beengedni a rovarokat, mert megrágják a virágokat. A hit ugyanez. Része az életünknek, és oda kell adni a megfelelő figyelmet, mert nem lehet tudni, hogy Ő mikor akar tőled valamit, és nem akkor sírni, amikor már bajban vagyunk. Az ember annyira buta ebben a témában, annyira az elejéről kellene kezdeni ezt az egészet.

– És ezt hogy lehet elmondani?

– Pál Feri, egy pozitív ember, de beszél a társadalom problémáiról is. Meg kell találni a nyelvet. Mindenki azzal jön, hogy milyen az egyház, de volt egy Giovanni Paolo, és ezt nem lehet azzal elintézni, hogy „ő jófej volt”. Orvosból is van jó és rossz. Emberek vagyunk, küzdünk magunk, meg Róma ellen, nem vagyunk szentek. Vannak olyan témák, amiket nem kell túllovagolni. Van véleményem, és a saját szférámat ennek megfelelően alakítom, de elfogadom, ha valaki nem hisz, és addig, amíg nem bánt másokat, rendben van.

– Minden téren ennyire elfogadó vagy?

– A lapos embereket nem bírom. Édesapám, amikor itt volt, elaludt a templomban. Ha egy pap kiáll, akkor legyen temperamentuma, és úgy mondja el, hogy lássam, hisz abban, amiről beszél. Papok, legyen lelketek! Mondják el, hogy az olyan, de ez ilyen! Olyan, mint amikor elmondok egy receptet: ha nem készítettem, nem kóstoltam, nem tudom elmesélni.

– És ha irigységgel találkozol…?

– Ha a szomszéd kertje zöldebb, legyen a tiéd sárga, és lásd meg benne, amiért a tiéd is jó, és majd a szomszéd nézi meg, milyen szép sárga a tiéd. Újra kellene kódolni a világot, hogy ne a versengésre, harcra legyen kiélezve. Most úgy néz ki, mintha mindenki egy nagy folyóba ugrott volna bele, és nem tudja merre tart. De vannak azért, akik nem, és nekünk is meg kell mutatni magunkat. Nekünk is igényünk van a szépre, hazugság, hogy egy ládán ülve ugyanolyan jó, mint egy jó széken. Fontos megélni, ami van. Kinyitni az agyunkat. Az utazás is ilyen. De ha sokat utazol, ha sokat kapsz, ha sok nőd van, minden kell – ez veszélyes. Igazi férfi és igazi nő az, aki döntött, és nem engedi, hogy hurcibálja a világ, ami mindig kísértésekkel van tele. A nők régen a biztonságra voltak kihegyezve, ma az izgalomra, mert a biztonságot megteremtik maguknak. A férfiaknak meg kell tanulni a nőket társként kezelni, el kell kezdeniük érzékenyülni, érteni. Én ezt most kezdem, az előző kapcsolatomnak köszönhetően.

– A fájdalmat hogy tűröd?

– Nem szeretem azokat, akik elkezdik párosítani az életemet olyan elméletekkel, hogy a térdműtétem például azért van, mert egó-problémáim vannak, és kell az alázat, stb. Nem kell túlmagyarázni, sportoltam elég sokáig. A fájdalmat megszokja az ember, de a műtött térdem új fájdalmat produkált, az sok energiát visz el. Inkább attól félek, hogy elveszítem azokat az embereket, akiket szeretek. De egyre jobban érzem, mi a fontos az életemben: a család, és pár barát. A velük töltött pillanatokat akarom jobban megélni, hogy ne pörögjön annyit az agyam.