Nagy-Kálózy Eszter: „A saját életemben jelen akartam lenni”

– Egy régebbi interjúban említetted az Anna Karenina kapcsán, hogy édesanyád soha sem értette meg Annát, te viszont másképp látod őt. Mit gondolsz róla?
– Szerintem sokan éreznek úgy, mint az édesanyám, nem véletlen, hogy Anna talán a legvitatottabb női alak az irodalomban. Rengeteg kérdés, rengeteg igazság van jelen a darabban az összes szereplővel kapcsolatban. Mindenkinek igaza van, vagy mindenkinek vannak igazságai. Bonyolult, mint az életben. A színésznek is fontos az első benyomás a műről, de tovább kell elemezni, és így sokkal több réteget lehet felfedni. Gyerekként én is úgy gondoltam, ahogy az édesanyám, mert erkölcsi okokból ez az első reakciója az embernek. De feltesszük a kérdést, hogy nem kötelessége-e Annának a szerelmet választania, hogy nem kell-e az álszent cinikus felsőbb osztállyal szembemennie, le kell-e mondjon a boldogságról? Hogy mi is az áldozat ebben a műben. Kifejezetten izgalmasak az úgynevezett elemzős próbák.

– Egy-egy szerepértelmezésed függ attól, hogy a környezetedben vagy a társadalomban, amelyben élsz mik a legjellemzőbb sebek. Például az Anna Karenina előadást befolyásolja az, ahogyan ma az emberek a házasságról vélekednek?
– Biztosan befolyásolja. Sokszor eszembe jut, különösen, amikor a vidéki házunkban vagyunk, hogy korábban, amikor a generációk együtt éltek, az idősebbek példáján keresztül a fiatalok megtanulták, hogyan kell végigküzdeni az életet. Ha egy házasság valami miatt mégiscsak felbomlott, az az egész falu életét borította fel. Ma ezek nem akkora ügyek. Ha valami elromlik, kicseréljük, lecseréljük, eldobjuk, nem foglalkozunk azzal, hogy rendbe hozzuk. A gyerekek pedig egy életen át hordozzák a döntéseink következményeit. És önző módon ezzel nem nagyon foglalkozunk. Nehéz kérdés. Szakítsuk-e ki a gyereket a megszokott életéből vagy éljünk hazugságban, amit a gyerek ugyanúgy nem tud feldolgozni? Lehet, hogy magunkat kell teljesen átformálni, megtanulni olyan dolgokat, amiket egy 21. századi ember már rég elfelejtett, mert a mai világ nem szab határokat, nem jelöl ki kereteket. Én magam is elváltam 23 évesen, és volt egy közös gyermekünk. Mindenképpen sebek maradnak egy ilyen döntés után.

– Édesanyád tudott segíteni abban a helyzetben?
– Annyira magamon keresztül láttam a világot, nem tudtam volna elfogadni más véleményt. De ezt szerintem a szüleim tudták. Mellettem voltak.

– Te hogyan próbálnál segíteni gyerekeidnek egy hasonlóan fontos döntésben?
– Mindegyikükhöz egészen másképp kell közeledni, a nagylányom például nagyon hasonlít az akkori fiatalkori énemre, ezért nem lehet neki konkrét tanácsot adni vagy kijelenteni dolgokat, akkor sem, ha számomra egyértelműen a gyógyulást hoznák. Neki csak kérdéseket szabad föltenni, akkor nem érzi azt, hogy megkötöm, viszont fontos nyilvánvalóvá tenni, hogy bárhogyan dönt, minden helyzetben támogatni fogom. Csodálattal nézek a gyerekeimre, helyesen gondolkodó, tisztességes emberek, tele szenvedéllyel, érzelmekkel, éppen ezért sokkal sérülékenyebbek. 

Nagy-Kálózy Eszter – Kép: Emmer László

– Emlékszel arra a pillanatra, amikor rádöbbentél, hogy felnőttek?
– Mostanában folyamatosan ezzel szembesülök. A nagylányom olyan messze van tőlünk – Montrealban tanul –, hogy nem tudunk mindennap beszélni. A fontos dolgokról mindig beszélünk, de a kisebb dolgokban már nélkülem dönt, nem is tudok egy csomó mindenről. Van egy barátja, akivel megismerkedtünk tavaly, amikor meglátogattuk. Amikor először meghívtak vacsorára, meg kellett értenem, hogy ő már nem úgy tartozik a mi ötösünkbe, ahogyan eddig. Nem volt egyszerű feldolgozni, hogy ő főz rám, hogy hamarosan egy másik családhoz tartozik. Az viszont fantasztikus élmény, amikor négyen-öten leülünk beszélgetni, és látom, milyen éretten gondolkodnak.  Biztosan hordozzák azt, amit tőlünk kaptak, de már egy önálló világuk van.

– Egy anya sokszor azt érzi, a gyerekei jobbak, többek nála. Szerinted mi ennek az oka? Mert megvalósítják azt, amit mi fontosnak tartottunk az életünkben, és nyilván eszerint is neveltük őket?
– Talán ezért is, de más oka is lehet. Az ember ugyanis – bármennyire is jó lenne az ellenkezőjét hinni –, nagyon ritkán tudja a másik pozitív tulajdonságait minden irigység nélkül szemlélni. Kivéve a gyerekeit. Velük kapcsolatban ilyesmi föl sem merül.

– Mind az öten előadóművészek vagytok, illetve a gyerekek annak készülnek. A nagylányod színész, a fiad zenél, a kisebbik lányod táncol. Ez a szülői minta eredménye vagy genetikai adottság?
– Más mintát nem nagyon láttak. Én sem vagyok egy kifelé élő, extrovertált ember, de egyszer csak felmegy a függöny és abban a pillanatban exhibicionistává válok, és náluk is azt látom, hogy vonzza őket a színpad. Valamit meg akarnak mutatni. 

– Számodra ez a hivatás fontos lelki szükséglet is? Hiányozna, ha nem volna a színészet?
– Hiányozna. Ez nem olyan konkrét alkotás, mint egy kézimunka, amit eltervezek, megcsinálom, és megcsodálják. Ez bonyolultabb, és olyan adrenalin-szint emelkedéssel jár, amivel a kézimunkázás nyilván soha. Nálam. Minél többet dolgozom, annál többet tanulok, annál több gondolatom támad, annál többet szeretnék egy szerep kapcsán megmutatni.

– És mennyire veszélyes sport? Okozhat súlyos lelki sérülést?
– Egy-egy rossz mondat tud komoly sebet ejteni, hiszen egy próbafolyamat során nagyon védtelen állapotba kerülhet a színész, az érzékenységünk az erényünk, de kiszolgáltatottá válhatunk. Nem véletlenül van szakmai nyugdíj. Aki hosszú évek óta színész, az sok mindent megél a pályán, saját magunkat használjuk. A másik nehézség a rendszertelenség, hol délelőtt 10-kor, hol este hétkor kell a legjobb formában lenni, és emellett az embernek ugyanúgy végig kell csinálnia a napot. Én ugyanúgy 6-kor kelek, mint más, akinek három gyereke van, napközben sem teszek mást, de aztán hétre nem hazamegyek, hanem a színházba, és megpróbálok a legjobb állapotba kerülni.

– Gondolom, te voltál a fő logisztikai szakértő a családban, nehéz volt?
– Nem, Péterrel mindent közösen csináltunk – 25 év folyamatos szervezés.  Sokszor volt lelkiismeret furdalásom, ha nem tudtam részt venni valamelyik gyermekem óvodai előadásán, vagy valamelyik versenyen. Akinek vannak gyermekei, az tudja, hogy átértékelődik az élet. Mindennél fontosabbak ők. És fontos a hivatásom, pontos, fegyelmezett ember vagyok, de ha velük bármi probléma van, volt, nem érdekel semmi más. Minden róluk szól. 

– Amikor először láttalak szerepelni a Mindenből egy van c. improvizációs tévésorozatban, egészen új oldaladról ismertelek meg. Otthonosan érezted magadat ebben a műfajban?
– Egészen nem volt új, mert Mikes  Lilla 15 évvel ezelőtt felkért minket valami hasonlóra a Korona Pódiumon. A nézők feladványaiból próbáltunk improvizálni. Ha az embert így bedobják a mély vízbe, kiderül, hogy mire képes, jól is éreztük magunkat ezekben a helyzetekben, de ebben a műfajban sokkal inkább benne van az az napod, mint más munkában. Rengeteg kedv és energia kell hozzá, néha nehéz elfogadni, hogy csak hagynia kell magát a színésznek, nem szabad előre terveket készítenie, hanem a helyzetekből és a partnerből kell és lehet építkezni. Szóval szeretem ezt a műfajt, másfajta kihívás, mint a színházi előadások. De a műfajból adódóan esetleges, hogy hogyan sikerül. Ennek is van gyakorolható része, például mindenből tovább kell építkezni, előre felé kell gondolkozni. A tévésorozatban a figura adott volt, a helyzetet a figurán keresztül kellett látnod. Ez néha nehezebb. Anikó kissé más karakter mint én vagyok.

– Miben különbözik tőled?
– Folyamatos gúnyolódás jellemzi, a férje állandó szekálása, a dolgokhoz való sokszor negatív hozzáállása.

– A Péterrel való közös munka hozzátesz a közösen eltöltött minőségi együttléthez?
– Nagyon sokat tanultunk egymástól, egymásról a közös próbák közben. Az És Rómeó és Júlia c. darabon három hónapig dolgoztunk, akkor voltunk először együtt színpadon. Ha valakivel együtt játszol, sok mindent megtudhatsz róla: hogyan gondolkozik, hogyan áll hozzá magához a munkához, mennyire veszi komolyan a feladatokat? Milyen eszközei vannak? Mindez fontos dolgokat árul el az emberekről. Akkor újra felfedeztük egymást, ismét kiderült, mennyire hasonlóan gondolkodunk a színházról. Megerősített minket.

Nagy-Kálózy Eszter – Kép: Emmer László

– Az, ahogy a kollégáidat megismered a próbákon, befolyásolja a kapcsolatodat velük az életben?
– Persze, biztosan, ugyanúgy, ahogy bárki mással, akit megismersz az életben. Csak itt hihetetlenül gyorsan lezajlik ez az ismerkedés.

– Mesélted, hogy sokszor kérnek föl titeket páros interjúra, rendezvényeken való együttes megjelenésre, és ezt te nem nagyon szereted. Miért?
– Egyrészt, mert az én terepem a színpad, másrészt, mert nem szeretném, ha bezzeg pár lennénk, hiszen ugyanolyanok vagyunk, mint más. Nem akarunk idealizált családként megjelenni, és a gyerekeink sem szeretik, ha a magánéletünkkel szerepelünk, saját jogukon szeretnének azok lenni, akik valójában. A pályámat inkább csinálni szeretem, mint beszélni róla, a magánéletemet pedig nem akarom folyamatosan megmutatni. Tudom, hogy ez ezzel a szakmával együtt jár, de a folyamatos megjelenésnek nem vagyok a híve. 

– Nagy szükség van hiteles arcokra. Könnyű ma annak maradni?
– Nem szeretem a celeb szót, de aki fontosnak tartja a hivatását, mindent elkövet, hogy ne kerüljön ebbe a kategóriába. Az volt számomra az első kiugrási lehetőség, amikor a ’87-ben a Deák Kriszta filmjében megkaptam Csinszka szerepét. A tévés vetítés másnapján mindenki megismert az utcán, pedig nem szerepeltem a bulvár hírekben. A film nem volt feltétlenül könnyű szórakozás, mégis két millióan látták. Örülök, hogy még elcsíptem azt a korszakot, amikor tisztelet övezte a színészeket, és a pályánkat. Soha nem voltam az a típus, aki játssza a dívát és bejárónőt, takarítónőt, nevelőnőt tart, mert a saját életemben jelen szerettem volna lenni, de kicsit sajnálom, hogy ma már teljesen hétköznapi foglalkozássá vált a színészet.

– A szabadsággal együtt megjelenő értéktelen tömegcikkek és az irányított, de jó esetben értéket képviselő kínálat között, szerinted, hol van a helyes út?
– Nagy kérdés, hogy mennyire szabad mindezt felülről befolyásolni. Mindig volt olyan, aki elfogadta, ami ömlik felé, és mindig lesznek, akik veszik a fáradságot, és keresik az igényes kultúrát. Én azt hiszem, mégis inkább cenzúráznék. A saját életemben legalábbis ezt tettem. Én magam bizonyos dolgokat nem nézek, nem olvasok, nem veszek meg, nem engedek be az életembe. Amikor a gyerekek azzal jöttek haza az iskolából, hogy az osztálytársak a mexikói sorozat tegnapi részéről beszélgetnek, és ők is szeretnék nézni, nagyon határozottan azt mondtam, hogy nem. Nem is ebben nőttek föl. De adtunk helyette nekik mást, és ez nagyon fontos. Megtalálni az arányokat. Most sokszor úgy érzem, kicsit alulmaradunk, annyi szenny ömlik ránk. Néha meg azt látom, hogy nagyon sok fontos, jó és színvonalas dolog történik nálunk, hogy vannak lehetőségek, csak kérdés, hogy mekkora reklámot kapnak, hogy eljut-e mindenkihez.

– A színháznak hol jut szerep ebben a nehéz feladatban?
– Szeretem, hogy Budapesten sok színház van, hogy mindegyiknek van egy törzsközönsége, hogy a különböző műfajokban mindenki megtalálhatja a maga ízlésének való előadást. Bízom benne, hogy ez így is marad. A színházak az irodalomra épülnek, jelen vannak a klasszikus, de a kísérletező, modern darabok is.  Ezeken keresztül mindig rólunk, emberekről szól. Nehezebb a feladatunk, mint 20-30 évvel ezelőtt, amikor nem kellett a tévékkel, az internettel harcolnia, de a színház egy jelen idejű műfaj, és ettől sokkal varázslatosabb.