A sugárzó tehetség nem húz falakat

Rost Andrea reggel a Családbarát műsorvezetői kanapáján kezdett, és adás után negyed órával már a fotózásunkon volt. Sminkelés alatt „kasztingol”, vagyis felvételeket hallgat, hogy a huszonöt éves jubileumi estjére ifjú tehetségeket találjon. Mellesleg telefonon leegyeztet néhány apróságot az operaházi programmal kapcsolatban és a gégésszel. S közben mosolyog, figyel mindenkire, nem kapkod, nem játssza az „elfoglalt vagyok és világsztár”-t.

– A fotózáson igencsak rácáfoltál az opera énekesnőkkel kapcsolatos előítéletekre. Nem ragaszkodsz a színpadi(as) kellékekhez, az operai sminkhez, még csak nem is vagy hisztis.

– Nem. De az utóbbi időben meg is szerettem a fotózást, mert rájöttem, hogy nekem fontos, hogy jók legyenek a képek, és ha kicsit irányítom a dolgokat, még élvezni is tudom az egészet.

– Az előbb csillogó szemmel beszéltél a fiatal énekesekről. Nem úgy emlékszel, hogy te ugyanilyen lelkes és felkészült voltál?

– Sokkal gyorsabbak, több mindenbe belekóstolnak, és sokkal jobban tudják, hogy hogyan kell tálalni magukat, merre érdemes elindulniuk. Céltudatosak, érdekesek, tehetségesek. Én nagyon elkötelezetten adtam magam, de 20 évvel ezelőtt még nem tudtuk, mi az a PR. Ma ott az internet, bármit elérhetnek, ott facebook, pillanatok alatt bekerülnek a köztudatba. Persze én is tudtam, hogy a legjobb, ha bekerülök a Staatsoperbe, mert onnan utána minden elérhető, de az kicsit nagyobb lépés volt.

– Ez a felgyorsult tempó, meg hogy annyi mindenhez kell legalább egy kicsit érteni, nem megy az elmélyülés rovására?

– Ez inkább alkati kérdés. A személyiségtől függ, hogy valaki mennyire gyorsan tud egy szerepet átengedni magán, és újraalkotni. Kell a karizmatikus tehetség is, különben, ahogy én hívom, az illető csak szobaénekes. Ott akár egy Caruso is lehet, de aztán a színpadon nem tudja hozni ezt az élményt, nem lesz igazi előadó. A sugárzó tehetség nem húz falakat, hanem kinyitja és odaadja magát a közönségnek.

– Egyszer azt olvastam egy interjúban, hogy előre tudod, a pályádnak melyik szakaszán, milyen szerepet szeretnél elénekelni, még azt is, melyiket akarod majd utoljára, mielőtt visszavonulnál.

– Igen, de úgy néz ki, hogy ez mégsem így lesz, mert jövőre mégis el fogom énekelni Juditot a Kékszakállúból, és még nagyon nem készülök visszavonulni. De rá tud menni egy pálya, ha az ember rosszkor énekel el egy szerepet. Nem csak a technikáról vagy a hang állapotáról van itt szó, hanem a szerep drámaiságáról. Mi vagyunk a hangszerek, és a lelkünk hatással van az énekhangra és meg kell érnie a szerep árnyalataira.

– Ennyire kötöttek ezek a karakterek? Azt gondolná az ember, hogy az alakok sokkal hajlíthatóbbak és rugalmasabban értelmezhetőek.

– Körülbelül 60 százalékban így is van. És persze van olyan is, hogy valamit muszáj elvállalni, mert egy olyan karmesterrel tudok együtt dolgozni vagy egy olyan rendező kér fel, hogy nem utasíthatom vissza. Meg lehet csinálni, de ilyenkor 5-6 év múlva egyszercsak megérzi az ember, hogy igen, most lett ez a szerep az enyém. Olyankor a színpadra való belépés pillanatában már tudod, mi fog történni, amikor kiénekled az utolsó hangot, megérzed a szerep ívét.

– Színpadi embereknél a külső megjelenés sugallta kor, az eljátszott figurák kora és a saját életkor néha nagyon különbözik. Egy énekesnél a hang érettsége is hozzáadódik. Nehéz ezeket jó egyensúlyban tartani?

Folytatás a Képmás magazin novemberi számában!