A legtöbb ember életében előfordul, hogy valami nagyon vágyott, eltervezett dologban sikertelennek bizonyul. Ilyenkor elkeseredik, úgy érzi az élet igazságtalanul elbánt vele, mert ami rajta múlt, azt megtette a megvalósulás érdekében. Sokszor azért is nehéz elengedni ezt a célt, mert élete következő lépéseit is erre építette.

A példák

Henrietta már apró lányként vonzódott a klasszikus baletthez. Ha zenét hallott azonnal kecsesen hajladozni kezdett, átszellemült arccal pörgött-forgott.. Vonzalma tartósnak bizonyult, ezért szülei elvitték felvételizni a Balettintézetbe. Szinte az első rostán kiesett. Akkor nagyon el volt keseredve. Később elfogadta ezt a döntést, de nem volt olyan jelentős bemutató, amit ne nézett volna meg. Amatőr együttesekben táncolt is. Ott szembesült azzal, hogy tehetsége jóval kisebb lelkesedésénél. Évtizedekkel később derült ki, hogy rejtett fejlődési rendellenességgel született, melyek következményeivel keményen meg kell most harcolnia. A hosszú tünetmentes periódus nem adatott volna meg számára, ha korábbi vágyainak megfelelően alakul az élete.

Edina mindig kiválóan tanult. Sikeresen érettségizett, azonnal felvették a kiválasztott egyetemre. Szorgalmasan járt előadásokra, igyekezett aktív lenni a szemináriumokon, de nem érezte igazán jól magát az egyetemi közegben. Az első vizsgaidőszak váratlan kudarcsorozatot hozott. Évet kellett halasztania, de újra nekirugaszkodott. Ismét elbukott. Rövid időre leterítette a depresszió is. Később a terápiás órákon kezdett rátalálni azokra a dolgokra melyek számára igazán fontosak. Már nem az volt a célja, hogy olyannak láttassa önmagát, amilyennek elvárja a környezete, saját útját akarja járni. Választásai valódiak voltak, így a következményeikkel is kész volt számolni.

András elkötelezett híve volt a földrajznak. Ebben nagy szerepe volt tanárának, aki emberként is példa volt előtte. Az első nekifutásnál, néhány ponttal maradt le a felvételiről. Ahogy teltek a hónapok rájött, hogy nem földrajztudomány művelésében, hanem emberként akar hasonlítani egykori tanárára. Önmagának bizonyítva, újra jelentkezett földrajz szakra, sikerült is a felvételije, de mégsem ment arra az egyetemre, már tudta, hogy neki más pályán kell teljesítenie.

„Te csak tanulj!”

Sokszor talán nem is annyira a saját vágyunk, hanem a környezet hatása az, ami sürgetően hat ránk. Időnként nehéz elválasztani a lehetőségeket szívbéli irányultságunktól. A „Ha lehetőséged van rá, meg kell tenned”, elvárás elterelhet a valódi önismerettől, melynek mentén az igazi választások megszületnek. Trendek, biztos sikerekkel kecsegtető, szülői jó szándékkal ajánlott életpályák a legjobb akarat mellett is szűkítik a lehetőségeket. Úgy látom, kevés fiatalnak adatik meg az esély, hogy gyakorlati tapasztalatokat kapjon az élettől. A „Te csak tanulj!” felszólítás, azt a hamis látszatot keltheti, hogy így majd valódi tapasztalatokat szerezhetnek az életről, ezzel minden közösségi elvárást teljesítenek. Mások által biztosított lehetőségeiket gyakran saját erényeikként kezelik, mert gyakorlat hiányában nincsenek tudatában a bennük rejlő teremtő erőknek. Meghatározott körökben mozognak, ebből néha az a hamis látszat kerekedik ki, hogy mindenki így él, és ha az nem így van, akkor az csak az egyén hibája lehet. Ritkán vannak kötelezettségeik a család, a közösségeik, a társadalom irányában. Több alkalomra volna szükségük, hogy aktívan, önzetlenül részt vállaljanak a gyakorlati életben. Önkéntesként dolgozzanak, tegyenek valamit másokért. Kevés iskola viszi diákjait idősek otthonába, kórházba, fogyatékkal élők közé, ahol ki-ki a saját személyes adottságait felfedezve aktívan hozzájárulhatna más ember életének megkönnyítéséhez. Közben azt is megtanulhatná, hogy mindenkinek jut hely a Nap alatt, nem az a megoldás, hogy optimális körülményeket teremtve, de elzárjunk másokat a társadalom többi tagjától, vagy úgy tegyünk, mintha nem is léteznének. Úgy látom, hogy sokszor az aktivitások révén megszerezhető önmegtapasztalások hiánya teremti meg azt az űrt, ami a legtöbb ma élő fiatalt kínozza. Mi az én feladatom? Mivel járulhatok hozzá egy közös jobb élethez? Szükség van-e rám? Felfedeznék-e a hiányomat? A készen kapott dolgokkal gyakran pazarlóan bánunk. Értékrendünkben hátul foglalnak helyet azok az előnyök melyekért nem küzdöttünk meg. Így fordulhat elő, hogy tudatosan romboljuk egészségünket, környezetünket, kapcsolatainkat. A „számítunk rád, fontos szereped van közösségünk életében” felelősségteljesebb, megtartó, értékteremtő életre ösztönözne.

–      Muszáj a tévé előtt mászkálnod?

–      Csak egy fél perc…

–      És ha pont akkor rúgják a gólt?!

–      Azért a sörösüveget nem kellene a földre tenni. Ez mégsem egy kocsma.

–      Majd kiviszem.

–      Kiviszed mi, ahogy szoktad?

–      Ne bosszants.

–      A zoknidat is az ágy mellett hagytad. Pedig tegnap is kértem…

–      Ne akarj megnevelni! Negyven éves leszek. Már nem fogok változni!

–      Szóval így állsz a házasságunkhoz? Hogy már nem fogsz megváltozni? Szerinted így van jövője egy kapcsolatnak?

–      Muszáj ezt most? Nyilván akkor is a földre tettem a sörösüveget, amikor megismertél.

–      Nem hinném.

–      Mindegy, a lényeg, hogy akkor még jó voltam neked. Például elfogadtad, hogy szeretem a focit és megnézek egy meccset.

–      Most is elfogadom! Itt kerülgetlek, miközben reggeltől estig egyedül suvickolom ezt a rohadt lakást!! 

A valódi szent tehenek Indiában élnek – átvitt értelemben azonban valamennyien őrizgetünk belőlük egy-egy kisebb-nagyobb csapatnyit. „Szent tehenek” lehetnek a megszokások, kedvtelések, a megrögzött elvárások és a kedvenc magyarázataink a világ folyásáról. „Szent teheneink” legfontosabb tulajdonsága, hogy érinthetetlenek. Ha valaki a megfelelő hódolat nélkül, vagy különösen, ha ártó szándékkal közelít hozzájuk, harag és indulat támad bennünk. Meg akarjuk védeni, bárki is legyen a szentségtörő.

Tibor meccset néz délután. Ilyenkor a világ gondja egy kicsit letéve, lehet lazítani, pihentetni a hét közben szerzett sebeket. Lehet dühöngeni és kiabálni – no, nem a főnökre a munkahelyen, pedig Istenem, de jó is lenne egyszer jól beolvasni neki – de legalább a bíróra meg a durván szabálytalankodó mindenkori ellenfélre. Tibor „szent tehene” a meccs, és a szabadság, amit ez alatt megtapasztalhat.

Petra takarít, és rendet rak délután. A családi fészek igencsak zilált lett hét közben, össze kell rendezgetni a dolgokat. Legalább itthon legyen minden szépen rendben, ha már a „való világban” annyi frusztráció éri az ember lányát. Ha itthon rend van, akkor a család rendje is kézzelfoghatóvá válik. Petra „szent tehene” a lakás rendje, és az a biztonság és védettség, amit ezáltal megtapasztalhat.

Nehéz helyzet abból adódik, ha éppen akkor kerül sorra a nappali, amikor a meccs is elkezdődik. Szent tehenek, ha találkoznak.

– Muszáj a tévé előtt mászkálnod?

– Csak egy fél perc…

– És ha pont akkor rúgják a gólt?!

Tibor méltatlankodására Petra vág egy grimaszt (kifelé ugyan mérgesnek látszik, belül mégis elégedett: sikerült a zavaró akció), és az asztalon kezd pakolni.

Nem tévedhetünk nagyot, ha azt gondoljuk, hogy a nappali nem teljesen véletlenül került éppen most sorra. Petra számára a meccs nézése nem érték, sőt – maga sem tudja talán, miért –, erős ellenérzései vannak ezzel kapcsolatban. Meccs, sör, egy magát eleresztő (Petra szerint: „tespedő”) férfi. Mindez együtt Petra számára a henyélés és nemtörődömség szimbóluma, még tán a közös életük rendjének semmibevételéé is. A sérelem tehát a saját „szent tehenén” esik, és Petra egyetlen módot ismer ennek a sérelemnek a megtorlására: megtámadni a másik „szent tehenét”. Rendrakás a meccs alatt – mi ez, ha nem hadüzenet?

Petra tehát folytatja a rendezgetést. Közben véletlenül felrúg egy üres üveget. Ez csak fokozza a dühét (belül azért elégedett is, hogy újabb okot talált a támadáshoz). Tovább morog:

– Azért a sörösüveget nem kellene a földre tenni. Ez mégsem egy kocsma.

– Majd kiviszem.

Tibor még bízik abban, hogy kikerülheti a konfliktust és maradhat a maga kedvtelésénél. Képletesen szólva: próbálná a maga tehenét arrébb terelgetni, hátha elférnek ketten is. Petra azonban nem hagyja annyiban.

– Kiviszed mi, ahogy szoktad?

– Ne bosszants.

– A zoknidat is az ágy mellett hagytad. Pedig tegnap is kértem…

– Ne akarj megnevelni! Negyven éves leszek. Már nem fogok változni!

– Szóval így állsz a házasságunkhoz? Hogy már nem fogsz megváltozni? Szerinted így van jövője egy kapcsolatnak?

Nem tudom, Tibor mit gondol most, de szerintem így nincs jövője egy valódi kapcsolatnak. Ha Petrának baja van, elégedetlen Tiborral, akkor a lehető legrosszabb helyzetet választotta ennek közlésére. Soha ne támadd nyíltan a másik „szent tehenét”! – ha vannak alapszabályok egy sikeres kapcsolatban, akkor ez biztosan az. Teljesen felesleges azon keseregni, hogy a másik miért éppen pont azt a „szent tehenet” legelteti. Ha a kapcsolat fontos, a „szent tehenet” is megkapjuk vele együtt. Egy évre, két évre, negyven évre – ezen lehet, hogy semmi nem fog változni. Vagy legeltetjük együtt a magunkéval, vagy beosztjuk a legelőt (eddig a tiéd, eddig az enyém), de ha egymás ellen játsszuk ki „őket”, akkor rosszul járunk. Feltéve, ha tényleg a kapcsolat fontos, és nem egyes egyedül a saját „szent tehenünk”.

Kicsit előreszaladtunk. Tibor közben még mindig megpróbál oldalazni.

– Muszáj ezt most? Nyilván akkor is a földre tettem a sörösüveget, amikor megismertél.

– Nem hinném.

– Mindegy, a lényeg, hogy akkor még jó voltam neked. Például elfogadtad, hogy szeretem a focit és megnézek egy meccset.

– Most is elfogadom! Itt kerülgetlek, miközben reggeltől estig egyedül suvickolom ezt a rohadt lakást!!

Döntéshelyzet, kegyelmi pillanat, szent idő. Tibor kimondta: Jó vagyok-e még neked (sörrel és meccsel – és minden „szent tehenemmel”)? Petra is majdnem kimondta: Nyugalomra és állandóságra vágynék, de egyedül érzem magam. Most kiderülhet, hogy kinek mi is a fontos. A saját „szent tehén”, vagy a társ, mindenestül? Minden konfliktus egy lehetőség is a valódi egymásra találásra – de az eltávolodásra is.

A fontosabb mérkőzés most nem a képernyőn zajlik, hanem a képernyő előtt – de kinek drukkoljunk? Tibornak vagy Petrának? A meccseket ugyan ki lehet hozni döntetlenre is, de ott a két fél mindenképpen egymás ellen játszik. Eddig Tibor és Petra is egymás ellen játszottak. Egymás ellen játszanak-e ezután is? Drukkoljunk nekik együtt, hogy ezen a zöld gyepen mindkét „tehénke” találjon magának legelőt.

Fiús frizura, határozott kiállás, híradós-tudósítós tárgyilagosság, néha azért pici huncutsággal a szájszegletben. Később az igazi mosolyát is megismerhettük, amikor show műsort vezetett. Aztán az országos és nemzetközi hírek helyett kicsit szűkebb, de nem kevésbé jelentős helyszínről, a gyerekszobából tájékoztatta olvasóit – Lola anyukájaként. Kicsit bepillantást engedett az életébe, hogy vérbeli újságíróként tényleg azt mutassa meg, ami fontos. Amikor az édesanyja ihlette regénye is napvilágra került, D. Tóth Kriszta ismét kinyitott egy ajtót. És úgy tűnik, az ajtó egy ideig nyitva is marad: a napokban újabb könyve jelent meg.

– Úgy tűnik, egy időre megállapodtál a könyvírásnál. Az első könyved nagyon személyes volt, az új is ilyen?

– Nem is titkoltam, hogy a Jöttem, hogy lássalak történetét az édesanyám élete ihlette, aki a világra hozott, akit idejekorán elvesztettem, és aki talán a legközelebb állt hozzám. Ezért nagyon fájdalmas, de nagyon fontos is volt számomra ez a könyv. Hosszú évekig készült kiszakadni belőlem, és amikor végre megszületett, egyszerre éreztem örömet és szomorúságot, felszabadultságot és félelmet is. A Húszezer éjszaka című második regényem már valódi fikció, tehát arra kerekítettem a karaktereim sorsát, amerre csak akartam, és ez felszabadító érzés volt.

– Édesanyáddal felnőttként is szoros kapcsolatban voltál vagy bizonyos értelemben a halála után, talán éppen a könyv írásával kerültél igazán közel hozzá?

– Bizonyos történeteket csak akkor értettem meg, amikor már elvesztettem őt. A kapcsolatunk addig is nagyon sokszínű volt, szoros, megbonthatatlan és viharos. Mindenkinél jobban megértett, de közben képes volt mérhetetlenül felbosszantani is. Édesanyámat az Isten is drámai hősnőnek teremtette. Izgalmas, intelligens, nagyvonalú, ellentmondásos, erős, szókimondó nő volt, villámgyors észjárással és lehengerlő humorral.

– Te igencsak pasztell vonalakkal vagy megrajzolva a regényben. Könnyű volt magadat az édesanyád szemével nézni és ennyire hangsúlytalanul ábrázolni?

– Ez egy szándékos ellentmondás. Csak így lehetett. A regény főhősének lánya mellékszereplő, ahogy az ő életében mindenki más is az volt. Ezt is fel kellett dolgoznom, el kellett fogadnom.

– Talán ez is a főhős tragédiája?

–  A főhős –  Patakhegyi Boráról beszélünk – tragédiája az, hogy nagyon sokat várt a konzekvenciák levonásával. Hogy csak a halála előtt értékeli mindazt, ami az övé volt. Képtelen volt életében összerakni a boldogság apró mozaikdarabjait. Későn jött rá, hogy a boldogság nem valami nagyívű, egészben megkapható, készen született dolog, hanem olyasmi, amit magunknak kell összerakni. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy szeretni tudjuk az életünket és benne önmagunkat. A Jöttem, hadd lássalak főszereplője negyvenöt évesen végül annak a karjában hal meg, aki mellett élete nagy részét leélte, de akit életében sohasem tudott teljesen elfogadni, értékelni.

Folytatás a Képmás magazin októberi számában.

– A ház, amelyben laktok, akár egy szép, régi állomásépület. Ilyen az otthona az állandóan úton lévőnek?

– Állomás, igen, én is annak láttam. De az még sohasem jutott az eszembe, hogy erre az állomásra egyszer csak megérkeztem. Ma már egyre inkább érzem, hogy úton lenni azért jó, mert utána hazaér az ember. Nem tudom miért kellett nekem mindig mennem, miért volt bennem állandó elvágyódás. Bár igyekeztem itthon mindent elkészíteni, rendben hagyni, mégis mindig fáradtan, nyúzottan, lelkifurdalással indultam el. Nemrég olvastam, egy nő, ha családja van és dolgozik, nem tud lelkifurdalás nélkül élni. De érdekes, ahogy felszálltam a vonatra, megnyugodtam. És amikor belenéztem a vonatvécék homályos tükrébe, még fáradtság se látszott rajtam. Hátradőltem az üléseken, és átadtam magam az utazás, a készülődő találkozások, a várakozás, az elengedés idejének.

Mostanában inkább azokat a napokat keresem a naptárban, amikor nincs esemény, amikor itthon vagyok vagy messze, egy csodahelyen, egy szőlőben.

– Csodálnivaló, hogy amikor elmész ismeretlen emberekhez, belekóstolsz idegen életekbe, nem félsz attól, hogy ők vajon elfogadnak-e majd. Talán, mert tudod, hogy amit te viszel nekik – kíváncsiságot és figyelmet – az éppolyan fontos, mint amit ők adnak neked?

– Pár évvel ezelőtt nagyon elfáradtam. Ijesztően. Hónapokig úgy éreztem, hogy már soha nem leszek úgy kíváncsi, mint valaha. Minden energiám elhagyott. Tény, hogy évente majd száz helyen fordultam meg. Azt hittem, hogy elég energiát ad, hogy olyan sok élmény ér, hogy sok odaadó visszajelzést kapok a találkozókon, a munkám során. Szerencsére ez a fásult fáradtság elmúlt, de megtanultam, hogy sokkal, sokkal kevesebbet szabad csak vállalni. „Tisztogass meg olykor bajjal engemet” – mondja a zsoltár, és kezdtem érteni, miről is beszél ez a sor.

Kép

Schäffer Erzsébet – Kép: Emmer László

– A fizikai terhelés volt sok vagy az idegen sorsok súlya? El lehet engedni a történeteket?

–  Nem mindet. Ebben is benne van az ember választása. Sok ember, jó néhány sors velem maradt az évek során.

– De az ápolható kapcsolatok száma véges. És a régieket nem lehet kiselejtezni az újak miatt, mint a lyukas zoknit…

–  Így van. Sokszor már a visszajelzésekhez sincs idő, egyszerűen nem fér bele a napba, hogy válaszoljak levelekre. Mindenfélét próbáltunk már kitalálni, hogy például előre megírt mondatokat teszek a borítékba…

– Így valamiféle sorozatgyártó levelezés kezdődne. Az az érzésem, tőled nem ezt várják.

– Seregi László koreográfust, amikor a harmadik gyönyörű Shakespeare-balettjét is megcsinálta és túl volt egy szívműtéten, megkérdeztem: „Laci, és mi lesz a következő?”, a maga vehemens stílusában rámförmedt: „Látja?! Maga is csak ezt kérdezi! Nem lesz következő, mert elnyúlok, kinyúlok, meghalok! Érti? Maga is a véremet akarja?!” Olyan nehéz ez. Mert az emberek a kapaszkodókat keresik, az olyan élményt, ami felröpít, tovább lendít, ami értelmet ad. És jobb érzés igen-t mondani, mint nem-et. Nem tudom elfelejteni Lázár Ervint. Először kértem interjúra, még nem ismertük egymást. A telefonban azt mondta, nézze, orvosi parancsra van itt előttem a falon egy táblácska. Az van ráírva: NEM. Ezt kell válaszolnom, ha valaki mondjuk írást, találkozót, vagy interjút kér. Mondtam, értem. És szomorúan hozzátettem, hát akkor nem találkozunk. Hallgatott kicsit, aztán csöndesen ezt mondta: „Na, mondja, mikor akar jönni…?” Miközben teszem a dolgom, ráadásul élvezettel, én is egyre szorítóbban érzem, hogy nyugalom is kéne, meg annyi másféle dolgom van még! Otthon, az enyémek között. Igaz a mondás: hatvan felé hazafelé. A világ arról harsog, hogyan maradhatunk fittek, fiatalok, de hát bizonyos erők csak fogyatkoznak az emberben. Bár, épp tegnap találkoztam egy nyolcvanéves asszonnyal, nefelejcskék szeme volt, ragyogott az egész teremtés. Egy tízemeletes házat gondoz, az embereket, meg a lépcsőházat is. Az a ház derűs volt és tiszta, a lakók köszöntek egymásnak – öröm volt nézni. Amikor kérdeztem, hogy csinálja, azt mondja, hát fáj itt is, ott is, néha jobb, néha rosszabb, de nem törődöm vele. Annyi más dolog van a világon!

– Hosszú ideig ápoltad az édesanyádat, és ahogy írod, ez az időszak, az ő fájdalmai szülték meg köztetek a „régóta vágyott öleléseket”. Sokan nem fogadják el, hogy még magatehetetlenül, fájdalommal is érdemes élni. Miért?

– Talán, mert az ember fél. Amikor az édesanyám beteg lett, és tudtam, hogy ide fogjuk hozni, én is féltem a lekötöttségtől, a kötelességtől, ami alól nincs mentség. Eszembe nem jutott elmenekülni előle, vagy letudni valami mással, de féltem.

– Amikor a gyermekeinket gondozzuk, miért nem félünk ettől? Te is négy gyermek mellett „kötötted le” magad.

–  Emlékszem, sokszor ültem éjjel az ágyuknál, néztem a kis arcukat, arra gondoltam: hogy mertem én ezt vállalni? Meg fogok felelni ennek a hatalmas feladatnak? De ez nem félelem volt. Félni eszembe se jutott. Az anyukámról tudtam, hogy önállósághoz szokott ember, hogy nehezen fogad el, hogy szeret „dirigálni”. Hogy erőt mutat, de akkor még nem tudtam, mennyi elnyomott belső vágy él benne. Féltettem a szabadságomat, az időmet, de jól akartam csinálni, hogy könnyebb legyen neki. De vékony pallón járunk ilyenkor is. Amikor például fürdettem, rögtön megérezte, ha siettem, és akkor nem kért belőle. De amikor egy éjjel a sokadik ébresztés után egyszer csak azt mondta: Zsike, olyan jó, hogy itt vagy – akkor már vissza se akartam bújni az ágyba, jó volt vele lenni. Ezt úgy szeretném elmondani az időseknek. Hogy kérjenek. Kérjenek és simogassanak, mert úgy sokkal könnyebb jól adni. Még akkor is, ha gyerekkorunk óta mélyen bennünk van a vágy: „adjon úgy is, ha nem kérem”.

Kép

– Mostanában sokat vagy a szőlőben. Vidéki nagymama lettél?

– Fiatal koromban azt hittem a városban történnek a dolgok, ma már tudom, hogy nem. A föld közelében más az életed ritmusa, benne élsz a természetben. A rengeteg állat – bogarak, gyíkok, madarak, őzek, a színes lepkék, mint egy élő film – te is a szereplője vagy. Egy közeli forrás adja a vizünket, igaz el kell hozni a piros ceglédi kannában, de ott soha nem zárják el a csapot. Érzed, sokkal kevésbé vagy kiszolgáltatva, mint a városban. Ha nincs villany, ég a gyertya és kiderül, az angolvécé sem életszükséglet.

Évek óta van egy vágyam: „visszaparasztosodni”.

Jövőre már talán állataink is lesznek és igazi konyhakertünk. Az igazi szőlősgazda a férjem, de ha ott vagy, te is érzed, egész más lesz a fontos. Lépkedsz a szőlősorok között, keresed a hónaljrügyeket és nem akarsz a városba rohanni, intézni fontosnak látszó ügyeket. Jönnek az unokák, kalandoznak a forrásnál, nagyokat ebédelünk a diófa alatt… Úgy érzem, a világ, a kényszerek rá fogják szorítani az embert arra, hogy fűnyírás helyett a kertbe paradicsomot ültessenek, hogy az önellátás felé, s aki teheti, a vidéki élet felé mozduljon.

–  A férjed veled együtt változott?

– Ő hamarabb eljutott idáig, neki más az útja. Míg én nehezen tartom magamban a dolgokat, például sokszor előfordult, hogy a karácsonyi ajándékokat előbb odaadtam, mert nem bírtam az idejét kivárni – ő nem ilyen típus, inkább hallgat, és amikor kész van benne valami, akkor előrukkol vele. A szőlőt is ő találta. Neki az életben nem kellett pofon, hogy ráébredjen dolgokra.

– Ő megtud rólad valami újat az írásaidból?

– Nagy kérdés, hogy két ember mennyire ismeri egymást, nyilván maradnak titkos tartományok. Egy kapcsolat mindig tartogat meglepetéseket. Amikor összeházasodtunk, az az érzés vonzott hozzá, hogy ezzel az emberrel bármikor, bárhol biztonságban vagyok, soha nem érhet csalódás. Sokkal később öntött el az a hálás, meleg, vágyódó szerelem iránta, ami az évek során újra és újra előjön. Az nagy kincs, ha valakibe harminc-negyven év után is bele lehet szerelmesedni… Amikor kiderült, hogy korábban érkezik az első gyermekünk, mint illene, másnap eldöntöttük, hogy összeházasodunk. Nagyon hamar láttuk, hogy mennyire hasonlóan gondolkodunk, bár én nagyszájú voltam, ő zárkózott, én lánykoromban szép félvér gyerekeket is el tudtam képzelni egy színes apa mellett, ő meg szőke, hosszú hajú valakit gondolt magának. De hát ezek játékok. Mostanában a szőlőben sokat vagyunk kettesben. Ő szeret pontos időben enni, én nem. Ő mindig reggel hatkor reggelizik, és délben ebédel, én sohasem figyelem az órát, és nem tudok hajnalban enni. Egy idő után mégis leültem vele reggelente, bár nem ettem, ő pedig engedett a korai ebédből, hogy együtt ülhessünk asztalhoz. Összesimultak a szokásaink. Amikor az édesanyja nagyon beteg volt, egy levelet kaptam tőle. Nem dicséret állt benne: „Talán észre sem veszed, hogy a kiszámíthatatlanságoddal a víz alatt tartasz bennünket. Egy tál lencséért odaadod a szabadságodat, ami a legdrágább benned” – írta a kapkodásaimról. Kemény mondatok, amelyeket úgy őrzök ma is, mint egy ereklyét. Mert akit igazán szeretünk, annak meg kell mondani, ha baj van. És nekem kellettek akkor ezek a mondatok.

Férfiak és nők viszonya izgalmas dolog, nagy kaland.

És pazarlás egymás ellen csikorognunk, jobb lenne egymás darálása helyett játszani, összecsiszolódni, elfogadni. Persze ehhez sok minden kell. Talán szerencse is. Én is csak köszönni tudom, hogy olyan „játszótársam” van, aki mellett nem kellett megkeseredni, akivel még ma is táncolni lehet otthon, a szőnyegen.

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2012. januári számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

A kirándulás szervezése nálunk a férjem megpuhításával kezdődik, ő ugyanis nem az a hátizsákos-túrázós fajta. A gyerekekért mindent megtesz, de ha rajta múlna, beérné azzal, hogy elfuvaroz a kiindulóponthoz, és egy újság társaságában, a kocsiban megvár minket. Ezért aztán különösen fontos volt a jó előkészítés, hogy legközelebbi próbálkozásomkor ne azt a választ kapjam: „Tudod, hogy a múltkor is végignyafogták a gyerekek.”

Mivel előző este mindhárom csemetém igen lelkesnek tűnt – kisfiam hátizsákban a hátán aludt –, mindenki kapott egy kis túracsomagot egy-egy kulaccsal és esőkabáttal. Sajnos azonban az általuk összeállított „túlélő felszerelés”, (mint például macis könyv, Dorkababa, csavarhúzókészlet), nem fért be a méretükre szabott csomagba. Hogy ne veszélyeztessük a vidám indulást, nagyobbra cseréltem a hátizsákokat. Az esőkabátok így kikerültek, de hát hét ágra sütött a nap. Betettük a babakocsit is, mert a legutóbbi kirándulás emléke még ott sajgott deréktájon (a túra kétharmadát gyerekkel a hátunkon tettük meg).

 Az erdőszélen leparkoltunk, és elindultunk a kék jelzésen. Néhány méter után kiderült, hogy a babakocsit lehetetlen tolni a keréknyomokkal szabdalt úton, ezért férjem visszatolta a kocsihoz.(Mesélte, hogy a szembejövők csúnyán néztek rá. Talán meg is jelent valamelyik bulvárlapban a rémtörténet: „egy apát láttak kijönni a bozótból – a babakocsi üres volt…)    Közben gyerekeink már nagyon reklamálták a beígért erdei állatokat, de egyelőre csak szúnyoggal tudtam szolgálni. Hiba volt tegnap este állatos mesével hangolni őket. A mesekönyvek és filmek világában sokkal nagyobb az egy négyzetcentiméterre vagy percre jutó állatsűrűség. Ahogy apa utolért minket, kisfiamnak egyből eszébe jutott a babakocsi, és hirtelen nagyon fáradt lett. Kerestünk hát neki egy „fáradtságűző” túrabotot. Természetesen a nővéreinek is azonnal kellett egy. A hátizsákok lassan apa vállára, hátára és derekára kerültek, aki ettől a pillanattól kezdve igen sűrűn kérdezgette, hogy nem éhes vagy szomjas-e valaki. Nem mertem bevallani, hogy nem attól a pár szendvicstől olyan nehéz a pakk, hanem a tizenkét darabos csavarhúzókészlettől meg Dorka babától, akinek meleg ruhát is kellett hozni. Hamarosan kisfiam újabbnál újabb túrabotokat talált, a régieket azonban nem lehetett eldobni, ezért azokat rám testálta, és rendszeresen ellenőrizte, nem tettem-e le őket valamelyik kanyarban. Mivel egyik kezemben egy félig megrágott almacsutkát őriztem, a másikban pedig egy csigát, csak a hátizsákomba tudtam beszúrni az ágakat. Megbarátkoztam a gondolattal, hogy a szembejövők, látva hátamon a „rőzsekupacot”, esetleg „Öreganyámnak” szólítanak. Hamarosan kis tisztásra értünk, ahol lerakhattuk a málhát. Egy közeli pocsolyában gyerekeim végre meglelték túránk értelmét: néhány frissen kikelt ebihalat. (Közben párom is kikelt – magából –, mert amint éppen élelem után kutatott, megtalálta a csavarhúzókészletet.) Viszont a kulacsok hamar kiürültek, ugyanis helyre volt szüksége a halászzsákmánynak. Férjem furcsa nyugalommal szemlélte, amint csemetéink ebihalakat úsztatnak az üvegekbe, láthatóan biztosra vette, hogy nem jutnak el hazáig.

Szemerkélni kezdett az eső. Megnyugtató volt, hogy Dorka babának volt esőkabátja is, mi pedig az eső (és férjem szemrehányó pillantása) elől egy fa alá húzódtunk. Hazafelé menet a lányok szentül állították, hogy láttak egy mókust. Csalódott kisfiam lebiggyedő szájszéllel tekingetett körbe, de hiába. Néhány perc múlva azonban odasúgta nekem, hogy ő meg látta a fák mögött egy oroszlán farkát. Miután megjegyeztem, hogy, az itt nem nagyon valószínű, helyesbített: „Lehet, hogy medve volt.” Amúgy eseménytelen volt a visszaút, eltekintve attól, hogy amíg a lányokkal elvonultam a bokrok mögé folyó ügyeiket intézni, férjem megitatta kisfiamat az ebihalas kulacsból.

Az autóhoz érve a könyörtelen családfő egy pocsolyába töltötte az üvegek tartalmát, és tettét szemérmetlenül így magyarázta. „Elhoztuk őket ide a másik pocsolyába a rokonaikhoz.” A magyarázkodás a kocsiban is folytatódott a kivételesen szerencsés világjáró békakezdeményekről, de a hátulról kórusban hangzó ebihalsirató elnyomta az amúgy nyilván izgalmas részleteket.

Hazaérve kiderült, hogy az én kulacsomban is lapult egy példány – jó, hogy nem volt időm inni. Az erkélyre, egy lavórba tettük a lábatlan békapalántát. Amikor már kezdtek nőni a lábai iskolába is ment (bár nagylányom lábain). Csemetém aznap este komoly arccal állt elém: „Jövő héten is menjünk kirándulni.” Lám, a nevelés eredménye: ő is vágyik a zöld lombok, a friss levegő és a madárdal után. Kezében ekkor egy listát fedeztem föl, ez állt rajta:

Hétfőre

Emesének: két db. ebihal

Viktornak: egy, de minél nagyobb

Áronnak: kettő, aminek már lába van

Katának: testvérek legyenek, és az anyukájukat is

(Részlet Szám Kati: Családi karikatúra c. könyvéből. Megrendelhető a Képmás magazin szerkesztőségében.)

Elégedetten préselődök be a padba, hisz a feladat fele ezzel elvégezve, és igyekszem olyan arcot vágni, mintha az elmondottakat először hallanám. Közben azonban az új szülőtársakat méregetem: Melyik lehet a Pisti anyukája, akinek a fia állandóan elveszi a lányom tollát? És melyik Lizáé, aki mindennap „mekikaját” visz tízóraira?

Lassan hömpölyögnek az események, egyre több aggodalmaskodó szülői közbevetés hangzik el.

Például, hogy a takarítónő, bizonyos Vera néni miért ütött Bazsika kezére, amikor az belerakta a felmosóvízbe a szalámis szendvicset (szívesen közbeszólnék, talán a neve miatt: „ver a néni”, de félek, nem volnának vevők a humoromra), hogy Lajoska nem szereti a paradicsomos káposztát, hogy lehet-e felmentést kérni kötélmászásból. Egy apuka kikéri magának, hogy matematikából nem hatszor kettőt tanulnak, hanem „a hat kétszer”-t. „De hát még nem is tartanak a szorzásnál” – bátorkodom megjegyezni. „De majd fognak!”, vágja rá a megsemmisítő érvet.

Először csak rajzolgatok az üres papírra, aztán – mivel padtársam a mobiljával játszik – hátrafordulok, hátha beszélgetőpartnerre lelek a mögöttem ülőben. És kit látok? Lackó anyukáját! Ezek szerint a nagyobbik gyerekemmel jár Lackó?

Akkor nekem a harmadikosok szülőijén kellene lennem? De ciki…

Mindenesetre ezzel a jegyzetelés alól felmentést kapok (a papíromon amúgy is csak annyi szerepel: Szülői, szept. és persze gazdag ornamentika).

Végre sikerül a tanító néninek lecsendesíteni a nyüzsgő hangyabolyt. Megértő velünk, hiszen még csak elsős az osztály, és feltehetően így estefelé hozzám hasonlóan minden szülőnek szelektíven működik a figyelme. Igazából csak arra van kihegyezve, hogy el ne szalassza a pillanatot, amikor név szerint megemlítik csemetéjét mint kivételesen tehetséges gyermeket. Persze ez nem történik meg, már csak azért sem, mert a gyerekek mindössze másfél hete járnak iskolába.

Már vagy egy órája megy az értekezlet, amikor egy apuka jelentkezik: „Elnézést, ez nem a harmadik bé?”

Biztosítjuk, hogy nem, mire sűrű elnézések közepette kioson, de az ajtóból visszaszól, hogy a feleségének el ne mondjuk. (Hál’ Istennek az én férjem biztosan jó helyen ül, az oviban csak a középsősöknek van ma szülői, az óvodát meg csak nem téveszti el.)

A tanító néni úgy dönt, hogy mára elég volt a pedagógiából és a fegyelmezésből, bezárja az ülést. Útközben azon tűnődöm, hogy otthon a szokásos kérdésekre: „Anya, mit mondtak? Meséld el!” mit válaszoljak.

Szinte egyszerre futunk be a férjemmel, aki diadalmasan lobogtat egy nagy paksamétát. Le a kalappal, alapos adminisztráció! „Hogy tudtál ennyit jegyzetelni?”– kérdezem elismeréssel vegyes bűntudattal.

Hamarosan kiderül: név szerint leírta, hogy ki nem vitt fogkefét, hogy hívják a karbantartó bácsit, és véletlenül a jelenléti ívet is hazahozta.

Szám Kati Családi karikatúra című sorozatának további részei elérhetőek itt.

Ilyen későn?!

A sor példás gyorsasággal fogyott a szótlan fizetések pergésében. Amikor a karikás szemű, profin gépies kisasszony elé érkeztem, belém bújt a kisördög. Pontosabban az ember. Arra gondoltam, váltsunk szót.
Megkérdeztem, fáradt-e. Azt válaszolta: hát, ki ne lenne így vasárnap… és még egy cigit se tud elszívni. Ekkor ránéztem, és azt válaszoltam: „Igaza van. Én is gondolkodtam már azon, hogy ideje volna annak, hogy egy káros szenvedélyt összeszedjek.” Viccnek szántam, talán kissé túl ön-ironikus, öncélú szellemességnek, de ő komolyan vette. Végigmért, látszott, hogy elgondolkodik. Majd gyanakodva kibökte: ilyen későn?!

Rezzenéstelenül fogadtam a kérdést. Tudtam, hogy egyszer csak utolérnek. Utolérnek a ránctalanító krémek, az arcemelő pakolások, a bőrfeszesítő zselék és a szempilla-kunkorítók, egyszer utolérnek, és figyelmeztetni fognak minden mulasztásomra.
Hogy nem ügyeltem eléggé, hogy nem vettem eleget, hogy nem kentem, pödörtem, festettem, radíroztam és fecskendeztem, nem masszíroztam, hámlasztottam és liftingeltem. Hogy liposzómátlanul és intelligens sejtek kísérete nélkül hittem, hogy az élet éppen eléggé megemeli majd a szemöldököm, éppen eléggé mélytisztítja majd a gondolataimat, éppen eléggé kiradírozza a lényegtelen dolgokat.

Azt azonban nem hittem, hogy ahhoz leszek öreg, hogy cigarettázni kezdjek. Hogy a dohányzást kell tőlem félteni, és nem engem tőle. Hogy már ahhoz sincs bennem elég Q-enzim.

Ahogyan a nagy propaganda-kutatók mondták, előfordulhat, hogy a kozmetikumok reklámjainak ajánlásai mögött az a hatalom munkál, hogy, ha ellenállunk a termékkel szemben, a gyártó képes lesz a rejtett fenyegetéseket beváltani: megszüntetni a vonzerőt és a fiatalságot bennünk.
Ott álltam a benzinkút pultja előtt, és örömmel nyugtáztam, hogy már tényleg késő. Már csak egy káros szenvedélyem maradt. A korom.

Hűség

Nem tudom, Önök hogy vannak vele, de amióta szerződés és kártya is van ilyen, azóta kényesen ügyelek a szó használatára. Ezúttal is a benzinkúton kellett figyelnem...
A fiatal pénztárosnő (milyen meglepő!) a rutinfaggatás ömlenyében (kérek-e kávét, süteményt, gyűjtöm-e a pontokat.., stb.) feltette a mára már megszokott kérdést: van-e hűségkártyám? Igen, ez az a szó. A hűség. Amit a szolgáltatók ’megraboltak’, amikor hosszú-távú szerződést vagy vevőazonosító pontszámláló kártyát neveztek el róla.

A kereskedelem hűség-fogalma ellen már régóta, minden kérdésnél harcolok. Ezért hát itt is azt válaszoltam: „Nem nincs. Csak hűségem van”. A fiatal nő keze megállt. Rám nézett. Aztán így válaszolt: „Végre valaki. Én csak olyanokat ismerek, akiben a hűségnek a szikrája sincs meg. És persze mind férfiak…”

Az arcán láttam a megküzdött felismerést: a hűség tényleg több annál, amit kis plasztik-lapként a pénztárcánkban hordhatunk.

Aztán elmosolyodott: „Akkor mostantól hogyan szabad majd megkérdeznem ezt a kártya-dolgot?”

OK?

Kártyával fizettem. A benzinkútnál. A barátságosan szótlan pénztárosnő (ugye, mondanom sem kellett volna?), amikor leolvasta a kis terminálon a szükséges banki azonosítók sorát – amelynek révén érintés és megkönnyebbülés nélkül költök és fogyasztok – elém tolta a készüléket, és így szólt: „Nyomja meg az OK gombot, ha helyes az összeg”. „Hát, nem helyes, de ez van” – válaszoltam.

Meglepődött, látszott, hogy félreért. Azt hitte, reklamálok.

Pedig csak a szó nyugtalanít. Hogy helyes. Hogy helyes-e hogy ilyen sokba kerül? Hogy helyes-e, hogy ennyit költünk? Hogy helyes-e, hogy egy gép kérdezi…

Hogy lehet-e arra, ami nem helyes azt válaszolni: OK?

Amikor a nagyobbik lányod iskolába ment, a zabolai birtokról Budapestre költöztetek. Hogy ment az átállás és a környezetváltás?

Az első sokkon már túlvagyunk, hiszen most már a harmadik osztályt kezdi, de maga a környezetváltozás, az, hogy egy erdélyi faluból Budapestre költöztünk, eléggé zökkenőmentesen zajlott, mégpedig azért, mert mindig is kicsit kétlaki életet éltünk. Egyfolytában jöttünk-mentünk és ez a gyerekek életében amennyire lehet most is jelen van az iskola mellett – a szünidők jelentős részét továbbra is Zabolán töltik.

Az írást hivatásszerűen végzed, ez szervezi a napjaidat vagy párhuzamosan más dolgokat is csinálsz?

Most, a harmadik könyv után kezdek nem zavarba jönni, ha leíróznak. Mostanra megbarátkoztam a gondolattal, hogy író lesz belőlem. Remélem. De közben újságoknak is dolgozom, és ezt elég szerencsésen tehetem, olyan helyekre, ahová szívesen írok és többnyire arról, amiről akarok, ami ma eléggé elkényeztetett helyzet. Egyébként mindig sokféle dolgot csináltam egyszerre és ez ma is így van.

Leginkább nyáron írok, mert a mindennapi rutinba nehezen fér, hogy elvesszek egy regényben. Ilyenkor kutatok, egy kommunikációs céggel is együtt dolgozunk, és mostanában kezdtem megint azon gondolkodni, megvalósítanám egy-két televíziós ötletemet. Újabban a Gift of Life (Ajándékozz életet) alapítványnak is igyekszem segíteni: ők olyan szívbeteg gyerekeket műttetnek és gyógyíttatnak Magyarországon, akiken ott ahol élnek, az orvosok infrastruktúra vagy képzés hiányában nem tudnak segíteni. A Rotary International Tabáni szervezetével együttműködve gyűjtenek pénzt a műtétekre, leginkább magánadományokat.

Mikor kezdted tudatosan kutatni a gyökereidet és hogyan kezdtél egyáltalán írni?

Kamaszkoromban elhatároztam, hogy újságíró szeretnék lenni és ebben eléggé elszánt voltam. Végül a jogi karon kötöttem ki, de újságíró lettem, pontosabban még az előtt, hogy elvégeztem volna az egyetemet elindultam ezen az úton. Nagyon fiatalon lettem híradós újságíró, egy nagyon jó szerkesztőségben, ahol nagyon jó szakemberek dolgoztak és én kezem-lábam törtem azért, hogy ott engem komolyan vegyenek. Akkor még voltak gyönyörű illúzióim arról, hogy kiderítem az igazságot és elmondom. Pontosabban akkor még azt hittem, az a megfelelő forma. Ma már a saját igazságaimat másképpen próbálom elmondani. Amikor aztán jött az a hirtelen és elég nagy váltás, hogy Budapestről elköltöztem egy erdélyi faluba, ahol egy ideig, mindannyiunkat, akik ott éltünk egészen elfoglalt, hogy felépítsünk valamit a romokon, a romokból. 

De aztán eltelt egy idő, és úgy éreztem, hogy olyan dolgot szeretnék csinálni, amit nem lehet tőlem elvitatni és amiben a felelősség is csak az enyém. Az újságírásban az a nagyon szép, hogy amikor az ember ír valamit, vállalja a felelősséget azért, amit kiderít, összerak, leír és egy kicsit ez a része hiányzott a munkának. Régóta dédelgetett tervem volt, még a budapesti időkből, hogy egyszer megjelentetem a dédnagymamám receptjeit, méghozzá családi anekdotákkal összefűzve. Ez volt a magja az első regénynek, ami váratlanul nagyon sikeres lett, annyira, amennyire tulajdonképpen senki nem számított.

Ez volt az Úrilányok Erdélyben. Körülbelül így képzelted egy könyv megírásának  körülményeit és következményeit?

Egyáltalán nem voltak elvárásaim az írással kapcsolatban. Ezt az egy könyvet szerettem volna megírni, és nem gondolkodtam azon, hogy hogyan tovább. Annak persze örültem, hogy ez a siker további lehetőséget teremtett az írásra. Az eddigi életemet végignézve, azt hiszem kiderül rólam, hogy egy kereső ember vagyok és szeretek állandóan új dolgokba belevágni. A legszebb dolog az írásban egyébként az a végtelen szabadság, amiben el lehet veszni, és az, hogy fel lehet fedezni különböző világokat. Most a 16–17. század fordulójáról írok, de bármikor elkezdhetek egy science-fictiont, ott az üres képernyő, és bármit lehet teremteni.

Aztán egy levélregény, a Szerelemféltők következett, egy „négykezes” Meskó Zsolttal, ami híresen kényes műfaj az irodalomban. Hogy működött ez és mik voltak ennek a közös munkának a tanulságai?

A legüdítőbb eredménye ennek, hogy még mindig jó barátok vagyunk Zsolttal. Már nagyon régóta, 18-20 éves korom óta ismerem, mindig elképesztően jókat beszélgettünk, közben többször alakult úgy, hogy hónapokig nem találkoztunk, de mindig jóízűeket leveleztünk. Amikor megírtam az első könyvet, ő azon kevesek egyike volt, aki megkapta a kéziratot, hogy fűzzön hozzá építő kritikát. Zsolt tanult forgatókönyvírást, sokat beszélgettünk erről, és amikor ez a könyv ennyire sikeres lett, volt egy elvárás, hogy bizonyos időn belül írjam meg a második könyvet.

Ugron Zsolna – Kép: Emmer László

Akkor mindenféle ötletek keringtek a fejemben és őt nyaggattam a kérdéseimmel. Az egyik ilyen telefonbeszélgetésünknek az lett a vége, hogy megkérdeztem, miért nem írunk együtt könyvet, legyen a címe Szerelemféltők. A cím egyébként onnan jött, hogy mind a ketten jogászok vagyunk és sokat beszéltünk kriminológiai és jogi kérdések megjelenéséről az irodalomban. A levelezős múltunk alapján eléggé biztosnak tűnt a levélregény, mint műfaj, a novellákat pedig emailben küldözgettük egymásnak. Kitaláltuk előre a történet ívét, megírtuk a novellákat és az utolsó részre, a levelek megírására, ami kb. két hét volt, Zsolt megérkezett a családjával. Gyerekek, házastársak, mindenki összeköltözött arra az időre, a gyerekek játszottak napközben, mi meg írtunk. Elég nehéz periódus volt, de túléltük és megmaradt a barátság.

Ezzel kapcsolatban egyetlen idős hölgy szegezte nekünk a kérdést, amit egyébként minden újságíró kerülgetett, hogy akkor mondjam meg, volt vagy nem volt köztünk valami. Erre pedig az volt a válasz, hogy ezt a könyvet nem lehetett volna megírni, ha közöttünk bármi lett volna. A legnagyobb tanulság pedig az, hogy mennyire másképp értelmezi egy férfi és egy nő ugyan azt a szöveget, jelenséget, eseményt.

A könnyedebb társasági és szerelmi témák után hogy keveredtél a történelmi regényhez, ami nem kifejezetten nőies műfaj, ráadásul van egy csomó nehézsége, például a hitelesség kérdése?

Az első könyvet nem szépirodalmi műnek szántam, az volt a fontos, hogy a dőltbetűs történetek, és az azokban leírt világ eljussanak a közönséghez. Kézenfekvő volt, hogy a kerete autobiografikus, ami természetesen nem azt jelenti, hogy a naplómban kicseréltem a neveket. A Szerelemféltők, bár egy nő és egy férfi levelezéséből épül fel, nem kimondottan szerelmi történet. Inkább a honnan jövünk és mit hozunk magunkkal kérdéssel foglalkoztunk, az egyéni és kollektív múlttal való szembenézéssel. És azzal, hogy mindezek hogyan hatnak ki az emberi kapcslatainkra, a női-férfi kapcsolatokra is. Pontosan látjuk, hogy a múlttal való szembenézés ma is mennyire aktuális és a legtöbb esetben átpolitizált téma.

Én nagyon szeretem a jó történelmi regényeket, és nagyon bosszantanak a rossz történelmi regények. Ez nem a hitelességtől függ elsősorban, de nekem jólesik, ha az író az ismert történelmi adatokat figyelembe veszi. Nem tudjuk milyen volt Mátyás király, csak azt tudjuk, hogy Bonfini hogyan látta, és én sem tudom pontosan milyen lehetett Báthory Anna, mint ahogy Móricz sem és senki más sem tudta, de van egy kupac adat, amiből mindannyian dolgozunk. Nekem kicsit több adat állt rendelkezésemre mint Móricznak, vagy Makkai Sándornak például, aki az Ördögszekérben írt meg egy egészen másmilyen Báthory Annát, de nem ezen  múlik, olyan kevés hiteles adat van, hogy ez a karakteralkotás egészen szubjektív lehet.

Nyilván források mentén építkezel, de mi szabja meg a fikció és a tények arányát?

Ez egy eléggé alaposan feltárt kor, és folyamatosan kerülnek elő új adatok is. Minden elérhető forrást figyelembe vettem és a fikció ott kezdődött, ahol nem állt rendelkezésre elegendő adat. Nem tudjuk például, hogy Báthory Anna mikor ment férjhez másodszor, csak egy időintervallumot lehet meghatározni. Ez elég nagy szabadságot ad – a mikor, hogyan és miként innentől kezdve teljesen rám van bízva.

Különösen izgalmas, hogy a nüanszok, a pillanat, az érzelmek, a reakciók hogyan kerülnek a szövegbe.

Ténynek csak a szikár adatokat tekintjük. Bethlen Gábortól ismerünk olyan leveleket, amikben ugyanarról a témáról egyféleképpen írt a töröknek és teljesen másféleképp a velencei követnek. Kiderül, hogy még ezeket sem lehet tényként kezelni. Bethlen politikus volt, különböző szándékok vezérelték és ez majdnem mindenkire vonatkoztatható. Ugyanakkor egy csomó helyzetben sokkal többet mondanak el a tényszerű közléseknél ezek a levelek. Például nemrég találtam meg Czobor Erzsébet egy rövidke levelét, aki a Thurzó nádor felesége, és a fiának Thurzó Imrének feleségéhez, Nyáry Krisztinához írt abból az alkalomból, hogy a fia halála után Nyáry Krisztina újabb házasságot kötött Esterházy Miklóssal.

Amikor ezt megtudja Czobor Erzsébet, csak annyit ír neki: azt hogy kegyelmed férjhez megy eddig is tudtam, hogy ezt azzal indokolja, hogy édesanyjának és a családnak ez a kívánsága, azt tudomásul vettem, de azt nem felejtem el, hogy nemrég, amikor édesanyjával nálunk vendégeskedtek, hogyan emlegették Esterházy uramat, amikor ő még valaki mással készült frigyre lépni. Körülbelül így. Itt van egy levél, amiben szinte semmi tényközlés nincs, itt a stílus az, ami sokmindent elmond: benne van a levélíró teljes karaktere. Innentől kezdve, nekem nem kell azon gondolkodnom, hogy milyen volt Czobor Erzsébet, mert valamilyen képem lett róla. Ami persze egészen szubjektív.

Ugron Zsolna – Kép: Emmer László

Két évig kutattam a kort és nagyon élveztem, sőt még most is nagyon élvezem. Most már azon gondolkodom, hogyha befejezem ezt a 16–17. századi trilógiát, akkor mi lesz a következő világ. Most írom a második kötetet és félve mondom, de talán karácsonyra megjelenik. A harmadik kötetről azt gondolom, hogy egészen más lesz mint az előző kettő, mert sokkal kisebb időintervallumot próbálok megragadni benne. Ennek a főszereplője Brandenburgi Katalin lesz, aki Bethlen Gábor második felesége. Nem egy hosszú élet, de nagyon érdekes sors az övé.

Feltűnő, hogy mindig erős és szerepválaló nőket választasz, és találtál egy adatot, amit a Nőispánok cikkedben meg is írtál. Eszerint az 1622-es országgyűlésben a férfiak és nők képviseleti aránya 49/24 volt.

Ahhoz képest, hogy azóta eltelt 400 év, eléggé figyelemre méltó szám, persze a korabeli az egészen más képviselet, ezt a cikkben azért leírtam. Ami ennél meglepőbb volt, hogy a már emlegetett Czobor Erzsébet vagy a hírhedt Báthory Erzsébet, vagy egy másik Báthory Anna, nem akiről én írok – tehát van 4-5 nő, akikről tudjuk, hogy főispán volt, ami azt jelenti, hogy elnökölt a megyegyűlésen, ami követeket küldött az országgyűlésbe. Ma sokkal rosszabbul állunk a megyei kormánybiztosok aránya tekintetében is.

Rettenetesen érdekel egyébként a női sorsoknak az a változása, ami a környezetükből, a helyzetükből adódik. Ezek a nők azért lehettek olyan elképesztően erős asszonyok, mert egy folyamatos háborús helyzetben éltek, és miközben a férfiak harcoltak, addig valakinek otthon is helyt kellett állni. Nyilván nem volt mindenki ilyen, de volt lehetőségük, hogy alkotó módon éljenek és teret szerezzenek maguknak. Engem nagyon érdekel, hogy ez ma hogyan van a világ különböző részein, mik ennek a társadalmi és történelmi gyökerei.

Nagyon érdekes adat például, hogy mire az én most nyolc éves lányom érettségizni fog, addigra a felsőoktatási képzésben részt vevő hallgatók számának kétharmada valószínűleg nő lesz Magyarországon. Ez nem azt jelenti, hogy ugyanez az arány a munkaerőpiacon is megjelenik, de akkor is elég sok kérdést fölvet. Sokat kutatják és látszik is, hogy ezek a mozgások miért vannak, valahogy mégsem nagyon változik a helyzet.

Mit gondolsz, miért?

A nőkérdésről való gondolkodásban nagyon nehezen születik meg az a nőkép, ami amellett, hogy konzervatív és keresztény, nagyon modern és mai. Amíg Németországban egy hétgyerekes családanya a honvédelmi miniszter, és az egyik legsikeresebb kancellár is – és akkor még nem is említettük a skandináv országokat  – , addig Magyarországon a parlamentben elhangozhatnak amik elhangzanak. A nőkérdés nem politikai kérdés.

Mit tudhatnak a nők jobban, vagy másképp politikusként, közszereplőként mint a férfiak?

Munkaerőpiaci kutatások ki szokták mutatni, hogy a nők könnyebben talpraállnak, rugalmasabbak, nyitottabbak az új dolgok tanulására, könnyebben kommunikálnak. Van egy csomó – valószínűleg evolúciós – előnyünk, ami talán abból adódik, hogy mi nem hajtottuk a vadat, hanem gyűjtögettünk. Van, amit a nők csinálnak jobban és van, amit a férfiak. Miközben itt mi azzal foglalkozunk, hogy hány nő van a parlamentben, a világ másik végén, az Egyesült Államokban már az történik, hogy a közép és felső menedzserek aránya eltolódik a nők irányába, a férfiak kezdenek kiszorulni, ami komoly családi válságokhoz vezet. Lehet, hogy hosszú távon éppen ez a csapda.

Számomra nem az a kérdés, hogy ki a nyertese ennek, ezek olyan kihívások inkább, amikkel közösen kell kezdeni valamit, különben mindenki veszít. A legnagyobb kihívás úgy látom a tempó, az az elképesztő sebesség, amivel a világ változik és amivel csak úgy lehet együtt élni, ha nagyon odafigyelünk egymásra.

A cikk a Képmás magazin 2014. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Elsavasodás alatt azt az állapotot értjük, amikor a szövetekben, a sejt közötti terekben, a sejtekben és a vérben olyan típusú anyagcseretermékek halmozódnak föl, amelyek a normális szöveti pH-t eltolják savi irányba.

Ezt a típusú pH-eltolódást a hagyományos orvoslás nem vizsgálja, egyedül egyes anyagcsere-betegségek esetében méri a vér pH-értékének változását. A látens acidózist, azaz a rejtett sav-bázis eltolódást egyébként sem olyan egyszerű vizsgálni, hiszen ez esetben nem a vér pH-értékét kell nézni, hanem a szöveti pH-t. Ez utóbbi eltolódására ezért inkább indirekt jelekből és tünetekből lehet következtetni.

Ilyen intő jel lehet például a folyamatos kimerültség és a fáradékonyság, a bőr színének megváltozása, a haj, valamint a körmök mattabbá és törékenyebbé válása − magyarázza dr. Balaicza Erika, a Biovital Egészségközpont főorvosa, aki szerint árulkodó jel lehet a bőr pikkelyesedése és a gyulladásos betegségekre, visszatérő fertőzésekre való fogékonyság is, ahogy az izületi panaszok és fájdalmak is utalhatnak erre a betegségre.

Ha a szervezet elsavasodása állandósul, a tünetek krónikussá is válhatnak.

A savas közeg ily módon krónikus betegségek, így például izületi kopások, krónikusan és rendszeresen visszatérő húgyúti és felső légúti gyulladások, de akár allergiás megbetegedések melegágya is lehet. A látens acidózis gombásodásra is hajlamosít, mert a pH eltolódásával a szervezet baktériumflórája is megváltozik. Emiatt visszatérő nőgyógyászati gyulladások is kialakulhatnak.

Azok a betegségek, amelyeknek hátterében a sav-bázis egyensúly felborulása áll, igen nehezen kezelhetők. Az ilyenkor alkalmazott, bázikus hatású antibiotikumok ugyan ideig-óráig hatásosak, de hosszútávon nem oldják meg a problémát.

Ne tömjük a majmot!

Az elsavasodás hátterében leggyakrabban rossz civilizációs szokások állnak. Kiváltó ok lehet például az, ha rendszertelenül, kapkodva eszünk, és az ételt nem rágjuk meg rendesen. Amit ugyanis nem jól rágunk meg, az nem is tud jól megemésztődni, emiatt pedig erjedési és rothadási folyamatok indulnak meg a szervezetben − magyarázza Balaicza doktornő. E folyamatok során olyan anyagcseretermékek keletkeznek, amelyek a nyirokba és a vérbe felszívódva, majd onnan a sejtekbe eljutva lerakódnak a sejt közötti térben vagy a sejtben, és ott savas irányba tolják el a pH-t.

Az elsavasodás hátterében megtaláljuk az elégtelen folyadékbevitelt is. Ez azért okoz gondot, mert ha a vérben nincs elég folyadék, akkor nem biztosított a kellően ütemes anyagcsere transzport, azaz a tápanyagok és az oxigén sejtekhez való szállítása, valamint a széndioxid és a salakanyagok elszállítása sem.

Mi kerüljön az asztalra?

A megfelelő folyadékbevitel tehát létfontosságú, viszont egyáltalán nem mindegy, hogy milyen folyadékot veszünk magunkhoz. Sok ital már önmagában is savasít, mint például a szénsavas ásványvizek vagy a töményen fogyasztott, hígítatlan gyümölcslevek. Ezért célszerű inkább szénsavmentes vizeket, zöldteát és különböző gyógyteákat, valamint higított zöldség- és gyümölcsleveket fogyasztanunk. Az élelmiszerek adalékanyagai is savasíthatnak, ezért ezek mennyiségét is minimalizálni kell. Célszerű kerülni a finomított szénhidrátokat tartalmazó élelmiszereket is; ezek helyett teljes őrlésű gabonákat kellene fogyasztanunk. A húskészítmények fogyasztását is tanácsos minimumra csökkenteni − ilyesmit egy héten csak egyszer-kétszer lenne szabad enni, extrém túlsavasodás esetén pedig teljesen mellőzni kellene a húsfogyasztást.

Az élelmiszerek közül elsősorban a zöldségek, és mértékkel a gyümölcsök fogyasztása segíthet visszaállítni a megfelelő pH-egyensúlyt. A zöldségek közül a burgonya és a cukkíni lúgosít jól, és bár a gabonafélék enyhén savasítanak, bőséges zöldségkörítéssel ezek is hasznosak lehetnek. A cigarettát, a kávét és az alkoholt viszont kifejezetten kerülni kell.

A sav-bázis eltolódás szempontjából gondot okozhat a rendszeres édességfogyasztás is, mert a túl sok szénhidrát az erjedés folyamán savas anyagcseretermékekké alakul.

Ha pedig ehhez valamilyen szervi zavar, így például szív- és keringési betegség, légzészavar, emésztőrendszeri vagy veseműködési zavar is társul, még nagyobb kockázattal savasodik el a szervezet.

Savanyú képpel

Mivel a stressz is savasít, a feszültség levezetése különösen fontos a sav-bázis háztartás helyreállításában. Éppen ezért jó hatású lehet a szauna és a rendszeres testmozgás. A testmozgás és a keringés élénkítése azért is fontos, mert a nem megfelelően aktív vérkeringés gátolhatja a salakanyagok kiürülését. Egyre több helyen lehet kapni sav-bázis egyensúlyt korrigáló porokat is, amelyeket 6-8 hetes kúrákhoz célszerű használni. Érdemes bázikus fürdőket is venni, amihez nem kell mást tennünk, mint a fürdővízbe öntenünk egy zacskónyi szódabikarbónát. Célszerű támogatni a máj működését is, mert a megfelelő méregtelenítés nagyon fontos a sav-bázis háztartás helyreállításhoz.

A teljes gyógyuláshoz még így is hetek és hónapok szükségesek, hiszen a feleslegben lerakódott savak és savas anyagcseretermékek kiválasztása nem megy máról holnapra.

Mivel az elsavasodás sokszor az ásványok kiürülésével és felszívódási zavaraival is együtt jár, szükséges lehet ezen anyagok pótlása is.

– Több pályamódosítást is megéltél, ez ilyenkor kicsit azt is jelenti, hogy lemondasz egy-egy álmodról? Könnyen vetted ezeket a kanyarokat?

– Könnyen. Még ha fáj is a váltás, hamar elfelejtem, szerencsére e téren rossz a memóriám. Mindig az új feladat vehemenciája törli el a nyomokat. És persze, az is igaz, hogy nem szűnik meg teljesen semmilyen korábbi cégérem, akár az éneklés, akár az újságírás, de egykori tanárként a „népművelő énem” is itt hasogat. És most néha magamnak írok beszédet, és nem keveset tévézek is, csak most nem a kérdező vagyok. 

– Szerepelt a titkos vágyaid között az, hogy az Operaház főigazgatója legyél?

– Most biztos nem, nem is indultam a 2011-es pályázaton. A gyerkőceim még kicsik, szüksége volna rám a családnak, úgyhogy nem mondható épp jónak az időzítés. Váratlanul is ért a lehetőség, épp kanadai magyarokat látogattam Duna tévés vezetőként, amikor azt olvastam a telefonomon, hogy mégsincs főigazgatója az Operának. Tíz évvel később jobban jött volna, de ugyebár nem tudjuk sem az órát, sem a napot.

– Mekkorák a gyerekeid?

– Nyolc-, hét- és ötévesek.

– Amikor az Operaház kapuja becsukódik mögötted, le is teszed a munkát, vagy otthon is elérnek a feladatok?

– Ez szó szerint teljes állás, szinte a nap mind a huszonnégy óráját felemészti. Az a negyven perc is, amíg innen hazaérek, telefonálással telik. Otthon pedig – mivel a vezetőtársak is akkortájt érkeznek haza, s kezdik feldolgozni a napi eseményeket – hullámokban jönnek a levelek, akár éjjel is. Minden héten próbáljuk a feleségemmel és a munkatársakkal is másképp, jobban szervezni az életünket, ám eddig nem sikerült. 

Kevesen vagyunk, és a tenni akarás, az ötletrohamaink valamint az intézmény sok téren tapasztalható lemaradása még keményen fogva tart.

– Zsuzsi, a feleséged is dolgozik. Nagyszülői segítség?

– Van, bár a zsák bolhaként icergő-ficergő gyerekeink miatt néha a hetvenes nagyszülők szorulnának ápolásra… Ugyanakkor a kreatív állásokban muszáj töltődni. Úgyhogy ezen a tavaszon hajrázunk egy erőset, összerakjuk 2016/17-ig a komplett évadokat, megalapozzuk az Erkel Színház működését, aztán a jövő szezontól egészségesebben kell megoldanunk az életünket. Valójában semmi nem ér annyit, hogy belebetegedjünk: akkor biztosan nem valósul meg a program, amivel a megbízatást elnyertem. A „Több, mint Opera!” cím nem jelenthet „Több mint az élet!” jeligét.

– És akkor mi van a mérleg másik serpenyőjében? Amiért elvállaltad, és amiért csinálod?

– Öröm látni, hogy a közönség, a magyar társadalom milyen jól fogadja, hogy az Opera végre kilép a szokott hideg, megközelíthetetlen műemlékszerepből, és élet költözik a történelmi falak közé. Sőt, azokon kívülre is. Estéről estére teltházzal játszunk, 93% fölé nőtt a jegyeladás. A miniszterelnök azzal bocsátott útnak másfél éve, a kormánybiztosi kinevezéskor, hogy látszódjunk, és én is bátran látszódjak: igyekszünk ennek is megfelelni, a sajtó, lám most is foglalkozik velünk. Minden este 120 diák csücsül a kakasülőn 300 forintért: övék a jegyek 10%-a! Tegnap a Mindenki Operája c. új főpróbasorozatunk előadásán ültem: erre nagycsaládosok jöhetnek, a helyár negyedéért. Hihetetlen jó látni, milyen sokan kezdtek el operába járni! És megint kiderült, amit tizenkét éve ide kerülve is éreztem: nem igényesség, hanem gyakran pénz kérdése az operalátogatás. Szoknom kellett, hogyha meghozok egy döntést, az végigpörög e közel ezerfős intézményen, hogy rám bízatott a legnagyobb magyar kulturális vállalat, s vele együtt a legnagyobb – és legrégebbi – zenekar, a legnagyobb professzionális énekkar, az egyetlen magyar klasszikus balett-társulat is. A magyar opera- és balettjátszás monopóliuma: ez akkor is igaz, ha több vidéki város is sokat tesz e két műfajért, mert nekünk kötelességünk segíteni őket is.

Kép

Fotó: Emmer László

– Mikor szeretted meg az operát?

– Egyetlenegyszer voltam operában, a gimnáziumi osztályommal a Fideliót néztük másodikban. Pontosabban hallgattuk, mert alig látó helyre szólt a jegyem. Csak arra emlékszem, hogy az angoltanárnő rám szólt, ne vegzáljam a mellettem ülő lányt, röviddel azután elnyomott az álom. Veszprém akkor még messzebb volt Pesttől… Nem innen eredeztethető tehát az opera iránti rajongásom. Rézfúvósként – némi trombitálás után – ezer évig harsonáztam, aztán alakítottunk egy funkyzenekart, és a basszgitár meg a szövegírás mellett énekelni is kezdtem. Sznobságból énektanárhoz is jártam, ez lett a vesztem. 

’87-ben, egy havas januári estén, a Lenin ligeti zeneiskola tanári szobájában dőlt el, hogy mégsem jogi pályára megyek, bár az egyetemre még jelentkeztem, és fel is felvettek. Azon az estén a tanár úr lelkemre kötötte, hogy mielőtt hazamegyek, hallgassak meg egy lemezt.

 A korongon Schubert Téli utazását Dietrich Fischer-Dieskau énekelte, s akkor megfordult velem a világ. Elkezdtem összhangzattant és szolfézst habzsolni, zongorázni – és pontosan tíz évvel később, Schubert 200. születésnapján ezzel, a dalirodalom talán legnehezebb ciklusával diplomáztam. Az opera szakon Posa márkit és Belcorét alakítottam, énekeltem a teljes Don Giovannit és még vagy húsz kisebb-nagyobb szerepet. Ám a ragyogó pályát nemcsak a szerteágazó érdeklődés tette lehetetlenné, hanem az is, hogy nem voltam ragyogó tehetség. Cyranóként szívesen mondom ezt, mert összes későbbi lehetőségem az önismeretből fakadt. 

– A Fidelio-sztorid azt mutatja, hogy az opera élvezetéhez azért kell valamiféle előképzettség. 

– Nyilván nem ártalmas a zenetanulás, vagy a szüzsék átolvasása, de a krimiket sem csak nyomozók nézik. Otthon mi sem hallgatunk célirányosan operát (bár nagyobbik fiunk másodikos zongorista), persze kapnak ők így is eleget a különböző protokoll-jelenléteken keresztül. A mi gyerekeink nagyon mozgékonyak, félpercenként figyelni kell rájuk, de Héja Domonkos nagyobbik lánya például alig négy éves, és ha „letámasztják” a páholyba, nyugodtan végignézi az előadást, akár két óra hosszat, koncentrálva... De a felnőttek is sokfélék. 

Mindenképpen meg kell ágyazni az első zenei élménynek. 

Gyakran vagyok tanúja bizonyos „operaszűzek” álakulásának. Ha megfogadják a tanácsomat, és Puccinira jönnek, a Kovalik Balázs rendezte Turandotot nézik meg, vagy a Nagy Viktor-féle Toscát, szavatolt a siker. A zenének – sajnos, még az értéktelen bóvlinak is – egyfajta érzéki hatalma van, nem véletlenül minősítette Tolsztoj a legnagyobb kerítőnek. Bizonyára egy harmadfokú függvény is lehet szép, de a zene az előélettel nem rendelkező operanézőt és hallgatót is „leteríti”, zsigeri dolgokat mozgat meg bennünk. Azokból is lehet operabarát vagy balettkedvelő, akiknek az életéből kimaradt a zenetanulás, és nem ismerik a művészeti korokat, szerzőket, műveket. Ezt egy csonka családból jövő elsőgenerációs vidéki értelmiséginek talán elhiszik. Megszeretni, vagy az alapokkal tisztában lenni könnyű, ahhoz viszont jóval több idő és energiabefektetés kell, hogy mélyebbre is eljussunk, és Strauss, Wagner, vagy akár Berg zsenijét értékelni tudjuk

– És minden irányzatnak helye van a magyar dalszínházban?

– A Magyar Állami Operaház önmagában képviseli Magyarországon a műfajt, és nem él meg támogatás nélkül, ezért kötelességünk sokszínűnek lenni. Strauss Elektrája modern rendezés – egy fürdőben játszódik, benne géppisztolysorozat is hallik –, ugyanakkor van Figarónk is rokokó enteriőrrel. Nemrég egy 1700 fős kutatásból kiderült, hogy legfiatalabb nézőink a legkonzervatívabbak. Ők tényleg elefántos Aidát szeretnének. Ebben a mesevilágban és pompában, amilyen az Andrássy úti palota, ez természetes is. Szívem szerint én is ezt csinálnám, hiszen a műveknek így is van mai üzenetük. A közönség ízlése azonban nagyon szerteágazó, nem egyezik minden esetben az enyémmel, és az a feladatom, hogy mindenki megkaphassa a neki tetsző kínálatot. Bánffy Miklós, az utolérhetetlenül nagy előd úgy fogalmazott, hogy politikai konzervativizmusát sohasem keverné össze az ízlésbelivel. Jövőre 64 darabunk lesz, azok közé akár egy Alföldi-rendezésnek is be kell férnie és Vidnyánszkynak és a korábbi Nádasdy- vagy Mikó-produkciók némelyikének is. A Bohémélet- és a Diótörő-előadásunk ugyan már nagypapakorú, de a darabok többsége hamarabb, egy évtized alatt elkopik. 

– Mégis sokan pusztán politikai döntésnek érzik a kinevezésedet.

 – Ha egy párt választást nyer, akkor kormányt alakít, és ahogy a miniszteri posztot sem tenderezteti, a többi pozícióba is az értékrendjéhez kötődő embereket helyezi. Ilyen a kultúra legnagyobb intézményeinek vezetése is, közvetve érvényesíteni szokás a választói akaratot, ez mindig így volt. Amíg a szakmai kompetencia nincs száműzve, és tiszteletben tartják a mandátumot, addig nincs ezzel semmi baj.

– Talán nem mindenki tudja, hogy szakmabeli vagy, hiszen nem operaénekesként ismert meg a nagyközönség, hanem újságíróként, tévésként.

– Azért aki utánanéz, látja, hogy nemcsak párszáz tévé- vagy rádióműsor, másfélezer kritika, jegyzet és interjú, de még négyévnyi operaházi igazgatóskodás is áll mögöttem, valaha operatörténetet is tanítottam. Aki mégis ejtőernyősként jön ide – azért erre is volt példa –, már egy Reseo-konferencián is kinevettetheti magát, amikor elsütik a régi viccet: mondd, nálatok ki énekli a Macbeth királyát? Ugyanis az egy néma szerep. 

– Ki fogadja könnyebben a változásokat, a közönség vagy a társulat? 

– A közönség. 

Az operában dolgozni mindig is élethosszszig tartó küldetés volt, a munkatársak többsége15-20 éve itt van, nagyon szeretik a hivatásukat, értik is, de a megszokás a legnagyobb ellenfele a változásnak. 

De az is nagy tapasztalás, hogy kitartó érveléssel át lehet menni a falon is. 

– És hol állunk a nemzetközi vonalon? Akár anyagi, akár szemléletbeli szempontból? 

– A Magyar Nemzetben nyolc éven át szemléztem operaelőadásokat világszerte, és most alkalmam van – időm nem annyira – utazni is. Nemrég voltam Zürichben, Rómában, Essenben. A magyar közönség konzervatívabb, mint a német, nálunk még vannak díszletek, és próbáljuk valamilyen, az eredeti történettel korreláló idősíkban elhelyezni a történetet, de például az Anyegin-, Elektra- vagy Hunyadi-előadásunk modernnek számít. A felújított, nyitás előtt álló Zeneakadémia kistermében pedig készülünk egy kimondottan frivol, éjszakai Mozart-előadással is. Nem rúgtuk fel a hagyományokat, de mégsem hagyjuk porosodni a műfajt. Ugyanakkor külföldiek számára vicces lehet a magyar helyár. Zürichben 238 svájci frank volt a belépő, nálunk a legdrágább hely – ez, ahol most ülünk – időnként 16 000 Ft, tehát a másik helyár harmada is megvan... A Bolygó hollandit kedden itt néztem, szerdán pedig Zürichben. Talán 5% minőségi különbség volt a svájci javára, ahol azonban a miénknél kevesebb előadásszámot finanszíroznak ötször több pénzből. ki-ki a maga posztján nagy szakmai tudással és odaadással ellensúlyozza azt, hogy egy történelmileg sokkal szegényebb országban élünk. Miközben tudomásul kell venni, hogy nem lehet ugyanazt a minőséget hosszan hozni úgy, hogy valaki másodállásban tanít, hogy pénzt keressen, vagy nincs bejárónője, mint a nyugati kollégájának. Mindez a napi gyakorlás rovására megy. Így nem kerülünk az európai élvonalba. A józan cél most az, hogy a párizsi Opera költségeinek egyhatodáról hozzuk fel magunkat az egyötödére és beruházzunk a jövőbe: létesítményekkel, hangszerparkkal, ifjúsági előadásokkal, épületfelújításokkal. 

– A mai napod mivel telt? 

– Hajnalban indultam, hogy reggeli beszélgetésre az ATV-ben legyek, ½ 9-re jött hozzám a művészeti főtitkár, aztán az ügyvezetővel tárgyaltam. Ezt követően Vidnyánszky Attilával beszéltünk a Háry János-előadás legjobb időpontjáról, az előbb pedig az Erkel Színház helyiségeinek elosztásáról szóló megbeszélésről jöttem ki. Innen az Ariadné-produkció tervelfogadására megyek, aztán a minisztériumban van bemutatkozó jelenésem az új kulturális államtitkárnál, majd a Táncművészeti Főiskola rektora vár. Este az Operában az Elfújta a szél balettelőadás megy, amit nem láttam még, így mára ez az esti műsor. Héja Domonkos, a főzeneigazgató, ezalatt a Don Giovannit hallgatja az Erkelben, utána találkozunk, és hajnali kettőig, háromig tervezzük a következő utáni évadot. 

– Ez tényleg nem családbarát munkaidő-beosztás. 

– Azért nem mindennap. Három héten át három napot maradunk itt éjjel, mert akkor lehet csak elmerülni a tervezésben – ilyenkor nem jönnek telefonok, ügyfelek. De ez sokáig nyilván nem megy. 

– És mikor jut időd éneklésre? A kocsiban? A zuhany alatt? 

– Félévente egyszer-egyszer elfogadok felkérést, a kedvenc német dalciklusaimat mindig szívesen éneklem. Kifelé is rohanunk, mert mind a ketten késésben vagyunk. De mielőtt a páholy előtti faládát magunk mögött hagynánk, és a főigazgató úr végigszáguldaná a mai „táncrendet”, visszahív, és csibészes mosollyal megkérdezi: „Te, tudod, miért vannak itt ezek a ládák? Ebben tartották a kardjukat a király testőrei, amíg beültek az előadásra.”

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2013 áprilisi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.