A család életében különböző irányultságú szakaszok váltogatják egymást. Összehúzó, egymásra hangolódó időszak a gyerekvárás, szülés, a csecsemő és kisgyermekkor. A családi szerkezetet lazító, úgynevezett repítő szakaszok a kamaszkor, a nyugdíjazás, a nagyszülőség. Ez utóbbi két szakasz életkor szempontjából egyre jobban kitolódik, illetve sorrendje felcserélődik. Nagyon sok nagyszülő még aktív munkavállaló az első unoka, unokák megérkezésekor. Ez a tény részben segíti az időskorú embert pozitív önértékelésének, önállóságának megtartásában, részben szerepütközést okoz benne, mert nem tud úgy és annyi segítséget nyújtani a fiatalabb generációnak, amennyit szeretne, és amennyire igény lenne. Mire valóban nyugdíjas lesz, már az unokái is más életszakaszba érnek, esetleg kirepülni készülnek, esetleg már ő szorul inkább segítségre, gondozásra.

A nyugdíjba vonulás nagy szerepredukció, legalább olyan intenzív átgondolással kéne készülni rá, mint a felnőtté válásra!

Napjainkra nem ez a jellemző, mert az idős ember vagy egész váratlanul, korábbi terveket áthúzva lesz belenyomva ebbe a helyzetbe, vagy a számára érthetetlen világ miatt, hamis illúziókat kergetve menekül bele a „nyugalomba”. Ezekből a kényszer szülte pozíciókból nem könnyű, de lehetséges az egyén és a család számára üdvözítő helyzetekbe eljutni.

Majd én megmutatom!           

Egy unoka megérkezése jövőkép, új igazodási pont a szülők, a nagyszülők életében. Akár együtt él több generáció, akár csak a közelben vagy távol, minden lehetőséget használni kell a kapcsolat kiépítése, fejlődése érdekében. Nagyszülőnek lenni, a színészek kifejezését használva, jutalomjáték. Azonban, hogy ez valóban így legyen, a szabályokat érdemes következetesen betartani. Az egyik legfontosabb, hogy tisztelni, és szerepükben erősíteni kell a szülőket. Nem jó üzenet, ha segítségkérésüket ellenük fordítjuk, kimondva, kimondatlanul gyengeségnek, alkalmatlanságnak minősítjük.

„Nem tartom jó anyának a lányomat. Majd én megmutatom, hogyan kell gyermeket nevelni. Nálunk ilyen nem létezett.” Az ilyesfajta vélekedés a gyermeket elbizonytalanítja, és a nagyszülői pozíciót is aláássa! Ennek a hatalmi harcnak csak vesztesei lehetnek.

„Nem szívesen adom oda őket, de egyedül kényszerhelyzetben vagyok. Nálunk addig tart a munkaidő, ameddig munka van. Apám hét év után is azt mondogatja, hogy ő már akkor tudta, nem kéne hozzámennem ahhoz a léhűtőhöz. A gyerekek előtt is így emlegeti az apjukat, a fiamat meg az apjához hasonlítja.”

Mennyivel könnyebb lenne feldolgoznia ennek a kisfiúnak a szülei válását, az apja hiányát a mindennapi életéből, ha azt érezhetné, nagyszülei tisztelik anyja erőfeszítéseit, hogy a család stabil anyagi hátterét megteremtse. Szülei házassági kudarca ellenére örülnek az ő létezésének, nagyszülői feladataiknak. Érzelmi deprivációját enyhítené az összetartozás megélése. Az anya sem küzdene bűntudattal, felszabadultan, görcsök nélkül tudná átadni magát gyermekeinek abban a rövid időben, amiben velük tud lenni. A pozitív hangulat jótékony hatással lenne az apa és a gyermekek közötti viszonyra is.

Elfogadni és küzdeni

A megözvegyülés újabb tehertétel az időskorban. A veszteségek folyamatával kell megbirkózni ebben az életszakaszban, úgy, hogy a pozitív életszemlélet megmaradjon. A társ elvesztése nagy trauma, mellette el kell viselni, hogy az idősödő test is elárulja az embert. A szellemi és fizikai erőnlét fenntartásának érdekében, a folyamat lassításában sok lehetőség van, de érdemes tudomásul venni az élet rendjét. Nem célszerű energiát pazarolni a változtathatatlan tagadására, az örömképesség megőrzése viszont minden erőfeszítést megér.

Kép: Pxhere

A 20 éves Sára kislányként nagyon kötődött a nagypapájához. Az érzelmi szál folyamatosan erős volt közöttük, még akkor is, amikor az egyetemista lányt életformája, teendői messzebbre sodorták. Átmenetileg döcögőssé vált a kapcsolatuk, de azután megegyeztek egy fix időpontban, amikor a lány rendszeresen meglátogatta a nagypapát. Egy alkalommal soron kívül ugrott fel, mert éppen arra járt. A papa kedvesen fogadta, be is vezette a lakásba. Bemutatta az éppen nála tartózkodó kártyapartnereit, azután elnézést kért, mert folytatni akarták a játékot. Sára először talán meg is sértődött a fogadtatáson, de minél tovább forgatta a dolgot magában annál boldogabbá tette a tudat, hogy nagyapjának vannak barátai, van kialakult életrendje, amihez ragaszkodik. Nem azzal tengeti napjait, hogy a fotelbe süppedve várakozik, hogy valaki rányissa az ajtót.

A sok tapasztalatot megélt generáció erős alapja lehet az új család felépítésének. Élő bizonyítékként állhat a fiatalabb nemzedék előtt, hogy túl lehet jutni a kríziseken, sokkal több erőforrás rejtőzik bennünk, mint amit valaha is képzeltünk magunkról. A megoldás már azzal elkezdődik, hogy szembenézünk a problémával. Amikor egy nagyszülő el tudja mondani a szülőknek, hogy mi is kerültünk hasonló helyzetbe, akkor ez vezetett a kiúthoz, biztos ti is megtaláljátok a megoldást, máris nagyon sokat segített.

A 14 éves Zoltán gyakran kerül összetűzésbe az édesanyjával. Mindketten erős akaratú, elveikhez ragaszkodó személyiségek. Zoli tiszteli szülei értékrendjét, nem esik nehezére azok betartása, de fenntartja magának a jogot, hogy más szemléletű társaival is barátkozzon. Az anyuka kétségbe van esve, mert ezek a körök számára nem kontrollálhatóak. Nem érti miért nem elegendők a fiának a cserkész közösségben kiépített kapcsolatai. A vita hevében többször kerültek olyan helyzetbe, amikor megkérdőjelezték egymás kompetenciáját, ítélkeztek, dühödten bírálták egymást. Egy ilyen alkalomba csörrent bele a nagymama telefonja. Felzaklatott lánya azon melegében elpanaszolta a neki a konfliktust. A beszélgetésük megnyugtatta őt, majd átadta fiának a kagylót. A nagymama ráébresztette a vitapartnereket, hogy elképzeléseik nincsenek olyan távol egymástól.

A gyermeki lélek, meg az idős lélek közel kerül egymáshoz. A még nem és a már nem állapot közös platformot adhat a világszemléletben. Az első élménnyel gazdagodó fiatalt és a helyzetet már megélt, de egy szeretett személy aspektusából újra megtapasztaló idős embert ez egy életre összekovácsolhatja. Ezek a kalandozások nem nagy történetek, de nagyon fontosak. Közös öröm lehet az első havazás együttes átélése, kavicsdobálás a Dunába, csillagnézés, cicasimogatás, főzőcske.

Az óvodás Béla nagyon boldog, amikor nagyszüleinél lehet. Mindig együtt mennek ki a piacra, válogatnak, tervezgetik a menüt. Nagyapával meg a sufniban barkácsolnak igazi szerszámokkal, és sokat beszélgetnek.

Itt a jó idő, érdemes átgondolni a kalandozási lehetőségeket és bátran belevágni! 

A cikk a Képmás magazin 2012. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Talán ennek az élménynek is köszönhető, hogy férjem még autóvezetés közben sem beszélt csúnyán. Persze nem állítanám, hogy bizonyos forgalmi helyzetekben nem voltak benne soha indulatok, de általában ilyenformán: Mit csinááálsz, Jóóóózsi?! Megőrültél Józsiné! Súlyosabb esetekben néha Józsi felmenői is szóba kerültek. Mindezzel nem is volt probléma addig, amíg egyszer József nevű kollégája el nem látogatott hozzánk. Életemben először én javasoltam, hogy vendég jelenlétében bekapcsoljuk a tévét, mert a gyerekszobából olyan hangosan hallatszott a józsizás, hogy beszélgetés ürügyén már lehetetlen volt túlkiabálni.

 Valójában az autó – akár az asztal – az intenzív családi élet helyszíne, szűk terében bonyolult személyközi kapcsolatok öltenek fizikai formát. De míg az asztalnál évszázadokon át kialakított illemszabályok sora tartja mederben a konfliktusokat, és a résztvevőket általában leköti a táplálkozás vagy annak imitálása, a kocsiban könnyen elszabadulnak az indulatok. 

A családi utakon férjem az autó, én pedig a hátsó sor „kormányzója” vagyok. 

Ez nagyjából annyit jelent, hogy a hátunk mögött, illetve a hátunkban lévő hat pár végtagot megpróbálom kordában tartani, tisztázni, hogy ki ülhet legközelebb az ablak mellé, hátraadni a szükséges papírzsebkendőt, innivalót. Összehangolni kisfiam „apa gyorsabban, megelőztek” és kislányom, „apa lassabban, hányingerem van” felszólításait, néha hozzátéve a magamét is: „hatvanas tábla” (érdekes módon férjem ezt tolerálja a legkevésbé). Bár magamat ebbéli minőségemben nélkülözhetetlennek tartom (immár két gyorshajtás miatti büntetés igazol), azért a gyakorlatban férjem egész jól elboldogul nélkülem.

Egyszer éppen parkolóhelyet kerestek rám várva, egy háztömb körül keringve. Már harmadszor hajtottak be egy utcába (férjem buzgón józsizta az ott igazoltató rendőröket és egyáltalán mindenkit, aki miatt nincs hely), amikor a családi járgányt megállította az intézkedő hatósági személy. Férjem tapintatlan zaklatásnak vette a gesztust, de valljuk be, nem nagyon volt a rendőrnek más választása. Amikor családunk feje először behajtott az egyirányú utcába, menetiránnyal szemben, az egyenruhás még gondolhatta, hogy ez mindenkivel megesik. Másodszorra már dé jàvu-je lehetett, harmadszorra azonban már rendőrviccek által kikezdett méltósága forgott kockán, így hát a tettek (férjem e pillanatban alkotott előítéletei szerint a tetvek) mezejére lépett.

– Háromszor hajtott be egy egyirányú utcába. Nem látta a táblát?

Majd a költői kérdés után prózára váltott:

– Ez sokba fog kerülni. Tízezernél kezdődik.

Aztán jött a dráma: benézett a kocsiba, melynek hátsó ülésén egymással hadakozó csemetéink „pisilnikell”, „szomjasvagyok”, „holazanya” felkiáltásokkal próbálták férjem értésére adni, hogy most már szervezhetne nekik valami jobb programot.

Kép

Illusztráció: Szűcs Édua

Ekkor a rendőr, aki nyilván nagy tapasztalattal rendelkezett hasonlóan bonyolult ügyekben, így szólt:

– Három gyerek?

Jelentőségteljesen hátratolta a sapkáját. Férjemben a hosszúra nyúlt hatásszünet alatt az is felmerült, hogy mindez rendőri számítás szerint talán háromszorosára emeli a tarifát. Ekkor azonban az egyenruhás így szólt:

– Akkor most ebből a pénzből vegyen nekik csokit. Nálunk vészhelyzetben is beválik.

Majd még hozzátette:

– Az asszonynak nem kell tudnia.

Szám Kati Családi karikatúra című sorozatának további részei elérhetőek itt.

Rózsaszín retekbefőtt

Hozzávalók:

• 5-6 csokor piros vajretek
• 1 ek. méz
• 1 csipet só
• 0,5 dl almaecet

A retket alaposan mossuk meg, vágjuk le a végeit, majd szeljük ketté. Tegyük őket egy lábosba és öntsünk rájuk annyi vizet, amennyi bőven ellepi, adjuk hozzá az almaecetet, a mézet és a sót is. Negyed óra alatt pároljuk puhára! Hagyjuk a lábosban kihűlni, majd szedjük befőttes üvegekbe, és locsoljuk meg a levével.

Kép

Kép forrása: Freepik

Hófehér kókuszlekvár

Ez valami nagyon különleges dolog, kicsit időigényes, de érdemes kipróbálni!

Hozzávalók:

• 2 fej kókuszdió
• 1 vaníliarúd
• 15 dkg nádcukor

A kókuszdiók egyik lyukát (három van a fenekén) fúrjuk ki, és eresszük ki belőlük a levét egy pohárba, majd óvatosan törjük fel a diókat! Szedjük ki a gyümölcshúst, távolítsunk el róla minden barna részt, csak a szép fehér hús maradjon, amit robotgéppel „reszeljünk le!” Tegyük egy lábosba a kókuszreszeléket, a kifolyatott levét, a vaníliarúd kikapart magjait és a cukrot! Főzzük 35-40 percen keresztül, majd botmixerrel pürésítsük! Forrón szedjük üvegekbe, dunsztoljuk!

Harsány zöld snidlinges-petrezselymes olaj

Kezdjük el feltölteni a vitaminkészleteinket!

Hozzávalók:

• egy nagy csokor snidling
• egy nagy csokor petrezselyem
• jó minőségű olaj
• só
• szemes bors

A zöldfűszereket mossuk meg, tegyük egy jól zárható (csatos) üvegbe, és öntsük fel szobahőmérsékletű olajjal, sózzuk, borsozzuk, majd zárjuk le. Meleg, világos helyen tároljuk kb. 2 héten át, közben néha rázogassuk meg! Majd szűrjük le, a finom, ízes olajat pedig töltsük vissza az üvegbe, és sötét, hűvös helyen tároljuk!

Hol siklik félre a közelség és szeretet utáni vágy, öröm helyett miért marad gyakran csak az üröm? Bepillantunk egy banális konfliktus mögé, keressük a lélektani mozgatórugókat, fordulópontokat, és legfőképp a tanulságokat.

– Hazajössz vagy Katáéknál találkozunk? –kérdezi Bea, miközben János elé teszi a reggeli kávét.

– Katáéknál?

– Már megint elfelejtetted? Ez nem lehet igaz! – csattan fel Bea – Ma van a születésnap! Ötkor.

Ez egy igazi kommunikációs csapda – Bea nem is kezdhette volna rosszabbul a beszélgetést. Előkészítés nélkül vág bele, nem hagyva időt Jánosnak arra, hogy „rákészüljön” a beszélgetésre. (Legalább az első kortyot érdemes lett volna megvárnia abból a kávéból, hogy János kezdjen magához térni a reggeli kábulatból. Most ébredt, valószínűleg még keresi a fogódzókat ebben az éber világban.) Rosszul indítja a „tárgyalás” témáját, hiszen a legfontosabb információ – születésnap, tudod – csak akkor hangzik el, amikor már késő. Amikor János nem aszerint a forgatókönyv szerint reagál, amit Bea elképzelt, akkor Bea azonnal támadásba lendül, letorkollja Jánost. Az, hogy a beszélgetés témája egy családi születésnap, még elő sem került, de János már úgy érezheti magát, mint akit régi bűnökkel és a jelen mulasztásaival egyszerre vádolnak.

Vigyázat, a helyzet megtévesztő! Bea ugyanis a látszat ellenére nem Jánossal beszélget, hanem a saját elképzeléseivel, sértettségével és félelmeivel. János ebben a helyzetben egyet tehetne annak érdekében, hogy a beszélgetésnek – és a kapcsolatuknak ezen a reggelen – esélye legyen valamilyen pozitív kimenetre. Bele sem szabadna szállnia az adok-kapokba. Ha visszatámad, rossz. Ha mentegetőzik, kifogásokat keres, rossz. Ezért ehhez kellene ragaszkodnia: Álljunk meg, miről van szó? Kezdjük az egészet újra (a kávé után)! Bea talán megértené. De János nem ezt az utat választja. Sajnos legtöbbször nem ezt az utat választjuk.

– Nekem a mai nap nem jó.

– De két hete megbeszéltük, te is ott voltál!

Tétova ellenállásra a válasz a sarokba szorítás. János azzal, hogy beszállt a vitába, öntudatlanul elfogadta a rá kiosztott szerepet. Ő lesz az, aki vagy ellenkezik, vagy megadja magát. Egyelőre ellenkezik, kibúvókat keres, taktikázik.

– Konkrét időpontot nem mondtál. Csak beszéltünk róla. Majd kések egy kicsit.

– Mert te soha semmiről sem tudsz. Bezzeg, ha a te szüleidről lenne szó!

Ez a pillanat nagyon fontos, itt dőlt el minden a mai reggelen. Bea két irányba is kiterjeszti a konfliktus kereteit, és mindkettő végzetes lenne önmagában is.

A „soha semmiről” biztosan nem igaz, és biztosan nagyon sértő János számára. A teljes személy és így a teljes kapcsolat kérdőjeleződik meg. Valami ilyesmit üzen ezzel Bea: János, te egy teljesen megbízhatatlan alak vagy! Lehet, hogy János nem a megbízhatóság szobra, szétszórt és főleg a saját dolgai érdeklik. Akkor viszont nem két hét után érdemes őt először emlékeztetni egy megbeszélt programra – persze csak akkor, ha a cél a megegyezés és a jó kapcsolat. De ez a célja Beának?

A másik szüleinek emlegetése újabb frontot nyit. Ez már nem csak egy kis kommunikációs bonyodalom, innentől családok csatáznak egymással. Mire jó ez Beának? Mitől fél? Mi bántja? Valószínű, hogy János olyasmit is megkap most, ami nem az ő sara. Talán ha Bea kimondaná magának: „Féltem a szüleimet, olyan idősek már.” Vagy talán ezt?: „Bánt, hogy a testvéremet sikeresebbnek tartják, és annyira szeretném, ha engem is elismernének.” Vagy mást? Nem tudjuk, de valami nincs itt a helyén Beában, és János meg a kapcsolatuk issza most a levét.

Bea mérgesen bevonul a fürdőszobába, de pár perc múlva kijön és folytatja:

János hallgat, vagy inkább szóhoz sem jut. Kezdi érteni, hogy mire megy ki a játék: családok harca, az enyém a tied ellen. Vagy legalábbis azt hiszi, hogy érti. Amit nem lát meg, az az, hogy Bea megerősítésre, biztonságra vágyik, és ezért valahol legbelül úgy döntött, hogy ezt a biztonságot a család, a saját családja adhatja meg neki. Miért nem adja meg ezt neki János?

Ha ezt folytatják, akkor innentől egyenes az út: meghúzzák majd a határokat én és te között, az én családom és a te családod között, a mi családunk és a ti családotok között. A világ szépen, kiismerhetően elrendeződik majd egy kapcsolati szakadás két oldalán. Ez lesz-e? Lehetne-e másképp?

– Az egész nagy család oda tud érni időben együtt, mi meg mindig késünk vagy külön érkezünk. Neked minden fontosabb, mint a családi program. A meccset bezzeg sohasem felejted el.

– Legutóbb a a nővéredék egy órát késtek. Most ők is várhatnak egy kicsit. A meccset meg nem lehetett a múltkor sem bekapcsolni.

– Hát elég ciki volt, hogy egyáltalán felvetetted. A mi családunkban nem szokás vendégségben tévét nézni. Csak ti vagytok ilyen tévéfüggők.

– A mi családunkban viszont illik teljesíteni a vendég kérését.

– Szóval akkor a kicsinyes sérelmeid miatt késel?

– Kések? Most már menni sincs kedvem.

– Hát akkor ne is gyere! De én nem fogok neked falazni.

János köszönés nélkül megy ki az ajtón.

Győzött a törzsi logika, legyőzte őket, és most mindketten el vannak keseredve. Mégis mindketten furcsamód erősnek is érzik magukat, és ez ad némi keserédes vigaszt. Csakhogy nem együtt erősek. Mögöttük két képzeletbeli család, mindkettejük saját családja, és velük az összetartozás és a biztonság hite – egymás ellen.

De honnan is indult ez az egész mai reggel? Bea bizonytalan volt a Jánossal való kapcsolatában és bizonytalan a saját eredeti családjával való kapcsolatában is. Ma reggel a családja győzött benne, János ellenében. Lehetne azonban másképp is: Jánossal összefogni, és rendezni a kapcsolatot szülőkkel és testvérekkel. Ehhez persze szükség van Jánosra is, hogy észrevegye, amikor Beának valami nehéz. Kezdetnek szükség lesz még egy kávéra is holnap reggel, és – de csak ha már megitta – egy mondatra. Legyen, mondjuk ez: János, kérlek segíts nekem.

2012-ben a bulvármédia felkapta és világgá röpítette a hírt, hogy a katolikus filmsztár Liam Neeson azt fontolgatja, áttér a muzulmán hitre. Erre a nagy csinnadrattára az a néhány mondat adott okot, amit Neeson a The Sun brit bulvárlapnak mondott, az alkalomból, hogy néhány hétig Isztambulban tartózkodott. Neeson esete jól illusztrálja, sokszor mi van a hírek mögött.
A nyilatkozat egészen pontosan így hangzott: „Napjában ötször hívják imára a hívőket, ami az első héten még az idegeidre megy, de aztán valahogy befészkeli magát a lelkedbe és kiderül, hogy ez egy csodálatos dolog. (…) 4000 mecset van a városban, amelyek közül néhány egészen lenyűgöző és bizony ilyenkor eszembe jut, hogy mi lenne, ha muzulmán lennék.” Bármilyen szépek is az isztambuli mecsetek azt azért mégsem gondolhatja ép ésszel senki, hogy csak ezért szeretne új vallást választani magának bárki is, még akkor sem, ha közben bülbülszavú müezzinek hívják imára. Az internetes híradások többsége mégis készpénzként kezelte a hírt.

Megbékélés a múlttal

Liam Neeson ma is, mint élete során mindig, ugyanúgy megvallja, hogy hívő katolikus: rendszeresen jár szentmisére, amikor katolikus templom mellett megy el, ha teheti, beugrik imádkozni; kamasz fiait hitre és az egyház tanításának elfogadására neveli, de közben nem rejti véka alá azt sem, hogy az ő hite is változik.

„Más a hitem most, mint amilyen ministránsfiú koromban volt. Ma sokkal több bennem a kérdés. Nem lettem kétkedő, de azt az egyszerű hitemet elvesztettem. Ugyanúgy hiszek, de ma már jobban el tudok fogadni más vallásokat is.”

Neeson szájából ezek nagyon súlyos szavak, amelyek valószínűleg – bár a szíve szándékát csak Isten és ő maga ismerheti – nem a cafeteria katolicizmus irányában tett lépések, hanem sokkal inkább a megbékélés és a megbocsátás iránti szándékát akarta velük kifejezni.

2000-ben Neeson szülővárosa, az Észak-Írországban található Ballymena a legnagyobb kitüntetését akarta átadni neves szülöttének, amit ő akkor visszautasított. Neeson ugyanis többször elmondta, hogy katolikusként „másodosztályú állampolgárnak” érezte magát a protestáns többségű városban, ami mély sebeket hagyott benne. Eleinte nem értette, majd nagyon elszomorította, hogy július 12-én, a boyne-i csata emléknapján – amikor 1690-ben a katolikus János királyt legyőzte a protestáns Vilmos király – a barátai és osztálytársai az utcán ünnepelnek, ő pedig a családjával együtt otthon a lakásukban kuksol. Protestáns iskolákba járt protestáns oktatók és diákok közé, egész gyerekkorát ez a kisebbségi lét jellemezte, ami az 1960-as, 1970-es évek Észak-Írországában, amikor a politikai nézetkülönbségek gyakran vallási köntöst öltöttek és erőszakba torkolltak, egyáltalán nem volt egyszerű dolog. Akkoriban a katolikusok előtt formálisan ugyan igen, de a valóságban nem volt nyitva a színészi pálya, Neeson mégis színész lett, amit a legkarizmatikusabb protestáns vezérszónoknak, Ian Paisley-nek (is) köszönhet. Időnként beosont ugyanis azokra az istentiszteletekre, amelyeket Paisley tartott, és elkápráztatta a tiszteletes karizmája. „Teljesen lenyűgözött a szuggesztív előadásmódjával. Tudtam, hogy szerepet játszik, de színészi teljesítménye óriási volt.”

Egyszóval 2000-ben Neeson még nem tudta elfogadni szülővárosa legnagyobb kitüntetését, 2013 januárjában viszont már igen. Nem a múltja változott meg, hanem a hozzá való viszonya. És még sok minden más is történt ebben a 13 évben, de mielőtt erről ejtenénk szót, tekintsük át röviden az előzményeket.

Eltávolodás

Mint az az eddigiekből kiderült, Neeson 1952-ben egy mélyen hívő katolikus családba született, ami az egész életét meghatározta. „Egyszer katolikus, mindig katolikus”, mondta egy alkalommal erről a Baljós árnyakban Qui-Gon mestert alakító sztár, ami az íreknél, pláne ha az északi országrészből származnak, az identitásuk legelemibb része. A Liam keresztnevet is egy közeli pap ismerősük iránti tiszteletből kapta. Nem éltek jómódban, édesapja iskolafelügyelő volt, édesanyja pedig napközis szakácsnő, és egy aprócska lakásban laktak a már említett Ballymenában. A kis Liam endszeresen járt ministrálni: „Őszintén hittem, hogy amikor a pap megtöri az ostyát, az Krisztus testévé és vérévé változik át. Ez elmondhatatlan hatással volt rám. Remegett a kezem, amikor az ostya darabja belehullott a kehely szentelt vízébe.” Aztán amikor a helyi plébános bejelentette, hogy ökölvívó klubot szervez, ez a magas, vékony és félénk fiú azonnal jelentkezett. Kiváló sportoló lett belőle, több bajnokságot is nyert, mígnem 15 éves korában egy mérkőzésen eltörték az orrát, amit a sarokba félrevonulva az edző rángatott helyre. Emiatt még nem, de az ezután következő sorozatos ájulások és emlékezetkiesések hatására abbahagyta az aktív bokszolást.

Eddigre már szert tett némi színpadi tapasztalatra is, amiről a következőket mondta egy interjúban: „Hirtelen összeállt a kép. Úgy éreztem, ez az, amit életem végéig csinálni akarok.” Ám a katolikusok előtt tornyosuló láthatatlan üvegfalak miatt először mégsem ebbe az irányba indult el, hanem fizikát és matekot ment tanulni egy egyetemre, Dublinba. De ezt annyira utálta, hogy nem tartott ki sokáig, inkább elment a közeli Guinness sörgyárba villástargonca-kezelőnek. Aztán jelentkezett tanárnak, de onnan is kibukott, majd elszegődött egy építész irodához asszisztensnek.

Végül elküldte a jelentkezését a Belfasti Lírai Színházba, ahová csodák csodájára felvették – mert már régóta hiába kerestek egy darabhoz egy hórihorgas szereplőt. Így kezdődött színészi karrierje.

Ezen a színpadon látta meg őt John Boorman rendező, aki meghívta a nálunk is vetített Excalibur című filmbe 1980-ban. Itt ismerte meg Helen Mirren színésznőt, akit először távolról csodált, majd röviddel utána összeköltözött vele – és kifestette szórakozásból a lakását, mert míg Mirren állandóan forgatott, Neesonnak túl sok dolga nem akadt. De a gépszíj már elkapta, vágyott a sikerre, pénzre, csillogásra, és fel is kerekedett Hollywoodba. Kapott is kisebb szerepeket, és élete célja akkoriban az lett, hogy „minden éjjel lerészegedjek, és annyi nő ágyába bújjak bele, amennyiébe csak lehetséges.”

Visszatérés

1986-ra maga is úgy érezte, hogy keresztúthoz érkezett, amikor meghívást kapott első igazán komoly hollywoodi szerepére a Misszió című filmben. „32-33 éves voltam, és ígéretes karrier állt előttem. Leforgattam néhány alibi-filmet, de azt már nem tudtam, hogy mit jelent valójában színésznek lenni.” A filmre készülve ekkor kezdett el a jezsuita rendről olvasni, és ekkor ismerkedett meg Daniel Berrigan jezsuita atyával, a film szakmai tanácsadójával, aki „különleges történeteket mesélt az életéről és arról, hogy milyen jezsuitának lenni.”

És ahogy a jezsuita lelkiséggel egyre mélyebben megismerkedett, Neeson katolikus hitének egy teljesen új oldalát fedezte fel. Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlataiban olvasta, hogy a jezsuita rend alapítója arra biztatja követőit, képzeljék magukat a Biblia egy-egy szereplőjének a helyébe, és az ő személyén keresztül próbáljanak meg belépni a történetbe. Próbálják meg beleélni magukat, hogy az adott szereplő mit láthatott, hallhatott, érezhetett. És akkor Neeson rádöbbent, hogy a nagy orosz színészmester, Konsztantyin Sztanyiszlavszkij is pontosan ugyanezt csinálta.

„A dél-amerikai dzsungel kellős közepén megértettem, hogy Sztanyiszlavszkíj a híres módszerét az ignáci Lelkigyakorlatokra alapozta. Igazi megvilágosodás volt ez a számomra, és összehozta az életemnek addig két különálló részét. Az ír katolikus vonal összekapcsolódott a színészmesterséggel, mert megértettem, hogy egy jó alakítás imádság is lehet. Ez nagyon sokat jelentett nekem, igazi üzenet volt Istentől.”

És Neeson az imádságnak ezt a formáját azóta mások szolgálatába állítja. „A színészi játékomat mint imádságot másokért ajánlom fel. Valakiért, aki közel áll hozzám, esetleg együtt dolgozom vele, vagy valakiért, aki meghalt. Amikor a színpadra menet beugrik valakinek a képe, érte ajánlom fel az aznapi alakításomat. Az imának ez a formája nagyon különleges. Ha az ember egy héten nyolcszor vagy kilencszer is játszik egy darabot – hétköznap minden este, hétvégén pedig naponta kétszer – akkor egészen váratlan mélységek tárulnak föl előtte.”

A szent és a profán

Neeson egyik legszebb imája minden bizonnyal az az alakítása volt, amit a Darkman című filmben nyújtott 1990-ben – ebbe szeretett ugyanis bele Natasha Richardson, Vanessa Redgrave és Tony Richardson lánya, akit három évvel később el is vett feleségül. Életébe ezzel beköszöntöttek a boldog békidők. Imádta a feleségét, akitől két fia – Michael és Daniel – született, olyan megaprodukciókban kapott szerepeket, mint a Star Wars vagy a Schindler listája, amiért Oscar-közelbe is került. Ő volt Aslan a Narnia krónikáiban, ő volt az Igazából szerelem sztárja, 2005-ben a Simpson családban egy szimpatikus papnak kölcsönözte a hangját, aki rövid időre katolikus hitre térítette Homert és Bartot. Egyszóval szépen alakult minden 2009-ig, amikor a felesége Kanadában egy síbalesetben meghalt.

Imádott felesége halála nagyon megviselte Neesont, nem tudta feldolgozni mindmáig. Azóta (egy rövid udvarlást leszámítva) egyedül neveli két fiát, és szülőként egyáltalán nincs megelégedve avval, amit maga körül lát. „Nagyon utálnám, ha ma kellene fiatalnak lennem, annyira el vannak árasztva a hétköznapjaink a szexualitás legkülönbözőbb formáival – ez ömlik ránk mindenhonnan, a médiából, a reklámokból, mindenhonnan és ez nagyon összezavarja a fiatalokat.” Neeson úgy gondolja, hogy a világnak ez a túlzott átszexualizálása tönkreteszi a szeretetalapú kapcsolatokat.

„Az a nagy probléma, hogyha valamivel túlzott közelségbe kerül az ember, az egy idő után megszűnik ’szent’ lenni, és átkerül a profán területére. A szexualitás pedig egy nagyon különleges dolog. Tele van titokkal és csodával, és nagyon nem szeretném, ha teljesen elsúlytalanodna, mert ennél sokkal többet érdemel.”

A szószok sikerébe az új konyhai gépek is besegítenek. Így születik a „mindent, ami éppen otthon van összemixelünk, és mindenre rátehetünk” finomság. A levesből kimaradt főtt zöldségtől kezdve, a konzerv hüvelyeseken át, sajttal, vajjal, túróval dúsítva és fűszerezve. Kenhetjük kenyérre, mártogathatjuk, öntetként is fogyaszthatjuk, rakhatjuk tésztára, rizsre.

Természetesen, a drága alapanyagokat mindig helyettesíthetjük hasonló ízű hozzáférhető alapanyagokkal. Nem kell hát más, csak egy kis kísérletező kedv és egy jó botmixer.

Az én alap krémem

Nálam minden ilyen kence barnára, édesre pirított hagymával kezdődik. Mielőtt a tüzet a pirított hagyma alatt lekapcsolnám, a forró zsiradékba még beleteszem a szeletelt fokhagymát, a zöldfűszereket (petrezselyem zöldje, metélőhagyma, bazsalikom, majoranna, szurokfű, kevés kakukkfű), és egyéb száraz fűszereket (darált kömény, kevés bors, kurkuma, szerecsendió) és fél percig kevergetem, hogy minden kiadja az ízét, illatát. Az edényt a tűzről levéve, beleteszem a sajtot, a joghurtot, vagy a vajkrémet, főtt tojást, mustárt, paradicsom pürét, tökmagot, vagy fenyőmagot, és más alapanyagot, s már jöhet is a botmixer. (Egy edényt használhatunk, így kevesebb lesz a mosogatni való.) A végén sózzuk, de óvatosan, és közben mindig kóstoljuk meg.

Spenótos pesto

Hozzávalók (10 szendvicshez): 25 dkg fagyasztott spenót, 10 dkg reszelt parmezán, (lehet füstölt sajt is), 5 dkg fenyőmag (helyettesíthető napraforgómaggal, mogyoróval), 1 marék szárított, vagy friss bazsalikomlevél, 2 gerezd fokhagyma, 2 dl olívaolaj, 2 evőkanál citromlé,
kevés só.

Olvasszuk ki a spenótot, hogy folyjék ki a leve. A felével turmixoljuk pépesre a bazsalikomot, fokhagymát, fenyőmagot (tökmagot) és a parmezánt (más sajtot). Fokozatosan öntsük bele az olivaolajat, hogy sűrű masszát kapjunk. A végén keverjük bele a citromlevet, majd adjuk hozzá a maradék spenótot. Tésztával tálaljuk.

Medvehagymás pesto

Hozzávalók:
1 csokor medvehagyma, 1 dl jó minőségű olivaolaj, kakukkfű, tárkony, darált fenyőmag, vagy napraforgómag, reszelt sajt.

A megmosott, megszárított medvehagyma levelét vágjuk apróra, majd alaposan keverjük össze 1dl olívaolajjal, szórjunk bele kakukkfüvet, tárkonyt, adjunk hozzá darált napraforgómagot, kevés reszelt sajtot, sózzuk.

Egyszerű burgonyakrém

Egy főtt burgonyát lereszelünk, hozzá adunk 5 dkg vajat, 1 dl tejfölt, kevés törött fehérborsot, kevés mustárt, fél mokkáskanál őrölt szerecsendió-virágot, sózzuk és mixeljük össze.

Újhelyi túrókrém 

Egy nagyobb vöröshagymát pirosra pirítunk, 10 dkg juhtúrót és ugyanannyi tehéntúrót villával összetörünk, annyi tejfölt adunk hozzá, hogy krémes legyen akár keverjük, akár turmixoljuk, majd ízesítjük sóval, köménnyel, kaporral, kevés piros paprikával. A végén megszórjuk apróra vágott metélőhagymával.

Paradicsomos szendvicskrém

Hozzávalók:

2 ek. teljes kiőrlésű liszt, 5 ek. Olaj, 3 gerezd fokhagyma, 3 dl paradicsompüré, 1 csokor petrezselyemzöld, 1/2 kk. só, 1 ek. pirospaprika, 5 dkg reszelt parmezán (vagy más) sajt, 2 kk. citromlé.

Az olajat felmelegítjük, rászórjuk a lisztet, sárgára pirítjuk, majd hozzákeverjük az összetört fokhagymát, a paradicsompürét, a felaprított petrezselymet, sót és pirospaprikát, majd addig főzzük, amíg sűrű nem lesz. Utána kicsit hűlni hagyjuk, és belekeverjük a citromlevet és a sajtot. Tálacskába tesszük, és tálalásig hűtőben tartjuk. Rizzsel, vagy krumplis tésztával is nagyon finom.

Jókai tojásos krém

Főzzünk meg annyi tojást, ahány személy számára készítjük a krémet. Pirítsunk meg apróra vágott húsos szalonnát, és mielőtt a tüzet lekapcsoljuk, tegyünk a forró zsiradékba petrezselyem zöldjét, bazsalikomot, majorannát, darált köményt, és hagyjuk kicsit kihűlni.

A tojások fehérjét apró kockákra vágjuk. A sárgáját pedig összekeverjük kevés tejföllel, mustárral, sózzuk, borsozzuk, majd az egészet összekeverjük, kenyérre kenve fogyasztjuk.

Geary ijesztő körképet fest kontinensünk helyzetéről a berlini fal és a vasfüggöny leomlása, a Szovjetunió megszűnése után, amikor az addig mesterségesen elfojtott indulatok kitörtek, és megrázták, nem egyszer robbanással fenyegetik Európát. A viták, az autonómiaigények és területi követelések végső érvüket mindig a régmúltból húzzák elő, arra az időre, az ókor végére, a középkor elejére hivatkoznak, amikor a mai népek, nemzetek kialakulása megkezdődött.

A szerző azt igyekszik bemutatni, mennyire hamisak az ilyen érvelések a történelmi tények tükrében, mennyi mítosz és történelemhamisítás övezi azt a hosszú, 400 és 1000 között lejátszódó összetett folyamatot, amelyben Európa mai népei megszülettek. Le kívánja rántani a leplet a hibás feltételezésekről, főként arról, hogy e népek olyan különálló, szilárd, változatlan egységek volnának, melyek a maguk sajátos kultúrájával, nyelvével, hagyományaival, nemzeti karakterjegyeivel együtt valamikor a középkor hajnalán egyszer s mindenkorra készen kerültek elő a népvándorlás kohójából.

A népek és kisebbségek területi követeléseit egyes politikusok arra alapozzák, hogy „ki volt ott előbb” egy-egy területen, mintha ez az „első foglalás” végérvényesen kijelölné a föld törvényes birtoklásának földrajzi határait, függetlenül a későbbi évszázadok mozgásaitól és attól, hogy ma kik élnek az adott területen. Életveszélyes elgondolás. Pedig az etnikai nacionalizmus és a szuverenitásnak az az igénye, amely az 1990-es évek óta Kelet- és Közép-Európát jellemzi, nem is régi keletű, alig több mint egy évszázada, a 19. században alakult ki, s vele együtt a nemzetek eredetéről szóló mítoszok. Európa népei azonban mindig sokkal képlékenyebbek, összetettebbek voltak, mint ahogy a 19. századi és a mai nacionalizmus állítja. Igaz, a népek nevei sok száz éve változatlanul léteznek, ám azok a társadalmi, kulturális valóságok, amelyeket a nevek hajdan takartak, igen távol állnak a mai állapottól. Mi az, hogy nép, nemzet, etnikum?

 A szerző szerint Európa létkérdése, képes lesz-e kialakítani egy új, igazabb, tisztább felfogást ezekről a kérdésekről. Ez az, amire érdekfeszítő könyvében törekszik.

Van azonban valami, ami ellen határozottan tiltakoznunk kell. Miközben Geary meggyőzően cáfolja a népek, nemzetek kialakulásának hamis mítoszait, azt sugallja, mintha azokkal együtt az olyan értékeket is a poros és veszedelmes régiségek lomtárába kellene dobni, mint a nemzeti érzés, a hazaszeretet, sőt maga a nemzet fogalma. Ezzel szemben szilárdan hisszük, hogy nemzetfogalmaink történelmi fejlődés szülöttei ugyan, mégsem átmeneti tünemények kontinensünk elkövetkező históriájában, és Európának, az Európai Uniónak csak a nemzetek Európájaként van jövője.

Patrick J. Geary, A nemzetek mítosza (Európa népeinek megszületése a középkorban). Atlantisz Kiadó 2014. 

A valóságshow-k végeláthatatlan soráról

A tévés show-kban éhes hírességek összeülnek, kotyvasztgatnak, és osztályozzák egymás főztjét. Ki tudja, hány ilyen egy kaptafára készült műsor megy az összes csatornákon! Ha az ember külföldön jár, és belenéz az ottani tévék műsorába, mindig tudja, milyen licenc-turmix következik majd kis idő múlva nálunk is: való világ, túlélősziget, énekverseny, színitanoda, fogyókúra-bajnokság. Megvesszük az ócska forgatókönyvet, és majom módjára utána csináljuk olcsóért a nyugati tévéknek azt, amit ők is más, még nyugatabbi tévék levetett gönceiből turkáltak. Előre meg van adva, miről fogunk beszélni fél év, egy év múlva a fodrásznál, a boltban meg a velneszben. Ez az igazi eleve elrendelés, az istenek tudnak előre minden reakciónkról: tömegpszichológiai kísérletek nyulai lettünk. Hátborzongató kaland!

– Az előbb az egyik fotót látva felkiáltottál, hogy teljesen olyan vagy, mint az édesanyád. A külsődön kívül miben hasonlítasz rá?
– Az arcon minden ott van, amit átél az ember. Most volt nyolcvanéves, és megláttam ezen a képen magamat is nyolcvanévesen. Hasonlítunk olyasmiben is, hogy például ő is állatbolond, mint én, kutyákkal, macskákkal. Otthon még tengerimalacunk és ugróegerünk is van, most pedig egy darabban játszik két pinty, azok is nálunk kötnek majd ki. De hasonlítunk abban, is, hogy a mamámnak is sok barátnője van, jó a humora, szeret szerepelni, de sok szomorúság is van benne és a magány is része az életének. Én is nagyon szeretek mókázni, bohóckodni, nevetni, de gyerekkorom óta van bennem egy erős magányérzés. Nagyon sokáig voltam egyedül később is, mielőtt találkoztam a férjemmel.

– Ez nem szemlélődés inkább, mint szomorúság?
– Igaz, hogy szeretek szemlélődni, különösen mostanában. Fiatalabb koromban sokkal harcosabb energiák voltak bennem, mint most, de ahogy az ember öregszik és gyerekei lesznek, ahogy másfajta felelősség is van az életében, megváltozik.

Szeretem nézni az embereket és próbálom nem megítélni őket.

Nincs kocsim, nem is vezetek, ezért sokat utazom tömegközlekedéssel, és szeretek gyalogolni is. Közben meditálok, és nagyon szórakoztat az is, hogy figyelhetem a metrón az embereket, a gesztusokat, mozdulatokat; a tapintatlanságot, az egymásra oda nem figyelést, máskor meg a szeretet apró megnyilvánulásait. Az életünk tragikomikus kis jeleneteit, amely szomorú és csodálatra méltó egyszerre. Nemrég láttam Reisz Gábor filmjét, a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlant, tetszett az a jelenet, amikor a férfi fölpattan, mond egy monológot a villamoson, aztán visszaül. Egy ország idegállapota nagyon jól lemérhető a metrón.

– A saját családi, baráti, szakmai környezetünk sokszor nagyon elszigetel a tőlünk különböző emberektől, és elég egysíkú képet mutat a világból. Gondolom színészként még fontosabb, hogy ne így legyen.
– Az élet adja a legjobb mintát, de ez nemcsak színészként fontos tapasztalat, én nagyon szeretek egyszerűbb emberek között lenni. A legtöbb szeretetet a szeretteimen kívül például a kukástól kapom vagy az árusoktól, akik nemcsak odaköszönnek, ha meglátnak, hanem azt is megkérdezik, hogy vagyok. Ahogy a filmekben. Ilyen például Gabi a virágüzletből, mindig nála veszek virágot, ha Pesten vagyok. Szeretem azokat az embereket, akik kemény fizikai munkát végeznek, akik megszokták, hogy ha egy gödröt meg kell ásni, akkor neki kell állni és ha valamit meg kell mondani, akkor nem köntörfalaznak. Olyan szeretettel senki nem mondja, hogy áldja meg a családomat a Jóisten, mint a templom előtti hajléktalan, amikor megköszöni, hogy adok neki valamit.

– Ezt az egyszerűséget lehet a legnehezebb megjeleníteni egy szerepben.
– Nehéz. Sok technikás és virtuóz színésznő van, aki öt mondatban megcsinál tíz váltást, de ezt nem tudja. Csomós Mari viszont, aki az egyik legnagyobb, úgy mondja, hogy jó napot kívánok, hogy abban minden benne van. Emlékszem, a Csirkefejben alig volt pár mondata, amikor anyaként bejött a szatyorral, de elképesztően súlyos volt a jelenléte. Törekszem én is arra, hogy ilyen eszköztelenül is hatást tudjak elérni. Jó színész szeretnék lenni, és sokáig lenni a pályán, ha már nem pénzügyőr lettem…

– Ez is alternatíva volt?
– Rossz tanuló voltam, és mivel apám katona volt, oda tudott volna benyomni, de akkor már nagyon szerettem színházba járni, ezért más utat választottam. Szeretem ezt a pályát.

– Érzi az ember, hogy mikor lesz jó színész?
– Kállai Feri bácsi volt a színészmesterség-tanárom, és amikor végeztem 21 évesen, azt mondta: „Nusikám, magából negyvenévesen lesz igazán jó színész.” Hát, nem mondom, hogy frissen végzett színészként túlságosan feldobott, hogy majd húsz év múlva jó leszek. De azt hiszem, tényleg így történt. Persze voltak nagyon nekem való szerepek, Az üvegcipő Irmája például nagyon eltalált, mert akkor a valóságban is Irma voltam, naiv, állandóan szerelmes, teljesen másképp közlekedtem a világban, mint a többi ember, és nem értettem, hogy mindez miért mulatságos. Nagyon szerettem a Csehov szerelmeiben is játszani, életem egyik legnagyobb élménye volt, Kulka Jánossal nagyon közel kerültünk egymáshoz. A színész az idegrendszerével dolgozik, ki van szolgáltatva a másiknak a színpadon, és közben nagyon sokat megtud róla. A vágy villamosa is jókor jött, megértem Blanche szerepére.

Érzem, hogy mostanában ért össze a külsőm és a belsőm, anya lettem, mellettem halt meg az édesapám, ma már mást gondolok életről és halálról. 

– Mennyire változtatnak meg a szerepek?
– Előhozzák azokat a tulajdonságokat, amelyek lappanganak bennem. Például én otthon tréningruhás típus vagyok, de ha nagyon nőies nőt játszom, a szerep előcsalogatja ezt az énemet is, ha pedig bolondosat, akkor többet viccelődök. Móricz Tündérkertjében Károlyi Zsuzsannát, egy puritán, okos, kritikus nőt játszom, és néha otthon is észreveszem, hogy osztani kezdem az észt. Máskor meg nehéz gonosznak lenni, mert az ember jónak és kedvesnek szereti látni magát.

Kép

Györgyi Anna – Kép: Emmer László

– A Lyukasórában is részt veszel. Nem hálátlan feladat ma verset fölolvasni?
– Először nem is nagyon mertem elvállalni, mert a versinterpretáció a színészet esszenciája. Nagy kihívás, de nagyon jól érzem magam a forgatásokon, jó kicsit kiszakadni a színpadról és látni, hogy a költők és írók, akikről azt gondolod, hogy elvonulnak az élettől, mennyire élettel és humorral teli emberek. Ők még nem tudják, de ők lesznek a nagy klasszikusok, Lator László, Szabó T. Anna, Váradi Szabolcs, Lackfi János.

– Sokat szinkronizáltál és nagyon különböző karaktereket, Sandra Bullocktól kezdve Juliette Binoche-ig. Ezek szerint nem skatulyáztak be.
– Nem én válogatom a szinkronszerepeket, és örülök, hogy kevésbé karakteres, inkább olyan alakítható, pasztell vagyok, így sokfélét játszhatok. Sokat lehet a szinkronból is tanulni, ha olyan művészeknek adhatod a hangod, mint például Binoch, aki nagyon merészen kiteszi az emberségét, a nőiességét a szerepeibe. A többi szerepem is változatos, néha nem is gondolnám, hogy valakinek eszébe jutok egyes karakterekhez. Az új Goda Kriszta-filmben polgármester asszony vagyok, holott sose lennék polgármester. Szeretek például csúnya lenni. Szigarjev Guppijában még nagymamabugyit is vettem magamra, hogy ettől is slamposnak érezzem magam, ne csak látványra legyek csúnya.

Sokféle szerep megtalál, és mindegyikből tanulhatok. Jó színésznek lenni éppúgy folyamatos tanulás, mint jó embernek lenni.

– Milyen a jó ember?
– Szeretném úgy leélni a nekem kiszabott időt, hogy ne csináljak sok nagy bakit, ne ártsak másnak, ne bántsak meg tudatosan senkit. Szeretném a családomat egyben tartani, és a férjem mellett leélni az életem. Annyira meghatódom, amikor két öreg kézen fogva megy az utcán vagy megcsókolják egymást. Izgalmasabbnak találom megöregedni egy férfi mellett, gyerekekkel, unokákkal, figyelni, hogyan változunk, hogyan haladunk át a hullámvölgyeken, mint váltogatni a társakat.

– Épp a szakmai kiteljesedéskor hagytad ott a budapesti társulatot, mert a férjed Miskolcon kapott színházigazgatói állást, és emiatt alig találkoztatok.
– Az ingázás nagyon nehéz, nem kell ahhoz megcsalás, hogy fölőröljön egy kapcsolatot, elég, ha egész héten nem látjuk egymást. Ezért döntöttem így, hogy leköltözöm én is a gyerekekkel. Ez egy Pest-centrikus hivatás, a közönség nem tud semmit a vidéki előadásokról, de a szakma azért igen, azért ott vagyunk a fesztiválokon, kapunk díjakat. Majd valamikor vissza szeretnék keveredni, és tudom, hogy ha nekem lesz majd kihagyhatatlan lehetőségem, a férjem is támogatni fog.

– Nem volt abból konfliktusod, hogy a Miskolci Nemzeti Színházban a férjed, Kiss Csaba a direktor?
– Ha lehetne, nem ragaszkodnék ehhez a direktor oldalbordája szerephez. Ez egy nagy intézmény balettkarral, operaelőadásokkal, négy-öt játszóhellyel, én mindennap közöttük vagyok, és az emberek nem diszkrétek, az öltözőben sok mindent meghallok. Ezek többnyire férfiharcok, egymásnak feszülések. Mindenhol megvannak, csak egy társulatban minden egymás előtt zajlik. Általában nyelek egyet vagy hazamegyek pityeregni. Egyszer mondtam meg a magamét. Nem tudom, hogy jól tettem-e.

– A lányaitok jól viselték a vidékre települést?
– Nagyon alkalmazkodóak, nincsenek különösebb elvárásaik ezzel kapcsolatban. Ha elmondjuk nekik, hogy most mit miért kell csinálni, és érzik, hogy szeretet veszi őket körül, akkor teljesen benne vannak a mi döntéseinkben.

Kép

Györgyi Anna – Kép: Emmer László

– És neked könnyű volt a költözés?
– A Blaha Lujza térről egy kertes házba költözni nem nagy áldozat. Rendszeresen járok föl, Budapesten még három előadásban játszom, és járok föl tévéfelvételre, ilyenkor gyakran megyek vissza a lakásunkba. A miskolci házban, amit bérlünk, hatalmas terek vannak kevés bútorral, ezt nagyon élvezem. A családtagjaimmal ellentétben nem vagyok gyűjtögetős típus, idegesítenek a fölösleges tárgyak, szeretem, ha valami levegős és táncolni is lehet a nappaliban. Szükségem van a térre, a levegőre. Fiatalkoromban sokat utaztam egyetlen hátizsákkal, Törökországba, Vietnámba. Olyan jó más szokásokat, más környezetet látni! Szeretem az arab világot is. Emlékszem, egyszer apámat hajnali ötkor fölébresztettem, hogy Szia, Apukám!, ő álmosan megkérdezte, hogy Most érkeztél?, én meg azt válaszoltam, Nem, most indulok Velencébe vagy Prágába.

– Nehéz volt a viszonylag hosszú szabadság után elköteleződni és alkalmazkodni?
– Én akkoriban azt hittem, hogy nekem már nem lesz gyerekem, sőt, nekem ez nem is való, és eszerint is éltem 32 éves koromig, mindenféle állandóság nélkül. És akkor találkoztam a férjemmel. Nekem Csaba a Jóisten ajándéka, ebből fakad ma minden jó az életemben. Rá kell nagyon vigyáznom. Ezért is mentem Miskolcra, mert tudtam, hogy ez neki fontos lehetőség, és nem akartam, hogy emiatt öt évig ne lássa a gyerekeit. Kiderült mellette, hogy az anyaság nagyon is nekem való, ráadásul nem is vagyok egy laza anyatípus, mindent túlaggódok, tökéletesen szeretnék csinálni.

Három évig egyetlen éjszakát sem aludtak végig a gyerekek, és az volt a legfőbb vágyam, hogy csak egyedül elnyalhassak egy fagyit. Ugyanakkor olyan csodálatos látni őket, hogy szebbek, okosabbak, jobbak nálam. Az ember azért előbb utóbb megtalálja a maga kis szabadságát, én például moziba járok.

– Miért szoktál aggódni?
– Abba például beleőszültem, amikor a kicsi első osztályos lett, hogy minden a legjobban sikerüljön…

– Szerinted a színésznőség és az anyaság miért nem igazán passzol egymáshoz?
– Attól, hogy nincs benne rendszer. Vagy nappal nem vagyok otthon vagy éjszaka. Persze például az orvosok is így vannak ezzel. A reggeli fölkelés emiatt nagyon nehéz. A nővéremnek, aki kilenc évvel idősebb nálam, már két nagy fia van, unokákkal, sokszor vigyázott a lányokra, de hiába fektette le őket fél kilenckor, ha éjfélkor hazaértünk, kijöttek hozzánk a konyhába. Így nehéz fél hétkor fölkelni, nem tudunk rendesen reggelizni, a gyerekek általában csak bekapnak valamit a kocsiban.

Mindenki azt hiszi, hogy a színészek élete olyan bohém, pedig ez egy szerzetesi élet, pontos határidőkkel, csak nem rendszeres.

De a lányok nagyon édesek, a múltkor arra értem haza, hogy a kicsi nyolcéves áll a tűzhely mellett és gombás rántottát főz.

– Mivel tudnak neked meglepetést okozni?
– Most karácsonyra a nagyobbiktól, Annától kaptam egy festményt. Egy gyönyörű virágcsokor vázában, amelyben halak úszkálnak, gyönyörű színek és formák. A kicsitől, Lénától képeket kaptam felragasztgatva, rólunk. Az egyiken Csabával vagyunk ketten. Mindig fontosnak tartottuk, hogy a szeretetet testi közelséggel is kifejezzük. Ilyenkor persze a lányok rögtön megjegyzik, hogy Jaaj, Csóóókolóóznak!, de közben tudom, hogy nagyon fontos nekik is látni, hogy mi nagyon szeretjük egymást. Nekem nagyon jó az életem. Csak saját magam ronthatom el. Minden reggel meg is köszönöm, hogy életben vagyok, van családom. Teljesen ateista családban nőttem föl. Amikor apu meghalt – rákos volt és lefogyott harminc kilóra –, anyukám már nem bírta szegény, és az utolsó időben én voltam mellette a nővéremmel. Akkor, tíz évvel ezelőtt, megfordult velem a világ.

Olyan álmaim és tapasztalásaim voltak, olyan emberekkel találkoztam, hogy elkezdtem hinni. Egész más ember lettem. Azt hiszem, mindig kopogtattak az ajtómon, de csak én tudtam kinyitni, belülről.

– A gyerekeidnek ezt át tudod adni?
– Nem hiszem. Az ide vezető út olyan, mint a szerelmi csalódás, nem lehet megspórolni. Én el tudom mondani, amit gondolok, vagy megválaszthatom az iskolát, ahová járnak, de mindenkinek magának kell összerakni az egészet. Én sem vagyok kész vele, apránként rakosgatom azt a képet, ami alá majd ki lehet írni, hogy Györgyi Anna. Jó lenne azt mondani a végén, hogy tetszik, amit a képen látok.

A cikk a Képmás magazin 2015. márciusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

1. Az élet túl rövid ahhoz, hogy apróságokon bosszankodjunk.

Mindenki hallott már a fogkrémes tubusról, amire soha nem tekerik vissza a tetejét, felhajtva hagyott vécédeszkáról, szennyesbe dobott páratlan zoknikról, vagy mosogatóba ürített kávézaccról. Az említett lista természetesen az én türelmemet teszi próbára, csakhogy a másik félnek is akadnak hasonló panaszai. Miért dobálok ki minden szemétnek látszó tárgyat, ami még hasznos lehet. Miért pakolok el mindent olyan helyre, ahol ő tuti nem találja meg. Miért nem igazítom vissza a kocsiülést és a visszapillantó tükröket magam után. Túl sok izgalmas lehetőség rejlik egy házasságban ahhoz, hogy elcsépeljük ilyen bagatell rigolyákkal. Egy másik bölcs tanácsadóm erre egyszer azt mondta: „Légy úrinő!”. Egy úrinő nagylelkűen és méltósággal huny szemet a jelentéktelen dolgok felett.

2. A másiknak is vannak szempontjai.

Elsőre talán elsétálnánk egy ilyen mondat mellett, pedig arra sarkallja a női nemet, hogy a „drámatagozatos”, én-központú megnyilvánulások helyett gondoljon bele a másik helyzetébe is. Én speciel hajlamos vagyok visszaélni fejlett kommunikációs és kritikai készségeimből adódó előnyömmel, és a fejemben előre leforgatott vitába úgy belelovallni magam, hogy szűk szavú férjemnek esélye sem marad a megszólalásra. Ilyenkor aztán bármit is akartam, úgy járok, mint nyuszika a fűnyíróval a jól ismert viccben.

3. Ne feküdj le haraggal.

Nem tudok annál kimerítőbb elfoglaltságot, mint amikor úgy vonulok vissza a nap végén, hogy csordultig vagyok dühvel, és azzal próbálom „büntetni” a másikat, hogy nem szólok hozzá, hanem magamban puffogok. Reggelre nem csak a fejem fáj, és a szemeim lesznek karikások, de az éjjel folyamán a bolhányi frusztrációból valahogy elefántnyi szakadék lesz közöttünk, amit ha még tovább görgetek magam előtt, nem csak a felhőtlen házasságom, de a saját egészségem is veszélybe kerül.

4. Megbocsátani tudni kell.

Ez akár az előbbi bölcselet folytatása is lehet. Mennyivel könnyebb, üdítőbb és célravezetőbb a megbocsátás, mint a haragtartás! A manapság oly elterjedt és sokrétű stresszlevezető technikák között ezt az egyszerű aranyszabályt vajon miért nem emlegetjük és gyakoroljuk sűrűbben?!

5. Csak őszintén.

A modern pszichológiát kedvelő és ismerő mai nők számára ezt úgy is fordíthatnánk: csak semmi játszma! Néha azt hisszük az indirekt kommunikáció, a rejtett manipuláció biztonságosabb és hatékonyabb módja céljaink elérésének. Pedig valójában iszonyatosan sok energiába kerül, és szinte soha nem válik be. Én például hiába sóhajtozok fél nap hangosan és látványosan mártírarcot vágva, az én uram még soha nem kérdezte meg ilyenkor: „Édesem, csak nem nyomja valami a lelked? Szeretnél beszélni róla?” Csakis az vált be, ha eléálltam, és megmondtam, mi a gond. Meglepő, mennyivel reakcióképesebb az a férfi, akinek érthetően és egyszerűen megmondjuk, mit szeretnénk.

6. A jó kapcsolat nem jár alanyi jogon.

Ez utóbbi az én személyes kiegészítő tételem. Akárcsak a gyereknek a jutalom, a felnőtt embernek is jár a hála, amiért nap mint nap szeret és szerethető. Ha jól csináljuk, ez oda-vissza hat, és a végén nyálas, mások számára idegesítően idilli pár leszünk.

A cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>