Míg a rendetlenség általában szúrja az ember szemét, az kevésbé tűnik fel, ha valakinél „minden élére van állítva, és ragyog.” Illetve feltűnik, de nem tekintjük ezt negatívumnak. Természetes, ha egy lakáson látszik, hogy élnek benne, viszont van, aki tökéletességre vágyik, és ennek érdekében folyamatosan pakolgatja tárgyait és takarít. Ez már nem rendszeretetnek, hanem problémának tekinthető. „A rendezgetési, rendrakási kényszer szorongás-alapú probléma. De persze vannak ennek fokozatai. Súlyos esetben, ha valaki kényszeres személyiségzavarban szenved, intenzív, akár testi tünetekkel járó szorongást él át, ha körülötte nincs minden a legnagyobb rendben. Például, ha valami nem a helyén van az asztalán, vagy csak egy kicsit is ferdén áll” – mondja Dr. AlmásiKitti klinikai szakpszichológus.

Szorongató gondolatok

Önmagában tehát nem mondható betegesnek, ha valakinél otthon minden élére van állítva.

Azonban, ha valaki környezete szerint fölöslegesen tölt rendrakással vagy takarítással napi több órát, és emiatt elhanyagol más tevékenységeket, érdemes odafigyelni.

Jó példa erre az, amikor valaki az egyszer már rendbe rakott szobában a tárgyakat rendszeresen újra rendezgeti, az esetleges elmozdítás miatt pedig intenzív késztetést érez arra, hogy visszaigazítsa, mondván, úgy nem volt szimmetrikus vagy szabályos. Ez a tevékenység már a beteg szociális életében is rombolást okoz, abból is kiragadhatja őt. Ilyenkor már mindenképpen szakemberre van szükség.

Mint Almási Kittitől megtudtuk,

a rendmániát, kényszeres cselekvést okozó szorongás hátterében többnyire az áll, hogy az érintett azt hiszi, valami rossz dolog történik vele, ha a környezetében nincsen rend.

Az persze széles skálán mozog, hogy az illető mitől fél, de a lényeg minden esetben az, hogy a beteg környezetének tökéletesnek kell lennie, máskülönben az érintett nem lehet nyugodt. A rendre való törekvés emiatt egészen komoly problémát is okozhat, hiszen szinte soha nem tud megnyugodni az illető, mert nincs befejezettség-élménye.

Rettegett rendrakás

A renddel kapcsolatos másik viselkedési probléma, amikor valaki nagyon hanyag, és képtelen rendet tartani maga körül. „Ez alatt persze nem azt értjük, amikor valakinek rendszerezett az élete, de az életritmusából adódóan nem mindig tartja helyén a tárgyait, vagy éppen nem ragyog az otthona mindig a tisztaságtól. Az emberek többsége jellemzően rendet tud tartani maga körül, és legalább a nap végére rendezi lakása állapotát, nem hagyja például halomba gyűlni a mosására váró ruhákat. Azaz saját képességei és adottságai szerint vállal feladatokat, és így azok miatt nem hullik szét az élete. Viszont vannak olyanok, akik mindig elcsúsznak az ügyeikkel, nem jól osztják be az idejüket. Ők már nagy eséllyel hagyják folyamatosan szanaszét a tárgyaikat, nincs egy tiszta ruhájuk, a mosogatójukban tornyosulnak a mosatlan edények. Azaz egyszerűen áttekinthetetlenné válik a környezetük, és azzal együtt az életük. Aki ugyanis nagy rendetlenségben él, jellemzően az életben is csak sodródik, darálógépben érzi magát, nem éli igazán a saját életét” – hangsúlyozza a szakpszichológus.

A hanyagság hátterében sokszor valamilyen hangulatzavar áll. Amikor ugyanis valaki „kezd szétesni”, amikor kezd az időbeosztása szétzilálódni, akkor a rend és tisztaság kérdését is kezdi elhanyagolni. Ez is jelezheti tehát a pszichés állapot romlását.

Segítő tükör

A fenti problémákra megoldást elsősorban a pszichoterápia jelenthet, főleg akkor, ha a háttérben komolyabb kényszerbetegség vagy depresszió áll. „Kényszerbetegek esetében a helyzetet nehezíti, hogy bár ők egy idő után nagyon szenvednek szorongásaiktól, de gyakran előfordul, szégyenérzetük miatt nem kérnek segítséget szakembertől. A problémát általában nehezen viseli a környezet, így inkább a rokonok és barátok biztatják a betegeket megoldás keresésére vagy egyéb probléma miatt keresik fel az érintettek a terapeutát, és közben fény derül erre a zavarra is” – mondja Almási Kitti.

Ilyen esetben a kezelés lényege az, hogy a páciens engedje el azt a fajta biztonságkeresést, ami csak a rendhez köthető. Ez általában úgy érhető el, ha megtanulja másként értékelni a szituációt, annak veszélyes következményeit, valamint a cselekedetei funkcióját, illetve, a másik esetben, rendezi az életét.

A lényeg az, hogy a beteg akarjon változtatni a helyzeten. Emiatt a barátok és a rokonok legtöbbször csak annyit tehetnek, hogy tükrözik az állapotokat, azaz jelzik a problémát, és elutasítás helyett hozzátartozójukat elindítják a segítségkérés irányába. Elmondják neki, hogy régebben más szokásai voltak, újabban kényszeresen rendmániás lett, vagy éppen azt, hogy képtelen rendet tartani maga körül, és jó lenne, ha megint ugyanolyan lenne, mint régen.

A férfi fekete bársonyzekét viselt, olyat, amilyet romantikus festők hordtak a századelőn. Kilógott a kisvárosi könyvtár különös miliőjéből, de kilógott volna akárhonnan. Verseskötet volt a kezében. Odapillantottam, majd fölnyitottam egy novelláskötetet, egy másikat, már készültem továbbmenni, be a házba, amikor a könyvéből föl se nézve a férfi megszólalt:

– Üljön le.

Fölemelve a fejét hozzátette: 

– Kérem.

Leültem. Nem szóltam semmit. Jó néhány másodperc elmúlt, míg végre fölnézett.

– Most vagyok itt először.
– Én is.
– Egy sort kerestem. Egyetlen mondatot.
– Megtalálta?

Nem válaszolt. Megdörzsölte a homlokát, rám nézett és becsukta a könyvet.

– Nem zavarom néhány kérdéssel? Maga nő. Egy nőhöz szeretném intézni a kérdéseimet.
– Kíváncsivá tesz – mondtam, és tényleg kíváncsi lettem.

A férfi csavargatta a bajszát, hallgatott. Jó ötvenesnek néztem, barázdált arca többnek mutatta, de a szeme… Nagy, olajos barna szeme volt, ha szembenézett, aranyló meleg fények sugároztak a tekintetéből. Mindez érthetetlen ellentétben volt azzal a mozdíthatatlan szomorúsággal, ami ott ült körülötte. A könyvet becsukta, felállni készült.

– Elkísérhetem?
– Most mondta, hogy üljek le.
– Inkább elkísérném.

Kimentünk a kerti úton, a férfi ment elöl, követtem. Egy platánsor alatt sétáltunk, amikor beszélni kezdett.

– Azt akarom megtudni, hogy lehet-e bűn a hűség. Véthet-e valakinek az ember azzal, hogy hűséges?

Egymás mellett mentünk. Kihalt volt a sétány.

– Egyetlen asszony mellett élek. Már sok éve. De nem volt ez mindig így. Valaha a munkám utazáshoz kötött. Vonatoztam hétfőtől hétfőig. Tudja mi az, restikben vacsorázni? Olcsó szobákban éjszakázni?  Volt nekem feleségem, két apró lányom is volt. De hozzájuk nem voltam hűséges. Elmentem tőlük hétfőn, visszamentem hozzájuk szombaton. S közben azokon a vándorlós éjszakákon annyi minden történt. Annyi volt már a történet körülöttem, hogy nem is mertem belegondolni…
– Miért nem keresett más munkát?
– Kényelmes volt. Nem kellett gondolkodni. Úton lenni… Örökkön úton lenni, az annyi, kicsit felmenti az ember magát. Mindig van valami haladék…
– De ha ennyire érezte…?
– Lusta voltam. Tudatlan. Talán gyáva is ahhoz, hogy az egész életünket átgondoljam. Mire a változtatás vágyáig eljutottam, elhagyott a feleségem. Vitte a két kislányt. Nem is voltak már olyan kicsik.
– Hány évesek voltak?
– Tizenkettő és kilenc.

Megálltunk. Lehajolt egy zöld szárú platánlevélért. Sodorgatta az ujjai közt.

– Úgy fájt, majd belehaltam. Azt éreztem, bármi történt, ezt nem érdemlem.
– Szoktak találkozni?
– Nem.
– Miért nem?
– Hova utazzak utánuk… Ausztráliába ment.

Sokáig hallgatott. Mintha megbánta volna már, hogy itt sétál velem.

– Most egyedül él?
– Nem tudok én egyedül élni. Az nem embernek való. Egyedül kelni, magadban lefeküdni… Három hosszú évig így ment. Aztán… Lehetetlen történet… Rám talált valaki.

Megint elhallgatott. Egy kavicsot rugdalt. Felém fordult.

– Egyáltalán érdekli ez az egész magát…?
– Nem sétálnék itt…
– Mellettünk lakott évekig. Lány volt még akkor. Szaladni láttam, elmenni, megjönni. Szabad volt és szép… A szelek lehetnek ilyen szabadok a tenger fölött…
– A szabadsága vonzotta magát…
– Talán az is… Vitorlát bontottunk… és a mi szabad, közös hajónk röpült a vizeken… Sokáig.
– Milyen költői…
– Igen, szárnyaltunk. Együtt. Aztán velem valami történt. Rátelepedtem. A szerelmemmel, a hűségemmel. Ott akartam lenni mellette minden pillanatban. Ébren és álmában.
– Még mindig utazott?
– Már rég nem utaztam. Nem mentem semerre, mint egy kutya, csak a nyomában jártam. Azt mondta egyszer, nehéz az én hűségem, mint a föld. Azt mondta, agyonnyomja…

Eldobta a platánlevelet.

– Mondja, bánthat a hűség? Fojtogathat valakit a ragaszkodás?

Nem válaszoltam. Aztán valami ilyesmit mondtam, hogy bizalom… Bizalom nélkül fojtogathat…

Nekidőlt egy fatörzsnek. A bajuszát tekergette, mint a kert mélyén abban az elvarázsolt könyvtárban és merőn nézett rám. Aztán legyintett és kesernyésen elmosolyodott.

– Nem baj, ha most elköszönök…? Szép kis alak, gondolhatja…
– Ott, abban a könyvben… Megtalálta, amit keresett?
– Meg. De ne kérje, hogy most verset mondjak…

Megfordult, elindult visszafelé. Néztem utána sokáig. A bizalom, gondoltam, és sajnáltam, hogy vége lett a délelőttnek. Láttam a verset, ott volt előtte nyitva a könyv… Igen, József Attila. Alig vártam, hogy hazaérjek. Az agyonolvasott kis zöld kötetben nem volt nehéz kikeresnem…

Ha nem szorítsz úgy kebeledre,
mint egyetlen tulajdonod,
engem, míg álmodol nevetve,
szétkapkodnak a tolvajok
s majd sírva dőlsz a kerevetre:
mily árva s mily bolond vagyok!

Ha minden percben nem kecsegtetsz,
hogy boldog vagy, mert nekem élsz,
görnyedő árnyadnak fecseghetsz,
ha gyötör a magány s a félsz.
Nem lesz cérna a szerelmedhez,
ha úgy kifoszlik, mint a férc.

Ha nem ölelsz, falsz, engem vernek
a fák, a hegyek, a habok.
Én úgy szeretlek, mint a gyermek
s épp olyan kegyetlen vagyok:
hol fényben fürdesz, azt a termet
elsötétítem – meghalok. 

A tévécsatornák, ha nézettséget szeretnének növelni, elővesznek egy Bud Spencer és/vagy Terence Hill mozit. Mert ezek a produkciók sokadszorra is megunhatatlanok és minden korosztály élvezi őket. Sokan próbálták már megfejteni, hogy mi tetszik annyira az embereknek ezekben a filmekben. Terence Hill pályáján végigtekintve mi is teszünk most erre egy kísérletet.

Német precizitás, olaszos lendület

Nagy a kísértés, hogy az ember Terence Hill egész pályafutásának és személyiségének kettősségét a származásával magyarázza. A színész ugyanis német anyától és olasz apától született Mario Girotti néven 1939. március 29-én, Velencében. Két és fél éves korában aztán Németországba költöztek anyai nagyszüleihez, Drezda közelébe, pont időben ahhoz, hogy megélhessék a város szétbombázását. Miközben körülöttük a szövetségesek gyújtóbombái hullottak Drezdára, a kis Mario édesapja Assisi Szent Ferenc írásaiból olvasott fel a fiának. Mind a kettő meghatározó élmény lett a kisfiú számára. Csodával határos módon a család túlélte Drezda elpusztítását és visszaköltözött Olaszországba. Mario 12 éves volt, amikor egy hirdetés jelent meg az egyik római napilapban, hogy a neves rendező, Dino Risi fiatal fiúkat keres készülő új filmjéhez. Jelentkezett, kiválasztották, és így lett a Vakáció a gengszterekkel az első filmje.

Terence Hill személyiségét egyrészről rendkívüli fegyelmezettség, másrészről pedig kirobbanó szereplési vágy jellemezte.

Arra a kérdésre, hogy milyen gyerek volt az iskolában, csak annyit felelt: „Jó.” A szülei ezerféle sportra beíratták, hogy a fegyelmezettsége mellett meglévő hiperaktivitását legyen hol levezetnie. Járt úszni, evezni, szertornára, atletizálni, vívni, lovagolni, síelni. Egy ideig csapattársa volt egy bizonyos Carlo Pederesoli, akit később Bud Spencerként kap hátára a világhírnév. „Már akkor csodáltam Budot, mert remek úszó volt, de az edzéseken eléggé lustának láttam. Biztos vagyok benne, ha nem lógja el az edzéseket, akkor még olimpiai bajnok is lehetett volna belőle.” Pedersolinak ezt a laza hozzáállását furcsállotta és némileg irigyelte is a kis Mario, aki perfekcionizmusa miatt éjszakákon át képtelen volt aludni első filmje forgatása alatt, mert attól félt, hogy elfelejti a szövegét.

Nem is jósolt neki senki nagy karriert a filmes szakmában, és maga sem volt biztos benne, hogy tényleg ez lenne a hivatása.

Cowboy születik

1960-ban beiratkozott a római egyetemre, ahol filozófiát és irodalmat kezdett hallgatni, ami nagyon jól illett természetének csendesebb, visszafogottabb részéhez. Három évvel később Burt Lancesterrel, Claudia Cardinaléval és Alain Delonnal leforgatja A párduc című filmet, amely végképp meggyőzi, hogy a színészetet válassza. Otthagyja az egyetemet, majd rövidesen Olaszországot is. Mediterrán hazájában ugyanis már komoly ismertségre tett szert mint „Itália kedves kis vőlegénye”, és csak ilyen szerepeket osztottak rá, amit az akkor még mindig Girotti néven szereplő színész már eléggé unt.

Másik hazájába, Németországba ment, ahol éppen akkor folytak az előkészületek, hogy német-jugoszláv koprodukcióban megfilmesítsék May Károly Winnetou-történeteit. Ám míg ő Némethonban forgatta a vadnyugati történeteket, addig Itáliában hihetetlenül felfutóban volt a műfaj olasz változata, a „spagettiwestern”. És Girotti nem bírta ki, 1967-ben visszatért, de úgy érezte, már lekéste a vadnyugati hullám csúcsát.

A spagettiwestern műfaja addigra már valóban túl volt a zenitjén, de valami más volt készülőben – ami aztán egy életre meghatározta Girotti sorsát.

Terence és Bud

Persze vadnyugati történtek továbbra is készültek Olaszországban, az első újra itt forgatott filmje is ilyen volt, ami a Rita, a vadnyugat réme címet viselte. A filmmel párhuzamosan készítette Giuseppe Colizzi rendező az Isten megbocsát, én nem! című filmet. Illetve csak készítette volna, mert az egyik főszereplő, Peter Martell a tettlegességig összeveszett a barátnőjével, és amikor meg akarta rúgni, a nő hirtelen félreugrott, a színész pedig azzal a lendülettel a falba rúgott és eltörött a lába. Colizzinek nagyon gyorsan kellett találnia valaki mást, és teljesen véletlenül botlott bele Girottiba, aki rögtön igent mondott.

Ez volt az a film, amelyben először összekerült Mario Girotti és Carlo Pedersoli. És ugyancsak ez volt az a film, amikor megszületett Terence Hill és Bud Spencer.

Terjesztési okok miatt ugyanis megkérték a két színészt, hogy angolosítsák a nevüket. „Elém tettek 20 angol nevet, hogy van 24 órám kiválasztani közülük egyet. Azért a Terence Hillt választottam, mert egyszerű, úgy kell ejteni, ahogy írjuk, és mert ugyanezek édesanyám nevének a kezdőbetűi (Hildegard Thieme).”

Az Isten megbocsát, én nem! az a film is, amelyikben Bud Spencer kidolgozta azt a speciális ütését, amit aztán annyiszor használt később, Hill pedig nem egyszerűen összerogyott tőle, hanem előbb felugrott, repült kicsit, majd úgy zuhant alá, mint „egy meglőtt galamb”. Továbbá ugyancsak ez volt az a film, amelyben a nagy vadnyugati komolykodás mellett először megjelent az irónia, a humor is.

Noha legtöbbször Enzo Barboni rendezte őket együtt, Hill szerint a dicsőség Colizzit illeti meg, mert az ő fejéből pattant ki a Bud Spencer -Terence Hill páros. „Colozzitól származott az ötlet, hogy minket ilyen kutya-macska párosként képzelt el. Colizzi elképesztően tehetséges volt a látványtervezésben. Sajnos nagyon fiatalon meghalt. Ő talált ki minket – mert az ilyen karaktereket ugyebár ki kell találni.” És miután Colizzi ezt megtette, jött Barboni, és Az ördög jobb és balkeze című filmmel megteremtette a spagettiwestern paródiáját, amelyben eleinte nem sokan hittek, végül viszont az egész világ remekül szórakozott rajta.

A legnagyobb dicséret

És innentől nem volt megállás, sorra jöttek a sikeresnél sikeresebb Spencer-Hill filmek. Időközben 1969-ben megszületett Hill első gyereke, Jess, majd néhány évre rá örökbe fogadtak egy másodikat, Ross-t (aki 1990-ben egy autóbalesetben meghalt). 1971-ben Hill családjával együtt Amerikába költözött, Massachusetts államba, ahol ugyanolyannak találta a vidéket, mint szeretett Rómája környékén, de itt legalább elbújhatott méretes ranchán a kíváncsiskodó tekintetek elől, és megvalósíthatta, amire mindig is vágyott: a nyugalmas földi Paradicsomot.

Fantasztikus sikerük ellenére Spencer és Hill elhatározták, hogy nem lovagolják meg szerencséjüket, évente csak egy közös filmet forgatnak. Kevés színész döntött volna ugyanígy. Utolsó közös produkciójukra 1994-ben került sor, már eleve kilenc év kihagyás után. Ez lett a Bunyó karácsonyig. Hill közben persze forgatott önállóan is filmeket, amelyek közül a Nevem: Senki a személyes kedvence. Lett volna lehetősége még sok mindenre, de nem kért belőle.

„Sokan mondták, hogy őrült vagyok, amikor nagy szerepeket és rengeteg pénzt utasítottam vissza, mert nem fért bele a felelősségérzetembe. De megérte, mert egyszer megállított az utcán egy anyuka, hogy csak így tovább, csináljam a filmjeimet, mert azokra biztonsággal elviheti a gyerekeit, nem fog valami csúnya meglepetésbe belefutni. Ennél nagyobb dicséretet soha nem kaptam.”

Terence Hill atya

Lassan elérkezünk ahhoz, amiért is Terence Hill bekerülhetett ebbe a sorozatba. A színész 1983-ban öltötte magára először a papi reverendát, amikor eljátszotta Don Camillót, akinek figuráját a legendás Fernandel tette felejthetetlenné. A filmszakmában először senki nem hitte, hogy ez jó ötlet. „Nagyon kitartónak kellett lennem, hogy megcsinálhassam ezt a filmet, mert rajtam kívül senki nem akarta. De én nem adtam fel, és végül (vállalkozó stúdió híján, a szerk.) én lettem a film producere és rendezője is egyben.”

És hogy miért is játszhat el egy cowboy hitelesen egy papot? Nos, Terence Hill filmjeiben mindig a jó győz, a rossz meg elnyeri büntetését, nem hal meg senki, nincs erőszak, a verekedések amolyan rajzfilm-bunyók, nincs szexjelenet és nincs durva beszéd. Kevés olyan színészt lehetne mondani, aki hitelesebben bújhatna egy pap szerepébe, mint ő. Annál is inkább, mert Terence Hill mélyen vallásos. „Igen, hiszek Istenben, és gyakorló katolikus vagyok. Nem szoktam erről gyakran beszélni, mert ez egy rendkívül személyes és becses dolog, a valláshoz fűződő viszonyom rendkívül bensőséges és folyamatosan változik. Alapvetően jó viszonyban vagyunk, boldog, komoly, néha haragos viszonyban, de mindenképpen élő és valódi viszonyban. Más is így van ezzel, még ha nem is tud róla.”

Don Camillo végül megcáfolt minden negatív várakozást, a nagyközönség hitelesnek találta Terence Hill atyát. Olyannyira, hogy a mind a mai napig aktív színész jóformán már nem is ölt mást magára, csak reverendát. Idén lépett ugyanis 9. évadába a 2000-ben indult Don Matteo – A szent nyomozó című sorozata, amelyben Hill egy detektív papot alakít, aki egy olasz kisvárosban, Gubbióban deríti fel a rejtélyes bűneseteket.

És hogy miért lehet egy biciklis pap sikeres a mai szexes, hullaházas, tébolydás és helyszínelős sorozatok között?

„Don Matteo olyan ember, aki soha nem ítélkezik, sosem tör pálcát azok felett, akik bűnt követnek el. Hiteles személy, aki folyton mosolyog, viccelődik és jó a humora. Okos ember, aki olyan értelmes dolgokat mond, amikkel én csak egyetérteni tudok. És mindezt úgy mondja, hogy mindenki megérti, még azok is, akik nagyon távol állnak tőle.”

Aszalványok

Hasonlóan volt ez régen – Lippai János, a 17. századi jezsuita kertész így írt a kert rejtett tartalékairól: „Abbúl is hasznot hajt a gyümölcsös kert, hogy ha valamely esztendőben bőven terem a gyümölcs, azt megaszalhatni, sok esztendeig eltarthatni, és szükségnek idején elől vehetni.”

A kerti és vadnövények terméseit az olcsó répacukor (s ezáltal a befőtt) megjelenéséig mindenhol aszalással tartósították. Elsősorban szilvából, almából, körtéből, ritkábban cseresznyéből, meggyből, somból készültek ilyen csemegék, melyekből akár eladásra is jutott – a zempléni hegyvidék falvaiból Kassára is kerültek így gyümölcsök. A napon vagy sütőkemencében, földbe vájt aszalóban szárított termények állandó felügyeletet kívántak, ezért remek találkozóhelyekké váltak a szilvásokba, szőlőkbe épített aszalóházak.

A parasztság évszázadok alatt alakította ki bevett fogásait, hiszen már a 16-17. századi jobbágyok is készítettek ilyen édességet főuraiknak. Ekkoriban még böjti étel és gyógyszer volt, a besztercei szilvát például orvosságként használták a német gyógyszerészek.

Persze nemcsak a módos rétegek éltek vele, a paraszti konyhának is fontos élelmiszerévé lett a 19. századra.

Téli leveseket készítettek belőle: az aszalt szilvát a Kisalföldön a bablevesbe tették, Erdélyben füstölt hús mellé, tárkonnyal, a Felső-Tiszántúlon pedig füstölt hús és torma mellé járt. Főztek persze pusztán a gyümölcsből is levest, habarással vagy vízzel, olykor kukoricakásával. Ha a szilvát diógerezddel töltötték meg, édesség lett belőle.

Citrom

A gazdag főúri konyhákra már ötszáz éve is jutott a hazai aszalványnál egzotikusabb gyümölcs: régi szakácskönyveinkben meglepve olvashatjuk, hogy a mártásokba citromot tettek. A 16. századi Szakács Tudomány ezt az egyszerű, ugyanakkor szellemes receptet őrizte meg nekünk:

„Az borjúhús pecsenyét forró vízben hányjad [tedd], hogy az nyers szagot elvonja. Azt igen szép vékony nyársra vond fel, főzd meg, süsd meg szép levesen. Mikor feladod, megborsoljad, az citromlevet ősd [öntsd] reá az tálban, megnyomogassad, hogy az citrom szaga meghassa, és úgy add fel.”

Az 1813-ban megjelent Orvosi füvészkönyvből (Diószegi Sámuel műve) azt is megtudhatjuk, hogy nem csak „sokféle kedves íző eledelek készítésére szolgál, orvosi haszna is sokféle van.” Így például limonádéként elkészítve (ekkoriban nem lehetett elterjedt, mert külön le kellett írni, hogy az ismert módon készült italnak ez a neve) hűsítőként használhatjuk; kevés sóval a „rothasztó hideglelésekben igen jó”; kávéba csepegtetve gyógyíthatjuk vele a „napos hidegleléseket”; fogyaszthatjuk skorbut és sárgaság ellen; héját gyomorerősítőként és szélhajtóként alkalmazhatjuk. Sőt, ha netán „valaki mérges gombát evett, vagy sok opiumot talált bévenni, annak mérgét a citromlé elöli.”

Narancs

A narancs leveléről Diószegi azt írta: „igen jó élesztő, serkentő erővel bír és teája az érzőinak rendetlenségében, nyavalyatöréshez hasonló rángatózásokban, sőt néha magában a nyavalyatörésben is hasznos orvosság.”

Az ebből a gyümölcsből készült ételeket 19. századi szakácskönyveinkben érdemes keresnünk. Ilyen különlegességeket találhatunk így:

„Tisztíts meg szokás szerint három csibét és spékeld meg szalonnával és süsd meg annyira, hogy szép sárgák legyenek. Most vess egy lábasba egy darab írósvajat, csinálj barna rántást, ereszd fel barna levessel, tégy bele fél narancs és fél czitrom levét és héját, vagy ha szükség, többet is, vess bele egy darab czukrot néhány szegfüszeggel, ebbe tedd bele a csibéket és főzd ki. Ha megfőttek, rakd tálba a csibéket s a levet szűrd rá. Mielőtt azonban asztalra adnád, hámozz meg egy szép édes narancsot és gerezdekre szelve ékesítsd fel vele a csibéket.” (Magyar Gazdasszony, 1864)

Vannak olyan szituációk, amelyeket szülőként meglepően rosszul élünk meg. Ilyen az, amikor szemünk fénye az általunk elvárt „azt teszed, amit mondok” helyett gyökeret ereszt az „azt csinálok, amit akarok” gondolat mellett.

Reggel 7 óra

– Hanna, gyere már ki a fürdőszobából, már egy órája bent vagy! Még Bencének és nekem is el kell készülnünk, el fogtok késni a suliból!
– Jól van, jövök már! Alig voltam bent öt percet!
– Bence ne pakold ki megint a játékokat, úgyis mindjárt indulnunk kell! Inkább kezdj el öltözni!
– Hanna, mégis hogy képzeled, hogy már megint ekkora rendetlenséget hagysz itt? Nem lehet így használni a fürdőszobát! Azonnal pakolj össze!
– De anya, akkor elkésünk...
– Jól van, akkor ha hazajössz az első dolgod az legyen...!
– Bence, azt mondtam öltözz! Még a táskád is a szobádban hagytad!

Bence csak grimaszol, és nem szól semmit. Otthon felejtik az uzsonnát, és mivel visszajönnek érte, elkésnek az iskolából.

Lehetséges-e feloldani ezt a szembenállást, és a napi harcokat lecserélni valami másra? Ehhez először is szemüveget kell cserélnünk, és meg kell néznünk a hétköznapokat a gyerekünk szemszögéből.

Csukjuk be a szemünket és képzeljük el, hogy így kezdődik a napunk: kelj fel, tedd le azt, menj felöltözni, moss fogat, moss kezet, pakolj össze, hozd ide, vidd vissza, kalpcsold le, csukd be, nyisd ki, ne azt, a másikat,  azt ne, ne, ne, ne... – Hogy érezzük magunkat? Jól indul ez a nap? Van kedvünk bárkinek bármiben megfelelni?

De hogyan tudunk változtatni?

Különítsük el a problémát és a gyermekünket, hagyjuk el a „te mindig” vagy „te sosem” kezdetű mondatokat, sőt, legjobb lenne a „már ezerszer mondtam” variánst is kihagyni a szótárból. Adjunk helyette információt, mondjuk el mi a probléma, és azt, hogy mi hogyan érezzük magunkat az adott helyzetben.

Nagyon nagy népszerűségnek örvendenek az „egyszavasok”, és jól variáltahók az írásbeli vagy rajzos üzenetek is. 

Minden itt felsorolt válasz, újabb lehetőség számunkra, hogy csökkentsük a NEM-ek, NE-k számát, hiszen ezek néha olyanok, mint olaj a tűzre...

– Hanna! – kopogtat Anya az ajtón – Hét óra, a busz 15 perc múlva indul!
– Nem néztem az órát, elkésem! – rohan ki Hanna.
– Bence, mivel már csak 15 percünk van, az nem lesz elég az autózásra és az öltözésre is.
– Az autó is jöhet velem öltözni?
– Ha rá tudod beszélni, hogy segítsen, benne vagyok!
– Hanna, a fürdőben az imént sokkoló élményben  volt részem!
– Ó, ott hagytam a cuccaimat!
– A földön. Nem tudtam bemenni az ajtón.
– Biztos mert siettetél! Ha maradtam volna még öt percet...
– Nagyon zavar engem ez a reggeli rohanás. Talán ki kéne találni egy időbeosztást a fürdőhöz, este beszélhetnénk róla, ha Apa is itthon lesz. Szeretném olyan állapotban használni a fürdőt, ahogyan hagytam.
– Időbeosztás? Nem tudom. Elraktam a szennyest, a többit délután összekapom valahogy.
– Az remek lesz! Köszönöm! Még becsomagolom az uzsonnákat, ide teszem a konyhapultra. Örülnék, ha mire visszajövök a fürdőből, valamiféle jó tündér bevarázsolná a táskátokba!

Persze előfordulhat, hogy mire visszajön, az uzsonnák ugyanott állnak, érintetlenül. De valószínűleg szemrehányás helyett elég ennyi:

– Gyerekek, az uzsonna!

Miben erősít meg ez a módszer vagy hozzállás?

Ha a problémát írjuk le vádaskodás nélkül, megkönnyítjük gyermekünknek, hogy ő maga is a problémára fókuszáljon. Ha információt adunk, a bizalmat építjük közöttünk. Úgy érezheti: Anya és Apa bíznak bennem, hogy tudom, mit kell tennem!

Ha egy szóval foglaljuk össze, amit szeretnénk, elmarad a hegyibeszéd minden negatívuma, a kikapcsolt fülek is... és persze ezzel is segíthetünk magára a helyzetre koncentrálni, mivel megjelöljük, mivel van problémánk („ uzsonna”). Ha beszélünk az érzéseinkről, jó példával járunk elöl, amennyiben az érzéseink okát nem a gyerekeinkben vagy viselkedésükben jelöljük meg...

A kiragasztott üzenetek pedig lehetnek akár viccesek is, valamint könnyebb valami olyasmire emlékezni, amihez tudunk képet is társítani. Ráadásul ezek nem lesznek egyre hangosabbak, mint a szóbeli „üzenetek”...

Szép ruhában vagyunk

Egy külkerületi óvodában húsz kérdést tettek fel húsz óvodásnak, hogy megtudják, mit gondolnak a kicsiknek a házasságról.

Arra a kérdésre, hogy mi az esküvő, ilyen válaszokat adtak: „a menyasszony szülinapja”, „amikor szép ruhában vagyunk és sok a vendég”, „amikor gyűrűt kapnak, tortát esznek és buliznak”, „amikor szeretik egymást, és ezt elmondják mindenkinek”, „amikor templomba megy a férj és a menyasszony, és ettől kezdve anyuka és apuka lesznek”. Ezek a kijelentések sokat elárulnak arról a családi háttérről, ahol a gyerek nevelkedik.

Élvezzük az életet

Egy másik vizsgálat során ötven 25 éves, műszaki képzésben résztvevő egyetemi hallgatót kérdeztek – szintén Magyarországon – jövőbeli terveikről, azonban a házasságról, családalapításról direkt kérdést nem tettek fel.

A férfiak nagy része sem öt évre szóló tervében, sem távlati céljai között nem említette a házasságot.

Karriert terveznek, jó munkahelyre és anyagi javakra vágynak, negyven éves korukra szeretnének összegyűjteni annyi pénzt, hogy utána már csak élvezniük kelljen az életet. Nincs hajlandóságuk az elköteleződésre, tehát pszichológiai értelemben nem felnőttek. A nők jóval nagyobb arányban említették, hogy családra, gyerekekre vágynak.

Legalább házasság

A 30 és 50 év közöttiek egyik csoportja a polgári és a templomi esküvőhöz is ragaszkodik, előbbivel a világ felé, utóbbival Isten előtt vállalja a kapcsolatot. Nekik fontos maga az eskü, az Istennek tett ígéret, és időt szánnak a lelki felkészítésre, a jegyes oktatásra is. A másik csoport a polgári esküvőt preferálja, mint kiderült, sok esetben azt is csak azért, mert a szüleik ragaszkodnak hozzá, hogy ha már templomban nem is, de „legalább legyenek összeházasodva”. A házasság morális jelentősége, eszmei értéke kikopóban van, ez a korosztály pedig ebbe belenyugszik, azt mondja, hogy ma már ez van, nincs mit tenni. Bagdy Enőke szerint ez a kijelentés pszichológiailag ekvivalens a nem akarommal.

A házasságkötéssel létrejön egy újfajta élet. Szükség van a rítusokra, hiszen azok vezetik át a személyt az új életformába, a szövetségbe. Mert „szövetség ez már, nem is szerelem”.

Magyarországon sokszor beszélünk a vízfejű Budapestről, éles ellentétbe állítjuk egymással a fővárost és a vidéket. A pestiek vagy el sem tudják képzelni, hogy van élet a város végét jelző táblán kívül, vagy ha csak tehetik, fejvesztve menekülnek az álmaikban elképzelt falusi idillt keresve.  Az ország nyolcmillió lakója pedig vagy a pezsgő metropoliszról álmodik, vagy semmi pénzért nem cserélné el nyugodt életét a fővárosi közlekedési problémákra, és a bűnözők által fenyegetett hétköznapokra.

Nem mindegy, hová születünk

Egyvalamiben mindenki egyetért: vidéken egészséges az élet, a nagyobb városokban és pláne a fővárosban viszont egészségtelen.  Ezzel szemben a KSH „Magyarország társadalmi atlasza” című kiadványa szerint a várható élettartam a 2010-ben született fiú csecsemőknél Budapesten a legmagasabb (a lányoknál a főváros érdekes módon a harmadik helyen áll, Veszprém és Zala megye után). A legrövidebb életre mindkét nem esetében azoknak van esélyük, akik Borsod-Abaúj-Zemplén megyében születtek.

Nem zörög a haraszt...

Miért él az emberek fejében mégis a valósággal éles ellentétben álló elképzelés? Mert valaha tényleg igaz volt, hogy az „egészségre káros”  városokban élni.  Amikor az emberek életére még komoly veszélyt jelentettek a fertőző betegségek a városokban, ahol összezsúfolódva laktak, mai szemmel nézve elképzelhetetlen higiéniai körülmények között. Olyan járványok pusztítottak, amelyeket az akkori orvostudomány nem tudott meggyógyítani. Vidéken, ahol kisebb volt a népsűrűség, nem volt olyan nagy a mozgás, remény volt rá, hogy megússzák az éppen pusztító járványt. Később, amikor a városokban kiépítették a vízvezetékeket és megoldották a szennyvízelvezetést, javult a helyzet. Fejlődött a krónikus betegségek gyógykezelése, az orvosi ellátás pedig a városokban volt a leginkább elérhető, megjelentek a fertőző betegségek elleni védőoltások. De még a huszadik század ötvenes éveiben is előfordultak olyan járványok, amelyek tragédiák okozóivá váltak: ilyen volt a gyermekbénulás.

Amikor a háborúk éhezést hoztak magukkal, ismét valódi előnyökkel járt a vidéki élet. Akkoriban tényleg megtermeltek ezt-azt a hátsó kertben, és segítettek a városi rokonok gyerekeit felerősíteni a nélkülözések után.

Csökkenő különbségek

A huszonegyedik századra sok veszélyeztető tényező megszűnt a nagyvárosokban, ugyanakkor nagyrészt eltűnt az egykori vidéki élet megannyi velejárója: a veteményes, a háztáji, a nyugalom, a komótos tempó. Világunk egyre egységesebb: a fogyasztói társadalom uniformizálja a szokásainkat. Sokan úgy gondolják, nem éri meg a kiskerttel vesződni, ha a nagyáruházban fillérekért kapható a spanyol zöldség. És már nemcsak a fiatalokat csábítják el a legújabb műszaki kütyük, melyek segítségével bárhol nyüzsgő metropoliszban érezhetjük magunkat.

Fordult a kocka?

A Salzburgi Sporttudományi Kutatóintézet felmérése szerint a városi gyerekek jobb kondícióban vannak vidéki társaiknál. A kutatás vezetője szerint azért, mert a városi szülők inkább hajlandók sportfoglalkozásokra beiratni a gyerekeket, mint a vidékiek, és jobban hallgatnak az orvosokra is. Egy felmérés szerint például a városi szülők 30 százaléka elutasító, ha az orvos fogyókúrára fogná a túlsúlyos gyerekeket, vidéken azonban a szülők 80 százaléka mond nemet a doktor bácsi tanácsára.

Miközben a vidéki és a városi életmód egyre jobban hasonlít egymásra, sőt, bizonyos problémák, például a munkanélküliség a falusi lakosságot sújtják jobban, a statisztikákból egyértelműen kiolvasható, hogy egyes egészségügyi problémák megoldására, illetve a hosszú életre nagyobb az esélye a városok lakóinak, mint a falusi embereknek.

Mi döntünk, nem a földrajzi hely

Talán a városiak hamarabb megértettek valamit az idők szavából? Hogy a legfontosabb tényező ma már nem az, mekkora a népsűrűség azon a helyen, ahol lakunk, meg tudjuk-e termelni a kiskertben a levesbe valót, hanem az, képesek vagyunk-e élni az információs társadalom által nyújtott lehetőségekkel. Nem elég megvenni a legújabb kütyüt, tudni kell mit kezdeni a ránk zúduló hírekkel.

Életünk megszámlálhatatlan lehetőséget kínál percről percre, és nekünk képesnek kell lennünk dönteni és választani.

Megéri-e az olcsóbb külföldi zöldséget vásárolni, jó-e, ha zacskós levesen nő fel a gyerek, hagyni kell-e a számítógép előtt tölteni a fél napot? Ma ezek, és az ezekhez hasonló kérdések, illetve a rájuk adott válaszaink döntenek arról, milyen életkilátásai vannak a gyerekeinknek, nem az, hány lelket számol a település, ahol neveljük őket.

„Én mindig azt érzem, hogy az emberekben annyira sok a frusztráltság és annyira elégedetlenek a saját életükkel, hogy emiatt folyamatosan a másokéval foglalkoznak. Ez elég nyomasztó. Nyilvánosság előtt élő emberként pedig főképp nehéz ezt elviselni. Egy közszereplőről az emberek sokkal többet pletykálnak, és ez gyakran hozzájuk is eljut. Rossz hallani, hogy az emberek mennyi ostobaságokat gondolnak. Persze álszentség lenne, ha azt mondanám, én soha nem pletykálok, és van a szóbeszédnek egy pozitív oldala is, de csak akkor, ha az nem bántó, ha egyszerűen csak kíváncsiság vezérli, nem pedig rosszindulat. Mert valljuk be, szeretünk másokról beszélgetni, mások életében turkálni. A pletyka hozzátartozik az emberek hétköznapjaihoz. De persze a pletykalapok külön kategóriába tartoznak. Esetükben egy olyan hatalmas iparágról van szó, ami nagyon negatívan hat az emberekre. A pletykának ezt a részét pedig utálom.

Nem is értem, hogy az emberek a rövid életükből, a 24 órás napjaikból hogy tudnak órákat egy pletykalap forgatásával tölteni. És még pénzt is költenek arra, hogy hozzájussanak sok felesleges és hazug információhoz, ahelyett, hogy valami hasznos dolgot csinálnának.”

– Miért nem fogsz még? – kérdi a turista.
– Minek? – kérdi a halász.
– Hát, eladod azt is – mondja az idegen.
A halász megpiszkálja az orrát. – És akkor?
– Vehetsz új csónakot…
A halász a másik oldalára fordul, a hasát vakarja. – Azt meg minek?
– Még több halat foghatsz…
A halász most kinyújtózik, karját a feje alá teszi, himbál egyet a chinchorrón. – Aztán minek?
– Embereid lesznek. Szép nagy házad…
A halász megint a tengert nézi, a foga között szűri a szót. – És akkor?
– Jól élsz. Nem kell dolgoznod. Kimész a partra, lógatod a lábad…
A marguaritai halász megmozdul, fölemeli a fejét a chinchorróból, lábával a tenger felé bök.
– Nézz rám, szenyor, most mit csinálok…?

(Heinrich Böll: Beszélgetés a tengerparton c. novellája után szabadon)

A  családpolitika jelene és jövője c. konferencián Novák Katalin, az Emberi Erőforrások Minisztériumának család- és ifjúságügyért felelős államtitkára hangsúlyozta a család fontosságát, amelyhez mindannyiunknak van kötődése. Tarnai Richárd, Pest megyei kormánymegbízott pedig elmondta, hogy a teljes értékű család nagyon sokféle lehet, mint ahogy az életünk is különbözik, ezért a kormány intézkedéseivel a „döntés lehetőségét” szeretné megadni a családoknak. Ezt szem előtt tartva tervezték meg az új családpolitikai csomagot, amit ismertettek a konferencián.

A választás lehetőségét kínálja az a határozat is, amely a GYES-t két évesről három évesre emelte, kedvezve azoknak, akik szeretnék az idejüket a nevelésnek szentelni gyermekük hároméves koráig. Más megoldást kínál a GYED Extra, amivel lehetőség van dolgozni már az egyéves korú  gyermek mellett úgy, hogy az anya továbbra is jogosult a GYED-re. A testvér GYES/GYED bevezetése további segítséget nyújt a többgyermekes családoknak, mert lehetővé teszi, hogy egy újabb újszülött mellett a nagyobb, például két és fél éves gyermek után is kaphasson még a család ellátást.

A tudatos gyermekvállalásnál is fontosabb kérdés és megoldandó feladat, hogy az anyák hogyan tudják munkájukat folytatni gyermekeik megszületése után – mondta Novák Katalin,  ezért is tartják fontosnak a családbarát közgondolkodás meghonosítását a hétköznapokban.

További újítások és változtatások is lesznek, 2015-től például indul a CSOK, a családok otthonteremtési kedvezménye (az új szocpol), amelyet már egygyermekes családok is igénybe vehetnek, illetve használt lakásra vagy bővítésre is tudnak fordítani. 2016. január elsejétől pedig három éves kortól lesz kötelező óvodába adni a gyermeket. Novák Katalin hozzátette, hogy ha egy édesanya otthon van a kistestvérrel, és ezért három éves nagyobb gyermekét még nem szeretné óvodába járatni, akkor természetesen kaphat felmentést, akárcsak bármilyen más indokolható esetben. Az intézkedéssel párhuzamosan tovább folyik a bölcsődei és óvodai férőhelyek növelése.

A családpolitikai intézkedések hátterében a népességfogyás megállítása, és a tervezett gyermekek megszületésének ösztönzése áll. Ennek érdekében gyarapítják az anyagi támogatásokat, illetve változtattak azok elnevezésén is: a TGYÁS, a terhességi gyermekágyi segély elnevezése CSED-re, azaz csecsemőgondozási díjra, a GYES gyermekgondozási segély gyermekgondozási segítségre változott.