– Eleve a médiaszakmába készültél?
– A színház volt az álmom, de hat évig próbálkoztam sikertelenül, és gyanús volt, hogy talán nemcsak a szerencsén múlik, hanem valami tényleg hiányzik ahhoz, hogy jó színész legyek. Csak később jöttem rá, hogy a színész- és újságírószakma gyökere nagyon hasonló. Azonos a késztetés: egyrészt kutakodni, hogyan működik a világ, hogyan gondolkodnak az emberek, másrészt mindazt, amit megismersz, megmutatni másoknak. Megkocogtatni a vállukat, hogy nézd, milyen érdekes! Huszonévesen az ember még nem mindig látja, hogy a benne rejlő motivációknak mi a számára legjobb megnyilvánulási formája.
– A humán érdeklődésed miatt másképp szemléled a sportriporteri munkát is, mint a kollégáid?
– A sportközvetítéseknek is megvannak a műfaji adottságaik, de igazából ott is az az érdekes számomra, hogy az emberek hogyan gondolkodnak, hogyan döntenek. A 10 ezer méteres síkfutásban például, lássuk be, külső szemlélő számára semmi sem történik, huszonöt kört futnak ugyanazon a négyszázas pályán. De Gyulai István el tudta magyarázni, hogy aki elöl fut, az azért teszi, mert tudja, hogy iramot kell mennie, mert ez az ő esélye, a második tudja, hogy neki az a jó hely, mert különben kifárad, de onnan még előre tud törni. Megjósolja, hogy ha két kör múlva az utolsó nem indul meg, akkor bajban lesz, és két kör múlva az utolsó tényleg elindul.
Ettől kezdve már a néző sem csupán hangyákat lát futkosni a pályán, hanem gondolkodó embereket, és hihetetlen izgalmas az egész.
Sokan mondják, hogy ma már minden ki van írva a képernyőn, minek a közvetítő? Egy sportkommentátornak nem adatokat kell átadni, hanem megmutatni a drámát. Ettől válik izgalmassá egyébként egy vetélkedő is. A klisék ismétlődnek, attól lesz érdekes az egész, hogy egy másik ember másképp viselkedik ugyanabban a helyzetben. Többször kérdezték már tőlem, hogy minek azok a kis beszélgetések a Maradj talpon!-ban. Pontosan ezért, hogy valódi embereket lássunk, ne csak beszélő fejeket, ez nem csak egy televíziós keresztrejtvény-műsor. Fontos, hogy a néző valahogyan viszonyulni tudjon a játékoshoz, szimpatikus legyen vagy ellenszenves, egyetértsen vele vagy ne.
– Mennyi az előzetes felkészülés a konkrét adásidőhöz képest? Az alapos felkészülésen vagy a műsorban való jelenléten múlik a siker?
– Most például a Konföderációs Kupára négy-öt órát készülök egy-egy mérkőzés előtt, még akkor is, ha jól ismerem a játékosokat. A Maradj talpon! adásaihoz is kell ennyi felkészülés, sokszor utána is olvasok a témáknak. Ugyanilyen fontos azonban az empátia, hogy az ember ne menjen el a fontos pillanatok mellett. Ne maradjanak a nézőkben kérdések amiatt, mert a riporter vagy a műsorvezető nem vette észre, hogy történt valami humoros vagy drámai. Klasszikus riporteri hiba például, hogy előre kigondol valaki tíz kérdést, és azt mindenképp fölteszi, ha törik, ha szakad. Akkor is, ha az elsőre olyan választ kap, hogy megáll a kés a levegőben.
– Úgy gondolod, hogy a műsorvezető színész is?
– Kétféle műsorvezető van, az egyik kitalál magának egy arcot az adott műsorhoz, és aztán aszerint viselkedik. Ezzel akkor van a baj, ha megszűnik a műsor, vagy időközben kiöregszik a figurából. Én inkább a másik típus vagyok, aki magából építkezik, így egyrészt természetes marad, másrészt a korral észrevétlenül alakul a képernyős figura is. Ebben az esetben mindenféle műfajban hiteles lehetsz, hiszen te vagy a közös pont, illetve a viszonyod a sporthoz, a zenéhez, játékhoz. Erre nagyon jó példa Vitray Tamás, aki mindegyik műsorában önmaga tudott maradni, és elfogadták a nézők a legkülönbözőbb szerepekben is.
– A te figurád egyszerre vicces és komoly, ebben sincs kényesen kimért arány?
– Nincs. A fiatal, tapasztalatlan kollégák sajátja egyébként, hogy mivel a felszínen mozognak, vicceseket akarnak mondani, hogy megtartsák a figyelmet. De a sportban és a játékban nem lehet vicces mondatokkal fölkészülni, mert mindkettő tele van váratlan helyzetekkel. Szerintem az a szabály, hogy ha valakinek ott eszébe jut egy poén, akkor azért is jut eszébe, mert annak ott helye van, ha nem, akkor nincs is helye. A másik szabály, hogy fölöslegesen nem kell zavarni a nézőt, hadd élvezze a mérkőzést. Ha én folyamatosan a játékos sztorijaival szórakoztatom, az idegesítheti. Ha eső van vagy épp elment a világítás és megszakadt a meccs, akkor persze kell sztorizni, de ha izgalmas a játék, akkor tilos.
– Vagyis a sportközvetítésen nem te vagy a főszereplő. És a vetélkedőműsorban?
– Külföldön ezt game show-nak hívják, nem véletlenül: alapvetően a műsorvezető viszi a hátán a műsort, de persze ott is vannak pillanatok, amikor csöndben kell maradni.
– Ilyenkor valójában kivel játszol? A játékosokkal? A helyi közönséggel? A tévénézővel? Mintha hol ezzel, hol azzal kacsintanál össze. Ebből a szempontból ez bonyolultabb, mint egy színházi előadás.
– Az elsődleges az az egy-két ember, aki versenyben van, de nagyon fontos az ottani közönség visszajelzése. Sokféleképpen lehet velük is kommunikálni. A harmadik csoportot, azt a kvázi egymillió embert, aki otthon a tévé mellett ül vagy vacsorázik vagy beszélget – egyszerűen lehetetlen elképzelni. De időnként velük is kommunikálok, vagy általánosságban: „Önök otthon a kanapén...”, vagy a játékos feleségét, férjét stb. szólítom meg, hogy például „azért adjon neki ma este vacsorát”.
– Beleéled magad a játékosok helyzetébe?
– Bizonyos mértékig igen, de nekem inkább az a feladatom, hogy segítsek neki. Amikor az ember tudja, hogy a képernyőn szerepel, elkezdi magát kontrollálni, emiatt természetellenesen viselkedhet. Nagyon emlékezetes számomra, hogy egyszer egy lány az Áll az alku?-ban nagyon önfeledtnek akart látszani, mondván, hogy ez csak egy játék, és nem számít. Sorban mentek el a nagy összegek, és amikor a vége felé az utolsó nagy nyeremény is elszállt, és látszott, hogy csak fityingeket fog nyerni, akkor elkezdett zokogni, és kibukott belőle, hogy neki mostanában semmi sem sikerül az életében. És ott maradt egy szerethető, emberi ember. Sokszor próbálok segíteni ilyenkor, hogy érezzék, nem kell kényszeresen poénkodni, vagy túl sokat beszélni, de ha ők nem hagyják, nem tehetek mást, mint elfogadom őket így.
– Azért ez veszélyes játék. Nem teszi nagyon védtelenné ez a helyzet a vendégeket? Mi az a határ, ami egy ilyen game show-t elkülönít a reality show-tól?
– Nagyon kényes dolog megtalálni a határt. Robert Capa mondta a fotózásról, hogy ha nem elég jó a képed, nem voltál elég közel. Ez igaz az interjúra és a műsorra is. De addig kell közel menni, hogy még ne sértsd a másikat.
Nem fordulhat elő, hogy egy játékos úgy menjen haza a felvételről, hogy másnap ne mehessen be emelt fővel a munkahelyére, vagy még fontosabb, hogy a gyereke be merjen menni az iskolába.
Nem lehet senkit kitűzni egy gombostűre és felmutatni, hogy nézzétek, milyen hülyén viselkedett! Nagyon egyszerű valakibe belerúgni egy ilyen kiélezett helyzetben, könnyű manipulálni a kiszolgáltatott helyzetben lévő embert. Ha valakit véletlenül mégis megbántok, igyekszem az adásban azonnal helyrehozni a hibámat. Ha valaki abból él, hogy nevetnek rajta, az más, mert celebként keresi a kenyerét, az a saját döntése, ide viszont az emberek nagy része nem ezért jön.
– Érdekes, hogy az előbb külön említetted a játékosok gyerekét. Apaként ki vagy erre hegyezve?
– Nekem is van három gyerekem, ezért csak olyasmiben veszek részt, ami a családom számára is vállalható. A most 19 éves fiam 8 éves korában azt mondta, hogy ő most már többet nem szeretne újságban szerepelni. Kérdeztem, hogy miért, bántottak? Azt felelte, hogy nem, de hagyják őt ezzel békén, ne jöjjenek oda hozzá a folyosón, hogy láttalak az újságban. Én közszereplő vagyok, ők nem. A nevük miatt azonban nem nagyon tudnak elbújni, tehát oda kell figyelnem, hogy viselkedem, miket beszélek. Nyilván így is előfordulhat, hogy odamennek hozzájuk, hogy apád tegnap hülyeséget beszélt. Emiatt is érzem át a játékosok helyzetét.
– Szoktad azt álmodni, hogy te állsz a versenyző helyén, és nem tudsz válaszolni egy kérdésre?
– Ilyen álomra nem emlékszem, de olyat álmodtam már, hogy egy kerítésre támaszkodva nézek egy sífutóversenyt, és csak a vége előtt jövök rá, hogy ezt nekem közvetíteni kéne.
– A műsoraid a versenyről és az eredményről szólnak. Nem nehéz az élet más területein szabadulni ebből a kontextusból?
– Az életnek nem kell mindig versenyről és eredményről szólnia. Többek között azért hagytam ott a kereskedelmi tv-t, mert nem szerettem, hogy azért csinálunk műsorokat, hogy legyőzzük a konkurenciát. Csak az volt az érdekes, hogy hányan nézték, az nem, hogy láttak-e benne valamit. Szerintem az életben minden, nemcsak a verseny és az eredmény, de az élmények, a tapasztalatok, a beszélgetések, a találkozások, a játék; minden siker és kudarc alapvetően egyetlen dologról szól: ismerd meg önmagad!
– A Wikipédia rólad szóló életrajzában a magánélet címszó alatti egyetlen mondat szerepel: „A bulvársajtó szerint két alkalommal házasodott és mindkétszer ugyanazt a nőt vette el, de ebből csak az igaz, hogy a polgári és az egyházi esküvő között néhány hónap különbség volt.” Ez mindent elmond a bulvármédiához fűződő viszonyodról?
– Előfordult, hogy ki kellett szolgálni a bulvármédiát, és mondjuk odajött hozzám egy újságíró, hogy te, nagyon jó volt a műsorod nézettsége, a főszerkesztőm azt mondta, írjak rólad, mondjál már valamit. Ma már ilyenkor azt válaszolom, hogy hívj föl, ha lesz kérdésed is. Nem voltak jó tapasztalataim, sokszor nem az jelent meg, amit én mondtam, és utólag sem azt mondták, hogy bocs, hanem, hogy nem volt elég érdekes a sztori. Legutóbb egy bulvár hetilap fölhívott, hogy készítenének egy mélyinterjút… Mondtam, hogy mindketten tudjuk, hogy ez a műfaj a bulvárban nem létezik. Néha nem is kell sokat változtatni az eredeti verzión – elég egy cím, egy képaláírás, egy szó kicserélése – és már teljesen más jelenik meg, mint ami az igazság. Legutóbb például azzal hívogattak az emberek, hogy tényleg nyugdíjba akarsz menni? Mert ezt írta az újság. Nemrég pedig kétoldalas cikk jelent meg rólam fotókkal, és nem is tudtam róla. 10 éves anyagokat ollóztak össze.
– Azt is írják, hogy vége a Maradj talpon!-nak. Könnyen megválsz a bejáratott műsoroktól?
– Amikor az Áll az alku?-t abbahagytuk, azt sajnáltam, mert úgy éreztem, hogy abban még volt tartalék, de azzal egyetértek, hogy a Maradj talpon!-t most 296 adás után félretesszük. A gyerek sem mindig ugyanazt játssza. Egy futball-világbajnokság például nagyon izgalmas, de öt hétig tart! Jó elmenni, ott lenni. És jó hazajönni. De egy napon fogunk újra Maradj talpon!-t játszani.
– Játékos gyerek voltál?
– Hárman vagyunk testvérek, de valójában a húgommal nőttem föl, mert az öcsémnél 12 évvel vagyok idősebb. A húgom 14 hónappal fiatalabb, vele éltük át a közös játékokat és csínyeket, ma is emlékszem, amikor például a hetedik kerületi bérlakás emeletéről szappanbuborékokkal borítottuk be az utcát. De hát ő, ugye, lány, bizonyos dolgokat nem lehet vele játszani. Az apukám viszont megengedte, hogy a szőnyeg alatt lévő parkettarészre kék szifszalaggal fölragasszak egy gombfocipályát. Voltak csapataim, bajnokság, vezettem táblázatokat... és az egész család nagy zsugás volt, bridzseltünk, kanasztáztunk, römiztünk. Nézem sokszor a gyerekeim készletét, ennyi és ilyen játékokat el sem tudtunk képzelni. Nemrég szükség is volt a régi darabok elrakására, mert már kevés volt a hely, a 19 és 16 éves fiam össze is szedte a legókat, de lelkemre kötötték, hogy tilos kidobni. És a 191 és 187 centis fiaim a plüssállatokat is bezsákolták, mert jó lesz majd a gyerekeiknek.
– Társasjátékozni szoktatok?
– Nem sokat, mert Érden lakunk, ezért elég ingázós életet élünk, ráadásul sportolnak, sokáig zenéltek is, emiatt kevés az idejük. A társasjátékokból már egyébként is kezdenek kinőni, inkább kártyázni szoktunk. A legutóbbi síeléskor elkezdtem tanítani őket bridzselni.
– Sokat utazol. A hosszú távollétek hogyan hatnak a családi menetrendre?
– Valójában ugyanannyit vagyok együtt velük, mint mások, csak más ritmusban. Néha elutazom három, vagy extrém esetben öt hétre, de vannak olyan periódusok, amikor sokat vagyunk együtt, viszem-hozom őket iskolába, edzésre. Azért ahhoz, hogy minden jól működjön, a feleségemnek mindent jól kézben kell tartania, és ezért ő komoly áldozatokat is hozott. A probléma most már abból adódik, hogy a gyerekeknek is saját programjaik vannak, jövő nyáron például, ha foci vb lesz, nem lesz olyan időszak, amikor mind az öten otthon leszünk. A legfontosabb az, hogy ha viszonylag keveset is tudunk együtt lenni a gyerekekkel, jelen kell lennünk az életükben, sokat kell velük beszélgetni.
– A családi konfliktushelyzetekben is olyan jól érzed a finomságokat, mint egy vetélkedő levezetésekor? Tudod a személyes szférában is használni az empatikus képességedet?
– Nyilván jól jön némi pszichológiai fogékonyság, de nekem is vannak gyenge pontjaim vagy pillanataim, amikor türelmetlenebb vagyok vagy nincs igazam. Figyelni kell rá, hogy ezek helyre legyenek téve, és a gyerekeket ne erőből neveljem.
Ráadásul nemcsak mi neveljük a gyerekeket, hanem ők is minket.
Néha az ő reakciójukból értem meg, hogy nem kellett volna rákiabálnom, elengedhettem volna vagy épp nem lett volna szabad elengednem. Ha ezzel szembesül az ember, bölcsebb lesz. Kicsit olyan az egész gyereknevelés, mint koncert közben megtanulni hegedülni. Huszonegynéhány évesen úgy kezdünk neki, hogy még magunkat sem ismerjük igazán. És nagyon fontos, hogy a gyereknevelésben meglévő szülők közötti nézetkülönbségeket ne a gyerek előtt beszéljük meg. Működik egyébként a nevelésben a természetes elv. A természetben nincs jutalom vagy büntetés, csak következmény. Amikor az egyetemista fiam úgy ment vissza a hét elején a kollégiumba, hogy rumlit hagyott maga után, becsuktam az ajtaját, és azt mondtam, hogy ott senki nem csinál most rendet. Amikor hétvégén hazajött, az várta, amit otthagyott. Működött.
– Mit tudtál meg magadról a gyerekektől?
– Például szembesültem azzal, hogy sokáig csöndes vagyok és türelmes, de aztán hirtelen elpattan a húr, és minden átmenet nélkül robbanok. Amikor kiderült, hogy a gyerekekben csak annyi marad meg, hogy kiabálok – az nem, hogy előtte háromszor csendesen is szóltam –, elgondolkodtam azon, hogy akkor ezt valahogy másképp kellene lereagálnom.
– Mennyire vagy konzervatív? Például, Gundel-leszármazottként engeded a gyerekeidnek, hogy gyorsétterembe járjanak?
– Járni járnak, tehát ha így nézzük, liberális vagyok, de szerintem különbség van az étkezés és az evés között. Ha nagyon éhes vagy és sietsz, beugrasz a közértbe egy kifliért meg egy tejért, megeszed, és rohansz tovább. Előfordul ilyen helyzet. De ha megterítünk, és együtt leülünk, akkor meg kell tisztelni azt, aki az ételt elkészítette, és aki leült veled szemben, vagyis nem csak belapátoljuk és loholunk tovább. Kényes vagyok rá, hogy ne könyököljenek például az asztalra. Ilyen szempontból konzervatív vagyok, de mindez nem feltétlenül csak a gyertyafényes vacsorát jelenti, mert a sült kolbász, mustár, fehér kenyér, korsó sörnek is meg lehet adni a módját. tisztelet és odafigyelés a pillanatnak. Ez a játék lényege is. Olyan kevés helyzet van az életben, amikor nem a múlttal és nem a jövővel foglalkozunk. A rituálék, ha igazán átéljük őket, akkor alapvetően az emberről, és egymás megbecsüléséről szólnak.
Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2013. augusztusi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.
