Egyszerre rettegtem a pszichológusomtól és vonzódtam hozzá – mi fér bele a pszichológus-páciens viszonyba?

Közel két évig jártam egyéni terápiára egy pszichológushoz. Amikor szakembert választottam, az volt a fő szempont, hogy foglalkozzon az engem érintő problémákkal, és hogy könnyen megközelíthető legyen a rendelő helyszíne. Úgy gondoltam, érdemesebb egy férfihoz bejelentkeznem, azt remélve, ha előtte beszélek az érzéseimről, magabiztosabbá válok az ellenkező neműek társaságában. A fotója alapján megnyerő külsejű szakembert választottam, amikor viszont személyesen találkoztunk, nem találtam kimondottan rokonszenvesnek: azt éreztem, ha máshol, egy társas eseményen találkoznánk, biztosan nem beszélgetne velem, nem egy „kaszthoz” tartozunk.

Ugyan többször is megkérdezte, hogy érzem magam, a magázódás, az időnként beálló csend teljesen diszkomfortossá tették számomra az alkalmakat. Munka után általában gyomorgörccsel indultam a rendelőbe. Egy-egy kedves szóra, mosolyra vágytam, s hogy a negyvenöt perc letelte után legalább annyit mondjon, „Szép estét!”, de arra várhattam.

A szorongásaim akkor erősödtek fel, amikor a hosszú hallgatásai gyakoribbá váltak. 

Azt gondoltam, untatja a mondandóm, és amikor mindezt jeleztem neki, az volt a válasza, azt szeretné, hogy ilyenkor én is elgondolkozzak. Én azonban képtelen voltam bármi másra gondolni, és – mivel nehezen tudtam tartani a szemkontaktust másokkal –, képtelen voltam ránézni is. Egy idő után kezdtem úgy érezni, azt akarja elérni a kellemetlen hallgatásával, hogy végre rápillantsak. Az a gondolat fészkelte be magát az agyamba, hogy talán mégsem csak egy vagyok a sok páciens közül, akik egymásnak adják a kilincset. Ez az elképzelés megrémített, ezzel párhuzamosan ugyanakkor szép lassan egy másik érzés is kibontakozott bennem iránta: egyszerre féltem tőle és vonzódtam hozzá.

Gyomorgörccsel a rendelőben

Hogy félve mentem a terápiára, nem egyedi eset, ismerősök is beszámoltak hasonlóról. Dr. Balkuné Szűcs Emese gyermek- és ifjúsági klinikai szakpszichológus és tanácsadó szakpszichológus szerint, ha a terapeuta szorongást vált ki a páciensből, azt mindenekelőtt érdemes jelezni a szakember felé. Ha a páciensnek nehéz megfogalmaznia, azt is elmondhatja, hogy fizikálisan mit érez, hol érzi a testében, illetve milyen gondolatai vannak. Ezek mind közelebb visznek a válaszhoz, hogy mi áll a háttérben.

A két fél közti kapcsolódás kialakulásának feltétele, hogy a pszichológus elfogadással tekintsen a páciensére. Mivel a terapeuta nem oszt meg önmagáról személyes dolgokat, ezért amit kivált, az a páciensből származik. „A pszichológus személyisége és jelenléte nyilván hat valamiféleképpen, és kiválthat akár szorongást is, de nagyon sokszor ez nem feltétlenül csak az ő jelleméről szól, hanem arról, ahogyan a páciens viszonyul egy ilyen helyzethez.” 

„Az is előfordulhat, hogy a pszichológus hasonlít valakire, aki belőle hasonló szorongást vált ki, vagy a helyzet emlékezteti egy másik, számára félelemkeltő helyzetre” – mondja a szakértő.

Balkuné Szűcs Emese ilyen esetben a terápia egybőli lezárását nem javasolja, de ha nem sikerül megbeszélni a problémát, akkor el lehet gondolkodni rajta, „Úgy semmiképpen nem érdemes járni a szakemberhez, hogy valaki rettenetesen rosszul érzi magát a bőrében” – vallja. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Mi az, ami még belefér?

Felvetődik a kérdés, hogyan lehet mégis megteremteni a bizalmas légkört, megengedett-e például a tegeződés. „Régen elképzelhetetlen volt, hogy a felnőttekkel, de akár a 18. életévüket betöltött fiatalokkal is tegeződjön egy pszichológus. Ma már ezt nem vesszük annyira szigorúan, mert a társadalomban is elterjedtebbé vált, és talán a terápiás kapcsolatban is ehhez alkalmazkodnak” – mondja a szakember, aki szerint az informálisabb stílus nem jelenti, hogy kevésbé szakszerűen dolgozna a pszichológus. Ez bizonyos esetekben akár a közös munkát is előrébb lendítheti. – „A serdülő pácienseimnek és a fiatal felnőtteknek fel szoktam ajánlani a tegeződés lehetőségét, amit megtiszteltetésnek vesznek, sokkal könnyebben tudnak így kommunikálni.”

Számomra az is feszélyező volt, hogy a terápiás alkalmak lezárása után úgy éreztem, mintha elvágtak volna egy cérnát: a pszichológus csak annyit mondott, „Letelt az időnk”, és ezzel befejezettnek tekintette a kommunikációt. 

Amikor pedig egyik decemberi nap kellemes karácsonyi ünnepeket kívánva köszöntem el, csak egy „Kérem”-et motyogott vissza. 

„Szerintem ezek az emberi kedvességek abszolút beleférnek, nem gondolom, hogy túlmennek egy határon – mondja erről Balkuné Szűcs Emese. – Fontos, hogy érezze a páciens, őt itt szeretettel fogadják, várják” – teszi hozzá a szakember, aki az idő letelte után például ki is szokta kísérni pácienseit a váróterembe. A bizalom kialakulását segítheti továbbá, ha a pszichológus elfogadó közeget biztosít, és maximális odafigyelést mutat, ami a kommunikációjában és a testbeszédében is megnyilvánul, odafordulva hallgatja a páciensét.

Az is kérdéses, mit adhat ki magáról a szakember. Korábbi terápiám során pszichológusom többször szegezte nekem a zavarba ejtő kérdést: „Mit gondol, mit érezhetek én?”. Ennek a kérdésnek nyilván megint csak az volt a célja, hogy felszínre hozza, ami az én fejemben jár, és nem az övében. Vannak azonban olyan szakemberek, akik gyakran osztanak meg a saját életükből vett példákat. 

„Ma már kicsit máshogy tekintünk az önfeltárásnak azon formájára, amikor egy pszichológus nagyon tudatosan, a megfelelő ponton átgondoltan hoz egy személyes példát. Természetesen ezt nem úgy kell elképzelni, hogy elkezd panaszkodni, és sorolni a nehézségeit, amikben neki is valamiféle segítségre van szüksége, hanem egy a páciens problémájához illeszkedő tapasztalatot hoz be” – magyarázza Balkuné Szűcs Emese. 

Ez a páciens számára szintén azt mutathatja, hogy a pszichológus tiszteli őt, komolyan veszi, partnernek tekinti, és nagyon jól tovább tudja lendíteni a terápiás folyamatot. 

A legfontosabbá válhat a páciens életében

Hogy kezdek másképp viszonyulni a pszichológusomhoz, abból vettem észre, hogy csinosabb ruhadarabokat öltöttem magamra. Mikor erre ráeszméltem, igyekeztem leplezni előtte az érzelmeimet. „Ha a páciens vonzódni kezd a terapeutához, fontos azt valamilyen módon felszínre hoznia vagy megfogalmaznia. Ez szerintem sokkal nehezebb, illetve sokkal nagyobb bátorságot igényel a részéről, hogy szavakba tudja önteni” – véli Balkuné Szűcs Emese. 

Fontos, hogy a pszichológus tisztában legyen azzal, képes-e kezelni a helyzetet, ugyanis nem minden szakembernek vannak meg hozzá a kellő kompetenciái. Nagy felelősség úgy kommunikálni a páciens felé, hogy az ne sérüljön érzései viszonzatlansága miatt. A terapeuta a gondolatait meghallgathatja, de ahhoz, hogy tovább dolgozzanak rajta, már lehet, hogy más, magasan képzett, illetve valamilyen dinamikus pszichoterápiát alkalmazó pszichológus szakértelmére lesz szükség, mondja szakértőnk.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Balkuné Szűcs Emese leggyakrabban gyermekekkel foglalkozik, így hasonló helyzetről nem tud beszámolni, az viszont megesett, hogy a fiatal páciensek jobban kezdtek kötődni hozzá, és egyfajta anyai gondoskodásként élték meg a terápiát. „Ez egy időszakosan tartó dolog, ami aztán alábbhagy, és akkor már jó szívvel el tudom engedni a kezüket” – mondja. „Pszichológushoz járni mindenképp különleges élmény, mivel az a fajta kommunikáció, amit ott tapasztal a páciens, eltér a mindennapitól.

Nem feltétlenül baj, ha egy pszichológus iránt különleges érzései vannak, vagy akár átmenetileg azt érzi, hogy a legfontosabb személy az életében. 

Előfordul, hogy valakinek annyira szegény a szociális hálója, hogy a pszichológusa mellett tényleg nincs senkije” – fogalmaz szakértőnk. A páciens ilyenkor olyasmiket élhet át, olyasmit tapasztalhat meg, amit aztán később továbbvihet más kapcsolataiba.

Szerelmi kapcsolat fenntartása a pácienssel természetesen nem etikus a pszichológus részéről, ám egyéb viszony sem megengedett. A különböző pszichoterápiás irányzatok különbözőképpen fogalmazzák meg, de a fő szabály, hogy nem lehet a pszichológus és a páciens között az általuk szerződött kapcsolaton túl semmi: nem lehet barát, sem ismerős, például a gyermeke tanító nénije, sem az ismeretségi köréből bárki, akihez bármilyen egyéb kapcsolat fűzte. Ebből következik, hogy a terapeuta olyat sem fogadhat, aki valamilyen szolgáltatást nyújt neki, például a fodrászát, ismerteti Balkuné Szűcs Emese.

Én ugyan a terápia lezárása mellett döntöttem, igyekszem arra fókuszálni, amit tanultam belőle: ahogyan a pszichológus is elfogadja páciense érzéseit, a páciensnek sem szabad ostoroznia magát. Csak úgy tud fejlődni, ha elfogadja, amit érez – elvégre arról nem is feltétlen tehet.

A páciensen is múlik a terápia sikere

Van, aki úgy keresi fel a pszichológust, hogy az majd „megmondja a tutit”, a terápia eredményességéért azonban neki is tennie kell. Balkuné Szűcs Emese szerint hátráltathatja a közös munkát, ha a páciens nem tud őszinte lenni. Ez ugyan evidensnek hangzik, ám vannak olyan helyzetek, amikor az érintettek nem fedik fel a valódi érzéseiket. „Például valaki elkezd járni a párja hatására, aki ellenkező esetben szakítana vele. 

Ő magának is azt hazudja, hogy szeretne változtatni, de van benne egy ellenállás, nem tud teljes odaadással részt venni a folyamatban. 

Vannak, akik saját magukkal sem őszinték” – magyarázza. Ez gyerekek, kamaszok esetében is előfordulhat, akik szintén nem önszántukból keresik fel a terapeutát.

Az is hátráltathatja a közös munkát, ha a páciens nem képes elfogadni a segítséget, nem tudja megfogalmazni igazán a céljait, vagy közösen sem sikerül megtalálni, továbbá, ha nincs motivációja. Ezek hamar ki szoktak derülni, Balkuné például „házi feladatot” szokott adni a hozzá járóknak, és ha valaki rendszeresen nem azt végzi el, abból sejthető, hogy nem akar együttműködni. Ilyenkor ki lehet próbálni egyéb módszereket, vagy ha azok sem hoznak sikert, más szakemberhez irányítja a pácienst.

Felvetődik a kérdés, hogy mi alapján válasszunk szakembert, hogy elkerüljük a felvázolt helyzeteket. Segítség lehet, amit az online felületeken találunk: a szakember bemutatkozása, írásai. Ha ezek alapján szimpatikus, akkor megér egy próbát, aztán kiderül, működőképes-e személyesen a dolog, tanácsolja szakértőnk. Természetesen fontos a pszichológus végzettsége is: életvezetési problémákkal szakpszichológust, krízishelyzetekkel tanácsadó szakpszichológust keressünk. Komoly pszichés tünetek, hangulatzavar, súlyos szorongások vagy egyéb, hosszabb ideje tartó tünetek esetén pedig klinikai szakpszichológust.