„Nézi a vihart, s nem ing semmi vészben” – Miért szeretjük annyira a világítótornyokat?

Az első világítótorony az ókori Egyiptom területén, Pharosz szigetén épült, és a kikötő helyét jelezte a tengeri habokban hánykódó hajósoknak. Éjszaka lobogó tüzet raktak a tetején, nappal viszont egy trükkös szerkezettel, a hatalmas tükörrel visszavert napsugarak segítségével adtak jelet arról, hogy hol kezdődik a lakott világ. Az ókori világnak ez a hetedik csodája még a római pénzérmékre is felkerült, így egy kicsit mindenki birtokolhatta… 

Engem ámulatba ejtett a torony építése körüli legenda. Az építője, Szósztratosz II. Ptolemaiosz elé terjesztette a kérését, hogy az építőmester a nevét belevéshesse a talapzatba, azonban kérése elutasításra talált, mivel az uralkodó csak a saját nevét akarta látni az örökkévalóságnak szánt falon. A sokeszközű mester azonban a talapzatra a következő feliratot véste: „Szósztratosz, a knidoszi Dexiphanész fia, minden tengerész nevében a megmentő Isteneknek”. A feliratot gipsszel fedte le, majd a gipszbe véste II. Ptolemaiosz nevét. 

Mire az uralkodó elhagyta az árnyékvilágot, a gipsz lepattogzott a talapzatról, és Szósztratosz neve előbukkant. 

Ezzel a furfangos történettel kezdődik a világítótornyok iránti odaadásunk és kötődésünk, miközben nem győzünk hálásnak lenni Prométheusznak, aki ellopta az emberiség számára a tüzet, önfeláldozásáért vállalva az embertelen szenvedést is. Ez a tűz az, ami azóta is lobog a világítótornyokban… 

Mihelyt „fény derült” a fárosz szó eredetére, eszembe jutott Shakespeare CXVI. szonettje, amelyben az önfeláldozó szerelmet egyenesen egy világítótoronyhoz hasonlítja:

„… az örök fárosz maga ő,

Nézi a vihart, s nem ing semmi vészben;

Minden vándor hajók csillaga ő,

Magasságát mérhetik, erejét nem.”

A világítótornyok tehát nem csupán küldetést teljesítő épületek, de rendkívül sokoldalú szimbolikus értelmezés is kapcsolódik hozzájuk. Egyaránt hordozzák a romantikus kötődést, az elvonulás lehetőségét és a homályos veszélyt, akár bizarr horrortörténetek lehetséges helyszínei lehetnek. Jelképei a civilizáció győzelmének a káosz fölött, a magánynak és elszigeteltségnek, de az önzetlen segítségnyújtásnak is, a lemondásnak mások jóléte kedvéért. Akadnak köztük tömzsi kőtornyok és nyúlánk, égig érő alkotások. 

Kirínak a környezetükből, felkeltik és rabul ejtik a figyelmet, egyszerre fejezik ki az egyén győzelmét a zordon táj felett és a közösség megtartó erejét. 

Virginia Woolf szerint: „… végtelenül szuggesztív jelképei az emberi elszigetelődésnek, de egyúttal alapvető egymáshoz való kapcsolódásunknak is.” (A világítótorony)

Kép

Kép forrása: Freepik

Lágy húrokat pendít meg a lelkünkben egy szirt csúcsán vagy egy magányos szigeten álló torony, ahol szinte a világ végén bújhat el egy fiatal pár, mint a Fény az óceán fölött című kosztümös drámában. Szintén romantikus feldolgozása a témának a Világítótorony kilátással című film, amelyben egy frissen munkába álló műemlékvédő az első munkanapján szembeszáll a világgal egy világítótorony fennmaradásáért. A szűk csigalépcsőn egymás ellen harcoló volt szerelmespár képe a Dermesztő szenvedélyek című thrillerből beivódik a néző elméjébe, a most futó Világítótorony című filmalkotás pedig egy gótikus film, ahol maga a helyszínválasztás hordozza a mondanivalót. A sziget és az óceán találkozása ebben a pszichológiai horrorban a tudatos és a tudattalan találkozása is, amelyben a ködkürt sajátos hangja szinte az egyetlen kapaszkodó.

Miért kötődünk bizonyos helyszínekhez? Erre a kérdésre a pszichológia tudománya is keresi a választ. Az alkalmazott tudomány arra kíváncsi, hogy a helyekhez való kötődésünk kialakulása vajon milyen tényezőkön alapul? 

Mi kell ahhoz, hogy egy színhely kedvencünkké váljon, és mitől lesz egy adott hely feltöltődésre alkalmas? 

Mivel erősen kötődünk a minket körülvevő természetes és épített világhoz, amely egyszerre találkozások és egyéni megélések színtere, fontos tudnunk, hogyan fordíthatjuk ezt a vonzódást saját és a környezetünk javára is. 

Kép

Kép forrása: Freepik

Amikor új környezetbe kerülünk, ott érzelmi szálakkal kapcsolódunk a tájhoz, az épületekhez, színekhez, formákhoz, hangokhoz. Ha érzelmi szálakat növesztünk egy számunkra kedves helyhez, ez a kapcsolódás idővel a személyiségünk részévé válik, gazdagodunk általa. Ilyen kötelékeket kialakítunk a saját szobánkkal, a lakásunk kedvenc helyeivel, de kötődhetünk egyes városokhoz vagy akár országokhoz is. Ha hasonló kötelék kialakul bennünk, hamarosan az érzelmi szál mellé csatlakozik a kulturális érdeklődés is, és egy idő után kapcsolatokat alakítunk ki az adott helyszín lakóival, visszatérünk a helyre. Vagyis az utazásunkhoz tudást szerzünk az adott országról, kötődni kezdünk a nyelvéhez, a kultúrájához, a lakókhoz. Az a hely, amelyhez emberek kötődnek, jól jár a kapcsolattal, hiszen amit szeretünk, azt óvjuk is.

A jelenséget a pszichológia helyidentitásnak nevezi, és a kutatások azt igazolják, hogy a mély helykötődésnek szerteágazó hatása lehet az életünkre. Ha olyan helyszínekhez kötődünk, amelyek segítségével eltávolodhatunk a napi rutinunktól, ahol elragadtatást élhetünk meg, vagy ahol képesek vagyunk bevonódni az adott hely szellemiségébe, a környezet óriási mértékben képes regenerálni minket, és új irányokat mutat számunkra. Ha a környezet által sugallt célok és értékek beleillenek a személyiségünkbe, beépítjük őket magunkba, az életünk részévé válnak. Ez az élmény segíthet minket abban, hogy megküzdjünk az élet által elénk tárt nehézségekkel, útmutatást és értékrendet nyújthat számunkra. 

Azok a tájak és építmények, amelyek magukkal ragadnak, a felszabadulás érzését adják, ennek hatására elengedjük aggodalmainkat, és befogadókká válunk. 

„Nem ismerek más olyan, ember alkotta épületet, amely annyira önzetlen célú lenne, mint a világítótorony. Azért épültek, hogy másokat szolgáljanak” – írta George Bernard Shaw. Egy világítótorony amellett, hogy gyönyörű, hogy megmozgatja a fantáziánkat, hogy titokzatos, vagy akár félelmetes is, elsősorban arra hív meg, hogy akár mi magunk is világítótornyok legyünk.