Miért vannak még szépségversenyek? – A szépséget nem összemérni, hanem megélni érdemes

Világszerte egyre többféle embert igyekeznek megszólítani a szépségversenyek szervezői: nem tiltják a nevezési feltételek a plasztikai műtétet, a műhajat, a szájfeltöltést, kitolták a résztvevőkre vonatkozó korhatárt, sőt még a nem bináris emberek is választhatnak mezőnyt maguknak. Ám hiába minden érzékenyítés és a versenyzők szellemi képességeinek, világmegváltó ambícióinak hangsúlyozása, a versenyek ma is ugyanazt az üzenetet közvetítik, mint régen: a szépség egy összehasonlítható, versenyeztethető árucikk. 

Mindenkit nagyban meghatároz az a szemlélet, amibe beleszületik, vagyis mivel a szépségversenyek nagyon régóta velünk élnek, beleszoktunk abba, hogy külsőségeket versenyeztetni jó és megszokott dolog. 

Ha változtatni akarunk alapnak vélt meggyőződéseinken, komoly szellemi takarítást kell végeznünk, akár „egy drachma miatt is érdemes felforgatni a házat”. 

Valamikor a nők szavazati jogának megvonását is normálisnak találták, néhány évtizede a környezetvédőket csodabogaraknak titulálták, pár éve pedig alig szabályozták, hogy az ember mit tehet és mit nem az állatokkal. Lehet, hogy a női szépség versenyeztetése is egy ugyanilyen „elgurult drachma” lesz?

A szépségkirálynő-választás a kezdetektől fogva rengeteg visszásságtól terhes, a jellegéből adódóan egyfajta bántalmazó közeget hoz létre. 

Ahogy a tavalyi győztes, Blága Tünde nyilatkozta korábban: „Ezen a pályán nincsenek bizalmasok, barátok. Az emberi kapcsolatok felszínesek”. 

A szépségversenyeken hierarchikus hatalmi helyzetben sorakozik fel egymással szemben megmérő és megmérettetett (valójában a megmérők ülnek, a lányok masíroznak). A verseny során létrejövő érzelmi tér erősen hordozza a traumák lehetőségét, szinte „megágyaz” nekik. A szépségkirálynő-választások története tragédiák, csalódások és boldogtalan életek tárháza – ezt nekünk, magyaroknak aligha kell bizonyítani.

„A legszebbnek” lenni valójában veszélyes és erősen kitett helyzet, a szépségkirálynők száma túlreprezentált a zaklatási ügyek és a gyilkosságok áldozatai között. Gyakran válnak eszmék, érdekek és termékek hordozóalanyaivá, amelyekkel azonosítják őket, és akkor még nem is beszéltünk a vesztesekről, akiknek fel kell dolgozniuk az egész eseményt és a benne elfoglalt szerepüket azzal a kudarccal, hogy „nem elég szépek”.

Az igazi érték az lenne, ha a média azt közvetítené, hogy a szépség egyedi, belülről fakadó és objektív mércével teljességgel mérhetetlen érték, egy kapott kincs. 

A szépségversenyek ezzel szemben azt akarják megmutatni, hogy a szépség mérhető, összehasonlítható és termékként, különböző érdekek mentén áruba bocsátható. A szépségversenyeknek nem a keretei, a jelentkezési feltételei a vitathatók, hanem önmagukban lelki abúzusok (sőt gyakran testivé is válnak), vagyis a létjogosultságuk kérdőjelezhető meg. 

Az emberi élet alapvetően érzelmileg biztonságos terekben tud igazán bimbózni és virágba borulni. Ezeket a tereket igyekszik megteremteni a szülő a gyermeke, a munkahelyi vezető a beosztottjai számára és jó esetben a választott képviselők, politikusok is a társadalomnak. Védőernyőt tartunk egymás feje fölé, amely alatt biztonságosan fejlődhetünk, dolgozhatunk, alkothatunk. 

A napokban azért is célkeresztbe került a Miss World szépségverseny, mert szabályzata ma még kizárja az indulók közül az anyákat, és ezzel azt az érzetet kelti, hogy az anyaságot választók lemondanak a szépség megéléséről. 

De nem az a kérdés, hogy miért az anyaságnál, az életkornál, a sminkelésnél vagy a műtéti beavatkozásoknál húzzuk meg a határt, hanem az, hogy miért van ilyen típusú versengés még egyáltalán? 

Mi szükségünk, milyen igényünk van erre? 

Negyven éves elmúltam, amikor először játszottam egy olyan társasjátékkal, amelynek nem volt győztese, hanem kommunikációra indította a játszótársakat, ez volt minden tartalma és összes jutalma. Még később mutattak nekem egy olyan társasjátékot is, amelyben össze kellett fogni egy képzeletbeli veszély ellen, ezért a játékosok egymás értékeire támaszkodtak a győzelem kedvéért. Mindannyiunknak azt kívánom, hogy lépjük meg ezt a határt, és érezzük azt, amit én akkor: hogy így is lehet. Nem kell versenyeznünk ahhoz, hogy játszhassunk. Mi köze lehet egyáltalán a szépségnek a versenyhez? Létezhet olyan társadalom, amelyben erre már nincs igényünk?