A munkaerőpiacon egyre hangzatosabban cseng a CSR, a társadalmi felelősségvállalás, amelynek keretében a megváltozott munkaképességű emberek, fogyatékkal élők, nyugdíjasok vagy oltalmazotti státuszú – legálisan munkát vállaló – menekültek is álláshoz juthatnak. Bár kezdetben a legtöbb cég kizárólag pénzügyi megfontolások alapján döntött ezen alkalmazások mellett, ma már kezdik felismerni e támogatási forma egyéb, pénzben kevésbé mérhető, hosszú távon azonban mindenképpen pozitív hatásait. Az Eurest Kft. hatodik éve büszkélkedhet a „Fogyatékosság-barát munkahely” címmel, ők üzemeltetik a Semmelweis Egyetem klinikáinak nagyüzemi konyháját, ahol a napi 6000 adag étel elkészítésében afgánok, fogyatékkal élők és nyugdíjasok is részt vesznek. Náluk jártunk, és egy valóban színes, barátias hangulatú közegbe érkeztünk.

„A legnagyobb pozitívum ezeknél az embereknél, hogy ők még akarnak dolgozni” – tudtuk meg Sárközi Györgytől, a konyhafőnöktől, aki a havi teljesítménylapok kiosztásánál nem sajnálja idejét arra, hogy mind a hatvan beosztottjával személyesen elbeszélgessen.

György tekintélyt parancsoló megjelenéséből először csak következtetünk a konyhában uralkodó rendre és fegyelemre, ám amikor saját szemünkkel is láthatjuk az ott tüsténkedő figurákat, intuíciónk bizonyságot nyer: itt a munkamorál tényleg nem csak üres frázis. A siketnéma Laci – aki legutóbb a jogosítványához szükséges orvosi felülvizsgálat miatt kért eltávozást – és az értelmi fogyatékos Erik már több éve dolgozik az étkeztetésben, s bár ők csak egy-két munkafolyamatot tudnak elvégezni, és nagyon fontos számukra a kiszámítható órarend, beilleszkedésük problémamentesen zajlott, teljes jogú és értékű tagjai ők is a konyhának.

Kaszás Helga, az Eurest Kft. HR-igazgatója is megerősítette, hogy amennyiben a megváltozott munkaképességű vagy fogyatékkal élő embereket jól integrálják, akkor ők is százszázalékos munkát tudnak letenni az asztalra. „Hozzánk ezeket az embereket alapítványok közvetítik ki, akiktől az adminisztratív támogatáson túl a menekültek esetében még konkrétabb segítséget is kapunk: minden egyes oltalmazott mögött egy-egy szociális munkás áll. Mindezzel együtt ez a fajta foglalkoztatás nagyon sok tanulást igényelt a mi részünkről is, speciális tudást és megközelítést. Bár a magyar társadalom széles rétegeinél e helyzet kezelésében nagyfokú kulturális és együttműködési deficit van, egy ilyen összetett csapat abszolút pozitív hatást gyakorol a nem fogyatékkal élőkre is. Rádöbbenti őket, hogy mindannyian nagyon is különbözőek vagyunk, ugyanakkor egyformán rendelkezünk gyengeségekkel és erősségekkel. Az egyenlőségnek azonban a munkakövetelmények szintjén is meg kell valósulnia, ott nincs helye a sajnálatnak, s ez a hátrányos helyzetű dolgozókban is az egyenértékűség érzetét erősíti. A számok nyelvén azt mondhatjuk, hogy jelenleg Magyarországon 10% körül mozog az ingerküszöb az ilyenfajta foglalkoztatásokkal kapcsolatban, de ez a szám valószínűsíthetően nőni fog” – tudtuk meg Kaszás Helgától.

Mosolygó arcok, viccelődések, apró csínyek. Tolerancia. Ebben a közegben talált munkára az afgán Basir, Fahim és a roma származású József is.

A pastu anyanyelvű, huszonéves, egyedülálló Basir két éve érkezett Magyarországra, 22 hónapot töltött a bicskei menekülttáborban, megjárta Németországot is, de a magyarok segítőkészségéről sokkal pozitívabban vélekedett, így visszatért hozzánk. Még próbaidőszakát tölti a konyhán, de szereti a munkáját, befogadták, és ha a magyar nyelvvel is jobban megbarátkozik, jövőre lehet, hogy szakácsiskolába fog járni.

Fahim már négy éve él Magyarországon, három gyermek édesapja. Tizenöt évet töltött Németországban, majd visszatért hazájába, ám újra menekültstátuszba kényszerült, így került végül hozzánk. Ő is csak február óta dolgozik itt, keresetéből azonban nehéz lenne az ötfős családot eltartania, Afganisztánban van egy kis drágakőüzlete, abból is befolyik némi összeg a családi kasszába. Legjobb barátainak a gyermekeit és feleségét tartja, ám számára nagyon más ez a kultúra, ezért távlati tervei között leginkább Amerika szerepel, ahol a rokonai élnek.

A roma származású József Balassagyarmaton született. Ő is próbaidős, most dolgozik először konyhán, de elégedett, befogadták a kollégák, szereti a munkáját, és már több társának is segített elhelyezkedni. Mint mondta, hozzá van szokva a munkához, 7–8 éve dolgozik, és a pénzéből a családját támogatja.

– Emlékszel életed első bevetésére?

– Persze! Amikor elkezded a bevetéseket, kapsz egy mentort. Egy tapasztalt bohócdoktort, sőt, először egy párost, és melléjük állsz be harmadiknak. Ez volt az első nagy-nagy élményem, a kollegialitás élménye. Két fiúval – Mátyás Zolival és Reitter Zsolttal – voltam szolgálatban, akik olyan mérhetetlen gondossággal vettek körül, „kínálták alám” a helyzeteket, hogy abban fürdőzni valami csodálatos volt.

– Még a színészi élményeidhez képest is?

– Abszolút. Számomra a bohócsághoz kötődik az, amit – most már tudom – a színházban kerestem, de csak ritkán találtam meg, hogy legyen a partneri viszonyban egy folyamatos egymásból építkezés.

És mivel amit mi csinálunk, az egy organikus, nyitott és improvizatív műfaj, ebben nem is lehet máshogy működni, csak ha a partneredet 100 százalékig magad mellett tudod.

Most, hogy elkezdtük a Zenekaraván című programunkat, ami fogyatékos gyerekeknek szól, abban még fokozottabban szükség van erre. Nekem ezek a legnagyobb élményeim, művészi értelemben is.

– Mi indított erre? Véletlenül sodródtál bele?

– Úgy indult, hogy harmincéves elmúltam már, és valahogy nem éreztem elégnek azt, amit a hivatalos, kőszínházi, társulati létezés nyújt, nem éreztem elég szabadnak magam benne, alkotói értelemben. Elkezdtem alternatív társulatban játszani. Aztán egyszer kitettek egy felhívást a nyíregyházi színházban, ahol addig játszottam, hogy bohócdoktorokat keresnek, és azonnal éreztem, hogy nekem ez kell. Utólag hívta fel apukám a figyelmemet arra, hogy én 100 százalékban orvoscsaládból származom. Nemrég beszélgettem az egyik, Spanyolországban élő tánctrénerünkkel, és ő kérdezte, hogy nem volt-e idegen nekem a kórházi létezés. Én meg mondtam neki, hogy érdekes, hogy pont ezt kérdezi, mert az egész gyerekkoromat – a sulin kívül – kórházban töltöttem! Kórházi mikulásozás és karácsonyozás, rajzolgatás a kórházi orvosöltözőkben, amikor beteg voltam, mert bevittek, hogy ne legyek otthon egyedül.

Úgyhogy nekem ez otthonos közeg, és amikor orvosokkal beszélgetek, érzem, hogy ezt a nyelvet a szüleim révén már megismertem és beszélem.

– És a beteg gyerekek szenvedése? Megsokszorozza az ember erejét, tettvágyát vagy olykor megrendít és lefékez?

– Épp nemrég mondta egy barátnőm, hogy ez kicsit olyan, mintha frontszínház lennénk, hiszen a helyzet általában nagyon kiélezett. Ráadásul lélektanilag is elég bonyolult, mert meg kell találni, meg kell érezni az improvizáció helyét, mindig egy adott szituációból kell építkezni. Van a gondolkodásunknak egy szintje, ahol nem a betegséget látjuk, és a bohóc archetípus, amelyet magunkra öltünk, az is ad egy védelmet.

– Te kívülről látod a szituációt?

– Bizonyos szempontból nagyon is benne vagy, viszont rajtad van kötelezően egy szemüveg, mert meg kell találnod azt a nézőpontot, amiből ez másnak tűnik, mint ami. Persze ez nem jelenti azt, hogy soha nincs mélypontod, hiszen az évek alatt azért nagyon sok nagyon szomorú és kemény helyzettel szembesülsz.

Ezen mindannyian átmentünk, nekem is volt egy nagyon mély mentális hullámvölgyem, ami a munkám minőségét nem érintette, viszont komoly válságba kerültem abban a tekintetben, hogy hogyan nézzem az életet.

És sok mindenen át kellett magam rágni – például a halál kérdésén. Az ehhez való viszonyulás – ha szabad így mondanom – nagyon fejletlen a mi társadalmunkban. Nekünk egyébként nagy szerencsénk van, mert a munkánkhoz hozzátartozik egy állandó pszichológusi szupervízió, és a mi pszichológusunk, Feuer Mária kifejezetten ennek a területnek a szakértője. Ő nagyon sok ilyen helyzeten segített át engem is, egyszerűen csak azzal, hogy megvilágított egy másik nézőpontot, vagy elmondta a sajátját.

– És ezt tudod is működtetni? Mert nyilván kikerülhetetlen, hogy az ember megrendüljön.

– Elfogadod, hogy ezek a helyzetek vannak, ezek a helyzetek nagyon fájdalmasak, és neked nem szabad erre rányomnod a saját fájdalmadat. Kialakul egy „fájdalomkontroll” az évek alatt, ez tanulható. Ezekből a helyzetekből, és a szülőktől is nagyon sokat tanultam: lehetséges továbbmenni, lehet ezt valahogy másképpen látni. Na, az nekem katartikus élmény.

– Mert ez a valóság?

– Igen, és nekem ez is nagyon fontos ebben a munkában, hogy tényleg azt érzem, az élet „közepében” vagyok ilyenkor, miközben a színházi világban meg pont azt éreztem sokszor, hogy el vagyok szigetelve, mintha egy rezervátumban élnék. Minden művésznek szüksége lenne arra, hogy ilyen közegbe kerüljön.

Én a kórházat már nem a borzalmak és szenvedések terepének látom, hanem kifejezetten az élet sűrűjének, ott az élet nagyon tud élni, és minden „húsbavágó” dologgal szembe találkozol.

Ami még nagyon katartikus volt, az a speciális törődést igénylőkkel – egyszerűbben fogalmazva a fogyatékkal élőkkel – való kapcsolat, amit szintén hajlamosak vagyunk rettentő sajnálkozva és tragédiaként kezelni. Nekem viszont csodálatos pillanataim vannak ezekkel a gyerekekkel, hogy valaki egy megnyomorított testben képes felhőtlenül nevetni és örülni bárminek. Azt gondoljuk, hogy minden, ami fogyatékosság, az borzalom is egyben. És valóban van benne rengeteg nehézség, viszont nem feltétlenül jelenti a lélek megnyomorítottságát is. Feuer Mária szokta azt mondani, hogy ők a guruink. Rengeteget tanulunk tőlük.

– Sztorit nem merek kérdezni tőled, mert sírnánk…

– Nekünk egyáltalán nem a sírós sztorikra áll rá az agyunk! Van vicces sztorim is, amit imádok! Egy hematológiai osztályon történt – úgy indult a vizit, hogy mindent félreértettem, semmit nem úgy értettem és vettem, ahogy a gyerekek gondolták. Néztek, néztek, egyszer csak az egyik gyerek megszólalt: „Hát ez egy idióta!” Volt a keze ügyében egy távirányító, és rájött, hogy engem azzal tud irányítani. És kikapcsolt, aztán meg be, és az egész szoba egyszer csak beszállt a játékba, meg még a folyosóról néhány gyerek, és fergetegesen röhögtek és irányítgattak engem – a beszédemet, a mozgásomat, és valahogy az lett a lényeg, hogy megérezték, hogy ők tudnak irányítani. Óriási életerő és jókedv áradt belőlük, nagyon huncutok voltak!

Mi azt gondoljuk, hogy a kórház egy siralomvölgy, de egy gyerekosztály vagy egy gyerekkórház nem az! Hiszen ott gyerekek vannak, és kifejezetten vidám hely tud lenni, minden fájdalom fölött vagy ellenére.

– Kell ehhez valami különleges képesség, vagy mindez megtanulható?

– Sok minden tanulható, az érzékenység is fejleszthető. Talán kell hozzá, hogy az emberben legyen „harci kedv”, hogy bírja a frontvonalat, kell az érzékenység, de mondom, az fejleszthető, én is sokat fejlődtem ezen a téren. Kell a gondolkodásnak egyfajta szabadsága, és kell hozzá előadóművészi érzék. A felvételi eleve úgy van meghirdetve, hogy olyanokat keresünk, akiknek már van előadóművészi tapasztalatuk. Erre lehet építeni egy másfajta képzést. Fejleszteni kell az improvizációs és a zenei készségeket, ha már zeneileg képzett az illető, akkor megtanulni használni. Fontos a mozgás fejlesztése, és mindemellett van egy elméleti tananyag is, ami foglalkozik a bohócszerep kultúrtörténetével is, ebben természetesen van színháztörténet is, hiszen a kettő összekapcsolódik, és van benne egy komoly pszichológiai rész, a fejlődéslélektan.

– A sztorit előre kitaláljátok? Mert gondolom, előtte azért meg kell ismerni azt, aki ott fekszik.

– Van, hogy már ismerjük, mert többedszerre járunk ott, olyankor szoktunk előre készülni egy kis történettel, de általában igyekszünk a pillanatnyi benyomásra hagyatkozni. Először mindig kapunk a kórházi személyzettől egy tájékoztatást az aktuális állapotokról. A legjobbak mindig a spontán pillanatok, belépsz, ott van egy szituáció, már van rá szemed, hogy mit veszel észre – macit az ágyban, cicás papucsot, mit tudom én –, és abból elindul a buli! Ehhez nagyon fontos az asszociatív gondolkodás.

– A szülőkkel való kommunikáció minden esetben felhőtlen? Ők mindig örülnek nektek?

– Ha egy szülő együttműködő, és hajlandó feltenni azt a szemüveget, amit mi viselünk, akkor fantasztikus segítség. De előfordul, hogy a szülő elutasítása hátráltatja a kapcsolat kialakítását a gyerekkel. Ilyenkor nekünk könnyebb, ha nincs jelen. Általában azt tapasztaljuk, hogy ha sikerül áttörnünk az aggódás és a fájdalom gátját, akkor nagyon jó.

– Miféle ellenvetése lehet egy szülőnek a ti munkátokkal szemben?

– Érdekes dolog ez: jelen van például a bohóc-archetípustól való félelem.

A bohócot nem mindenki szereti, a bohóc a mi kultúránkban a perifériáról jön, egy furcsa világot képvisel, másképpen látja a dolgokat.

A bohóc nem a vásárokban lufikutyát hajtogató, piroshajú, harsány valaki, ahogy a McDonald’s bohóc sem az. Ezek a sztereotípiák nem segítik a bohócok pozitív – vagy inkább helyes – megítélését.

– Van kudarc a munkátokban? Vagy nem hagyjátok, hogy kudarccal végződjön egy vizit?

– Néha a szülő annyira elutasító, hogy a lehetőségtől is megfoszt minket, hogy a gyerekhez eljussunk. Ilyenkor arra törekszünk, hogy ne kerüljünk konfliktusba, próbálunk valami „puhát”, valami kedveset mégiscsak otthagyni magunkból, de csak nagyon finoman. A kamaszokkal is nagyon nehéz. Én nagyon szeretem őket, de hozzájuk nem egyszerű a kulcsot megtalálni. Ha van idő, ha nem egyszeri a találkozás, hanem hétről hétre ismétlődik, akkor azért általában át szoktunk törni. Egy kamasz hozzáállása alapból az, hogy „hagyjon engem mindenki békén”. Ilyenkor az működik, hogy te pont az vagy, ami ő. Hogy te nem a felnőttvilágból jössz, nem a szülőkéből, aminek ellent kell mondani… Komoly látlelet a felnőtt társadalomról a sok szuicid hajlamú, anorexiás, bulimiás fiatal, az ő mentális állapotuk. Nemegyszer mondták nekünk azt, hogy jaj de jó, hogy jöttünk, már csak bennünk reménykednek, mert ha mi nem tudunk velük kezdeni valamit, és nem kezdenek el enni, vagy máshogy együttműködni, akkor holnap hazaküldik őket.

– Tudnátok segíteni a saját gyerekével való kapcsolatban elakadt szülőnek?

– Törekszünk is arra, hogy ne csak egy kedves színfoltnak tekintsenek minket, hanem valódi, együttműködő partnernek.

A Heim Pál Kórházban például már kialakult, hogy az orvos kifejezetten „feladatokat” ad nekünk, hogy mire kell figyelni egy-egy gyerekkel kapcsolatban.

Kíváncsi a gyerek reakcióira, beszélünk a vizit előtt, és utána is beszámolunk neki a tapasztalatainkról.

– Ezt így már lehetne akár terápiának is nevezni?

– Ez egy kicsit fellengzősen hangzik, és nem is mindenhol van meg ez az együttműködési készség, bár alapvetően nagyon jó kapcsolat van a kórházak és köztünk mindenhol. Most talán lökést ad ennek, hogy mivel a legnagyobb európai bohócdoktor szervezetnek, a 20 éves múlttal rendelkező Red Noses International-nek vagyunk az autonóm magyarországi tagszervezete, így az RNI szabályai szerint, az idei évtől vannak bizonyos certifikációs feltételek, amiket teljesíteni kell ahhoz, hogy valaki ezt a munkát végezhesse. Ebben nemcsak a saját szakmai, művészi képzésünk van benne, hanem egyéb, pszichológiai, orvosi feltételek is, ami hivatalosan is magasabb szintre emeli ezt az együttműködést, ezt a munkát.

Növekvő különbségek

Fél évszázaddal ezelőtt, az atomkorszak káprázatos műszaki-gazdasági fejlődése és a korábban gyarmati sorban élő népeknek fejlődő világgá való előlépése idején úgy tűnt egy pillanatra, hogy világméretekben elkövetkezhet a kiegyenlítődés, felzárkózás ideje. Úgy tűnt, hogy a növekedésnek nincsenek határai, áldásaiból pedig, ha fáziskéséssel is, de a világ elmaradott régiói is részesülhetnek.

A vagyoni javak és anyagi értékek birtoklásában, a fogyasztásból és a felhasználásból való részesedésben némi közeledés volt tapasztalható. Úgy tűnt, a leggazdagabbak és a legszegényebbek között egy közepesen tehetős, tisztes megélhetésre és szolid gyarapodásra esélyes társadalmi réteg kialakulásának van esélye. Ilyen körülmények között fogalmazta meg VI. Pál pápa is azt az elvet, hogy a világ javainak bővülése, gyarapodása mellett az értékek újraelosztására, a gazdag és pazarló, túlfogyasztó régiók, népek, társadalmi csoportok józan önkorlátozására, a korábban leszakadók helyzetbe hozására van szükség.

Hiszen ha a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények egyre szegényebbek lesznek, akkor az előbb-utóbb ismétlődő válságok formájában visszahat a gazdaság, a termelés és a fogyasztás alakulására.

Egy ilyen folyamat korábban nem látott szociális feszültségeket szül földrészek, népek, de akár egy adott társadalom tagjai között is, a politikai bizonytalanság, az irigység és az ellenségeskedés légkörét állandósítva. Évtizedek elmúltával ugyanerről beszélt Ferenc pápa is, úgy fogalmazva, hogy „amikor egy – helyi, nemzeti vagy világméretű – társadalom a tagjai egy részét az útszélen hagyja, nem lesznek politikai programok, sem rendfenntartó vagy hírszerző erők, amelyek korlátlanul biztosíthatnák a nyugalmat.”

A két Szentatya megnyilatkozásai között eltelt időben azonban alapvető változás állt be a vagyonok és jövedelmek elosztásában, a gazdagok és a szegények világa közötti folyamatokban. A globalizáció kibontakozásával a tőke mobilitása, cselekvési hatékonysága megsokszorozódott, hozama szédületesen növekekszik.

Ez oda vezetett, hogy ma a világ anyagi javainak, vagyoni értékeinek kilenctizede egy egyre szűkebb, az össznépesség egy ezreléke és egy százaléka közötti rétegének kezében koncentrálódik. Mindez társul azzal a politikai, szellemi és médiahatalommal, amely ennek az uralkodó elitnek a privilegizált helyzetét, biztonságát, további gyarapodását és a tömegek általi elfogadottságát hivatott biztosítani.

A tipikus fogyasztó

A világ népességének talán tizedét teszi ki az a réteg, amely az anyagi jólét és viszonylagos biztonság világában – a rendelkezésre álló javaknak még mindig tekintélyes hányadát tudva a magáénak – , mintegy támaszául és hátteréül szolgál a felettük is uralkodó vagyoni elitnek. Főleg a nyugati világban ők a tipikus fogyasztók, az a polgári réteg, amelynek tagjait a vásárlóerő megóvása, a társadalmi kohézió biztosítása, a társadalmi rend demokratikus látszata érdekében kell megőrizni. Ők jelentik a jólét ígéretét a szegények, nyomorgók, feltörekvők milliárdjai számára, ők a jóléti rendszerek fenntartói és kedvezményezettjei. Az ilyen helyzetben lévő társadalmi csoportok vannak a leginkább kitéve az elszegényedés, a lecsúszás réme jelentette fenyegetésnek, ők azok, akik az igazán gazdagok világába emelkedés reményét dédelgethetik magukban.

Helyzetükből fakadóan ütközéscsillapító, villámhárító szerepet is betöltenek a gazdagság és a szegénység áldatlan vitájában.

Különösen a harmadik világban közülük kerülnek ki a rend őrei, a társadalmi méretű korrupció élharcosai, a hamis divat- és életmódminták megjelenítői.

Az útrakelők

Végül pedig ott vannnak az emberiség egyre nagyobb hányadát kitevő szegények, azok, akik alig részesednek a világ javaiból. Közöttük vannak azok a százmilliók, akiket éhínségek, környezeti katasztrófák, pusztító betegségek fenyegetnek. Közülük sokan, egyre többen a munka- és fedélnélküliség fenyegetésének árnyékában élnek, javakban való szűkölködésük, anyagi, emberi felzárkóztatásuk pedig szinte reménytelen.

Az egyenlőtlenséget konzerváló vagy éppen megsokszorozó világunkban jótanácsokat persze bőven kapnak – olyanokat, hogy ne vállaljanak sok gyermeket, ne forduljanak egymás ellen egy nagyobb falat kenyérért –, meg némi segélyt és persze a gazdagok világának csillogó kínálatát.

Ülhetnek putriban, nyomornegyedben, éhesen, szomjasan, a reklámok bűvöletében pedig azt látva, hogy melyik az az autó, prém vagy parfüm, ami nélkül nem élet az élet, amit meg kell szerezned, különben nem lehetsz önmagad.

Erre a hírre, a gazdagság ígéretére közülük egyre többen indulnak útnak, hogy bevándorlókként próbáljanak szerencsét, fizikai jelenlétükkel akarva szétrombolni az egyenlőtlenséget. Kockázatos ez a kísérlet, hiszen lehet, hogy nem vágyakat teljesít be, hanem csak elmélyíti a meglévő szakadékokat, új szegénység és ellenségeskedés forrása lesz. Helyette inkább a szolidáris szeretet evangéliumi útjára kellene visszatalálnia a világ gazdagjainak és szegényeinek. Arra az útra, amelyen járva mindenki tudomásul veszi, hogy a gazdagság, a bőség arra való, hogy minden ember javát szolgálja.

Nem az a baj, hogy a gazdagok gazdagok, hanem az, ha mások rovására azok, hiszen javaink arra valók, hogy a magunk hasznára, de mások javára sáfárkodjunk vele.

Önmagában a szegénység sem szégyen vagy végzet akkor, ha megszüntetésének, mérséklésének útjait a magunk és a mások erejére támaszkodva próbáljuk felfedezni egy olyan gazdasági, társadalmi és erkölcsi világrend keretei között, amelyet az adás törvénye, a másokra is figyelő szolidáris szeretet, a közös emberi boldogulás, a valódi egyenlőség és kiegyenlítődés reménye hat át. Ezt kínálja a hiteles keresztény hagyomány.

A zongoristaként konzervatóriumot is végző George Balanchine gyermekkora óta rendkívül közeli kapcsolatban állt a zenével és a tánccal egyaránt. Ennek köszönhető, hogy az 1920-as években megalkotta az ún. szimfonikus balettet. Ez a klasszikus–romantikus hagyományokon nyugvó, de a szovjet balett-kísérletekből is táplálkozó műfaj nem más, mint cselekmény nélküli, programmentes tánc – az abszolútzene mintájára abszolúttánc. Csajkovszkij 1884-ben keletkezett 3. zenekari szvitjének utolsó tétele a „Tema con variazioni”, azaz „téma variációkkal” címet viseli. Ez ihlette meg Balanchine-t, aki a főtémára írott zenei változatokat fordította le a mozgás nyelvére.

Az Etűdök szintén nem egy konkrét történetet mesél el, tételein keresztül mégis nagyívű folyamat, a balett-tanulás rögös útja rajzolódik ki előttünk. A társulat által 2014-ben bemutatott Harald Lander-művet – hasonlóan a szünet előtt látható Balanchine-darabhoz – klasszik(us) zene ihlette. Carl Czerny ujjgyakorlatai, melyeket gyakran nem vagyunk hajlandók műalkotásként elismerni, arra inspirálták Knudåge Riisagert, hogy hasonló célzatú koreográfiához dolgozza át a szerző etűdjeit. A praktikusságot, az egy-egy technikai nehézséget előtérbe helyező apró darabok kiváló terepet szolgáltattak ahhoz, hogy szülessen egy felvonásnyi balett arról, hogyan jut el egy táncos a rúdtól a rivaldafényig. A szépséges mozdulatok mögött rejlő izzadságos és aprólékos munka jelenik itt meg, lebontva a balettet annak legkisebb alkotóelemeire.

Premier: 2017. november 15.

További előadások: 2017. november 16., 17., 25., 26.

Bővebb információ az Operaház weboldalán.

Az antik porcelánokból összeállított szoborelemek a likőrbe áztatott, markáns ízvilágú édességekkel „felöltöztetve” változnak egyedi műtárgyakká. A süteményalkotások az élet és a kultúra több területét is érintik, hol provokálnak, hol kedveskednek, hol mérnöki pontosságú szerkezetként mutatkoznak be. A modern gasztronómiában kedvelt babba ízvilágához hasonlító desszertekben Cointreau és Limoncello öntetbe áztatott édespiskóták csábítanak. A kiállítás elemeként egy méretes üveg labirintusból liofilizált gyümölcsök hullanak a kiválasztott süteményekbe egy különleges hölgy segítségével.

A babba a Larousse Gastronomique szerint a XVIII. századi Franciaországban debütált. Állítólag Stanislaw Leszczynskinek, a száműzött lengyel királynak támadt az az ötlete, hogy a száraz Gugelhupfot alkoholos öntetbe áztassa. Egy másik verzió szerint Nicolas Stohrer udvari cukrász áztatta a száraz süteményt fűszeres malaga borba, mazsolát és sárga krémet adva hozzá. A cukrászmester a lengyel király lányát kísérte Versailles-ba, aki férjhez ment XV. Lajoshoz, a mester pedig cukrászdát alapított 1730-ban és a babba meghódította Párizst.

Az Esernyősben kiállított szobrok tiszta vonalú üvegeibe zárt tészták az aranyló folyadék nagyítóján keresztül, arany és bronz csipkék ünneplőjébe bújtatva idézik meg a hajdani udvar pompáját. Szász Károly a süteményszobrokhoz újracsiszolt antik porcelán, templomüveg és gránit elemeket használ fel, amelyek nemes keretbe foglalják a Sonja Adler újra felfedezett ízvilágát.

Időpont: November 11. Szombat 17.00

Helyszín: Esernyős - 1033 Budapest, Fő tér 2.

A kiállítás megtekinthető november 11-én szombaton 17.00-21.00, és november 12-én vasárnap 10.00-18.00 között.

www.sonjaadler.com  www.szaszkaroly.hu

Mit jelent éretté válni az anyaságra? Fel lehet készülni a kihívásokra? Hogyan folytatódik az önismeret útja anyaként? Könnyebb vagy nehezebb megküzdeni a lét nagy kérdéseivel, ha gyermekünk van? Léteznek-e ősanyák és nem anyának termett nők? Hogyan küzdjünk meg a legapróbb és legnagyobb kérdésekkel a hétköznapokban? Markó-Valentyik Anna ANYAJEGY c. előadása után ezekről a kérdésekről beszélgettünk Szám Katival, a Képmás főszerkesztőjével, Csáky-Pallavicini Zsófia családterapeutával, valamint a bábszínésznővel, Markó-Valentyik Annával.

Az Anyajegy c. előadása után az anyaságról beszélgetett Szám Kati, a Képmás főszerkesztője Csáky-Pallavicini Zsófia családterapeutával, valamint a bábszínésznővel, Markó-Valentyik Annával.

 – Ön bejárta az egész világot, végigpásztázta a kontinenseket, kicsit olyan, mint egy űrhajós. Gondolja, hogy egy átlagember e kivételes tapasztalatok nélkül is gondolkodhat a bolygónkról hasonlóan felelősségteljesen, mint Ön?

 – Természetesen. Ehhez nem kell felszállni az égbe vagy iskolába járni. Nem kell körbeutaznod a világot, hogy megértsd a működését. Ma könnyű kilépnünk az életünkből az internet segítségével, amely szinte mindent megváltoztatott. Maga a „Human” című film is azért készült, mert az utazásaim során az egyszerű emberekkel folytatott beszélgetéseim arra döbbentettek rá, hogy mind ugyanolyanok vagyunk, s bárkinek lehet a másik számára használható életfilozófiája. Ezt szerettem volna megosztani a nézőkkel, s kihasználva a világháló nyújtotta kapcsolódást, mindenki számára ingyenesen elérhetővé tenni ezeket az élményeket.

 – Nagyon sokféle tevékenységet űz: fotográfus, filmrendező, környezetvédelmi aktivista. Ön minek tartja magát?

 – Szívem szerint leginkább újságíróként definiálnám a munkámat, aki elsősorban a dialógusban hisz, és hídként működik az emberek között. Az írás nem az én asztalom, a képek viszont annál inkább.

A dokumentumfilmjeimben valós sztorikat közvetítek a nézők felé, s bár nem állítom, hogy semleges nézőpontból teszem, hiszen aktivistaként tevékenykedem a környezetért, alapítványt működtetek, előadásokat tartok a klímaváltozásról, ám mindezzel együtt igyekszem általuk az igazságot közvetíteni.

 – A XXI. század, a vizualitás korszaka milyen képet sugall a mai kor emberének?

 – Ha csak az elmúlt húsz évet nézzük, hihetetlen technikai forradalom zajlott le az életünkben. Ma bárhol legyünk a világon, Szudánban, Etiópiában vagy akár Norvégiában, mindenki mindenkivel össze van kötve az internetnek köszönhetően. Bárki számára elérhető, hogy például mennyi a francia átlagkereset. Ezek az információk a szegényebb országokban élő embereknek olyan képet sugallnak, hogy nekik is erre van szükségük, és a paradicsomi állapot elérése mindenki számára jogos követelés lehet. Mindenki jobban akar élni, de egyúttal minden egyes emberben ott van az irigység is a jobban élők iránt. Én úgy hiszem, hogy az irigység, a komfort, a kapitalizmuson alapuló civilizációs életforma az, ami a bolygónkat valójában tönkreteszi. Én is e társadalmi berendezkedés része vagyok, és valljuk be, nehéz a megszokott életformánkat feladni.

 – Sokszor említi a küldetés fontosságát. Hogyan definiálná a saját küldetését?

 – Mindannyiunknak van küldetése, de erről nem mi döntünk, viszont az életünk végén ugyanazokkal a kérdésekkel kell szembesülnünk.

Az a tizenhárom éves, kongói utcagyerek jut az eszembe, aki az életének az értelmét úgy fogalmazta meg, hogy Isten neki is biztosan szánt valamilyen küldetést.

Lehet valaki jó anya, taxisofőr, szakács, igazából bármi, a lényeg, hogy tudatosan csinálja azt, amit csinál. Bár nem vagyok istenhívő, a jóban és a rosszban hiszek, és abban is, hogy lelkiismereti alapon van választásunk. Hogy úgy haljunk meg, hogy mosoly van az arcunkon – ezt is egy korábbi interjúalanyom mondta –, nos, ez is komoly kihívás mindannyiunk számára, és egyúttal komoly küldetés is.

 – Egyetlen utunk – az Ön szavait idézve – annak érdekében, hogy a világot jó irányba változtassuk, a spirituális forradalom. Mit ért ez alatt?

 – A politika nem hoz megoldást, hiszen mi választjuk a vezetőinket a demokráciában, akik hozzánk hasonlóak. Az ökológiai felhasználást is nehéz lenne egyik napról a másikra megváltoztatni, lemondani az olajról, a nikkel-elemekről, az elektromos készülékekről. A gazdasági rendszerünk pedig a növekedésen alapul, aminek visszafordítása szintén elképzelhetetlen.

Magunkban kell tehát a változást végrehajtanunk, mindenkinek személy szerint, és döntenünk a saját életünkben foganatosítandó változásokról. Így felismerhetjük, hogy minél kevesebbet birtoklunk, annál többek és emberibbek lehetünk.

 – Jelenleg a „Woman” című filmjén dolgozik, amely 2019-től látható majd a virtuális térben. Miért választotta témaként a nőket?

 – A „Human” forgatása nagyon erősen hatott rám, a benne megjelenő női sorsok mélyen megérintettek. Ha a statisztikákat nézzük, a nők még mindig hátrányos helyzetben vannak és alulértékeltek, ugyanakkor ebben a férfiak uralta világban ők a jó dolgok hírnökei. Ami személyesen is érint e téma kapcsán, hogy amióta ezen a dokumentumfilmen dolgozom, teljességgel megváltozott a kapcsolatom az anyámmal, a feleségemmel, a nővéremmel. Más szemmel tekintek rájuk és általában a hölgyekre.

 – Honfitársa, Saint-Exupéry, aki szintén a repülés szerelmese volt, azt mondta, hogy jól csak a szívével lát az ember, ami igazán fontos, az a szemnek láthatatlan. Ön pedig többször úgy fogalmazott, hogy a legjobb fotói azok, amelyeket nem készített el. Ma is így gondolja?

 – Ma a legszebb fényképem az, ami az unokámat ábrázolja, és a tárcámban található.

A régiek szép és igaz, bibliai hagyományból vett megfogalmazása szerint a gyermek áldás és ajándék, aki a szüleitől kapott életet számtalan örömmel és boldog teherrel viszonozza. Az idők során a generációk viszonyában a kölcsönös jogok és kötelességek egész sora fogalmazódott meg, a szülő–gyermek kapcsolat lényege azonban az ezeket megalapozó és felülíró öröm és kölcsönös szeretet.

A szülő számára a gyermek nem lehet tulajdon, eszköz, teher vagy játékszer, hanem olyan, az övével egyenlő méltósággal bíró társ és személy, aki élete korai szakaszában őrá van bízva, akinek egyéniségét alakítania, de autonómiáját tisztelnie kell, hogy idővel kiléphessen a gyermeki lét kötelékéből. Mint ahogy a gyermek számára sem lehet a szülő pusztán kihasználható és elviselendő eltartó, a hatalom, az önkény megtestesítője, öregségében pedig csak zavaró nyűg és teher, akivel törődni kínos kötelesség.

Mindez csak akkor valósulhat meg maradéktalanul, ha a generációk kapcsolatát nem a szembenállás, rivalizálás, ellenségeskedés légköre lengi át, hanem a feltétel nélkül adni és kapni tudó szeretet. Ez nem jelenti azt, hogy a szülők és gyermekeik között mindig, mindenben teljes az összhang, hiszen új eszmék és divatok jönnek, és a fiak soha nem olyanok, mint apáik. Jól ismerjük a minden korban azonos módon megfogalmazott „bezzeg a mi időnkben” típusú szemrehányásokat és a „maradi öregekre” tett kamaszos kijelentéseket, ezek azonban nem mérgezhetik meg azt a kapcsolatot, amelyben szülő és gyermek is öröm, élmény és ajándék egymás számára.

Nem igaz, hogy a szülő ad, a gyermek pedig csak kap, befogad. De mi is az, amivel a gyermek ajándékozza meg szüleit? Mi a mindenkori gyermekek adománya a felnőttek világa számára? II. János Pál pápa szerint az öröm, „amelyet mindannyiunknak hoznak a kisgyermekek, akik az élet tavaszát és a föld minden országának jövőjét jelentik. Ugyanis egyetlen nép és politikai rendszer sem gondolhatja el másként a következő korszakát, csak úgy, hogy figyelembe veszi az új nemzedéket, akik a szüleiktől kapják azoknak az értékeknek és kötelességeknek összetett hagyományát, amelyeket maga az állam is, de az emberiség egyetemes családja is óhajt.”

Aki gyermeket nevel, tudnia kell, hogy rakoncátlan csemetéink egy-egy gesztusa, mozdulata, tette még a legsötétebb pillanatokban is képes jókedvre deríteni az embert.

Hordozzák a remény ajándékát is, amikor testben, lélekben, okosságban növekedve azt igazolják, hogy az emberi létben van haladás, fejlődés, van jövő.

De a gyermektől kapott ajándékunk az a felelősség is, amit értük vállalunk, viselünk. Nem véletlen, hogy ahol a gyermektelenség divatja hódít, a felelősségérzet, a másokra irányuló figyelem általában is megfogyatkozik.

Gyermekeink tanítanak is minket, hiszen ők még többnyire olyan őszinte és naiv bölcsesség birtokosai, amelyet mi már okosságunk bástyái mögé húzódva rég elfeledtünk. Nem ritka, hogy kérdéseik késztetnek bennünket fontos, lényeges dolgok megfogalmazására.

A szülő-gyermek kapcsolatban nemcsak a nevelt, hanem a nevelő jelleme, értékrendje is épül, és talán az sem merész kijelentés, hogy az emberek zöme valójában apaként, anyaként válik igazán felnőtté.

Gyermekeink adják számunkra az élet értelmének kérdésére is a leghitelesebb választ – hiszen már csupán létük is indokolja az emberben meglévő, az élet továbbadására irányuló természetes szándékot és vágyat.

Nem véletlen, hogy a nagy görög bölcselő, Arisztotelész is a gyermekek iránti sóvárgásból, az utódokban való továbbélésből vezeti le a halhatatlanságra irányuló vágyunkat.

A férfi és a nő is közös gyermekeiktől kapják meg szerelmük értékének és értelmének visszaigazolását, és a gyermek létezése válik az apák és anyák számára önmaguk felülmúlásának lehetőségévé.

Gyermekeinktől kapott ajándék, hogy megtanítanak minket a szeretet teljes felelősségének vállalására, és ők viszik tovább szüleik és nagyszüleik iránta és egymás iránt is érzett hűségét, odaadását és szeretetét.

Ilyenkor az sem zavar, hogy közben Dani már fél órája a fülembe kiabál, hogy „Boldizsár, alszol? Boldizsár, ugye, nem alszol? Boldizsár, gyere, legózzunk!” (Csak az, ha a fejemre dobja a párnát.) Sőt, még az sem, amikor Ágó leszól a felső ágyról, hogy „shut up”. Mert Ágónak mostanában egész hosszú haja van, és reggel mindig úgy néz ki a feje, mintha az éjszaka felrobbant volna. Ha mérges, akkor a legjobb. (Bár, ha sokat pattog, mégis a fejére dobhatom a párnát.) De igazából azért jó minden, mert úgyis mindjárt szaladok Anyáékhoz, hogy megnézzem, mit csinál Lenke.

Lenke a kishúgunk, és ilyenkor még általában alszik. Vagy szopizik. Vagy egyszerre mindkettőt. Mert olyan ügyes, hogy egyszerre tud enni, inni és aludni.

Régebben még morgott is közben, de azt egy ideje abbahagyta. Amikor az ismerősök kérdezik, milyen Lenke, Dani mindig azt mondja, hogy már beszél, fejen áll és repülni is tud. Az utolsók persze nem igazak, de beszél, az igaz. Valami fura nyelven, de Anya meg én azért általában tudjuk, miről van szó. Szerencsére mutogat is, ha nagyon értetlenkedünk.

Ágó szerint amióta megszületett, mindenki sokkal nyugodtabb. Például Apa. Hazaugrott az iskolából, elmesélte, milyen rosszak voltak a nagy gyerekek. Anya meg odaadta neki Lencit, hogy együtt nézzék az újságot, és Apa el is felejtette minden gondját. Sőt, még azt is, hogy vissza kell mennie az iskolába.

Apa azt mondja, Lenke olyan, mint egy macska, szinte még dorombol is az ember ölében. De szerintem inkább olyan, mint egy kíváncsi plébános, mert ilyenkor összekulcsolja a két kicsi kezét, és hangosan szuszog. Közben pedig nagy szemekkel nézi az újságban a képeket. Néha nevet is rajta.

Anya ritkábban süt süteményt és gyakrabban főz cumit. Nem olyan lelkiismeretes a mérgeskedésben, és sok régi történetet mesél arról, hogy milyen volt, amikor picik voltunk. Ő is boldog, hogy van egy kislányunk.

Lenke miatt találtunk megoldást az itthoni számítógépezésre is. Állandóan Anya nyakában van, onnan nézi, mint egy kis kenguru, hogy Anya főz, pakol vagy porszívózik. Meg azt, amikor felírja a hűtőajtóra, hogy milyen munkát nem tud megcsinálni Lenkével a nyakában. Aztán mi hazajövünk az iskolából, és kisegítjük. Kivisszük a szemetet, kipakoljuk a mosogatógépet, kiteregetünk. Ágó megtanult tojásrántottát sütni és pudingot főzni. Én zokniválogatásban vagyok jó. (Dani abban, hogy fehérneműket dobáljon a karnisra.)

Ha mindent szépen megcsinálunk, Anya megnyugszik, hogy már elég nagy fiúk vagyunk ahhoz is, hogy számítógépes idővel fizessen nekünk. (Kivéve, ha meglátja a karnist.)

Lenci karácsonykor született. Akkor még olyan sötét volt, hogy a függönyt se láttam meg az állatokat sem. Hazajött Apa, és elmondta, hogy Anya és a kisbaba jól vannak. Azóta egyre világosabb van, és sokkal jobb lett az életem. Tudom, hogy akármit csinálok, még mindig vár rám valami érdekes és jó. Mehetek Lenkéhez, aki a legaranyosabb a világon.

Ágó szerint olyan ez, mintha mindig lenne egy kis tartalék csokink a fiókban.

Fontos tudnunk, hogy nem holmi divattrend miatt hangsúlyozzuk a sportolás és egészséges táplálkozás kiemelt jelentőségét az életminőség javításában. Az izmok edzése elengedhetetlenül szükséges az egészséges csontok, keringési rendszer és metabolizmus eléréséhez, fenntartásához, valamint egy sor egészségügyi rizikófaktor kivédéséhez.

Miért?

 Mert az állóképesség növelésével javul az izomzat vérellátása, ami lehetővé teszi az izmok erejének növelését.

 Nagyobb izomtömeg több energiát használ fel, vagyis javítja az anyagcserét. Mivel 30 éves kor felett egyébként is elkezd lassulni az anyagcsere, és zsír formájában még inkább raktároz a szervezet, az izmaink edzésével tehetünk a legtöbbet a normál metabolizmusért.

 Minden mozgás, mozdulat alappillére az izmok összehúzódásának képessége: vagyis ruganyosabbak, fittebbek leszünk.

 30. életévünket betöltve lassú izomsorvadás veszi kezdetét, ami azt jelenti, hogy 10 év alatt három kg izomtömeget is veszíthetünk, ha nem végzünk erősítő edzéseket. 40 éves kor felett ez a folyamat még kifejezettebbé válhat.

 Az izomerő hiánya csökkent izomtónushoz és az artériák rugalmatlanságához vezet. Merev­séget, izomgörcsöket, mozgásaink korlátozottságát érezhetjük, ez rossz test­tartáshoz, a hát és a derék panaszaihoz vezet.

10 hasznos dolog az életmódunkban, amire jó, ha figyelünk, ahogy gyűlnek éveink

1. Végezzünk súlyzós erőnléti és állóképességi edzést is!

Erősítéssel megelőzhetjük, illetve lassíthatjuk az izomzat leépülését. Súlyzós edzések mellett válasszuk a gumiszalaggal végezhető gyakorlatokat, mert kíméletesebbek az ízületekkel, ugyanakkor növelik az ízületi mozgástartományt. Az állóképesség növelésével javul a szív-érrendszer állapota, csökken a nyugalmi pulzus, és megelőzhető a magas vérnyomás. A keringési rendszer fejlesztése a súlyzós edzésekhez is szükséges.

2. Az állóképességi edzések a hosszabb távok mellett szólnak.

Legyen az úszás, gyaloglás, túrázás, nordic walking, futás vagy biciklizés, a lényeg, hogy találjuk meg, amelyik örömet okoz, illetve egészségi és edzettségi állapotunknak is megfelelő. A hosszú távok előnye az is, hogy képesek lecsendesíteni az elmét, elősegíteni a befelé fordulást, amire – valljuk csak be – impulzív húszas éveinkben aligha voltunk rávehetők.

3. Tartsuk be a fokozatosság elvét!

Különösen fontos akkor, ha sok idő telt el rendszeres fizikai aktivitás nélkül. Engedjük el a kampányszerű fellángolásokat! Az egészségmegőrzés és prevenció arról szól, hogy testileg és lelkileg is egészségesek maradunk, ahhoz pedig a fokozatosság és egyensúly a legjobb út, a kizsigerelést felejtsük el!

4. Pihenjünk többet!

Sejtjeinknek egy-egy edzés után hosszabb regenerációs időre van szükségük. A sport–táplálkozás–regeneráció hármas kiegyensúlyozottságával, arányosságával alvás- és életminőségünk is javulni fog.

5. A bemelegítés is hosszabb, nem csak a pihenés

A bemelegítés célja a keringésfokozás és az izmok, ízületek felkészítése a terhelésre. Fogadjuk el, hogy ehhez 40 fölött már több időre van szükség, szintén fokozatosan kell felépítenünk, és akár 20–25 percet is igényelhet.

6. Nyújtsunk!

Ez a másik, amit esetleg 30 éves korunkig még elhagyhattunk (persze nem, de valljuk be, olykor megtettük.) A sérülések elkerülésének, a regeneráció meggyorsításának, az ízületek, izmok védelmének a nyújtás adja a harmadik pillérjét a megfelelő bemelegítés és elégséges pihenés mellett.

7. Mozgásterápia és tartásjavító gyakorlatok

Ha valami elkezd fájni, az az esetek többségében valamilyen testtartásbéli problémából vagy az izomegyensúly felborulásából fakad. Amennyiben így van, a terápiája a meggyengült területek megerősítése és az egyensúly visszaállítása. Sokszor nem is gondolnánk, milyen aprócska izom túlzott feszessége vagy épp renyhesége képes nagy galibát okozni! Szakképzett gyógytornász vagy mozgásteraputa segíthet a probléma kiderítésében és megoldásában.

8. A csontritkulás megelőzésének legjobb módja a súlyzós edzés!

Kiváltképp – de nem kizárólagosan – nőket érintő probléma a csontritkulás. Az erősítő edzés az, ami képes meggátolni a folyamatot és növelni a csontsűrűséget.

9. A mozgás mellett a táplálkozás is fokozatosan átalakul

Mivel az anyagcsere a kor előrehaladtával lassul, a szervezet nem használ el annyi kalóriát, mint korábban, ezért zsír formájában raktározni kezd. A túlsúly elkerüléséhez azonban nem elég a kevesebb bevitt kalória. Ha többet mozgunk, több kalóriát használ fel a szervezet. Az anyagcsere fokozásához elengedhetetlen a minőségi táplálék és a több mozgás. Együnk rendszeresen, többször egy nap keveset. Fogyasszunk több fehérjét és több folyadékot, 40 éves kor felett erre kiváltképp szüksége van a szervezetünknek!

10. Ne féljünk az étrendkiegészítőktől!

A minőségi táplálkozás mellett szükségünk van néhány táplálékkiegészítőre is. A vitaminokat mindig kúraszerűen szedjük, inkább nagyobb dózisban rövidebb kúrákat tartva. Edzésterheléstől és igénybevételtől függ, de általánosságban szólva érdemes tavasszal és ősszel egy-egy olyan kúrát tartanunk, amikor glükozamin‑tartalmú ízület- és porcerősítőt, kollagént, D-vitamint és kalciumot fogyasztunk.