Más-kép 8.: A Halál Angyala

Mindenki ismeri nagycsütörtök estéjének eseményét: az utolsó vacsorát. S mindenki ismeri Leonardo da Vinci híres képét a témáról. Nagyhét lévén most egy merőben szokatlan, misztikus ábrázolás kapcsán elmélkedünk halálról, feltámadásról és az Életről – Jézusról. A festő személyében is új irányt veszünk sorozatunkban: Nyugat-Európa után Oroszország, preraffaeliták helyett szimbolisták, maradunk ugyanakkor a XIX. század festészeténél, a realista valóságábrázolásnál, történelmi-mitológiai-vallási témáknál. 
Nyikolaj Nyikolajevics Ge: Utolsó vacsora
Nyikolaj Nyikolajevics Ge: Utolsó vacsora

 

 

Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága. 
A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel… 
(Az Ige) volt az igazi világosság, amely minden embert megvilágosít. 
A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl a világ.
A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.
Jn 1,4–12

 

Nyikolaj Nyikolajevics Ge (1861): Az utolsó vacsora (Digitálisan javított változat, forrás: University of Notre Dame weboldala)

 

 

Vannak olyan kultikus jelenetek és történetek, amelyek szinte teljesen összeforrnak egy-egy művészeti alkotással. Ezeket a remekműveket ismertségben nehezen lehet felülmúlni. Számomra – csak a témánál maradva – ilyen a lírában Babits Mihály Jónás könyve (1939), a regények között a Szent Gergely-legendát csodálatosan elmesélő Kiválasztott Thomas Manntól (1951), a filmművészetben Mel Gibson „A Passió”-ja (2004).
Vannak emellett olyan képek, amelyek mémmé váltak, elég Albert Einstein nyelvöltögetős portréjára gondolni, a Forrest Gump által „feltalált”és az emoticon-mozgalmat elindító smiley-ra, vagy az emberré válás szakaszait bemutató evolúció rajzsorozatra. Ez utóbbi izgalmas folytatása miatt számtalan változatban létezik: az australopithecusból homo sapienssé egyenesedő figurák sorát hol a gőzkalapács vagy számítógép mögé visszagörnyedő emberalak, hol a fitt-futóember, hol Darth Vader zárja. Humorosan sokatmondó például az a változat, ahol az utolsó alak szembe jön, s ezt mondja a többieknek: Ez egy zsákutca, fiúk, forduljatok vissza!


Ilyen mémmé vált Leonardo da Vinci „Utolsó vacsora” c. képe is, amelyet az itáliai reneszánsz képzőművész-zsenije 1498-ra fejezett be, s amely a milánói Santa Maria delle Grazie-templomban ma is milliókat vonz. Érdemes beütni a Google képkeresőjébe a „Last supper funny” keresőkulcsot, találunk a módosult festményből Simpson családosat, McDonald’s-osat, hitlereset, LEGO-figurásat. Talán a legtalálóbb modern változat az, ahol a tanítványok mind tabletjük vagy okostelefonjuk képernyőjébe mélyednek, s nem figyelnek a Mesterre.


Merőben formabontó ellenben Nyikolaj Nyikolajevics Ge festménye. Jézus nem nagy asztalnál trónol középen, hanem – a kor zsidó szokásainak megfelelően – félig fekve eszik, a tanítványok pedig állnak, illetve a háttérben ülnek egy padon. A parányi ablakban olyan táj és napszak látható, ami félreérthetetlenül a Getszemáni kert iszonytató éjszakáját vetíti elő.
Ám a kép központi szimbóluma nem az ablak, nem a tizenegy, sőt, nem is Jézus: jobboldalt elöl a távozni készülő Júdást látjuk, aki hátat fordít a fénynek, Jézusnak és az apostoloknak. 


Ge zsenialitását tükrözi, hogy egyfelől két fényforrás van a képen, egy fizikai és maga Jézus; hogy a legemberibb és legfelismerhetőbb alakok, akikre a fény vetül, János és Péter; és hogy Júdás emberi vonásai a festményen immár felismerhetetlenek a ráomló sötétség miatt. Júdás maga fogja el a fényt, árnyékba borítva a tanítványok jelképezte emberiség jó részét. Péter és Júdás árnyékot vetnek a falra, ezek egy tömbbé állnak össze, rávetülve a Getszemáni kertet jelképező ablakra, kifejezve ezzel is nagypénteki árulásukat. János árnyéka nem éri el az ablakot, ő nagypéntek határhelyzetében az egyetlen hű tanítványnak bizonyult. Júdás árnyéka nem érinti Krisztust, az egyedüli bűntelent. Ő a „szeplőtelen bárány”, akinek fekete köpenye itt a gyász jele – ám ez a feketeség az emberiséget gyászolja, magára vett szín, független a bűnök jelképezte árnyékfelhőtől.


De talán a szerencsétlen, áruló tanítványon kívül mást is megszemélyesít a sötét fő alak?

Széles körben ismert az a másik kép, amelynek címe: Feleségem és anyósom. A kép eredetije egy 1888-as német képeslap, amely alapján Ely Hill brit karikaturista 1915-ben jelentetett meg rajzot. (Ezt Edwin Boring, harvardi fizikus professzor 1930-ban írt cikkében pszichológiailag kétértelmű képként elemezte, és azóta nagyon sokszor idézték mint a kétértelműség mintaképét.) Vajon Ge tudatosan megelőzte évtizedekkel korát, s két alakot festett egybe? Vagy csak az én belemagyarázásomról van szó? Kis fantáziával Júdás figurája ugyanis a Halál Angyalaként is értelmezhető, ahol a palást a szárny, a jobb kar pedig a szellemi lény Jézus felé néző feje. Egyfajta levegőoszlop, mely így is, úgy is látható. Aki fogékony rá, megpillanthatja az angyalt – habár nem azt az angyalt, amelyikkel itt és most találkozni szeretne. A válasz valószínűleg egyike marad a festő életművét övező számtalan rejtélynek.

Ha ez az értelmezés helytálló, akkor a tanítványok megdöbbenve tekintenek az angyalra, hiszen – bár Krisztus többször megjósolta eljövetelét – most látják csak színről-színre. Egyedül a Megváltó nyugodt. Fekszik, eszik. Csak mélységesen szomorú…
De miért nem tudja Jézus Assisi Szent Ferencéhez felérő örömmel fogadni „halál nővért”?

Jézus fizikai szenvedését a legnagyobb lelki szenvedés készítette elő, ez utóbbinak egyik csúcsponti pillanatát ábrázolja e kép.

Júdásnak eleddig hatalmában állt lelkiismerete szerint cselekedni, innentől egyenes kényszerút vezet árulásához, öngyilkosságához és a világ urának meggyilkolásához. Péter tagadását is most jósolta meg a Mester, a tanítványok hamarosan átalusszák a legnagyobb lelki küzdelmet, amiben Krisztus magára veszi a világ bűneit. Elhagyják virágvasárnapi rajongói, a szeretett tanítvány kivételével mind szétszélednek s félelmükben elbújnak, szadista katonák és koncepciós bírák karmai közé kerül, leginkább csak néhány gyönge asszony tart ki mellette: Pilátus felesége, Veronika, Mária Magdolna, és némi sokk-okozta elbizonytalanodás után édesanyja, Szűz Mária


Az angyal előtt – avagy Júdás háta mögött – egy tiszta gyolcslepel fekszik. „A Passió” c. filmben ilyennel itatta fel Jézus vérét Mária az ostorozás után. S ilyenbe burkolták testét halála után. Ez a feltámadás jele, a leghitelesebb (s talán az egyetlen hitelesnek tekinthető) Krisztus-ereklye: a Torinói lepel. 

Végül nem lehet a képen nem észrevenni az eucharisztia megalapításának kellékeit, a vizes és boros edényeket. A legmélyebb sötétség pillanatában majd ezek adják azt a „tündöklő fehérséget”, amilyet „földi kelmefestő nem tud fehéríteni” (M 9,3), s melyet harmadnapra meglát a világ.

 

Nyikolaj Nyikolajovics Ge: Utolsó vacsora - előtanulmány (Tretyakov Képtár)

 


Nyikolai Nyikolajevics Ge (1831–1894) orosz realista festő, a szimbolizmus korai képviselője. Voronyezsben született, francia eredetű orosz nemesi családból. Gyermekkorában elvesztette szüleit. Fizikát és matematikát hallgatott a kijevi és szentpétervári egyetemen. 19 évesen feladta a tudományos pályát, és beiratkozott a Szentpétervári Birodalmi Művészeti Akadémiára. Hét évvel később aranyéremmel végzett, mesterműve Az endori boszorkány megidézi Sámuel próféta szellemét volt. A kitüntetés okán ösztöndíjhoz jutott, Németország, Svájc és Franciaország meglátogatása után Olaszországban telepedett le. Itt festette meg Az utolsó vacsorát. Jézus alakját egy Alekszandr Ivanovics Herzenről készült fotóról mintázta, erre korábban nem volt példa, ami keltett is némi felzúdulást a korabeli sajtóban. A képet II. Sándor cár vásárolta meg, nagy közönségsikert és professzori címet hozva a festőnek. Ge ezután történelmi témák felé fordult, ekkor festette meg Nagy Péter kihallgatja Alexej cárevicset c. művét. Más festményeit azonban közömbösség fogadta. Ge ekkor azt írta, hogy az ember éljen inkább földművelésből, a művészet ne legyen kereskedés tárgya. Kis birtokot vett Ukrajnában, s oda költözött. Megismerkedett Lev Tolsztojjal, akinek filozófiáját magáénak érezte. Vallotta, hogy mindenki jogosult egy saját portréra, ezért bármilyen alacsony díjért, amit a modell meg tudott fizetni, lefestette az embereket. Visszatért az újszövetségi témákhoz, de kései műveit már furcsa tiltakozás övezte: a Krisztus és Pilátust (1890) nem engedték kiállítani, a Kálvária (1893) befejezetlen maradt, a Keresztre feszítést (1894) pedig III. Sándor tiltotta be. Ge összes festményét a svájci Beatrice de Vattvillerre hagyta, cserébe egy csekély életjáradékért. Ám a hölgy 1952-ben bekövetkezett halála után annak kastélyában egyet sem találtak meg közülük. Az elveszett darabok között van Ge fő műve, a Keresztre feszítés is. Legalábbis az angol nyelvű Wikipedia szerint… A nevezetes festmény valójában elnyerte méltó helyét: Párizsban, a Musée d’Orsay-ban látható. Az életmű nagy részét a Tretyakov Galéria vásárolta meg az Orosz Nemzeti Bank segítségével, több évtizednyi tárgyalás után.

 


 

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti