Kádár Annamária – Kép: Zunkó Barnabás

– Annamária, szerinted mi a különbség az apai és az anyai szerepek között? Mit tud mást/másképp tenni egy apa?

– A lányom tavaly lett óvodás, és a beszoktatásnál végignéztem, hogyan válik le a gyermek a szüleiről. Ebben a leválási folyamatban az anya az, aki a biztonságot, a féltést, az óvást jelenti, míg az apa az, aki megmutatja a gyermeknek a világot, a kihívásokat, az elvárásokat.

Nagyon szépen lehetett látni, hogy azoknál a gyermekeknél, akiket az édesapjuk szoktatott be az oviba, sokkal könnyebben ment az el- és leválás, mint akiket az édesanyjuk vitt először az óvodába.

Jól leválni pedig csak egy biztonságosan kötődő gyermek tud.

Vannak életciklusok, amikor egyik vagy másik szülőé a főszerep, de ezek a szerepek szépen váltják és kiegészítik egymást. A gyermek pici korában az anyáé a főszerep, de utána egyre fontosabb az apa is.

– Hogyan alakulnak ezek az anyai és apai szerepek a mesékben? Kiből lesznek a legkisebb királyfiak és a rá váró királylányok?

– A mesében minden szereplő mi vagyunk. Nemcsak a legkisebb, hanem a nagy és a középső fiú is – azok is, akik elbuknak.

Sok mindennek meg kell történnie az életünkben – krízishelyzeteknek, kudarcoknak is – ahhoz, hogy végül legkisebb királyfiként vagy szegénylegényként készen álljunk az elindulásra.

– A mesében jellemzően a királyfiak indulnak útnak…

– Igen, de ez nem jelenti azt, hogy ezt az utat csak a férfiak tehetik, teszik meg! Hiszen a saját élettörténetében, életmeséjében mindenkinek el kell indulnia: ki kell lépnie a saját komfortzónájából, el kell vinnie a maga hamuba sült pogácsáját, és meg kell küzdenie a saját különböző sárkányaival, és el kell nyernie a királykisasszony kezét. A mesei szereposztásban pedig ez utóbbi akár a saját jobbik belső énünk megtestesítője is lehet.

– Egyszeri elindulás, út ez?

– Nem, minden egyes életciklusban újrakezdődik. Nézzük az egyes életszakaszokat például a gyermeknevelés szempontjából. Az első krízishelyzet az, amikor megérkezik a pár életében a gyerek, aztán amikor először el kell engedniük a kezét, mert kezdődik az óvoda, az iskola, majd jön a végeláthatatlan kamaszkor, végül a kirepülés, amikor a gyermek már nincs ott, de a helye még ott megvan, és a családnak újra kell szerveződnie ebben az új helyzetben.

A mese mindig újrakezdődik, és benne mi vagyunk a királyfiak, királylányok és a sárkányok is.

Ki ne fedezné fel magában időnként a hétfejű sárkányt – a saját félelmeinek, szorongásainak vagy akár saját belső boszorkányainak megtestesítőjét? A mesék szereplői tehát a saját életünk, belső lelki terünk szereplői; különböző személyiségrészeinket vagy különböző élethelyzeteinkben betöltött szerepeinket is jelenthetik.

– Említetted, hogy gyermek pici korában az anyáké a főszerep. Hogyan tudnánk az apákat segíteni abban, hogy aktívabban részt vegyenek gyermekük életében már ekkor is?

– Azt látom, hogy az apáknak akkor a legnehezebb, amikor az anyának sem könnyű: az első pár hónapban. Akkor mindkettőjüknek meg kell tanulniuk, hogyan bánjanak a babával, egyáltalán hogyan fogják meg, mit szeret, mi a jó neki, miért sír, és így tovább. És bár az anya az, aki ilyenkor állandóan elérhető, övé a „főszerep”, de az első gyermeknél általában a szülők együtt szorongják végig azt az első időszakot. Pár hónaposan viszont már lehet a babát dögönyözni, hancúrozni, és ekkor válik különösen fontossá az apáknak az a szerepköre, ami ezekhez a fizikai, játékos tevékenységekhez kapcsolódik. Nagyon sok kutatás igazolja azt, hogy ezek a testi, az anya szemében „veszélyesnek” tűnő játékok nagyon erősen fejlesztik a gyermekek érzelmi intelligenciáját.És ami még nagyon fontos ebben az időszakban: az apák érzelemszabályozása; azaz annak megtapasztalása a gyermek által, hogy apja hogyan kezeli a saját érzéseit a különböző élethelyzetekben. Ebből rengeteget tanul ő is.

– És hogyan alakulnak az anyai, apai szerepek a későbbiekben?

– Ahogy a gyermek nő, úgy nő bele az anya és az apa is a saját szülői szerepkörébe. És nagyon jól lehet látni, hogy ugyanez a tanulási, fejlődési folyamat a második, harmadik gyermeknél sokkal könnyebben, lazábban, természetesebben zajlik. Mindenestre minden életszakaszban – nemcsak az elején – nagyon fontos, hogy az apa a kezdetektől fogva részt vegyen a gyermekek életében és a gyermekek körüli teendőkben, hogy a szülők megosszák egymást között a különböző ilyen jellegű feladatokat. Mi például egy utazó család vagyunk, ahol mindketten csinálunk mindent, amire a másik éppen nem ér rá. A férjem is pelenkáz, etet, csomagol, stb.

Nem hiszek abban, hogy vannak külön anyai és apai feladatok. Rengeteg olyan feladat van, ami közös energiát erőfeszítést igényel.

 

– Ez azt is jelenti, hogy nincsenek női és férfi szerepek sem a családban?

– Nem. A közös feladatoknál, munkamegosztásnál a különböző mindennapi teendők megosztására gondoltam. De még ezeknek az elvégzésében is van különbség, hiszen az anya és az apa sokszor egészen más eszközökkel csinálja ugyanazt a feladatot. Az apának és az anyának viszont vannak nagyon különböző életfeladatai is: az apa feladata meghúzni a határokat, felállítani a szabályokat, kereteket, ismertetni a teljesítményelvárást, igényszintet. Az anya feladata elkészíteni és odaadni a hamuba sült pogácsát. Míg az anya a feltétel nélküli szeretet megtestesítője, az apa a feltételes elfogadásé. Ezeket nem érdemes összemosni.

Kádár Annamária előadása után kerekasztal-beszélgetés következik, amelyen Vig Balázs kortárs gyermekkönyv-írót kérdezi majd Tibenszky Moni Lisa, a program háziasszonya.

Információ és regisztráció az Apasorozattal kapcsolatban itt.

A film

A „Teljesen idegenek” című film alaptörténete a következő: hét jó barát – ebből három házaspár – találkozik azért, hogy együtt vacsorázzanak. A vidám, egymást barátságosan piszkáló beszélgetés elején kiderül, hogy a férfiakat régi, talán gyermekkori barátság köti össze, amihez később a feleségek is csatlakoztak. A filmbeli közös estén szóba kerül egy hiányzó, válófélben lévő házaspár, ahol a férfi egy fiatal lánnyal csalta meg a feleségét. A nők faggatni kezdik férjeiket, hogy vajon tudtak-e barátjuk félrelépéséről, mire mindegyik férfi – egyöntetűen, de nem túl meggyőzően – azt válaszolja, hogy nem. Arra a kérdésre, hogy ha tudtak volna róla, akkor elmondták volna-e az érintett feleségnek, esetleg a saját feleségüknek, már nem jön egyöntetű a válasz. Végül arra a kérdésre, hogy nekik vannak-e ilyen súlyos titkaik, megint egyöntetű – de ezúttal sem túl meggyőző – nemleges válasz érkezik.

Az egyre kényelmetlenebb kérdéseket feszegető pszichológus házigazda-feleség javaslatára ekkor furcsa játékba kezd a társaság: mobiltelefonjaikat kiteszik az asztalra, és bárkinek jelez a telefonja, együtt hallgatják meg a kihangosított hívásokat, együtt olvassák el a bejövő SMS-eket, és együtt néznek meg minden beérkező képes tartalmat.

A férfiak – különösen a két házas vendég – eleinte erősen húzódozik, de végül „kénytelenek” belemenni a játékba. Hiszen az előbb mondták nagy arccal és hanggal, hogy nincsenek titkaik… A telefonok pedig hamarosan elkezdenek csörögni, jelezni, és egyre több elhallgatott körülményre derül fény. A játék egyre veszélyesebbé válik, de már nem tudják vagy akarják abbahagyni, hiszen mindenki, aki már „túlesett” egy ilyen nyilvános híváson, üzeneten, és „megúszta”, alig várja, hogy a többiekről is kiderüljön valami izgalmas.

Az egyszerre szórakoztató és kegyetlen játék láttán rengeteg kérdés merül fel a nézőben: vajon mi fér bele egy házastársi vagy baráti kapcsolatba, szabad-e ilyen súlyos titkokat őrizni a házastársunk és a barátaink előtt, jó ötlet-e egy ilyen játék, és szabad-e azt kockáztatni, hogy emiatt megromlanak vagy tönkremennek házasságok, baráti kapcsolatok? És mindez magunkra vetítve: vajon mi minden derülhetne ki rólam, a házastársamról, a barátaimról, ha így kutatnánk egymás titkaiban, és vajon mennyire vagyok/vagyunk alkalmasak vagy alkalmatlanok arra, hogy kezeljük a leleplezés-lelepleződés révén előállt – néha vicces, de gyakrabban drámai – helyzeteket?

Mert kinek ne lennének titkai? Ki az, aki teljesen őszinte tud lenni házastársával, barátaival?

Elgondolkoztató történet, kis, kegyes és nagy, súlyos hazugságokról, emberi játszmákról és emberi gyarlóságról, hűségről és hűtlenségről, elfogadásról és az „amit nem tudok, az nem fáj” örök dilemmájáról. Vígjátéknak indul, és elvileg az is marad, de a nézőnek többször is elakad a lélegzete, hiszen vannak benne egészen sokkoló pillanatok, jelenetek. A film mesterien van felépítve: apránként sodródunk bele a vígjátéknak induló, de egyre súlyosabb titkokat feltáró drámába.

Beszélgetés a filmvetítés után – Kép: Gál Efraim/Harmat

A beszélgetés

A film után kissé letaglózva kezdjük el az azt követő beszélgetést. Zámbori Soma elárulja, hogy neki van egy baráti társasága, amely hasonlóan korai barátságból indult, és amelyhez később a nők is csatlakoztak. Évente egyszer találkoznak, augusztusban; először „hard” vadkemping zajlik, majd jön a „soft rész a csajokkal és a gyerekekkel”. Mivel Soma nemcsak színész, hanem hajóskapitány is, nem lepődünk meg, amikor kiderül, hogy ezeknek a baráti találkozóknak egyik jellemző helyszíne egy hajó. Arra a kérdésre, hogy mennyire mély és őszinte beszélgetések zajlanak ilyenkor, Soma elárulja, hogy a „hard” rész alatt nagyon mély és nagyon komoly témákat feszegetnek, olyan beszélgetések, amelyekben „harciasan és bátorítóan pofozgatjuk egymást”, és amelyek a hajóról leszállva még sokáig tovább dolgoznak bennük. Ennek látszólag ellentmond, de érteni véljük a titkokat feszegető kérdésre jött sejtelmes választ: „ami a hajón történik, az ott is marad”.

Ugyanerre a kérdésre Fazekas Rita a gyerekek nyomán kialakult szülőtársakat emlegeti mint olyan barátokat, akikkel rendszeresen szerveznek közös programokat. A titkokkal kapcsolatban pedig azt válaszolja: „mi egymásnak tartunk tükröt, egymás legjobb barátai vagyunk”, és hozzáteszi: ha valaki kíváncsi a véleményére, akkor elmondja, de mindig csak négyszemközt, nem a házastársa vagy a barátai előtt.

A házasság törékenységére és a hitükre vonatkozó kérdésre Rita válasza: „egymásnak erős szövetségesei vagyunk, de mi is csak Istennel együtt tudjuk ezt jól csinálni”.

Soma pedig arról mesélt, hogy sokszor mondták már nekik, hogy milyen szerencsések, pedig ő maga gyötrelmes helyzeteket élt meg mielőtt Ritával találkozott, és a későbbiekben is voltak küzdelmeik. A találkozásukat mindketten áldásként élték meg, de nem akkor, hanem utólag. Voltak ugyan jelek korábban is, de nem vették észre, hogy egymáshoz tartoznak. Végül Rita szülei meghívására elmentek egy gyülekezetbe, és ott, gyakorlatilag egyszerre volt olyan Isten-élményük, amelynek hatására nemcsak egymás, hanem Isten mellett is maradtak végérvényesen. Soma elmondása szerint akkor jött rá, hogy „nem ő a világ közepe”, és a korábbi kínzó nyugtalanság helyett végre béke szállt rá.

A szeretet döntés, amit mindennap meg kell hoznunk – mondta Soma, Rita pedig hozzátette: a konfliktus egyben egy lehetőség is a megbocsájtásra; ha tudunk bocsánatot kérni és megbocsájtani, akkor minden megharcolt helyzet után erősebbé válhat a kapcsolatunk. Szerinte azért érdemes küzdeni a házasság megőrzéséért, „mert egy meg egy több, mint kettő, és mert így többek vagyunk általa mi is”.  

Nagyon jó házasságban élni, erre bátorítunk mindenkit – tette hozzá.

Soma szerint nem lehet mindig mindent megbeszélni, de sokszor van másfajta segítség – például egy jóbaráttól kapott tanács vagy könyv, ami segíteni tud, hiszen „soha nem tudod, hogy honnan kapod vissza az áldást”.

A Házasság Hetével kapcsolatosan azt válaszolták: megerősítette a kapcsolatukat és a hitüket abban, hogy érdemes így élni és ezáltal másoknak is példát mutatni – „ha nekünk ment, másoknak is sikerülhet” – mondták. Rita megjegyezte, hogy jó érzés másoknak reményt adni, mások érdekeit a magunk érdeke elé venni. Somát megerősítette abban, hogy egy férfinak is érdemes vállalnia a gyengeségeit, ugyanakkor a párjával szembeni mércét reálisabbá tette számára.

Végül arra a kérdésre, hogy mit visznek magukkal haza a filmről, Rita azt válaszolta: „vigyázni kell, mert mindannyian sérülékenyek vagyunk”; ugyanakkor szerinte „a sebezhetőség vállalása bátorság”. Soma számára a film legfontosabb üzenete: „akit szeretsz, azt megóvod”, és kiemelte azt a jelenetet, amikor az apa – a játék miatt a baráti társaság előtt kihangosított telefonon – ad tanácsot az első szexuális együttlétre készülő, de elhatározásában még bizonytalan kamasz lányának.

És ahogy mi gondoljuk...

Hazafelé természetesen nálunk is szóba kerül a film. Ha ifjú házasok lennénk, szinte biztosan összevesztünk volna rajta – ahogy nemegyszer meg is történt korábban.

Én naivan és lendületesen állítottam volna, hogy a házastársak és az „igazi” barátok között nem lehetnek titkok, pláne ilyen súlyosak, vagy ha mégis, akkor azt igenis érdemes mielőbb feltárni és „tiszta lappal” újraindulni. A férjem pedig ugyanilyen meggyőződéssel, csak talán kevésbé hevesen válaszolta volna azt, hogy dehogyis, ez hülyeség; ha már valaki volt olyan balek, hogy megcsalta a házastársát, becsapta a barátját, akkor legalább titkolja el, hiszen amiről nem tudunk, az nem is fáj nekünk.

Közel tizenkét év házasság után viszont – és szerencsénkre – már másképp zajlott ez a beszélgetés: most sem azonos a véleményünk, mindkettőnké közelebb áll az előbb vázolthoz, de mivel jóval árnyaltabban gondolkodunk és fogalmazunk, így a kompromisszumkeresés nem volt reménytelen. Mire hazaértünk, sikerült közös – bár kissé dodonai – választ találnunk a fő kérdésre: a házasságba nem fér bele a félrelépés, a barátságba nem fér bele az árulás, de ha mégis megtörténik, akkor annak leleplezésekor, bevallásakor mindig mérlegelni kell az adott – akár házastársi, akár baráti – kapcsolat pillanatnyi erősségét, és csak akkor lépni, ha úgy érezzük: a kapcsolat megbírja és túléli ezt a terhet.

Egyébként nem biztos, hogy érdemes elárasztani egymást a titkainkkal – már ha vannak.

Harc önmagunkkal

Szokásaink, mindennapos automatikus cselekedeteink nagyban meghatározzák életminőségünket, ezért egyáltalán nem elhanyagolható szempont, hogy milyen rutinokat alakítunk ki. Rendkívül tudatosnak kell lennünk, ha a kialakult szokásaink ellenére másképp szeretnénk viselkedni egy-egy helyzetben. Fokozottan igaz ez a feszült élethelyzetekre, ahol automatikusan a jól bevált rutin lép működésbe.

A legjobb stratégia, ha olyan jó szokásokat alakítunk ki, amelyekhez magabiztosan és automatikusan nyúlhatunk stressz esetén is.

Egy szokás levetkőzése vagy kialakítása során az első lépés a célok tudatos végiggondolása, és a konkrét lépések megtervezése. A célok azonban mit sem érnek, ha nem vagyunk tisztában azzal, hogy milyen belső vágyak, igények, szükségletek, családi minták, pozitív tapasztalatok, esetleg frusztrációk vagy csalódások hajtanak bennünket ezek felé. Lise Firestone klinikai pszichológus szerint éppen ezért rendkívül fontos a „kritikus belső hang” azonosítása, ami folyton azt szeretné elhitetni velünk, hogy az elhatározásunk eleve kudarcra van ítélve. A szakember szerint úgy kerekedhetünk felül a negatív hangon, ha leírjuk az üzenetét („Egy szerencsétlen flótás vagyok”), mivel ez segít abban, hogy kívülről rátekintsünk. A következő lépés, hogy vitába kell szállnunk a fenti állítással, amiben segíthet, ha átfogalmazzuk egyes szám második személybe a kijelentést („Egy szerencsétlen flótás vagy”), hiszen így már válaszolhatunk is rá („Bár ebben a helyzetben reagálhattam volna jobban is, korábban már sikerült jól kijönnöm az ilyen szituációból. Mit csináltam akkor másképp? Ha legközelebb is így teszek, akkor jobban oldom meg az ilyen helyzeteket.”)

A „kritikus belső hanggal” való vita, az érzelmeink gyökerének, illetve az alternatív magyarázatoknak a megtalálása ahhoz is hozzájárulhat, hogy a hibázásaink ne azt bizonyítsák, hogy képtelenek vagyunk megváltozni, hanem abban segítsenek, hogy észrevegyük és felismerjük a buktatókat. Így legközelebb már könnyebbem kikerüljük őket.

Érdemes lehet azt is végiggondolni, hogy a kritikus belső hang üzenetei milyen régi történetekben, saját magunkról kialakított képekben, gyermekkori elutasítottság- vagy értéktelenségérzésben, réges-régi kudarcokban, esetleg szégyen és bűntudatérzésben gyökereznek.

Azok a mondatok, állítások, amiket elhittünk magunkról, hatással vannak a legkisebb hétköznapi döntéseikre is, s végül ezek egy egésszé összeállva kijelölik az életünk irányvonalát is.

Felnőtt emberként azonban van választásunk, nem söpörhetjük le a felelősséget, és nem mutogathatunk másokra, hiszen a saját életünkről és döntéseinkről van szó. A változásnak ezen a ponton kell elkezdődnie. Ha csupán egy útmutatót követünk arról, hogy miként is érdemes belevágni a szokásaink megváltoztatásába, igyekezetünk nagy valószínűséggel kudarccal végződik, ugyanis nem fogjuk tudni hosszú távon betartani, amit elhatároztunk.

Lépésről lépésre?

„A szokás az szokás, nem az ablakon kell kihajítani, hanem apránként kell letessékelni a lépcsőn” – int türelemre Mark Twain, akit gyakran idézünk, amikor a szokásaink átalakításáról van szó. Az első lépés, hogy kitűzzük a célunkat („Félreteszek néhány havi tartalékot, hogy pénzügyileg biztonságban legyek”), átgondoljuk az addig vezető utat („Havonta megtakarítok egy bizonyos összeget”) és az átalakítandó viselkedésformákat („A látványpékség helyett szendvicset csomagolok, nem használom a hitelkártyát, nem vásárlok új kütyüt stb.”). Ha ezzel megvagyunk, semmi más dolgunk nincs, mint következetesen haladni az úton, minden kis lépés megtételének örülni, és a megtett út sikeréből táplálkozva kitartani a célig. Segíthet, ha az új lépéseket összekötjük már meglévő szokásainkkal, amelyek már rögzültek, így még könnyebben automatikussá válhat a hőn áhított új viselkedésforma („A reggeli kávé elkészítése közben feltöltöm az üveget vízzel, így nem kell majd vásárolnom, ha szomjas leszek.”). Más esetekben az hozhat megoldást, ha nem pusztán elhagyunk vagy kialakítunk egy új szokást, hanem a régi szokásunkat egy újra cseréljük le. Ilyen, amikor például az egészséges életmód jegyében az esti feszültségoldásként elnassolt chipset sárgarépás-joghurtos mártogatósra cseréljük le.

Úgy tartják, ha 21 napig képesek vagyunk az új céljaink szerint élni, rögzülni fog az új viselkedésforma. Persze ez nagyban függ attól is, hogy mennyire összetett viselkedést próbálunk az életünk részévé tenni.

Ha nem egy új rutin kialakításáról, hanem egy régi szokás elhagyásáról van szó, akkor a közhiedelemmel ellentétben nem a lépésről lépésre elv az, ami célra vezet, hanem gyökeres változásra van szükség. Nir Eyal szerint érdemes az önazonosságunkhoz társítani a célunkat, hogy az identitásunk részévé válva határozza meg, amit teszünk. Lényeges, hogy ezek olyan vállalások legyenek, amelyek mellett el tudunk köteleződni, és nem okoz túl nagy megterhelést a betartásuk. Mivel az elhatározásunk az önazonosságunk része, így nem fog minden alkalommal újabb és újabb kihívást jelenteni, hogy megküzdjünk a kísértéssel, hiszen egyértelmű lesz, mit is kell tennünk. Az elképzelés hátterében az az elv áll, hogy amit magunkról gondolunk, aszerint fogunk viselkedni.

Nézzünk rögtön egy példát: ha úgy vélekedünk magunkról, hogy vegetáriánusok vagyunk, eszünkbe se jut majd, hogy húst együnk.

Tippek a sikeres változáshoz

Teremts olyan helyzeteket, amelyek támogatják a céljaidat!
Ne nehezítsük meg a saját dolgunkat, igyekezzünk elkerülni azokat a kísértéseket, amelyek a céljainkkal ellenkező irányba terelnének bennünket! Ha a rossz szokásaink nem karnyújtásnyira vannak, sokkal könnyebben legyőzhetjük őket, ezért érdemes minél több akadályt beépíteni az elhagyni kívánt szokás felé vezető úton. Manapság például sokan küzdenek azzal, hogy sokkal több időt töltenek az internet böngészésével, mint azt eredetileg tervezték, és az a munkaidő rovására megy. Drasztikusnak tűnik, de nagy segítséget jelenthet, ha be sem kapcsoljuk az internetet, így lehetőségünk sincs a munkánk során használt program és a böngésző ikonja között vándorolni. Amennyiben a net szükséges a munkánkhoz, csupán az időrabló oldalak megnyitását tudjuk korlátozni. Ha külön fel kell jelentkezni az adott oldalra, garantáltan kevesebbszer fogunk átkattintani, mintha a háttérben futna.

Ha pedig egy érdekes cikk jön szembe, nyugodtan eltehetjük a linkjét későbbre, egy erre a célra megnyitott alkalmazásba, így elkerülve, hogy egyik érdekes cikkről a másikra kattintva értékes órák repüljenek el.

Keress támogatókat!
Segítséget kérni nem gyengeség. Beszélgessünk a céljainkról a hozzánk közel állókkal, sőt, megkérhetjük őket arra is, hogy figyelmeztessenek, ha nem aszerint cselekszünk. Gyakran már az is hatalmas erőt ad, hogy nem akarunk kudarcot vallani azok szemében, akik tudnak a terveinkről. Hasznos lehet olyan emberek társaságát keresni, akik hozzánk hasonló cipőben járnak, hogy támogathassuk egymást a közös úton. A fentiek miatt működnek olyan sikeresen a fogyókúrás csoportok, vagy az, ha szerzünk egy olyan partnert, akivel együtt mozgunk, motiváljuk egymást, és akinek akkor sem mondunk nemet, amikor magunktól nem kelnénk fel az ágyból, hogy hajnalban elmenjünk futni. Vannak helyzetek, amikor szakember segítsége is szükségessé válhat.

Ilyen például, ha azon vesszük észre magunkat, hogy minden elhatározásunk ellenére rendre kudarcot vallunk, és ez rányomja bélyegét a hangulatunkra, az egészségi állapotunkra vagy a kapcsolatainkra.

Ennek olyan mélyen gyökerező okai lehetnek, amelyek a múltunkban, az énképünkben vagy épp a szégyenérzetben gyökereznek.

Legyenek konkrét céljaid, és határozd meg az ezekhez vezető utat is!
Az új szokás kialakításakor érdemes konkrét tervet készíteni arról, hogyan, milyen lépésekben kívánjuk megvalósítani azt. Minél több konkrétumot megfogalmazunk, annál biztosabb a siker. Előre végiggondolhatjuk az esetlegesen felmerülő buktatókat, és készülhetünk B, sőt, C tervvel is, hogy miként fogjuk megoldani őket. Hozzájárulhat a sikerhez, ha a terveinket leírjuk, és időt szánunk arra is, hogy ellenőrizzük, mennyire sikerült betartanunk. Bár ez utóbbi módszer már szélsőségesnek tűnhet, vannak olyan helyzetek, amelyeknél érdemes bevetni ezt a technikát. Tipikusan ilyen, amikor a pénzügyi szokásainkon akarunk változtatni, s arról döntünk, hogy rendet vágunk a bevételeink, kiadásaink, megtakarításaink és hiteleink között.

Az impulzív vásárlásokról, a hitelkártyák kontrollálatlan használatáról való leszokásban igen sokat segíthet egy egyszerű Excel-tábla, ahol naponta vezethetjük, áttekinthetjük és ellenőrizhetjük a költségeinket, valamint azt, hogy hol tartunk a célunk felé vezető úton.

Légy hálás!
A hálás életszemlélet hozzájárul ahhoz, hogy észrevegyük az apró változásokat is, és ezekre építkezve előre tekintsünk. A változáshoz szükséges, hogy pozitívan szemléljük önmagunkat, és higgyünk abban, hogy képesek vagyunk rá, sőt, abban is, hogy az élet sem fog keresztbe tenni nekünk, az esetleges buktatókra pedig megoldásokat találunk.

Kép: Apollo Reyes on Unsplash

„A kamaszkor nemcsak a kamasznak, a családnak is mozgalmas időszak – mondja Orsolics Zénó addiktológiai tanácsadó, a KamaszSzerviz (kamaszszerviz.hu) szakértője. – Ilyenkor előfordulnak túlkapások, egyensúlyvesztések, például túlzott alkohol- vagy kábítószer‑fogyasztás. Erre az életkorra a kockázatkereső viselkedés, a figyelemfelkeltő, szélsőséges magatartás fokozottan jellemző, ezért a legjobb családoknál is előfordul, hogy füvezik a gyermek vagy egy buliban teljesen »kiüti« magát alkohollal. Itt nem az a baj, ha ez megtörténik – bár az ifjúkori cselekvések sok szülőnek okoznak álmatlan éjszakákat, amíg a fiatal kiegyensúlyozottabb korszakába nem ér. Az igazi probléma az, ha egy dologban elakad, beleragad és a »rosszból« rendszer (függőség) lesz. Ekkor érkezik el a krízishelyzet.

A krízishelyzet sokféle lehet: a kortárs közösség hatására (tetszésvágy, elfogadás, beilleszkedési igény, beavatási feltételek) belekeveredhet a fiatal csoportos törvénybe ütköző cselekményekbe; részese, illetve áldozata lehet zaklatásnak. A kamaszkori érzelmi terhelés hatására elvesztheti reális ítélőképességét, elfelejti, hogy nemet is lehet mondani. Szerelmi kapcsolatba még kialakulatlan önképpel belépve előfordul, hogy hibásan kapcsolódik a szeretett személyhez. Ezek következménye lehet nem kívánt terhesség vagy erős szerelmi függés.”

Sokszor a bajba jutott kamaszok napokig, hetekig hordozzák titkukat, vagy éppenséggel addig, amíg ki nem derül. Pedig ezzel nemcsak a segítség lehetőségétől fosztják meg magukat, hanem pluszterhet is magukra vesznek.

De milyen az a családi légkör, az a szülő–gyerek viszony, amelyben egy gyerek tudja, hogy hibázott, esetleg szabályt szegett, mégis el meri mondani, hogy emiatt krízishelyzetbe került?

Bergs Zsuzsa, a Kiáltás az Életért Egyesület alapító tagja sok olyan fiatal lánnyal találkozik, akik nem kívánt terhesség miatt fordulnak az egyesülethez segítségért. Szerinte a szeretetteljes odafigyelés és minőségi együtt töltött idő a kulcs, sok-sok beszélgetés, amely megalapozza a bizalmat. „A szülők elmondhatják a véleményüket, amire a kamasz igenis kíváncsi, viszont már önállóan dönt. Ha belemegy olyan helyzetbe, aminek komoly következményei vannak, bizony a saját bőrén tapasztalja meg az ok-okozati összefüggéseket. Ha már ott van a kész helyzet, mindenképpen szeretettel, biztosított mellé állással segíthetünk, hogy tudja, hogy számíthat ránk, akkor is, ha hibázott.”

Orsolics Zénó is úgy látja, a krízishelyzetben lévő kamasz számára legideálisabb a biztonságos és elfogadó közeg. Biztonságos, mert világosak a keretek, kötelességek, jogok, de elfogadó, ezért el lehet mondani az igazat. „Ilyenkor válik fontossá, hogy az évek során megéltünk-e olyan helyzeteket, amelyek jól láttatják gyermekünkkel, hogy az ő oldalán állunk, elfogadjuk, szeretjük, és támogatjuk. Hogyan lehet ezt elérni? Időnként fegyelmezéssel, határokkal, szabályokkal, máskor öleléssel, esetleg humorral, de mindig őszintén, nyíltan. Így az idő múlásával egyértelmű az üzenet. Érdemes tehát őszintén és nyíltan kommunikálni gyermekeinkkel kiskoruktól, de kamaszkorban már nincs is más lehetőségünk.”

Már nem gyerekcsíny

Mikor reagál jól a szülő az őszinte vallomásra? Védelemre szoruló gyereknek vagy döntéseiért felelős felnőttnek tekintsük kamasz gyerekünket a nehéz szituációban?

A KamaszSzerviz szakembere szerint a tapasztalat azt mutatja, hogy a szülő általában úgy reagál, amilyen a kapcsolata a gyerekkel. „Fontos szabály, hogy ha már előállt a krízis, csak előre lehet haladni, megragadni a fonalat a jelenben és segíteni, de szigorúan együttműködve, valójában se nem gyerekként, se nem felnőttként kezelve. Ha pedig elakadt a szülő, ne szégyelljen segítséget kérni szakembertől! Elsősorban a nyílt kommunikáció kialakítása, működtetése a feladat. Ez őszinte érdeklődést, megértést, empátiát, elfogadást, szeretetet jelent, olykor határhúzással, máskor pedig megértéssel. Bizonyos dolgokat a szülőnek önmagában is helyre kell tenni, meg kell érteni. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy mi is voltunk fiatalok. Érdemes magunktól megkérdezni, hogy nekünk annak idején mi esett volna jól. Mi segített volna?”

Ha gyerekünk olyasmibe keveredett, amivel büntetőjogi következmény is jár, felelősségvállalásban is fel kell nőnie a felnőttléthez. Bergs Zsuzsa úgy véli, ha a gyermekünk felnőttként hozott meg döntéseket, még ha meggondolatlanul is, akkor nekünk is felnőttként kell kezelni, csakis így tudunk hatékonyan segíteni neki.

Komolyan vesszük őt, és mellé állással segítünk, hogy ő találja meg az életére a megfelelő válaszokat. A megfelelő értékrendet emellett tisztán kell közvetítenünk számára, mint pl. az élet és halál közötti választást és a választás utáni következményeket.

Terhesség esetén a leendő apát is felnőttként kell kezelnünk, hiszen, ha gyermeket várnak, hirtelen felelősséget kell vállalniuk egy másik ember életéért is, és adott esetben a különböző jogszabályok miatt is szembe kell nézniük a felelősségükkel. Sok szülő ilyenkor azonnal azt látja jó megoldásnak, ha a fiatalok gyorsan összeházasodnak. Ezzel gyakran újabb meggondolatlan lépésre kényszerítik őket. „Sokkal jobb felkészíteni őket, hogy mit jelent az, hogy házasság, család. Készek-e rá? Ha igen, segítsük ebben őket, ha nem, akkor a lány vagy egyedül vállalja a babát, ahol jól jön a nagyszülői segítség, vagy esetleg az örökbeadás is szóba jöhet. Viszont ez is jó felkészítést igényel, hiszen ez is egy veszteség lesz számára, még akkor is, ha tudja, hogy életet adott a gyermekének, és gondoskodott megfelelő örökbeadó szülőkről a babája számára. Vannak nagyon jó gyászfeldolgozó anyagok a veszteségből való gyógyulásra.”

Ki tudjon róla?

Sokszor az is dilemmát okoz a szülőnek, hogy vajon kire is tartozik a családi krízishelyzet. A kamasszerviz.hu tanácsadója szerint elsősorban a közvetlen családtagokra, később esetleg a tágabb családra. Másodsorban, érdemes szakember segítségét kérni, kommunikációs nehézségek esetén is. Minden segítséget érdemes kihasználni, a családsegítő központok, illetve civil szervezetek is tudnak segíteni. Főként a nem kívánt terhesség esetén fordul elő, hogy a lányok nem a szülőkhöz fordulnak elsőként. Bergs Zsuzsa tanácsadóként ilyenkor mindig bátorítja őket, hogy mondják el szüleiknek, hiszen ők a legjobbat akarják nekik. „Mi is segítünk ilyenkor a kommunikációban. Ha viszont a szülők mégsem akarnak vagy tudnak melléjük állni, akkor mindenképpen további szaksegítség, szakellátás szükséges.”

Vajon bevonjuk-e az iskolát ezekbe a nehéz szituációkba? Segít-e ez a probléma megoldásában vagy a trauma feldolgozásában? Vagy éppen árt?

Van olyan helyzet, amikor nem kerülhető meg az oktatási intézmény – vagy azért, mert az iskolatársak közül más is érintett akár elkövetőként, akár áldozatként, vagy azért, mert az esemény az iskolai jelenlétre vagy teljesítményre is látványos hatással van. Sajnos sok esetben az iskola vezetése vagy a pedagógus azelőtt tesz drasztikus lépéseket, hogy tisztában lenne azzal, ki is a helyzetben az elkövető és ki az áldozat. Ezzel olykor kiszolgáltatja a diákot a kortársaknak vagy a cselekményben részt vevő társak szüleinek, még mielőtt kiderülne, ki is szorul az adott szituációban védelemre, segítségre vagy esetleg felelősségre vonásra. „Mindig elsősorban a tények feltárása, a szereplők támogatása, a helyzet nyugvópontra juttatása a cél – figyelmeztet Orsolics Zénó –, másodsorban a szakemberek segítése ennek eléréséhez és a megoldáshoz. Az ő feladatuk a motivációk feltárása, a dinamika feltérképezése, a traumafeldolgozás. A »struccpolitika« nem megoldás, a legjobb iskolákban is történhetnek meglepő, illetve fájdalmas dolgok. Ez nem azt jelenti, hogy az iskola erkölcsisége, értékrendje, működése problematikus. Mindössze annyit jelent, hogy például egy keresztény vagy elitnek tartott iskolába is hétköznapi gyerekek járnak, akik érintkeznek a társadalommal. Akkor jár el jól az iskola vezetése, ha segítséget kér szakembertől, és támogatja a feltárást és a megoldást.”

Ha szülőként van választási lehetőségünk, akkor az iskolát diszkréten jó bevonni, és a hozzáállástól függ, hogy lesz-e együttműködés vagy jobb kihagyni az oktatási intézményt – tanácsolja Bergs Zsuzsa. „Különösen igaz ez a terhes lányoknál. Őket viszont fontos tájékoztatni, hogy van tovább, ne adja fel álmait, folytathatja tanulmányait estin vagy levelezőn is, vagy lehet találni olyan iskolát is, ahová terhesen is be tud járni, mert nem fogják elítélni. Már sok helyen elfogadják ezt a helyzetet. A legjobb, ha emelik a kismamát mind szóban, mind tettben. A többi diák előtt természetesen, kedvesen, szeretettel kell kezelni őt, és alkalmat kell adni arra, hogy megbeszéljék a kamaszok a véleményüket, akár osztályfőnöki órán, akár külön időpontban. Sajnos előfordul, hogy nem így állnak hozzá egyes iskolákban, és a kismama bántalmazó szavakat kap, ami már nem segít a helyzetén. Ilyenkor jobb, ha magánúton fejezi be az iskoláit.”

Az esetek feldolgozása a kortárs közösség számára is fontos. Azért is jó szakember segítségét kérni és a folyamatba bevonni, mert nekik rendelkezésükre állnak segédanyagok. Sokat segít egy-egy film megnézése és átbeszélése, jó bemutatni a jó és a rossz példát egyaránt. Ez segítség lesz a többi fiatalnak is, hogy megfontolják döntéseiket, lássák az alternatívákat és vállalják a felelősségüket, tisztában legyenek a következményekkel.

A cikkben megszólaló szakértők elérhetősége:

Bergs Zsuzsa: https://www.terhessegkozpont.hu/ 24 órás segélyszám: 0670-225-2525

Orsolics Zénó: kamaszszerviz.hu  

Kép: Sean Pollock on Unsplash

Cziglán Karolina pszichológus szerint a kamaszkorban fontossá váló magánszféra elsősorban annak köszönhető, hogy ez az önálló identitás kimunkálásának időszaka. „A gyerek azon keresztül is megéli autonómiáját, hogy vannak információk, titkok, amelyek csak az övéi, az egyik ilyen jellemző terület a szerelem, a szexualitás. Ez már bontakozó felnőtt énjéhez tartozik, amibe nem avatja be a felnőttet. Ez a normális személyiségfejlődés része. Vannak olyan titkok is, amelyekbe azért nem nyer beavatást a szülő, mert nem értené azokat. Például, ha sosem játszott videojátékokkal, akkor ez is olyasmi lesz a tini életében, amiről a szülő keveset tud.”

Táskák, naplók, ajtók

Minden család máshol húzza meg a magánélet határait, általában a két szülővel való kapcsolat sem egyforma. A szülőnek a gyerek fejlődéséhez alkalmazkodva folyamatosan változtatnia kell a gyerek magánéletéhez való viszonyát. „A családi szokások, normák és a bizalom határozza meg, hogy a szülő a gyakorlatban mennyire képes tiszteletben tartani a gyerek magánszféráját – véli a pszichológus. – Az elengedés nem korlátnélküliséget jelent. A tinédzsernek szüksége van arra, hogy a felnőtt elhiggye: egyedül is jó döntéseket tud hozni. Ha addig megfelelő volt a kapcsolat, és hisz benne a szülő, hogy az alapvető értékeket sikerült átadnia, akkor ez sokkal könnyebb. A túlzott ellenőrzés mindig visszájára fordul: a gyerek ki tudja játszani a szülőt a legnagyobb szigor mellett is, a bizalom viszont sérül. Egymás magánéletének tiszteletben tartása sok apróságban mutatkozik meg. Alapvető, hogy nem olvasunk bele egymás privát levelezésébe, naplójába, nem nyúlunk egymás táskájába, kopogunk az ajtón, mielőtt bemennénk egymáshoz.”

Kutatás helyett beszélgetés

Van-e olyan vészhelyzet, amely fölülírja a magánszféra tiszteletben tartását? Melyek azok a lépések, amelyeket egy szülő akkor sem tehet meg, ha veszélyben érzi a gyerekét? Cziglán Karolina úgy gondolja, a kamaszt nem azzal neveljük, ha átlépjük a magánszféráját, hanem ha közösen lefektetünk bizonyos szabályokat, amelyeknek előre tisztázzuk a következményeit, és ahhoz tartjuk magunkat. „Legyenek átláthatók a keretek, azokon belül kapjon szabad mozgásteret a gyerek. Ha valami konkrét gyanú felmerül, például sejtjük, hogy dohányzott a gyerek, noha ez tiltott, akkor is az lesz hosszú távon kifizetődő, ha nem kutatja át a szülő a gyerek cuccait, hanem kommunikációval dolgozik a helyzet rendezésén. Ha egy gyerek elszánt, hogy dohányozzon, fizikai úton nem fogja tudni a szülő ezt megakadályozni. A cél, hogy a gyerek maga vegye komolyan a tiltást. Ha cigiszagú, amikor hazaér, sokkal jobb, ha őszintén beszélünk vele, mint ha átkutatnánk a táskáját.

Elmondhatjuk, hogy érezzük a dohányszagot, nem tudjuk, hogy ő gyújtott-e rá, vagy csak olyan helyen volt, ahol dohányoztak, de nagyon szeretnénk benne bízni, hogy komolyan veszi ezt a tiltást. »Megbízhatok benned?« – kérdezhetjük. Erre persze minden gyerek bólint, de ha jó a kapcsolat, és valóban cigarettázott, rossz érzése lesz, hogy a szülő komolyan veszi őt, ő mégis szabályt szegett. Ha ezzel szemben átkutatnánk a táskáját, az sértődöttséghez és dachoz vezetne. Komolyabb vészhelyzetben is – ha például felmerül bennünk, nem zaklatják-e a gyereket az interneten, vagy nem depressziós-e – a beszélgetés az igazi út. A szülő akkor tud támaszt adni, ha biztosítja a gyereket, nem fogja elítélni, és bármiről is van szó, mellette fog állni.”

Nélküle nem megy

Sok, kezdetben jelentéktelennek tűnő probléma egészen terebélyessé tud duzzadni, legyen szó szerelmi ügyről, versengésről vagy intrikáról, de előfordulhat verbális vagy testi bántalmazás is, amelyet kezdetben esetleg maga a gyerek próbál bagatellizálni. Az ilyen iskolában vagy edzésen zajló konfliktusok esetén jelezze-e a szülő a pedagógusnak ezeket, és ha igen, hogyan, hogy ezzel valóban segítsen a gyereknek? A pszichológus válasza az, hogy csakis gyermekünkkel egyeztetve. „Már kisgyerekkorban is ezt tanácsolnám, kamaszkorban ez még inkább igaz. Ha a gyerek határozottan kéri, ne beszéljünk a tanárral arról, hogy például csúfolják, akkor ne tegyük! Még akkor sem, ha szerintünk ez tudna segíteni! Ha meggyőződésünk, hogy jó lenne beavatni a pedagógust, mondjuk el, miért gondoljuk így. Lehet, hogy meggyőzzük, de olykor a gyerekek tisztábban látják, miért nem lenne számukra segítség a pedagógus bevonása, sőt, esetleg valóban csak rontana a helyzeten. Azzal őrizhetjük meg a bizalmi viszonyt vele, ha nem nyúlunk át a feje fölött, hanem együtt gondolkodunk a megoldáson. Neki már az is hatalmas támaszt jelent, ha látja, a szülő elkötelezett, hogy segítsen neki.”

„Annyit érsz, amennyit teljesítesz”

Az otthon elhallgatott problémák színtere többnyire az iskola és a különóra. A sport, amely a versengés terepe is, számos áldásos hatása mellett sokszor jó táptalaja a kamaszproblémáknak. Lénárt Ágota sportpszichológus, a Testnevelési Egyetem tanszékvezető egyetemi docense, maga is élsportoló sportlövő, többek között a londoni olimpiai küldöttség vezető pszichológusa. Bár a kiemelkedő tehetségek világában dolgozik, úgy látja, az eredmények oltárán nem áldozható föl az egészséges személyiségfejlődés. „13-14 éves korban a gyerek azt gondolja magáról, annyit ér, amennyit teljesít. Ezért aztán mindenáron teljesíteni akar, előrébb jutni a rangsorban, ami a sport szempontjából egyrészt jó, másrészt azonban meg kell neki tanítani, mi a különbség az asszertív és az agresszív viselkedés között. Ugyanakkor az is előfordul, hogy nem tudja a maga által elégségesnek tartott sikereket elérni. Egy uniós felmérés szerint a 12 évesek körében 82–86% a sportolók lemorzsolódásának aránya. Ez arra hívja föl a figyelmet, hogy egy pedagógusnak, egy edzőnek nagyon meg kellene gondolnia, mikor mondja azt egy gyereknek, hogy nem vagy elég jó. Mert ez nemcsak a spothoz való kapcsolatára hat ki, hanem a teljes személyiségfejlődésére, önértékelésére. Vagyis egy edzőnek mindig a fejlesztést, a továbblépést kellene előtérbe helyeznie. Ha valaki nem alkalmas az adott csapatban való játékra, segíteni neki, hogy megtalálja azt a területet, ahol a legjobbak között érezheti magát.”

Titoktartás és segítség

Sokszor nemcsak a szülő és a pedagógus, a pszichológus számára sem könnyű a titoktartás és a hatékony segítségnyújtás összeegyeztetése. Lénárt Ágota is mindig megkérdezi a gyerekektől, hogy milyen információkat adhat ki a szüleiknek, és ha úgy érzi, hogy az adott probléma megoldásához ez szükséges, megbeszéli velük. „A kamaszokra ugyanis ebben az életkorban jellemző, hogy nem képesek jól kommunikálni, néha azonosítani sem tudják a problémát, nemhogy megfogalmazni. Feketén-fehéren látják a világot. Azt hallják, hogy »Elég nagy vagy már, oldd meg!«, de nem tanítják meg nekik, hogyan. Egy 16 éves gyerek bejött hozzám, hogy döntött, befejezi a sportot. Amikor megkérdezem, miért, azt mondja: »Elég nagy vagyok már, hogy eldöntsem.« Nagy nehezen kiderült, hogy az edző azt mondta neki, ha délután 4-kor nincs ott az edzésen, kiteszi a válogatott keretből. És ugyanezt mondta az informatikatanár is, ha négykor nem jelenik meg az órán, nem fog érettségizni a tárgyból. Aztán kiderült, hogy mivel válogatott kerettag, minden további nélkül átmehet egy másik informatikacsoportba.”

Problémamegoldás játékosan

„A pedagógusoknak meg kellene tanítani a gyerekeknek a problémamegoldás alapvető hat lépését: azonosítsuk a problémát, nézzük meg a lehetőségeket, mérjük föl az erőforrásokat, válasszuk ki a legjobbat, hajtsuk végre, és ellenőrizzük a folyamatot. Válasszunk ki együtt néhány olyan szituációt, amely nehézséget okoz nekik, tipikus kamaszprobléma például az iskola és a sport ütközése, vagy amikor nem tudnak szót érteni a tanárral.”

Férfias küzdelem vagy agresszió?

Míg a lányoknál sokszor a szóbeli vagy online intrikák, szerelmi ügyek okoznak magánéleti konfliktusokat, a fiúknál gyakori az agresszió. Különösen a sportban, hiszen az a testi erőről és ügyességről, a másik legyőzéséről szól. A kortársak között zajló konfliktusok sokszor az edző tudtán kívül zajlanak, az öltözőben, a pályán kívül, a víz alatt. Mit tegyen a szülő, ha ez a tudomására jut?

Lénárt Ágota azt tanácsolja, mindenképpen szóljon az edzőnek. „Sajnos, előfordulhat, hogy a gyerekek a csapat vezetőitől is rossz mintát látnak, például az edző maga is erőszakot alkalmaz az erőszakoskodókkal szemben. Hallottam, hogy egy vízilabdaedző direkt kevesebb öltözőt adott, mint ahány gyerek volt, hogy már az öltözőben keményen küzdjenek meg, adott esetben verekedjenek össze. Ilyen esetek miatt is szeretnénk átalakítani az edzőképzést, mert ha valaki egy akármilyen tanfolyam elvégzése után edzősködhet, sokat ronthat a sport, a gyerek, a családok, a társadalom állapotán. És persze nem csak fizikai agresszió létezik. Egy jól működő csapatnál fordult elő, hogy valamiért leálltak, és az edző ezt érzékelte is. Kiderült, hogy egy külföldi versenyen az öregek behívták a fiatalokat a szobájukba, és azt mondták, „nem lesz itt hajtás, nehogy nekünk is többet kelljen miattatok gürcölni”.

Lénárt Ágota összességében úgy látja, ha a gyerek személyiségfejlődése, testi és lelki épsége kerül veszélybe, a szülő és a pedagógus is köteles átlépni a magánélet határvonalait. Ennek – ahogy ő fogalmaz – sikoltó jele a megváltozott viselkedés. Ha az addig életvidám gyerek magába forduló lesz, nem kommunikál, vagy épp ellenkezőleg, mindennap bulizni megy; ha szerhasználatot tapasztalunk, alkoholt, drogot; ha szélsőségesen viselkedik; ha levert, de nem beszéli meg a problémákat – közbe kell lépni. Ha pedig sem szülőként, sem pedagógusként nem tudunk vele beszélgetni erről, szakember segítségét kell kérni. 

A Body kiállítás „prevenciós célú ismeretterjesztő tárlat” – ajánlja a lelkes szakértő a programot. De vajon abban a korban, amikor videojátékaink emberfiguráit valóságossá finomítjuk, mozognak, beszélnek, bonyolult algoritmusok szerint szinte gondolkodnak is, és olyan robotokat gyártunk, amelyek megszólalásig, sőt azon túl is hasonlítanak az emberre, tényleg szükség van arra, hogy az embert, pontosabban mindazt, ami a megismételhetetlen, egyszeri lényből halála után megmarad, szemléltető eszközzé, borzongás tárgyává tegyük? Mindezt borsos árú belépőkért, amelyek között 6–12 éves korú gyerekeknek való is van.

Vitán felül áll, hogy egy orvostanhallgatónak fontos fizikai valóságában is érzékelnie hivatásának tárgyát, az emberi testet és annak részeit, de vajon nem álságos dolog-e iskolás gyerekek, zombi- és horrorfilmeken szocializálódott fiatalok és más civilek esetében arra hivatkozni, hogy mindez csupán tudományos ismeretterjesztés? Hiszen a 3D-s nyomtatók és hiperszuper műanyagok korában az élő emberi testhez jóval inkább hasonló fizikai tulajdonságú szemléltető eszközöket lehetne gyártani – ha valóban ez volna a cél.

Persze akkor hiányozna belőle a rémület lehelete, a kuriózum izgalma: ez valaha egy élő, lélegző, mozgó ember darabja volt!

Vajon a léleknek jót tesz ez a látvány és mindaz, amit közvetít? Nincs-e nagyon is fontos funkciója annak, hogy legtöbben ösztönösen visszariadunk a megcsonkított, kifordított emberi test látványától? Hogy eddig csak thrillerbe illő, beteg elmének jutott eszébe, hogy mindezt előidézze, szórakozásképpen szemlélje, sőt szemléltesse?

Ha valóban a szemléltetés a cél, mi szükség van arra, hogy a megcsonkított emberalak olyan pózban emelje el saját tüdejéről a húst, mint egy jólöltözött ficsúr a mellényét?

A médiában és a jogban ismert a kegyeletsértő kép fogalma, de egy kifeszített élettelen emberi test kezébe röplabdát és diszkoszt tenni – ez nem veri ki a biztosítékot. Magyarországon legalábbis, ahol kissé módosult néven, de visszatérő vendég a Body Kiállítás, úgy tűnik, nem. A néhány évvel ezelőtt Budapestre látogató Bodies-t rengeteg New York-i jogvédő támadta, mivel nem volt egyértelmű, honnan származnak a holttestek, sok országból kitiltották, a tárlat kritikusai kegyeletsértést, hullagyalázást emlegettek. (A tárlat kapcsán többéves vizsgálat folyt, utána az akkor érdekelt cég elismerte, hogy nem tudják bizonyítani, hogy a kiállított emberi holttestek nem kínai fegyencek vagy politikai foglyok földi maradványai, akik nem egyeztek bele holttestük ilyen célú felhasználásába.)

Egy ismerősöm, aki nemrég felháborodva kritizálta a Szent Jobb-körmenet barbár szokását (hiszen ott egy megcsonkított holttestrészt ereklyének tartanak), most lelkesen beszél a tudomány oltárán feláldozott emberi testről. Különös, hogy gyakran épp azok nem tisztelik a testet, akik nem hisznek abban, hogy azon kívül létezik más is.

És az is meglepő, ha valaki keresztényként hisz a lélek létezésében, de a testet értéktelen hívságnak tartja. Azt a teremtett testet, amelyet a Biblia a Lélek templomának nevez, és amelyben feltámadást hirdet. Ami több annál, hogy szétszabdalt, megnyúzott, tartósított, szemléltető eszközként kitett, pénzért árult kiállítási tárgy legyen.

A legtöbb szülő egyetért abban, hogy egy mobil eszköz könnyebbé teszi a gyerek életét például egy hosszú autóúton, de érdemes a képességeket fejlesztő, tanulást segítő oldalakat és alkalmazásokat telepíteni.

A Da Vinci Kids applikáció okostelefonra és táblagépre letölthető játékos, ismeretterjesztő alkalmazás kisiskolás gyerekek számára. Gondosan összeválogatott, oktató szórakozást kínál otthonra és útközbenre egyaránt. Több mint 2500 díjnyertes, tananyag-alapú kisfilm érhető el ebben az online videotárban. A gyermek saját tempójában tanulhat, és fedezheti fel a szórakoztató ismeretterjesztő anyagokat. A Holdra szállástól kezdve az ókori világ csodáin, a matematika és a felfedezések kisfilmes feldolgozásaink keresztül könnyen és játékosan szerezhet új ismereteket, és indulhat el a virtuális térben a világ felfedezésére.

„A mai gyerekeket sokkal több inger éri, mint régen. Készségszinten használják a „kütyüket”, legyen ez táblagép, mobiltelefon vagy digitálistábla, de nem mindegy, hogy mire. A szülők és a pedagógusok felelőssége és feladata is, hogy megtalálják a gyermekek életkorának megfelelő játékos, ismeretterjesztő tartalmakat, amelyek használatát akár tananyagban, akár az otthoni kikapcsolódásba integrálva, élmény lesz a tanulás. Teret és helyet kell adni a gyerekek különféle érdeklődési körének, saját kíváncsiságának, akár a számok és a logika, akár a kreatív , kísérletezési, alkotási folyamatok területén, ehhez kiváló generátor az új Da vinci Kids applikáció, mely észrevétlenül és szórakoztatóan tanít.  A rövid és érdekes témafelvetések egy-egy tanítási óra felütéseként is kiválóan alkalmazhatóak, és így összekapcsolható az online tér nyújtotta élmény és a tanmenet tudásanyaga. Játszva tanulni, ezt szeretné gyerek és felnőtt egyaránt, ez most már nem elérhetetlen, sőt… ” – mondja Tibenszky Moni Lisa, a Felelős Szülők Iskolája alapítója, a Da Vinci Kids TV nagykövete.

„A Da Vinci Kids filozófiája szerint a TV-műsorok és az új alkalmazás segítségével a tanulás kikerül az osztályteremből, s minden korosztály játszva és kreatív módon szerezhet új ismereteket a legjobb tartalmak segítségével. A csatornán és az alkalmazásban elérhető programok a szülőknek is segítséget jelentenek, valamint számos program az egész családnak nyújt kikapcsolódást” – mondja Ferdinand Habsburg, a Da Vinci Media tulajdonos-ügyvezetője.

Eljön az az életkor, amikor már nem az a kérdés, hogy mennyit használja a gyerek a mobilját és a táblagépét, hanem az, hogy mire. Az új ismeretekhez való kedvcsinálás tehát remekül megoldható a Da Vinci Kids applikáció izgalmas animációival, melyek lenyűgözik a gyerekeket: nagyon gyorsan eljutunk például a csokoládé történetétől Amerika felfedezéséig. Ilyen játékos és tudományos kisfilmekkel érhetjük el a célt, vagyis azt, hogy a gyerekben tudatosulhat, hogy ő az, aki kérdezhet, és kérdezhet a világról akármit.  

„Nem azt kell elérni, hogy a gyerekek letegyék a kezükből az okostelefont, hanem hogy jól használják” – tette hozzá még Ferdinand Habsburg.  „A Da Vinci Kids célcsoportja a 6-12 éves korosztály, mely tanulási, befogadói szempontból a legfogékonyabb időszak, ezért fontos, hogy minőségi és okosan összeválogatott, de mégis szórakoztató tartalmakat kínáljunk számukra. Hisszük, hogy a tanulás lehet szórakoztató és fontos élmény is egyszerre.”

A Da Vinci Kids app a következő kategóriákban kínál mozgóképes tartalmakat:

Természettudományok, Matek és technika, Kézműveskedés és alkotás, Történelem és hírességek, Kultúra, Természet, Sport és szabadidő. Az alkalmazás teljesen reklámmentes, és díjtalanul letölthető.

www.davincikids.tv
https://www.facebook.com/DaVinciKidsMagyarorszag

Da Vinci Media GmbH-ról:

A Da Vinci Media egy Berlin-központú média vállalat, amely Da Vinci Kids néven (TV csatorna és VOD applikáció) több órányi, válogatott, oktató szórakozást kínál heti hét napban, 24 órában. Emellett a Da Vinci Learning TV csatorna díjnyertes, tudományos dokumentumfilmeket is kínál, melyeket a szülők, felnőttek is élvezhetnek esténként.

Közép és Kelet-Európában, Oroszországban, Afrikában és Ázsiában összesen 90 országban, 18 nyelven vagyunk elérhetőek. 2007-es alapításunk óta ma már több mint 30 millió otthonban sugárzunk friss és motiváló tartalmakat a világ minden tájáról. Műsoraink a szórakozást a tanulással ötvözik, hogy megfeleljenek a kíváncsi gyerekek és szüleik elvárásainak.

A több mint 2500 olyan anyaggal - melyeket a nap bármely szakában, nyugodtan meg lehet tekinteni -, a Da Vinci arra ösztönzi a nézőket, hogy tegyék teljesebbé és különlegesebbé az életüket. Az ismeretanyagot lebilincselő és izgalmas elmekalanddá változtatjuk, mindezt kreatív vizuális technikák és hasznos oktató tartalmak felhasználásával. Műsoraink okosak, kísérletezők, gondolatébresztők, hitelesek és fejlesztőek. Olyan környezetet alkotunk, melyben a család együtt vehet részt a közös tanulás kalandjában.

www.davincikids.tv

Da Vinci Media GmbH

Mehringdamm 55

10961 Berlin, Germany 

Phone: +49 (0) 30 40 50 46 8 - 0

Fax:     +49 (0) 30 40 50 46 816

Majd’ két éve kommentelte így – buzgó egyetértést kiváltva – az egyik troll azt a jelenséget, amelynek első eseménye 1993-ban történt. A szologámiáról van szó. Merthogy nemcsak többel lehetne házasodni, gondolják egyesek, hanem senkivel is. Az ilyen állításokat még a grammatika is nehezen bírja, ezért hát pontosítok: a szologámia kifejezés az ember önmagával kötött házasságát jelöli. A témáról már a magyar média is jelentett az utóbbi időben, vagy a keresztények csúfolására vagy a feministák megvetésére (ld. fent) használva a lehetőséget.

A szologámia sem egyházilag, sem jogilag nem elfogadott, mégis, állítólag egyre többen vállalkoznak a különös, önelkötelező szertartásra, amelyen maguknak fogadnak örök hűséget. És többnyire nők.

Mint például az olasz Laura Mesi, aki a drága ceremónia után egyedül utazott egyiptomi nászútjára, vagy a brit Sophie Tanner, akit édesapja kísért addig a helyig, ahol kimondta magának a boldogító igent. Vagy az amerikai Erika Anderson, aki egy válás után döntött úgy, hogy saját magával lép frigyre. Azért férfi is szerepel a példák közt, így Heron Saline, aki 15 éve él magával boldog és teljes házasságban. Mára honlapok és szolgáltatások épülnek a jelenségre; ezek minden részletre kiterjedő tanácsokat és – jó pénzért – kellékeket adnak.

Micsoda?! – kérdezzük a fejünket fogva, hiszen olyan abszurd, hogy valaki magával házasodik. Pedig voltak jelek. Például a Sex and the City című sorozatban a főhősnő önházassága 2003-ban, vagy a Glee főszereplőjének énceremóniája 2010-ben. A kettő között, 2004-ben jelent meg Sasha Cagen a „Különc. A kompromisszumok nélküli romantikusok manifesztója” című írása, amely azóta kultuszteremtő szöveggé vált azok számára, akik az önelfogadás másokat nélkülözni is képes teljessége felé haladnak.

Jogosan merül fel a kérdés, hogy ha lehet magammal, akkor dolgokkal miért ne szabadna megesküdni?

Hát, szabad – persze ezt sem jogilag elismerten. Például egy kővel, mint ahogy Tracey Emin, vagy egy virtuális nővel, mint ahogy a japán fiatalember, Iwasa Ryo tette.

Hogy létezik-e válás ilyen kapcsolatokban? Vagy hogy milyen öröklési szabályok vonatkoznak egy ilyen kapcsolatra? Nem tudom. De talán nem is ezek a legfontosabb kérdések. Hanem az, mit mondunk annak, aki egy ilyen menyegzőn elkapja az esküvői csokrot.  

A hó nem éppen a szülők szövetségese az alvással kapcsolatos nevelési problémáknál. Téli reggeleken, amikor az „Esett már a hó?”, kérdésre nemmel kell felelnem, nehezen tudom a mormotákat felkelésre ösztönözni, ha viszont egy nehéz nap estéjén havazni kezd, lehetetlen őket lefekvésre bírni. Elkezdem hát előbányászni az overálokat és hógolyózó kesztyűket.

Gyerekeim reggeli csúcsidejüket megfelezve varázsolják bele magukat a ruhákba. Kisfiam igyekezetében két sínadrágot is felvesz a pizsamájára.

Bár a lehullott csapadék mennyisége és minősége nem indokolja, a lányok már hozzák is a padlásról a szánkókat. Fantáziátlan felnőttfejjel az látszott reálisnak, hogy férjem húzza a kétszemélyes szánkót, én pedig a kisebbiket, de kisfiamnak jobban tetszett a vonatos verzió, a lányok pedig lovakat vagy kutyákat szerettek volna a szánkaraván elé fogni. Megadtuk magunkat, bár én kikötöttem, hogy nem ugatok, férjem pedig jelezte, hogy a nyakhám helyett a szügyhámot részesítené előnyben. A két szánkó közti összekötő középső csemeténk volt, ő tartotta a hátsó szerelvény kötelét. Hamarosan megindul kis fogatunk a csendes éjszakában, amely attól kezdve már nem olyan csendes. Egyrészt, mert biztatni kell a szánhúzókat, másrészt, mert a rozsdás talpak nem éppen nesztelenül siklanak a milliméteres havon. Néhány perc múlva azonban a hátsó szánkó már csendesen suhan. Ám hamar kiderül, hogy csak, mert a második szerelvényt, és az első szán hátsó utasát elhagytuk egy buckánál.

A két elvesztett utazót a kutyák által rendszeresen látogatott tisztáson találjuk meg, hanyatt fekve, önfeledten csapkodnak a szárnyaikkal angyalkákat sikálva a hóba, és feltehetően az alatta megbújó kunyaürülékbe.

Közben megindul a havazás és a hócsata. Kisfiamat meglepi, hogy a hó nyakba kerülve nem is annyira puha, és még hideg is, ezért sértődötten kiszáll a harcból, és a lőszergyártásra szakosodik. A hófátyolon át több ismerős családot is felismerni vélünk, bár a máskor öltönyös apukákat a szkafanderekben nem könnyű azonosítani. Mindenestre megnyugtató érzéssel tölt el, hogy nemcsak az én következetes nevelési elveimet fedte be a hó.

A lábak lassan fázni kezdenek, a kesztyűkből facsarni lehet a vizet, úgyhogy esélyt látok a hazaindulásra. Férjemmel hazafelé is derekasan álljuk a havat, én pont úgy lihegek, mint egy kutya, férjem meg izzad, mint egy ló. Fülemben hallom a Delta főcímdalát, és átérzem a Déli-sarkot meghódító Scott kapitány hősies küzdelmét…Jól fog jönni ezután is az a forró fürdő.

A ház előtt még szívecskéket, szmájlikat és ovis jeleket rajzolunk a behavazott szélvédőkre. Az egyik ilyen szívecskében egy igen élethű szerelmespár is feltűnik, bár nem a mi rajztehetségünket dicséri. A hóval befedett jármű rejtekéből riadtan néz ránk a szomszédlány és a fiúja.

Sajnos a családfő hólapátolás ürügyén kivonja magát a hazaérkezés örömeiből, és a levetkőzés már korántsem megy olyan gyorsan, mint a fölöltözés. Mire túl vagyunk a meleg kakaón, kiválogatom a ledobált ruhadarabokat, kimosom a kutyaszagú „angyalbőröket”, megnyugtatom aggodalmasan telefonáló anyukámat – aki akkor már az összes telefonszámunkon keresett –, hogy csak kiruccantunk egy kis éjszakai szánkózásra, valójában már eléggé kimelegszem ahhoz, hogy forró fürdőre áhítozzak.

Nagylányom félálomban még megkérdezi: „Ugye, anya, megmarad reggelig?” A kiságyból határozott, már-már fenyegető válasz érkezik: „Reggel meghógolyózlak!”

Másnap fény derül arra is, kisfiam miért volt ilyen biztos a dolgában. Amikor álmosan kinyitom a hűtőt, szürkés folyadék csordogál le a polcokról. A kis lőszergyártó nem bízta a véletlenre: behűtött néhány hógolyót.

 

Az alkotmány szerint vallásszabadság van, de vallásnak lennie kell: minden állampolgár köteles nyilatkozni az állam felé, hogy milyen vallású. Tehát Indonézia egy olyan ország, ahol elvileg nincsenek ateisták!
 

Az ország rendező elve a harmónia. A kulturális különbségek megengedettek, de cél a harmonikus együttélés, nem a másik legyőzése. Példaértékű ez a hozzáállás. Egység a sokszínűségben – ez az ország hivatalos rendező elve.
 

Az indonéz emberek nagyon kedvesek. Vigyázni kell, hogy ne dicsérj meg valamit a ruházatukon vagy a lakásukban, mert az attól fogva a tiéd. Neked adják, mert tetszik neked.
 

Az emberek muzikálisak, szépen énekelnek, jól zenélnek.
 

Az Indonéziában termő gyümölcsök és zöldségek káprázatosan változatosak, számunkra néha azonosíthatatlanok (néha nem tudni, zöldséggel vagy gyümölccsel állunk-e szemben, s az is nagy talány, hogyan kell elfogyasztani).
 

Legalább húsz különböző banánfajta létezik, s rizsből is nagy a választék (van fehér, lila, fekete, piros, barna rizs is, a lehető legváltozatosabb méretben, minőségben).
 

Mivel az országnak van olajkitermelése, nagyon olcsó a közlekedés. A nagyvárosokban nagyon változatos közlekedési eszközöket tudunk igénybe venni.
 

A batikolt textilanyagok és ruhák sokszínűsége kápráztató. Férfiak is viselik a tarka batik ingeket.
 

A kulturális sokszínűségben az emberek identitását segíti az egyenruha, amit szívesen hordanak. Nemcsak a katonáknak és rendőröknek van egyenruhájuk, hanem a tanároknak, diákoknak, különböző irodai alkalmazottaknak is. A gazadagon díszített népviseleteket is szívesen hordják egy-egy ünnepen.