– Egy énekesnek ez a rémálma. Bármikor megeshet, hogy hazahoz egy vírust valamelyik családtag vagy akár ő maga, és két nappal a fellépés előtt nem tud énekelni. Nehéz ilyenkor jó döntést hozni, mert nem tudni, merre tart egy ilyen betegség. Az embernek ott van a vállán a teher: készül a közönség, készülnek a zenészek, ráadásul nem csak egy alkalomról dönt ilyenkor, hiszen jönnek egymás után a fellépések, és ha betegen végigkínlódsz egy koncertet, az nem csak egy este sorsát döntheti el. És olyan is van, hogy az ember mégis elvállalja, és aztán nem tudja az előadást végigénekelni...

– Erre is volt példa az életedben. Ezért is nem vállaltad most?

– Nem, ez sokkal egyértelműbb helyzet volt. Ha az ember hurutos, azt még lehet technikailag kezelni, de ha nem zár a hangszalag – és most ez volt a helyzet – egyszerűen nem szól a hang. Ráadásul itt operaáriáknál nincs olyan, hogy nem kötöm vagy nem tartom a hangot. Három oktávon éneklek, de a popdalaim az alsó másfél-kettőben vannak, így ha előfordult, hogy alul nem zártak a hangszalagjaim, akkor megoldottam úgy, hogy följebb énekeltem. Most viszont fönt nem zárt. Szerencsére ez nem a saját dalaim előadása volt, beugrottak helyettem.

– Egy ilyen döntésnél is sokat tanul az ember magáról, a helyzetről, a többiekről. És nyilván a lányaid is figyelik, anya hogyan reagál ilyenkor. Mit szeretnél nekik megtanítani az ilyen helyzetekről?

– Jázmin és Emi azért azt látja, hogy ha nem a lehetetlent súrolja a feladat, akkor csinálni kell. Ha például nem akarnak balettozni vagy zongorázni, annak ellenére, hogy ők választották annak idején, akkor megbeszéljük, hogy ezt az évet végigcsináljuk, és akkor majd eldönthetik, hogyan tovább. De az ellenkezőjére is volt példa. Ritmikus gimnasztikáztak a lányok, és egy versenyt ide-oda rakosgattak, az egyikük például ezért nem lett B tagozatos zongorából, mert ütköztek az időpontok. A tervezett verseny előtt aztán pár nappal kiderült, hogy módosul, és akkor lesz, amikor mind a kettőjüknek osztálykirándulás van. Akkor azt mondtam, hogy ezt nem lehet megcsinálni sem a gyerekkel, sem a szülővel, egy ilyen csapatba, ahol ennyire nincsenek szabályok, nem akartunk tartozni. Hiszen ez csak egy szelete az életüknek. Persze akkor sírtak két órát, de biztos, hogy akkor is sírtak volna, ha nem mennek osztálykirándulásra. Az ilyen döntés mindig nehéz.

– A te életed döntései nehezebbek vagy a gyerekeid életéről hozottak?

– Én csak akkor beszélek a saját életemben problémáról, amikor az már csakugyan az, ezért ezek a döntések általában nagyobb volumenűek. Szerencsére az ő életükben még nem voltak olyan nagy horderejű választások.

Egyébként, ha egy döntés előtt teljesen tanácstalan vagyok, az a taktikám, hogy először kizárom, azt, amit nem szeretnék. Könnyebb tudni, hogy mit nem szeretnék a gyerekemnek vagy hogyan nem szeretnék élni x évesen.

Így egyre közelebb kerülsz ahhoz, amit valóban szeretnél.

– És hogyan nem szeretnéd magad látni x évesen?

– Egyedül semmiképpen. Elég családcentrikus vagyok. Nem szeretném magam a szerepléshez és a színpadhoz betegesen ragaszkodó, de nem odavalónak látni... szeretnék utazni, a gyerekeimmel és az unokáimmal foglalkozni. Én elsősorban élni szeretek.

Fontos a munkám, a gyerekek, a férjem. Szeretem őket, de nem betegesen. Ha borul az egyensúly, akkor meghozom azokat döntéseket, amelyek visszabillentik. A munka rovására ez már többször meg is történt.

– Azt mondtad egy interjúban, hogy nem vagy céltudatos. Ugyanakkor elmesélted, hogy gyerekként egy tévéműsor hatására határoztad el, hogy a szentesi gimibe mész, vagy azért kerested meg a későbbi énektanárodat, Sík Olgát, mert a kedvenc énekesnőd azt nyilatkozta, hogy nála tanult énekelni. Azért ezek elég határozott lépések.

– Mostanában már kicsit én is másképp gondolkodom magamról. Azt mesélte a gyerekem egyik tanárnője, hogy azt mondták neki, amikor megtudta, hogy az osztályába kerülünk, hogy nem lesz könnyű megfelelni Szekeres Adriennek. Akkor elgondolkodtam raja én is, hogy lehet, hogy ami nekem természetes, az másnak nehezebben elérhető célként jelenik meg, és talán sokkal céltudatosabb vagyok, mint gondoltam korábban. Vidéki lány vagyok egy 8. emeleti panelből, aki azt gondolta, hogy egy zene és dráma tagozatos gimnázium számára álom. Még akkor is, ha verset mondott az ünnepségeken és a versenyeken, néptáncolt, színjátszókörbe járt, énekelt. De fogalma sem volt róla, hogy létezik olyan iskola, ahol ezt tanítják.

Néztem Vitray Tamás "Önjelölt" című műsorát, és nagyon tetszett benne Náray Erika, aki elmondta, hogy a szentesi művészeti gimnáziumba járt. Nem akartam én jobban énekesnő lenni, mint bármelyik kislány, azt sem tudtam, mi lesz a felvételin, de valahogy szöget ütött a fejemben, hogy megpróbálom. És sikerült.

Olgi nénit is így kerestem meg.

– Sokszor beszélsz arról, hogy milyen szerencsés vagy, hogy ilyen férjed, családod, munkád van. Valószínűleg az emberek nagyobb százaléka elmondhatná ezt magáról az élete bizonyos szakaszaiban, a többségük mégsem teszi. Szerinted mi az, amitől az egyik ember képes a boldogságra, a másik pedig nem?

– Fontos, hogy az ember lépésről lépésre maga építsen fel bizonyos dolgokat.

Én nem kaptam a szüleimtől lakást, kocsit, de kaptam anyukámtól nagyon sok szeretetet és szabadságot, hogy azt kezdjek az életemmel, amit szeretnék.

A mai napig nincsenek nagy mecénásaim, akik odateszik a pénzt például egy koncerthez, nekem kell megkeresnem az utakat a célhoz. Hihetetlenül boldog voltam, hogy harmincévesen megvettük életem első, harminckilenc négyzetméteres lakását, mi kapartuk le a tapétát a férjemmel, terhesen festettem az előszobát, de esténként azt mondogattuk, hogy milyen jó, hogy ez a mienk. Most is lehetne nagyobb házunk, lehetne úszómedencénk, sok minden lehetne, de a férjem is, én is mindig megbecsültük, amit elértünk, tudtunk hálát is adni érte. A szakmámban is tudják a kollégáim, hogy honnan jöttünk, hiszen 10-15 éve együtt vagyunk, a vidéki művelődési házas előadásokat is együtt éltük át, meg a Müpa-beli  nagy koncertet is. És utána mindig oda tudunk menni egymáshoz is mindezt megköszönni.

Persze az is igaz, hogy ezeket az embereket én választottam. Egyszer az egyik lányomnak nem tetszett egy tanárnő, és én elkezdtem papolni, hogy nem választhatjuk meg mindig magad körül az embereket az életben, ehhez kell alkalmazkodni… és akkor hirtelen eszembe jutott, hogy miről beszélek? Mit lát az én gyerekem? Azt, hogy akik körülöttem vannak, akikkel dolgozom, azokat mind szeretem, és én választottam ki. Úgyhogy kicsit módosítottam a mondandómat, hogy az a legklasszabb, dolog, ha te választhatod ki magad körül az embereket, de most még gyerek vagy, és mások döntenek helyetted, előfordul, hogy valakit nem kedvelsz, de így is kell tudnod boldogulni. Mert ne arra készítsük fel a gyereket, hogy az életben mindig mindent el kell fogadni. Legalább gyerekkorban higgyen benne, hogy van beleszólása.

– Ezek után persze nem csoda, ha szeretne felnőtt lenni. Te szerettél volna gyerekként gyorsan felnőni?

– Igen.

– A szabadság miatt?

– A szüleim nem éltek jó házasságban, gyerekként azt is láttam, hogy nem fog megoldódni ez a probléma köztük, 13 éves voltam, amikor elváltak, és 14 évesen már elköltöztem otthonról. De valójában ötéves korom óta láttam, hogy mit nem csinálnak jól.

Azóta is mondom mindenkinek, hogy a gyerekek nem hülyék, mindent látnak. Az egyik lányomat egyszer bántotta valami, végül kibökte, hogy egy ismerősünk csúnyán beszél a férjével, és ő attól fél, hogy mi is így beszélünk majd egyszer, mert valamikor ez a pár is olyan aranyosan viselkedett egymással, mint mi.

– Később hiányzott a minta a jó házasságról?

– Mindannyian máshonnan jövünk, és valaki olyat akar, amilyet látott otthon, más meg nem olyat, amilyet látott. Mi nem akartuk úgy csinálni, ahogy a szüleink. Persze nem mindenben, például nekünk is fontosak az ünnepek, ahogyan nekik, de alapvetően mást gondoltunk a házasságról. Én mindig nagy ívben elkerültem azokat a férfiakat, akik emlékeztettek arra a helyzetre, amit gyerekként átéltem. És aztán jött Kiss Gábor, zeneszerző, akit munka közben ismertem meg akin nagyon hamar megláttam, hogy ilyen férfit szeretnék.

– A munkátok mennyire fonódott össze?

– Teljesen. Gábortól, már van, aki nem is kér számot, mert tudják, hogy én elkunyerálom a legjobb dalokat. Egy szombati ebéden elejtettem, hogy de jó Céline Dionnak, hogy a férje a menedzsere is...és hamarosan ő lett a menedzserem. Bátran bele szoktunk vágni a dolgokba, persze az ember néha nekicsapódik a falnak, de a kemény tapasztalatok is kellenek, hogy ügyesebb és erősebb legyen. Volt, amikor nem játszották a dalaimat a rádiók, nem jöttek az ajánlatok. Ő mindig biztatott, mindig hitt bennem. Az operaéneklésre is ő beszélt rá végül. Amikor Kővári Judit elkezdett velem foglalkozni, azt mondta, ha pár évvel korábban találkozunk, ő operaénekest csinál belőlem. Gyorsan tanultam, és a biztatására felvételiztem a Zeneakadémiára, magánének szakra, szülés után két hónappal. Nem vettek föl, de a felvételi miatt elkezdtem énekelni Judittal operát is. Aztán egy koncert előtt a férjem mondogatta, hogy énekelhetnék operát a fellépésen. Harazdi Miklóst, az operaház korrepetitorát kértem meg, hogy mondjon rólam egy kevésbé szubjektív véleményt. Biztatott. Nagyon sokat tanultam az operaéneklésből. Az operához nagyon komoly technikai tudás kell, nekem ez nincs meg, nem tudom úgy vezetni a hangot, tökéletes legatoval, úgy tölteni, nem is fogom tudni soha, de rakok bele valami mást, ami ezt ellensúlyozza, talán azt, hogy az érzelmeket jól át tudom adni a közönségnek.

 – Azt, aki könnyűzenén nevelkedett, és nehezen fogadja be az operát, mert porosnak, kicsit modorosnak látja, közelebb viszed a komolyzenéhez?

– Régen erre nem nagyon volt nyitottság, de ma már a szimfonikusok kérnek, ők hívnak, mert látják, hogy így tudnak kóstolót adni a komolyzenére kevésbé érzékeny közönségnek. De azért nem könnyű a falakat áttörni.

– Azokon a bizonyos mélypontokon mit gondoltál, hogy nem szerencsések a körülmények vagy talán nem vagy a helyeden?

– Az is megfordul ilyenkor a fejemben, igen, hogy talán nem ezt kellene csinálom, de aztán mindig rájövök, hogy ezt tudom a legjobban, ismerem az itteni viszonyokat, vannak már kapcsolataim.

Amikor a gyerekek születtek, 2003 és 2006 között, jöttek a tehetségkutatós sztárok, Gábor nagyon biztos volt benne, hogy nem adhatom át a terepet önként és dalolva, és hamarosan én is rájöttem, hogy nem érdemes azon keseregni, ami van, akkor sem, ha ez az én ízlésemet vagy érdekeimet sérti.

Tudtam, hogy nem jelent problémát másfél órán át énekelni, vannak számaim, van zenekarom. Hát akkor koncertezni kell! Az elmúlt tizenkét évben tehetségkutatókból kikerült emberek közül nem sokan tudják ezt, a kevés kivétel közé tartozik például Rúzsa Magdi és Caramel.

Van olyan mélypont is, amikor már én unom azt a Szekeres Adrient, akitől minden koncerten ugyanazokat a dalokat kérik. Ezért csináltuk például a Thália Színházban a Négy évszak sorozatot, nem volt bukás, de nem volt áttörő siker sem. De azért örülök, hogy megcsináltam. Magam miatt.

– Tudod, hogy egy sláger mitől lesz sláger?

– Nem. A csatorna, amin átmegy, nagyon kell, de a rádióktól manapság már kevésbé függ az énekes, mert ott az internet is. Az ízlésem nagyon meghatározza a dalaimat, azt hiszem, nem is tudnék aszerint dolgozni, hogy miből lesz sláger. Eddig összesen két dalt fogadtam el, amit írtak nekem. Számomra nagyon fontos, hogy a szöveghez legyen közöm, azzal nagyon sokat dolgozunk, amíg összeáll. Én nem azért lettem énekesnő, hogy elénekeljek mindenféle dalokat. Most hat évig nem jött ki dalom, mert úgy éreztem, hogy nem jött szívből. Egy csomó labdát nem csapok le, nem csinálok gyereklemezt, babanaplót, nem írok könyvet.

– Az új dalod klipjében Emi is szerepel.

– Gyerekkori önmagamat kellett eljátszani, kézenfekvő volt. A 10 és 12 éves lányomat egyébként nem nagyon érdekli, hogy mit énekelek vagy hogy egyáltalán énekesnő vagyok-e. Otthon a gyerekem anyukája, a férjem felesége, a húgom nővére vagyok. Az otthoni életem róluk szól, amikor énekeltem a Játssz még-et, Jázmin azt hitte, hogy azt énekelem: Jázmin.

Jázmin már nyolcéves volt, amikor először szembesült a Szentendrei úton azzal, hogy rajta vagyok egy óriásplakáton, teljesen meg volt döbbenve: Anya, az te vagy?

Amikor az X-faktorba meghívtak sztárvendégnek, és indultam a felvételre, biztattak: Anya, nyugi, tovább fogsz jutni. Nem szoktak tévézni, de az iskolában hallották, hogy az valami verseny.

A tavaly nyáron indított díjat Twickel György hívta életre, édesanyja Twickel-Zichy Mária Terézia grófnő példaértékű munkásságának emlékére. A grófnőről elnevezett Twickel-Zichy Mária Terézia Alapítvány a különböző területeken hivatásos és önkéntes szociális munkát végzők áldozatos munkáját díjazza és mutatja be a Jószolgálat-díjon keresztül, melyet idén májusban adtak át először.

Az első év tapasztalatai, valamint az ötszázat is meghaladó jelölések száma jól bizonyítják a díj hiánypótló jellegét.

A díjazottakat a díj partnerei, a 7 nagy magyarországi segélyszervezet képviselőiből álló szakmai zsűri választotta ki.

A 2017/18-as évadban október 4-től várják a díj honlapján keresztül a jelöléseket öt kategóriában: életműdíj valamint hivatásszerűen és önkéntesen végzett szociális munka egyéni és szervezeti/közösségi kategóriáiban.

A jelöléseket a joszolgalatdij.hu/jeloles oldalon lehet beadni, 2018. január 31-ig.

A pályázatok értékelése is összhangba kerül a díj céljaival, a szakmai bizottság a hivatásszerűen végzett szociális munka kategóriáiban választ díjazottakat, míg az önkéntes kategóriákban a felterjesztések alapján jövő májusban online szavazással a társadalom választja ki azokat a személyeket és civil közösségeket, akiket érdemesnek gondolnak a Jószolgálat-díjra.

A szerdai eseményen a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola dísztermében köszöntő beszédet mondott Twickel György, a Twickel-Zichy Mária Terézia Alapítvány kuratóriumának elnöke, majd Tóth Simon Ferenc, a kuratórium tagja ismertette a megújult kategóriákat.

Bemutatkoztak a 2017/18-as évad nagykövetei: Ónodi Eszter, Jászai Mari-díjas színésznő és Lackfi János, József Attila- és Prima Primissima-díjas író, költő, akik személyükkel és munkáságukkal támogatják és népszerűsítik a díj céljait, hogy társadalmunk elé kerüljenek azok a történetek, melyek mindannyiunk számára példát mutatnak a rászorulók iránti felelősségvállalásból.

A 2017-es díjazottakat bemutató kültéri kiállítást Virágvölgyi István, kurátor nyitotta meg. A belváros szívében látható szabadtéri kiállítás októbertől várja az érdeklődőket, majd 2018. április végéig vidéki nagyvárosok főterein kerül kihelyezésre. A kiállítás a díj céljait szolgálva betekintést ad a díjazottak és a rászorulók különböző közegeinek mindennapjaiba.

A Jószolgálat-díj célja, hogy az évről-évre megválasztott díjazottak történetein keresztül minél több ember figyelmét felhívja az odafordulás, a megértő, gondoskodó és legfőképpen tevékeny szeretet formáira, mivel a rászorulókért tenni mindannyiunk közös felelőssége!

A 2017-es év díjazottjai:

1. Életműdíj – Somos László
2. Civil közösségi kategória – Szociális Csomagküldő Mozgalom Alapítvány (SZOCSOMA)
3. Családokért végzett szociális munka egyéni kategóriája – Juhász Péter
4. Családokért végett szociális munka intézményi kategóriája – Szent Imre Iskolaház
5. Kisebbségekért végzett szociális munka egyéni kategóriája – Raffael István
6. Kisebbségekért végzett szociális munka intézményi kategóriája – SZIA InDaHouse Hungary
7. Fogyatékkal élőkért végzett szociális munka egyéni kategóriája – Magyar László
8. Fogyatékkal élőkért végzett szociális munka intézményi kategóriája – Fogad A Kezem Alapítvány
9. Idősekért végzett szociális munka egyéni kategóriája – Kiss Pál
10. Idősekért végzett szociális munka intézményi kategóriája – Dr. Szántó László Szeretetotthon
11. Hajléktalanokért végzett szociális munka egyéni kategóriája – Gróf András
12. Hajléktalanokért végzett szociális munka intézményi kategóriája – Periféria Egyesület
13. Különdíj – Brandt Viktor

További részletek a díj weboldalán és Facebook-oldalán találhatók. 

Rengeteg kérdés volt a fejemben. Eszembe jutott a Tündér Lala, amit az öcsémnek olvastam föl, az Abigél Ginája, akivel már nagylányként hosszú estéket töltöttem, a felnőtt regények hősei, de leginkább Emerenc. És Az ajtó. Az a régről öröklött szimbólum, amely ismerős a népmesékből és A Kékszakállú herceg várából is, de Szabó Magda műveiben minden eddiginél fájdalmasabban zár el és nyílik meg. Mert az általa elválasztott hősök és sorsok túl ismerősek. Az ajtó, ami ritkán nyílik ki, ha kinyílik egyáltalán, az ajtó, amin most én is, mint már annyiszor, kopogtatni fogok, tudva, hogy esetleg nem engednek be, és tudva, hogy ha beengednek, talán egy életet bíznak rám.

Három hatalmas kutya őrzi a házat. Magda keresztfia jön elénk. A nappaliban madárcsivitelés fogad, egy nagy kalitkában több tucat kis szárnyas gondoskodik a folyamatos háttérzenéről, és újabb kutya, macska.

A falakon megbarnult fényképek, grafikák, írói elismerések. Az írónő a kanapén ül, egy hatalmas, hálás eb őrzi, mintha azt pislogná: „Csak a testemen át.” Nem is tágít a beszélgetés alatt, gyanakodva figyelik egymást a fotóssal.

– Miért szereti az állatokat?

– Nem szeretek magamban lenni. A legjobb idegcsillapító, ha rám néz azzal a hálás szemével – paskolja meg az éppen ölébe türemkedő kutyát. – Az állat még soha nem csinált forradalmat. Szegény mindig nekünk engedelmeskedik. Ezt az utcán szedtem fel, azért szeret ennyire. Ma például megették a reggelimet. – Miközben a kutya folyamatosan helyezkedik közénk, az ősökkel barátkozunk a fényképalbumot forgatva. – Anyám volt az életem legfontosabb szereplője. Sokkal erősebb volt, mint az apám. Ahogy minden asszony erős, akire a Jóisten gyermeket bízott.

– Azt írta egyszer, hogy amikor az édesanyja meghalt, sok titkot vitt magával. Megfejtette ezeket, amikor az életét megírta az Ókútban?

– Nem. Anyám azt mondta: „Kérlek, ne kutasd! Ez az én életem.” Apámat mindketten nagyon szerettük. Anyámnak a zene volt mindene… Ezt nem örököltem tőle. Én azt szerettem, ha kimennek a szobából, és hagynak engem írni.

– Mikor került ilyen jó kapcsolatba a keresztfiával?

– Hát a keresztelőn. De csak mostanában költöztem ide. Nekem most már az a fontos, hogy hagyjanak dolgozni, amíg élek. A keresztfiam néha villogó pillantásokat kap tőlem, amikor egyheti levelet hoz egyszerre, de nagy segítség, hogy távol tartja egy kicsit a világot, különben nem tudnék írni. Egyre nehezebben mozdulok, lassan lezáródnak az olvasókkal való kapcsolat határai, de itt is megkeresnek. Sokan kérdezik például, hogy mikor lesz meg a Für Elise második része. Már régen meg kellett volna írnom, de negyedévre előre be van osztva, hová kell mennem beszélgetésre. Pedig még van néhány dolog, amelynek a megírása előtt nem szeretnék elmenni. Még nem ürült ki a zsák.

– Az utolsó regényeiben már nem csak sejteni lehet, hogy a saját életéről ír. Az ajtó elbeszélője is írónő: Molnár Anna. A regény végén Emerenc ajtaja megnyílik Molnár Annának. De tényleg teljesen megmutatja magát? A belső ajtó is kinyílik?

– Ki kell nyílnia, mert én tartoztam Emerencnek. Neki is köszönhetem, hogy ilyen ember lettem, amilyen vagyok. Azzal az otthoni szeretettel szeretett engem, amelyet már régen nem éreztem akkor.

– Miért van, hogy a regényeinek szereplői sokszor nem úgy fejezik ki a szeretetüket, ahogyan a konvenció megkövetelné?

– Erre nem tudok válaszolni, ezt a kritikusokól kérdezd, én csak azt írom, amit érzek.

– Enerenc gondolkodása, ahogy morogva ételt ad, és Anna jelzései, aki tudja, azzal békítheti meg, ha enni kér – sajátos szeretetnyelv kellékei. De Emerenc kegyetlenül nagyokat tud szúrni…

– Nem is tudja, hogy mit csinál. Hogy tudná azzal a három elemivel!

– Az őz hőse is, Eszter…

– Eszter én vagyok…

– …Nagyon sokszor szándékosan megbántja azt, akit szeret.

– …olyan, mint egy csecsemő, akinek veszélyes tárgy került a kezébe, és hadonászik vele, és persze megvágja azt, aki közel hajol hozzá.

– És miért csak akkor tud őszinte lenni, amikor már nem kell a szerelme szemébe mondania az igazságot, mert az meghalt?

– Nézd meg, mikor íródott az a könyv! 1959-ben jelenhetett meg. Akkoriban nem lehetett beszélni, nem volt tanácsos egy közéleti szereplőnek a múltjáról beszélni. Nem volt, aki kérdezzen, és nem volt, aki meg merte volna hallgatni a választ.

– Pedig a hőseinek a múlt határozza meg az életüket. Múltbeli árnyakkal, jelenetekkel viaskodnak. És ezek szerint egyedül…

– Emerenc is zárva tartotta az ajtót a regény végéig.

– Azt mondta egyszer, hogy a Kossuth-díj azt jelentette, hogy ellenfelei végre letették a kardot. Mi változott meg akkor?

– Semmi. Akkor odaadhatták volna nekem Jézus Krisztus keresztjét is, mással voltam elfoglalva, két hete halt meg az apám.

– Újra és újra visszatér a gyermekkorához, a szüleihez. Ugyanabból az anyagból idővel új művek születnének. Mi változott meg az első regények óta?

– Én csak azt írom, amit én átéltem. Mindig megnézem, mi az, amit már elmondhatok.

A magyar történelmet soha nem tudták tartósan végighazudni. Amikor nekem volt kellemetlen, azt mindig közölték, amikor a hazámnak volt kellemetlen, arra kicsit várni kellett. Egyébként pedig én nem is engedem el a halottaimat. Karácsonykor is láthatatlan vendégekkel ülök egy asztalnál. Nekik terítek meg.

– A jelen kevésbé fontos?

– Ha nem lenne fontos, milyen író voltnék? Tudnom kell, mi van az országban, mi van a határon túl és a nagy határon túl.

– És honnan szerzi ehhez az új tapasztalatokat?

– Most éppen Hollandiában voltam. Nagyon tanulságos volt. De az a hollandok titka. Azzal itt nem szabad előállni.

– És mi a mi titkunk?

– A magyarok? Most éppen ordítanak, mint a sakál. 24 órán keresztül vagy a szájukkal, vagy a kezükkel, vagy a lábukkal, folyamatosan mondják, hogy nem boldogok.

– És miért nem?

– Nem tudom.

– Hősei általában elég ellentmondásos viszonyban vannak az egyházzal, a hittel.

– Ilyen emberek között élek.

Engem nagyon sokszor kinevettek a hitem miatt, de hát Jézust is kinevették. Az emberek sokfélék, és én sok embernek írok.

Több oldalról egységben látom a hitet, mert apám családja református, anyámé katolikus.

– A művészeten keresztül másokat is az Isten felé lehet fordítani, vagy segítséget lehet adni a keresőknek?

– Nem hiszem. Az író sokszor azt hiszi, a legjobb receptet adja, és rémülten látja, hogy hasztalan. Az emberek nem mindig akarnak rendet maguk körül.

– Nincs beléjük teremtve a rend utáni vágy?

– Hát, ha azt nézem, hogy a történelem során az ember hogyan pusztította a képeket, a szobrokat, épületeket, a teremtő gondolatot és magát az embert, akkor azt mondom, hogy nincs. Én középiskolás korom végére már helyére tudtam tenni a dolgokat, az életem szereplőit, eseményeit.

Nehéz volt tudomásul venni Trianon után, hogy egyszer csak a fél ország nincs, hogy nyírják az ember családját. Aztán a majdnem harminc éves boldog házasság, a végén betegséggel és a férjem halálával.

De soha nem panaszkodtam. Miért terheljek másokat a saját problémáimmal?

– Ez erkölcsi tartás, önuralom kérdése?

– Nevelés kérdése.

Amikor a diktafont visszahallgattam, a madárcsicsergésből alig hallatszott ki Szabó Magda dallamos hangja. Mintha a madarak sem akarták volna, hogy szóra bírjam. Érdekes. A kérdéseimet tisztán hallottam, mint a kopogtatást az ajtón. Amely most csak résnyire nyílt ki. Kicsoda Szabó Magda? A sebeket őrző Eszter? A mások baját vinni akaró, de a mélységtől megriadó Anna? A múltat cipelő Emerenc? Aki olvasta a regényeit, tudni szeretné. Aki tudni szeretné, olvassa a regényeit. Mert a könyvek könnyebben kinyílnak, mint az ajtók.

„Hogy elébe menjünk a félreértéseknek és a találgatásoknak... és hogy megakadályozzuk-bár ezt nem nagyon lehet- a “hűha!”, “tragédia”, “dráma”, “micsoda szörnyűség”, szalagcímeket, az általunk továbbra sem kért, rólunk szóló bulvár-cikkek felett.

A napokban egy genetikai vizsgálat eredményeképpen- amit a kórházi gyermekorvosunk javaslatára készíttettünk- megtudtuk, hogy Benjamin babánk fizikailag teljesen egészséges, és bár úgy tűnik csak egy enyhe fokozatban, de Down-szindrómás. A várandósság alatt nem csináltattunk semmilyen erre vonatkozó szűrővizsgálatot az ultrahangokon kívül, mert a baba “kiszűrése”- életének elvétele- egy esetleges Down-szindróma esetén sem volt számunkra opció. Mindig is úgy gondoltuk, ha a Jóisten úgy dönt, hogy egy Downos emberkétől kell tanulnunk szeretetet és elfogadást, akkor így kell lennie. Ezt most is így gondoljuk. Csodálatos családunk van, ahogy a szüleinktől mindig is szeretetet és elfogadást tanultunk, ezt tanítjuk a gyermekeinknek is, akik végtelen szeretettel reagáltak a hírre, és ha lehet, még nagyobb imádattal néznek a kisöccsükre.
Arra jutottunk, hogy egy újabb közös feladatot kaptunk, és ebből is a legjobbat fogjuk kihozni, elsősorban a gyermekeink boldogságát szem előtt tartva. Ahogy azt tettük eddig is.
És mindeközben borzalmasan büszkék vagyunk a mi legkisebb gyönyörű kicsi babánkra is, és tudjuk, hogy jobb helyre nem is kerülhetett volna. Így teljes a családunk, ezzel az édes, igazi kis szeretet-gombóccal.

Ha bárki gondol ránk Vele kapcsolatban, kérjük, hogy így tegye, sopánkodásnak és sajnálkozásnak semmi helye nincs, Benjamin az életünk egyik legszebb ajándéka, és mi igyekszünk méltónak lenni a feladatra, hogy felnevelhessük.

Ezúton kérjük a sajtó képviselőit, hogy tartsák tiszteletben a döntésünket, miszerint ebben a témában csak és kizárólag mi -Benjamin szülei- kívánunk nyilatkozni, azon túl ezzel a témával ne foglalkozzanak.
Továbbá a fenti írás felhasználását, csak annak teljes terjedelmében való idézésének esetében engedélyezzük.

Szinetár Dóra és Makranczi Zalán”

Így (is) televíziózunk mi

A testreszabás vagy KIT (azaz saját magunk által összeállítható készlet) a műsorszórás és műsorkészítés fejlődését is meghatározta. Ha a televízió nem kapcsol időben, akkor elveszítheti a tartalomszolgáltatói piac jelentős részét. Az eNet Internetkutató fogyasztói szokásokat felmérő kutatása szerint a tévének három vetélytárssal kell ringbe szállnia a fogyasztók kegyeiért. Az egyik a YouTube, a másik a torrentezés, a harmadik pedig az interneten keresztül egyidejű adatfolyamként (streaming) nézhető televíziós tartalmak, például filmek, sorozatok. Ez utóbbira példa a Netflix, az Amazon Prime vagy a Hulu. Az általuk nyújtott műsorfogyasztási újdonságokat mi, magyarok még csak ízlelgetjük, de a tengerentúlon már jelentősen megbolygatták a műsorszolgáltatói piacot.

A kutatás egyik készítője, Pintér Róbert, az eNet kutatásvezetője és a Corvinus Egyetem Infokommunikációs Tanszékének adjunktusa elmondta, hogy a műsoros tartalmak fogyasztása terén most még párhuzamos világok vannak.

Ez azt jelenti, hogy a hagyományos televíziózás mellett jelen van az új típusú, internetalapú médiafogyasztás. Szerinte médiafogyasztási szokásainkat részben az határozza meg, hogy melyik időszakban szocializálódtunk. A 60-as és annál idősebb korosztály számára az újság és a rádió, a 40-esek és 50-esek számára a tévé, a 30-asok vagy annál fiatalabbak számára pedig az internet a mérvadó média.

Tévé haladóknak

Mivel a hagyományos televíziózás kihívói elsősorban az azonnaliságra összpontosítanak, a tévé is felvette a kesztyűt. Az ezredfordulón indult el a time‑shifting, azaz a késleltetett tévénézés: a felvett műsor bármikor megnézhető, egyszerre több is rögzíthető.

Ezzel valóban a tévénéző kezébe kerül a távirányító, s – amint egy kutatásból kiderült – így élvezhetőbb is a televíziózás. Mindenkinek tetszik, ha saját műsorfolyamot állíthat össze a neki megfelelő programokból.

Tetszés szerint alakíthatjuk a nézési időt az on‑demand szolgáltatással is. Ez olyan, mint egy digitális videotéka. On‑demand, azaz igény szerint válogathatunk a set-top box segítségével a különböző tévéműsorok, filmek között.

Itt és most

Ez a tálcán kínált lehetőség egyet jelenthet a kényelemmel, az itt és most élményével. Elsősorban a fiatalabb korosztályok igénye az, hogy valami elérhető legyen bárhol, bármikor. Ám az ezt kiszolgáló technológia behálózza életünket, hosszú távú hatása lehet, hogy fogy a türelem, a késleltetés hiánya pedig a várakozási képességet áshatja alá.

„Tovább erősíthet olyan tendenciákat, ami jellemző a mai fiatal generációra: hogy mindent azonnal kapjanak meg” – támasztja alá Ábel Krisztina pszichológus.

Sorozatbarátok, figyelem!

Akár kényszerként is megélhető az a szabadság, amit a digitális környezet kínál azzal, hogy szinte korlátlanul nézhetjük a tartalmakat. Kialakulhat függőség, különösen a sorozatkedvelőknél. A sorozatnézés ma már széles tömegek szabadidős tevékenysége.

A pszichológus szerint függésről akkor beszélünk, ha valaki három órát meghaladóan néz sorozatokat, és emellett hajlamos benne maradni abban a világban, ami távol áll a reális élettől.

„A való élete unalmassá válik, egy mesterségesen gerjesztett világot tapasztal meg, érzelmeit pedig a sorozat irányítja” – összegzi a szakember. Roger Silverstone, a „Médiaerkölcs” című könyv szerzője szerint a média egyre tolakodóbb alternatívát nyújt arra, amit nem tudunk megtapasztalni a fizikai térben.

Az on-demand világában

Ha tudatosan használjuk ezt a lehetőséget, úgy érezhetjük, hogy kezünkben a kontroll. Silverstone szerint a műsorsugárzás időbeli beosztásával keretet teremtünk a mindennapok beosztásához, ami csökkenti a bizonytalanságot. A digitalizáció, az információtechnológia lehetőséget ad arra is, hogy kis számú és szétszórtan elhelyezkedő fogyasztók is hozzájussanak a nekik tetsző tartalmakhoz.

„Ez a long tail (hosszú farok) közgazdasági fogalommal magyarázható – mondja Pintér Róbert –, amely a médiafogyasztásra úgy fordítható le, hogy az egyik oldalon áll a kevés tartalom, amely sok embert érdekel, a másikon pedig a sokféle tartalom, amely külön-külön kevés embert vonz, de összességében tömegeket érint. Ez utóbbiakat is figyelembe veszi ez a modell.” Tulajdonképpen végtelen választék alakul ki, ez pedig átalakítja az üzleti modelleket is.

Az on-demand világában más változások is bekövetkeznek. Például, ha saját zenei rádiót állítunk össze egy legálisan használható zeneletöltő segítségével, vagy „saját híradót” kreálunk a minket érdeklő hírfolyamból, akkor nincs szükség olyan szelektálókra, akik megmondják, hogy mit tekintsünk hírnek. Pintér Róbert szerint azonban ezek a szereplők nem tűnnek el, inkább átalakulnak az üzleti modellek.

A változások még nem jelentik a tévé végét. Egy amerikai médiabefektető szerint a televízió tíz éven belül teljesen internetalapú és on-demand lesz.

Az on-demand technológia egyik célja a tudatosságra nevelés, segítségével a tévézés tervezhető, értelmes szabadidős alternatívává válik. Egyébként nekünk, a médiakultúra résztvevőinek, tudnunk kell felelősséget vállalni saját részvételünkért.

A Faludi Ferenc Akadémia  és a Magyar Jezsuita Rendtartomány október 16-ig várja nemzetközi filmes és fotós versenyére, a 21. Faludi Filmszemlére amatőr alkotók pályázatait „A Másik” hívószóra. A versenyre dokumentumfilmmel, kisjátékfilmmel, kísérleti filmmel, animációval, illetve maximum három különálló fotóval vagy egy fotósorozattal lehet jelentkezni a megadott nevezési feltételekkel.

Az előzsűri által kiválogatott versenyfilmeket november 17-18-án vetítik le az ART+Cinemában, a Haris László, Bege Nóra, Pilló Ákos fotográfusokból álló fotózsűri pedig közel 30 pályaművet választ majd ki a fesztivál idejére a Párbeszéd Házában rendezett kiállításra.

A nyertesek között szponzori felajánlásokat és a Faludi Ferenc Akadémia díjait osztják ki a november 18-i díjátadón, ahol a nyertes alkotásokat még egyszer levetítik.

S hogy ki A Másik? Mutasd be te! Adj hangot és arcot neki!

http://www.media.faludiakademia.hu/

Semmivel össze nem hasonlítható érzés egy állatot élőben látni, pláne közelről, úgy, hogy akár még a szagát is érezzük. Ezért az állatkertek népszerűsége soha nem fog csökkenni, ám a legmodernebb, legjobban megtervezett állatkertben sem tudjuk megfigyelni az állatok természetes viselkedésének nagy részét. Nem mindenkinek telik azonban egzotikus utazásokra, és valljuk be, nagy bajban is lenne a Föld, ha a jelenleginek sokszorosára nőne az egyes vidékeken már ma is hatalmas természeti terhelést jelentő turistaáradat. Az egész világot meg pláne kevesen járhatják be.

Kiszámíthatatlan látványosságok

Ráadásul a vadállatok nem olyanok, mint a műemlékek. Aki Egyiptomba utazik, garantáltan gyönyörködhet a piramisokban, de hogy a szent szkarabeuszbogarat is látni fogja, amint éppen trágyagalacsint görget, abban nem lehet biztos. Vannak persze olyan vadrezervátumok, ahol szinte tálcán kínálják a látogatóknak a vadlest, mert a helyi lakosság és országvezetés már régen felismerte, hogy a még meglévő élővilág többet hoz a konyhára élve, mint halva – ám ebben is van ellentmondás.

A legnagyobb turisztikai forgalmat lebonyolító afrikai nemzeti parkok némelyikében például az eredetileg nappal vadászó gepárdok kénytelenek voltak éjszakai életmódra áttérni, mert minden egyes zsákmányszerzési kísérletüket meghiúsították a nyomukba szegődő, kíváncsi turistákkal megrakott terepjárók.

Jókor lenni jó helyen

Még szerencse, hogy léteznek hivatásos és elhivatott közvetítők a vadon és a civilizált emberiség között: a természetfilmesek. Rászánják az időt, hogy órákat, hónapokat vagy éveket töltsenek egy sátorban várakozással, míg végre sikerül megörökíteniük egy-egy különleges és látványos eseményt. Felkapaszkodnak, illetve alászállnak helyettünk is a nyaktörő szirtekre, a fák tetejére és a barlangok vagy a tenger  mélyére. Így nem kell választanunk, hogy a gnúk vándorlását szeretnénk végigkövetni Afrikában vagy a rénszarvasokét Alaszkában: akár egyetlen este alatt is megcsodálhatjuk mindkettőt.

Budapest és Hollywood

Talán kevesen tudják, hogy a magyarok a természetfilmezés első nagy úttörői közé tartoztak. Budapesten már 1913-ban, nagyjából a hollywoodi filmgyártás kezdetével egyidőben pedagógiai filmgyárat alapítottak, ahol többek között egy-egy állat, növény vagy tájegység bemutatását szolgáló filmek is készültek. A magyar természetfilmezés első legendás alakja Homoki Nagy István volt, akit ugyan sok bírálat is ért, de szerepe megkérdőjelezhetetlen. Talán legismertebb alkotása az erdő életét bemutató „Gyöngyvirágtól lombhullásig”, amelyet 1953-ban mutattak be.

Később előre megírt forgatókönyv alapján készült, kalandos történetre felfűzött ismeretterjesztő játékfilmeket készített, amelyekben betanított állatok alakították a főbb szerepeket.

Még ha ilyenformán a hitelesség valamelyest csorbult is, a „Cimborák” epizódjai nagy népszerűségre tettek szert.

Hálás medve és részeg zsiráf

A játékfilm és a természetfilm elemeinek ötvözése nem ismeretlen a világ más tájain sem. Egyik legismertebb képviselője ennek a műfajnak a dél-afrikai Jamie Uys volt, akinek több filmjét (Sivatagi show, Az istenek a fejükre estek I-II.) bemutatták hazánkban is, de ide sorolhatjuk az egyébként nem kimondottan természet-, hanem játékfilmrendező Jean-Jacque Annaud „A medve” című, számos díjat nyert alkotását is. Ezekben a filmekben az izgalmas történet, a hatásvadászat és a humor ugyan gyakran előtérbe kerül a tudományos pontossággal szemben,

hiszen a valóságban soha nem történhet meg, hogy egy sebesült hím grizzly medve örökbe fogadna egy elárvult bocsot, vagy hogy a zsiráfok lerészegednének az erjedő hullott gyümölcstől,

viszont tömegekkel ismertetik és szerettetik meg egy-egy táj – jelen esetben a Kalahári-sivatag, illetve a kanadai vadon – lenyűgöző élővilágát.

Jean-Jacques Annaud „A medve” című filmjének címszereplője a filmtörténet leghíresebb sztármedvéje, Bart volt. A közel 700 kilós és felegyenesedve csaknem három méter magas hím grizzly számtalan filmben szerepelt, és 23 évig volt társa trénerének, Doug Seusnak, aki még ma, 70 év felett is medvékkel birkózik.

A forgatókönyvet az élet írja

A modern, komoly természetfilmesek célja többnyire nem elsősorban a szórakoztatás, hanem az ismeretterjesztés.

Alapelv, hogy kívül kell maradniuk az eseményeken, külső szemlélőként dokumentálni, és nem avatkozhatnak be akkor sem, ha olykor drámai képsorokat örökítenek meg, mint például ahogy egy újszülött zebracsikót szétszaggatnak az oroszlánok.

Az élővilágot olyannak igyekeznek bemutatni, amilyen, mellőzve minden befolyásolást, hamisítást, idealizálást és antropomorfizálást, hiszen a természet kitalált történetek és beleerőltetett erkölcsi tanulság nélkül, önmagában is káprázatosan érdekes, élő mesekönyv.  

A természetfilmezés olyan elhivatottság, amely gyakran apáról fiúra száll. A Kossuth-díjas Kollányi Ágostont fia, ifj. Kollányi Ágoston követte, Pásztor Ferenc és ifj. Pásztor Ferenc nevét pedig (Siska Vincével kiegészülve) a „magyar Cousteau-csoportként" emlegetik.

Maga Cousteau kapitány is bevonta munkájába fiait, akárcsak a német Bernhard Grzimek professzor. Szomorú párhuzam köztük, hogy akárcsak Philippe Cousteau, Michael Grzimek is repülőbalesetben veszítette életét, éppen „A Serengeti nem halhat meg” című, Oscar-díjat nyert dokumentumfilm forgatásának idején.

A természetfilmezés „koronázatlan királyaként” minden bizonnyal az angol Sir David Attenborough-t tisztelhetjük, de a magyaroknak sincs szégyellnivalójuk ma sem, bár a rendelkezésükre álló pénzösszeg töredéke annak, amiből a nyugat-európai vagy amerikai stábok gazdálkodhatnak. 

A magyar televízió Natura szerkesztősége volt az első magyar közszolgálati, természetfilmezéssel foglalkozó műhely, amelyhez olyan ismert, nagy természetfilmesek neve kötődik, mint pl. Rockenbauer Pál, Rácz Gábor, Balogh János professzor vagy Sáfrány József. 

A két szőke apróság legalább egy perccel megelőzi az előre siető anyukát a dunakeszi ház kapujában, és mire belépünk, már kikérdezték, kik is vagyunk. Kunné Nerpel Krisztina, az OSA segítője már korábban megérkezett Anették családi házába, láthatóan mi vagyunk most a vendégek, vagyis a fő attrakció. Nem telik el öt perc, fotósunk és a kolléganőm már végigszemlézte a játékokat, elkalauzolták őket az emeleten, sőt a spájzban is, és megismerkedtek a macskával. Mindez persze nem jelenti azt, hogy közben mi, a másik három felnőtt végig tudunk mondani egy összetett mondatot anélkül, hogy Dia gurgulázó vagy Máté morgós, okoskodó hangján el ne hangozzon egy kérdés, kérés, felszólítás.

Krisztinának ez az itteni az első feladata az alapítványnál, eredeti szakmája védőnő. Amikor megkérdezem, miben különbözik az önkéntesség a védőnői munkától, azt feleli, hogy bár ez is ingyenes szolgáltatás az anyukáknak, fontos különbség, hogy csak addig áll fönt, amíg ez a találkozás mindegyik fél számára kellemes. „A segítőnek is és a segítettnek is feltöltődés ez – mondja. – Én 20 éve vagyok édesanya, és emellett az is segít a szituációban, hogy természetgyógyászként is látogatok családokat. Az alapítványnál olyan embereket kerestek, akik maguk is szülők, és segíteni tudnak azoknak, akiknek most valami miatt nehezebb.

Mit jelent a nehéz helyzet? Mindenkinek mást. Van, akinek sérült gyermeket, akit fejlesztésre kell hordani, és közben nincs, aki az egészséges testvérrel játsszon. Másnak dupla vagy tripla örömöt, vagyis kettes- vagy hármasikreket, akiket lehetetlen két kézzel ellátni. Van, akinek egyedülálló szülőséget, azt, hogy még a fürdőszobában sem tud eltölteni tíz percet egyedül, mert 24 órás készenlétben kell lennie. És sokan vannak, akiknek csak egy beszélgetőtársra, egy megnyugtató szóra van szükségük, hiszen – ahogy az alapítvány honlapján olvasható egyik történet hőse fogalmaz – az anyává váláshoz nem elég megszülni egy gyereket.

„A barátok eltűntek, a nagyszülők elfoglaltságuk miatt nem tudnak napi szinten segíteni – meséli Anett, akinek egy barátnője ajánlotta az alapítványt. – Előtte is ritkán találkoztunk a barátnőmmel, de Máté túl antiszociális volt ahhoz, hogy az ő kisfiával együtt is tartsuk a közvetlen kapcsolatot, ezért csak neten tudtunk beszélgetni. Máté nem egyszerű eset, de aztán megszületett a húga is, akivel valószínűleg nem lenne probléma, viszont Mátétól nagyon gyorsan tanul. Amikor panaszkodtam a barátnőmnek, mutatta az alapítványt: „erre lenne szükséged!” Egy évet kellett várnom, mert nem volt emberük a mi környékünkön, de végül megérkezett Kriszti.” Anett közben az asztalnál állva banánt hámoz, elmagyarázza, hogy miért nincs ebéd előtt gumicukor, lehajol megigazítani egy nadrágot, és közben elhárít egy szeme felé csapódó ceruzát.

„Nem ülsz le?” – kérdezem, bár jól emlékszem az időszakra, amikor én sem értettem az effajta kérdéseket. „Akkor biztos valaki leesik valahonnan – feleli nevetve. – Sok anyuka meséli, hogy anyaként akkor ült le először enni, amikor az első gyerek elment oviba. Arról nem is beszélve, hány év, mire átalusszák végre az éjszakát.” Anett rögtön el is meséli a mait, amely különösen nyugodtnak ígérkezett, míg a macska le nem csapta a vécétetőt a földszinten. Ennyi egy anyának épp elég ahhoz, hogy riadót fújjon. (Én már hozzá sem teszem, hogy ma is szinte éberen alszom, amíg felnőtt gyerekeim után nem csapódik a bejárati ajtó – félálomban bízom benne, hogy belülről).

Kép

Kép: Páczai Tamás

Közben egy kisebb konfliktus bontakozik ki, amelynek az egyébként igen békés macska is résztvevője. Anett és Kriszti rutinos túsztárgyalóként békítik ki a feleket. „Tegnap öcsém átugrott délután – folytatja Anett. – és csodálkozva kérdezte, hogy én miért csak akkor tudok tevékenykedni, ha ő itt van. Ha vendég van, akkor általában semmi gond a gyerekekkel. De ma reggel például hosszú percekig tartottam egy poharat a kezemben a szekrény előtt, mert valamelyik gyerek úgy húzta le a pólómat, hogy nem tudtam elérni a polcot, hogy feltegyem. Máté másfél éves kora körül eljutottam oda, hogy mozdulni sem tudtam tőle, hívnom kellett egy takarítónőt. Abban a percben, ahogy megérkezett, már itt játszott körülöttünk, mint egy kisangyal, és én is takaríthattam.” Kriszti a saját tapasztalataiból is meg tudja ezt erősíteni: „Nekem anyukám mesélte egyszer, hogy előfordult velünk is, hogy heteken át csak a postás toppant be »vendégségbe«.”

15 évvel ezelőtt az angliai Home Start mintájára jött létre az Otthon Segítünk Alapítvány. Az alapítók büszkék arra, hogy nemzetközi viszonylatban is csodájára járnak, mennyire professzionális alapokra épült az országos magyar szervezet. Ez nemcsak az önkéntesek 40 órás szakmai képzését jelenti, hanem többek között az őket kísérő szupervizor-rendszert is, amely ennek a nehéz segítő munkának a hátterét biztosítja. Ahogy az önkéntesek beszámolnak róla, nem egyszerű belecsöppenni egy család olykor tragikus élethelyzetébe, magukra venni a teherből pár órára, amíg szükség van rájuk, aztán letenni, és visszamenni a saját otthonunkba.

Ha valaki most betoppan, egy takaros házat lát, benne két szép, okos, egészséges, élénk gyerekkel, akik társalognak, csúszdáznak, paradicsomot szednek vagy kreatív mókákat eszelnek ki a fiatal anyukával – minden idilli (tévét, mobilt, bármiféle kütyüt nem is láttunk). „Jellemző, hogy kifelé minden rendben, és közben az anya mégis összeomlás előtt áll?” – kérdezem Krisztit. „Abszolút!” – feleli. „És tényleg elegendő heti egy látogatás, hogy megelőzze egy komolyabb pszichés vagy életvezetési probléma kialakulását?” Az OSA önkéntese szerint valamilyen segítségre mindenkinek szüksége van, nagyszülőre, testvérre, barátra, egy kismamaklubra vagy egy egyházi közösségre. „Biztos vagyok benne, hogy komoly eseteket nem tudnék kezelni, de sok esetben megelőzhető egy komolyabb pszichés probléma. Néha tényleg csak leülök, és kártyázok a gyerekekkel, vagy megvárom velük kint a rendelő előtt, amíg az anya orvoshoz megy. Sokan félreértelmezik az alapítvány munkáját, azt hiszik, bébiszitter kölcsönző. Azt nem tehetem meg, hogy Anett nélkül vagyok a gyerekekkel. Nyilván az is fontos, hogy legyen néha szabadideje, de nem ez az alapítvány vállalása.

Kép: Páczai Tamás

Anett persze tiltakozik, Kriszti szerinte sokkal több, mint játszótárs, nagyon sokat segít a tanácsaival, a jelenlétével. „Nálunk az az érdekes, hogy Máté velem nem hajlandó játszani. Emiatt elvittem korai fejlesztésre is, de ott nem volt vele probléma. Ha én leülök vele, eljátssza az értetlent, Krisztivel viszont nagyon jól megoldja a bonyolult feladatokat is.” „Egy fejlesztő pedagógus egyszer azt mondta nekem, hogy a szülő mindig a nehezét kapja, ő a rajtkő, amelytől egy gyerek elrugaszkodik, és ilyenkor néha nagyot rúg is belé. A kivételesen intelligens gyerekek – mint Máté – sokszor első néhány évükben nehezebben kezelhetők, ilyenkor meg kell találni hozzájuk a megfelelő kulcsot. Ebben tudok segíteni.” - magyarázza Kriszti. „Másról is tudtok beszélgetni a gyerekeken kívül? – kérdezem, miközben az Anett öccse által festett fal előtt fotózunk. „Ó, néha egyáltalán nem tudunk beszélgetni! – nevetnek. – De, ha igen, leginkább a gyerekekről.” Amikor a fiatal anyukától azt kérdezem, ő el tudná-e magát képzelni OSA-segítőnek, azt feleli: „Igen. Ha ezen túl vagyok.”

A segítő munkát ingyen vállaló önkéntesek kivétel nélkül maguk is szülők. Ahogy egyikük fogalmaz, néha bizony az is elhangzik a házastárs részéről, hogy „miért otthon segítesz, miért nem itthon?”. És talán a legnehezebb, hogy nemcsak belépni kell az otthonokba, hanem egy idő után elköszönni is, amikor az anyuka már barátként fogad, amikor a gyerek futva ugrik a nyakadba, ha megérkezel. El is kell engedni a kezet, amit egyszer megfogtál, hiszen az Alapítvány legfontosabb célja a segítségkérő szülő megerősítése, hogy egy idő után segítség nélkül is jól működjön a család.

Ez a cikk a Képmás magazin 2017. októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Plinius és a Természet bölcsessége.

Az ókori természettudós majd kétezer évvel ezelőtt nemcsak a Természet titkait fürkészte kíváncsian, de bölcs szándékait is megpróbálta megfejteni. Úgy vélte, hogy a Föld termései közül soknak a romlékonysága éppen azt a célt szolgálja, hogy a szegényeknek is bőven jusson belőle, hiszen eltartani egy évnél tovább akkoriban, például az olivaolajat nem volt érdemes, így jóllakhatott vele mindenki. Így is maradt ez évszázadokon át, de mára a szállítási idő lerövidült, a tartósításnak egyre rafináltabb módszereit találtuk ki. Kifogtunk volna a Természet zsugoriságán? Vagy bőkezű ajándékait az emberek táplálása helyett élelmiszeripari nyersanyaggá, tőzsdei alku tárgyává silányítottuk?

Biobanán Budapesten

A biopiacon az áruk eredete szigorúan ellenőrzött, a banán, amit a babakocsiban nézelődő kisgyerek majszol, jó eséllyel vegyszermentes gazdálkodásból származik. Igaz, zölden, éretlenül tépték le, így a zamata meg sem közelíti a valódi, fán érett gyümölcsét, de hát azt itt úgysem ízlelhetjük, nem tűnik fel a különbség…  A szállítás költsége benne van ugyan az árban, de gondol-e rá a mama, hogy a környezetszennyezés terhe szétterül az egész világon, és egyre nyomasztóbb súlyát a következő nemzedék hordozza majd? A csomagolóanyag se visszaváltható, újrahasznosítható ilyen távolságból, és a folyamatos hűtőlánc, amin végighalad az áru a fél világon keresztül, szintén energiát fogyaszt.

Van hozzá közöm?

Válaszd a hazait! Kampányszlogennek se rossz, és kiegészíthetjük azzal, hogy az évszaknak megfelelő, éppen teljes érésben lévő idénygyümölcs a télre készülődő szervezet számára itt és most az optimális tápanyagokat tartalmazza. Ilyen a szőlő, az alma, a körte.

Minden állampolgár számára könnyen elérhető közelségbe kerültek a hivatalok

Míg a 2010 előtti kormányok a közigazgatást nagyobb egységekből felépülő régiókban szervezték meg, addig 2010 óta a decentralizáció jegyében szeretnék közelebb vinni az állampolgárokhoz a közigazgatást. Ennek keretében kiépült a járások rendszere, és 197 járás jött létre.

A kormány célja, hogy egyszerűbb, gyorsabb és olcsóbb legyen Magyarországon ügyeket intézni. A kormányablakok száma 270-re emelkedett, ahol gyorsan és kényelmesen intézhetnek több mint 1500 ügytípust az állampolgárok. A járási hivatalok, a kormányablakok és az ügysegédek révén közelebb vitték az állampolgárokhoz a közigazgatási szolgáltatásokat. Saját magunk is tapasztalhatjuk, hogy kevesebb várakozással és hatékonyabban tudjuk hivatalos ügyeinket intézni, mint korábban. Sikerült a kormányzatnak megvalósítania azt a célt, hogy csökkenjenek az ügyintézési határidők és kevesebb adminisztratív teher háruljon az emberekre.

Sokszor nem is gondolunk arra, hogy a bürokráciacsökkentés könnyebbé teszi egyebek mellett például az otthonteremtést is, mivel nincs szükség építési engedélyeztetésre, így 300 négyzetméterig lényegesen egyszerűbb lett házat építeni.

Olcsóbb lett a hivatali ügyintézés

Nem mellékes az sem, hogy mennyi pénzünkbe kerül hivatalos ügyeink intézése, az engedélyek és igazolások beszerzése. Több igazolvány elkészítése is ingyenes lett: illeték, illetve díjmentes lett a személyi igazolvány, a lakcímkártya kiállítása, az első jogosítvány kiállítása, a hatósági erkölcsi bizonyítvány kiadása, a felsőoktatási felvételi díja és az örökléssel kapcsolatos ingatlan-nyilvántartási eljárás is. Míg a jogosítvány kiállításának díja 2009-ben 4000 forint volt, addig 2016. január 1-től az első jogosítvány kiállítása ingyenes. Szintén ettől az időponttól ingyenes lett a 65 év felettiek magánútlevelének kiállítása, miközben 2009-ben 65 és 70 év között még 7500 forintot, 70 év felett pedig 2500 forintot kellett fizetni érte. Szintén ingyenes lett 2016. január 1-től a mozgásban korlátozott személy parkolási igazolványának pótlása, 2017 márciusától pedig az anyakönyvi kivonat kiállítása is. A bürokráciacsökkentés a számítások szerint 10 milliárd forintot hagy az állampolgárok zsebében.

2016. január elsejétől az állampolgárok bürokratikus terheinek csökkentéséből a NAV is kiveszi a részét. Az adóhivatal így már csaknem másfél millió magánszemély adóbevallását tölti ki, ami nagy segítséget jelent sokunk számára.

Az állami rezsicsökkentés a vállalkozók számára is pénzt takarít meg

A vállalkozókat kiemelten érintik a bürokratikus költségek, ezért jó hír számukra, hogy az állami rezsicsökkentés keretében 2016-tól 20 hatósági eljárás díja szűnt meg: az adóhatósági igazolás, a cégiratok kiállítása (cégkivonat, cégmásolat, cégbizonyítvány), a cégbeszámolóval kapcsolatos közzétételi díj, az üzleti működési engedély, illetve az egyéni vállalkozói igazolványok kiadása. Éves szinten 800 000 eljárás ingyenessé vált, amely 2,5 milliárd forint megtakarítást jelentett a vállalkozóknak.

A második ütemben, 2017 márciusában ingyenessé vált többek között a cégbejegyzés és közzétételi költségtérítés (egyéni cég, Bt., Kkt., Kft.), a hatósági bizonyítvány egyéni vállalkozók nyilvántartásából történő kiállítása, valamint az anyakönyvi kivonat kiállítása. Ez hozzávetőlegesen 175.000 eljárás évente, melyek újabb 2 milliárd forint megtakarítást jelentenek évente.

Tématámogatás. Készült Magyarország Kormánya támogatásával.