– 18 évesen költöztél Budapestre, és nehezen szoktad meg a várost. Az is megfordult a fejedben, hogy otthagyd a Színművészeti Egyetemet. Miért?

– Nagyon nehezen viseltem a bezártságot. Éjjel-nappal ott voltunk a főiskolán, úgy éreztem, hogy folyamatosan össze vagyok zárva 12 emberrel, hogy nincs szabadságom. Emiatt az első két évben nem is dolgoztam normálisan, a többiek mindent beleadtak, én „hazaszöktem”, amikor csak lehetett, link voltam. Hiányzott a szülővárosom, Gúta, a családom és a természet. Aztán mondtam az osztályfőnökömnek, Marton László tanár úrnak, hogy én inkább elmennék. Azt mondta: „holnap úgyis visszajössz”. Érezte, hogy át fogok ezen lendülni.

– Amikor eldöntötted, hogy színész leszel, ilyennek képzelted ezt a hivatást?

– Nem. Sokkal kötöttebb ez az élet, mint gondoltam. Nem olyan színész lettem, aki csak a színháznak él, én igyekszem megtalálni az egyensúlyt a család és a munka között.

Az a legfontosabb, hogy otthon megtartsam a harmóniát, minden más csak ez után következhet.

– „Láttam én már rendezőket, akik alázták a színészt, aki nem lett jobb ettől” – egy színésznő mondta ezt nemrég a Képmásnak. Neked mi kell ahhoz, hogy jól menjen a próba?

– Szeretet. Görcsös és alkalmatlan leszek, ha kiabálnak velem.

Akkor tudok jól működni, ha érzem a bizalmat, ha látom, hogy a rendező is elhiszi, hogy én ezt meg tudom csinálni. Ez most Rudolf Péterrel abszolút megvan.

– Három gyereked van, hogyan változtatott meg az apaság?

– Minden róluk szól, minden miattuk fontos. Tudom, hogy a gyerekeim 30 vagy 50 év múlva is úgy szólítanak majd, hogy „apa”, és amit ez a szó jelent nekik, azt viszik tovább. Azt szeretném, hogy úgy gondoljanak majd rám, ahogy én gondolok apámra és nagyapámra. Marci most nyolc‑, Matyi négy‑, Anna pedig kétéves.

– A gyerekek napközben oviban és iskolában vannak, te meg este játszol. Nem nehéz megoldani, hogy együtt is legyetek?

– Nehéz, de igyekszem. Amikor tudom, hogy az adott napon csak addig tudok velük lenni, amíg elviszem őket iskolába meg óvodába, akkor azt az időt intenzíven élem meg, nagyon odafigyelek rájuk. Persze nem mindig sikerül, néha fáradt vagyok, de ez akkor is fontos. Nyáron sokat voltunk együtt, és ha majd olyan időszak jön, amikor kevesebbre adódik lehetőség, jó lesz erre visszagondolni.

– Szigorú vagy engedékeny vagy velük?

– Engedékeny, de igyekszem ezen változtatni. Azt gondolom, hogy nem jó a gyereknek a „mindent szabad” állapot, mert akkor egy idő után a nagy szabadságban nem fogja találni a helyét. Keretek kellenek, amiken belül aztán ő dönti el, hogy merre megy – hogy hol vannak ezek a határok, azt próbáljuk meghatározni a feleségemmel. A kislányom néha elengedi magát, hisztizik, üvölt.

Ilyenkor hagyni szoktam, hadd ordítson egy ideig, ha egyszer rosszul érzi magát. Aztán megnyugszik, abbahagyja, de nagyon türelmesnek kell lenni vele.

Fanni, a feleségem gyógypedagógiát tanul a gyerekek mellett, úgyhogy a nagyszülők sokszor besegítenek.

– Eszerint a feleséged nem színész.

– Nem. Korábban őt is vonzotta ez a világ, hiszen ilyen közegben nőtt fel, az édesapja színész (Csuja Imre – szerk.), édesanyja pedig szinkronrendező. Aztán amikor megszületett az első gyerekünk, Marci, nagyon elkezdték érdekelni a gyerekek, most úgy érzi, megtalálta magát a gyógypedagógiában. Nekem meg nagy áldás, hogy ért engem, mert ismeri a színházi világot.

– Mit gondolsz, miért olyan törékenyek ma a párkapcsolatok?

– Az emberek könnyen eldobják a kapcsolatot, nem szeretnek a megoldásra koncentrálni – sok példát láttam erre. A problémák meg jönnek, nincs olyan, hogy valami évekig felhőtlenül működik, biztos, hogy lesz összefeszülés.

De én hiszek abban, hogy ha igazán akarjuk, akkor megküzdünk a gondokkal, tudjuk szeretni és tisztelni egymást.

– Azt a hozzáállást, hogy a család az első, otthonról hozod?

– Igen. Egyébként nyáron is sokat voltunk Gútán, erős a kötődésem ahhoz a vidékhez, azt hiszem, ez soha nem is múlik el.

E. J. Poynter (1865): Híven, mindhalálig, forrás: Wikimedia

Acies bene ordinata (jól rendezett arcvonal) – ez volt a híresen hatékony római hadsereg egyik erőssége. Helye volt az egyéni hősiességnek, de a szervezettség, logisztika, hierarchia sokszor döntőbbnek bizonyult. Ám az ilyen artikulált erőt nem csak jóra lehet használni, sőt, mai szemmel nem tudunk rajongani a mégoly dicsőséges1 hódító háborúkért sem. Itt ezért nem a szervezettségről vagy eredményekről zengedezünk, hanem az egyén belső tisztaságát, engedelmességét és hitét helyezzük a középpontba, amely a „római erény” sokáig működő megnyilvánulása.

„Calamitas virtutis occasio est” – A megpróbáltatás alkalom az erény gyakorlására.
Seneca

A pompeii ásatások idején, a XIX. század elején megtalálták egy katona csontvázát teljes vértezetben. A kor romantikus történészeinek feltételezése szerint ez a katona rendületlenül őrhelyén maradt, miközben Pompeii többi polgára fejvesztve menekült a Vezúv Kr.u. 79-ben történt végzetes kitörésekor. Ezt a képzelt vagy valóságos jelenetet festette meg Sir Edward John Poynter. Műve, ha nem állókép lenne, az akciófilm kategóriába illene: repülő tüzes mennykövek, menekülő emberek, romok, törmelék, halottak. Az előtérben egy kapuban álló őrszem, akit élesen és szinte beállított módon megvilágít a kitörés tüze. A festménynek már a kompozíciója is remekmű, ám ez a történelmileg egyébként hiteles, véres makrokozmosz-ábrázolás mégis eltörpül az elképzelt mikrokozmosz szimbolikája mellett.

 
A katonát elsőre nem tarthatjuk túl okosnak. Mi értelme passzívan állva várni a halált egy olyan kapu védelmében, amelyet vagy kétezer évig garantáltan nem kell őrizni? Ám egyből felmerül a következő kérdés: mi értelme lett volna menekülni? 
Mai ismereteink szerint a végleg kialudtnak hitt Vezúv kráterét évezredek óta elzáró lávadugó váratlanul, iszonyú erővel lökődött ki – stílszerűen Vulcanus isten ünnepén. Kilométernyi magasba repültek a kövek, a tűzhányó csúcsa felrobbant, a várost 7-8 méter hamuréteg és apró kövekből (ún. lapilli) álló eső temette maga alá. (Pompeiit tehát – Herculaneummal ellentétben – nem a láva öntötte el.) Cassius Dio leírásából tudjuk, hogy a lakosság a kőeső elől a pincékbe menekült, ahonnan nem tudott többé előjönni. Az emberek egy része a Vezúvval ellentétes irányba menekült, s a Sarno-folyónál lelte halálát. Összesen kilenc milliárd tonna vulkanikus anyag szóródott szét a Nápolyi-öböl területén. Amikor a vulkán végül lecsillapodott, Herculaneumot 25 méter vastag hamu- és kőréteg, Pompejiit pedig négyméteres törmelék temette be. A Vezúv körüli táj teljesen elpusztult, a városoknak pár évvel később már a pontos helyét sem ismerték, egészen XVI–XVIII. századi újrafelfedezésükig. A Melbourne-i Múzeum nyolcperces rekonstrukciós animációjából jó képet kaphatunk a pusztítás folyamatáról.

Ki ne akarna egy ilyen halál elől elmenekülni, még ha alig van is rá esély?

Tehát: érdemes lett volna menekülni? Ifjabb Plinius jelentéseiből tudjuk, hogy nagybátyja vezette a misenumi flottát, amely a közelben horgonyzott. Idősebb Plinius a mentés közben vesztette életét. Más források szerint a flotta meg sem merte kockáztatni az öngyilkossággal felérő mentőakciót, mivel látták, hogy a hamuból és kövekből álló tűzhányó-oszlop már 30 kilométer (!) magas a levegőben. A túlélésnek vajmi kevés volt az esélye. Második válaszunk szerint tehát nem volt értelme menekülni! Ám ki tudta ezt akkor?

Végül tegyük fel harmadszor is a kérdést: érdemes lett volna-e menekülni a katonának? Hősünknek egyértelműen a lelkiismeret és az életösztön, az ész és a szív szava között kellett választania, s az előbbi mellett tette le a voksát. Utólag világos: jól cselekedett. Ha már mindenképp meg kell halnunk, legalább tegyük azt helyesen, férfihoz méltón. Mit szólnánk egy olyan katasztrófafilmhez, ahol a tűzoltók elsőnek menekülnek el a lángoló felhőkarcolóból? Mi lenne, ha lavinaveszélyes helyeken a hegyimentők nem vállalnának szolgálatot? Mi a véleményünk egy fertőzésveszélytől kórosan rettegő orvosról? A kapitány nemcsak azért hagyja el utoljára a süllyedő hajót, mert így erkölcsös, hanem mert ő irányítja a mentést.

Nem tudjuk, a katona keresztény volt-e. Az időpont szerint elméletileg már lehetett. 15 évvel járunk Szent Pál vértanúsága után, aki Néró császár keresztényüldözésének lett áldozata. Titus császár ül a trónon, aki még csak három hónapja vette át apjától, Vespasianustól a hatalmat. Nero öngyilkossága (68) után a keresztények üldözése egy ideig szünetelt. Vespasianus és Titus, a két józan katonacsászár jóindulattal bánt velük, ami nagy megkönnyebbülés volt a torkosságáról elhíresült, mindössze nyolc hónapig uralkodó Vitellius császár kegyetlenkedése után.

A kereszténység vértanú hőseivel, töretlen terjedésével, tisztaságával és rendjével közel állt az erkölcstelenségből, hatalmi harcokból kiábrándult római katona ősi lelkületéhez.

Poynter katonája mindenesetre Isten felé fordítja arcát, mintha ezt kérdezné: „Miért van ez? Segítesz? Végül meg kell halnom nekem is, mint azoknak ott hátul, vagy megmentesz, Uram? Látod, én a helyemen állok, s hiszek Benned! Mi mondasz hát?” S Isten hallgat. Hallgat, mint Scorcese legújabb filmjében a japán vértanúknak, mint első választott népének a holokauszt idején, mint Jézusnak a Getszemáni kertben. De hallgat-e valóban? Ha hallgatott volna, Jézus nem bírja ki férfiként a tortúrát, s nem váltja meg a világot. A Biblia tanítása szerint az erő a látszólagos gyengeségben rejlik.

„Isten azonban azt választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy megszégyenítse a bölcseket, s azt választotta ki, ami a világ előtt gyönge, hogy megszégyenítse az erőseket.” (1Kor 1,27).

Ha lemondunk saját erőnkről, akaratunkról, Isten tud megnyilvánulni bennünk. A vértanúkban maga Jézus szenved, s Ő áldozza fel újra és újra életét a mi bűneinkért.
Ha a katona nem marad posztján, Poynter sosem festi meg ezt a csodálatos festményt, s ma nem elmélkedünk mindezekről. Szemünk előtt eggyel kevesebb lángolóan tiszta példakép állna. Tanuljunk meg hát azon a helyen kitartani, ahová Isten állított minket. A relativizálódó értékek, válások és váltogatott munkahelyek világában lassan a márkahűség lesz a legtartósabb elkötelezettségünk. De az idős Dávid király fiához, Salamonhoz szóló intelme így szól: „Légy erős, és légy férfi. Tartsd meg, amit Istened, az Úr rád bízott!” (1Kir 2,1-4,10-12). 
Gondoljuk meg hát kétszer is, mielőtt otthagyjuk posztunkat! Hátha Isten állított bennünket oda…

Sir Edward John Poynter (1836-1919) angol neoklasszikus festőművész, rajzoló és műszaki rajzoló, aki hivatalosan is igen magasra emelkedett: a Royal Academy elnöki tisztjét is betölthette, és a National Gallery igazgatójaként is működhetett. Az angol parlament épületének két központi mozaikját is ő tervezte: az egyik Szent Györgyöt, Anglia védőszentjét, a másik Szent Dávidot, Wales védőszentjét ábrázolja. Manapság divat azt hinni, hogy minden igazán nagy művész nélkülözött, sziszifuszi küzdelmet folytatott, s jobbára csak halála után ismerték el munkásságát. Ebből a szempontból Poynter talán Mozart ellenpontja lehet, aki – aktuális képünkhöz érdekességként megjegyzendő – maga is ellátogatott Pompeiibe. A történelem nem mindig ismétli önmagát: Mozart közmondásosan szegényen, megvetve, elfeledve halt meg, Edward John Poynter viszont művészete által szerzett hírnevet, vagyont, nemességet. Párizsban született, de építész-festőművész édesapja hamar visszatért családjával Londonba. Alsófokú iskoláit rossz egészsége miatt idő előtt befejezte, s a jobb klíma miatt Madeirára, majd Rómában költözött. 17 éves korában, az Örök Városban találkozott a legismertebb preraffaelita festővel, Frederick Leightonnal, aki nagy hatást gyakorolt rá. Londonban és Párizsban tanulta tovább a festészetet a legjobb iskolákban, nagy mesterek és pályatársak között. 1866-ban elvette a kor híres szépségének számító Agnes MacDonaldet, akinek egyik nővére Edward Burne-Jones, egy másik, messze földön híres preraffaelita festő felesége lett. A házasság révén rokonságba került Rudyard Kipling íróval és Stanley Baldwin miniszterelnökkel. Poynteréknek három gyerekük született. A festőművészt 34 éves korában professzorrá nevezték ki a University College Londonra, hat évvel később pedig a Királyi Akadémia tagja lett. 1896-ban választották meg az intézmény elnökévé, ugyanebben az évben lovaggá ütötték, majd a Cambridge-i Egyetem díszdoktora lett. 1902-ben bárói rangot kapott. Történelmi és szimbolista festményei mellett készített rajzokat, illusztrációkat, érméket, tervezett csempéket, mozaikokat, freskókat. Minden alakját alapos tervekkel készített elő, mélyen hitt az élő modell erejében. Sir E. J. Poynter tehetsége tehát kibontakozhatott a szerencsés körülmények között, és kiváló hirdetője lett a szépnek és a jónak.

 

Kép forrása
 

A naiv olvasók valószínűleg arra számítottak, hogy egy tanár okos tanácsokat ad a kamaszoknak és szüleiknek, valami hasonló könyvvel, mint amilyet Beck Andrea írt nemrég lányoknak (Be+ Be positive! címmel). Ám aki ilyen elvárásokkal veszi kezébe ezt a könyvet, „pofára esik”.

Jocó bácsi egy tinédzser életállapotot ábrázol, a nevelés szándéka nélkül, szinte teljes elfogadással és támogatással.

A 17 éves fiú főszereplő útkereséséről, botlásairól, örömeiről és tévedéseiről szóló naplóját maga a naplóíró olvassa el és kommentálja 14 évvel később, vagyis 31 évesen. Kiderül, hogy az egykori kamasz felnőttként „egy csődtömeg” lett, aki utálja jól kereső munkáját, sorra tönkrementek párkapcsolatai, csak sodródik az életben, és nem találja az értelmét. Egyre növekvő csodálattal olvassa kamaszkori naplóját, és elhatározza, hogy visszatér kamasz énjéhez, aki még tudott örülni az életnek, és segítő szakmát akart választani a jól kereső helyett.

De milyen is ez a tinédzser, aki a naplóbejegyzésekből kibontakozik? „Farokvezérelt” csávó, hogy a regény nyelvezetéhez illőn fogalmazzak.

Egy olyan fiú, akit teljesen a szexusa irányít, és akinél mindig van óvszer. Jó tanuló, mégis csak trágár szavakkal képes kifejezni magát. Szerető szülei vannak, mégis pornófilmekből szerzi ismereteit és mintáit a szexről. Rendszeresen leissza magát, de érzi, hogy nem kellemes a másnaposság. A marihuánás cigi ellen sincs különösebb kifogása, bár valamiért nem tudja megkedvelni. Szexuális vágyain képtelen uralkodni, naponta egyszer-kétszer önkielégít, és nemcsak otthon, hanem ahol szükségét érzi. Legfőbb törekvése, hogy elveszítse végre nyomasztó szüzességét, alkalmazkodva ezzel is osztálytársaihoz. Mindegy, kivel, ha a szerelmével nem jön össze, akkor teljesen megfelel az első arra hajlandó csaj is, iskolai buli közben, egy tanári asztalon. Ettől még menőbb is lesz önmaga és diáktársai előtt, amikor eldicsekszik vele.

Mivel felnőtté válásának ez az aktusa még nagykorúsága előtt megtörténik, mi mással ünnepelhetné meg 18. születésnapját, mint a felnőttség második biztos jelével: magára varratja élete első tetkóját. Önző, folyton maga körül forgó, szexcentrikus világából csak a baráti érzés és az állami gondozott gyerekek iránti segítő szándéka emeli ki, ezek azonban felnőtté válva leválnak róla, marad az egoizmus.

Az önkielégítések, a szexuális próbálkozások és az első aktus részletes, keményen pornográf leírásai – ráadásul kamaszkorú szereplőkkel! – és az egész könyv trágár nyelvezete nyilván megteremtik Jocó bácsi hamis „jófejségének” nimbuszát tanítványai körében. Több mint furcsa, hogy ő tart szülői értekezleteket, és oszlopos tagja a „Felelős Szülők Iskolájának”.

A „tetkós töritanár” nem csupán az általa tapasztalt élethelyzeteket sűríti bele kamasz főszereplője történetébe, hanem érezhetően fölöslegesnek is tart bármiféle pedagógiai „beavatkozást” kamaszai életvitelébe (leszámítva néhány készségfejlesztő tréninget), sőt, úgy tűnik, szerinte a normális emberi kapcsolatokra képtelenné váló felnőttnek is ehhez a régi énjéhez kell visszatalálnia. (Ami persze már eleve lehetetlen.)

Jocó bácsi mintha nem látná át, hogy az általa ábrázolt kamasz viselkedése és tettei determinálják azt az önfeladó, tartós kapcsolatokra képtelen felnőttet, akivé válik.

Szomorú vagyok, mert Jocó bácsi könyve nemhogy „megoldóképletet” nem kínál egy elfuserált kamaszkorra és a belőle fakadó kisiklott felnőtt sorsra, hanem félrevezet, és még a kilábalás lehetőségét is elveszi a „visszafordulás az életszeretethez” hamis illúziójával. Útmutatását követve a Hori nevű főszereplő megkísérli ugyan, de aligha tud elszakadni önző „farokvezéreltségétől”, és nem tud hosszú távon elköteleződésre képes, valódi Férfivé válni.

Balatoni József (Jocó bácsi): Kamasz(h)arc. Találkozás egy fiatalemberrel... Jaffa Kiadó, 2017.

A képen a könyv borítójának részlete látható.

A történet

A „Katwe királynője” című film forgatókönyve nem egy íróasztal mögött ülve pattant ki valakinek a fejéből, hanem az élet írta: Phiona Mutesi élettörténetén alapszik. A kilencéves kislány édesanyjával és testvéreivel Uganda fővárosában, Kampalában él az egyik nyomornegyedben. Édesapjuk meghalt, így közös erővel, napról napra élve próbálnak meg túljutni a nehézségeken, a szegénységen, magán az életen. Szűkösek a lehetőségeik, zöldséget árulnak a piacon, illetve az utcákon, s bár pénzük nem sok, a tető a fejük felett bizonytalan, de tartásuk és büszkeségük töretlen.

Phiona egy nap kikémleli, hova jár állandóan az öccse, így kerül kapcsolatba Robert Katende misszionáriussal, aki sakkozni tanítja a környékbeli gyerekeket. Hamar kiderül, hogy bár Phiona sem írni, sem olvasni nem tud, mégis különleges tehetsége van ehhez a játékhoz, s nagyon hamar kimagaslóan a legjobb játékossá válik a társai között. Edzője, illetve a sakkszövetség támogatásával egyre több versenyen vesz részt, és úgy tűnik, ez a játék lehet a nagy kiugrás számára, hogy végre változtatni tudjon nemcsak a saját, hanem a családja életén is. Az ő esetében a sakk nem holmi úri passzió, hanem játék életre-halálra.

Foggal-körömmel

Phiona példája azért felemelő történet, mert arról mesél, hogy ahol akarat van, ott út is van.

A helyzete kezdetben valóban kilátástalan, hiszen kisebb gondjuk is nagyobb, mint az, hogy tud-e olvasni, vagy hogy sakklépéseket pörgessen a fejében. Abban a közegben, amiben ő növekszik, sokkal valósabb, húsba vágóbb problémákat kell megoldaniuk, ezért aztán édesanyja eleinte nem tudja hová tenni lánya legújabb szenvedélyét. Az intelligencia és az akadémiai környezet, az írás-olvasás, de legfőképpen a sakkozás haszontalannak tűnik a nyomornegyed dzsungelében. Lehetetlen elképzelésnek tűnik, hogy néhány győzelem ebben a fura figurás játékban hogyan fog majd ételt-italt tenni az asztalra és tetőt a fejük fölé. Phionát azonban több oldalról is támogatják: a testvére, a barátai, de legfőképpen az edzője, aki élő példaként szolgál arra, hogyan lehet kitörni a szegénységből és a kilátástalanságból.

Különösen értékes élmény lehet kiskamaszokkal megnézni ezt a filmet, majd beszélgetni róla, hogy egy rövid időre kizökkenjenek a kényelmes komfortzónájukból, abból a biztonságos világból, ahol (szerencsére) tálcán kapnak sok mindent, amelyre a filmbeli gyerekeknek sajnos esélyük sincs.

A történet magával ragad, s felébreszti a hála, az empátia és a segítőkészség érzését bennünk felnőttekben is, amikor rájövünk, hogy a megannyi nehéz teher ellenére, amit nap mint nap cipelünk, mégiscsak számtalan dologért lehetünk hálásak, és megoszthatjuk ezeket a nehezebb sorban élőkkel.

Nem fenékig tejfel

A filmben látjuk, hogy attól, hogy valaki sikeressé válik, még nem változik meg egy csapásra az élete, sőt, van egy olyan periódus, amikor fél lábbal már kint van a régi életéből, de még nem érkezett meg az újba.

Nehéz a régi értékek szerint működni, amikor az újakat még nem alkottuk meg.

Ebben a helyzetben könnyű elbizonytalanodni a saját képességeinket, helyünket illetően; a kétely, az önbizalomhiány megakadályozhatja, hogy reálisan lássuk kitűzött céljainkat, és képesek legyünk mozgósítani az az erőforrásainkat. A tehetséges gyerekekkel kapcsolatos kutatások szerint a tehetséges kamaszok kevésbé pozitív életérzésről számolnak be, mint társaik, hiszen sokkal több kihívással és feszülő ellentéttel kell megküzdeniük. Phiona esetében talán a legnagyobb kihívás a kultúrája, a családja és a céljai közti különbség, ám edzője és végső soron édesanyja is kitartott mellette, biztos támaszai voltak azokban az időkben, amikor elbizonytalanodott.

„A tehetség mindenképp utat tör magának” – hangzik a mondás, azonban számos bizonyító erejű anekdota ellenére sem tudhatjuk, hogy valójában hány kivételes tehetség kallódott el anélkül, hogy egyáltalán megcsillant volna. Phiona tehetségét a támogatás, az elismerés és a misszionárius mentorálása emelte ki. A tehetség felismerése, a fejlesztés, a bátorítás, a törődés, a motiváció és az érdeklődés életben tartása, a tanult tehetetlenségérzés legyűrése – mindezek rendkívül fontosak. Phiona edzője bámulatos érzékenységgel keretezi át a gyermekek számára, hogy hátrányos helyzetük valójában miért jelent előnyt a számukra. Ezzel a példázattal bátorítja őket: „Tegnap a busz felé menet láttam egy girhes kutyát. Nagyon éhes volt. Kiszúrt egy macskát, kergetni kezdte a sikátoron át, egy pocsolyán át, egy házon át. A macska még egy tűzön is átugrott, és eltűnt. A kutya összeroskadt, kifáradt. Azt mondtam: Kutyus, hát mi történt? Éhes voltál, a vacsorád meg elszaladt. A kutya így felelt:

A gond itt volt nálam. Én csak a kajáért futottam, de a macska az életéért futott. Tudjátok, ezek a gyerekek, akiknek van szép ruhájuk, kényelmes ágyuk, olyanok, mint a kutya: minden nagyon könnyen megy nekik. De ti szuper macskák vagytok, amiért futtok, az az életetek…”

Ösztönösen érzi, amiről a tehetség kutatói beszélnek: a tehetség nem csupán veleszületett ajándék, hanem nekünk is hozzá kell tennünk a magunk részét. Zsenialitása abban rejlik, hogy a hátrányos helyzetet előnynek címkézi, és ezt a gyermekekkel is elhiteti.

A lehetőség kiaknázása

Csíkszentmihályi Mihály és munkatársai a „Tehetséges gyerekek” című könyvükben amellett foglalnak állást, hogy a tehetség egy ígéret, amely egy fejlődési folyamat során bontakozik ki. Ha a gyermek energiát és munkát fektet bele, lehetőséget kap a képességei kibontakoztatására, és megkapja azt a (társadalmi) támogatást, amelyre szüksége van.

Számunkra a film egyik központi üzenete, hogy az oktatás, a tanulás egy olyan kitörési pont lehet a nehéz helyzetben élők számára, amelybe igenis megéri befektetni.

Nehéz a kiválóságokat felismerni, ha nincsenek erre kidolgozott módszerek. A nyomornegyedben a sakk egy kézzelfogható eszközzé válik, a szabályai egyértelműek, így könnyű alkalmazni.

Mindazonáltal fájó belegondolni, hogy hány és hány olyan tehetség veszhet el, akinek esélye sincs megmutatni, mit tud, hiszen írás-olvasás hiányában nem csillogtathatja meg szépirodalmi vénáját, képzőművészeti alapozás nélkül a festőművészetét, vagy zenei oktatás híján azt, hogy milyen tehetséges zenész válna belőle. Az oktatáson és az elkötelezett tanárokon kívül természetesen az érzelmileg támogató családnak is nagy szerepe lehet a tehetség kibontakoztatásában. Mindez azonban mit sem ér, ha a gyermek részéről nem kíséri érdeklődés, motiváció és fegyelem.

Az, hogy ennek a belső erőnek, a kudarcok ellenére való továbbmenetelnek a titka miben rejlik, igen nagy kérdése a tehetséggondozásnak. Az egyik kulcs talán az, hogy a gyermek élvezze, amit csinál és a kihívás összhangban legyen a képességeivel. A nyomornegyed gyermekei számára a sakk egy lehetőség, hogy „tervezzenek, gondolkodjanak, és biztos mezőt találjanak”. Megtapasztalják, amit az egyik sakkozó kislány így fogalmaz meg „…ez az átalakítás, de szerintem királynősítés: végigviszed a kisembert a táblán, mezőről mezőre, és amikor eléri a hátsó sort, akkor lesz belőle királynő. A sakkban az a jó, hogy a kicsiből lehet egy nagy”, így igazán örömteli tevékenységnek érzik az ezzel való foglalkozást, a gyakorlást. Ez szimbolikusan magába foglalja a külső ösztönzők (kitörni a nyomorból) és a belső motivációk (élvezetes játék, amely eltávolít a való élettől) összekapcsolódását is, amely feltétlenül szükséges az érdeklődés fenntartásához, a fegyelmezett koncentráció és munka megvalósulásához. Nem elhanyagolható szempont a sakkozó gyermekekből épülő közösség megtartó ereje sem, főként, ha hátrányos helyzetben élő tehetségek gondozásáról van szó.

Ne felejtsük el, minden gyermek egy új életkezdemény, minden emberben pislákol valamilyen tűz. Lehet, hogy hatalmas, ami messze világít, de az is lehet, hogy csupán picinyke rebbenő gyertyaláng. Azt kell felfedeznünk, hogyan lehet táplálni, kihozni belőlük a legtöbbet, hogy mindenki megtalálhassa azt, amivel nem csak a saját életébe visz fényt.

Mi köze a gumiabroncsnak az éttermekhez?

„...a Michelin éttermi kalauz az új évszázaddal érkezik, és látni fogja még az új évezredet is.” –  a kalauz 1900-as, első kiadásának mottója az elmúlt 118 év során nemcsak beigazolódott, a kiadvány napjainkra a gasztronómia legfontosabb mércéje lett. 1891-ben a Michelin testvérek, Edouard és André feltalálták a leszerelhető gumiabroncsot, ami gyorsan népszerű lett. Céget alapítottak, a jövedelmező üzlethez viszont fontos volt az is, hogy a gumikat sokat használják.

A századfordulón alig 3000 autó volt egész Franciaországban, ezért a dörzsölt testvérek kiadtak egy térképet, amelyen kitűnő éttermek és hotelek szerepeltek, hogy így vegyék rá a turistákat a gyors abroncskoptatásra.

Az elgondolás kitűnő reklámfogásnak bizonyult: míg az első kiadás Párizst és a környező városokhoz vezető utakat tartalmazta, 1904-től már Olaszország, Svájc, Belgium, Luxemburg, Hollandia és az Egyesült Királyság is külön kötetet kapott. A kezdetekben ingyenes kiadványért 1920-tól kértek pénzt, az első – és azóta védjeggyé vált – csillagok az 1926-os kalauzokban jelentek meg.

1931-ben bevezették a 0, 1, 2, 3 csillagos rendszert, 1936-ra pedig kialakult az éttermek osztályozásának végleges formája: az egy csillag remek éttermet jelent a saját kategóriájában, két csillagot ér az a kitűnő konyha, amiért érdemes kitérőt tenni utazásunk során, a legmagasabb, három csillagos elismerés pedig az olyan kivételes éttermeknek jár, amelyek már önmagukban megérnek egy utazást.

Costes Downtown – Kép: Páczai Tamás

Utazókból titkos ellenőrök

Az ételkalauz hőskorában a cég bátorította az utazókat, hogy sok adatot gyűjtsenek az utakról, éttermekről, szállodákról, ezzel a módszerrel bővítették a kiadványokat. A hirtelen jött népszerűség azonban változásokra késztette a testvéreket: az 1920‑as években eltűntek a reklámok, és ellenőröket fogadtak fel, akik szigorú anonimitásban tesztelték az éttermeket.

A névtelenség azóta is a tesztelés legfontosabb szabálya. Jó példa erre Fausto Arrighi, aki először étteremkritikusként, majd az olaszországi Michelin-kalauz igazgatójaként 36 éven át kóstolta  végig a legjobb éttermeket. Még 1977-ben jelentkezett egy álláshirdetésre, amiben idegenvezetőt kerestek.

Hosszú és bonyolult procedúra után vették fel, csak ekkor derült ki számára a leendő munkaköre. Eleinte csak irodában ült és ismerkedett a Michelin-módszerekkel, majd egy évet töltött el egy tapasztalt étteremkritikus oldalán, hogy elsajátítsa a szakma mesterfogásait.

A könnyed tanulóévek után következett a „fekete leves”: évente minimum ­240–250 éttermet kóstolt végig, inspektorként összesen 9000 étteremben fordult meg, és legalább 100 csillag köthető nevéhez.

A fenti számokból is látható, hogy a Michelinnél dolgozó étteremkritikusok élete nem fenékig tejfel. Arrighi egy vele készült interjúban meg is fogalmazta, hogy nincs igazán saját életük: „Mindig a terepen vagyunk, minden héten 5–6 ezer kilométert autózunk, folyamatosan megyünk valahová.”

A jó étteremkritikus kiválasztásának a feltételei is szigorúak: nem lehetnek túlsúlyosak, nem dohányozhatnak, hogy ne torzuljon az ízlésük, soha nem fedhetik fel magukat, egy étterembe 8–10 évig nem térhetnek vissza, szolgálati idejük alatt tilos nyilatkozni a sajtónak. A kifinomult titkosszolgálati módszereket idéző munkavégzés során jelentéseket írnak az éttermekről, folyamatosan nyitott szemmel járnak, nemcsak új éttermeket keresnek, hanem termelőkkel, borászatokkal ismerkednek.

 Costes Downtown – Kép: Páczai Tamás

A magyar csillagtérkép

A csillagokat viszont nem az ellenőrök, hanem a területi igazgatók adják előbbiek jelentése alapján. Ha egy igazgató a jelentés alapján érdemesnek tartja az éttermet, akkor két hónap elteltével újabb tesztelőt küld a helyszínre, majd kedvező jelentés után saját maga is ellátogat a helyszínre, döntés csak ezután születik egy csillagról.

A nagy lépés – mind a kalauz, mind az éttermek életében – a két csillag megítélése, hiszen ez hatással lehet egy egész ország, régió turizmusára is. Az erre esélyes éttermeket már különböző országok igazgatói is tesztelik, ők azt is kiemelten figyelik, hogy az adott étterem mennyire illeszkedik az aktuális nemzetközi trendekbe. A két vagy három csillagra esélyes éttermekben így a Michelin‑ellenőrök és ‑igazgatók száma igen jelentős.

Magyarországon először a Costes (Ráday utca) kapott egy csillagot 2010-ben, majd 2011-ben követte a Vörösmarty téri Onyx, azóta pedig a Borkonyha és a Costes Downtown csatlakozott az elithez. A Tanti Pesti István vezetésével szintén kapott csillagot 2015‑ben, ám egy évvel rá a séf már a tatai tónál nyitott Platán vendégeinek szerez örömet főztjével.

A csillaghullás kedvező hatása volt, hogy a magyar gasztronómia (itthon is) kezdett világhírűvé válni, a Michelin kegyeiért folytatott verseny eddig csak jót tett konyhánk fejlődésének. Külön szerencse, hogy ez együtt történt a turizmus fellendülésével, a 2016-os Bocuse d’Or versenyen elért eredményünk pedig újabb lökést jelentett. Az elmúlt 8 év fejlődése alapján benne volt a levegőben egy újabb kiemelkedő lehetőség az ország gasztronómiájának népszerűsítésére. Márpedig a március 26-i gála nagyszerű alkalom, hogy bemutassuk:  Budapest és Magyarország készen áll arra, hogy bármilyen, kontinentálisan is fontos nemzetközi gasztroesemény házigazdája legyen.  

Borkonyha – Kép: Páczai Tamás

„A XXXII. Szentendrei Tavaszi Fesztivál arcai azok a szentendrei középiskolások, akik az Arany János bicentenáriumhoz kapcsolódó „Dalos Esztik és Tuba Ferkók" drámapedagógiai, összművészeti projekt résztvevői. A szentendrei diákok számára meghirdetett, Arany János balladaköltészetét feldolgozó és bemutató előadóművészeti, képzőművészeti, irodalmi programot a város öt középiskolájában nagy érdeklődés mellett kezdtük el az idei tanévben.

Szentendre valamennyi középiskolája csatlakozott kezdeményezésünkhöz: a Ferences Gimnázium, a Móricz Zsigmond Gimnázium, a II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola és Gimnázium, a Szentendrei Református Gimnázium, valamint a Petzelt József Szakgimnázium és Szakközépiskola.

A műhelymunka során született összművészeti produkciók mellett a Szentendrei Tavaszi Fesztivál keretében számos újdonságot láthatnak nézőink. Ezek közé tartozik a fesztivál nyitóeseménye, az Arany János balladáiból és az operairodalom gyöngyszemeiből összeállított különleges műsor, továbbá neves művészek előadóestjei és számos komolyzenei koncert. A fesztivált és az abban látható különleges színházi előadások sorát pedig egy nagysikerű francia vígjáték magyarországi ősbemutatója zárja."

Vasvári Csaba, a Szentendrei Teátrum igazgatója

Információk:
Weboldal: Szentendrei Tavaszi Fesztivál, Szentendrei Teátrum
Programfüzet: Online programfüzet
Facebook oldal: Szentendrei Tavaszi Fesztivál

Támogatók: Szentendre Város, NKA, EMMI, Aranykor
A program az Arany-emlékév Emlékbizottságának támogatásával valósult meg.

– Miért éppen Lakatosné Jutka életét írtad meg?

– Mert hívott a története. Emlékszem, 40 fokban ültem az autóban, és időre mentem valahová, de nem tudtam elszakadni a rádiótól. Végighallgattam a vele készített egyórás riportot, sírtam és nevettem, alig kaptam levegőt a meleg kocsiban. Mérhetetlenül feltöltött. Azt éreztem, hogy ezt az embert, ezt a nőt meg kell osztani a világgal. Nem a borzasztó sorsa miatt – akkor még nem is tudtam minden részletet, a rádióból „csak” annyi derült ki, hogy pedagógus édesanyja intézetbe adta, és életében sokszor bántalmazták – hanem a belőle áradó életigenlés, a bölcsessége, a humora miatt. Már akkor magam előtt láttam, hogy a nézők feltöltődve fognak kimenni a róla szóló előadásról. Ez be is igazolódott: sokan mondják, hogy életerőt, energiát kaptak ettől a 27 éve hajléktalan nőtől, akinek borzasztóan nehéz élete volt – anyja elhagyta, apja megerőszakolta, első férje folyamatosan bántalmazta, férje családja becsapta, öt magzatát elveszítette, rákos volt, majd alkoholista, éveken át nem kapott munkát, pedig mindig is akart dolgozni –, de mindenből felállt. Annyira életképes, hogy 17 éve talált egy embert, aki beengedte a saját telkére, ahol kunyhót épített a párjával, és azóta is ott élnek az öt kutyájukkal.

– Tehát már akkor tudtad, hogy darabot szeretnél írni az életéből?

– Azt tudtam, hogy meg akarom ismerni, és meg akarom mutatni őt az embereknek. Ahogy lett rá időm, azonnal megkerestem. Három alkalommal összesen kilenc órát beszélgettünk. Az első alkalommal még nagyon racionálisan voltam jelen: kérdeztem, jegyzeteltem. Ő pedig mesélt: hol nevetett, hol sírt, hol üvöltött. A hajléktalanok kommunikációjában benne van egy iszonyatosan erős düh, a tehetetlenség dühe, és nekem meg kellett tanulni elfogadni azt, hogy Jutka öt centire tőlem az arcomba üvölt.

Ezt később az utcán is megtapasztaltam. Sokat fejlődtem, amíg rájöttem: nem rám, hanem a világra haragszik, és nem szabad félnem tőle. És arra is rájöttem, hogy ha beszélgetek vele, az neki is nagyon sokat tud segíteni.

A következő két találkozónk már irányított beszélgetés volt: én szavakat mondtam neki, és ő azokra reagált. A válaszai alapján raktam össze a darabot, a saját élményeimet is beleépítve. Három nap alatt írtam meg, csak úgy ömlött ki belőlem.

– A saját élmény az öt napos hajléktalanság volt.

– Már az első találkozás után tudtam, hogy ki kell mennem az utcára ahhoz, hogy hitelesnek tartsanak az emberek. A bőrömön érezve szerettem volna beszámolni arról, hogy mit él meg az, aki kiszorítottá válik – bármilyen ok miatt: hol kap kaját, hol tud aludni, hol tud WC-re menni. Megjegyzem, ez utóbbi napi több órás program volt. A parókámat nem vehettem le, nem akartam magam lebuktatni, így addig kellett járnom, amíg találtam ingyenes toalettet. Ami sokszor órákba telt. A paróka miatt nem jutottam be azokra a női hajléktalanszállókra sem, ahová egyébként mindenkit beengednek. Nem akartam lebukni a tetűvizsgálaton.

– Ez idő alatt találkoztál Jutkával? Ő segített abban, hogy túléld?

– Nem. Jutka nagyon elfoglalt: hajnalban kel, késő éjszakáig dolgozik – eleinte még fillérekért, most már kicsit jobban megfizetett munkában –, és még aktivistaként is tevékenykedik. Egyszer találkoztunk, amikor az utcán voltam, de elsőre nem ismert meg. Lementem a Kálvin téri aluljáróba, és kiírtam: „Beszélgetnél-e velem?”. Ő pedig kiírta magára: „Megölelnél?”. Jutka szkeptikus volt, nem hitt a dologban, azt mondta, hogy senki sem fog odajönni. Egy darabig így is volt, de aztán hirtelen „beindultunk”.

– Mitől?

– Mert bevonzottuk.

Arra jöttem rá akkor, hogy a társadalom mindkét felét tanítani kell és érdemes.

A többségit arra, hogy elhiggyék: többre képesek a napi rutinnál, képesek rászánni időt arra, hogy beszélgessenek egy elesettel, odafigyeljenek másokra, mert az nem leszívja, hanem feltölti őket. Én is ezért vagyok képes ennyifelé létezni, mert az elfoglaltságaim – beleértve a sérültek elfogadásáról szóló programomat – nem elveszik az energiámat, hanem rengeteget adnak.

– Nem lehet, hogy ez elsősorban a befogadón, azaz rajtad múlik? Mert nyitott vagy és kapni akarsz?

– És mert észreveszem, mi a szép benne? Lehet, de szerintem ezt mindenki más is megteheti.

Részlet a „Maradjunk annyiban” című darabból

– És mire érdemes tanítani a társadalom másik felét?

– Az elesetteket is abban kell segíteni, hogy elhiggyék: többre képesek, többet érdemelnek. Például egy emberi szót. És ha ebben segítjük őket, akkor ők is megnyílnak. Velünk is ez történt. Az emberek odajöttek hozzánk, beszélgetni, megölelni, vacsorát hoztak. Úgy beindult a Kálvin téren az élet, hogy körülöttünk mindenki nevetett, boldog volt. Ilyen szép dolgok történtek attól, hogy megnyitottuk ott a teret, és nemcsak a szomorúságot látták az emberek a hajléktalanokban, hanem a nyitottságot is.

– Azért nemcsak ilyen pozitív élményeid voltak az utcán.

– Az első két nap után nagyon mély depresszióba estem. Most már tudom, hogy aki valóban ki van zárva az utcára, annak nagyon nehéz a depresszióból talpra állnia, vagy akár csak egy lépést is megtennie. A hajléktalanok persze segítik egymást, összekapaszkodnak, párokban és csapatokban élnek. Nekem is gyorsan került két-három „udvarlóm”. Engem a Kálvin tériek fogadtak be: amikor lementem, odajött hozzám az egyik hat éve hajléktalan férfi, és azt mondta: látja, hogy új vagyok, majd ők segítenek és megvédenek. Később én mentoráltam őt, munkához segítettem, ahogy másokat is.

– Viszont – ahogy magad mondtad – ez az összekapaszkodás „konzerválja” is a helyzetüket.

– A hajléktalan úgy éli meg, hogy a körülötte lévő sorstársai a családja. Ebben szocializálódik, és csak ahhoz ért, hogy ott hogyan kell életképesnek lenne. Ezért is nagyon nehéz visszavezetni a munka világába azt, aki már nem hiszi el magáról, hogy erre képes. Nem mindenkinek van erre szüksége, de aki több éve kint él az utcán, annak nagy valószínűséggel ebben is segíteni kell. Aztán ott a hideg. Most megint krízisidőszak van, a nagy hideg megtizedeli őket. Ha nem most halnak bele, akkor pár év múlva.

Igaz, hogy szereztem munkát jó pár hajléktalannak, de meg kellett értenem: a legtöbben nem tudnak az utcáról, egy szatyorral besétálni egy munkahelyre, és szétfagyott testtel munkát vállalni.

– Először tehát a lakhatást kellene megoldani, aztán a munkavállalást.

– Igen. De azt sem mindegy, hogyan! Egy lakást fenn is kell tartani, és egy hajléktalannak további segítség nélkül ez nem megy. 32 000 regisztrált hajléktalant – ennél a valóságban sokkal több van, akikről nem tudunk, akik erdőkben, barlangokban élnek – nem lehet „csak úgy” lakáshoz juttatni. De vannak lehetőségek. Jutkát például aktivistaként meghívták Prágába és New Yorkba is, és az előbbiben megtapasztalhatta, hogy nincsenek hajléktalanok. Szervezett hajléktalan, koldusmaffia van, de az más. Prágában ezt a kérdést úgy oldották meg, hogy a prágai önkormányzat felajánlott nekik saját vagy bérelt lakásokat, hármasával összeköltöztette őket, kötelezővé tette a munkakeresést és az előtakarékoskodást, és segítik őket visszajutni a munkába, az életbe.

– És Magyaroszágon?

– Nálunk nem jelentkezhet munkára az, akinek nincs lakcímkártyája. És mivel a hajléktalanoknak nincs, így nem kaphatnak munkát. Jutkának hét évig nem adtak munkát a Haller utcai hivatalban – ahol a főváros területén élő, bejelentett lakcímmel nem rendelkező, hajléktalan ügyfelek foglalkoztatási és ellátási ügyeivel foglalkoznak. Konyhába azért nem vették fel, mert nem volt foga. Amikor a Város Mindenkié Mozgalom segítségével beperelte a Haller utcai hivatalt, közmunkára kötelezték. Most fél évig közmunkás. Ezzel őt gyakorlatilag tönkreteszik, mert így csak 52 ezer forintot kap, és közben nem tud olyan munkákat vállalni, amiből meg is tudna élni. A közmunkaprogram amúgy is ezer sebből vérzik, és rengetegen visszaélnek vele.

– Az előadásod révén viszont nálunk is elindult több kezdeményezés.

– Ezek mind civil kezdeményezések. Egy fogorvossal, dr. Bodrogi Attilával az Utcáról lakásba mozgalom keretében összegyűjtöttünk egy mobilházra valót. Soroksáron helyezik el, ahova nyáron majd beköltözhet pár hajléktalan. Egy másik nézőnk, Novák András arra gyűjtött pénzt, hogy kibéreljen egy lakást három hajléktalan férfi számára, akiknek munkát is szerzett, és akiket egy éven át „nyomon követ”, mentorként. Tevékenységét a Vissza közénk – kiút a hajléktalanságból című Facebook- oldalon lehet követni. Ezekbe a kezdeményezésekbe bármikor be lehet szállni. Aki segíteni akar a hajléktalanokon, keresse meg őket vagy akár engem. Egyébként mindegyik előadás jótékony célú volt: az első bevételéből fogsort készíttettem Jutkának, és folyamatosan egy-egy hajléktalanokkal foglalkozó alapítványt támogattunk.

– A segítségnyújtás tehát eredetileg is célod volt?

– Akkor még nem tudtam, hova vezet mindez, mivel nem volt tapasztalatom az utcán élésről. Nekem az az öt nap az El Camino volt. Azóta is mindenkinek mondom: aki nagyon keresi önmagát, aki fejlődni akar, menjen ki az utcára, nem kell az El Caminóig elmenni. Ugyanúgy indultam ezzel az előadással, mint a tíz évvel ezelőtt indított Kapcsolda programommal. Akkor a sérült gyerekek családjainak szerettem volna erőt adni, hogy lássák: nincsenek egyedül, a társadalom nyitott feléjük; és ehhez a legegyszerűbb megoldást választottam: „egészséges” iskolák látták vendégül a sérült gyerekeket.

A program által kiderült számomra, hogy bizony az „egészségeseknek” kell a legtöbbet segíteni. Mindenki álarcot hord, még a gyerekek is, egymás előtt folyton szerepelnek, de ha megismerik egymást, a legtöbbről – a menő diákról, a szigorú tanárról, a kezelhetetlen gyerekről – kiderül, hogy nagy szíve van.

Megismerték és megszerették egymást – az „egészségesek”. A Maradjunk annyiban előtt sem tudtam, hova jutunk el.

– És hova jutottatok el?

– Az előadás alatt és után rengeteg férfit láttam sírni, többeket én ölelgettem, vigasztaltam a végén. Sok mindenről szól az előadás, de elsősorban az önelfogadásról. Akkor vagyunk képesek másokat szeretni, ha magunkat elfogadjuk és szeretjük. Az előadás előtt kértem, hogy a nézők jöjjenek fel a színpadra és rendezzék be azt a hozott cuccaikkal. Mindig a fiatalok jönnek fel, idősek kevésbé. Legutóbb három fiú volt, 15-16 év körüliek, nagyon örültem nekik. Sok iskolába elvisszük az előadást – most is nyolc helyre megyünk a következő három hét alatt –, és az ottani előadások után is rengeteg szívszorító jelenetnek vagyunk a tanúi. És ahogy már említettem, ugyancsak fiatalemberek segítenek a hajléktalanok lakásügyeiben is. Ami példaértékű a férfiak számára.

– Hova jutott el Jutka? Hisz nemcsak a fogát kellett rendbe tenni…

– Jutka csak a harmadik beszélgetésünkkor mondta el, hogy mit tett vele az édesapja. És azonnal meg is bánta, hogy elmondta – pontosan úgy, ahogy én is elmesélem a nézőknek, és azonnal meg is bánom. Ő azt kérte, hogy ezt ne tegyem bele a darabba, én mégis beletettem, mert tudtam, hogy minden későbbi sebe ebből a bántalmazásból ered, és csak így gyógyulhat meg belőle. Egyszer egy iskolás néző megkérdezte: ilyen életúttal nem gondolt már öngyilkosságra? Jutka válasza az volt, hogy igen, de nem a hajléktalansága alatt, hanem az édesapja és a férje bántalmazásai kapcsán. A bántalmazott gyerekkorúak egész életükben – Jutka 63 évig – folyamatosan vonzzák a bántalmazást. Rájuk van írva, hogy bántották őket, és ezt sokan kihasználják arra, hogy újra bántsák őket. Ebből a helyzetből kikerülni, meggyógyulni egyedül nem lehet. Amikor az első előadáson, a sajtóbemutatón szembesült azzal, hogy nem hagytam ki belőle az apját, zokogva kirohant a teremből. Azóta is a legtöbbször még mindig elsírja magát, mert még mindig szégyenérzete van, de már látni, hogy gyógyul. Az előadásnak és a metoo kampánynak is köszönhetően már tud róla beszélni – nemcsak az előadáson, hanem más fórumokon is, bár még mindig nem tudta felmenteni magát. Ez hosszú és fájdalmas folyamat, amelyben az a rengeteg szeretet, amit kap – a nézők, a diákok megölelik, gyűjtenek neki – mind gyógyítja őt. Ahogy a nagyszerű képességei miatt – ha nem hagyja el gyerekkorában az anyja, valószínűleg most sikeres ügyvédnő lenne – sok segítséget kapott élete során is, és ezek mind segítettek neki kijönni az olyan súlyos helyzetekből, mint a rák vagy az alkoholizmus. Az előadással pedig egy másik sebét, a legmélyebbet gyógyítjuk.

Elsőként nézzünk a két főszereplő oldalról néhány fontosabb megszólalást.

Diákok és tanárok, miért vonultok újra utcára?

Egyszerű a válasz: mert a fontos dolgokban nem történt előrelépés. Nos, ennek a miértje már sokkal lényegesebb. Tavaly, január 19-én a Facebookon szervezték az első Ne menj suliba! megmozdulást, amit idén újra ekkorra szerveztek, és a tüntetések folytatódnak.  

Elegünk van, hogy a 19. századi egyetemes anyagot olyan részletezve tanuljuk, mintha tegnap történt volna, és hogy ezt 7, 8 vagy 9 órában kell megoldani. Fontos tanulni a múltat, de ahogy telik az idő, bővülnek az ismeretek, velük együtt a tananyag, és ez egy idő után borzalmasan felhalmozódik.

…nem leszünk naprakészek, nem tanulunk meg önállóan élni, saját értékrend és értékelés útján döntést hozni, és nem lesz szabad az elménk. Nem akarunk mind ugyanúgy viszonyulni a világhoz, mert mind mások vagyunk, ezért az oktatás se faragjon minket egy és ugyanazon mintára.

Célunk, hogy mindenki számára elérhető, korszerű és hatékony, azaz gyerekközpontú, esélyteremtő, kompetencia-alapú, demokratikus, átjárható és autonóm oktatási rendszer legyen Magyarországon. Ennek érdekében igyekszünk a társadalom támogatásával nyomást gyakorolni a döntéshozókra.

Egy biztos: mindenkinek van véleménye. Az oktatás alapvető reformjának szükségessége mellett szerintem fontos elismerni, hogy történtek változások, viszont számuk finoman fogalmazva csekély, és nem mindegyik váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Természetes, hogy idővel minden változik, a generációk igénye és a módszertan is. A jelenlegi helyzet tarthatatlan. Olyan módon kell megtalálni azt a bizonyos közös nevezőt, hogy az alapvető értékek megmaradjanak, sőt, emeljük is ki azokat.

Megbecsülés, felelősségvállalás

Képzeljünk el egy olyan álomvilágot, amelyben a tanár úgy érzi, a munkáját és a személyét is megbecsülik; amelyben a diákok nem kényszerként és teherként élik meg a tanulást, és a szülők biztonságban tudják a gyerekeiket az iskolában.

Ez egy fontos szó: megbecsülés, de tegyünk mellé egy másikat is: felelősségvállalás. Mindkét oldalról. Diákok részéről érthető, hogy könnyíteni szeretnének a helyzetükön, viszont amellett, hogy a jogaikkal tisztában vannak, azt is tudniuk kell, mik a kötelességeik. El kell fogadniuk a tetteik következményét, meg kell érteniük, hogy amennyi energiát belefektetnek valamibe, ahhoz mérten ismerik el őket.

Hiteles érdemjegyek

Álomiskolámban az értékelés teljesen más módon zajlana, mint ma, de nem az érdemjegyek terén történne alapvető változás. Szerintem nem baj, ha a gyerekek osztályzatokban kapnak visszajelzést, az osztályzatnak viszont érthetőnek és jogosnak kell lennie. Hány gyereknek van olyan emléke az iskolából, hogy mindig volt valaki, akivel kivételeztek? Természetes, hogy Pistike úgyis mindig 5-öst fog kapni, mert az apukája támogatja az iskolát, vagy igazából annyi jó jegye van, miért húzzuk le ebből a tárgyból… Ilyenkor a másik gyerek joggal érezheti: ő miért fektessen bele többet? A tanár felelőssége, hogy az értékelés hiteles-e, és hogy mit szűrnek le belőle a gyerekek.

Pályaalkalmasság?

Apropó, szűrés. Igenis szigorúan kell venni azt, hogy valaki alkalmas-e a tanári pályára, mert nem mindenki az. Lehet, hogy valaki rendkívül nagy szakmai tudással rendelkezik, de ez nem jár együtt azzal, hogy jól tud bánni az emberekkel, és át is tudja adni a tudását. Magyarországon a pedagógus hiányszakmának számít, de azzal csak rosszat teszünk, ha olyanokat engedünk gyerekekhez, akiknek egyszerűen nincs érzékük hozzájuk. Ki akar olyantól tanulni, aki frusztrált, vagy aki felírja a megoldást a táblára, majd végez a tananyaggal? Olyan pedagógusok kellenek a pályára, akikben van alázat a munkájuk iránt és a vágy, hogy taníthassanak. Ehhez az ő megbecsülésük is elengedhetetlen, ez egyértelmű. A kör bezáródik. Hol a hiba, hol akadtunk el? Miért fordulhat elő, hogy megdobálnak, megszégyenítenek egy tanárt, és miért nem veszik észre, ha egy fiatalnak öngyilkos hajlamai vannak egy osztályközösségben?

Fontos cél: közösség

Álomiskolámban először is felére csökkenteném az osztályok létszámát, kellő figyelmet fordítanék arra, ki miben jó. A gyerekeknek érezniük kell, hogy fontosak, éreztetni kell velük, hogy egy közösség részei. Általában mindenhol van egy irányító, egy szószóló, akinek ha túlzottan intenzív a jelenléte, a többiek kevesebbnek érzik magukat. Közösséget kell teremteni, ez a tanár legnagyobb és legnehezebb feladata talán. Észrevenni az apró jelzéseket és rezdüléseket. De hogyan tudná valaki mindezt megtenni, ha folyamatosan öncélú szakmai elvárásoknak kell megfelelnie? Sokan inkább belemennek a versengésbe, és mivel a diákok teljesítménye alapján értékelik őket is, hát követelnek.

Álomiskolámban nem lennének olyan viták pedagógusok és szülők között, amiben a tanárnak elmagyarázzák, hogyan kéne tanítani. A szülőnek egy normális konszenzust kellene kialakítani a pedagógussal, annak érdekében, hogy a gyereke megszeresse a tanulást és az iskolát.

Álomiskolámban nem kellene megmagyaráznom a szülőnek, miért felelőtlen dolog a legnagyobb és legdrágább márkák logóit megkülönböztető jelként, társadalmi szimbólumként ráaggatni az ő gyerekére (ruhákon, táskákon). Nem éreznék már alsótagozatban a gyerekek, hogy ők milyen kasztba tartoznak, csak azt, hogy nem mindegyikük egyforma, nem azonos a gondolkodásmódjuk, és mindenki másban jó. Az iskolában megtanulnának együttműködni és értékelni egymást.

Álomiskolámban nem lennének késő délutánba nyúló tanórák, hasznos hétköznapi ismeretek elsajátítása annál inkább. A gyerekek megismerkednének azokkal az élethelyzetekkel, amik rájuk várnak a jövőben.

Még annyi mindent sorolhatnék, de a végén úgyis ugyanoda érkezem: ebben a többszintes problémában az alapvető hozzáálláson kell változtatni.

Itthon, ilyet?

Minden gyereknek meg kell adni a lehetőséget, hogy tanuljon, de nem minden tanár alkalmas ma arra, hogy tanítson. Ugyanígy nem mindenki alkalmas arra, hogy a teljes iskolarendszert érintő döntést hozzon. Tudom, hogy nem létezik egy nagy „mumus”, aki tudatosan rossz döntéseket hoz, és jókat nevet a kialakult helyzeten. Ez a kérdés egyáltalán nem egy emberes, hanem egy régóta tartó folyamat, és igenis megállítható. Jól tesszük, ha javítani próbálunk a jelenlegi állapoton, de itt a hangsúly azon van, hogy jól tegyük.

Sokan csak legyintenek: Jó lenne, persze, de te hogyan csinálnád? Szép elképzelések, de álomvilágban élsz. Itthon, ilyet?

Mindenki azt hiszi, csak egy álomvilágban lehet jót alkotni, ezért nem azzal kezdünk, amivel kellene. Ha a düh és vádaskodás helyébe a közös tenni akarás lépne… – szép álom, ugye?

Vigaszképpen egy kis részletet mutatnék be ajánlóként a Sprektum TV-n futó Veszélyes utakon az iskolába c. sorozatból, amibe érdemes belenézni, belegondolni. Rájöhetünk, hogy még így, a reformra szoruló iskolarendszerünkkel sem olyan rossz nekünk.

https://www.youtube.com/watch?v=NIoy7sCjPOI

A szerző: Demeter Anna Boglárka, az ELTE kommunikáció és média mesterszakán tanul, kiemelt érdeklődési területe az újságírás, a média.

Ahogy ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, lassan lépdeltem a hóesésben az aluljáró lépcsőin a Corvin-negyednél. Szemem sarkából megláttam magam mellett egy lefelé haladó, babakocsit cipelő lányt, és habozás nélkül kérdeztem:

 – Segítsek?

– Nekem ne, de neki igen – hangzott a válasz, és a fejével egy mellettünk lépcsőző, banya-kocsit húzó hölgyre utalt.

Már az alsó lépcsőre értünk, amikor kontaktusba kerültem a postásnak látszó – zöld nadrágot és zöld kabátot viselő, zöld kiskocsit húzó – negyven év körüli nővel, aki teljesen látásképtelen volt. Hirtelen nem tudtam összerakni: egy vak postás? Aztán egy kis párbeszéd után minden a helyére került: beszélgettünk, és a segítségemre igényt tartott.

– Van egy kis ideje napközben?

– Nincs – válaszoltam. – Most is épp dolgozom, megyek egyik helyről a másikra, de miért?

– Azért, mert keresek valakit, aki felolvasna nekem újságokból.

Kiderült, hogy vidéken lakik, de gyakran jár Pestre, és a felolvasásért cserébe chipset, ropit tudna adni. De megbízható embert keres, mert a legutóbbi jelentkező „december óta hívja”. Azonnal éreztem, hogy itt a lehetőség, amire vártam: segíteni valakinek, aki rám van szorulva. Rögtön elkezdtem gondolkodni, hogyan szoríthatnék ki, mondjuk az ebéd helyett egy kis időt erre, de nem találtam a megoldást. Hirtelen rossz érzés töltött el: itt a helyzet, és én nem tudok segíteni. Aztán beugrott valami: de, igen! Addig kérdezgettem és törtem a fejem, amíg eszembe jutott, hogy nem ebben a formában fogok segíteni, hanem nagy ismeretségi körömben hirdetem meg a lehetőséget, vagyis beszervezek valakit, aki tényleg tud a felolvasásra időt szánni napközben. Számot cseréltünk, én pedig megírtam mindent egy levelező listára. Egy számomra ismeretlen ember jelentkezett, aki látta az e-mailemet, hogy ő pont ilyen segítséget tudna nyújtani, nemrég örömmel kezdett el ilyen lehetőségek felkínálásával foglalkozni!

Nagyon örültem, hogy végül mégiscsak – ahogy rajtam állt –tudtam segíteni. Jó volt tenni valakiért valami olyat, amit csak én tudtam adni az adott térben, időben, lehetőségeimben – ahogy velem is megtették mások!

Brian Friel történetének narrátora Michael (Bakos-Kiss Gábor), aki felnőttként emlékszik vissza egy 1936-os aratásra, amikor nyolcéves volt. Egy kis ír falu melletti tanyán élt anyjával és négy nagynénjével. A befelé forduló fiú egy mozdulatlannak tűnő, nőkre épülő világban cseperedik fel, amelyet lassan elér az ipari forradalom, még jobban megnehezítve az öt nővér életét. A férfiak ugyanis itt csak átutazók. Michael apja néha váratlanul felbukkan, és biciklit ígér a fiának, a nővérek nagybátyja, Jack atya pedig meghalni érkezett haza Afrikából.

Ezek a nők igazi drámákat élnek: éheznek, életük nem teljesedhet be nőként és anyaként, a falu pedig kiközösíti őket a törvénytelenül fogant Michael és a pogány hitre tért pap nagybácsi miatt. Bár a férfi visszaemlékezése lágyítja a kontúrokat, a tragikus sorsok átsejlenek elbeszélésén, ahogy a ház piszkos üvegén az odakint zajló események.

 

A jól megírt karaktereket az öt színésznő (Bánsági Ildikó, Nagy-Kálózy Eszter, Tóth Auguszta, Nagy Mari, Tompos Kátya) hihetetlen érzékenységgel formálja az egyik pillanatban drámai hőssé, máskor esendő és szeretnivaló emberré. Tánctudásban sem kell szégyenkezniük a hivatásos táncosok mellett, arról a hihetetlen életörömről és kitörő indulatról nem is beszélve, amivel ilyenkor betöltik a teret.

A darab egyik főhőse ugyanis maga a tánc, amelyben felszínre törhet mindaz, amit kimondani nem lehet. A tánc, amely egyszerre kapcsol a transzcendenshez és a fizikai valósághoz, amelynek segítségével bármilyen körülmények között visszatalálhatunk a létezés öröméhez is. Ez a véget nem érő ritmikus mozgásfolyam mozdulatlan díszletek között zajlik (díszlet: Cziegler Balázs), amelyek egyszerre jelenítik meg a kinti és benti teret, a fiú életének megélt, kívülről látott vagy hallomásból ismert részleteit – a hatalmas osztott üvegablak úgy szabdalja fel a látványt, ahogy az ő emlékezete a múlt eseményeit.

A színpadon egyszerre jelenik meg múlt, jelen és jövő, képzelet és realitás. Bozsik Yvette rendezése izgalmas egységben mutatja meg mindezt a naturalista és absztrakt színház eszközeivel.

Csupán egyet sajnáltam, hogy ilyen kis színpadi térben, a Gobbi Hilda Színpadon láthatjuk a darabot. Sajnos a nézőtér két szélén ülők így kimaradnak egy-egy jelenetből, a rendezői balon főként a táncjelenetekből, a rendezői jobbon pedig a színészi játékból kapnak kevesebbet.