Ha az az akkori fiatal lelkész közel három évtizede nem kezd el „politizálni”, ha nem emeli fel hangját az elnyomó rendszer ellen, ha egyik nap mégis eltéved a félelem dzsungelében, akkor minden másképp történt volna azon a bizonyos karácsonyon. Az „itt állok, másképp nem tehetek” lutheri vállalása volt ez, egy olyan közképviselet, amihez fentről kap a magányos hang erőt, hogy szava messze hangozzék, meghaladjon nyelvi és országhatárokat. A temesvári szikra nélkül vajon mennyi ideig húzta volna még a minden eresztékében recsegő-ropogó rendszer?

A történelemben persze nincsenek feltételes módban kezdődő mondatok, de bármi is lenne a válasz, az egykori segédlelkész szabadságkiáltása és kiállása megrengette a szocialista Romániát.

Sok minden változott a rendszerváltás békés és forradalmi átmenetei óta. Ami nem: a keresztény ember elhívása és üzenete ma is ugyanaz, a pártpolitikai csatározások, a nyomasztóan alacsony színvonalú közbeszéd közegében is. A krisztusi értékek képviselete, felvállalása, hirdetése. Erre kaptuk a küldetésünket.

Most, amikor naponta beigazolódni látjuk Robert Schuman kereszténydemokrata politikus szavainak kiáltó igazságát („Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz”), rádöbbenhetünk, hogy a néma és önfeladó, a sarokba húzódó, az eseményeknek gyáván és politikai korrektséggel hátat fordító kereszténység nem elég.

Ki kell mondanunk: a keresztyén embereknek és keresztyén értékeknek is helye van a politikában, a közéletben, a pártokban. Országalkotó tényezőként.

Az Unió-alapító szavait nem kell magyarázni: földrészünk minden eresztékében recseg-ropog, hitbeli és értékválságban szenved, amelynek jele, hogy megvetik, lenézik, sőt megszólják és diszkriminálják a keresztyén értékeket. Mindent átvett az úgynevezett „sokszínű társadalom” bálványozása, ideológiája, akkor is, ha az dekadens és az európai civilizációt elutasító, romboló magatartással egyenértékű.

Eközben mi Kárpát-medencei otthonunkban szeretnénk továbbra is képviselni és élni Schuman örökségét. Londonból, Brüsszelből, Párizsból ma már világosan látszik, a keresztény Magyarország a nyugalom szigete, ahol természetes és magától értetődő, hogy az állam vezetői segítik és értékelik az egyházak szolgálatát. Ezért is kellenek a krisztusi értékeket felvállaló pártok, az elkötelezett politikusok, akik nemcsak vitázni, de imádkozni is tudnak. Akik nem önerőből akarnak egy országot vezetni, mert az véges, hanem ahogy Szent István is tette, tudnak egy hont, és benne önmagukat Istenre bízni, tőle kérni áldást és jövendőt.

A keresztyén politikus a hitelveit is beépíti a mindennapokba. Nem másokat zavaróan, de úgy, hogy mégis egyértelmű és világos legyen hitbeli elkötelezettsége.

– Mama, milyen érzéssel tölt el, ha visszagondolsz a húszas éveidre?

– Nehéz megszólalni. Természetesen elsősorban nagyapádra emlékszem, ő volt az én fiatalságom. Egyébként elővettem az albumot, nézegettem, lehet, hogy van olyan kép, amit te sem láttál még.

Megmutatja a nagy zöld albumot, sorra a fényképeket, magáról és nagypapámról, akit nem ismerhettem. Olyan szépek és szerelmesek, hogy én sem tudok megszólalni. Erre a kezdésre nem számítottam, hát jó, majd ülünk itt csendesen. Radnóti jut eszembe: ,,Kedvesem messze van, és hogy szép maradjon, fürdetem néha könnyeimben…”

Te jó ég! Miért nem beszélgetek vele többet? Mármint komolyan. Nem a suliról, nem csak úgy félvállról, mert tudom, hogy meg kell hallgatni, kivel telefonált aznap. Mennyi története, titka lehet! Nekem pedig ki tudja, mennyi időm, hogy meséltessem? Csak mondjak már valamit…

– Hány éves vagy ezen a képen? (Mama gyönyörű, nyári ruhában ül, és úgy mosolyog, ahogy ritkán látom.)

– Ezen, kérlek szépen, 21. Ez Mátraháza, a nászutunk. 1960 tavaszán találkoztunk először, amikor beléptem a munkahelyemre. Akkor voltam 20 éves, adminisztrátorként dolgoztam, művezetők között, öt férfivel! De a tisztelet megvolt.

Öt férfi! Ejha, gondolom, mindannyian odavoltak érte, de hát úgy tűnik, nagyapám rögtön kiszúrta őt. Igazi love story, szerelem első látásra. Hm. Azon gondolkodom, hova megy ma az ember lánya ismerkedni, ha nem fut össze élete szerelmével a munkahelyén. Leginkább talán sehova, én célzottan biztosan nem. Régen vajon ez másképp működött?

– Ti hova jártatok ,,bulizni” a hatvanas években?

– Ezeknek a községeknek, mint Alsógöd, ahol én születésemtől fogva élek, vagy Dunakeszi, ami még a közelben nagyobbnak számít, saját kultúrházuk volt. Ma ezek a művelődési házak. Itt rendeztek előadásokat, klubdélutánokat, hétvégén táncos mulatságokat. Az én korosztályom többsége ide járt. Akkor jobban összetartottak a fiatalok, tényleg beszélgettek egymással, a fiúk felkérték a lányokat táncolni, főleg, amikor már nem kellett szülői kíséret. Én gimnazista koromban mentem először, akkor még kellett.

– Ezt hogy kell elképzelni? Szemmel tartották minden lépéseteket?

– Azért volt ott büfé, ki lehetett menni egy-egy italra, de igen, inkább a fiatalok táncát figyelték. Gondold el, mit csinálna most egy 17 éves, ha elkísérné az anyukája egy buliba!

Hát ez nagyon jó. A lányokkal épp arról beszélgettünk a legutóbbi egyetemi buli után, hogy a fiú szót polipra cserélnénk. Ugyanis egy idő után eljön az a pont náluk, amikor mintha megnyúlnának a karjaik, és csak vadásznának a kis halak között. Jó, nem általánosítok, csak sajnos ez a jellemző. Őket pedig felkérték táncolni. Valószínűleg, ha ilyen történne velem, úgy viselkednék, mint Meg Ryan a „Kate és Leopold”-ban. Eleinte megrökönyödnék, mint ahogy az emberek nagy része, valószínűleg nem hinném el, hogy létezik ilyen, majd menthetetlenül belezúgnék. Lehet, hogy ez a baj, hogy nem hisszük el, hogy igenis megtörténhet. Mi volt más akkor az én gyönyörű nagymamám idejében? Mama, ha meghallja, hogy egy fiú egy lány után kiabál az utcán – fogalmazzunk úgy, hogy a csodálatát kifejezve –, rögtön megállítja, mindig ugyanúgy: ,,Figyelj ide egy percre, édes fiam!” – és elmagyarázza neki, hogy ez bizony nem a megfelelő módszer. Amikor mondtam neki, hogy ezeknek a fiúknak nem érdemes prédikálni, azt válaszolta: Az én időmben nem így volt, szóval szükségét érzem elmondani, hátha egyszer majd eszükbe jut ez a szerintük bolond vénasszony.

– Rád tipikusan igaz, hogy a ,,bezzeg az én időmben” mondatot minimum napi egyszer használod. Talán már hiányozna is, ha nem hallanám annyit. Mikor kezdődött?

– Akkor, amikor láttam, hogy ti már másképp éltek. Már anyukádék is szabadabban gondolkodtak, például divatba jött a házibuli, amit én nem igazán értettem. Emlékszem, amikor már terveztük nagyapáddal, hogy együtt fogunk élni, de még nem voltam a menyasszonya, meghívott a családja szilveszterezni. Zenét hallgattunk, táncoltunk, elszaladt az idő.

Na de akkor még nem volt ám divat, hogy a lány ott alszik a fiúnál, vagy a fiú a lányos háznál. Legalábbis az én ismeretségi körömben nem.

Mivel ott voltak a szülei, rábeszéltek, hogy maradjak. Géza kint a sezlonyon, én bent az anyja mellett. Reggel korán indultunk, hazakísért, és apám már várt a kapuban: ,,Várd meg, míg elvesznek feleségül!” – mondta szemrehányóan. Ezt éreztem én is, amikor anyukád elkezdett kimaradozni itthonról.

Na meg aztán nálam is, ugye, mamikám? Ezt a mondatot én is hallottam már, és annyira mérges voltam rád! Mert nem értettem, mindig úgy gondoltam, korlátozni akarsz, mert te ezt szoktad meg. Ha belegondolok, fogalmam sincs, te hogyan is szórakoztál.

– Visszatérve a te szórakozásodhoz – hogy nézett ki például egy szombat estéd?

– Nem kellett ahhoz szombat este, nekem a legfőbb szórakozásom a mozi volt. Dédnagyanyád volt a mozi pénztárosa, ezt élvezte a rokonság. Végül is minden filmet láttunk, hétköznap volt két előadás, hétvégén három. 22 éves koromban már anya voltam, megszületett a nagybátyád. Ilyenkor arra a két órára a nagypapára bíztuk a gyereket. Azért hangsúlyozom, nem napokra, nem egy hétre. Jártunk színházba is, a szakszervezetben volt közönségszervező, kultúrfelelős, lehetett bérletet venni. József Attila Színház, Operett. A „Csárdáskirálynő”, „A mosoly országa”… Honthy Hanna, Németh Marika, Galambos Erzsi, Sárdi János, ezek még színészek voltak!

– Ebben az időszakban teljesen természetes volt, hogy mindenki fiatalon szült?

– Ki hogyan döntött. Voltak fiúk, lányok, akik továbbtanultak főiskolán, egyetemen. Nem volt olyan zsúfoltság, mint ma, megválogatták, kit vesznek fel.

A lányok nagyrésze igyekezett, hogy 20–25 éves korára megtalálja a párját. Ez nem társadalmi elvárás volt, hoztuk otthonról.

Ezt most szeretnék visszahozni, bezzeg az én időmben természetes volt! (Nevet.)

Jaj, édes nagymamám, ma már az sem magától értetődő, ki milyen nemű, hiszen abból is van több mint 20! De nem is fárasztalak ezzel, inkább mesélj a te álláspontodról! Én úgyis mindig csak a sajátomat mondtam a te korosztályodról.

– Milyenek szerinted a korombeliek?

– Tisztelet a kivételnek, de nem túl jó a helyzet. Mutatok neked egy könyvet. Huszti Péter „Kik vagytok, hé?” Ha ezt elolvasod, megérted, miről van szó, nem csak a színészekre, a fiatalokra is le lehet vonatkoztatni.

Nézem a könyvet, rögtön tudom, melyik sorra gondol. Huszti itt Zenthe Ferencről ír egyébként. ,,Tenkes kapitányától tanultak ifjú nemzedékek hazaszeretetet, bátorságot, hűséget, férfiasságot, makacs kitartást.” Tovább olvasom. ,,Alázatosan, odaadással fogott neki minden új kihívásnak. (…) Körülötte változhatott és változott is minden, neki nem kellett változnia. Önmaga maradt.” Ránézek mamára.

– Na látod, ez az, ami sok fiatalból hiányzik ma! Elfelejtik azt, hogy ők is lesznek majd idősek. A szülőknek, a családi háttérnek hatalmas felelőssége van, és az iskolának is. Sokan beleesnek abba a hibába, hogy mivel nekik nem úgy alakult az életük, ahogyan tervezték, ezért a gyerekeiknek mindent meg akarnak adni. Én sem indultam túl fényesen, tényleg annyit akartam, hogy nekik jobb legyen. Az a baj, hogy ez átfordulhat abba, hogy a gyerek már mindennel kapcsolatban azt érzi, neki ez jár. Néha ránézek ezekre a mai fiúkra, és rögtön visszahoznám a katonaságot. A lányoknak meg megmondanám, ne nézegessék magukat, hibákat keresve a testükön, úgy mázolva magukat, hogy az ideáljaikra hasonlítsanak! Vannak ezeknél fontosabb dolgok is.

Mindenki olyan fenemód be akarja bizonyítani, hogy ő a tuti, és ami közben eltűnik, az önmaga.

Ez mennyire igaz! Az a baj, hogy tényleg nehéz helyzetben vagyunk, a Facebook-, Instagram-világban pontosan az egyéniségek tűnnek el. Mama nem is bírja a technikát. Mindig azt mondja, úgy haragszik arra a telefonra. Egyszer az öcsém nála felejtette a mobilját, amely reggel ébresztett. Felhívott minket otthon: ,,Gyerekek, én ezt simogatom jobbra-balra, ahogy ti szoktátok, de még mindig csilingel!”

– Hol lehetett még ismerkedni a közösségi házakon és a mozin kívül?

– Én ugye főleg Alsógödről beszélek, de tudod, milyen jó érzés, hogy itt mindenki ismerte a másikat? Fiús mamák, lányos mamák, egész más volt. Például a húsvéti locsolás.

A fiúk ilyenkor bejöhettek a házba, máskor csak a kapuig, tudod, vagy hazafelé megengedtem, hogy a biciklimet tolják.

Ilonka barátnőmmel már kamaszlányként alig vártuk a húsvétot, készültünk. Ezek a fiúk csapatban jártak, még most is tudom az összes nevet.

Elkezdi sorolni a neveket, mutatja az ujján. Negyediknél jár, megáll, azt mondja, itt baj volt, merthogy az Ilonkának is meg neki is tetszett… na de megoldották.

– Most már a húsvéti tojás sem divat… Mi ezt úgy élveztük, beszélgettünk, izgultunk! Mostanában valahogy úgy eldurvul minden. Amit hallok, ijesztő. Ezek a fesztiválok, amelyek az italról, a drogokról és hasonlókról szólnak! Lehet persze az is, hogy én zárkózottabban éltem-élek itt, ezért másképp ítélem meg.

– Nem bántad a zárkózottságot? Elképzelted, milyen lenne máshol, fiatalon?

– Én, kicsikém, ilyesmin nem gondolkoztam. Azért nem, mert olyan volt a férjem, hogy a te apukádon kívül még egy ilyet nem tudok mondani. Miért vágyakoztam volna, amikor ez boldoggá tett? Jártunk kirándulni, itt a Duna mellett nyáron olyan hangulat volt! Leterítettél egy-két pokrócot a parton, és észre sem vetted, máris egy nagy kör lett belőle. A pestiek jöttek ki hozzánk. Híres emberek is, hatalmas villákat építettek a parton. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy 1956 után épp csak fellélegeztünk, igen nagy szigorúság volt. Néhányan disszidáltak a rokonságból. A mi útlevél-kérvényünket visszautasították, pedig csak Bécsbe akartam menni nagyapáddal. Később, már a halála után egy hajóút során eljutottam oda… az már nem ugyanaz volt persze.

Mondjuk, akkor van remény, mert úgy látszik, jól választunk párt. Igazán hálás lehetek a családomért. Néha azt gondolom, olyanok vagyunk, mint egy nagy olasz família, sőt, nem egyszer hangzik el a számból, hogy itt valószínűleg mindenki őrült. Ilyen alkalmakkor viszont rájövök, mennyire jó egy kicsit leülni, beszélgetni, vagy csak hallgatni.

– Szerinted mi az, ami a te idődben működött, és most hiányzik?

– Ma már nem látom a közösségeket. Munkahelyeken is ilyen-olyan csapatépítő tréningek vannak, de nem hiszem, hogy az ugyanaz. Pedig kell, hogy valahová tartozzanak a fiatalok. A másik a család. ,,Egy asszonynak szülni kötelesség, egy lánynak szülni dicsőség!” Ez még a Rákosi-időben volt szállóige. Na hát én egyáltalán nem ezt mondom, meg azt sem, hogy most minden húszéves menjen hirtelen férjhez – csak ne veszítsük el a fontos értékeket! A család pedig az egyik legnagyobb értékünk. Na meg, amit a Huszti-könyvben olvastál: fiatalok, maradjatok minden helyzetben önmagatok!

„És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.
Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive –
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.”

Pilinszky szemében a világháború és a haláltáborok iszonyata az emberi gonoszságnak nem valami rendkívüli, merőben váratlan és különleges megnyilvánulása, hanem a világ mindenkori valóságos arculatát, objektív szörnyűségét, az élet mindenkori reménytelenségét, a gonosz igaz valóját fedi fel, teszi nyilvánvalóvá. Azt az állapotot, amely miatt e világ életét nem lehet javítgatni, toldozni-foldozni, hogy egy kicsivel majd mindig jobb és jobb legyen. Nem. A világot kizárólag megváltani lehetett a kereszten. A feltámadás: győzelem a halál felett, szoktuk mondani, bele sem gondolva. Ám ha e mondat itt, Ravensbrückben nem érvényes, akkor sehol sem érvényes, akkor nem ér semmit, sőt, egyáltalán nem is igaz. 

A költemény első szakaszának anaforája, négy éssel kezdődő mondata úgy mutatja, hogy a költő, a beszélő egy nagy történet kellős közepén jár, abból mond el részleteket. Az evangéliumban azt olvassuk, hogy Jézus halála idején fényes nappal elsötétült az ég – itt pedig látjuk, miért és mennyire. Mint a Golgotán, épp olyan sötétek, hamuszínűek a ravensbrücki egek a krematórium füstjétől, az elégetett női testek pernyéjétől – ugyanaz a feneketlen emberi gonoszság művelte mindkét sötétséget. Ám a vers a feltámadás reggelén „játszódik”, hajnalfele.

A feltámadás hajnalán járunk a koncentrációs táborban is. Az egek hamuszürkék, de felzúgnak a győzelem, a diadal hangján.

Alapvető változás esett az egész világon, még Ravensbrückben is: olyan fény jelent meg, amely képes lehatolni a gyökerekig, a tömör földnek, az emberi lét feneketlen sötétjének legmélyéig, és legyőzni a gonoszt, a reménytelenséget. Et resurrexit tertia die: a záró sor latinul, az ünnepélyes bizonyosság szent nyelvén idézi a Hitvallást: És feltámadt a harmadik napon. Mert megölhették hitvány zsoldosok: kit? Persze tudjuk, kiről van szó, ám a költő szándékosan nem nevezi meg Jézust, így a második szakasz nemcsak őrá, de a ravensbrücki és a mindenkori áldozatokra is vonatkozik.  

Juhász Anna - Kép: Kaiser Ottó

– Juhász Ferenc lányaként beleszülettél az irodalmi környezetbe. Természetes volt, hogy benne is maradsz?

– Jól hangzana, ha azt mondanám, hogy egyértelmű, automatikus választás volt, de nem így történt. Az irodalmi légkör valóban adott volt: nálunk mindig vendégeskedtek írók, állandóan kiállításokra jártunk. Viszont szerintem az, hogy milyen vágyaink vannak, és ezek alapján milyen döntéseket hozunk, már függetlenné tud válni a környezettől. Például a nővérem és én – bár van egy közös parancs a szívünkben – nagyon különbözőek vagyunk, minden szempontból: külső megjelenésben és belső személyiségjegyekben is. Ő vitte tovább édesanyánk orvosi vonalát, én meg az édesapánkét. A róla készülő dokumentumfilm kapcsán mesélte nemrég Mama, hogy Eszter már hároméves korában állandóan orvosost játszott.

– És téged mi foglalkoztatott háromévesen?

– Én folyton babákat sminkeltem és öltöztettem. Nekem a ruha, a stílus, a nőiség már akkor is nagyon fontos volt. Egyszer elcsentem apukám egyik nadrágját, átszabtam magamra, hozzá felvettem anyukám selyemblúzát, és persze apukám nadrágtartóját. A női kép nálunk a családban mindig is nagyon erős volt. A legtöbbet a költő apámról beszélünk, de ő nem lett volna ilyen kiegyensúlyozott, ha nem ilyen erős nők mellett él. Édesanyám például ruhát varratott a Rothschildéknál, nagymamám nagyon karakteres nő volt, a nagynénémnek Szabó Magda volt a legjobb barátnője.

– Milyen az erős nő?  És milyen mellette a férfi? Apukád nem volt „gyenge” férfi, a te párod sem tűnik annak, és – ha már szóba került Szabó Magda – Szobotka Tibor sem volt az.

– Az erős nő nem azt jelenti, hogy mellette gyenge a férfi. A mi családunkban az erős nőnek van egy saját világa, vannak saját elképzelései, amelyek mentén éli az életét és dolgozik, ugyanakkor nagyon szereti a családját, és felnéz a vele élő férfira.

– Visszatérve a stílusra. Láthatóan most is nagyon fontos neked, mindig egyéni stílusban öltözöl. Miért nem lettél divattervező, miért választottad mégis az irodalmat?

– Az egyetemi szakdolgozatomat Olaszországban írtam, és ott teljesen természetes módon mindenkit érdekelnek a divatstílusok, nemcsak a divattervezőket. A katolikus magyar emigrációról és a két ország 1949 és 1990 közötti kapcsolatáról írtam. Tehát irodalommal foglalkoztam, de úgy, hogy közben a külső megélése is fontos maradt.

– Honnan jöttek az irodalmi estek ötletei?

– Gyakran jártam Szőnyi Zsuzsa nénihez, Szőnyi István festőművész lányához, aki a Vatikáni Rádió magyar munkatársa volt, és férjével, Triznya Mátyás festőművésszel öt évtizeden át tartotta fenn Rómában a Triznya Kocsma néven ismert irodalmi szalont. Ott voltam minden szombaton, és nagyon élénken emlékszem, ahogy Zsuzsa néni készíti a rakott krumplit, és közben mesél a vendégeiről: Pilinszkytől Weöres Sándorig, Sebestyén Mártától édesapámig rengetegen fordultak meg nála, de odajártak kint élő magyar papok és ösztöndíjasok is. Volt úgy, hogy akár negyvenen is voltak az asztala körül. Nagyon tetszett, ahogy ő fenntartotta azt a bázist, azt a közösséget.

– Mi fogott meg benne?

– Olyan légkört teremtett, amelyben mindenféle világnézettől függetlenül, közös értékek mentén tudtak beszélgetni az emberek, akik odafigyeltek egymásra. Megéltem ezt korábban otthon is, mégis jó messzire kellett mennem tőle, hogy megértsem az ilyen jellegű közösség fontosságát. Olaszországban az emberek figyelnek egymásra, a férfiak bókolnak a nőknek, de kedvesen és nem bántóan teszik, az emberek könnyebben, természetesebben tudnak egymáshoz közeledni, egy jó szót szólni – én ezt a pozitív kisugárzású, energikus életet nagyra értékelem. Itthon ez kevésbé jellemző, de talán éppen ezért éreztem szükségét annak, hogy a kultúra mentén hasonló közösség jöjjön létre itthon is. Zsuzsa néni sokat mesélt arról, ahogyan Békés Gellért bencés pap elbeszélgetett a Rómában tartózkodó magyar művészekkel hitről, versekről, vidám dolgokról, elmentek kirándulni is együtt, nem volt közöttük kirekesztés. Visszagondoltam a saját gyerekkoromra: a családon kívüli rendezvényeken kívülállónak éreztem magam, mert nem értettem mindent, és ahhoz is tudás és bátorság kell, hogy merjünk kérdezni.

Ezért arra gondoltam, hogy össze kellene hozni az olaszokban meglévő szeretetet, Zsuzsa néni természetességét és azt a bölcsességet, amit otthon láttam édesapám körül, és ebből létrehozni egy olyan közösséget, ahol természetesen beszélgethetünk.

Amikor beköltöztem a nagymamám lakásába, a Hadikkal szemben, akkor már azt is tudtam, mi lesz ennek helyszíne. Viszont amíg oda beléptem, még nagyon sokat ért bennem ez a gondolat.

– Mi kellett még az ötlet megvalósulásához?

– Szerintem ahhoz, hogy a mindennapi életünket valamilyen globális viszonylatba tudjuk helyezni, mindenképpen kell egy belső fejlődés. És természetesen kell a megerősítés is, hogy jó úton haladunk. Mire én beléptem a Hadikba, már megírtam a szakdolgozatomat, és dolgoztam pár helyen, nagy könyvvásárok szervezésében vettem részt hét évig. Ezek hatalmas tömeget megmozgató rendezvények, ahol rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem, sokat utazhattam, számtalan könyvkiadóval, szerzővel találkozhattam, kapcsolatokat építethettem. Nagyon élveztem azt a munkát, de közben egyre jobban megerősödött bennem, hogy az ottani tömeg nem az a kis közösség, amire én vágyom. Nagy váltás volt, de nem bántam meg.

– Azóta – idén 10 éve – szervezel önálló irodalmi, művészeti esteket. Szemléleted abban különleges, hogy nem mű-, hanem személyközpontú. Miért alakult ez így?

– A mi családunkban fontos a személyesség, az odafigyelés, az egymás iránti tisztelet és szeretet. A „közös parancs a szívünkben”, amit említettem a nővérem kapcsán, mindent áthat.

Az sem véletlen, hogy az első estem édesapámról szólt. Később is visszatértek a családi vonalak: először családunk baráti társaságából, majd saját kapcsolataimból hívtam meg művészeket, csak később beszélgettem számomra „ismeretlenekkel”. De az otthon megélt tisztelet és érdeklődés megmaradt bennem az estek későbbi résztvevői iránt is.

– Most már nagyon gyakorlottnak tűnsz, aki szívesen és kötetlenül elbeszélget bárkivel, de így volt ez mindig? Milyen érzés volt a szüleiddel nyilvánosan beszélgetni?

– Nagyon különleges volt, rettenetesen izgultam. Ez még a Hadik előtt történt, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, az első irodalmi estemen, 2008-ban. Ott rengeteg szerzőt köszöntenek kerek születésnapokon, de azokat az alkalmakat különböző intézmények szervezik. Amikor megkerestek minket ezzel, rögtön szóltam, hogy én – segítséggel ugyan, de magam szeretném megszervezni. Sokan gondolhatják, hogy könnyű lehet a szüleinkkel nyilvánosan beszélgetni egy színpadon, de egyáltalán nem az. Megfelelni magamnak, megfelelni nekik, felfogni, hogy milyen nagyságok között élek – anélkül, hogy magamat is közéjük helyezném –, biztosítani, hogy mindketten valóban jól érezzék magukat – édesapám ünnepeltként, édesanyám pedig olyan emberként, aki nem szeret szerepelni… Misztikus este volt, kissé hosszú programmal, de fantasztikus sikerrel.

Juhász Anna édesapjával, Juhász Ferenc költővel

– És a későbbiek? Van kedvenc ested, közösségi élményed?

– Sok megható történetem van. Természetesen volt római est is, ahol Zsuzsa néni annyira jól érezte magát, hogy azt írta az emlékkönyvünkbe: úgy érzi magát, mintha a budapesti Triznya Kocsmában lenne. Ma már nem kell magyaráznom a meghívottaknak és a közönségnek, hogy ki vagyok, és mit miért csinálok. Nagy boldogság ezt megélni.

Az ember csak ilyen mikrodolgokat tud hozzáadni a világhoz, de ha ennyi embernek fontos az irodalom – havonta kb. ezer fő jön el a három helyszínen zajló estjeinkre, a Hadik és New York kávéházakba, valamint a Várkert Bazárba –, akkor szerintem annak kell és érdemes örülni.

 

Szőnyi Zsuzsanna üzenete Juhász Annának

– Milyen a közönség, és milyenek a visszajelzéseik? Örömteli és némileg meglepő, hogy ennyire sok fiatal jár az irodalmi estjeidre.

– A közönség egy része visszatérő, de a nagyrészüket nem ismerem, hiszen nem én hívom meg őket személyesen. Mindenki fontos, szeretem velük tartani a kapcsolatot. A helyszíneknek és a témáknak más a vonzása: van, aki inkább zenés estekre jár, van, aki egyik vagy másik helyszínt szereti jobban. A Várkert Bazárba jön például a legtöbb fiatal. Az egy egyedülálló helyszín Budapesten, ahol ilyen témájú programot lehet szervezni 700–800 főnek, és maga a miliő is olyan, hogy vonzza a fiatalabb korosztályt. Igyekszem úgy szervezni az estéket, hogy lehetőleg mindig legyen egy fiatal meghívott is – a legutóbbi, Petri-esten például Simon Márton, korábban Szűcs Péter vagy Závada Péter. A nemrég indított Irodalmi szerelmek-sorozatban a Várkert Bazárban közel kortárs klasszikus szerzők szerelmi életét mutatjuk be különböző szempontból: utazás, levelezés. Ezeken is nagyon sok a fiatal, ami azt üzeni, hogy olvasnak és szeretik a beszélgetést. De szervezünk olyan estet is, ahol különböző művészeti ágakat „kombinálunk”, és megnézzük hogyan hatnak egymásra – erre is vevők a fiatalok. Ahogy a New York kávéházban rendezett improvizációs estekre is, ahova zenészeket, írókat, festőket is meghívtam, és nagyon izgalmas volt látni, mi keletkezik a szemünk előtt. Szinte folytatjuk az iskolai, egyetemi irodalomoktatást azzal, hogy irodalmi témákat veszünk elő, de másként, élményközpontúan dolgozzuk fel. Mindez egyébként nekünk is óriási élmény, már maga a felkészülés is. A Nők, Aranyban például a felkészülés alatt született meg.

– A női szereplők maguk írták a balladai hősnők „panaszleveleit” Arany Jánosnak, aki Lackfi János képében és szövegével válaszolt nekik. Zseniális ötlet és megvalósítás. Nehéz volt?

– Az ötlet Ugron Zsolnáé, a Várkert Bazár háziasszonyáé, én pedig nagy örömmel vettem részt benne, hiszen az erős nők az irodalomban és a történelemben érdeklődésünk közös pontja. Élmény és nem kevés izgalom volt figyelemmel követni, ahogy a női szereplők – Berg Judit, Tóth Krisztina, Szabó Bori, Kormos Anett, Szávai Viktória és Ugron Zsolna, tehát nem mind írók és nem mind színésznők – megírták leveleiket, majd Lackfi válaszolt rájuk. Túl sok időnk és lehetőségünk nem volt a próbákra, mégis nagyon szépen összeállt az egész, és mindenki nagyon élvezte. Nemcsak az írást és a szereplést, hanem a ruhákat, ékszereket és kellékeket is, a tőrt, a kést, a koporsót… A szereplők többségével levelezés útján tartottuk a kapcsolatot. Az alapján például Juditot egy nagyon visszafogott, fegyelmezett nőnek véltem, ezért alaposan elcsodálkoztam, ahogy örülni láttam az estélyi ruhának. Az új frizurájával együtt lebilincselően nézett ki, csillogott a színpadon. Szabó Bori már ismerős a „deszkákon”, de ő is sokakat meglepett fesztelen előadásával.  És ne hagyjuk ki Kárász Esztert sem, aki a zenei élményt nyújtotta, méltatlanul rövid ideig. Ezen biztosan fogunk változtatni a következő előadáson.

A „Nők, Aranyban” című előadás a Várkert Bazárban

– Tehát lesz folytatás? A nyilvános visszajelzésekből látni, hogy a közönség nagyon szeretné.

– Tervezzük. Tavasszal egyet, de lehet, hogy kettőt is, aztán ősztől újabbakat, és vidékre is szeretnénk eljutni vele. Sőt, szeretnénk iskolákkal is egyeztetni arról, hogy egész osztályok jöjjenek el – a díszlet miatt mi nem mehetünk ki hozzájuk –, nézzék meg, és dolgozzák fel a témát irodalomórán. Szeretnénk írott formában is megjelentetni, mert a visszajelzések alapján sokan szeretnék el is olvasni.

– És az irodalmi estek mikor folytatódnak? Hiszen nemsokára megszületik a kisbabád…

– Május közepéig dolgozom, a szülésem kiírt dátuma előtt két héttel lesz az utolsó irodalmi est. Nagyon jól bírom a gyermekvárást, nem teher szervezni az esteket vagy kint lenni a színpadon. Nyáron szünet, akkor babázok, csak a füredi Anna-bál háziasszonyi szerepét vállaltam el, illetve tervezgetem a következő évadot, szeptember második felében pedig folytatom a munkát. A babám is az irodalomba fog beleszületni, ahogy annak idején én is.

És ő valóban megjelent, hogy örüljön a különböző toporzékolásoknak. Hiszti manó ugyanis azokat a gyerekeket szereti, akik nem fogadnak szót a szüleiknek, és bárhol képesek elveszíteni az önkontrollt. Ezt a vonzalmát azonban egyetlen gyermek sem viszonozza. Sőt, ha jól viselkednek, képesek véget vetni a csúf kis manó érdeklődésének.

Az önkontrollvesztésről

Az önkontrollvesztés – becenevén hiszti – életkorhoz köthető, normális jelenség. Minden 2–5 év közötti gyermeknél előfordul. Az anyukák idegrendszerének épsége szempontjából azonban nem mindegy, mekkora gyakorisággal és főleg, milyen körülmények között.

A kisgyermek még nem képes egyedül megküzdeni saját negatív indulataival, amelyek szétfeszítik érzelemkifejezésre fenntartott szűkös viselkedésrepertoárját.

Csecsemőknél természetes jelenségnek tekintjük a sírást. Tudjuk, mennyire káros, amikor a szülő nem reagál a baba jelzéseire. A negatív érzelmekre adott megnyugtató, elfogadó reakció alakítja a bizalmat a szülő felé. Amint egy gyermek megtanul így-úgy beszélni, elkezdjük elvárni tőle az impulzuskontrollt. „Elég volt, kicsim, fejezd be a hisztit, egy ekkora gyerek már nem viselkedik így!” Pedig de. Azért, mert ki tud mondani egyszerű mondatokat, és már képes ellenkezni, még nem bírja szabályozni az indulatait. Erre nekünk, szülőknek kell megtanítanunk.

Mi történik, ha kiborulunk?

Lássuk be, ez velünk is előfordul olykor. A probléma ott kezdődik, ha mindennapossá válik, mintát adva a kicsinek a nehéz helyzetek megoldására. „Anya kiabál és toporzékol, ha nem bír velem. Ezek szerint olyan helyzetekben, amikor nem bírok magammal, nekem is ezt kell tennem.” No, persze, a gyerekünk nem gondolja végig tudatosan mindezt, egyszerűen utánoz bennünket.

Hogyan reagáljunk?

Győződjünk meg róla, mi váltotta ki az indulatokat, és a reakció mennyire jogos vagy eltúlzott. Az igazi bánat, illetve harag jele a keserves sírás, csalódott arckifejezés, kétségbeesett dühöngés. Ilyenkor a kicsi a jól beépült ősbizalomra hivatkozva kér segítséget tőlünk: öleljük magunkhoz, és vigasztaljuk meg!

Hogy néz ki a valódi hiszti? A gyerek észreveszi a szülő közelségét, nyafogni kezd, közben sandán felé pillogva méri fel lehetőségeit. Ha észreveszi a figyelem apró jelét, fokozza a hangerőt. Ebben a fázisban a szülő megpróbálkozhat a figyelmen kívül hagyással. Fáradt anyukák erre a lehetőségre spontán módon is rátalálnak: nincs erejük reagálni, így a gyerek abbahagyja a cirkuszolást.

Amennyiben ezt elmulasztottuk, és a hiszti fokozódik, gyorsan mérlegelnünk kell. Ha jól meggondoltuk, és nem akarunk engedni, állhatatosan tartsunk ki! Ha beadjuk a derekunkat, a legjobb eszközt ajánljuk föl a kis drágának a későbbi csatározások megnyerésére: a szülő kifárasztását.

Jó megoldás lehet a csodálkozás, amivel azt közvetítjük őrjöngő sarjunknak, mennyire szokatlanul cselekszik, mintha nem is lenne önmaga. Nyilván, ha gyakran szembesülünk dührohamokkal, nehéz hitelesen meglepődni. A kedves viccelődés szintén segíthet, és a düh nem egyszer nevetésbe csaphat át.

Komoly lélekjelenléttel rendelkező anyukák képesek ilyenkor mosolyogva vagy éppen együttérzést mutatva, mégis határozottan jelezni csemetéjüknek: „Megértem, mennyire nehéz elviselned, hogy nem kapsz több fagyit, de sajnos ezen semmiképp nem változtatunk.”

Léteznek azonban erős akarattal megáldott apróságok, akik eljutnak a nagyjelenetig, ahol sok anya csődöt mond. (Az apák már hamarabb kiszálltak). Nem találtam jobb megoldást erre az esetre Hiszti manó bevetésénél. Ő való­jában a gyermek – számunkra, és így önmaga számára is – elfogadhatatlan én-része, akit közösen kivetítünk egy rút figurára, ezáltal lehetővé téve az elutasítását, nagyobb lelki kár okozása nélkül. Segítségével megkönnyítjük annak elsajátítását, mit szabad, és hol a határ. Hiszti manót együtt nevethetjük ki a butasága miatt, így nem sérül a gyermek önérzete, és mi is fellélegezhetünk végre.

Fontos a harag és a bánat kifejezése!

A negatív érzelmek hasznosságát érzékletesen mutatja be az „Agymanók” című animációs film. Megérthetjük belőle, miért nem szabad gátolni egyetlen érzés kifejezését sem, beleértve a haragot és bánatot.

Lényeges azonban különbséget tennünk a valódi érzelem és az érzelmekkel való manipuláció között. Utóbbi egyik formája lehet a hiszti, amelyet jobb időben leállítani. Hiszti manó kedvéért nyugodtan alkudozhatunk is néha. Mert ugye, édes mindegy, milyen színű az a pulóver?

„Általában két-három nappal a mérkőzések előtt, vacsora után szoktunk átmenni a templomba, ahol meghallgatjuk a félórás szertartást. A plébános úr motiváló részleteket keres a Bibliából, bátorítja a játékosokat, hangsúlyozza, milyen fontos a kitartás, a küzdelem, hogy elérjük a céljainkat. Valamilyen szinten az együttesből mindenki hisz Istenben, ezért is nagy a létszám a miséken” – tette hozzá a válogatottól már visszavonult Videoton-védő, Juhász Roland.

A teljes hír a nemzetisport.hu-n olvasható.

 

– Mesélj egy kicsit magadról!

– Pátkai Andrea vagyok, 25 éves, és ha jól emlékszem, úgy egy éve és két hónapja vagyok itt a színházban. Szeretek rajzolni, festeni, nagyon szeretek énekelni és táncolni meg koncertekre járni. Legutóbb Bereczki Zoltán koncertjén voltam. Néha olvasok, tévézek, számítógépezek – azt sokat. Amúgy olyan elmenős típus vagyok. Van egy ismerősöm, akit úgy hívnak, hogy Völgyi Kati (a Down Alapítvány munkatársa). Vele szoktam elmenni ide-oda, van, hogy hozzá megyünk, és ott is alszom nála. Már nagyon régóta ismerem. Szinte olyan, mintha az anyukám lenne.

– És az igazi anyukáddal milyen a kapcsolatod?

– Az én igazi anyukámat úgy hívják, hogy Adrienn, és nagyon szeretem őt. Büszke vagyok rá, hogy mindenben mellettem állt, és most is mellettem áll, és hogy végigkísért az utamon. (Andi szemei megtelnek könnyekkel, miközben az anyukájáról mesél.) Például, amikor versenyeken voltam, mert jártam kosarazni is. Anyukám ott volt minden versenyemen.

– Mesélj a gyerekkorodról! Vannak testvéreid?

– Igen, hárman vagyunk testvérek. Az egyik kicsit idegesít néha, de azért őt is nagyon szeretem. A gyerekkoromra nem nagyon emlékszem, talán az ünnepekre, amikor együtt van a család, például a karácsony is ilyen. Már nagyon régen volt, nem emlékszem pontosan, mit csináltunk, de arra igen, hogy együtt vagyunk, és az tényleg olyan, mint a szeretet ünnepe.

– Családban nőttél fel, de amellett aktív életet élsz, kosarazol, színészkedsz. Fontosak neked a barátságok, és hogy sokféle embert megismerhess?

– Igen, így érzem én ezt. Ez jó nekem. Igaz, most nem járok kosarazni, mert az túl sok lenne a színház mellett. De csapatban játszottam, és ott voltak ilyenek is, olyanok is. Jó volt, nagyon szerettem! Jó másokkal lenni, mert, hogy is mondjam, érzem bennük a szeretetet. És úsztam is, csapatban, csak az a csapat már megszűnt. Ott is lettek jó barátaim. Azért hébe-hóba szoktam még járni úszni, csak már nem csapatban.

– És mi a jó a színházban?

– A színházban is sok barátom van. Ha az egészet nézem, én ide örömmel és boldogsággal jövök be. A társaság, maga a társulat adja a legnagyobb örömet. Már attól boldog vagyok, hogy kimondhatom, hogy „társulat”! A Dórát is szeretem. (Elek Dóra, a Baltazár Színház rendezője és művészeti vezetője.)

Régen, amikor még csak hatéves voltam, már akkor odamentem a Dórához, és mondtam neki, hogy én színésznő akarok lenni.

És végre teljesült egy ilyen álom, hogy a Baltazár Színházat megtaláltam, hogy ide jöhetek, és ez boldogság. Énnekem minden egy nagy boldogság. Amikor a Dórát átölelem, az is. De mindegyikőtöket nagyon szeretem! Amúgy színházjáró is vagyok. Amikor utoljára voltam színházban, egy „Rómeó és Júlia” című színdarabot néztem meg. Nagyon tetszett! Egyébként van még egy színdarab, amit nagyon szeretek, „A dzsungel könyve”. Szívesen játszanék benne, de a Baltazárban az még nincsen. Meg az is jó a színházban, hogy ott lehet gyűjteni jó ötleteket. És persze barátokat is meg barátnőket. Én már megismertem egy olyan színésznőt, aki híres, nem is egyet, hanem kettőt, a Szinetár Dórát meg a Szulák Andit.

– Van olyan vágyad, ami még nem teljesült?

– Megmondom az őszintét, van olyan darab, amiben a többiek játszanak, de én nem. A „Fiúk, lányok” meg a „Kőválasz”, ez a kettő kedvencem van. Bár a darabokat még nem láttam, de megnéztem a plakátot. Jó lenne kipróbálni, hogy milyen lehet. Ezt még nem mondtam a Dórának, de szeretném, igen. Igaz, nem szeretném másoktól elvenni a szövegeket.

De én olyan vagyok, hogy tanulni, mindig csak tanulni szeretnék.

Ha kapok egy verset vagy egy szöveget, azt gyorsan megtanulom. Régen, amikor jártam iskolába, ott is annyi verset kaptam, és mind csillagos ötösre megtanultam.

– Mit üzennél az olvasóknak?

– Csak annyit, hogy ők is úgy lássák ezt az egész helyzetet, ahogy én látom. Leegyszerűsítem: én szeretem, ha mindenhol mindenkit szeretnek, és azt üzenném, hogy ők is szeressék a többieket, a barátaikat, és legyenek büszkék a családjaikra! Meg ilyenek. 

Az interjú az „Egy elfogadóbb világért: 9 teljes élet – egy nehezített pályán” című Képmás-füzetben jelent meg. A füzet támogatója a Szerencsejáték Zrt.

Középpontban a megoldás

A megoldásközpontú szemlélet megalkotói Steve de Shazer és felesége, Insoo Berg családokkal foglalkoztak, és azt figyelték meg, hogy amikor egy család sorozatosan sikertelenül küzd egy nehézség megoldásával, egy idő után megreked, ami hibás családi működéshez vezet. Ezért abban kell nekik segíteni, hogy elkezdjenek másképp gondolkodni az őket feszítő nehézségről, és új kreatív megoldásokat találjanak. Ez a szemléletmód szakít azzal az elképzeléssel, hogy az adott probléma keletkezésének az okait és körülményeit kutassuk, inkább a problémáról való gondolkodás megváltoztatását helyezi a fókuszba, ami új lehetőségeket nyit a kiút megtalálásának irányába.

Shazer metaforájával élve, a kulcsra zárt ajtó esetében sem arról folytatunk eszmecserét, hogy miért is van zárva, hanem elkezdjük keresni a zárba illő kulcsot.

A csodát várni, sőt, a csoda következményeit elejétől a végéig átgondolni, elképzelni és megfogalmazni nem csupán megengedett, hanem kívánatos technika. Érdemes elgondolkodni például azon, hogy ha egy éjszaka csoda történne, és a hőn áhított változás bekövetkezne, akkor pontosan mi volna más? Mit vennénk belőle észre? Mit fogunk mi magunk és mit fognak a környezetünkben élők másként tenni? Ezeknek a kérdéseknek az átgondolása abban segít, hogy elképzeljük a cél minden apró részletét, ezáltal pedig néhány lehetséges cselekvésváltozat, illetve az ezekből fakadó megoldás is a felszínre kerüljön.

Ahelyett, hogy tudatosan dolgoznánk a probléma megoldásán, pontról pontra elképzeljük a saját megváltozott viselkedésünket, így a kívánatos jövő részleteinek a megalkotása hozzájárul a probléma csökkenéséhez.

Például az anyuka, aki folyton feszült és ideges, mert tökéletes anya szeretne lenni, de úgy érzi kudarcot vallott, és ez a gyermekeivel való kapcsolatára is kihat, azt fogalmazza meg, hogy abból venné észre, hogy bekövetkezett a csoda, hogy este le tud ülni a gyermekeivel mesét olvasni, akik örülnek az együttlétnek, majd az esti fektetés is problémamentesen zajlik le. A példabeli anyukának további segítséget jelenthet, ha az alábbi nagyon egyszerű kérdések mentén még tovább szélesíti ezt a képet: „És még mi változik? Mi más történik?” Kiderülhet például, hogy a csoda bekövetkeztekor a meseolvasáson kívül más is megváltozott az esti rituáléban, amire építkezve a való életben is változások következhetnek be. Előfordulhat az is, hogy a kívánt jövőről alkotott kép és az ehhez kapcsolódó változások tudatosításakor az anya azt veszi észre, hogy ennek néhány eleme néha már most is jól működik a családjuk életében, ezért nincs más dolga, mint ezeket a cselekvéseket erősíteni, és tovább folytatni, hogy elérje a célját. Eszébe juthat, hogy néhány napja a házimunkát félretéve sikerült leülnie a gyerekekkel a játszószőnyegre tíz percet játszani, ami mindnyájuknak segített abban, hogy az ezt követő feladatokat zökkenőmentesen és harmóniában végezzék el. Ezeknek a megoldásoknak a feltérképezésében sokat segíthet azoknak a kivételes helyzeteknek a felismerése, amikor minden flottul megy, amikor a probléma nem jelent problémát, így az adott helyzet tanulságait érdemes tudatosan beépíteni a mindennapokba.

Valaki, aki állandó levertséggel küzd, például megfigyelheti, hogy melyek azok a kivételes napok, órák, pillanatok, amikor jó passzban van, és mit tesz ilyenkor. Ezután már semmi más dolga nincs, mint hogy a rossz napokon, órákban, pillanatokban elkezdje alkalmazni a megoldásközpontú szemlélet fő alapelveit: „Ha rájöttünk, mi működik, ismételjük meg!”

illetve „Ha nem sikerült, ne ismételjük, tegyünk valami mást!” A kivételek felismerése remek lehetőség, hogy észrevegyük, az építőkövek már a birtokunkban vannak, a dolgunk csupán annyi, hogy tégláról téglára felépítsük belőle a megoldást. Sőt, arra is fény derülhet, hogy a „soha” és „mindig” típusú érveléseink, amelyekkel a probléma súlyát szeretnénk alátámasztani, nem állják meg a helyüket, mert a nehézség megoldásához szükséges cselekvések bizonyos részleteit már most is alkalmazzuk, így már rendelkezünk a célunkhoz szükséges belső erőforrásokkal.

Hit a változásban

Sok múlik azon, mennyire hiszünk abban, hogy a változás be fog következni, és ez a nyelvezetünkben is megjelenik. Érdemes ezért a változásról való beszélgetés során a „ha” szócskát lecserélni, és helyette az „amikor” kifejezést használni. Ahelyett, hogy azt mondanánk, hogy „ha elkezdenék mozogni, kiegyensúlyozottabb lennék a feszült helyzetekben”, mondhatjuk azt, hogy „amikor elkezdek mozogni, kiegyensúlyozottabb leszek a feszült helyzetekben”. Az utóbbi megfogalmazásban megjelenik a változás iránti elköteleződés, ami átlendíthet a folyamat kezdetén óhatatlanul fellépő kihívásokon.

A fenti technikák arra mutatnak rá, hogy a nehézségekkel való megbirkózás megoldását kivételes helyzetekben, részleteiben már alkalmaztuk is, csak meg kell találnunk, hogyan tudnánk újfajta módon használni ezeket.

Amikor teljesen elborítanak a nehézségek, és az ezekre irányuló ismétlődő és hibás megoldási kísérletek miatt úgy érezzük, hogy benne ragadtunk a problémában, akkor egyedül nehéz a kiutat megtalálni, és a saját belső erőforrásainkat, jól működő stratégiáinkat felismerni. Ilyenkor szükség lehet a segítő beszélgetésre, hogy a probléma helyett elkezdhessünk a megoldásra koncentrálni, és ennek eredményeképpen a „ha” valóban „amikorrá” változhasson.

A 2009-ben és 2010-ben megjelent három, folytatásos Emma-regényt most egyetlen, terjedelmes kötetben jelentette meg a Libri Kiadó, amely az „Emma évszázada” címet kapta. Így váltak valóban nagy ívű családregénnyé a Vallay Emma alakja köré szövődő népes család történetei.

A kilencvenhat évet megérő főszereplő az összekötő kapocs, valamiféle origó az egymást váltó négy nemzedék tagjai között – ám míg az első kötetben alapvetően a fiatal Emma nézőpontjából látjuk a többiek életének az eseményeit is, a másik két kötetben egyre jobban „fölé nőnek” utódai, a harmadik kötet végére pedig már inkább csak megfigyelője és értékelője azoknak a sorsfordító eseményeknek, amelyeknek irányítói vagy áldozatai a gyermekei, unokái.

Fábián Janka életigenlő, optimista művet alkotott, anélkül azonban, hogy az élet – és az emberi lelkek – sötét oldalát eltakarta volna. Sikerült összetett, sokszínű, pszichológiailag is megalapozott karaktereket alkotnia.

A 20. század eleji társadalmi miliőt érzékletesen ábrázolja, ám atmoszférateremtő képessége igazán a harmadik kötetre bontakozik ki: a második világháború utáni évek megidézése egyre hitelesebbé, egyre torokszorítóbban valóságossá válik.

Érezhető, hogy ezeket a mához közelebbi korszakokat a szerző közvetlen élménybeszámolókból ismeri, ezért sokkal több apró, hiteles mozzanatot tartalmaznak, mint a korábbi időszakban játszódó cselekményszálak. Talán ennek köszönhető, hogy míg az első két kötet („Emma szerelme”, „Emma fiai”) az érzelemgazdag szórakoztató irodalom Dumas-i, Victor Hugo-i értékes vonulatába sorolható, az „Emma lánya” több ennél, és erőteljesebb érzelmi azonosulást tesz lehetővé a közelmúltunkban élő – jó és rossz döntéseket hozó – emberekkel. Fábián Janka családregényének nagy erénye, hogy a fordulatokban gazdag cselekmény és az érdekes karakterek mellett szembesítésre késztet minket a saját felmenőinkkel, és segítheti a számvetést genetikai és történelmi örökségünkkel.

Fábián Janka: Emma évszázada, Libri Kiadó

Egy kapcsolat dinamikája folyamatosan változik, és akkor maradunk mi is egészségesek benne, ha képesek vagyunk a változásokhoz közösen alkalmazkodni. Aki átélte már, hogy milyen az, amikor a társa odaadása és biztos segítsége nélkül valami nem ment volna, abban felmerülhet, milyen jó lenne ezt valahogy komolyan elismerni. Az Ádám-díj erre ad lehetőséget minden hálás nőnek.

Idén márciusban már harmadszor adták át az Ádám-díjakat. Az eseménynek a Rózsavölgyi Szalon adott otthont most is, nőnap előtt, mint korábban. A termet zsúfolásig megtöltötték a házaspárok és a jókedvű családok.

Az elismeréseket olyan férfiak kapták párjuktól, akik támogatóan viszonyultak feleségük pályájához, képesek voltak valódi segítő szerepet vállalni a kapcsolatban azért, hogy partnerük kibontakoztathassa a családon belül és a társadalomban is adottságait.

A férfiakat saját párjuk jelölte a díjra. A zsűri a három legjobb méltatást választotta ki, és idén különdíjat is kiosztottak. Meghallgattuk a méltatásokat, amelyeket a díjazottak feleségei olvastak fel, majd a férfiak átvették az okleveleket a zsűritől néhány köszönő mondat kíséretében.

Egyik szakmai rendezvényünk előadója volt az egyik Ádám-díjas, Udvarhelyi Miklós felesége, Andok Mónika, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kommunikációtudományi Tanszékének vezetője. Az ő laudációjából idézünk egy részletet:

„Ő soha nem bizonytalanodott el, támogatott. Nem is a támogatott a jó szó, mert határozottan lökdösött: gyerünk, menj, meg tudod csinálni! Az önmagammal szembeni kicsinyhitűségből mozdított és mozdít ki mind a mai napig! Négy gyerek mellett folyamatosan tudtam konferenciákra járni, mert Miklós vigyázott rájuk. De nem otthon! Jöttek velem, mentünk mindannyian – néha ironikusan Dr. Sofőrként emlegeti magát. Olyan célokat érek el a noszogató segítségével, amelyeket egyedül kitűzni sem mertem volna magamnak: elrepülni egyedül átszállással a világ végére (Kuala Lumpur), szakmai kapcsolatokat építeni nemzetközi szinten mértékadó kutatókkal (»hát, ezek nekem nem is válaszolnak…«), tárgyalásokat folytatni könyvkiadásról. És amihez a legnagyobb bátorság kell: néha otthagyni az egészet. Ahogy ő mondja: »Ne félj, úgyse csinálja meg helyetted senki! … Tudod, egyetlen határidő van – a jogvesztő!« Most, 2018-ban tanszékvezető vagyok. Az általam írt könyvek felsőoktatási tankönyvek lettek, kutatok, konferenciákra járok (a négyből ma már csak két gyerekkel megyünk). Éppen holnap lesz huszonöt éve, hogy először kaptam virágot Miklóstól. És kapok azóta is, szinte minden héten… Köszönöm!”

Az Ádám-különdíj birtokosa Kiss Zsolt lett, a pár története filmbeli romantikát idéz, és valódi összetartozásról beszél. Egy részlet kalandos életükből:

„Négy éve élünk együtt, mindkettőnknek ez a második házassága. Viharos körülmények között kerültünk össze, és azóta is próbál minket a sors. Amikor a közös életünket kezdtük, én épp állás nélkül voltam. Tanakodtunk, mit kellene csinálni, amit együtt is tudunk, és amivel sokat lehetünk együtt, hiszen ötven körül lettünk ifjú házasok. ÉS SOK IDŐT ELVESZTEGETTÜNK EGYMÁS NÉLKÜL! Ő vegyipari gépész, gépkocsivezetés-oktató, én jogász vagyok. Végül döntöttünk: kamionsofőrök leszünk! (…) Bejártuk Nyugat-Európát, Angliát és a három négyzetméteren való bezártság még jobban eggyé kovácsolt minket. Megtanultunk kilenc perc alatt zuhanyozni, hajat mosni ketten! Gyümölcsöt szedni kamionablakból, zuhanyfülkét csinálni a pótkocsiból, konyhát a kamionfülkéből és sokat nevetni önmagunkon. Egymásban bíztunk, egymásra számítottunk. Sose csalódtunk. Ha éjjel kellett vezetni, a másik nyugodtan alhatott. Mindent megoldottunk! Most már itthon vagyunk, mert elegünk lett a kamionból. Hiányzott a család, a barátok, Magyarország! Azóta sikerült itthon állást találnunk.”

Az Ádám-díj alapítói: dr. Szűcs Andrea ügyvéd, V. Kulcsár Ildikó író-újságíró és Zimányi Zsófia kulturális menedzser, akik a zsűrit is képviselik. Bárki jelölheti párját a jövő évi Ádám-díjra, akár már most az [email protected] elérhetőségen. Nem kell mást tenni, mint összeszedni és írásban megfogalmazni a társuk segítő szerepét közös életükben.