Sokszor attól való félelmünkben, hogy a gyerekünk valami fontosról lemarad, eleve túl sok különórára íratjuk be őt, és hogy lássuk, milyen eredményt hoz a befektetés, persze versenyeztetjük is. Nem mellékes azonban, hogy a versenyhelyzet, az arra való felkészülés, az abban elért eredmény pozitív vagy negatív következményekkel jár a gyermek személyiségfejlődése szempontjából. Vajon mindenféle verseny jót tesz neki? Ezt nem mindig könnyű eldönteni. A gyerekszépségversenyek esetében azonban meglehetősen egy irányba billen a mérleg nyelve.

Kétes siker, fölösleges kudarc

Solti Eszter az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának neveléstudomány mesterszakán három csoporttársával érdekes jelenséget vizsgált: „Egy két féléves kurzuson a siettetett gyerekekről szóló tanulmányból kiindulva szerettünk volna kutatást végezni. A tanulmány arról szól, hogy az elmúlt évszázadban mennyi felnőttes viselkedési mintával vagy tárggyal ruháztuk fel a gyerekeinket, amelyeknek a felelősségét nem mellékeljük hozzá. A divatipar kis felnőttruhákat és szépítőszereket készít nekik, és nagyon korán átszexualizálja az életüket. A gyerekszépségversenyek jól tükrözik ezt a jelenséget. Magyarországon hatból csak egy cég fogadott minket, ez örült a reklámnak, be is ültettek minket a zsűribe. A gyerekszépségverseny kéz a kézben jár a későbbi modellkedéssel, ami az itt versenyző gyerekek szülei szerint igazán jó szakma, sőt, már egész fiatal korban jól jövedelmező elfoglaltság.

Az említett gyerekszépségversenyen már bébi korcsoport is van hároméves korig (!), ők legjobb esetben az anyuka kezét fogva tudnak végig sétálni a színpadon.

A verseny jellemzően ebédidőben vagy alvásidőben van, egyáltalán nem veszi figyelembe a gyerekek napi életritmusát. A szülők nagyon feszültek, a gyerekek pedig tragikusan élik meg, ha nem ők a győztesek. A négyéves zokogott, a bőrönddel és hatalmas sminkkészlettel érkező, modorosan vonuló tizenegykét éves hisztirohamot kapott és csapkodott, mert csak második lett. Hiszen eddig azt mondta a szülő, hogy ő a legszebb, és itt most kiderült, hogy nem, ő pedig nem tud mit tenni azért, hogy a következő versenyen sikeresebb legyen.

Ez nem olyan, mint a sport vagy az előadóművészet, hogy ha sokat edzel és gyakorolsz, jobb leszel. Nyilván ad egy kiállást és talán némi önbizalmat, de a kudarc nagyon rombolja az önértékelést.

Ezeken a versenyeken nincs pszichológus vagy pedagógus, aki figyelne erre, csak egy szülő, aki azt gondolja, a következő versenyen majd egy szebb ruha, egy felnőttesebb smink megteszi a magáét. De ehhez a gyerek semmit sem tud hozzátenni. Semmiképp nem ajánlanám senkinek az ilyenfajta versenyzést, mert céltalan, és az értékelésnek semmi objektivitása vagy igazságalapja nincs, nem inspirál fejlődésre.”

A szülő mint motiváció

Az amerikai gyerekszépségversenyekről készült tévéműsorok jól mutatják, hogy a kifutón pózoló kislányokat sokszor erősen túlsúlyos anyukák kísérik, mintha gyermekük sikerével saját nőiességük kudarcát akarnák helyrehozni. Sokszor a művészetben vagy sportban versenyző gyerekek szüleit is megtalálja a vád, hogy csemetéjükben saját vágyaikat akarják megvalósítani. Honnan tudhatja egy szülő, hogy tényleg a gyereke érdekét nézi?

Kozma-Vízkeleti Dániel kiképző családterapeuta szerint a kérdés eldöntéséhez mély önismeret, szülői tudatosság és önreflexió szükséges, ugyanakkor attól semmi baja nem lesz a gyereknek, ha szülője saját élményekből és hiányokból táplálkozó küldetéseket ad neki.

„Természetes szülői igény, hogy gyermekünk vigye többre nálunk, valósítsa meg a dolgokat, amelyeket nekünk nem volt módunkban. Amennyiben később »megbocsájtjuk« neki, hogy más utat (is) választ, és megengedjük, hogy gazdálkodjon a tőlünk kapott útmutatásokkal.”

A versenyen azonban nemcsak a gyerek mérettetik meg, hanem a szülő, a család is, aki a hátteret adja. „Bár a tehetséges gyermeket inspirálja, ha sikerélményeket él meg, a család visszaigazolása, elismerése, büszkesége és jelenléte nagyon fontos – ez üzemanyag, erőforrás a gyermeknek – figyelmeztet a pszichológus. – A tehetséges, sikeres gyermekek gyakran sok kételyt élnek meg, önbecsülésük a számukra fontos személyek elismerésének szoros függvénye. Így nagyon fontos, hogy a család elmenjen a versenyekre, jelen legyen az alkalmakon, és ünnepelje meg az eredményeket. Egy megfelelő időben elhangzó elismerő mondat többet jelenthet, mint akárhány kupa, díj, érem, oklevél. A szülők ugyanakkor gyakran maguk is versenyeznek szülőtársaikkal. A gyermek eredménye a szülő sikerének bizonyítéka lesz.”

Drukkolni, támogatni, okoskodni

Olykor nem könnyű eldönteni, mi az, amiben a gyerekünk mögött kell állni, és mi az, ami csak növeli az amúgy is magas elvárásokat vele szemben. Hogyan vegyen részt a család a gyerek felkészülésében és versenyzésében úgy, hogy ne legyen se sok, se kevés?

Oláh Zsuzsanna háromszoros Európa-bajnok asztaliteniszező a Statisztika PSC edzője, az egyesület a közelmúltban kapta meg „A hónap műhelye” elismerést. Az edzőt arról kérdeztem, mi az ideális távolság a család és az egyesület között. „Régen az volt jellemző, hogy a szülők háttérben maradtak, az edzők kíséretében busszal utaztunk, elképzelhetetlen volt, hogy a szülő beleszóljon a munkába. Ma viszont szeretnek az asztalhoz közel ülni – mi ezt nem szeretjük. 14–15 éves korig a gyerekek többsége a szülőnek vagy az edzőnek sportol, nem magának. Ha ott a szülő, akkor a gyerek játék közben a szülőre néz ki, nem a tanácsot adó edzőre. Engem versenyzőként az is zavart, ha két nagyon jó edző ült ott, mert elvonta a figyelmemet, nem tudtam koncentrálni. A szülő dolga az, hogy jöjjön oda, hozzon uzsonnát, vizet, mindent biztosítson, ami az edzéshez kell.” Kozma‑Vízkeleti Dániel szerint is a jelenlét, a bátorítás, a bizalom, az elismerés a fontos, ez segíti a gyermeket.

Az elvárás, a számonkérés, a második helyezettnek szóló lekicsinylés, az erőfeszítések tudomásul nem vétele vagy érvénytelenítése azonban korlátokat jelentenek.

A „Virtuózok” című vetélkedőműsor egy egész országban, sőt, azon túl is a tehetséges kis zenészekre irányította a figyelmet. Az előválógatón zsűriző Kohán István klarinétművész szerint mindig a hangszeres tanár felelőssége és kötelessége, hogy olyan tehetséges növendéket válasszon, aki alkalmas mentálisan is egy ilyen megmérettetésre. A több hónapos felkészülés alatt a szülőket és a növendéket is informálnia kell, hogy egy verseny, amely a TV-ben zajlik, miben más a szokásoshoz képest. „Azt a lelki támogatást, amit otthonról kap a gyerek, nem pótolhatja semmi. A szeretet, a mosoly és a sok törődés adhat csak biztonságot. Főleg, ha az a gyerek még nagyon fiatal. A szülőknek továbbjutás esetén heteken keresztül meg kell szervezni a gyerekek eljuttatását a verseny helyszínére, és ezalatt vigyázni kell rájuk. Anyagilag is megterhelheti a családot a versenyzés, ugyanis megfelelő fellépőruhát kell vásárolni, vidékiek esetén pedig útiköltség is felmerül.”

A klarinétművész azt tanácsolja, hogy nagyobb megmérettetés előtt a szülők bízzák gyermekükre a döntést, bemenjenek-e a fellépésükre nézőként, ne állítsanak fel plusz elvárásokat vele szemben, és biztosítsák őket szeretetükről sikerben és sikertelenségben egyaránt.

Ácsné Szily Éva hegedűtanár szerint „az egyik legnagyobb nehézség, hogy a gyerekeknek nagyon sok időt el kell ott tölteniük a stúdiófelvételen kívül, ezen sajnos nem lehet változtatni. Van, akivel sakkozni kellett, van, akinek rongylabdát hoztak vagy könyvet, zenét. De ha a szülők is elfáradtak és a kicsik felpörögtek, elkélt a segítség. A Virtuózok harmadik versenyén már gyermekpszichológust is foglalkoztattak, aki nagyon jól érzékelte, amikor már én is elfáradok, és a gyerek is kezd türelmetlen lenni, és olyankor sokat segített. A felkészítés folyamatában a tanárnak van a legnagyobb szerepe, de a verseny utáni beszélgetésnél ismét a szülő és a gyermek kommunikációja a legfontosabb, ezen belül is talán az első mondat, amely akkor elhagyja a szülő száját.”

Siker és kudarc

Az egyik legnagyobb mérföldkő a versenyzők életében az eredmény, pontosabban az, ahogyan a sikert vagy kudarcot feldolgozzák. Hogyan segíthet ebben a felnőtt?

A zenetanárnő például alaposan előkészíti kis zenészeit. „Tudatosítania kell a gyerekben, hogy »te sokat dolgoztál, ügyes vagy, de itt mindenki ügyes. A zsűri azt értékeli, hogy azon a napon éppen hogy játszol. Nem biztos, hogy az lesz a legjobb előadásod, de attól még jó vagy, és minden verseny a következő versenyre készít föl.« A kiemelkedő tehetségek szeretik megmérettetni magukat, emiatt általában úgy jönnek le a színpadról, hogy jól érezték magukat. Ha az eredmény csalódást okoz, akkor is rögtön azt kérdezik, mikor lesz a következő megmérettetés. Siker esetén is az én feladatom, milyen helyzetbe engedem bele a gyereket. Nemrég egy riporter megkérdezte, nem félek-e attól, hogy egy gyerek »nagyon elszáll«. Erre állandóan figyelnem kell, sokszor beszélünk erről a zongorakísérő kolléganőmmel is, de csak a szülővel együtt tudok segíteni.

Tehetséges gyerek mellé tehetséges tanár és tehetséges szülő kell. Utóbbi alatt azt értem, ha képes a tanár őszintén beszélni, és féken tudja tartani a gyereket, ha nagyon magasan akar repülni. De tapasztalatom szerint inkább a szülők akarnak túl magasan repülni.

Ők azok, akik megkérdezik tőlem: mégis, milyen a gyerekem a többiekhez képest? Kudarc esetén azt kell tudni, hogy ha nincsenek negatív visszajelzések, nincs miből továbblépni.”

„Ritkán fordul elő, hogy valakinek minden sikerül – fogalmaz Oláh Zsuzsanna edző. – A sportban a fejlődés nem egyirányú fölfelé vezető út. Hullámokkal, megtorpanásokkal teli vonal. Ha növekszik egy gyerek, megváltozik a koordinációja. Ha fizikailag fejlődik, lehet, hogy a mentális fejlődés ezt nem követi azonnal. Akkor majd a következő versenyen összeérnek a dolgok. Van, akit szorosan kell fogni, van, akinek többet kell edzeni. Van, aki nem válogatott, és mégis küzd a maga versenyein, másnak elsőre nagyobb tehetsége van a sportághoz, de nincs kitartása. Ennyi év után úgy érzem, hogy a tehetség nemcsak azt jelenti, hogy valakinek jó a mozgása vagy a keze, hanem azt is, hogy kitartó. Előrébb jutnak azok, akik szorgalmasak, és alázatosan, komolyan dolgoznak. A pozitív hozzáállásra próbálom megtanítani őket. Azt szoktam mondani nekik, hogy ha egy szőlőfürtből mindig a legjobb szemet eszed meg, akkor egy jó szőlőt ettél; ha mindig a legrosszabbat, akkor egy rosszat, pedig ugyanazt a fürtöt etted.”

Kozma‑Vízkeleti Dániel arra figyelmeztet, hogy ha az eredményeket külső tényezőknek tulajdonítják – „szerencséd volt”, „rosszindulatúan ítélt a bíró”, „nem volt megfelelő az időjárás” – a gyermek gondolkodását afelé terelik, hogy ne magában, hanem másokban keresse sikerei és kudarcai kulcsát – holott tehetségének kibontakoztatásához szüksége lesz arra, hogy saját élete aktív alakítójának lássa magát. „A gyermek megérzi, ha hiszünk benne – ezáltal ő is hinni tud magában.”

Kié a siker?

Egy ismert, sikeres versenyző édesapja – aki egyben a bajnok tanára is volt – sok évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy ő akárkiből világklasszist nevelt volna. Ez hogyan hat egy gyerek önértékelésére? – kérdezem a családterapeutát.

„Az »emberanyagnak« tekintett és nevezett személy hajlamos lesz saját magát is annak tekinteni. A sikert együtt hozzuk létre. Ki-ki megteszi a saját látványos vagy kevésbé látványos erőfeszítését, így hozzájárul az eredményhez.

Anyu a szendvicseivel, apu az edzésre hordással és szigorával, a tesó azzal, hogy békén hagy edzés közben, vagy éppen fut velem, a nagyi a dicsérő szavaival, a tanár a szakértelmével. Fontos, hogy ki-ki kifejezhesse saját büszkeségét, ám az is fontos, hogy ezt hozzájárulásnak, és ne egyedüli teljesítménynek lássuk. A gyermek nem a »miénk«.

Ácsné Szily Éva számára sok tanulsággal járt a Virtuózok azzal kapcsolatban is, hogyan érdemes a sikeres virtuózokat jól segíteni tovább. „Nemcsak a mamával kellene megbeszélni, hogy egy 8–9 éves megy-e újévi koncertre, hanem a tanárával is, hogy egyáltalán van-e a repertoárjában olyan darab, amit el tud játszani. Egy ekkora gyereknek nem az a dolga, hogy az ifjúsági olimpia megnyitóján cuki kisfiúként ott legyen dekorációnak. Hogy a 18 éves mire használja a sikert, az már a saját döntése, ő meg is tudja ítélni. Sokszor a jutalmazási rendszer is ludas abban, hogy a gyerek »elszáll«.

Nem egymillió forintot kellene adni a győztesnek, hanem olyan lehetőséget, hogy külföldi kurzusokra mehessen. Van tanítványom, akinek annak idején én kerestem svájci támogatást, hiszen az édesanyja hetvenezres rokkantnyugdíjából élnek, de azzal, hogy most kap jutalomként havonta egy nagyobb összeget, bevitték egy olyan világba, ami nem a realitás.

Egy világhírű előadóművész felajánlotta, hogy fizeti neki bárhol az egyetemi tanulmányát, de ő nem mondta meg, hogy húszévesen még nem érettségizett le, mert sokkal jobban érdekelte a lakkcipője márkája meg az, hogy melyik szállodában lakjon a fellépésen. A pénzzel csak azt lehet segíteni, akinek a szülei tudják, hogy a sikert hogyan lehet a jövőbe befektetni.”

Versenydrukk és megtorpanás

„Az életkori sajátosságoknak megfelelő krízisekre a tehetséges gyerekeknél is számíthatunk. Ők bizonyos területeken – pl. felelősségvállalás, időbeosztás, terhelhetőség –meghaladják életkorukat, más területeken pedig – kapcsolatok, érzelmi fejlődés, autonómia kialakítása – lemaradnak kortársaik fejlődési ütemétől. Ezért a legkiválóbb csodagyerek esetében is fontosnak tartom, hogy rendszeresen élhessen saját életfeladatának megfelelő életet is – például mindennap egy órát, vagy minden héten egy délután erejéig” – javasolja a családterapeuta. Oláh Zsuzsanna szerint a sportolók esetében akkor jön az első nagyobb probléma, amikor valaki válogatott lesz, és kiderül, hogy a napi két edzés már az iskola rovására mehet. Ilyenkor a sportiskolák jelenthetnek megoldást. Arra a kérdésre, hogy az ő gyerekkorában mi volt a legnehezebb, az asztaliteniszező ezt válaszolja: „Mindig megfelelni. A klubban, a válogatottban. Ha kikaptam, akkor az újság már címlapon hozta, ezért nem lehetett nem nyerni. Ehhez nehéz hozzászokni, abba is akartam hagyni. Akkor édesapám és az edzőm megkérdezte, van-e valami az életben, amiben Európában a hatodik, Magyarországon meg a legjobb vagyok. Mondtam, hogy az asztalitenisz. »Akkor miért akarod abbahagyni?« Ez hatott.”

Faludi Viki tanácsadó szakpszichológust és sportkonzultánst arról kérdeztem, mi lehet az oka, ha egy gyerek egyszer csak nem akar versenyre menni, vagy ott sokkal rosszabbul teljesít, mint az edzésen.

„Az ok többnyire a teljesítményszorongás, amely fokozódik, ha megmérettetési kényszer nehezedik a gyerekre – feleli a szakember. – Megfelelés az edzőnek, a szülőnek, a kitűzött célnak, ami a saját elvárásaihoz mérten lehet extrém magas is. Mindezt befolyásolja, hogy a sportoló milyen képességekkel rendelkezik, és a versenyt mekkora kihívásnak tekinti, de függ a motivációtól, az önértékeléstől is. Nagyon sokféle tünet árulkodhat arról, ha a verseny túlságosan megterhelő.

Versenyhelyzetben természetesek a fokozott szimpatikus reakciók, de ezek mértéke már árulkodó lehet: kézremegés, izzadás, magas pulzus, hasmenés, gyomorgörcs, nyelési nehézségek, bármilyen más érzelmi stressztünet: agresszió, sírás stb. Ha kimondja, hogy fél, ha túlzott fáradtságot mutat, ezek mind beszédes tünetek.

Érdemes az okokat feltárni, és akkor próbálkozni a versenyzéssel, ha a gyerek ennek csökkentése után szeretni kezdi a versenyhelyzetet. Erőltetni semmiképpen nem érdemes, abban viszont feltétlenül segíteni kell neki, hogy kiderítsük, mi az oka ennek, és a megoldásban is támogatnunk kell. Ha versenyszerűen sportol, és szeretne tartós eredményeket, akkor mindenképpen forduljunk sportpszichológushoz. Jellemzően akkor keresik fel a szülők gyermekükkel a pszichológust, ha a versenyhelyzetek kezelésében valamilyen probléma adódik, de sok gyerekkel foglalkozom preventív jelleggel is: a megküzdési technikák elsajátítása, az önbizalomnövelés, az önismeret különösen fontos lehet azoknak a gyerekeknek, akik már gyerekkorukban ki vannak téve a versenyek stresszfaktorainak. De érdemes észben tartani, hogy a szülő–gyerek–edző hármas működése akkor lesz ideális, ha mindhárom szereplő a gyerek érdekében akar változtatni.”

A tehetséges gyereken túl

A kis versenyzőkre sok figyelem hárul, de sokszor nem egykék. Hogyan neveljük a tehetséges gyerek mellett az „átlagos” testvéreket?

„Ha átlagosnak neveljük őket, átlagosak lesznek – javít ki Kozma‑Vízkeleti Dániel. – Ha viszont a mi szemünk tükrében meglátják saját különlegességüket, akkor ők is tehetségesek lesznek valamiben.

Meglehet, olyanban, amiért nem kapnak díjat, oklevelet – ám a tőlünk kapott elismerés egész életre lendületet adó üzemanyag lehet a számukra. És az egyik legfontosabb: gyermekeink között ne élezzük a versenyt, ami a figyelmünkért folyik!”

Végül elérkezik az az idő is, amikor hosszú évek után egyszer csak már nincs szükség a szülőre mentorként. A családterapeuta szerint „ha én voltam a MINDEN a gyermekem számára, nehéz lesz ebből engedni. Ha viszont megelégedtünk azzal, hogy »elég jó« szülőként támogattuk, mintákat és példát adtunk, biztatást és energiát biztosítottunk számára, azzal a magunk számára is megkönnyítjük a leválást, amikor az majd a gyermekünk természetes életfeladata lesz. A tehetséges gyermekek számára a szülő mint mentor megjelenése csak egy a számos más szülői szerep közül.”

A történet

Történetünk, az „Utazók” című film hősei hétköznapi emberek, akik valami egészen rendkívüli dologra vállalkoztak. Egyenesen fejest ugrottak az ismeretlenbe azért, hogy a szó szoros értelmében kezdjék újra az életüket. Egy teljesen új világba tartanak 5000 másik emberrel együtt az Avalon nevű űrhajón, és az út 120 évig tart. Annak érdekében, hogy az utasok túléljék ezt az intergalaktikus űrutazást, minden egyes ember egy speciális ágykamrában fekszik hibernált állapotban, így a testük egyáltalán nem öregszik, és olyan, mintha csak elszundítottak volna. Jelen esetben a szunyókálás azonban több mint egy évszázadig elhúzódik. Az eredeti tervek szerint az űrhajó robotpilótával üzemel, és az utasokat csak négy hónappal a célba érés előtt ébreszti fel a rendszer, ám az ilyen kalandoknak éppen az a lényege, hogy mindig váratlan fordulat következik be.

Jim (Chris Pratt) egyszer csak ébren találja magát ezen az ultramodern, ám tökéletesen néma és üres monstrumon. Izgatottan várja, mikor bukkannak fel a társai, hogy megkezdjék utuk következő szakaszát, ám mindhiába, mert önmagán kívül egyetlen éber lélekkel sem találkozik. Rá kell jönnie, hogy porszem került a gépezetbe, és 90 évvel a tervezett időpont előtt sikerült felébrednie. Nem kellenek hozzá különösebben magas szintű matematikai képességek, hogy Jim ráébredjen, halálra van ítélve: így soha nem fog megérkezni az új világba, és élete hátralevő részét az űrben, egy acélmonstrum csillogó-villogó, zárt belsejében, magányosan fogja eltölteni.

Kezdeti reményvesztett állapotából az android-robot bártender Arthur (Michael Sheen) billenti ki, aki a pillanat megragadására ösztökéli Jimet. A férfi minden tőle telhetőt megtesz, mindeközben kiismeri az egész űrhajót, különösen annak egyik alvó utasát, Aurorát (Jennifer Lawrence).

Jim egy éven keresztül őrlődik egyedül, míg végül rászánja magát, és engedve a pillanatnyi önzésnek, felébreszti a nőt. Kétségbeesett idők kétségbeesett tettekre sarkallnak, tartja a régi mondás. Aurora azt hiszi, ő is egy meghibásodás következtében ébredt fel.

Önzés vagy szeretet?

Kezdetét veszi hát a két ember nem mindennapi kalandja, amely sok kérdést felvethet bennünk. Az ember társas lény, és a kiközösítettség érzése, valamint a társaktól való elszigetelődés negatívan befolyásolja mind az egészségünket, mind pedig a hangulati állapotunkat, és korai halálhoz is vezethet. De volt-e joga Jimnek ilyen módon meghatározni, és ha úgy tetszik, elvenni egy másik ember életét? Morális kérdés egy olyan témáról, amely több mint valószínű, soha nem fog megtörténni jelen sorok egyetlen olvasójával sem. Mégis szeretünk eltöprengeni az ilyen és ehhez hasonló kérdéseken, kényelmes ezekről vitázni, hiszen kellő mértékben távolinak, elképzelhetetlennek tűnik a szituáció, nem rólunk szól, így bátran véleményt nyilváníthatunk.

Valójában azonban igencsak húsba vágó kérdéseket boncolgat a film, hiszen a párkapcsolatokban élők zöme szembesül a kínzó kétellyel: ellentétes érdekek esetén kinek a vágyait vegyük figyelembe, ráerőltethetjük-e a másikra az akaratunkat, manipulálhatjuk-e a másikat a céljaink elérése érdekében, kisajátíthatjuk-e a másik embert? Lehet-e egyensúlyba hozni két embert?

Persze jelen történetünk csupán a képzelet szüleménye, amolyan 21. századi mese. A régi mesék főhősei is felébresztették az üvegkoporsóban fekvő lányokat, de ezzel életre hívták őket. Jim ébresztése azonban a való élet helyett csupán egy acélba zárt életet ad a lánynak, elvéve ezzel Aurora jövőbeli lehetőségeit. A meséket gyakran vádolják azzal, hogy nincs mondanivalójuk a párkapcsolatok valódi nehézségeiről, hiszen véget érnek, amint a szereplők egymásra találnak. Verena Kast, svájci pszichoterapeuta szerint ez nem így van, hiszen egymás megtalálása nem csupán egy meghatározott pillanat eredménye, sokkal inkább folyamat, amelynek ismétlődnie kell, hogy a férj és a feleség közös erővel legyűrhessék a párkapcsolatok különböző fázisaiban óhatatlanul is felbukkanó elidegenedés érzését, s újra és újra egymásra találjanak.

Mivel a boldog menyegző és a hetedhét országra szóló lakodalom nem éppen az a befejezés, amelyet a saját házasságainknak szánunk, így érdemes az egymásra találásra egy olyan lehetőségként tekintenünk, amelyhez bármely párkapcsolati szakaszban folyamodhatunk.

Auróra és Jim között valódi kapcsolat a nő döntése hiányában nem tud kialakulni, hiszen az ébredést a férfi egyedül kezdeményezte, s az azt megelőző egy év bőven elegendő idő volt számára, hogy a lány szépségét lesve, a leírt gondolatain ábrándozva egy olyan képet alakítson ki róla, amelynek a valósághoz nem sok köze van.

Mese habbal, mondhatjuk, de tényleg olyan ritka ez a való életben? Bizony, olykor megesik, hogy amikor felfigyelünk a másik emberre, ahelyett, hogy minél alaposabban igyekeznénk megismerni őt, a fantáziánk segítségével próbáljuk felépíteni a másik személyiségét. Igen veszélyes út ez, hiszen így a másik valójában rejtve marad, s elmarad az önfelismerés élménye is, amikor a másik szemében felfedezzük saját magunkat, s ez erővel és önbizalommal tölt el bennünket, és építi magát a kapcsolatot is. Bár a film mindezt összecsapja, és leönti egy nagy adag cukorsziruppal, de végeredményben a fentiek miatt a szereplőinknek kell a külön töltött idő, az egyedüllét, hogy visszaadják egymás szabadságát, hogy aztán éretten, immár a másik tökéletlenségének tudatában, a másik birtoklása nélkül szabadon dönthessenek egymás mellett. Valódi elköteleződés és életközösség csak így jöhet létre. Allport szavaival élve: „A meghittségnek (…) feltétele, hogy ne legyünk terhére másoknak, ne gátoljunk másokat, ne szűkítsük le más emberek mozgásterét a saját identitásunk keresésében.”

Együttes erővel

Jim és Aurora nehéz helyzetben sodródnak a világűrben, s életbevágóan fontos a kérdés: ketten vajon többre lesznek képesek, könnyebben felülkerekednek a rájuk leselkedő veszélyen? Ki tudnak lábalni szorult helyzetükből?

„Az egész több, mint a részek összessége.” – állítja a Gestalt-pszichológia. A szinergia, vagyis az eredményes együtthatás elve ugyanezt írja le, amikor a dolgok vagy emberek, egy csapat, egy baráti pár, egy házaspár együtt sokkal többre lesznek képesek, mint amire külön-külön lettek volna.

A többletenergia létrejöttének azonban feltételei is vannak. Szükséges, hogy a pár tagjai képesek legyenek kommunikálni egymással, egy közös cél felé, közös irányba haladjanak, de közben felismerjék az eltérő képességeiket, tehetségüket is, amelyek összeadódva járulhatnak hozzá a közös cél eléréséhez.

Gondolataink erejével

Anélkül hogy a csattanót elárulnánk, annyi elmondható, hogy a film kiváló példa arra a fajta megküzdésre, amikor nem gyakorolunk teljes kontrollt egy kialakult helyzet felett, és nem áll módunkban megváltoztatni a körülményeinket. Ilyenkor a legjobb, amit tehetünk, hogy a helyzethez való hozzáállásunkat változtatjuk meg, és igyekszünk más szemszögből szemlélni az eseményeket – így tudjuk a legtöbbet kihozni az adott szituációból. Ehhez viszont szükségünk lehet a társas támogatásra, illetve minden olyan erőforrásunkra, ami támogatóan hat ránk.  

Milyen lelki problémák esetében hatékony a pszichoterápia?

A depresszió, szorongásos zavarok (pl. pánikzavar, fóbiák), kényszerbetegség, evészavarok esetében a pszichoterápia hatékonyságát tudományosan bebizonyították: a változás megfelelő diagnosztikus módszerekkel, például funkcionális MRI-vel is kimutatható.

„Az osztálytársaim kiközösítenek, a Facebookon sem szállnak le rólam. Piszkálnak, és nem tudok mit tenni ellene. Legszívesebben ki sem lépek a szobám ajtaján.” (Dalma, 16 éves)

„Kiszámíthatatlan rosszullétek jönnek rám, nem kapok levegőt, félek, hogy szívrohamot kapok az utcán, és senki sem fog segíteni rajtam.” (Gyula, 47 éves)

Bár egyes pszichiátriai betegségeket gyógyszerrel is lehet kezelni, ami egyszerűbbnek és gyorsabbnak tűnik, viszont az antidepresszáns és szorongáscsökkentő szereknek mellékhatásaik lehetnek, utóbbiakhoz könnyű hozzászokni.

„Egyre nehezebben indulok el otthonról reggelente. Újra és újra ellenőriznem kell, hogy elzártam-e a gázcsapot, és kihúztam-e az összes dugót a konnektorokból. Még az utcáról is vissza kell lépnem, mert elbizonytalanodom, valóban megtettem-e minden óvintézkedést.” (Lajos, 31 éves)

„A szüleim nem hagynak békén, mert szerintük túl sokat fogytam az utóbbi időben. Igaz, leadtam pár kilót, de még így is dagadt vagyok. Szóval, odafigyelek az étkezésemre, és naponta edzem néhány órát.” (Kíra, 13 éves, 39 kg)

A kognitív viselkedésterápiák 10-20 ülésben is hatékonyak lehetnek, és a beteget tartósan óvják a visszaeséssel szemben, hiszen az elsajátított megküzdési stratégiák, viselkedéses technikák a jövőbeni problémás helyzetekben is alkalmazhatóak.

A személyiségzavar – vagyis a normálistól eltérő személyiségfejlődés következtében kialakult karakter – megváltoztatása hosszabb pszichoterápiát igényel, de hatására javul a narcisztikus, borderline, sőt, akár az antiszociális zavar is. Az ilyen típusú kórképek gyógyszerrel nem befolyásolhatóak, leginkább a hosszú távú, mély-pszichoterápiák hatékonyak.

„Azért vágom magam, mert segít levezetni a feszültséget. Tehetetlen vagyok, szeretnék kiszállni ebből az egészből, de nem bírok. Amikor ennyire üresnek érzem az életem, csak a pia vagy a cucc segít valameddig. Mindig ugyanúgy mennek tönkre a kapcsolataim, rettegek, hogy végül egyedül maradok.” (Luca, 25 éves)

A dinamikusan orientált egyéni terápiák során a terapeuta és a páciens kapcsolatán keresztül átírhatóvá válnak a súlyos traumák lenyomatai és a fejlődési zavart okozó élmények. A sématerápia a korai gyermekkorban beépült, a világra, jövőre, másik emberre, és önmagunkra irányuló diszfunkcionális sémák korrigálását célozza.

Egészséges emberek élethelyzeti krízis, életvezetési nehézségek esetén is részt vehetnek pszichoterápiás kezelésen.

„A férjem hűtlensége nagyon megviselte a családot. Őrlődöm, mit tegyek, elváljak, vagy helyre lehet még hozni a kapcsolatunkat? Elvesztettem a bizalmam benne, talán többé nem leszek képes együtt élni vele. Próbálok helyt állni a munkahelyemen és otthon, de lassan minden erőtartalékomat felélem.” (Andrea, 42 éves)

Az idejében megkezdett párterápia családmentő lehet. Bár komoly lelki befektetés árán, akár a megcsalás ténye is feldolgozható, és a pár elmélyültebb intimitással folytathatja közös életét. A családterápia válás esetén a szakítás következményeinek mérséklésében és a családi rendszer újraépítésében is segítséget nyújthat, ami különösen fontos gyermekeink lelki épségének védelme miatt.

Önismeretünk fejlesztése vagy a mindennapi stresszkezelés érdekében hasznosak lehetnek különféle csoportterápiák, mint például a pszichodráma vagy számos relaxációs technika.

Lelki egészségünk védelme, a sérülések gyógyítása meghatározó mind az egyén, mind a társadalom jóléte szempontjából!

– Kapott olyan visszajelzéseket, hogy a nézők saját családi történetei erősen rezonáltak a film eseményeire?

– Az eddigi vetítések valóban azt mutatják, hogy valamit mindenkiben megmozgat. Szerintem ennyire érzelmes filmet még nem csináltam, mindig is a női és a gyereksorsok érdekeltek, fontos számomra a szenvedés ábrázolása, de a szentimentalizmust nem szeretem.

– Az Északi fény keletkezésének története akár egy Mészáros Márta-film sztorija is lehetne. A hírek szerint sok nyomozás, beszélgetés előzte meg.

– Négy évvel ezelőtt a BBC History című folyóiratban olvastam egy interjút a bécsi szociológusnővel, Barbara Stelzl-Marx-szal, aki az életét annak szentelte, hogy a háborús gyerekek szüleit felkutassa. Egy intézetet is létrehoztak Grazban, hogy a láthatatlan generációnak segítsen, amely nem ismeri a gyökereit, akik elől eltitkolták, hogy ki az apjuk.

– Ennek az intézetnek a kiállítása jelenik meg pár percre a filmben is?

– Igen, és Barbara Moszkvában még KGB-iratokhoz is hozzájutott. Csak az osztrák érintettekkel foglalkoztak, de a második világháború után sok gyerek maradt Európában, akik többnyire erőszakból, máskor a helyi nők és a megszálló hadsereg katonái közt szövődött szerelemből születtek, és származásukat szégyenből vagy félelemből eltitkolták. Először egy osztrákokról szóló dokumentumfilmet készítettünk, és így sok szép és sok nagyon csúnya drámai történetet megismertem. Ma Európában többszázezer „háborús gyerek” él: orosz, amerikai, angol, francia, német, lengyel katonák gyerekei. Magyarország a szovjet megszállás alatt hasonló traumákon ment keresztül, de a magyar „háborús gyerekek” kutatása még el sem kezdődött. Pataki Évával és Jancsó Zoltánnal írni kezdtük az Aurora Borealis forgatókönyvét. Az alaptörténet a négyhatalmi megszállás alatt lévő Bécsben játszódik, a háború után. Főhősként kezdettől fogva Törőcsik Mari volt a szemem előtt, rá írtuk a szerepet. Mindig jóban voltunk vele, de amióta beteg, még többet járok hozzá, sokat beszélgetünk. Mindig nagy színésznőnek tartottam, de a kómából való visszajövetele után felerősödtek a nagyszerű emberi tulajdonságai is. A filmbeli Mária is kómában fekszik élet és halál közt, miközben a lánya kutatni kezdi a múltat.

– És van egy unokája, aki érdeklődéssel, de már félelem nélkül fordul a múlt felé. Részben ő az, aki az anyját arra készteti, hogy elkezdje a kutatást. Jellemző ez a másfajta hozzáállás a traumát feldolgozó első és második generációra?

– A filmbeli anya és fia között nagyon nyitott a viszony, nem olyan, mint anya és lánya között. Az unoka, amikor rájön, hogy itt több titok van, okosan és nem drámaian közelít hozzá. Jó a viszonya a nagyanyjával is, bölcsen kérdez, nem tesz szemrehányást. Azt tapasztalom, hogy nagyon sok család azért megy tönkre, mert a gyerekek haragszanak a szülőkre, amiért nem mondanak nekik igazat szégyenérzetük és félelmeik miatt. Magyarországon kevésbé megbocsátók az emberek, ezért gyakori, hogy a szülők nem mondanak igazat a gyerekeiknek. A statisztikák is alátámasztják, hogy például a lengyelekhez képest sok a válás, nem igazán jók a rokoni kapcsolatok, a családon belüli hazugságok nagyon rosszat tesznek a családnak. Nemcsak azért, mert a lengyelek mint szlávok érzelmesebbek, hanem mert nagyon hívők, és a vallás jót tesz családi kapcsolatoknak. Erős az anyakultuszuk, tisztelik a nagymamákat, szeretik az öregeket. Én Magyarországon úgy látom, hogy a fiatalok viszolyognak az öregektől, ellépnek mellőlük, nem adják át nekik a helyet. Van valami belső feszültség bennük. Egész életemben dolgoztam, mégis felneveltem három gyereket, kilenc unokám van, akikkel van időm törődni. A lelkekkel van a gond, és szerintem ehhez köze van annak, hogy nem őszinték a szülők.

– Hisz Istenben?

– Nézd, én húsz évig éltem Lengyelországban, a párom családja egyszerű falusi, hívő család volt. Az apámat kivégezték, anyám belehalt ebbe, tízévesen senkim sem volt, és amikor Jan Nowickivel találkoztam, nagyon nagy hatással volt rám az ő csupa szeretet nővére és édesanyja. Szép és kedves család volt. Komolyan vették a vallást, karácsonykor 13 tányér volt az asztalon, az egyik Jézust várta. Nemcsak kicsomagolták az ajándékot, hanem elmesélték, mitől boldogok vagy boldogtalanok. Én egy lengyel falusi templomban hallottam először Katyńról, együtt imádkoztunk az áldozatokért, pedig ott is szocializmus volt akkor. Ez a nyitottság nagyon hatott rám, bár nem vagyok vallásos. De hit van bennem. Gyerekkoromban család nélkül nőttem föl, ezért gondolatilag és érzelmileg mindig együtt éltem a szüleimmel. Ez hit nélkül nem megy.

– A film operatőre, Piotr Sobociński Jr. is lengyel. Őt miért választotta?

– A nagyapja, Witold Sobociński, többek között Andrzej Wajda és Polanski operatőre volt, az apjával, Piotrral együtt forgattuk A hetedik szobát. Ez Edith Steinről, hitről, zsidókról és kármelitákról szólt. A magyarok nem is nézték, de neki kedvenc filmje volt. Amikor Amerikába ment dolgozni, ezt vitte megmutatni a producernek, aki lejátszotta Mel Gibsonnak. Az én főszereplőm volt A hetedik szobában Maia Morgenstern, onnan választotta ki A passióba. Gibson akkor nekem is írt pár sort, hogy köszöni ezt a filmet. A Naplókkal szerencsém volt, mert a rendszerváltáskor kicsit jobban érdekelte a közönséget a múlt.

De visszatérve az operatőrre, egyszer egy varsói olasz vendéglőben úgy láttam messziről, mintha Piotr állna az ajtóban, aki akkor már nem élt. A fia volt, elmesélte, hogy ő is operatőrnek tanul. Felírtam a számát, és mondtam neki, ha legközelebb filmet csinálok, ő lesz az operatőröm.

– A forgatókönyvíró- és operatőrválasztásból úgy tűnik, a szakmában is fontos az Ön számára a családi hagyomány.

– Fontos. Nagyon figyeltünk a gyerekeinkre is, majdnem mindegyik foglalkozott filmmel, a lányom, mondjuk, keramikus, de sok ruhát készített nekem is és az apja filmjeihez is. Nyika nagyon jó operatőr, Zoli jól ír, nálunk mindenki kultúrával foglalkozik, nincs a családban üzletember. Miklós imádta az unokáit, jobb nagyapa volt, mint apa. Annak idején sokat utazott, de az unokáival már nagyokat beszélgetett, rengeteget olvasott nekik. Nagyon hiányzik az unokáinak.

– És hogy választotta ki a szerepre Mária fiatalkori alakítóját, Törőcsik Franciskát?

– Már minden szép, fiatal színésznőt végignéztünk, azt hittük, hogy nem találunk senkit, amikor ő bejött, beszéltünk pár szót, ránéztem, azt hiszem, még megkértem, hogy vegyen egy kispárnát kézbe, mintha a gyereke lenne. Szinte azonnal tudtam, hogy ő az, tehetséges színésznő, csak úgy árad belőle a különlegesség, nagyon szorgalmas, összeszedett, figyelmes, szeretem az ilyeneket.

– A korábbi filmjeit meg se nézte?

– Dehogy néztem! Ez az egyik képességem, szinte soha nem tévedek színészben.

– És Tóth Ildikó?

– Ildikó is csodálatos és szerény színésznő. Amikor Mariska (Törőcsik Mari) jeleneteit forgattuk, akinek betegsége ellenére hosszasan kellett egy hideg parasztházban ülnie, minden körülötte forgott, ő meg elég nehezen viselte a hideget, a kényelmetlenséget. Ildikó félt is kicsit a nagyjelenetektől, amelyekben sokat vannak kettesben. Mari az egyik jelenetnél, mint aki nem is veszi észre Ildikót, rám nézett, és azt mondta:  „Te, Mészáros, igazad volt, ez egy nagy színésznő.”

– Ebben a parasztházban kerül napvilágra a titok. Hol múltbéli filmjelenettel, hol egy-egy kegyetlen mondattal – ahogy a legjobban üt. Mindez eleve így volt a forgatókönyvben?

– Nem, ezek ott születtek. A forgatókönyvnél számomra az a fontos, hogy jó legyen a struktúrája, és ne legyenek a párbeszédek ostobák. Ildikó és Mari is mindent tudnak magukról, egy-egy szót nagyon jól változtattak meg, a legnehezebb jelenetekben hátborzongatóan játszottak, jól mozogtak, jól kommunikáltak egymással. És ez a délutántól hajnalig tartó titokfejtő jelenet elképesztő fény- és térjátékkal van felerősítve.  

Mészáros Márta az Örökbefogadás (Arany Medve, Berlinale 1975), a Kilenc hónap (FIPRESCI-díj, Cannes 1977) és a Napló gyermekeimnek (Zsűri különdíja, Cannes 1984) Kossuth-díjas és Balázs Béla-díjas forgatókönyvíró-rendezője. 2011–ben megkapta a Magyar Filmkritikusok Életműdíját, 2013‑ban a Prima Primissima-díjat, 2016‑ban pedig a Pulai Nemzetközi Filmfesztivál életműdíját, az Arany Arénát. 2017 óta az Oscar‑díjakról döntő amerikai filmakadémia tagja.

– Mikor születik meg a halál fogalma, és hogyan alakul egy gyerek fejlődése során?

– A kisgyerek sokáig nem fogja föl a halált, de azt, hogy valaki távozik a környezetéből, és hiányzik, igen. A kötődés erősségének megfelelően különböző mértékben már a csecsemő is gyászolhat, és ennek jeleit is adja hangos panasszal vagy azzal, hogy melankolikussá válik. A gyászreakciók tehát előbb léteznek, mint a halálfogalom. Ez utóbbi óvodáskorban jelenik meg először. Hall róla a mesékben, az óvodában, végignézi a hörcsöge agóniáját, vagy lát egy elütött galambot, és felteszi a kérdést: „Mi az, hogy meghalt?” Kezd szembesülni vele, hogy az élet véges. „Egy ideig nem voltam, aztán lettem, és megint nem leszek.” Egész könnyen megbirkózik ezzel, ha felteheti a kérdéseit, ha beszélhet róla.

A visszafordíthatatlanság fogalma viszont lassabban alakul ki, körülbelül kisiskolás kor végére. Ezért hallhatunk ilyen mondatokat, hogy: „Oké, meghalt a nagymama, de mikor jön már vissza?!”

Az óvodás gyakran megszemélyesíti a halált, ami a mesékben is tetten érhető. A halál mint kaszás, konkrét személyként jelenik meg, akire lehet haragudni, akivel lehet harcolni. Iskoláskorban már megvan az igény és a tudás is ahhoz, hogy reálisabb képet fessen a halálról. Felfogja, hogy visszafordíthatatlan, tisztában van a biológiai értelmével, intellektuálisan közelíti meg a kérdést. Az ovisok sokkal érzelmesebbek. Ezért a halálfélelem és a szülők iránti aggodalom rájuk jellemzőbb.

– Hogyan érdemes mindezt szülőként kezelni?

– A beszélgetés a legjobb, amivel megnyugtathatjuk a gyermeket. Kérdezzük meg, mit tud a halálról. Miért fél tőle, miért olyan ijesztő? El lehet magyarázni, hogy a halál nem mindig szenvedéssel teli. Az sem biztos, hogy ami nekünk kívülről olyan szörnyűnek tűnik, azt a távozó személy is úgy éli meg. Soha ne ígérjük meg a gyereknek, hogy mi nem fogunk meghalni, hiszen nem tudjuk betartani, és a gyerek emlékezni fog rá. Mindenképpen jó, ha szimbólumokat használunk rajzban, mesében, játékban.

Sok gyerekkönyv is létezik már, amelyek a témában segítségünkre lehetnek. Azt, hogy nap süt-e vagy eső esik, nem tudjuk befolyásolni. Valahogy így van ez a halállal is. Nem tudjuk befolyásolni, de el lehet fogadni. A szülők mintát mutatnak. Ha a szülő retteg a haláltól, nem fog tudni erről beszélni. Akkor először neki lesz szüksége önismereti munkára.

– Vannak abszolút melléfogások, amiket kerülnünk kéne a témával kapcsolatban?

– Rémisztgetni nem szabad a halállal, és naturális részletekbe sem kell beavatni. Ugyanakkor eltagadni sem szabad a halált, vagyis az „elaludt”, „elutazott”, „kórházban van” nem jó megoldás. Közeli hozzátartozó temetésére érdemes elvinni a kisgyermeket, de előtte fel kell készíteni rá, hogy mi fog történni. Elmondjuk neki, hogy sokan szomorúak leszünk, hiszen ilyenkor búcsúzunk. Ugyanakkor az a test már nem a nagymama, ebben ő már nincs benne, olyan, mint a kígyó levedlett bőre vagy a hernyó levedlett bábja. Ha ezt a kisgyerek megérti, nem fog megijedni attól, hogy betesszük a föld alá. Miért tesszük oda? Mert a természet részei vagyunk. Az elhullott levél is bekerül a földbe. Kegyelettel elbúcsúzunk a testtől is, de ez nem azonos a nagymamával, hisz az élő nagymamával ezt nem tennénk.

– Azzal, hogy különbséget teszünk a test és a nagymama között, óhatatlanul spirituális területre tévedünk…

– Ha a családban van egy kialakult világkép, akkor annak megfelelően lehet válaszokat adni. Ugyanakkor azt is el kell mondani, hogy nem mindenki gondolja ugyanazt. Az oviban, a barátjától lehet, hogy mást hall. Van, aki a mennyországban hisz, van, aki szerint csillagokká válunk, és van, aki szerint az emlékekben élünk tovább. Ha ezt tisztázzuk, nem zavarodik össze a többféle információ hallatán.

– Hogy történik egy kisgyerek gyászfeldolgozása, és mikor van szükség szakemberre?

– Minden gyerekkel kapcsolatos terápiás munka szimbólumokon keresztül történik rajzolással, játékkal, mozgással, gyerek-pszichodrámával. Tipikus szimbólum például a pillangó, aki ebből a nem túl szép földi életből, amit a báb jelöl, színes, légies lénnyé válik, ami a továbbélő lelket jelöli. Foglalkozni kell elkülönítve magával a halállal is. Meg lehet jeleníteni, el lehet játszani szerepként. A gyászfeldolgozásban kulcskérdés, hogy mit kezdek vele, el tudom-e fogadni, gyerekeknél éppúgy, mint a felnőttek esetében. A többi gyászhoz tartozó érzelmet: haragot, félelmet, szomorúságot is az említett eszközökkel dolgozzuk fel. A gyász nehéz, krízishelyzet, de nem feltétlenül igényel külső segítséget.

Ha egy gyereknek meghal egy közeli hozzátartozója, de van egy olyan megtartó közege, ahol ezzel tudnak mit kezdeni, nem feltétlenül fog összeomlani.

Jellemző a kisgyerekekre, hogy a gyász időről időre, hullámokban, mindig egy kicsit más aspektusban tér vissza. Lehet saját rítusokat alkalmazni, a nehéz időszakokra előre készülni. Nem kell például a karácsonyt végigsírni, de meg lehet jeleníteni a hiányzó családtagot valamilyen rá jellemző módon. Ha a nagymama mindig gyümölcskenyeret sütött, mostantól megsütjük mi.

A gyásznak egyébként nem annyira a megjelenési formáját, mint inkább a hosszát szokás kórosnak ítélni. Természetes, ha egy gyerek eleinte regresszíven viselkedik, például újra bepisil, vagy szomorú, sír, dühös. Lehet, hogy túl sokat eszik, vagy étvágytalan, túl sokat alszik, vagy alig valamit. Iskolásoknak a teljesítménye szokott romlani. Ezek átmenetileg elfogadható dolgok. Egy csonttörésnek is idő kell, míg beforr. Ha azonban hosszútávon sem tudunk ezekkel mit kezdeni, ha elakadás van, ha teljesen kontrollálhatatlanná válnak a tünetek, vagy hosszú hónapokig elhúzódnak, akkor érdemes szakemberhez fordulni.   

A saját haláltól való félelem tehát megjelenik óvodáskorban, és sosem múlik el teljesen. Vannak látens időszakok, és személyenként is változó, ki mennyire fél. A gyerek számára a legfontosabb, hogy legyenek fogódzói, kapjon magyarázatot, és el tudja fogadni az elmúlást mint a világ természetes jelenségét. Fontos, hogy a testnél többet jelent az ember. A test elmúlása nem jelent teljes elmúlást, megszűnést. Még ahol nincs kialakult hitvilág, ott is megtartja a távozót az emlékezet, a szeretet.

A cikk a Képmás magazin 2017. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Az utóbbi időben mintha növekvő figyelem kísérné a kórusokat. Erről tanúskodik az évről évre egyre sikeresebb Kórusok Éjszakája, Deák Kristóf „Mindenki” című Oscar-díjas kisfilmje vagy épp a TEDx előadásaid, amelyek sikerét a nézettségi adatok is ékesen bizonyítják.  Te, aki benne élsz a kórusban, hogy látod mindezt?

– Egyre erősebb az igény, főleg Budapesten, hogy a digitális kapcsolattartáson túl élőben is létrehozzunk közösen valamit. Alapvetően a bicikliző, környezettudatosan élő, kicsit „hippi” gondolkodású emberekre gondolok most. A Csíkszerda-próbák idején például elképesztő mennyiségű bringa parkol a környező utcákban. A természetesség, a szabadabb és elfogadóbb gondolkodás magával vonja az önmegismerés és önfejlesztés szándékát is. Valamit kezdeni a hangommal azt jelenti, hogy valamit felhozok magamból, közelebb kerülök magamhoz.

Elképesztően szép, hogy egy éven keresztül készülsz valamire azért, hogy aztán mindössze néhányszor előadd, aztán az egész eltűnjön a semmibe, még ha tudjuk is, hogy nem tűnik el, csak később nem lehet előkapni, mint egy nippet a vitrinből.

– Énekkaros élményeimet átgondolva eszembe jutott, hogy annak idején a kórus milyen fontos társadalmi szerepet töltött be, és a rendszerváltás után milyen rohamosan csökkent a jelentősége. Mi lehetett ennek az oka?

– Egy pillanatig sem szeretném visszasírni a régi időket, de tény, hogy a szocializmusnak nagy érdeme az a hozzáállás, miszerint a kultúra mindenkié. A gyárakban például sok helyen 7-től 8-ig nem kellett dolgoznia azoknak, akik kórusban énekeltek. Akkoriban mindenki Kodály-módszerrel tanított. Ez a fantasztikus metódus ugyanolyan veszélyes is, mint amennyire jó, mert közepesen tehetséges tanárok fantasztikus eredményeket tudnak ezzel az oktatási modellel elérni. Ennek köszönhetően akkoriban rutinná vált a kórusosdi, és ezért a rend­szerváltás után pillanatok alatt össze is omlott a kórusmozgalom. Onnantól kezdve ugyanis, hogy nem volt már fenntartója egy kórusnak, aki kifizette volna a karnagyot, az utazási költséget a különféle versenyekre, fellépésekre, az uniformist, sok kórus ellehetetlenült, az éneklők számára érdektelenné vált.

Napjainkban azonban a kórusok nagy része önfenntartó, és szerencsére egyre több olyan énekkar van, amelyik színtiszta meggyőződésből és tűzből énekel.

Mi, a Csíkszerdával szintén megteremtettünk egy olyan működési rendszert, ami lehetővé tette, hogy senkitől se függjünk. Így azt csinálhatjuk, amit akarunk. Az egy teljesen más minőség, ha valaki meggyőződésből énekel, és nem azért, mert azt mondták neki.

Kép

– Te magad a Kodály Intézet tanáraként rengeteget teszel ennek a módszernek a népszerűsítéséért, a munkád mellett folyamatosan utazol. Miként van jelen ez a módszer az életedben?

– Én magam is a Kodály-módszeren nőttem föl. Negyedikre már tudtam kottát olvasni, még ha a tanárnőnk nem is volt biztos a szolmizációban. Bármennyire is szerettem énekelni, tudtam, hogy nem lennék jó énekes, mivel nincs fantasztikus hangi kvalitásom.

A szólóéneklés különösebben soha nem is érdekelt, csak a közösen végzett dolgok, ráadásul elég gátlásos gyerek voltam. Ez a tulajdonságom viszont a közös éneklésnél teljesen elmúlt.

Talán nem meglepő, hogy soha nem volt kérdés számomra, mi legyen a hivatásom. A Zeneakadémián egyetemistaként viszont csak álmodoztam arról, hogy majd lesz egy saját kórusom. Ma már közel 500 fős énekkarom van, még ha kisebb csoportokba rendeződve is. A Kodály-módszernek és az általam kifejlesztett kórusimprovizációs technikának köszönhetően rengeteget utazom. Évente kétszer-háromszor Kínába, emellett Ausztráliába, Dél-Koreába, Németországba, Angliába, Olaszországba, Szlovákiába is rendszeresen hívnak előadásokat tartani. Az ingázás mindig is jelen volt az életemben: középiskolás koromtól kezdve tizenöt éven keresztül jártam minden hétvégén a szlovákiai magyar közösségekhez kórust vezetni. Ott jöttem rá, hogy az identitásban is mekkora szerepe van az éneklésnek.

– Honnan jött az ötlet, hogy operakórust alapíts az iskolában?

– Szerintem én vagyok a világ legönzőbb embere. Élvezni akarom azt, amit csinálok. Amikor tíz évvel ezelőtt a Kisképzőre kerültem, szakmai kihívásokra vágytam. Az opera mindig is érdekelt, csak az volt a problémám, hogy utáltam operába járni, mert nem szerettem azt a hangszínt, amelyen az énekesek énekeltek. Semmi természetesség nincs benne számomra. Van egy olyan művisége, ami nekem nem segít a történettel való azonosulásban. Ez persze szükségszerűségből alakult ki, hiszen a zenekart csak egy ilyen vibrátós hanggal lehet áténekelni.

Én mégis tudni akartam, hogy milyen maga a mű, amely a hagyományos opera mögött van. Az áttételes zenei nyelvét, humorát, szépségét szeretném megmutatni a diákjaimnak.

Épp ezért átdolgozom nekik, lerövidítem, lejjebb veszem a hangokat, hogy ki tudják énekelni. Nagyon jó érzés látni, ahogy a kamaszok átlényegülnek, és a saját, természetes hangjukon adják elő a darabokat.

Kép

– A Csíkszerda kórusokba az emberek saját maguk jelentkeznek. Az iskolában viszont hogyan tudod rávenni a diákokat az éneklésre?

– Ha valamiben jó vagyok, hát abban mindenképp, hogy be tudok izzítani bárkit bármire, ami engem is érdekel. Ehhez persze az is hozzájárul, hogy elég jó a kapcsolatom a diákokkal. Szerintem, ha értjük a nyelvüket, akkor nagyon jól lehet a kamaszokat motiválni. Keménykedés helyett inkább lazán kezelem őket, nem sértődöm meg, ha az óra elején például beszélgetnek a diákok.

Voltak persze nagyon nehezen kezelhető osztályaim is, akikkel nagyon nehezen dolgoztam együtt, mégis azt gondolom, nem fordulhat elő, hogy a tanár sírva rohanjon ki az óráról.

A pedagógusszakmának nagyon menőnek kéne lennie, pláne a zenetanításnak! Mégis sokszor a kollégák nem nagyon találják meg magukat az oktatásban, pedig rendkívül fontos volna, hogy meggyőződéses tanárok tanítsanak.

– Hogy állsz a világmegváltással?

– Annak idején, amikor csak álmodoztam arról, hogy lesz egy saját kórusom, én valóban azzal a céllal vágtam bele az egészbe, hogy a közös éneklésen keresztül megváltsam a világot. Azonban biztos voltam benne, hogy egy újabb kórus már nem tudna megmaradni a fővárosban. Most mégis azt érzem, hogy sokkal közelebb kerültem az eredeti célomhoz, mint ahogy valaha is reméltem azt. Egyre többen érzik, hogy jó lenne valamit kezdeni a hangjukkal, jó lenne valamit másokkal együtt megalkotni. A kórusban pedig az is nagyon szép, hogy a mennyiség minőséget von maga után. Minél többen hozzuk létre a művet, az annál szebb lesz. Kettő meg három, az nem öt, hanem legalább hét.

Óriási biztonságérzetet ad, hogy a kórusban senkinek sem kell tökéletesnek lennie. Egymást kiegészítve gyönyörű, kerek dolgot tudunk létrehozni.

De nemcsak a közös éneklés során támogatjuk egymást, hanem a mindennapos feladatok vagy épp a Kórusok Éjszakájának szervezése során is, amelynek idén is én voltam a művészeti vezetője, a kórusból pedig majd’ 200 önkéntes segítette a megvalósulását.

Az egész Csíkszerdára jellemző az önkéntes segítségnyújtás: azoknak, akik nem tudnak ott maradni végig a próbán, felvesszük és átküldjük az anyagot, hogy otthon gyakorolhassanak. Szinte minden feladatot el tud végezni valaki a kórusban, ezzel bele tudja tenni a saját szaktudását, értékesebb szereplőjévé válik a nagy egésznek. Sokfélék vagyunk, de mindenkinek van legalább egy olyan képessége, tudása, amelyet az együtténeklés, közös alkotás komplex folyamatában vagy azon túl ki tud bontakoztatni, és végül kiderül, hogy mindenki hasznos lehet valamiben.

„Ösztönén: fórumok, kommentek…
Felettes én: blogok, honlapok,
közösségi oldalak profiljai…
Reális én: szerverhiba. –”

És így nyeli magába a háló az ember énjének minden szintjét, teljes személyiségét, miközben Szent Izidor, az internet védőszentje fejét veri a menny falába.

Véghelyi Balázs versében nincs állítmány, nem is hiányzik, a freudi pszichoanalízis és az internet fogalmai enélkül is egymást állítják.

Elemzést, magyarázatot aligha igényel a költemény. Értjük, felismerjük benne világunkat meg annak várható folytatását. Spike Jonze A nő című Oscar-díjas filmje jut az ember eszébe, amely a teljes én, az emberi személyiség jövőbeli sorsáról szól, szinte a versbeli világ meghosszabbítása. Los Angelesben, egy futurista Los Angelesben játszódik. Hatalmas tömeg hömpölyög az utcákon, de közelről nézve azt látjuk, hogy mindenki a saját számítógépével enyeleg. Itt él a magányos, szerencsétlen Theodore. Az a foglalkozása, hogy jó pénzért gyönyörű, romantikus szerelmesleveleket ír, méghozzá kézírással, azoknak, akik ilyet rendelnek a cégtől. Efféle szolgáltatás is lesz egykor, mivel a számítógépnek és az okostelefonnak köszönhetően az emberek elveszítették képességüket az őszinte személyes beszélgetésre, ahogy Theo sem volt képes soha beszélni érzéseiről a feleségének. Reális énje: szerverhiba. Miközben válását intézi, a szó szoros értelmében beleszeret egy drága pénzen vásárolt operációs rendszerbe, a neve Samantha. Mindent hall, ért, és búgó női hangon beszél is a főszereplőhöz, egyre intimebb kapcsolatra lép vele.

Immár nemcsak arról van szó, hogy mindenki olyan társra vágyik, aki hiánytalanul megfelel a benne élő ideálnak, hanem arról is, hogy a jövőbeli-mai ember eleve, alkatilag képtelen elviselni akár egy hajszálnyi eltérést a saját elvárásaitól, olyan partnert keres, akinek nincsenek saját valós problémái. Mély, nagy szerelmek, házasságok mennek tönkre a filmben örökre, csak mert a partnerek a tolerancia szép új világában a legjelentéktelenebb konfliktusokat sem tudják elviselni, a legkisebb kompromisszumra sem képesek.

Ezért társtalan a főszereplő, ezért olyan hatalmas biznisz az új operációs rendszer, amelynek – akinek! – Theo annyira a foglyává válik, hogy amikor Samanthát átprogramozzák, és eltűnik a főhős életéből, ő egy toronyház tetején köt ki, készen arra, hogy a mélybe vesse magát. A gépnő nem csupán tökéletesen olvassa – a versre utalva – a férfi ösztönénjét, felettes és reális énjét szimultán, hanem egyenesen belőle, a férfi lényéből építette fel az automata. Samantha egy az egyben a Theodore-ban élő nő kivetülése; a főszereplő, amikor belé szerelmes, önmagát imádja. Ezért amikor a programnő valahogy mégis túllép kreált lényén, Theodore nőideálján, és önálló egyéniséget meg érzéseket mutat, a románc azonnal véget ér, marad az egyedüllét.  

Véghelyi Balázs „Freud és az internet” c. verse a „Terepasztal” c. kötetben jelent meg (Hungarovox, 2012.)

Mi ez a #me too? Mit jelent? Régi titkokat? Bejegyzések alatti kommentek özönét? Mire jó ez? Indulatokat gerjeszt. A kampány, a téma, a szexuális zaklatás. Mert személyes ügy, mégis mindenki érintett.

Mindenki volt kihasználható gyerek, tapasztalatlan tizenéves, kiszolgáltatott helyzetben lévő felnőtt. Mindenkinek van története. Arról, ahogy szégyenlős sietséggel öltözött az uszodában XY bá előtt. XY néni húsvétszagú rúzsos-nyálas puszijáról. Arról, hogy miért utált vetkőzni a doktornéni/doktorbácsi előtt. Egy bizonytalan emlék a péniszét méregető tekintetről. A tapizós srác képe az osztályfotón. A „kardozás”, amiből nem tudott kimaradni. Egy fütty az utcán, egy kéretlenül érkezett fotó vagy éppen egy kizsarolt kép. A buli, amikor megtörtént, bár ő nem akarta. Az állásinterjú, ahonnan kirohant…

Mindenkinek van története arról, ahogy zaklatták. Arról, ahogy visszaéltek a helyzetével. Vagy ő máséval.

Arról, ahogy valaki csak vele osztotta meg a titkát. Vagy arról, ahogy félrenézett, nem segített. Arról, hogy nem akarta elhinni, vagy az áldozatot hibáztatta. Mindenki érintett, mégis sokan nem értik. Árad az áldozatokat meghazudtoló, hibáztató, viccelődve bagatellizáló kommentek özöne.

Igyekszem érteni, miért nem értik…

Talán, mert egy olyan világban nőttek fel, ahol a gyereknek kuss a neve és az asszony helye a konyhában van. Ahol, a hatalomnak nem mondunk nemet. Ahol, az erőszak megengedhető véleménykifejezés és a nő kurva vagy (szűz)anya. Talán nekik se mindig jó ez a világ, de igyekeznek konzerválni, mert a biztos rossz még mindig jobb a bizonytalannál. Ebben a világban nehezen érthető, ködös dolog, hogy minden ember egyenlő, mindenkinek joga van a méltósághoz, a saját teste feletti önrendelkezéshez, a nemet mondáshoz. Ez egy fekete-fehér világ. Jogi kategóriákban, bizonyítékokban, büntetésekben gondolkoznak, és nem értik az áldozatokat, nem érti ezt a sok metoo-t. „Mit akarnak? Most éppen kinek a fejét követelik?” Talán nem akarják hinni, hogy velük – hogy velünk, lányunkkal, fiúnkkal, párunkkal is történhet bármikor visszaélés.

Mindenki szeret olyan magyarázatot találni az eseményekre, amiből levezethető, hogy a tragédiák elkerülhetőek.

„Csak úgy hirtelen lehúzta a nadrágját? No, olyan biztosan nincs!” Ha csak a könnyűvérű, erkölcstelen, kihívóan öltözködő nőket érheti szexuális bűncselekmény, akkor megvan a recept, hogyan úszhatjuk meg mi. „A én gyerekemmel, unokámmal biztosan nem!” „Nem áldozattípus.” „Olyan jó kislány… A fiúval meg mi történhetne?” Bár a tények makacs dolgok, van, aki nem szeret törődni velük. Ez az igazságos világba vetetett hit.

Önvédelmi torzítás.

Aztán lássuk be, nem kellemes olyan világban élni, ahol mindenkiben a potenciális bántalmazót látjuk. Talán ezért igyekszünk szűkíteni a kört. Szeretnénk csak a rossz arcú, alkoholszagú, zavaros tekintetű emberektől félni. Ha már a jól öltözött, tehetséges, jó modorú férfiaktól és nőktől is tartani kell, akkor hogyan érezzük magunkat és szeretteinket biztonságban? „Ő? Hiszen őt ismerem… Láttam a rendezését, bajnok a tanítványa, a lányom iskolájában is tanított… Ő biztosan nem. Ugye nem?! Mondja már valaki, hogy ő nem!”

Talán azért is nehéz az egymás megértése, mert sok a félreértés a fogalmak körül.

„Miről beszél? Hiszen hozzá se értem!” „Mi van, már udvarolni se szabad?” „Ó de érzékeny, nem látott még ilyet?” Zaklatásról beszél az áldozat, és megkapja, hogy nem is történt „semmi”. Értsd: fizikai erőszakkal elért behatolás nem volt. A jogismeretben, jogtudatosságban nagyok a hiányok. Nem ugyanazt érti mindenki zaklatás, udvarlás, hódítás, molesztálás, visszaélés, bántalmazás, erőszak alatt. Nem mindenki húz ugyanott – vagy bárhol! – határokat. Sokaknak az erőszak, a nyomásgyakorlás, a szexuális vágyak kifejezésének és kiélésének széles tárháza elfogadott – egészen addig, amíg nem őt éri valamilyen visszaélés. Vagy a gyerekét, az unokáját.

Mindenki érintett, mégis sokan nem értik. „Miért ment oda, miért szállt be? Mégis, ezek után mit várt?” Talán azt hitte, hogy biztonságban van. Talán nem gondolta a rokonáról, szomszédjáról, tanáráról, főnökéről, hogy visszaél a helyzettel. Vagy igen, bizony talán, tetszeni akart. Hatást gyakorolni, szórakozni, határokat feszegetni, bevállalós lenni, nem olyan kis mimóza… – de aztán történt valami, amit már nem akart. „De akkor miért nem mondott rá nemet?”

Talán azt gondolta, az is elég, ha nem mond igent. Talán arra tanították, hogy idősebbnek, erősebbnek, felettünk állónak nem mondunk nemet. Talán csak szimplán nem jött ki hang a torkán a döbbenettől, ijedtségtől, félelemtől, pániktól, szégyentől.

„Ilyesmire nem voltam felkészülve. Egy hang se jött ki a torkomon…” „Azt hittem meg fog ölni…” Vagy igen, bizony mondott nemet, de a másik nem tartotta tiszteletben, vagy mire ki mondta, már eltört valami, már sérült a bizalom, a méltóság, a szemérem. „És miért nem mondta előbb vagy máshogy, vagy hangosabban? Miért nem szólt rögtön, miért nem kért segítséget?”

Talán már volt élménye az áldozathibáztatásról, a meghazudtolásról, a szavai kétségbevonásáról. Talán már négyévesen is megkapta, amikor segítséget kért, hogy ne árulkodjon. „Árulkodó Júdás, nem kap piros tojást…” Talán nem hitt a szüleiben, a rendőrségben, az igazságszolgáltatásban – talán nem hitt magában. Nem is tudott szavakat adni annak, ami történt. Vagy nem akart. „Megrontás? Megrontottak?” Talán a belé nevelt szemérem sem engedte volna elmondani, mi történt. Talán akkor még nem tudta, hogy bűncselekmény áldozata. Vagy tudta, de nem akart „cirkuszt”. Hiszen, ha valami rosszabb, mint az árulkodás, no, az a „hiszti”. „Nem kell ebből nagy ügyet csinálni, mindenki átesik ilyesmin.” Nem akart csalódást okozni. Sokaknak egy életen át utat mutató (fájdalmas és ezerszer megbánt utak felé mutató) kérdése: „hogyan nem okozok csalódást, hogyan nem okozok gondot?” 

A szégyen nagyúr. Az áldozatok talán remélik, hogy túl lesznek rajta egyedül. Ha senki nem tud meg semmit, olyan, mintha meg se történt volna.

„Órákig mosakodtam, pedig hozzám se ért… Nézegettem magam a tükörben, ugye nem látszik? Ugye a szavak nem hagynak nyomot? Most már romlott vagyok? Bukott nő?” 

„Miért beszélnek most? Mit akarnak?” Talán szabadulni szeretnének az emlékbetörésektől, rémálmoktól. Talán mert most tart ott a gyógyulás, hogy már nem magát érzi bűnösnek, „megrontottnak”. Már tudatosabb, mint tíz-, húsz-, harmincévesen. Mert már nem csak magáért érez felelősséget. Talán mert gyerekei is vannak, akikért aggódik. Talán mert most nagyobb biztonságban érzi magát. Talán mert akkor tud felébredni a rémálomból, ha valaki végre igazolja: nem, nem álmodik. Ez a valóság. Igazolja azzal, hogy kiírja: „velem is megtörtént”. Vagy azzal, hogy „én is ott voltam”. Vagy azzal, hogy „én voltam – és bánom, és fáj, és nem akartam, sajnálom, és vállalom a következményeket…”

Sok a talán, mert minden történet más. De minden áldozatnak ugyanarra van szüksége. Biztonságra.

Fizikai és érzelmi biztonságra. Arra, hogy higgyenek neki. Ne neki kelljen magyarázkodnia vagy tekintettel lennie másokra. Ne neki kelljen megszűrni, hogy mit bír el a környezete a történetéből.

Az áldozatnak szüksége van arra, hogy elismerjék érzelmei jogosságát, ne akarja senki közhelyekkel vigasztalni. Ne bagatellizálják történetét, de mondják ki: nem övé a felelősség az elkövetők bűneiért. Vállaljanak vele szolidaritást. Ne hagyják szó nélkül, ne hagyják egyedül.

A „me too” pont ezt jelenti: velem is megtörtént, nem vagy egyedül!

#metoo
 

Reményiné Csekeő Borbála

A bejegyzés forrása: mindset pszichológiai szaklap

Olivia Mei és Ellie Laurel már otthon vannak anyukájukkal együtt. Kétszeres áldás a Vujicic családban a két kislány, ráadásul majdnem karácsonyi ajándékként érkeztek. 

Nick Vujicic: „Az életem ajándék”

Másodszor is ellátogatott Magyarországra Nick Vujicic, a szerb származású ausztrál előadó és tréner, akinek fő célkitűzése, hogy a sebezhető, gátlásokkal küzdő és sokszor elkeseredett fiataloknak saját példájával és hitével reményt és életcélt nyújtson. A Nem Adom Fel Alapítvány szervezésében érkezett prédikátor egyszerre érzékenyít azokra, akik mások, mint mi, és tanít meg a lelki önvédelemre. Címlapinterjúnkat Nick Vujicic-csal itt olvashatják>>

A hipszter

Ő az, aki hihetetlen mennyiségű energiát fektet bele, hogy úgy tűnjön, mintha nem törődne az öltözködéssel. Pénzét egyedi darabok vásárlására fordítja, ideje nagy részét turkálókban és használtcikk-oldalakon tölti, valamint azzal, hogy a konformista darabokat házilag tegye megismételhetetlenné és felismerhetetlenné. Az különbözteti meg az öltözködésével valóban nem törődő nőtől, hogy a darabok összeválogatásakor véletlenül se téved a kispolgári harmónia tévútjára.

Hajviselete azt demonstrálja, hogy a fodrászokat csak barátként látogatja, az ébredés utáni frizura látszatának egész napos megőrzése azonban profizmust és törődést kíván.

A hipszterfilozófia nem kis fáradságot igényel, viszont követői mentesülnek a divat elvárásai alól, és a stílus következetes képviselőjének néha megengedi a valódi nemtörődömséget is.

A csinibaba

Öntudatos kopogás jelzi közeledtét, szinte szervesült lábfejével a gardróbjában több színben sorakozó tűsarkú, amiből nekünk általában maximum fekete van, néha fel is vesszük egy-egy alkalom előtt, majd pár perc tükör előtti tipegés után lecseréljük a kényelmesebb verzióra.

Állítása szerint neki ez a kényelmes, talán hanyatt is dőlne magas sarok nélkül, nem véletlen, hogy papucsból is van neki prémes otthoni és virágos strandváltozat. Ehhez mindenképp kiskosztüm vagy koktélruha dukál, otthon pedig szexi selyempongyola.

A csinibaba (akit érettebb korban inkább dámának nevezhetünk) komoly pénz- és bütyökáldozatot hoz a mindig nőies külsőért, viszont sosem kell reggel dilemmáznia, milyen cipőt vegyen a szoknyához, és általában maga a nadrág sem alternatíva, jelentősen csökkentve az esélyét, hogy egy rossz választás egész napjára rányomja bélyegét.

A sportlady

Tiszta sor. Kényelem, minőség, vad színek, műszálas (de lélegző) anyagok és persze márka. Mert ne higgyük, hogy egy adott cég tavalyi modellje ergonómiailag nem marad el legalább egy évnyivel az ideitől. De hát ilyen a sport, nem maradhatsz le! Ennek a stílusnak nemcsak sportolók hódolnak, e csoport tagjai könnyen elkülöníthetők külső és belső implantátumaik alapján (úgymint mell, szempilla, köröm).

A sportos stílus mentesíti viselőjét a darabok összeválogatásának terhétől, az „épp edzésre megyek” legitimizál popsira feszülő cicanadrágot és egymással háborúban álló színeket is.

E következetes karaterek mellett a legtöbben ezek ötvözésével, bonyolult algoritmussal próbáljuk megalkotni öltözetünket az aznapi programnak megfelelően (pl. gyalog leküzdendő kilométerek, abszolválandó események és lenyűgözendő személyek), valamint az időjárás-jelentés, az éppen kimosott ruhák, a reggeli fürdőszobába jutás és egyéb részidők függvényében. Nem véletlen, hogy a férfiak csak öltönyt vagy csak farmer–pólót hordanak.