Freiherr von Twickel Georg Albert, a Twickel-Zichy Mária Terézia Alapítvány alapítója és kuratóriumi elnöke a Jószolgálat-díj 2016-as alapításakor olyan elismerést hívott életre, mely édesanyja, Twickel-Zichy Mária Terézia grófnő életművének kíván méltó emléket állítani, aki szociális munkásként vallotta, hogy kötelességünk a rászorulók minden eszközzel való segítése.

A díj a különböző szociális területeken áldozatos és példaértékű munkát végzőket kívánja évről évre elismerni. A díjra országos szinten bárki jelölhet olyan személyeket, szervezeteket, közösségeket akik, vagy amelyek kiemelkedően példaértékű, áldozatos munkát végeznek az alábbi területek valamelyikén: családokért, kisebbségekért, fogyatékkal élőkért, idősekért vagy hajléktalanokért végzett szociális munka.

Az új évadban 2018. november 30-ig várják a jelöléseket a díj honlapján keresztül öt kategóriában: életműdíj, valamint hivatásszerűen és önkéntesen végzett szociális munka, egyéni és szervezeti, közösségi kategóriákban.

A jelölési időszak lezárása után a szakmai zsűri a hivatásszerűen végzett szociális munka kategóriáiban választ díjazottakat, míg az önkéntes kategóriákban decemberben online szavazással választja ki a közönség azokat a személyeket és civil közösségeket, akiket érdemesnek ítél a Jószolgálat-díjra.

Az évad nagykövetei Balla Eszter, színművész és Nyáry Krisztián, kommunikációs szakember, könyvkiadó, irodalomtörténész, akik a civil életükben is elkötelezettek a rászorulók iránti segítségnyújtás iránt. Saját eszközeikkel támogatják és népszerűsítik a díj azon céljait, hogy társadalmunk elé kerüljenek azok a történetek, melyek mindannyiunk számára példát mutatnak a rászorulók iránt való felelősségvállalásról.

A Képmás magazin indulása óta támogatója a Jószolgálat-díjnak, Molnár-Bánffy Kata a díj szakmai zsűrijében is részt vesz minden évben, a magazin képviseletében. 

Az idei év díjazottjairól készített portrékból álló szabadtéri kiállítás szeptember 5-től október végéig várja az érdeklődőket a belváros szívében, a Március 15. téren, majd vidéki városok főterein kerül kihelyezésre.

- Nemrég volt a szülinapod. Hogyan ünnepelted?

- Mindig furán érzem magam attól, ha magamat kell ünnepeltetni, így aztán csak egyszer szerveztem bulit magamnak, két éve (az interjú 2012-ben készült - a szerk.), a harmincadik szülinapom alkalmából. Idén a színészkollégák leptek meg engem és Oroszlán Szonját, akivel egyébként nagyon jóban vagyunk, és a születésnapunk is közel esik egymáshoz. Meg is beszéltük, hogy a közelgő premier után majd elmegyünk, és megiszunk valamit, de aztán a kollégák megelőztek minket. Az egyik próbán Szerednyei Béla konkrétan belefűzte a monológjába a szülinapi köszöntést, ami azért is volt vicces, mert először le sem esett, hogy ez nekem is szól, és lelkesen tapsoltam Szonjának. A monológ végén begurítottak egy nagy tortát, tüzijáték gyertyával, és kaptunk egy fotómontázst is a próbákról összeállított képekből, amit minden kolléga aláírt. Egyébként, pedig mind anyukámnál, mind az anyósomnál megünnepeljük az ilyen alkalmakat családi körben egy finom ebéd és egy torta kíséretében.

- Ha már család és gyökerek, te ugye Szekszárd mellett nőttél fel? Hogy érzed magad Budapesten?

- Igen, egy kis faluban éltünk az első években, édesanyám itt kapott munkát tanárként, aztán Kaposvárra kerültünk, ott tanultam, sőt később vissza is tértem oda játszani. Budapestet nagyon hamar megszerettem, és a mai napig imádok itt élni. Már nem tudom elképzelni, hogy Kaposváron vagy máshol lakjak.

Ezzel együtt nagyon sokat jelent, hogy vidéken nőttem fel, és azt gondolom, ez minden gyereknek kijárna. Sokkal védettebb is voltam ott, így a gyerekkorom helyszínét semmiképp sem váltanám fel a nagyvárossal.

Később viszont már szinte minden idekötött: a munkám, a szerelmem, ezek is számítottak, de egyébként is nagyon hamar megszerettem a nyüzsgést és a várost.

- Melyik szerelem is kötött ide?

- Akkor még csak szerelmem, ma már férjem, Garas Dániel, operatőr, akivel a Moszkva tér castingján találkoztunk. Ő a kamera mögött állt, Török Feri rendező pedig engem választott ki a szerepre, és a forgatás alatt jöttünk össze. Ez már jó régen volt. Azóta házasok vagyunk, és született egy kislányunk is, Emma, aki már négy éves.

Kép: Emmer László

- A Madách színházban most is négy darabban játszol, több filmszereped is volt, korábban sokat léptél fel vidéken. Van olyan szerep, amit igazán a magadénak éreztél?

- Például a Csoportterápia Jettije. Szente Vajk gyakorlatilag belőlem írta a szerepet, persze túlzásokkal, felnagyítva, de azt nagyon a magaménak érzem. A másik, amit nagyon szerettem, az „Édeskettes hármasban”, ahol Miller Zoli volt a partnerem. Azért is állt olyan közel hozzám, mert Szirtes tanár úr meghallgatás nélkül felajánlotta a szerepet úgy, hogy évek óta nem dolgozott már velem. Nagy kihívás volt ez, hiszen esténként nyolcszáz ember figyelmét kellett lekössük ketten. Ebben a Neil Simon darabban is egy kicsit őrült, szövegíró lányt kellett alakítanom. Általában elmondhatom, hogy a filmezést is nagyon szeretem, és hiányzik.

Szerencsém volt a Kontrollal és a Moszkva térrel, hogy két ilyen jó magyar filmben is játszhattam, de sajnos ma sokkal kevesebb film készül, és a színvonalat sem szívesen adnám lejjebb.

Izgalmas lehetne külföldi filmben játszani. Akár filmben, akár színházban, nagyon szeretek idősebb színészekkel, a „nagy öregekkel” együtt dolgozni, rettenetesen élvezem nézni az ő játékukat, tanulni tőlük, a közelükben lenni.

- Mi a hozzád leginkább közelálló műfaj?

- Régen, még Emma születése előtt azt mondtam volna, hogy minden. Azt tartottam a magam specialitásának, hogy olyan színésznő legyek, aki mindenbe belekóstol. Volt olyan évadom, hogy egyszerre játszottam a Nemzetiben egy mesedarabban, a Madáchban musicalben, Kecskeméten egy operettben, és a Krétakörrel egy alternatív darabban. Most redukálódtak a lehetőségeim, elsősorban Emma miatt, nyílván nem utazgatok annyi felé, mint régen, így főleg a Madách Színházban vagyok. Itt nagyon megszerettem a színvonalas vígjátékokat, szeretek komika lenni, viccelni. Ez is egy egész életen át tanulható dolog, megfogni a közönséget, nem olcsó poénkodással – persze annak is meglehet a maga helye –, hanem intelligens humorral nevettetni. A Csoportterápia jó példája ennek, ezért is különleges a számomra. Az is nagyon fontos, hogy énekelhetek is. Prózai és zenés darabok is jelen vannak az életemben.

- A Csoportterápia több szempontból is meghatározó az számodra, de sajnos baleseted is kötődik hozzá…

- Igen, azelőtt soha semmilyen balesetem, sem térdproblémám nem volt. Tavaly (az interjú 2012-ben készült - a szerk.) viszont a darab premierjén, az első szóló jelentemben, a darab kezdete után kábé tíz perccel egy rock&roll-os ugrásból sikerült úgy földet érnem, hogy keresztszalag szakadásom lett. Persze ott ezt én még nem tudtam, de csillagokat láttam a fájdalomtól. Mivel nem volt olyan jelenet, ahol lemehettem a színpadról, gyakorlatilag végigbicegtem az első felvonást. Kintről viszont látták mindezt, és azonnal intézkedtek.

Kép: Emmer László

A darab szerint az egyik kollégám egy ponton kimegy a színpadról, és egy könyvvel jön vissza, amibe később én is belenézek. Ebbe valaki (máig sem tudom ki volt), ceruzával beleírta, hogy: „Maradj ülve! Ez parancs.” A kollégám a könyvvel együtt még egy zacskó jeget is becsempészett a farzsebében. Mivel Jetti a darabban többször is hátravonul egy ablakpárkányba sírdogálni, így a hátralévő részt többnyire ott csücsültem végig, és igyekeztem feltűnés nélkül borogatni a térdem. A szünetre pedig már odarendelték Dr. Béres György doktor urat, aki azonnal megnézett, körbefáslizott és adott egy injekciót is, így csináltam végig a második felvonást.

Az igazi fájdalom az egészben, mégis a lelki része volt. Egy premieren, ahol ott ülnek a kritikusok, ráadásul a darab is különösen fontos neked, nagyon meg akarod mutatni, hogy miről is szól, mi minden van benne.

Persze a szünetben aztán Szente Vajk kiállt a közönség elé, és elmondta, mi történt. A közönség végig velünk volt, és hatalmas tapsot kaptunk a végén. A helyzet másik hőse Erdélyi Tímea kolléganőm volt, aki már másnap beugrott a helyemre, úgy, hogy kapott egy fülest, és az alapján mondta fel a szöveget. Engem négy nap múlva már műtöttek is a doktor úr magánklinikáján. Azután egész nyáron regenerálódtam, gyógytornára jártam, hogy ősszel újra kezdhessek.

- Hogyan tudtad ellátni az otthoni feladataidat?

- Ez is nagyon nehéz volt, főleg, mert a premier előtt két hétig már eleve alig látott a családom. Utána újabb egy hétre eltűntem a műtét miatt. Emma nagyon haragudott rám, alig akart foglalkozni velem, folyton elfordult tőlem, mindent csak apuval akart csinálni. És még csak utána sem tudtam eredni rendesen a mankóimmal, vagy az ölembe venni, hogy kicsit kiengeszteljem. Végül azt találtam ki, hogy mivel nagyon szereti a könyveket, körbe vettem magam egy csomó könyvvel, és ez lassan kezdte felkelteni az érdeklődését, végül odatelepedett mellém, és sokat olvastunk együtt azokban a napokban. Technikailag pedig a nagyszülők segítettek ki, akik huszonnégy-órás műszakban álltak helyt. A két nagymama elsősorban Emmát és a háztartást rendezte, apósom, Garas Dezső pedig rendszeresen szállított a gyógytornára. Száz százalékos gyógyulás állítólag nincsen, de azt hiszem az elérhető kilencvenkilenc százalék már megvan. Az őszi évadban nemcsak a Csoportterápiában tértem vissza újra, még egy operettet is elvállaltam Székesfehérváron, a Csárdáskirálynőt, Mohácsi János rendezésében, ahol primadonnaként nemcsak énekelnem, hanem táncolnom is kellett.

- Egészen kiskorodtól közel álltál a zenéhez is. Mikor dőlt el, hogy mégis színésznő leszel?

- Viszonylag későn. Elég komolyan fuvoláztam, sokat felléptem mesemondó versenyeken, népdaléneklési versenyen, de végül azért mentem dráma tagozatra, mert a nővérem csábított, hogy ez milyen vagány, jó a csapat, jók a tanárok. Így kerültem Kaposvárra drámatagozatos gimnáziumba. Másodikban egyre jobban tetszett, harmadikban pedig már korkedvezménnyel jelentkeztem a színművészetire. Akkor indult az operett-musical szak, és mindenáron oda akartam bekerülni.

Mindez hirtelen alakult, nem hosszú évek dédelgetett álma volt. Bár szerettem színházba járni, korábban sosem éreztem úgy, hogy ott a helyem a színpadon. Fuvolaművész akartam lenni sokáig.

Utoljára Emmának próbáltam fuvolázni, amikor kisebb volt, de valamiért nem tetszett neki, úgyhogy a hangszer ismét a polcra került. Gondoltam rá valamelyik nap, hogy előszedem, és legalább hobbiból újra foglalkozom vele egy kicsit, vagy ki tudja, talán még darabban is szerepelhet.

- Emmáról nemrégiben őszintén és megindítóan vallottál egy televízió műsorban, ahol azt is elárultad a nézőknek, hogy down-szindrómás. Mit tanultál leginkább tőle és a helyzetből?

- Elsősorban türelmet, rengeteg türelmet. Ezek a gyerekek minden szempontból lassabban fejlődnek, késik a mozgás, a beszéd. Meg kellett tanulnom az ő tempójában haladni és nem sürgetni a különböző fejlődési fázisokat, hiszen úgyis akkor áll fel és kezd el beszélni, amikor készen áll rá. Aztán ott a felelősség, ami nyílván más gyerek esetében is érvényes, de Emma esetében még fontosabb a mi segítségünk és támogatásunk, hogy teljes értékű életet élhessen.

Kép: Emmer László

A korai fejlesztés például kulcsfontosságú lehet, nagyon sok múlik rajta. Egészen eltérő képességű gyerekek vannak, akiknek a jövője áll vagy bukik ezen. Fantasztikus eredményeket el lehet érni a korai fejlesztéssel a beszédkészség, a mozgás terén. Magyarországon ma már nagyon jó lehetőségek vannak erre, ilyen szempontból szerencsés helyen élünk.

10-20 évvel ezelőtt speciális intézetekben, otthonokban vegetáltak a fogyatékkal élők, ma már van választási lehetőségük, ki mernek menni velük az utcára, mert a társadalom sokkal elfogadóbb velük.

Hasznos tagjai lehetnek a társadalomnak. Szembe nézünk a tényekkel, ugyanakkor azt gondolom minden lehetőséget és Emmában rejlő kapacitást ki kell aknázni, elsősorban az ő érdekében, hiszen neki lesz ettől később könnyebb az élete. Varázslatos gyógytornászokat és gyógypedagógusokat találtunk, és nagyon eredményesen dolgozhatunk velük együtt.

- Ez azt jelenti, hogy erre a célra fenntartott speciális intézménybe jár?

- Emma rendes állami bölcsödébe jár, és emellett kap speciális fejlesztést. Épp tegnap derült ki, hogy az állami oviba is felvették, aminek nagyon örülünk. Persze ezt rengeteg utánajárás, szakemberekkel való konzultáció, módszerekkel való ismerkedés, és temérdek óvoda végiglátogatása előzi meg. A cél nem az, hogy a szülők megnyugtassák magukat, hogy rendes oviba jár a gyerek, hanem, hogy neki mi a jó. Azonban ha nem a neki megfelelő helyre kerül, annak nagyon konkrét jelei mutatkoznak. Az iskola persze már sokkal bonyolultabb kérdés lesz, de ebben a korban az integráció még egészen könnyen megy, és Emma jól érzi magát a bölcsiben, miközben rengeteget fejlődött. 

- Feleség vagy, anya és színésznő, ami teljes embert kívánó hivatás. Mik az erőforrásaid?

- Nagyon szerencsés vagyok, rengeteg segítséget kapok a nagyszülőktől mindkét oldalról. Anyukám, mivel már nyugdíjas, felköltözött Budapestre, hogy a közelünkben legyen. Anyósom csodálatos ember, ő egészen máshogyan kezeli Emmát, akinek mindkét oldalról fontos a nagyszülői kapcsolat. Fantasztikus nagymamái vannak.

Mi a férjemmel kezdettől fogva egyetértünk abban, hogy fontos a nagycsaládban való felnövekedés, értem ezt úgy, hogy nagypapa, nagymama szinte ugyanolyan fontos szerepet játsszanak Emma életében, mint a szülei.

Emma már bölcsibe jár, jövőre óvodás lesz, ez is nagy könnyebbség. Manapság szerintem nagyon sok szakma teljes embert kíván, és ha szereted, akkor nem is kérdés, hogy szinte mindent beáldozol, egészen addig, míg nincs gyereked. Én is sokkal többet vállaltam ezen a téren, mindenfelé utaztam az országban, vizsgafilmekben játszottam, sok helyen felléptem. Régen kiborított, ha valami nem jött össze, nem kaptam meg egy szerepet. Ma már az első gondolatom ilyenkor, hogy legalább többet lehetek Emmával.

Mindig arra gondolok, hogy ha öreg leszek, azt szeretném, hogy a sok gyerekem, és a még több unokám szaladgáljon az asztal körül. Ennek az „ára”, pozitív értelemben persze, hogy a karrierem egyik legfontosabb, legtermékenyebb időszakából bizony kimaradnak szeletek, amiket a szülés, az anyaságnak szentelt idő foglal el. Nem szeretnék egy gyereknél megállni, nagy családra vágyom.

- A feleség szerepet is ilyen klasszikus formában fogod fel?

- Azt azért nem mondanám, persze tudom a helyem, tudom, mi a dolga egy feleségnek, de közben azért nagy tolerancia is kell hozzám, hiszen színésznő vagyok, gyakran lelépek esténkét, mert előadásom van, és ilyenkor bizony nem én fektetem Emmát. Sokszor elképzelem, milyen lehet egy olyan élet, amiben az ember délután négykor leteszi a munkát, és utána a családjával lehet.

Ugyanakkor nem panaszkodom, hiszen szeretem, amit csinálok, és Dani is szereti, hogy színésznő vagyok, így ismert meg, és így fogadott el. Ebbe viszont beletartoznak olyan időszakok, amikor egy héten akár hat este is játszom. Most viszont nemsokára vége, jön a nyári időszak, amikor jó sokat lehetünk együtt.

Kép: Emmer László

- Apropó nyár. Vannak már terveitek?

- Terv az mindig van. Általában a fele sem jön össze, de most melós és egyébként is nehéz év van mögöttünk, és a férjemmel azon vagyunk, hogy minél többet lehessünk kettesben is, illetve hármasban is, Emmával. Van egy vidéki házunk Balatonon, ahol se víz, se villany, szóval kalandos hely, mégis abszolút komfortosnak mondanám. Az esti olajlámpa-gyújtogatás, tűznézés, bányászlámpával olvasás nagyon vissza tudja kapcsolni az embert a normális kerékvágásba.

Ezen kívül szeretnénk ketten elmenni Izlandra a férjemmel. Ilyenkor nyáron a negyven fokos Budapestről egyikünk sem a negyvenöt fokos nyaralási célpontokra vágyik, hanem inkább hűvösebb helyeken szeretünk kalandozni. Ugyanakkor Emmát azért elvisszük a tengerpartra, Olaszországba, egy sátras, családi nyaralásra.

- Milyen az a Balla Eszter, akit nem a médiából és a szerepeiből ismerünk?

- Mindamellett, amiről beszéltünk, azt hiszem én egy vagány, kalandokat kedvelő, környezettudatos, biciklizős csaj vagyok, aki közben ráébredt, hogy már máshol vannak a hangsúlyok, mint régen, és fel kellett nőnie az élethez. Helyt állok otthon, a családban, de közben, amiben lehet szeretek gyerek is maradni, szórakozni.

Ma nem könnyű vidáman, gondtalanul élni, akár a családi, akár a szakmai helytállásra gondolunk. Viszont nagyon könnyű fáradtnak lenni, ingerültté válni, azt látni, hogy félig üres a pohár. Én azon vagyok, hogy örömet éljek meg a családomban, a munkámban, hogy jó irányba tartsunk, és mindig tudjuk értékelni az életünket. 

És úgy érzem, nekünk ez sikerül. Az én mozgatórugóm a férjem, a férjem mozgatórugója én vagyok, mindkettőnk mozgatórugója a gyerek, és amikor máshol komoly problémákról hallok, mindig arra gondolok, hogy milyen jó nekem. Tisztában vagyok azzal, hogy lehetne sok mindent negatív látásmóddal megközelíteni, de én szeretem az életemet, tényleg jó nekem, és ez a tudat az, ami előrevisz.

Az interjú a Képmás magazin 2012. augusztusi számában jelent meg.

Arturo (A hely című filmből is ismert Vinicio Marchioni) dühkitörései – pontosabban dühében megvert kollégái – miatt börtönbe kerül, majd onnan szabadulva szociális munkát kell végeznie: főzni tanít értelmi fogyatékos fiatalokat. Hamar kiderül, hogy a nárcisztikus személyiségű séfnek nem lesz könnyű szót értenie sem a speciális helyzetű fiatalokkal, sem Annával (Valeria Solarino), a bírósági állását szociális munkára cserélő pszichológusnővel. Keményen fogalmaz, beszól, minősít. A fiatalok meglepődnek, megsértődnek, de alapvetően elfogadják őt.

Semmi meglepő nem történik mindaddig, amíg a nagyszüleivel élő, Asperger-szindrómás Giudóról (Luigi Fedele) kiderül: nemcsak imád főzni, hanem nagyon tehetséges is.

A pszichológusnő segítségével benevez egy toszkánai főzőversenyre, majd megkéri Arturót, hogy kísérje el mentorként, amiről utóbbi hallani sem akar.

A volt Michelin-csillagos séfet ugyanis nem érdekli sem a főzőverseny, sem Guido, sem Anna. Elismeri ugyan a fiú tehetségét, de nem hisz abban, hogy bármi esélye lehetne. Tetszik neki a pszichológusnő, de megrögzött agglegényként nem hisz abban, hogy bármi értelme lenne komolyabb kapcsolatba kerülni vele. Arturó ugyanis – bár tisztességesen foglalkozik a fogyatékos fiatalokkal, és egyre jobban szó ért velük – elsősorban saját életével van elfoglalva. Saját éttermet szeretne nyitni, de ebben – korábbi balul elsült próbálkozásaira tekintettel – még néhai mestere sem támogatja anyagilag. Így végül egy kétes múltú és jelenű ismerőse révén rövid életű, valószínűleg pusztán pénzmosodaként üzemeltetett étterem szakácsa lesz. De sem Guido, sem Anna nem tágít, így Arturo kénytelen beadni a derekát. Mivel meg van győződve arról, hogy már az első körben ki fog(nak) esni, elvállal egy másik munkát is a verseny második napjára.

Nem árulunk zsákbamacskát azzal, hogy mindez persze nem így sül el: Guido, ha nem is simán, de ügyesen veszi az akadályokat, közben mindenféle kalamajkába keveredik, autót vezet, szerelmes lesz, elszökik. Az sem váratlan, hogy a verseny zsűrijének elnöke a megvetett néhai barát és üzlettárs, a sztárséf Marinari (Nicola Sari), és felbukkan Arturo (és Marinai) néhai mestere is. A film végén sincs semmi bonyolult vagy meglepő csavar, mégis kíváncsian várjuk, hogy tetszik Guido főztje a zsűrinek, hogy alakul Arturo és Anna kapcsolata, és milyen döntéseket hoznak, amelyek eldöntik a jövőjüket.

A film legfontosabb és egyben legszebb része a versenyhez vezető és a verseny fordulói alatt zajló közös autós utazás, ahol Guido és Arturo szép lassan összebarátkoznak.

Ez az ismerkedős utazás ugyan nem Esőember vagy Forrest Gump mélységű vagy hosszúságú, de ugyanolyan szerethető, humoros, érzelmileg és logikailag követhető – egyszóval hiteles – és a jó poénok miatt egyáltalán nem érzelgős. A főszereplő jellemfejlődése nem túl bonyolult, mégsem felszínes. A szerelmi szál sincs elaprózva, mégis kellemes és hiteles. Talán csak az igazi gasztrofilmre számítók csalódnak: mindössze pár másodperces utalásokat kapunk receptekről, és csak másodpercekre látunk ételeket is. Hiszen a főzés és a verseny nem cél, hanem eszköz a két (illetve három) nagyon különböző ember magára és egymásra találásában.

A film adatlapja és előzetese látható itt.

Valóban. Ahogy valamilyen külső – jellemzően emberi – behatási éri az esőerdőt, a legfelsőbb lombkorona szint megsérül, és a fény áthatol a korábban áthatolhatatlan lombkoronaszinten, ezáltal a régebben tiszta, járható erdei padló benépesül növényekkel – bozóttal, bokrokkal, kúszónövényekkel –, és máris egy sűrű dzsumbuj, azaz dzsungel képződik. Éppen ezért a dzsungel önmagában nem alkalmas átjárásra, ahhoz az embernek megfelelő előkészületeket kell tennie. Gumicsizma, hosszúnadrág, fedett karok a minimális elővigyázatosság. Egy macséta, azaz egy bozótvágó kés sem árt ilyenkor.

Biztosan tudom mindezeket, hiszen jómagam is immár két éve a dzsungelben élek. Hosszú volt az utam idáig.

Mindenkinek van egy B-terve agyának leghátsó szegletében. Miközben éli a társadalmi elvárások által megszabott életét, az álmatlan éjszakákon ehhez a dédelgetett tervhez menekül. Álmodozik róla, és esküdözik magának, na, majd egyszer, majd egyszer. Én is így tettem. Budapesten éltem a harmincas szinglik megszokott életét; karrier, edzés, szórakozás, hétvégi utazások. Az életem rögzült egyfajta nagyon kényelmes séma szerint. Ezt pedig válságnak éltem meg. Egy idő után rájöttem, hogy ha én magam nem teszek érte, ez a majd egyszer magától sosem fog eljönni. Azt akartam, hogy a B-terv legyen a Terv, és ne csak alternatív valóság, ahova elmenekülök, ha éppen nem tetszik a jelen.

Gyerekkorunkban arról álmodozunk, hogy a mi életünk fantasztikus lesz, különleges, egyedi. Aztán legtöbben egy kevésbé boldog, megalkuvásokkal teli életben végezzük. Én nem akartam megalkudni.

Lassan, lépésről-lépésre született meg a döntés. Nagyon féltem. Az embernek halálfélelme van, ha az álmaival néz farkasszemet. Vagánynak kell lenni, nem kell félni, a világ megtartja a hátán a nyíltszívű és magabiztos embereket, ezt mondogattam magamnak. Végül az áhított új élet, a totális ismeretlen csábítóbbnak tűnt, mint a régi, megszokott életem; a nyolctól–hatig munkába járás, este szórakozás, hétvégén sport és kirándulások.

Hogy mi lesz, nem igazán tudtam. Nem szabad félni beismerni, ha az ember nem tudja a választ. Egyébként is, egyszerre csak egy lépést kell megtenni.

Minden kaland az első lépéssel kezdődik.

Felmondtam a munkahelyem. Összepakoltam a lakásomat, és kiadtam a nyárra. Vállamon egy hátizsákkal elindultam egyedül Amerikába. A terv az volt, hogy a nyarat ott töltöm. Az is biztos volt – mert ezt éreztem szívem legmélyén – hogy ezután semmi nem lesz olyan, mint amilyen volt. Tudtam, hogy nem fogok visszamenni a megszokott életembe. Annyit akartam csak, hogy írhassak. Blogot, regényt. Mindent. Hogy bárhol élhessek, és ha kedvem tartja, bármikor hazatérhessek. Erről szólt a B-terv, ami két évvel ezelőtt nyáron átcsapott a valóságba. Ez lett az életem.

Az amerikai utazás végül Costa Ricában ért végett. Costa Rica mindig is a szívem csücske volt, egyfajta második otthon hosszabb-rövidebb nyaralások erejéig. Jól ismert terep volt már, ahogy jól ismertem azt a kicsi Karib-tengeri halászfalut is, ahol újra találkoztam a régi szerelmemmel. A kislányunk most volt tíz hónapos. Azóta ott élünk a türkiz tenger partján. A dzsungel kiér egészen a tengerpartig. Tukánok, majmok és lajhárok az életünk társai. Szeptemberben a languszták kiúsznak a sekély vízbe. A tengerpart többnyire néptelen, a természet szinte érintetlen. A hangulat a prekolumbiánus időket idézi. 

Mindazonáltal a dzsungelben sem fenékig tukáncsipogás az élet. Mindannyian más elemekkel küzdünk.

A naptár helyett az időjárás dönt a napomról. Én vagyok saját magam főnöke (no meg a tíz hónapos kislányom), ezért a munkaidő soha nem ér véget. Nem a BKV ellenőröktől tartok, hanem a kígyóktól és egyéb csúszómászóktól. A munkahelyi stresszt az akadozó internet vagy a gyakori áramszünet pótolja. Minden zsigeremben európai vagyok, ezért a barátkozás a harmadik világgal néha sokkszerű élményekkel társul. Ugyanakkor mégis otthonos az érzés, mintha lelkem egy része emlékezne az emberiség előtti időkre, amikor az egész földkerekséget érintetlen erdőségek uralták. Kialakult a kettős honvágy; a dzsungelben a város hiányzik, a városban pedig a dzsungel. Sokszor magam is eltévedek saját lelkem dzsumbujában...

Mindannyian egyfajta dzsumbujban élünk.

Budapestnek is volt egy dzsumbuja, pár éve bontották le, a valóban Dzsumbuj becenévre hallgató szükséglakás-komplexumot az Illatos úton. Mindannyian egyfajta dzsungelben élünk. A városban ez kevéssé érzékelhető, mert a liánokat és sűrű aljnövényzetet naptárnak hívják. A közlekedési dugó mint burjánzó bozót akadályoz minket a szabad haladásban.

Sokszor kiismerhetetlen összevisszaság, kibogozhatatlanul bonyolult zűrzavar vesz minket körül.

Mindannyian ebből a sűrű szövevényből szeretnénk kikeveredni, valami olyan magaslatra, ahonnan jó a kilátás, üdítően friss a levegő, és tisztán látjuk az életünket. A dzsungelbe nem érdemes kísérő nélkül menni. Menjünk együtt. Engedjék meg, hogy a kísérőjük legyek.

Utoljára a gyerekek érkezése előtt, tehát 16 éve voltam budapesti, akkor viszont tizenöt évig. És a lányunk születése idején egy évet Bécsben töltöttünk (a világ legélhetőbb városa – hát persze…), de erre ő nemigen emlékszik, hiszen csecsemőkorú volt akkoriban.

Most tehát őszinte csodálkozással, tágra nyílt szemmel fogadja a város sajátosságait. Értelmes és kíváncsi kilencéves, kellően érzékeny és kellően bölcs. Miután két bőrönddel, igazi turistaként beköltöztünk egy sétálóutcán álló bérelt lakásba (merthogy a saját lakásunk felújítása elhúzódott természetesen, az iskola viszont elkezdődött közben), számos megfigyelést gyűjtött, mint otthon a gombát meg a csipkebogyót, gondosan elraktározva későbbi összefüggések még későbbi felfedezése céljából. Némelyik igazi közkincs, éljenek a városiak!

Kép: pixabay.com

1. „Mi ez a nyüzsi?”

A Hollán Ernő utca eleje, kávézókkal, pékségekkel, cukrászdával valódi hangyaboly, és oda nyílik a lakásunk ablaka. Falun a házunk egy félreeső utcában, a telek utcától távol eső végében áll. Néha ugyan ordibálnak a madarak hajnalban, és a macska is, ha nagyon éhes, benyávog az ablakon – de itt aztán vége is van a zajoknak. Falun az emberek sötétedés után otthon vannak, kivéve néhány idült alkesz, de nekik is bezár a kocsma előbb-utóbb. A falusi Facebook-csoportok állandó témája a „kinek a gyereke hangoskodott az utolsó vonattól hazafelé menet tegnap éjjel?!?”, és a „miért zúgatják vasárnap délután a flexet/fűnyírót/ütvefúrót, amikor az ember pihenni akar?!?”. (A harmadik kedvenc téma az elkóborolt macskák és a meg nem kötött kutyák tetszés szerinti elegye, de ez most nem tartozik a tárgyhoz.)

Itt, az Újlipótvárosban nyüzsi van, este fél kilenckor tele az utca, a másodikon hallani szó szerint a párbeszédeket, a közlekedésről és a kávézókból kiszivárgó zenéről nem is beszélve.  „Mi ez a nyüzsi?” – kapja fel a fejét a lányom, már az első félórában a lakásban. Mondom a gyereknek, hogy ez egy sétálóutca, tudod, egyfajta közösségi tér. „De mit keresnek az emberek éjszaka az utcán? Miért nem mennek haza a családjukhoz?” – értetlenkedik a gyerek, és amikor megpróbáljuk a turistákra fogni, még megjegyzi, hogy vajon milyen nációjú lehet az a turista, aki az imént hangos „A pi…ba!” felkiáltással borította ki az aperol spriccet az ablakunk alatt, és mi is érezzük, hogy nem nyertük meg ezt a játszmát ezzel a turistázással.

2. „Mi az a maritér?”

A nagymama telefonhívása izgi esemény, anyám kérdéseit nem hallom a telefonban, de a gyerek válaszait igen, érdekes hallani, hogyan fogalmazza meg az őt érő újszerű impulzusokat a nagymamájának. Miután leteszi a telefont, látom, hogy elgondolkodik, aztán jön is az ominózus kérdéssel: Mi az a maritér? Elsőre én sem értem, de aztán kiderül, hogy a nagymama állította azt a telefonban, hogy mi a maritérnél lakunk. Meg hogy a maritérnél kell felszállni a villamosra, amikor iskolába megy. Tisztázzuk Jászai Marit, egy rejtéllyel kevesebb.

3. „Hogy néznek ezek ki?!”

A hollánernő eleje a biomókusok paradicsoma. Szerintem egészen biztosan itt a legmagasabb az egy négyzetméterre eső vegán pékségek, kézműves fagyizók és fairtrade kávézók száma a székesfővárosban. Ennek megfelelően a biomókusoké is, akik olykor csapatosan és jelmezszerű kosztümökben állnak sorba a vegán sztrítfúdért vagy a bio kölesért. A lányunk első perctől gyanakodva nézte a nadrágszerű szoknyákat és a szoknyaszerű nadrágokat, a nagyon színes textíliákat, valamint és mindenekelőtt a különleges szőrzeteket fejen és állon, varkocsban vagy lógva, színezve vagy színezetlenül. De nagyon kis fegyelmezett volt, és csak a harmadik napon tört fel belőle elemi erővel a „hogy néznek ezek ki?!”

4. „Futkosnak…?”

Sétálunk át este a Margit hídon, kerülgetjük a szigetkörre induló futókat, illetve inkább ők kerülgetnek minket – a gyerek szorosan fogja az első napokban mindkettőnk kezét a nagyvárosi forgalomban, kapaszkodik abba, ami biztos, és akit ismer, az apjába meg az anyjába. Hárman gyakorlatilag elfoglaljuk teljes szélességben a járdát. Bonyolítja a helyzetet a kerékpárút, nehéz minket így kikerülni, igyekszünk összehúzódni, de ottmaradni a gyereknek, aki persze kérdez. „Ezek mit csinálnak?” – Futnak. „Hova?” Sehova, csak úgy futnak egy kört, aztán mennek haza. „Sietniük kell? Elkésnek?” Nem, drágám, sport- és kedvtelési célból futnak. „Sportolók?” Nem, olyan emberek, mint bármelyikünk, könyvelők, egyetemisták, köztisztviselők és eladók a GRobyban. Mivel nem fáradnak el a kukoricakapálástól, a trágyahordástól vagy (legyünk igazságosak) a fűnyírástól és az autómosástól, megpróbálnak mesterségesen elfáradni, és futnak.

Emészti a választ. Kisebb gondolkodás után még megjegyzi: „Hát, akkor nem futnak, csak úgy futkosnak.” – „Futkosnak” – ismétli meg két perc múlva a nyomaték kedvéért.

5. „Hol marad a Lajos?”

Legutóbbi sétánk során eljutottunk a Parlamentig, és a Kossuth téren álló óriási szoborcsoportot is minden oldalról körbejártuk és megvizsgáltuk, találgatva, hogy ki kicsoda a mellékalakok közül. KOSSUTH – hirdeti a szűkszavú felirat a talpazaton, és ez megint elérte a lányunk ingerküszöbét. Miért nincs kiírva a rendes, teljes neve? Miért csinálunk úgy, mintha nem is Lajos lenne, hanem Péter, József vagy György? Miért nem lehet tisztességesen bánni emberek nevével és emlékével? Hogy képzeli ezt bárki, hogy lekossuthozza a magyar forradalmi hagyományok kiemelkedő alakját, elfeledve a védőszentjétől kapott keresztnevet, a Lajost…? Mit szólnának a tanárok, ha én csak azt írnám a füzetemre, hogy Molnár? Mintha bűnöző lennék vagy politikus, akinek a nevét lusták újra kiírni az újságírók…

6. „Hogy lehet ezt kibírni?”

De a bónuszkérdés a legszebb, ezt tartogattam a végére nektek. Az esti séták a Margit hídon lenyűgözik, ahogy lenyűgöznek engem is, újra meg újra, a kivilágított Országház, a Vár, a Lánchíd, a Gellért-hegy és a Szabadság-szobor. „Hogy bírják ki ezek a budapestiek – mondja apró, cinikus nyomatékot adva az ezeknek, belesűrítve az elmúlt napok furcsa élményeit, és elegánsan a kívülálló perspektívájából szemlélve a budapesti gyülekezetet –, hogy bírják ki, hogy mindennap elvillamosoznak Pestről Budára meg Budáról Pestre, és nem állnak meg itt a híd közepén, és nem nézik, csak nézik, nézik ezt a gyönyörű várost, és nem fényképezik le minden este, és nem nézegetik még otthon is…? Hogy lehet ezt kibírni?”

Kedves budapestiek, ti hogy bírjátok ki?

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.

Amikor egy évvel ezelőtt az alábbi sorokat írtam, az a bizonyos púderszínű ruha még az üzletben várakozott (egy igen erőszakos eladónővel együtt), hogy végső kétségbeesésemben az utolsó pillanatban megvegyem.

„A lányom esküvőjére készülünk, és én vállalhatatlanul sok időt töltök azzal, hogy ruhát keresek magamnak. Az alkalomhoz méltó legyen, hiszen vélhetően ennél ünnepélyesebb esemény nem lesz az életemben, de ne feszengjek benne, és ne is legyek beszéd tárgya. Fontos, de nem előtolakodó résztvevőként szeretnék jelen lenni. Úgy érzem, nem enyém még a tiszteletreméltó koros hölgyszerep, de a dögös örömanya-archetípushoz sem fűlik a fogam. Ahogy fogynak az esküvő előtti napok, egyre mérgesebb vagyok magamra, leginkább azért, hogy napjaimnak lassan állandó összetevője a ruha körüli felhajtás, amelyek között, bevallom, már ruhavisszavitel is szerepelt.

Talán nem csak ruhát keresek?  Inkább a formát, amelyben el lehet mondani, ki is voltam, vagyok és leszek a lányom életében? A szerepemet keresem egy új darabban, ahol el kell fogadnom, hogy nem én vagyok a rendező, a súgó, a kellékes, a néző (lányom kedvéért ideírom: a kritikus) egy személyben.

Idegesítő, hogy állandóan ellenőriznünk kell a próbatáblát, mert amikor úgy érezzük végre, mintha ránk öntötték volna a szerepet, akár egy jól eltalált ruhát, szétfeslik, „kinőjük”, vagy alattomosan kimegy a divatból.”

De térjünk vissza a púderszínű ruhához, amelyet végül hazavittem. Nem sikerült vele szoros barátságot kötnöm (talán épp amiatt, hogy ő viszont olyan szorosan ragaszkodott hozzám, hogy azt csak behúzott hassal lehetett fölvállalni), de arra megfelelő volt, hogy egyben tartson kételyeimmel együtt a nagy napon. Még egy bókot is bezsebeltem a női mosdóban a násznép egyik fiatal tagjától, hogy ilyen csinos örömanyát még nem látott. Bár az örömanya szó nagyobb érzelmi vihart okozott bennem, mint a jelző, azért jólesett, hogy a pszichés nyomás alatt lévő családomon és az üzletileg érdekelt eladón kívül egy független vélemény is legitimizálta a ruhaválasztást.

Ennek egy éve, a ruha azóta sem került elő a szekrényből.

A múlt héten rokoni esküvőre készülődtünk, egyik este a szekrény előtt tanácstalanul tettem fel ismét a költői kérdést gyanútlanul olvasó férjemnek: „Mit vegyek fel?” Miközben kidobáltam az ágyra a szóba jövő kínálatot, kezdetét vette a szokásos jelenet: ő válaszként végigsorolta mindegyiket, mire elmagyaráztam neki, melyik miért nem felel meg.

Leggyorsabban a púderszínű ruha került vissza a szekrénybe. Már épp végeztem a seregszemlével, amikor megérkezett a nagylányom, aki az üdvözlés után szinte azonnal megkérdezte: „Szerinted mit vegyek föl?” Ezen a ponton férjem kimenekült a szobából, én pedig azonnal második helyre soroltam a saját dilemmámat, lányom ügye nagyobb kihívásnak tűnt, ugyanis a pocakja jelentősen kigömbölyödött az utóbbi hetekben.

És akkor mintha hallottam volna egy nagy sóhajtását a szekrényből. A púderszínű is úgy érezte, ismét eljött az ő napja.  És ezúttal már egy büszkén vállalt pocak körvonalait rajzolhatta körbe.

Én pedig közben megint egy új szerepet ízlelgethetek, mert immár nyilvánosan is láthatóvá vált (amit egyébként már mindenkinek szétkürtöltem): nagymama lettem.

„A sportoló nem futhat pénzzel a zsebében.
A szívében reménnyel, a fejében álmokkal tud csak futni.”
Emil Zatopek

Mint a mókus fenn a fán

Ha valamit csinál a biomókus, az a sportolás!

Nemcsak azért, mert a neve is ezt mutatja, hanem mert tudja, hogy ASICS! (Nem a sportszermárkát reklámozom, csak az ókori görög-latin bölcsességet: ép testben ép lélek – anima sana in corpore sano). A biomókus urbánus környezetben ezért a legmegfigyelhetőbb emlősök közé sorolható, persze ha leszámítjuk az autója üvegén át még gyakrabban látható hagyományos ökomókust (az öko nem az új rendre, az ökologikusra, hanem a hagyományos ökonomistára utal. Részletesebben lásd a Gazdasággép c. könyvem 1. fejezetében.)

Futómókusok…

A biomókus megfigyelhető természetes környezetében, a parkban kocogva, hegyoldalakban kocogva, magas házak sokadik emeletén vagy alacsony házak alagsorában lévő termekben, stúdiókban vagy szállodák erre a célra elkerített területein futószalagon kocogva, tengerparton kocogva, tévében kocogva.

Levonhatjuk a következtetést, hogy a biomókus természetes közege nem a park, hegyoldal vagy stúdió, hanem maga a kocogás.

A kocogó biomókus imázsának megteremtésére és fenntartására igen komoly anyagi áldozatokra képes: lábán drága cipő (itt négy-öt márkát említhetnénk, ha az nem lenne termékmegjelenítés), altestén feszülős (vízhatlan, de páraáteresztő) cicanadrág, a legkülönfélébb hosszúságokban, felsőtestén (állítólag) kizárólag futásra kifejlesztett műszálas felső, hagyományosabb egyedeknél pamutpóló. Rajta felirat valamelyik saját hőstettével, pl. 5–10–21–42 km futás, extrém mókusoknál ennek többszöröse. A biomókusok úgy megismerik egymást márkájukról–pólójukról–hőstetteikről, mint a legjobb érzékszervű hagyományos emlősök párzási időszak közepén. De itt a párkeresési motívum nem mindig elsődleges: a biomókusnak a részvétel a fontos, esetleg a verseny, ha szabadidős is.

…és kütyüik

A kocogó vagy futó biomókus egyes alcsoportjainak szériafelszerelése: fülhallgató, idétlenül végtagra bandázsolt mobil, napszemüveg vagy szemellenzős sapi, egyes mutáns egyedek hátizsákot, tevepúpot növesztenek, amelyből folyamatosan kortyolgatnak. (Ez az ún. orális fixáció, a menet közbeni mániákus-folyamatos ivászat.) Futómókusaink kánikulában zselével és egyéb, a természetben egyáltalán fel nem lelhető formájú folyadékokkal csillapítják szomjukat, pótolják ásványi anyagaikat, s amit még képzelnek hozzá. A biomókusok felszerelésére egész iparágak szakosodtak, ezek között behozhatatlan előnnyel élen jár a reklámipar.

A biomókus szigorúan titokzoknit hord, mélységesen lenézi közvetlen elődjét, a hagyományos fehér zoknit hordó szabadidős sportolókat.

Civilben okosórájáról, Facebook-oldalán sporteseményeiről ismerszik meg, és nagy eséllyel található a virtuális térben az Endomondo vagy más, általa kultikusnak tartott helyek környékén. Az Endomondo számára úgynevezett „ökológiai niche”, azaz élettér, legalábbis a (terjedő) kockamókus alfaj esetében.

Tízpróbás mókusok

Ám a biomókus nem csak fut! Úszni is tud. Szállodából csak medencésbe megy, s a wellness-ben sem nyugszik, amíg ide-oda nem rugódzik a – ma már ennek megnehezítésére nem négyszögletesre épített, spriccelős – mesterséges víztározókban. Az uszodákból szinte teljesen kiszorította a többi embert, talán a profi sportolókat kivéve. A biomókus és a profi sportoló feltehetően konkurens faj, ezért az uszodákban időben vagy térben alaposan elkülönítve kezelik őket. BM mégis vonzódik a profi sportolóhoz, szeretne ő is úgy kinézni.

Strandon vagy tengerparton sem nyugszik: ha tavat vagy öblöt lát, azonnal átússza. (A labradoroktól eltérően mentésre csak korlátozottan alkalmas.)

A biomókus kerékpározik vagy rollerezik is, szigorúan nem-motoros alapon. Szeret síelni, de itt már nem veti meg a felvonót. A túrasíző BM majdnem olyan ritka, mint a fehér holló, a sífutó fajta viszont terjedőben van. A labdajátékokat szereti, labdamérettől függetlenül játékos kedvű. Ütővel, lábbal vagy kézzel, teremben vagy szabadban, egyre megy neki. A grundot és a falusi focipályát azért általában kerüli, ennél kifinomultabbnak tartja magát.

Örökké élni – ráadásul csinosan

A biomókus szeret jól kinézni, de ritkán gyúr. Néha hegyet mászik, vagy önvédelmi sportot űz, de csak az észszerűség határain belül (ld. BM versus profi sportoló). Technikai sportokat nem folytat. Szabadidejében imád sportáruházakban bóklászni. Itt kiéli ősi, gyűjtögető életmódját. Nyaralásra visz magával mindenféle ütőket és felfújhatós dolgokat. Széllel vagy hullámokkal sodortatja magát – egyes növényektől eltérően szintén nem kizárólag szaporodási céllal. Néha lova is van, vagy kijár egy kedvenc példányhoz. Képes nagyon jól lélegezni, tekergetni magát, szökdelni, jógázni. Cipőtalpán nyáron kerekek, télen él figyelhető meg.

A BM általában egészségesebb egy hasonló paraméterekkel rendelkező hagyományos mókusnál, de azért ehhez ne fűzzünk nagy reményeket.

Aki sportol, annak attól fáj, aki nem, annak attól, ahogy az einsteini mondás tartja.

A biomókus esetleg tovább él, de ő sem örökké. Általában hasznos, nem káros szenvedélyei vannak – legalábbis az orvostudomány és a közfelfogás mai állapota szerint.

Lusta és extrém mókusok

A biomókus max. kocadohányos, legalábbis a lustamókus alfaj. Ő dögönyözteti is magát, kedvenc mondása szerint „a masszírozás a lusták sportja”.

A másik végletként meg kell különböztetnünk az extrém mókusokat. Ritka példányok, pl. nem tudnak betelni a kilométerekkel, dupla–tripla–tízszeres ironman triatlonban gondolkodnak, fővárosok között vagy nagy tavak körül futkosnak barátaikkal. Számomra legtiszteletreméltóbb képviselőjük a szlovén Martin Strel, akiről film is készült „Big River Man” címmel. Strel végigúszott több folyót hosszában, nem csak olyan hétköznapiakat, mint a mi Dunánk, hanem pl. az Amazonast is, beleértve a piranja-lakta területeket. Saját utazásszervező cége van, biomókus követőinek csoportjával úszik például a volt jugoszláv tengeralattjáró-alagutakban és hasonló egzotikus helyeken. Jelenleg a Föld körbeúszására készül, másfél évre tervezi. Strel számomra azért szimpatikus, mert igazi BM alkat: alacsony, kissé köpcös, 60 éves múlt, és láthatóan teljesen a küldetésének él, mégsem veszi túl komolyan magát. S itt le is vonhatjuk a végső tanulságot:

A biomókus alapvetően jól érzi magát a bőrében, és azt ki is mutatja.

1. kép: Egészségtudatosságra nevelő propagandaanyag a késő szocializmus éveiből

2. kép forrása: pixabay.com

Eszembe jutott róluk nagymamám élete is, sokszor mesélt arról, hogy kisiskolásként, milyen nehézségeket kellett leküzdenie neki is ahhoz, hogy tanuljon: reggel mezítláb ment a hosszú utakon, de csak miután megetette az állatokat, hazaérve pedig szintén a munka volt az első - sok testvérével együtt dolgoztak kint a földeken. Este aztán hulla fáradtan gyújtott mécsest, és alvás helyett is csinálta a házifeladatot.

De megérte, mert nagyon szeretett tanulni, kincsei a tankönyvei voltak, a megszerzett ismereteket senki nem vehette el tőle soha, még ha az államosítás miatt aztán a családi hektárokat el is kobozták. Ki tudja, hogy akaratereje vagy műveltsége volt nagyobb hasznára később, de az biztos, hogy mindig a lehető legjobbat hozta ki a körülményeiből.

Talán a dokumentumfilmben szereplő kislányok is tanulnak a tananyagon kívül is még valamit azáltal, hogy már a lehetőségért is megküzdenek, hogy tanulhassanak.

A Spektrum Home „Veszélyes utakon az iskolába” dokumentumsorozata a Himalája, Kenya, Nepál, Oroszország és Peru gyermekeit kíséri végig a világ leglátványosabb és legveszélyesebb iskolába vezető útjain. Ezek a gyerekek órákat gyalogolnak, hegyeket másznak, vagy éppen mérföldeket eveznek, mire elérik az iskolát, tudomást sem véve a félelemről, hidegről, forróságról vagy a vadállatokról, mert a jobb élet reménye lebeg a szemük előtt, amely az iskolában kezdődik.

A sorozat első részét 2018. szeptember 3. 19:00 órától vetíti a Spectrum Home csatorna.

Akkor kezdődött, amikor a legnagyobbat hagytam ott először négy órára egyedül a családi napköziben, két és fél évesen. Emlékszem, hogy kihasználva az időt elmentünk a férjemmel bevásárolni a közeli áruházba, és útközben arra jutottam, hogy soha többet nem mehetünk ketten autóval sehová, mert ha egy balesetben mindketten életünket vesztenénk, ottmaradna a bölcsiben egyedül a kisfiunk, szegény, és hogy kétségbe lenne esve, ha a nagymama menne érte és nem mi… Elmúlt. Ez is elmúlt.

Ma már két gimnazistánk van, akik beköltöztek a hétvégén a kollégiumba. Hiába a rutin, a másodikat ugyanolyan nehéz elengedni. És a nagyobbikat is, negyedszer, semmivel sem könnyebb útjára engedni. És szívszakasztó a kicsit is otthagyni első nap az idén éppen új iskolában. Jó lenne most kicsit szarkasztikusan, távolságot tartva humorizálni saját magamon. Két lakli, emberszabású kamaszfiú, mind a kettő  magasabb mint én, és mind a kettő csak akkor ölelget meg, ha az osztálytársaik nem látják – ugyan, igazán nevetséges érzelgősködni azon, hogy iskolába mennek szeptemberben! Ez az élet rendje, ésatöbbi. És ha valaki nem igényli a könnyes búcsút, ők már biztos nem. (Egészen biztosan öregszem, sokkal többet sírok, mint régebben.)

Boldogak a nyarak, amikor legalább a nyomaik itt vannak az otthonunkban. Reggel látni, hogy hajnalban megjött a nagy is a buliból, mert kint van a cipője – a mi házunk cipős ház, a cipőlevevést ő vezette be, hogy halkabban tudjon a szobájába osonni és ne ébresszen fel minket -, és ha két pár cipő van, tudni, hogy valamelyik barátja is itt van vele. („Nagyon kérem, hogy legalább egy sms-t küldj, hogy melyik vonattal jöttök haza!”)

Délután látni a középső nyomait a konyhában, a nappaliban, a szobájában bögrék, tányérok, almacsutkák, csokipapírok és kolbászvégek formájában. („Hányszor mondjam, hogy pakoljatok el magatok után, miért erre a kupira kell minden alkalommal hazajönnöm!”) Hallgatni a kicsi fontoskodó nyüzsgését, kibírni, hogy az irodánkban feltartja a kolléganőket, nem hagyja őket dolgozni, ők meg türelmesen hagyják. És kihúzódni az ágy kényelmetlen szélére éjszaka, ha megijed a viharban és odabújik közénk. („Nem vagy már egy kicsit nagy ahhoz, hogy a mi ágyunkban aludjál…?”)

A létezésük explicit jelei, lábnyomaik a mindennapokban, az étel, amit megesznek, a ruha, amit összekoszolnak, a lakás, amit felforgatnak, a mókuskerék értük és miattuk, napról-napra – mind azt jelenti, hogy vannak.

Vendégként a háznál persze, hitünk szerint a Jóisten ajándékaként, itt vannak nekünk, átmeneti forgószél, és minden nyár végén egy kicsit gyakoroljuk, milyen lesz őket elengedni végleg, majd egyszer.

Hiába tudom, hogy jó nekünk, hogy jó dolgunk van: a gyerekeink élnek és egészségesek. Jó helyen vannak, ahol szeretik őket, ahol odafigyelnek rájuk, ahol ők is szívesen vannak. Gyarapodnak lelkileg, testileg, szellemileg. Hiába tudom, hogy sokkal rosszabb lehet a repülőre feltenni a lányunkat, fiunkat. Hogy mennyire nehéz lehet az egyetlen gyereket elengedni, és őt félteni. És hogy az igazi tragédia az, ha nincs kit elengednünk, ha nincs kinek a hiánya így sajogjon. Vagy ha elengednénk, de nincs hová. Biztosan tudom azt is, hogy ha fáj, mert hiányzik – az azt jelenti, hogy van valamink, aminek a léte annyira erős, hogy a hiánya fájdalmat okoz. Tudom, és hálás vagyok érte.

És végülis ez a tudás, ez a hála teszi lehetővé, hogy a nagyobb jó tudatában elfogadjam, sőt örülni tudjak annak, hogy a gyerekeink az idejük nagy részét nem velünk töltik már, hanem az iskolában. Nevelőkkel, pedagógusokkal, akik valószínűleg ugyanolyan gyarló emberek, mint mi magunk vagyunk.

Szeptember elején nem is tűnik olyan közhelyesnek és nyafogósnak a Slipping through my fingers sem. Ennyit tehetünk. Utánuk nézünk titokban, megpróbálunk bízni abban, hogy mindent megadtunk nekik eddig, amit megadhattunk, ott vannak az alapok, és azok erőssé teszik őket. És persze bízunk a Gondviselésben, hogy nem csak mi óvjuk őket messziről és gondolatban.

Van ez az egy napunk itt, szeptember elején, arra, hogy beazonosítsuk az érzéseinket, kifejezzük a hiányt, és aztán titokban megtöröljük a szemünket (bosszantó ez az allergia), és berendezkedjünk arra az üzemmódra, ami júniusig tart: a készenlétre, a hazavárásra. Minden délután vagy minden hétvégén vagy havonta egyszer, vagy akár Karácsonyig…

És hogy rájöjjünk, hogy ez tulajdonképpen nagyon hálás feladat. Biztosítani életkortól függetlenül a helyet, ahova bármikor és bárhonnan haza lehet jönni, ahol érzelmi biztonság van. Ahol nem kell semminek és senkinek megfelelni, mert úgy szeretnek, ahogy vagy, alanyi jogon, legyél kilenc, tizennégy vagy tizenhat éves (kinek-kinek itt behelyettesíthető a megfelelő életkor). Ez is nagy kihívás, kicsit sem unalmas, és kicsit sem egyszerű.

Ehhez kívánok minden kedves anya- és apatársnak sok erőt és kitartást a következő tanévre!

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.