A Várkert Irodalom új irodalmi sorozata havonta költői esttel varázsolja el nézőit: három ismert színész, egy népszerű zenész, mindig más szervező gondolat, összefűző ösvény.

Az ENEMVÉ második, októberi előadása a forradalmak, szerelmek, a születés és meghalás köré szövődik.

Költemények Ady Endrétől, Pilinszky Jánostól, Weöres Sándortól, Tóth Krisztinától, Petőfi Sándortól, Kovács András Ferenctől, Kiss Ottótól, Jónás Tamástól, József Attilától, Szép Ernőtől, Kányádi Sándortól, Csoóri Sándortól, valamint Babits Mihály és Faludy György fordításaiból. Nagy Magyar Versek, melyeket mindenki ismer, vagy az esten megismerhet.

ENEMVÉ 2.0 „Szüzek voltunk…” | Október 10. szerda 19.00 óra

Rendező: Seres Tamás

Háziasszony: Ugron Zsolna

Előadók: Hámori Gabriella, Bálint András, Fenyő Iván

Zene: Lotfi Begi

Az előadások helyszíne a Várkert Bazár Rendezvényterme. | 1013 Budapest, Ybl Miklós tér 4.

varkertbazar.hu

Jegyvásárlás a Várkert Bazár jegypénztáraiban vagy online lehetséges: http://varkertbazar.jegy.hu/

Nagy a nyüzsgés a fotóstúdióban. A fodrász épp Borbála haját csinálja, én meg Pálnak teszem fel a kérdéseimet.  

– Több helyen elmondtad már: nem hiszel abban, hogy vannak elavult irodalmi alkotások, hiszen amelyik mű a születésekor értékes és tartalmas, az később is az marad. Tanárként sikerül például a „Szigeti veszedelem” iránt felkelteni a gyerekek érdeklődését? 

– Előfordult már velem, hogy a Zrínyi-téma után nem volt mindenki dühös, értetlen és csalódott. Szerintem a jó művek általános problémákat vetnek fel, amelyek igazából mindenkit érdekelhetnek. Ha sikerül elmondani, hogy a „Szigeti veszedelem” mögött például egy házassági dráma is feszül, hogy a török-magyar harc nem egy szimpla csata, hanem átvitt értelme is van, az már jó eredmény. És ha egy mű által felvetett problémákról tudunk beszélgetni is a diákokkal – az a legjobb. 

– Mit gondolsz, aki csak populáris irodalmat olvas, képes lesz később összetettebb műalkotásokat értelmezni? 

– Nem tudom, sokféle út van, de azt talán senki sem tagadja, hogy létezik művészi minőség, és szerintem hiba, ha a diákoknak, akiknek épp alakul az ízlésük, érzékenykedésből nem mondjuk el, mi a jó és mi a rossz műalkotás.

Egyébként a filmnézés kultúrája szerintem sokkal nagyobb bajban van, mint az olvasáskultúra, a fiatalok szinte csak kis erőfeszítést igénylő, egyértelmű filmeket néznek: ha egy ilyen filmben kergetnek valakit egy autóval, akkor az annyit jelent, hogy az illetőt kergetik egy autóval.

A film azonos a cselekményével, neked mint befogadónak semmilyen dolgod nincs vele; olyan, mintha a szerző sem gondolt volna semmire, akár egy robot is megírhatta volna a forgatókönyvet. Azt el kell fogadni, hogy sok ilyen alkotás van, és ezek gyakran szórakoztatóak, sőt, a maguk műfajában profik, és jó őket nézni; az viszont probléma, ha valaki azt gondolja, hogy az a szellemi energia, ami mondjuk a Mission Impossible 6. megnézéséhez elég, az minden filmhez elég, és amelyik film ennél több befogadói energiát igényel, az rossz, és hülyeség megnézni. 

 

Nemrég néztünk egy filmet az egyik osztállyal, és miután vége lett, megkérdeztem őket, hogy milyen volt. Azt mondták, hogy unalmas, mert nem történt benne semmi. De hát éppen olyan dolgok vannak benne, mint az életben, mondtam nekik: iskola, szerelem, családi ebéd stb. Ők viszont azt gondolták, hogy csak az az izgalmas, ami más, mint az ő életük. „Akkor a ti életetek unalmas?” – kérdeztem. „Végül is igen” – válaszolták. Pedig milyen jó lenne izgalmasnak látni azt, amiben élünk! Szerintem nem kell a sok látványos robbanás, és nem kell az életünkbe a legszebb színésznőket képzelni ahhoz, hogy érdekes legyen.

Egyébként ez a film az Amarcord volt, amelyben van például egy olyan jelenet, hogy egy városka lakói ülnek a moziban, nézik a filmet, majd valaki egyszer csak bekiabál a terembe: „esik a hó!”, és akkor mindenki kiszalad megnézni. Pedig előtte teljesen átélték a filmet, annyira, amennyire mi már nem szoktuk, de a valóság mégis érdekesebb, fontosabb volt nekik, mint a film. 

Egyébként ha óra közben elkezd esni a hó, arra még manapság is fölpattannak a diákok.  

Közben Pált hívják a fotózáshoz, úgyhogy most Borbálával tudok egy kicsit beszélgetni.  

– „Az író néha a saját személyiségében vájkál” – mondtad egy korábbi interjúban. Előfordult, amikor úgy érezted, most már annyi traumát hoztál fel a személyiségedből, hogy inkább meg sem írod a művet? 

– Nem, mert amit én csinálok, az olyankor már inkább csak hideg megformálás. Attól kezdve, hogy elkezdem írni, már nem az enyém az a történet, mert rátevődik egy fantáziaréteg. Máskor meg az történik, hogy szeretnék valamit elmondani az írásommal, és ehhez felhasználok egy eseményt a valóságból.  

– Lackfi János mondta egy előadáson, hogy a laikusok sokszor azt gondolják, az íráshoz elég az ihlet. Pedig ez nem igaz, az ötleten rengeteget kell még dolgozni: átírás, szöszölés, az egész ívének az átgondolása. Te hogy csinálod? 

– Ezt műfaja válogatja, a drámaírás például nagyon kötött.

Egy olvasó bármikor lerakhatja a könyvet, ha fáradt vagy nincs ideje, de a nézőt beterelik egy terembe, és a darabban nagyon pontos hatásokat kell elhelyezni ahhoz, hogy ő ott jól érezze magát.

Sokszor megnézem a színpadra állított darabokat, amelyeket én írtam, és előfordult már, hogy kihúztam egy negyedórás részt. Az nem jó dolog, ha az első felvonás végére elfáradnak a nézők, és úgy mennek ki a szünetre, hogy „jaj, de hosszú volt”. Viszont ha kiveszem azt a részt, akkor kíváncsian jönnek vissza a második felvonásra. Szóval figyelem a nézőket (rendszeresen hallgatózom a vécében, persze csak a nőiben), hogyan hat rájuk az előadás. Egyébként meg azt gondolom, minden írónak saját szabályrendszere van, ezért is nehéz tanítani az írást.  

 

– A „Válás” című novelládra nagyon hevesen reagáltak az emberek, sokaknak tetszett, mások úgy érezték, ítéletet mondasz az elváltakról. Ez hogy érintett téged?

– Örültem, mert az emberek reakciója többnyire nem a műre vonatkozott, hanem arra, amit felvetettem vele: mennyire vagyunk felelősek egymásért egy házasságban. Erről tettem fel egy nagyon kemény kérdést – egyébként főleg magamnak. Egy művész jó esetben kérdez, jó esetben jól kérdez. Ha már válaszai vannak, ha ítélkezik vagy jobb embernek hiszi magát a többieknél, akkor megszűnik művésznek lenni. Én nem vagyok jobb ember a többieknél. Sőt! A legjobb esetben is csak pont olyan vagyok, mint a többiek – de én szeretem a többieket!

Nem arra vágyom, hogy azt mondják az emberek, „ezt jól megírta”, hanem arra, hogy beszéljenek hűségről, házasságról, életről, halálról. Kicsit jobban érdekel az élet, mint az irodalom.

A provokatív kérdésfeltevés pedig egyszerűen egy beszédmód, tulajdonképpen a groteszk eszközével operáltam, ahogy azt Örkény Istvántól tanultam: valamit a feje tetejére állítani, hogy megláthassuk valódi mivoltában. A párkapcsolatban használt frázisokat vittem át a szülő–gyerek kapcsolatra. Egyébként a „Répamese” című írásomban is így dolgoztam, mostanában érdekel ez az eszköz és a hatásai. Lackfi János mindkét (egyébként a Nők Lapjában publikált) novellámat megosztotta a Facebook-oldalán, így még több emberhez eljutott, sokan kommenteltek. Egy anya a lányával vitatkozott ennek kapcsán, mások engem gyaláztak. De ez jó. Szeretem, ha felébrednek az emberek, akik velem találkoznak.

Közben elkészülnek a fotók, végre beszélgethetek mindkettőjükkel.

– A félkész szövegeiteket meg szoktátok mutatni egymásnak, beszélgettek róla?

Borbála: Nem nagyon. Mindkettőnknek megvannak a saját módszerei, nehéz segíteni, inkább a már kész írást olvassuk el. Tehát a műhelymunka nem jellemző, de más művészeti ágakkal szívesen foglalkozunk. Például van nálunk filmklub a kamasz gyerekeinkkel meg az ő barátaikkal, beszélgetünk a művekről, mert nagyon fontos, hogy egy művészi alkotás dekódolását megtanulják.

– Nem kell noszogatni őket, hogy hozzászóljanak a témához?

Borbála: Nem, miután átlendülnek azon, hogy ez egy iskolás helyzet, nagyon jókat mondanak.

Pál: Meg többnyire olyanok jönnek, akiknek pont az a céljuk, hogy beszélgethessenek, vitatkozhassanak a filmről.

Borbála: A családi vacsoránál mindenkinek egy olyan történetet kell elmesélnie, ami aznap történt vele.

A gyerekeinkre, főleg a fiúkra jellemző, hogy a „mi volt a suliban?” kérdést megpróbálják elrendezni egy „Á, semmi”-vel, de most már többnyire nem ezt a feleletet kapjuk. Azért jó ez, mert mindenki gondolkodhat, hogy mi volt aznap olyan érdekes, hogy azt érdemes legyen kiemelnie, ráadásul megtudjuk, hogy kivel mi történt.

– Három gyereket neveltek, a tízéves is tud reagálni a tizenhét éves sztorijára?

Borbála: A tízévesünk olyan típus, aki mindenre tud reagálni.

– Miben változtatott meg az anyaság?

Borbála: Alapvetően én önző típus vagyok, ami nem annyira szimpatikus tulajdonság, de érdekes módon a nevelésben jól sült el. Azt hiszem, emiatt nem telepszem rá a gyerekeimre, habár rengeteg időt töltök velük. Viszont amikor kicsik voltak, mégis megtapasztaltam magamban egy olyan önzetlenséget, amit korábban soha: például hogy megdobban a szívem, ha meglátok egy vonatot – Ott egy Bzmot! –, mert tudom, hogy a fiam nagyon szereti a vonatokat. Már nem csak az érdekelt, ami nekem jó, elkezdtem más szemével látni, szívével örülni.

A hangsúlyok is áthelyeződtek: én korábban vágytam az ismertségre, frusztrált, hogy nekem nem jöttek úgy össze a dolgok az írással kapcsolatban, mint például Varró Daninak vagy más barátaimnak, akikkel együtt indultunk. De amióta anya lettem, annyira másról szól az életem, hogy most, amikor sok minden megvalósul, amire régen vágytam, örülök neki, de már nem ez a legfontosabb.

– Pál, te részt veszel a gyerekek körüli teendőkben?

Pál: Persze, engem így neveltek. Én csak amerikai animációs filmekben láttam olyan apát, aki hazamegy, tévézik, sört iszik és böfög.

Borbála: Az fel sem merült, hogy egyedül kelljen csinálnom a gyerekekkel kapcsolatos teendőket. Nagyon érdekes, hogy amikor kisgyerekes szülők voltunk, megállapítottuk Pállal, hogy nem ez az az időszak, ami a leginkább nekünk való. Rengeteg teendő volt, szaladgáltunk a gyerekek után folyamatosan. Amikor egy téli napon fel kellett öltöztetni mindhármat hatalmas anorákokba, végre kijutottunk a szánkópályára, és akkor az egyik elkiáltotta magát (netán hárman egyszerre): „Pisilni kell…!” Na, olyankor nagyon tudtuk sajnálni magunkat. Itt van két ekkora író, és reggeltől estig csak a pisi-kaki-cumi tengelyen mozog az életük! De most, hogy már nagyok a gyerekek (17, 15 és 10 évesek), szerencsére nem kell pisiltetni, és az öltözködést is megoldják egyedül. Azt vettem észre, hogy nem kirepülnek otthonról a nagyok, inkább berepülnek még a barátaik, barátnőik is, gyakorlatilag több a gyerek nálunk, mint korábban. Ezt már nagyon élvezzük.

– Laza szülők vagytok?

Borbála: Nem, de nem fárasztjuk magunkat bonyolult szabályrendszerek kitalálásával, amit mi is lusták leszünk betartani. Azért vannak szabályok, de szerintem betarthatóak, logikusak, és a kölcsönös bizalmon alapulnak. Úgy is mondhatnám: nem tekintjük gyereknek a gyerekeinket. Én magam a 23. születésnapom előtt lettem szülő, még én sem voltam akkor kialakult felnőtt. Nem voltak nagy elhatározásaink, hogy így és így fogjuk nevelni őket, egyszerűen magunkat adtuk ebben is. Nem akarjuk jobbnak mutatni a világot, mint amilyen, én például az anyukám alkoholizmusáról már meséltem nekik.

Pál: Nem annyira szeretem, ha egy gyerek kapcsán túl sokszor elhangzik, hogy „ezt ő még nem értheti”. A gyerekek már egész kis koruktól kezdve okosak.

Borbála: Ha ilyeneket mondunk, akkor ők is azt fogják gondolni, hogy a felnőttek nem értik őket.

Pál: Persze kiskirálynak se tartsuk a gyereket, akinek mindent szabad, mert cuki.

Borbála: Azok a szülők, akik mindent feláldoznak a gyerekért, rosszul járhatnak, mert a kis rosszcsont ebből azt a következtetést vonhatja le, hogy felnőttnek lenni valami rossz dolog, lényegében rabszolgalét. Nálunk a szülőknek is megvan a maga világa, élete, munkája; az volt a fő nevelési elvünk, hogy „A szülő is ember!”, úgyhogy próbáltunk hinni abban, hogy mi is ugyanúgy fontosak vagyunk a család életében, mint ők.

A cikk a Képmás magazin 2018. szeptemberi számában jelent meg. A lapot előfizetheted itt. 

Négy-öt éves korától teheneket kergetett a mezőn egy bajor faluban, ahová tartalékos katonaként behívott édesapja miatt került a család a front visszavonulásakor. Svédországban is töltöttek egy kis időt 1946-ig, amíg a család vissza nem tért Magyarországra. Az édesapa ritka igazságszerető ember volt, az édesanya pedig folyamatosan írt, lett légyen szó opera librettóról, drámáról, versről – mélyen istenhívő témákban, ami akkor nem volt túl szerencsés. Kulcsár Győző egykori emlékei szerint édesapja gyakran járt vidéki kiküldetésbe,

az édesanyja pedig kevés kis pénzből igyekezett a „két lakli gyerekét” etetni, s a családi kasszát azzal pótolta ki, hogy ünnepi képeslapokat készített saját kezűleg és adta el fillérekért.

„Nagyon szép gyerekkorom volt. Ketten az öcsémmel és a nagy bérházunkban lakó gyerekekkel sötétedésig a grundon éltük az életünket. Foci, foci, foci, de amikor kezdett unalmassá válni, kitaláltunk magunknak egy olimpiai játékot. Súlylökéshez találtunk egy nagy követ, rajzoltunk egy kört, s aki messzebbre dobta a követ, az nyert. A gerelyhajításhoz seprűnyelet használtunk, kalapácsvetéshez pedig a kőre madzagot kötöttünk. Így csapódtunk be egy iskolai hirdetés alapján egy vívótanfolyamra. Az első évben azt se tudtam, mi az, hogy vívás, hiszen nem láttam se maszkot, se tőrt, csak klottgatyában és trikóban tettünk lépéseket előre meg hátra. De bandában, sok srác között mindig volt játékosság, így ott maradtunk. Az év végén, az utolsó alkalommal hozott be az edzőnk pár rozsdás vasat, s amikor azt megfoghattam, valami megfogott, és folytattam.

Utólag már tudom, hogy annak az egy éves, belém vert, átok lábmunkának köszönhetek majdnem mindent.”

Vass Imre ismertette meg a párbajtőrrel. Közben tett egy kisebb kitérőt, amikor a miskolci egyetemen elvégezte a hőerőgépész szakot, de hiányzott neki Budapest, s az egyetem padjaiból egyenesen az OSC-be vitte az útja, az akkori magyar öttusa és párbajtőrvívás fellegvárába, hogy tovább tanuljon mesterétől. „Mindent Vass Imrének köszönhetek. Ő volt az Atya, az én második apám” – vallotta Kulcsár Győző, aki fiatal sportolóként nagyon peches srácnak tartotta magát. „Soha egyetlenegy ifjúsági vagy junior nemzetközi versenyre nem jutottam ki. Ha hárman mehettünk ki, én a negyedik voltam, ha egy versenyzőt vihettek ki, én a második voltam. Mindig egy paraszthajszállal maradtam le. Mint fiatalembert ez nagyon bosszantott. Azt hiszem, attól váltam kissé acélossá, valamint Vass mester belém vetett hitétől.”

A saját hite és a makacssága sikerhez vezetett. Huszonegy évesen került sínre a sportolói pályafutása, amikor megnyerte a magyar bajnokságot. Magyar és külhoni társai egyformán csodálták a stílusát, azt, ahogy „inkább játszik, mint küzd a páston”, amelyre Kulcsár Győző csak annyit mondott: ő a versenyen „vívni” szeret, akcióból tust adni, nem kivárni. Schmidt Pál szerint klasszisokkal jobb volt mindannyiuknál, aki mentalitást vitt a pástra: precíz technikát, játékot és a vívás iránti alázatot. Egyszerűen ő volt a „párbajtőrvívás Paganinije”. Nem véletlen, hogy ezen az 1975-ös, archív, a „magyar párbajtőr iskola” alapjait bemutató, angol nyelvű felvételen Kulcsár Győző és Vass Imre gyakorlását mutatják be mint vívók számára követendő példát.

Kulcsár Győző az 1964-es tokiói, az 1968-as mexikóvárosi és az 1972-es müncheni olimpián is tagja volt a győztes párbajtőrcsapatunknak, Mexikóvárosban egyéniben is diadalmaskodott, a müncheni és montreali játékokon egyéniben bronzérmet nyert.

Hogy mi volt a bohém, csapatáért küzdő, intelligens, istenhívő, konok, makacs Kulcsár Győző párbajtőrvívásban elért sikerének a titka?

„A párbajtőrben az a szép, hogy ott lehet sakkozni. Csak az tud nyerni, aki előbb kitalálja a másiknak a gondolatát, és túl tud járni a másik eszén.

Tehát én azt hiszem, hogy te azt hiszed, hogy én azt hiszem, pedig én nem azt hiszem, amit te hiszel, hanem a végén egy kanyarral vagy csellel vagy firnyákkal többet bele tudok vinni. Ezért hasonlít szerintem a párbajtőr a sakkhoz. Most már szent meggyőződésem, hogy ezért szükségeltetik igenis az, hogy az edzésen, a fizikai, testi munkán kívül a szürkeállományt is foglalkoztatni kell” – vallotta a Költészet a páston című, róla készült dokumentumfilmben.

„Azon sportolóink közé tartozott, akiket nemcsak szerettem, hanem tisztelni is tudtam, mert fontosak voltak számára olyan ősi emberi értékek, mint a barátság, a szerelem, a szeretet, az áldozatvállalás. Mindez egy kedves, mókás, bohókás arc mögött rejtezett, nem hivalkodott vele. Olyan valaki volt, akire civilben is lehetett számítani. Egy igazi csapatember, igazi, bohém barát, aki a csapatért hajlandó volt fegyelmezni magát és gürcölni a páston” – mondta róla Frenkl Róbert ugyanazon dokumentumfilmben.

Versenyzői pályafutása befejezését követően eljött az idő, hogy ő lett több fiatal versenyző „második apja”.

Előbb a nyolcvanas években a Vívószövetség főtitkára, majd szövetségi kapitány volt, 1985-ben pedig Olaszországba ment edzősködni. Kinti tanítványai közül utóbb ketten lettek olimpiai bajnokok. Egyikük, Sara Cometti visszaemlékezése szerint Kulcsár Győző azt tanította, hogy „a munka mindig kifizetődik, és a cél eléréséhez akarni is kell azt. Évekkel később újabb leckét adott: az életben hibázhatsz, de meg kell próbálnod bocsánatot kérni és újrakezdeni.”

A mester 2002-ben hazatért, s elvállalta az akkor már olimpiai bajnok Nagy Tímea felkészítését a következő nyári játékokra. Titi vele lett másodjára is olimpiai bajnok. Szász Emesével 16 éven át dolgoztak együtt azelőtt, hogy Emese 2016-ban, Rio de Jaineiróban olimpiai bajnok lett.

„Én már senkitől nem félek. Vagyis csak a Jóistentől” – mondta a riói olimpiát követően egy interjúban.

Sokan úgy vélik: amit ő tudott, azt senki nem tudta-tudja a magyar párbajtőr sportéletben. Lett volna még mit és kinek átadni az ő utolérhetetlenül zseniális tudásából. Nyugodjék békében, Mester!

A dús szőrzetű férfi mellett egy hasonló figura ül, kisebb kiadásban. Öccse vagy fia? Kit érdekel a családfája, ha a személyes dolgaimat akarja elvenni?

Bozontos1 hirtelen leül velem szembe. Bozontos 2 odatelepedik mellé.

Nagyon ijesztőek. Nyelni sem merek. Az idősebb félrefordított fejjel kérdezi:

– Nem a Gabi néni tetszik lenni?

Huh. Egykori tanítvány. Akkor van rá esélyem, hogy nem foszt ki. A dús szőrzet miatt nem ugrik be, ki lehet az.

– Én vagyok a Tomi, a Horváth Tomi. Most Veresegyházán lakunk, piacozok. Nem tetszett ott látni? Ez a fiam. Ő is Tomi.

Tomi! Több mint huszonöt éve nem láttam, pályakezdő éveim egyik emlékezetes figurája. Tőle, azaz becses családjától kaptam pedagógus napra egy pazar piros melltartót bugyival és egy kiló mazsolát.

Tomi akkoriban még nem rendelkezett ilyen állszőrzettel, de sörényhez hasonló hajjal igen. Az iskolába érve gondosan bezselézte, megfésülte. Tekintetét végigsiklatta a többi negyedikesen, majd valakire rákacsintott. Mindig másra. A szertartás egy intenzív illatosítással folytatódott. Tomi dezodorjától a szúnyogok is megfutamodtak volna. Végül tánc következett a tanterem hátsó részében, Michael Jackson stílusában.

Keservesen indult budapesti karrierem. Huszonhárom éves voltam. Harmadik tanévemet kezdtem – egy idilli hangulatú kicsi falu után – Budapest egyik legizgalmasabb kerületében. Negyedikeseket kaptam. Csupa problémás, túlkoros gyereket, akik minden napra tartogattak valami meglepetést. Borzasztóan rosszak voltak, nem fogadtak szót. Rájöttem, hogy valami stratégiát kell kidolgoznom, meg kell őket fejtenem, mint egy rejtvényt. Elkezdtem a családlátogatásokat. Ma is szomorúság fog el, ha ezek eszembe jutnak. Emberi nyomorúságot, sivárságot ismertem meg. Mitől lenne jobb egy kisgyerek annál, mint amit otthon lát? Ha a kisöccse kiürült sörösüvegre húzott cumival kapja a tejet, ha a nagypapája beteges szemétgyűjtő, ha a szülei mazsolát és hamis parfümöt árulnak az aluljáróban, akkor nem lehet mintagyerek az iskolában. Ha fejre állok, akkor sem.

A Tomival kapcsolatos problémák egyre komolyabbá váltak. Hosszas megbeszélések, viták után úgy döntöttünk, legyen magántanuló. Hetente egyszer bejött (vagy nem jött be) az iskolába, hogy átvegyem vele a tananyagot. Őt Magyarország domborzatánál jobban érdekelte a lányoké, a matematika hidegen hagyta, és barbár módon bánt el minden helyesírási szabállyal. A maga módján igyekezett, de ezt az egészet felesleges időtöltésnek tartotta. Ügyesen elkanyarította – volna – a szót a tananyagról, de résen voltam. Izgalmas párbaj volt ez, ahol Tominak a vizsgán nyernie kellett. Nem mondom, hogy szoros barátságba kerültünk, de végül elfogadott, és már nem tartott ellenségnek.

Az utolsó alkalommal közöltem Tomival, hogy szeptembertől másik iskolába megyek. Nem szólt semmit, bólogatott, kezet fogtunk. Távozása előtt, mint mindig, visszafordult és kacsintott.  

Délután, amikor az aluljárón át mentem a metróhoz, megállított Tomi anyukája, aki ott árusított. Ekkor kaptam a már említett mazsolát és a piros bugyi-melltartó szettet (gyönyörű nájlon darabokat). Tomi azt mondta, pedagógusok napja lesz, meg hogy szemre választották nekem, és kacsintott.

Most meg itt ül velem szemben, bozonttal keretezett fejével. Ej, Tomi…

Lehet az ilyet elfelejteni?

Azt hiszem, vele kezdődött minden. Sőt, talán még korábban, amikor találkoztam egy négygyermekes édesanyával, aki fogyatékkal élőkkel foglalkozott, róluk tanult, és kérésemre néha írt is róluk. Akkor kezdett kinyílni a szemem, no meg az olvasóké annál az újságnál, ahol akkoriban szerkesztőként dolgoztam. Korábban se voltam érzéketlen vagy közömbös a téma iránt, gyerekeimet is igyekeztem ennek megfelelően nevelni mindenféle fogyatékosság tekintetében, de mivel a környezetemben nem voltak fogyatékkal élők, sokáig nem éreztem, hogy közöm lenne hozzájuk.

Lőrincz Anna egy interjún keresztül mutatta be Németh Orsit mint egy „nagyon csinos, logikusan gondolkodó, tudatosan élő, széles látókörű és életvidám vak lányt, aki megjárta Indiát is”. Később személyesen is találkoztunk, és meggyőződhettem róla, hogy minden felsorolt jellemző megállja a helyét. Amikor először beszélgettünk, arra gondoltam: bárcsak a látó emberek többsége lenne ennyire kedves, tudatos, tájékozott, nyitott és pozitív gondolkodású, mint ő! Bármiről lehetett vele beszélgetni, mindenről kedvesen határozott véleménye volt, és ami a lényeg: nagyon egészségesen gondolkodott és élt.

Annyira természetesen viselkedett, hogy én is nagyon hamar feloldódtam, és egy idő után már nem feszélyezett, hogy nem látom a tekintetét, ha ránézek.

Azóta állandó, szinte baráti kapcsolatban vagyunk, követjük egymás sorsát, és időnként személyesen is találkozunk – így szép lassan számomra is kinyílt egy új világ. Orsi kérésemre írt egy hiánypótló sorozatot arról, hogyan beszéljünk gyermekeinkkel a fogyatékossággal élőkről. Neki köszönhetően ismerkedtem meg a vak síelők világával és született meg egy interjúm Balogh Zsolt paralimpikonnal, Orsi élettársával. Ő hívta fel figyelmemet a Suhanj Alapítvány Tátra utcai edzőtermére is, ahol épek és fogyatékkal élők együtt edzenek, mindkettőjük számára megfelelő körülmények és eszközök között. És együtt éltük át az első „vaksötét” előadást is.  A másodikat csak azért nem, mert Orsi nem ért rá, de én nélküle is elmentem, mert azóta már kifejezetten keresem az ilyen jellegű élményeket.

 

A lemez két oldala

Első közös kulturális élményünk Tollár Mónika rendhagyó, a Suhanj Alapítvány támogatásával készült, vakoknak és látóknak egyaránt szóló előadása volt. Mónika saját korábbi rendezését, Janikovszky Éva: „A lemez két oldala” című darabját vitte színpadra új formában, eredeti szöveggel és szereplőkkel, Kovács Patrícia és Kovács Vanda színművésznőkkel.

Ahogy utólag elmondta: nem egy „vakbarát” előadást akart, hanem a látóktól akarta elvenni a látás képességét, mert arra volt kíváncsi, hogy a hiány képes-e valamit teremteni.

Egészséges embereket szeretett volna olyan helyzetbe hozni, hogy agyukkal alkossanak valamit. A színházi élmény lényege szerinte ugyanis nem az, hogy kikapcsoljunk és passzív nézőként eltunyuljunk, amíg a színházban vagyunk, hanem épp az ellenkezője: hogy bekapcsoljunk, és kezdjünk valamit „csinálni”, alkotni. Valahogy úgy, mint a régi rádiójátékoknál.

Én már láttam korábban az eredeti előadást – két színésznő beszélget különböző szerepekben (feleség, anya, anyós, stb.) az élet leghétköznapibb kérdéseiről (férj, gyermeknevelés, anyós, takarítás, iskola, stb.), így nem számítottam nagy meglepetésre, mégis az újdonság erejével hatott, hogy ezúttal nem láttam, csak hallottam a két előadót. A Telekom Krisztina körúti székházának konferenciatermében ugyan nem sikerült tökéletesen besötétíteni, de a darab elején pár percig így is fojtogató volt a sötétség. Kellett az színpad melletti ajtó alatt beszűrődő kis fény, hogy ne érezzem fullasztónak a „vakságomat”, de amikor ezen sikerült túllépnem – akinek ez nem sikerült, jelezte a mobiltelefonjával, és csendben kivezették a teremből –, nagyon érdekes élményben volt részem.

Ugyanis a pánikszerű érzés elmúltával már nem a két színésznőt láttam magam előtt egy kis asztalkánál beszélgetve – ahogyan az eredeti előadásban –, hanem két hétköznapi nőt, különböző szituációkban, különböző (házi)ruhákban, sőt, egy idő után már nem is őket, hanem magamat és egy barátnőmet, anyámat, anyósomat.

 

 

Ahogy később Mónika megfogalmazta: nem egy előadás zajlott két gyönyörű színésznővel, hanem annyiféle műsor, ahányan a közönség soraiban ültek: mindenkinek a saját előadása pörgött a szeme előtt, a saját fantáziája alkotta környezetben és módon. Mennyivel izgalmasabb így – gondoltam és elhatároztam: figyelni fogom a hasonló előadásokat. Nem sokáig kellett várnom, amíg újra hasonló élményben lehetett részem.

 

Hangoskönyvek Bodor Tibor emlékére

A Janikovszky-előadás közönségének soraiban ülő és annak sikerén felbuzdult Puskás Kata Szidónia, Bodor Tibor színművész unokája nemrég szervezett egy „vaksötét” koncertet, Szalóki Ági többszörösen díjazott énekesnő és Helle Maximilian vak zongorista közreműködésével a Turay Ida Színházban. A műsor különlegességeként a koncert előtt hallhattunk egy izgalmas előadást Frankó-Csuba Deától, a Spark Institute transzformatív képzőközpont vezető munkatársától.

Szidóniától megtudtuk: nagypapája nettó 9000 órát, összesen 514 hangoskönyvet olvasott felvételre, a világirodalom legnagyobbjaitól – Homérosztól Rejtő Jenőn át Jókai Mórig –azzal a céllal, hogy másoknak örömöt szerezzen.

Amikor ezt tette, a hatvanas években, még csak éppen elindult a hangoskönyvtár, amely ma már az ő nevét viseli. Vajon hányan vannak, akik ennyi könyvet egész életükben elolvastak? Aki viszont olvasott, tudja, hogy hangosan felolvasni mennyire nem könnyű. A „nettó” kilencezer óra mögött több mint egy évnyi erre szánt idő van, ennyit szánt saját életéből mások boldogítására a színművész, akinek unokája most folytatni szeretné a hagyományt: az egy éve alapított Bodor Tibor Kulturális Egyesület már százötven hangoskönyvet adott ki önkéntes felolvasók segítségével. Magyarországon évente nagyjából 8000 könyv jelenik meg, a Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének könyvtárában viszont csak 4000 könyv van – hívta fel a figyelmet a deficitre a látássérültek számára emberi hangon elérhető könyvek terén. Hozzátette: ma már lehet géppel is felolvasni, de senki nem állíthatja, hogy például Jókai valóban élvezhető gépi hangon.

Dea előadása kezdetén elmondta: munkahelyén nagy és közepes méretű vállalatokat készít fel a technológiai változásokra, segít nekik megtalálni a biztos pontokat a nagyon gyorsan változó világban és jól működni az állandó változások közepette. Munkaidején kívül pedig az érdekli, hogy mindez hogyan zajlik az egyén szintjén: mi kell ahhoz, hogy a váratlan, nehéz helyzetekben minél harmonikusabban, hatékonyabban tudjunk helyt állni, részt venni. A komfortzóna elhagyásáról szóló előadásának lényege: a komfortzóna – a biztonságot nyújtó szokások, hiedelmek, hitrendszerek, jól begyakorolt reakciók – kereteit két fő motiváló erő alakítja: az evolúciós mintázatok és a szociális, környezeti hatások. Mindezt elhagyni azért érdemes, mert benne minden ismerős, tehát nincs tanulási és fejlődési lehetőség.

A komfortzónát a pánikzóna (agyunk a fix pontokat keresi, és ha ezek elvesznek, akkor az agy bepánikol), majd a tanulási zóna követi, ahol már nyitottan és kíváncsian állunk az újdonság előtt, de nem mindegy, hogyan és milyen gyorsan érünk ide.

Dea bemutatott egy, bármilyen élethelyzetben használható, háromlépéses módszert, amely alapján ezt le lehet rövidíteni: először meg kell ismerni az új helyzetet, információt gyűjteni róla; majd elkészíteni egy cselekvési tervet, elképzelni, hogyan alakul az új helyzet, ha belelépünk; végül megtenni az első lépést, és minden egyes lépés után értékelni azt. Ha ugyanis csak a következő egyetlen lépésre koncentrálunk a pánikot okozó nagy ismeretlen helyett, akkor agyunk megnyugszik.

 

 

Karády sötétben

Az előadás után kezdődött az est fénypontja, Szalóki Ági és Helle Maximilian gyönyörű „duója” - vaksötétben. Én nem vájtfülű zeneértőként, „csak” Karády Katalin és Szalóki Ági rajongójaként hallgattam őket, de a végén a vájtfülűek is megerősítették: a páros előadása lenyűgöző volt. Szalóki Ági bevallotta ugyan, hogy háromszor hibázott, de a közönség ezen csak nevetett. A nézők többsége a koncert alatt sokkal jobban el volt foglalva a számára szokatlan helyzet befogadásával, mint hogy apró szakmai hibákra koncentráljon. Nekem a pánikzónámat az előző előadásban tapasztalt pár percről most pár másodpercre sikerült lerövidítenem, és onnantól kezdve a széken kényelmesen elhelyezkedve, behunyt szemmel élveztem az előadást. A félálomszerű állapotban hol Szalókit, hol Karádyt, hol Piafot láttam magam előtt – mint kiderült, az előadás előtt pár órával találta ki Ági, hogy a francia sanzonénekesnő leghíresebb dalával zárja a műsort –, különböző helyzetekben és ruhákban. Az agyam ezúttal is jól pótolta a látvány hiányát: láttam a hamvadó cigarettavéget, sőt, még a füstöt is éreztem, és láttam az énekesnőt hallgató katonákat is.

Ami pedig az előadókat illeti, a zongoristának természetesen nem volt új a sötétben zongorázás élménye, számára a Szalóki Ágival való közös munka volt szokatlan és komfortzónán kívüli, de ahogy maga Ági is megerősítette utólag: Maxi nagyon jól helytállt. Az énekeső pedig – hasonlóan a Janikovszky-előadás színésznőihez – bevallotta: néha egy-egy pillanatra kibillent szerepéből, ami érthető, hiszen egy teljesen ismeretlen helyzetben kellett helytállnia.

Azt is elárulta, hogy sokkal élénkebb volt a mozgása a sötétben, mint egyébként, ami elgondolkodtatta arról, mennyire felszabadító egy ilyen helyzet, és mennyi energia van még benne, amit máskor nem használ.

Korábban hasonlóan nyilatkoztak a színésznők is: ők is sokkal erőteljesebben artikuláltak és gesztikuláltak a sötétben, önkéntelenül is kompenzálva a látás és a visszacsatolás hiányát.

Visszacsatolás egyébként mindkét esetben volt: hatalmas tapsok, hangos nevetések vagy épp csendes szipogások, amelyek ezúttal is pontosan jelezték, hol tart érzelmileg a közönség. Nem csoda, hogy a teremből kiáramló tömegben ugyanazt a mondatot hallottam, amit az előző előadás után is, és ami az én fejemben is járt: Legyen folytatás! Később örömmel hallottam Tollár Mónikától, hogy a Janikovszky-előadásnak lesz folytatása október 27-én és valamikor decemberben is, a Hatszín Teátrumban. Remélem, hogy a Karády-Szalóki-estet is halljuk még így.

 

„A legalkalmasabbak fennmaradása és a kevésbé alkalmas egyedek elpusztítása összebékül az evolúció csodás művének végén, a zéró hulladék-koncepcióban, amely talán hozzájárul egy új, szelíd faj, a biomókus kifejlődéséhez.

Bárcsak megérhettem volna…”

ál-Charles Darwin

Az evolúció vízválasztója

A biomókus számára a (hiper)szelektív hulladékgyűjtés létkérdés.

Más állatfajoktól eltérően a biomókus szelekciós gyakorlatát elsősorban nem a párzás és utódnevelés határozza meg szinte kizárólagosan. A biomókus mintegy vízválasztója a szelekciónak: jelen pillanatban ő áll a természetes kiválasztódás piramisának csúcsán – s innentől már ő szelektál: papírt jobbra, kommunális balra, egyéb különleges elbánást igénylő hulladékokat középre (pl. autója csomagtartójába). Ezek hulladéktelepre mennek, nagyáruház imázsjavító szolgáltatásaként kirakott szelektív gyűjtőjébe, szegényeknek / máltaiaknak, stb.

Hagyományőrző biomókusok vidéken még tudnak szódáshoz járni, s bár a vastag szódásüveg már a biomókusnál is legfeljebb dísztárgy, a modern műanyag változat újratölthető és aktív használatban van.

 

 

Elem vagy akku: ez itt a kérdés!

Középre jön még a használt elem, veszélyes hulladék, amely eszerint gyűjtendő. Hozzá kell tenni:

a biomókus eldobható elemből a tartóst, jó minőségűt is csak pironkodva használja, ő a villamos hálózatnak makacsul ellenálló kütyüinél akkumulátort (népiesen „tölthető elemet”) alkalmaz.

Eleve nem zsúfolja tele lakását ilyen renegát kütyükkel. Teszi ezt a bolygóé mellett saját jól felfogott érdekében is, mert az elfelejtett, csak évente előkerülő kütyükben az akku nem folyik ki. A népesebb családban élő biomókusnál az elemmizéria komoly irányítási rendszer kiépítését teszi szükségessé: kell megfelelő tölthető elemkészlet, intelligens töltő(k), de főleg töltőmester-rendszergazda. Az első megfigyelések szerint pl. a női vagy serdülő biomókusok elhanyagolják töltési kötelezettségeiket – de hogy ez diszkriminatív előítélet vagy statisztikailag igazolható tény, az még brit tudósok állásfoglalására vár. (A nemtöltés alól persze kivételt képeznek az okostelefonok – ezek egyszerűen olyan szinten igázták le a legkülönbözőbb korosztályokat, hogy fel sem merül lemerülve felejtésük. Ezt a státuszt korábban csak az előző kor fétisjószága, az automobil vívta ki, ám ennek is csak kizárólag műszakilag felkészült, ma már felsőbb korosztályokba vagy vidékre szorult férfiakat sikerült személyes akkumulátortöltésre vagy -cserére szoktatnia.)

 

Italozunk, eszegetünk…

Sorozatunk első és második részében kimerítőleg foglalkoztunk a BM étkezési és italbeviteli szokásaival, ezért itt csak egyet emelnénk ki:

haladó biomókusoknak már fontosabb az ital- vagy ételcsomagolás környezeti megfelelősége, mint maga a tartalom.

Vannak barátaim, akik nem esznek olyan gyroszosnál, ahol ócskaműanyag-tányért és -evőeszközt alkalmaznak, és késhegyre menő vitába képesek szállni felvilágosulatlan eladókkal, hogy franciasalátájukat saját edényeikbe kapják, szombatonként pedig tisztított göngyölegszortimenttel érkeznek a piacra, amelyet a kofák egészen eltérő lelkesedési szinttel fogadnak.

Van egy biomókus barátom, aki csak a legutóbbi időkben kezdett el otthon gátlástalanul sört inni, mivel az általa preferált rádlert a „gonosz multik” csak a 20-szoros környezetszennyezést okozó aludobozban árulják, nem visszaváltható üvegben. Most viszont természetét meghaladó türelemmel áll sorba a dobozpréselést főfoglalkozásként űző hajléktalanok mögött (akiknek aktív idejét a parlamenti felszólalásokhoz vagy a sakkversenyzőkhöz hasonlóan korlátozni kéne), hogy az aludoboz darabját két forintért átadja a jóságos újrahasznosító automatának, egyfajta modern áldozatként, bűneiért cserébe.

Mert nem elég, ha laposra tapossa!

 

Szemét-szolmizálás: a három re-

Itt vallástól és alfajtól függetlenül bármelyik biomókus kissé felháborodva tenné fel a kezét:

az nem szemét, hanem hulladék! De legalábbis megkülönböztetendő a kettő.

S nem is az ilyen szakmai-tudományos definiálgatás, szőrszálhasogatás a fontos, hanem a sorsa a hulladéknak. Merthogy van ugye, a három „re-”.

Mielőtt azt hinnénk, hogy a biomókus szolmizálási ismeretei ennyire elmaradottak a Kodály-módszerhez képest, újra le kell szögeznünk, hogy a biomókusságnak itt is több fokozata lehetséges. Az alap a háromhangos (tritaton) rendszer, amely három re-ből áll, de ismerünk pentaton (öthangos), héthangú (diatonikus – kisebb és nagyobb hangközöket tartalmazó), sőt, még több lépcsőt tartalmazó szolmizációs rendszereket is. Mindezen hulladék-szolmizációk lényege, hogy eltérnek a HÖM által énekelt, re-t legfeljebb nyomokban tartalmazó hangsoroktól. Nem és nem! A biomókus hangsorai – legyenek bár 3, 5 vagy 12 osztatúak – csak re-ket tartalmaznak.

De mi is ez a titokzatos RE-?

Kezdjük a hárommal, mert az mindent meghatároz. Ez a biomókus kiskátéja, bibliája, himnusza: reduce, reuse, recycle, azaz hulladékcsökkentés, újrahasználat, újrahasznosítás. Ha például meg sem veszem a nyavalyás pillepalackos italt (ld. Biomókus 2.), hanem állott helyett csapi vizet iszom, az a reduce. Ha megveszem a buborékosat vagy menteset, de beteszem az üres palackot a sárga kukába, az recycling (újrahasznosítás). Fenntarthatóságban a kettő között helyezkedik el az újrahasználat: ilyenkor újra megtöltöm a pillepalackomat vízzel-teával-limonádéval. (S nem veszek külön flaskát, ami javítaná az imázsomat és a GDP-t, ám a Föld állapotát, elhanyagolható mértékben ugyan, de rontaná.)

 

Ráérő, szuperhaladó vagy kapcsolódó hivatású biomókusok maguk is űzik az újrahasznosítást, kicsiben és szimbolikusban vagy nagyban és lényegesben. Az elektronikai eszközök szerelését pl. már alig vállalja szerelő, a garanciális szervizek lefedettsége messze elmarad a drogériáktól vagy bankfiókoktól, ezért nagyvárosokban és fejlett országokban hálózatok, interneten szerveződő közösségek, modern ezermesterek és önkéntes szervezők veszik át ezt a felettébb fontos javítási funkciót. Pár évtizede néhány innovatív vállalat próbálkozott az újragyártással, amely során a régi elektronikai eszközt visszaveszi a gyártó, s egyes, több életciklust is nyugodtan kiszolgáló alkatrészeit visszaépíti új gépeibe, más részeket anyagukban hasznosít újra, a harmadik részt pedig újonnan adja el.

Tudomásom szerint ma már nem bajlódnak ilyesmivel, az eldobható kultúra még a nyomtató tonereknél is diadalmaskodni látszik.

 

Óceáni szemétsziget és a londoni Monster fatberg

A BM (lelki értelembe vett) természetes ragadozója az óceáni szemétsziget. Fogékonysága miatt lépten-nyomon az erről szóló elrettentő filmekbe, hírekbe, képekbe botlik. A biomókusok hőse ezért Boyan Slat, kedvenc vicces kisfilmjük pedig A nejlonszatyor csodálatos élete. A szakirodalomban járatos biomókusok jól ismerik a 2017. szeptemberében a londoni csatornarendszerben felfedezett óriás zsírhegyet, amelynek rejtőzködése egy Harry Potter-fejezetbe illene. A 250 m hosszú és 130 tonna súlyú, betonkemélységű szilárdhulladékzsír-elegy a vécékbe lehúzott ételhulladékból, óvszerekből, eldobható pelenkákból(!), sőt nejlonharisnyákból állt össze. Felszámolásán nyolc ember kilenc héten át dolgozott, ma egy része múzeumban megtekinthető, más részéből kerozin tisztaságú üzemanyagot készítettek.

Ez a kis szemétcsata tehát hősies győzelemmel végződött, de a XXI. század emberének Nagy Szemétháborúja, amely lassan meghaladja a legelhúzódóbb fegyveres konfliktusok időtartamát, még nem dőlt el. A biomókus ezért mindig éber, táskájában textilszatyor, párnája alatt Zöldköznapi kalauz, mert tudja: a bolygó sorsa rajta is múlik!

A biomókus tehát kétszer is meggondolja, mielőtt hulladékot vesz, de ha mégis muszáj, akkor azt lehetőségei szerint újrahasználja vagy újrahasznosítja. Bölcsőtől a sírig.

 

Ami annyit jelent: sorozatot nézni a mai, művelt embernek egyszerűen kötelező! (Kötelező olvasmány helyett én a felnőtteknek bevezetném a „kötelező nézlemény” fogalmát - a gyerekeknek nem kell, ők amúgy is nézik.) Baj vagy nem baj, az irodalomnál ma sokkal magától értetődőbb közös műveltségi platform a Trónok harca, a Family guy, az Így jártam anyátokkal, ínyencebbeknek a Mad men vagy a Kártyavár ismerete. A legnagyobb nemzetközi sztárok is szívesen vállalnak szerepet sorozatokban: Jude Law az Ifjú pápa címszereplője, Kevin Spacey (volt) a Kártyavár főhőse, a 2017-es Hatalmas kis hazugságok című minisorozatban Reese Witherspoon és Nicole Kidman, a 18-as korhatáros Éles tárgyakban Amy Adams játszik, és folytathatnám.

A nagy virágzás a 90-es évek végén kezdődött a Jóbarátokkal és a Maffiózókkal, és egyik legnagyobb, megkerülhetetlen klasszikusa lett a Sírhant Művek, ez a csodálatosan mély és megrázó, miközben halálosan(!) vicces drámasorozat. (Eredeti címe: Six feet under… Külön néplélektani tanulmányt érdemelne a magyarok vicceskedő címfordítása! Majd máskor.)

Itt egy trailer-videó a sorozatról:

Rejtélyes történelem művelődéstörténeti sorozat - Kémek, titkok, csempészett fegyverek, eltűnt ékszerek 1848/1849-ben 
Szeptember 27. csütörtök 19:00

Vendég: Hermann Róbert történész

Minden háborúban szükség van kémekre, mert a győzelem sokszor attól függ, hogy a hadviselő feleknek sikerül-e megtudniuk azt, amit az ellenfél el szeretne titkolni előlük. Így volt ez a magyar szabadságharcban is – ám a mellettünk vagy ellenünk működő hírszerzőkről nagyon keveset tudunk. A fiatal honvéd hadsereg fegyver- és lőszerszállításai is sokszor titokban zajlottak, hogy azután váratlanul eldönthessék egy-egy fontos csata sorsát. Kik és milyen úton-módon szerezték be azokat az ágyúkat, puskákat és kardokat, amelyekkel katonáink győzni tudtak a dicsőséges tavaszi hadjáratban? És ma vajon hol, merre lehetnek azok a híres-hírhedt Zichy-gyémántok, amelyek sorsa különös és rejtélyes módon fonódott össze a szabadságharc történetével? Minderről és a korszak más izgalmas titkairól Hermann Róbert történészt, egyetemi tanárt, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának tudományos helyettesét faggatjuk.

A Rejtélyes Történelem előadások a Várkert Bazár Testőrpalotájának Vetítőtermében láthatók. 

Jegyvásárlás a Várkert Bazár jegypénztáraiban vagy online lehetséges:  http://varkertbazar.jegy.hu/

Facebook esemény >>>
 

A rendező a Fina Világbajnokságra készített produkcióban egy nemzetközi csapattal dolgozott, akkor ismerte meg a mostani darab egyik főszereplőjét, és úgy döntöttek, hogy együtt dolgoznak. A többi artistát egy casting során választották ki. Az előadásban a testet, a fényt, a földet és az akrobatika játékát ötvözik. A bőr, az izomzat letisztult, naturális, néhol könnyed, máshol súlyos munkája, az erő és ügyesség váltakozása adja a jelenetek ritmusát. A produkció zenéjét Both Miklós ukrán népzenei gyűjtéséből állították össze, valamint Szirtes Edina Mókus és Terjék Gábor zeneszerzők jegyzik a zenei koncepciót.

Az előadást még a főpróbán láttam, már akkor is lenyűgöző volt, azóta pedig elismerő kritikákat kapott az Edinburgh Fringe Fesztiválon is. Az előadás alatt elmerülhetünk a mozdulatművészet finom és lassú játékában, amely drámai keretben zajlik és történetet mesél, majd rácsodálhatunk a cirkuszművészet ügyességi attrakcióira. Aki színes álarcokat és jelmezeket várna, vagy tolakodó intimitást, csalódni fog az előadás láttán. Aki viszont nyitott a test felépítésének megfigyelésére és befogadó az egyszerű elemek kompozíciójának szépségére, az élvezni fogja az újcirkuszi produkciót.

A Recirquel Újcirkusz Társulat My Land című előadása a Müpában tekinthető meg.  Bemutató 2018. október 16., 19.00 óra.

Egyedül utazom a tízhónapos babámmal. Tizennyolc óra az út átszállásokkal együtt. Frankfurt. Dominika. Costa Rica. Így megyünk ki a világból és érkezünk meg egy másik valóságba. Az átmenet mindig szürreális. Nehezen tapintható, hogyan és mikor szűnik meg a nyugati kultúra, hogyan szublimálódik lassan Európa az Atlanti-óceán felett és alakul át párává, izzadsággá, fotoszintetizáló élőlények sokaságává. Frankfurtban búcsúzom Európától. Búcsúzom a nyakkendőktől és öltönyöktől, a fontoskodó üzletemberektől, a borospoharaktól, késtől és villától. A kávéhabtól. A széles ételválasztéktól. A távolságtartástól. A rohanástól.

A sorban mellettem egy latin asszonyság áll. Igazi Márquez-i figura; bizonyára színes virágok gazdagítják lakását és papagájokat tart díszes kalitkában. Összeszorul a szívem, amikor meglátom Costa Rica-i útlevelét. Észreveszi megindultságom, mire magyarázni kezdem helyzetemet. Nagylelkűen legyint, akkor ti most hazamentek. Persze, mintha ilyen egyszerű lenne a kétlakiság dualizmusa. Még én sem tudom, mi az, ahová most megyünk.  

A nagy úton egy jól öltözött olasz férfi ül mellettem. Segít mindenben. Hibátlanul, mindenféle éneklő hanglejtés nélkül beszél angolul. Csak öltözéke és bőre színe alapján gondolok származására. Umberto Ecót hozott magával, de nem olvassa. Flörtöl a személyzettel. A nagy út eseménytelenül telik. A babám egy kincs, alszik, hiszen éjszaka van. Tíz óra repülés után érkezünk Dominikára.

Dominikán éjjel egy óra van. A duty free shop zárva. Csak a büfé van nyitva, ahol rendelek egy kapucsínót. Íze és állaga éppen olyan, mint a 150 forintos kávénak Budapest Főváros Kormányhivatalában. Így érthető, hogy miért kerül négy dollárba: megkérik az árát a hazai ízeknek. A női mosdóban pelenkázás közben a takarítónő kedvesen gügyög hozzánk. Amikor a szerencsétlenkedésem következtében elgurul a koszos babaétel-tárolóm, lomha járásával megindul felé, és kérés nélkül kimossa. Leveszi a tároló tetejét és fekete ujjaival elkezdi kikotorni belőle a répa- és krumplimaradékokat, szappant csöpögtet bele. Kitalálta a gondolataimat. Nem győzök hálálkodni neki. Rendben van, mami, válaszolja. Nem sajnálatból segít, hanem együttérzésből. Van neki otthon legalább három gyereke. Tudja, milyen ez. Nem kell hálálkodni.

Ugyanabba a gépbe szállunk vissza. Az olasz gigoló megint mellettem ül. A német személyzetet spanyol ajkú csapat váltja fel. Ekkor hallom meg szomszédom össze nem téveszthető dél-amerikai spanyolját. Később, kérdésre elmondja, hogy perui, de Svédországban él, és Hondurasba megy nyaralni. Az Umberto Eco nem az övé, egy ismerőse hagyta a gépen, és a német személyzet adta oda neki. Hogy válik semmivé Európa...

Még három óra, és Costa Ricában landolunk. Fél öt van, sötét a reggel. Kíváncsiságból az útlevél-ellenőrzésnél az állampolgárok sorába állok. Egy magyar és egy Costa Rica-i útlevelet adok át. A határőr nem kérdez semmit. Se a foglalkozásomat, se, hogy meddig maradok. Isten hozta, mondja. Tudja, hogy hazahoztam a Costa Rica-i lányomat. Tudja, hogy hazajöttünk az itthonból az otthonba. Nyomja a pecsétet. A reptéren két férfi vár. Gyermekem édesapja és az Über sofőrünk. A szállodában már frissen gőzölög a reggeli rizses bab. Mellette tejföl, sült banán. Tojás. Papaya. Ananász. Édes sütemények. Megörülök a rizses babnak.

 

Costa Ricában már napok óta országos sztrájk zajlik. Eddig is sokszor volt az az érzésem, hogy meghirdetett sztrájk nélkül is országos sztrájk van az év minden napján. Costa Ricában közel hetven éve felszámolták a hadsereget, és ellentétben a térség többi államával, azóta konstans a béke és a nyugalom. Ezért az országos sztrájk nagy dolog. Annyira, hogy némelyek zavargásnak, lázadásnak titulálják azt. Több utat lezártak a tüntetők, nem lehet kiszámítani, hol lesz újabb blokád. Ezért egész nap megy a matek, mikor érdemes másnap továbbindulni. Hajnalban kellene, de nem akarunk lemaradni a szállodai reggeliről, ezért a fél kilences busszal hagyjuk magunk mögött San Josét. Szerencsénk van, mert kilencre a tüntetők lezárják a főváros egy részét.

A Karib-tengerig sima az utunk. A sima út azt jelenti, hogy a százhatvan kilométeres szakaszt öt óra alatt tesszük meg. Érzem, hogy ez az eseménytelen haladás csak káprázat. Még nem süllyedtünk elég mélyre a trópusi mocsárba. Nem főttünk még meg az izzadságunkban, nem érezzük azt, hogy ruháink szinte lerohadnak rólunk. Nem történt még semmi szürreális. Enélkül márpedig nem lehet megérkezni a dzsungelbe, nem lehet belebújni az isteni anyaméhbe.  

A falunk előtt tizenöt kilométerrel hívom Martint, a taxist, hogy vegyen fel minket a buszmegállóban. Áj, Nóra, mondja, hát nem tudod? A tüntetők elfoglalták a hidat Hone Creekben. Nem lehet bejönni a faluba. Ahogy ezt kimondja, meg is áll a busz. Több kilométer hosszú kocsisor. Nem baj, jussunk át a hídon gyalog, és ott felvesz minket. Lekászálódunk a buszról. Jack húzza a két bőröndöt, a kettő együtt 38 kiló. Én a tizenöt kilós hátizsákot és a nyolc kilós babát viszem. Mennyire van a híd? Két kilométer. Megindulunk a trópusi párában. Nem szólunk egymáshoz. Csak belül röhögünk. Érzem, hogy ez a két kilométer kell ahhoz, hogy végleg levetkőzzem magamról az európai jólfésültséget, tisztaságot, pedantériát.  

Hone Creek a világ legjelentéktelenebb települése. A Hone Creek-i híd létezéséről ez idáig nem is tudtam. Hát most felkerült saját belső térképemre. Ahogy átmegyünk a blokádon, beigazolódik a sejtelmem. Buli az egész. Ott ücsörögnek a latinok, nyomogatják a telefonjukat. Két iskolabusznyi gimnazista dobol. Transzparensek sehol. Senki nem skandál. Néhányan füvet szívnak. Nem követelnek semmit. Amikor meglátnak a gyerekkel, szó nélkül utat nyitnak.

A túloldalon vár már a taxisunk. Leharcolva, csatakosan érkezünk meg a házunkhoz. Napnyugtára készülődik a természet. A madarak szirénaszerű zsivaja hallatszik. A papagájok úgy kapkodják szárnyaikat, mintha sürgős dolguk lenne. A fák suhogása mögött tisztán kivehető a tenger morajlása. Most egy darabig itt lesz az otthonunk.