Személyesen nem kapván jóstehetséget Apollóntól, ezt a kérdést nem próbálom megválaszolni a mai – rendhagyóan kettős – műelemzésben, ellenben érdemes együtt boncolgatnunk a fenntarthatatlanság modern prófétáinak és a szerencsétlen sorsú trójai királylánynak párhuzamait és különbségeit.

Ha görög regét, mondát veszünk elő, csak látszólag egyszerű a dolgunk. Egyből legalább három rétegen kell átküzdenünk magunkat: a mesén, a történelmi tényeken és a pszichológián.

A történelem nem tartozik szorosan témánkhoz, ám fontos tudni, hogy sok régész és történész szentelte pályáját Trója híres története kutatásának, érdemes elolvasni például Michael Wood: A trójai háború c. könyvét. Két nagyhatalom csapott össze a vetélkedő és egymást felfaló birodalmak korszakának elején, a görög törzsek egyesültek a közös ellenség – ideiglenesen ugyan összeforrasztó, de igen veszélyes – ereje által. A történet néhány századdal később ismétli magát a mediterrániumban; ám a római-pun vetélkedés körül már sokkal kevesebb a mitológia, s több a történeti forrás.

A pszichológia tanulságos, a mese szomorú, nézzük együtt őket!

Kasszandra, Priamosz és Hekabé lánya, Hektór és Parisz húga, a legszebb trójai királylány (legalább 15 testvére közül). Megtetszik a halhatatlan Apollónnak is, akinek, mint tudjuk, szinte sosincs szerencséje a nőkkel. (Apró logikai bukfenc, hogy jósistenként ezt igazán tudhatná előre, s megkímélhetné magát a csalódásoktól, reménytelen szerelmeit kegyetlen bosszújától. Ám Apolló az Olümposzon is párját ritkító, számtalan jó tulajdonsága dacára bosszúálló isten.) A múzsák atyját Kasszandra először látszólag kellemmel fogadja, majd mégis kelletlenül visszautasítja. Az első szakaszban tévedhetetlen jóstehetséget kér és kap Zeusz kedvenc fiától, a másodikban azonban átkot is: sose higgyenek neki az emberek.

Hiába óvja a népét, hogy a faló maradjon csak extra muros (=a falakon kívül), kinevetik. A hasonlóan ellenzéki Laokoón papot fiaival tengeri kígyó falja fel, Kasszandrát – ekkor még csak – kinevetik.

Trója feldúlásakor Aiasz (avagy Ajax) megerőszakolja Athéné templomában. Ez hübrisz (elbizakodottság, gőg), amiért keservesen meglakol maga és sok görög bajtársa. Ám Kasszandra büntetése nem ér véget, Agamemnón viszi haza hadizsákmányként, s megérkezése napján leli halálát – egyes változatok szerint Agamemnóntól született két gyermekével együtt – a féltékeny, s bosszúját tíz éve dédelgető hites feleség, Klütaimnésztra kezétől.

Laokoón haláltusáját és Kasszandra megbecstelenítését számos zseniális művész álmodta kőbe és vászonra, mi szokásunk szerint két híres preraffaelita alkotást mutatunk be. A festőnő Evelyn de Morgan a leginkább szimbólummá vált pillanatban örökíti meg a szegény lányt: a feldúlt város láttán tehetetlenségében haját tépi.

Gondoljunk csak bele: milyen érzés egy szeretett embert látni például drogfüggőként, tehetetlenül figyelmeztetve az önpusztításra, s meg nem hallgatottként végignézni halálát. Most „szorozzuk be” mindezt legalább tízezerrel, hiszen Trója szép hercegnője testvérei, szülei, népe halálát nézi végig. Elpusztul a büszke város, s benne szinte mindenki, lángok és vér közt semmivé enyészik a „lovak szelídítője”.

De mi köze Kasszandrának a mai korhoz? Ha csak egy-egy bekezdésben írnánk le mindazokat, akik nyilvánosan figyelmeztettek a modern idők fenntarthatatlan fejlődésére, a dokumentum több száz oldalasra rúgna. S a szorzás itt milliószoros: a tét a Föld mint otthonunk megsemmisítése az emberek bűnei, az emberiség önpusztító kollektív cselekedetei miatt. A párhuzamot nem kell magyarázni.

Ám álljunk meg egy pillanatra!

Kasszandrára nem hallgattak a trójaiak, de a fenntarthatatlanságra figyelmeztető tudósok szava talán megfogan. A jövő nem egyértelmű, egyszerre látszanak a romlás és megmenekülés csírái.

A modern Kasszandrák talán Jónássá válnak, akinek szavára megtért Babilon. A keresztény remény alapvetően tér el a görög fatalizmustól! Az ember természete, habár bűntől fertőzött, ám alapvetően jó. Az Ószövetségben Isten egyértelműen megnyugtat: Noé után nem lesz több totális katasztrófa. S meddig? Ábrahám alkudozásából kiderül: amíg egy jó ember is van a Földön. Az Újszövetség pedig bemutatja ezt az embert: az Embert.

Hadd írjak végül egy egészen személyes idézetet, amit egyik kislányomtól kaptam régen, egy gyenge pillanat vigasztalásaként: „Apa! Nem vagy rossz apa!!! Az Éhezők viadalával pedig megvárlak. Van elég más dolgom.”

Ezt Isten is mondhatta volna…

Kép

Evelyn De Morgan: Kasszandra (1898)  Kép forrása: The Athenaeum

Evelyn De Morgan (1855-1919) – nem keverendő össze férjével, a szintén festő Frederick Morgannal – angol preraffaelita festőnő, rendkívül termékeny­nek bizonyult a szimbolikus, főleg ógörög és bibliai témájú alkotások terén. Szülei ellenkezését leküzdve művészeti iskolába iratkozott be, ám ezt otthagyta, mivel nem kívánt aktot rajzolni. Stílusára a preraffaeliták voltak nagy hatással, különösen Edward Burne-Jones. Az I. világháború és a búr háború rémét 15 festményen dolgozta fel.

Kép

S. J. Solomon: Aiasz és Kasszandra (1886). Kép forrása: The Athenaeum

Solomon Joseph Solomon (1860-1927) angol akadémista festő, a New English Art Club alapítója. Londonban, Párizsban és Münchenben folytatott tanulmányokat. Húga, Lily Delissa Joseph szintén festő. Solomon megfestette sok ismert és kevésbé ismert kortársát, többek között Lord James Stevensont. Az I. világháborúban kidolgozta, sőt az állami szerveken „át is lobbizta” az álcafestés technikáját. Legismertebb képe a fenti, és az 1887-ben elkészült Sámson.

– Egyre több téma kapcsán beszélünk a generációs különbségekről. Mit gondolsz, tényleg ennyi minden kapcsolódik ehhez a kérdéskörhöz?

– A generációelméletnek az a lényege, hogy a gondolkodásmódunkat meghatározza az a társadalmi, politikai, gazdasági és technológiai környezet, amelyben felnőttünk – így tehát minden korosztálynak egy kicsit más a kiindulási alapja. Az én kislányomnak például természetes, hogy Spotify-on hallgatjuk a Kalákát, apával videóhívással beszél, ha épp vidéken vagy külföldön dolgozik, és hogy állampolgárságot kapott egy robot. Ez utóbbi nyilván marketingfogás volt, de mégis elindított egy trendet: a gyerekemnek az arca sem fog rándulni, ha azt hallja, hogy gépeknek is lehetnek olyan jogai, mint az embereknek.

Tehát annak, hogy milyen környezetben növünk fel, valóban nagy jelentősége van, ugyanakkor azt is gondolom, hogy sokszor olyan jelenségek mögött is generációs különbségeket látunk, amelyeknek teljesen más az oka. Lássuk be: a problémáink nagy részének nem az az forrása, hogy az Y-generációsok másképp élnek és gondolkodnak, mint a náluk idősebbek. Amit el szoktunk felejteni, az az, hogy a technikai innovációk mindenkinek újak: nemcsak a fiatalok, hanem az idősebbek viselkedését is megváltoztatják (lásd: okostelefon).

– Nem lehet egy teljes generációt „egy kalap alá venni”, néhány jelzővel leírni: ez a tömeg nyilván sokkal heterogénebb ennél. Hogy látod, ennek ellenére azért vannak tendenciák arra vonatkozóan, hogy mit vár el egy Y-generációs a munkahelyétől, főnökétől?

– Készültek felmérések, amik azt vetették össze, hogy az Y-ok milyen gyakran váltanak munkát és hogy az X-generáció, amikor ugyanannyi idős volt, mint most az Y-ok, milyen gyakran tette ugyanezt – meglepő, de nagyjából megegyezett a váltás gyakorisága. Megnézték azt is, hogy most, a jelenben milyen gyakran váltanak az X- és az Y-generációsok, és itt is egymáshoz nagyon hasonlóak voltak az adatok – a válság után most gazdasági fellendülés van, az emberek nagyobb biztonságban érzik magukat, könnyebben vágnak bele valami újba.

Ha munkahellyel szembeni elvárások szempontjából vizsgáljuk az egész generációt (tehát a 23 és 36 év közöttieket), akkor azt látjuk, hogy – a közhiedelem ellenére –  a szempontok közül még mindig első helyen van a fizetés. Nagyon fontos az is, hogy tanulni és fejlődni lehessen az adott munkakörnyezetben, illetve, hogy a munkavállalók jól érezzék magukat a munkahelyükön –  azt gondolom, hogy ezek a dolgok minden korosztálynak fontosak, legfeljebb az Y-ok tudatosabbak és hangosabbak egy kicsit.

– Szervezetfejlesztőként is dolgozol. Beszélnél egy kicsit a munkád tanulságairól?

– A Milestone Intézet keretében működő Solutions Lab-bel mi vállalatoknak segítünk újra gondolni a szervezeti struktúrájukat és a vállalati kultúrájukat. Sokszor azzal keresnek meg minket, hogy „nálunk mindig felmondanak az Y-generációsok, nem tudjuk őket megtartani” – aztán mindig kiderül, hogy ez csak tünet. Általában nem arról van szó, hogy a fiatalok ne lennének lojálisak, hanem arról, hogy a vállalati rendszerek nem hatékonyak, a vállalatot a céges kultúra és a cégvezetők irányítási stílusa miatt hagyják ott sokan. Ezért mindig a probléma diagnosztizálásával kezdjük a cégekkel való munkát és csak utána találjuk ki a dolgozók megtartásához szükséges stratégiát. A legizgalmasabb projektjeink szerintem az önkormányzatok segítéséhez kapcsolódnak, mivel ott lehet a legnagyobb társadalmi hatást elérni egy jó átgondolt szervezeti struktúrával.

(Nemes Orsolya a Keresztény Szigeten egy kerekasztal-beszélgetésen vett részt, amelyben a fenti témákat részletesebben is boncolgatta. Részletes program ITT és ITT.)

Ha valaki azt reméli, hogy a 2010-es évek Aranyketrecét (az 1950-es évek bestseller, elmegyógyintézetben játszódó dokuregényének mai változatát) veheti kezébe, téved. A szerző nem elmeorvos, hanem színész, dramaturg, rádiós műsorvezető és zenetudós. Harmincéves korában döntött úgy, hogy elcseréli a németországi vidéki élettel a budapesti forgatagot (amelyben „sokat dolgozott, sokat keresett és sokat költött”). Egy Camphill-lakóotthonban vállalt munkát egy évre, ahol értelmi fogyatékosokat gondoznak és próbálnak tanítani a minél önállóbb életre. Az intézmény különlegességét sajátos pedagógiája és környezete adja: a fogyatékkal élőket a gondozóik megpróbálják a lehető legnagyobb mértékben felnőttként és egyenrangú társként kezelni, és nem csupán kiszolgálni, hanem fejleszteni is; nem húzzák fel „a lelki gumikesztyűt”, ha velük foglalkoznak. A lakóházak pedig egy olyan biogazdaság közelében állnak, ahol a gondozottak képességeiknek megfelelő munkát is tudnak végezni.

A hétköznapi élet persze rengeteg egymásra figyelést, alkalmazkodást, kompromisszumkészséget követel meg az itt lakóktól, ugyanakkor rengeteg örömöt is ad mindkét csoportnak.

Ebbe a különleges környezetbe csöppent bele a szerző, és naplójában szeretettel örökítette meg a hétköznapok apró momentumait. Nem ismerjük meg behatóan a Down-szindrómások, autisták és más, enyhe vagy középsúlyos értelmi fogyatékosok karakterjegyeit, de fel-felvillannak előttünk különleges emberi viselkedések, sorsok, hiszen ők ugyanúgy sokféle egyéniségek, mint ép társaik. Megértjük, hogy az értelmi fogyatékosok, bár hasonlítanak a gyerekekhez, mégis alapvetően különböznek tőlük: ők felnőttként is védelmezettek akarnak maradni. Tanulni többnyire tudnak, de rájönni dolgokra alig, vagyis a logikus gondolkodás és az előrelátás-tervezés képességével alig-alig rendelkeznek.

Vajon jó-e az önállósításukra törekvés, érdekük-e, hogy egyszer teljesen önállók legyenek? – töpreng a szerző.

És arra jut, hogy ez kétarcú folyamat: míg az intézeten belül figyelem és gondoskodás kíséri az életüket, odakinn, az épek világában ők lesznek az utolsók, és magány vár rájuk. Borbély T. Andráshoz közel áll a kereszténység, ezért bármennyire is hisz a teremtett világ tökéletességében, mégis felvetődik benne az élet látszólagos igazságtalanságának kínzó dilemmája: „Én egészségesen születtem a világra, ő és még sokan nem.” Hogyan történhet meg, hogy egy ikerpár egyik tagja egyetemre jár, a másik, aki oxigénhiánnyal született, nem képes az önálló életre?

A naplókönyv főszereplője mindvégig Borbély T. András: az ő nézőpontján, lelki-szellemi „szűrőjén” keresztül ismerjük meg a németországi otthonban töltött évnek az eseményeit.

Fanyar humora, öniróniát sem mellőző gondolatai, művelt értékítélete és érzékeny áttekintő képessége tükrében látjuk a Camphill-otthon életét.

A könyv egyik olvasói „csúcspontja” a fogyik (így nevezi a szerző nagy szeretettel a gondozottakat) magyarországi turistaútja. Ez az esemény mutatja meg, hogy milyen sok, épekre jellemző dolgot megvalósíthatnak a fogyatékkal élők is, ha kellő empátiával, türelemmel és bizalommal tervezik meg számukra a különféle tevékenységeket.

A könyvet nem ajánlom azoknak, akik nem viselik türelemmel, ha egy másik ember hétköznapjairól és gondolatairól olvasnak.

Azoknak ajánlom, akik szívesen veszik, ha egy embertársuk bevezeti őket élete apró-cseprő mozzanataiba, és megosztja velük felismeréseit.

Ez a könyv engem több értékes gondolattal is megajándékozott. Amit a legtovább viszek magammal, az az „itt és most” tanulsága. Látszólag ugyanis hiábavaló jó élményeket szerezni egy értelmi fogyatékosnak, például elvinni őt moziba vagy kirándulni, hiszen nem nagyon létezik számukra múlt és jövő, úgyis elfelejtik. De nem így van ez az ép emberekkel is? Élményeink, érzékeléseink legnagyobb részét mi is elfelejtjük. Itt és most viszont mindannyian lehetünk boldogok, és most csak a most számít. A pillanatok boldogsága nagy érték.

Borbély T. András: Mert mi nem tudunk írni és olvasni. Napló – jegyzet. Gondolat Kiadó, Budapest, 2018. 312 o. 
A könyv kapható minden jelentősebb könyvesboltban és webáruházban. A szerzővel személyesen is találkozhat az Ünnepi Könyvhéten, június 10-én vasárnap a budapesti Vörösmarty téren, 12 és 13 óra között, a Gondolat Kiadó standjánál.

Bár az alap az egyszólamú magyar népdalkincs, néhol többszólamúsággal, játékosan cifrázott előadásmóddal fűszerezik dalaikat, és kiegészítik hangulatfestő, mesékből kiemelt prózai szövegekkel. A művek egy szépen felépített gondolati ívet alkotnak: a nők életének főbb eseményeit, életszakaszait jelenítik meg, mesélik el dallamokkal. A Dalinda-album méltó utóda a nagyszerű „elődnek”, Szalóki Ági, Herczku Ági és Bognár Szilvia „Szájról szájra” című lemezének.

Dalinda. A CD- albumot a FONÓ Budai Zeneház adta ki.

Az első gyerek érkezése mindig aggodalmaskodóvá teszi a kismamát, de a félelmek egy idő után azért alábbhagynak. Ha csak fokozódnak, az mindenképpen intő jel.

„Az unokám tavaly tavasszal született, az első hetekben minden rendben volt, lányom állapotában csak ezt követően vettünk észre változást – meséli egy nagymama. – Először szülés utáni depresszióra gyanakodtunk, de a helyzet egyre ijesztőbb lett. Azt vettük észre, hogy sem magát, sem a kicsit nem tudja megfelelően ellátni, folyton csak aggódik és szorong. Nyugtatgattuk, próbáltunk neki segíteni, de a helyzet nem javult. A kicsi megfelelően fejlődött, rendben volt a súlygyarapodása, különösebb gond nem volt vele. Ennek ellenére lányom egyre jobban félt, irreális dolgok miatt aggódott.”

A nagymama eleinte nem furcsállta, hogy gyereke a kelleténél nyugtalanabb, rosszul alszik, betegségekre gyanakszik a legkisebb sírás miatt is. Viszont lánya egy idő után már annyira aggódott, hogy naponta többször is megmérte kisfia lázát, folyamatosan ellenőrizte, hogy minden rendben van-e vele.

Nem bízott a légzésfigyelőben sem. A félelmek elhatalmasodtak rajta, már minden apró jelből komoly következtetéseket vont le, tudatát a problémák feltérképezése teljesen lekötötte. A családnál a vészcsengő akkor szólalt meg, amikor a kismama már csak ült, maga elé meredt, semmit nem volt hajlandó csinálni – katatón állapotba került. Mentőt hívtak hozzá, azzal vitték be egy kórház pszichiátriájára. Ott először nyugtatókat kapott, de beszélni csak pár óra elteltével lehetett vele. Megvizsgálták, és pszichózist diagnosztizáltak nála.

Téveszmék rendszere

A gyermekágyi pszichózis felismerése után a kismama a budapesti Szent János Kórház speciális centrumába került. Az intézményben prof. dr. Kurimay Tamás pszichiáter vezetésével egy olyan anya–gyermek egység működik, ahol a pszichiátriai kezelésre szoruló édesanyákat csecsemőjükkel együtt gyógyítják.

A kezelésnél, ha lehet, elkerülik a gyógyszereket, de a pszichózis miatt, mint a legtöbb esetben, most is nyugtatókkal és antipszichotikumokkal kezdődött a terápia. A kismama tudata lassan tisztulni kezdett, a pszichózis megszűnt, már nem ragaszkodott téveszméihez sem.

A kismama az akut pszichiátriai sürgősségi osztályról (ezt hívja a köznyelv helytelenül zárt osztálynak) pár hét után átkerült a rehabilitációs részre, ahol már szabadon mozoghatott. Innen már átmehetett a gyerekosztályra is, ahol felügyelet mellett a kisfiával lehetett. Amikor állapota tovább javult, át is költözhetett az osztályra, egész nap gyerekével lehetett, vele is alhatott. Ez nagy eredmény, mert így az anya–gyerek kapcsolat a súlyos állapot ellenére sem sérült. A kórházban valamivel több mint két hónapot töltöttek, a család is bemehetett hozzájuk. Másfél hónap után a hétvégéket már mindannyian otthon tölthették, de végleg csak akkor mehettek haza, amikor a kismama állapota teljesen stabil lett, kisfiát el tudta látni. Azóta csak kontrollokra járnak vissza, mellette rendszeresen ellátogatnak pszichoterápiára is. Három hónap után már a nyugtatókat is elhagyhatták, így megszűntek a szoptatásra vonatkozó szigorú szabályok is: addig az este bevett gyógyszer miatt csak másnap délután volt szabad szoptatni, addigra ugyanis már minimális, alig mérhető szintre csökkent a tejben lévő gyógyszerhatóanyag. A délelőtt lefejt tejet ki kellett önteni, azzal nem volt szabad a kicsit táplálni. Antidepresszánst és antipszichotikumot még ma is szed a kismama.

Tart még a pszichoterápia is, de a javulás egyre látványosabb: az anyuka egyre pozitívabb, egyre mosolygósabb, félelmei megszűntek. Korábbi téveszméire már maga is csodálkozva emlékszik vissza.

Fehér holló?

A gyermekágyi pszichózis nem túl gyakori, felismerése épp ezért nem egyszerű. A gyerekágy körüli időszak a kismamát mindig sérülékennyé teszi, a lelki eredetű problémák rizikója ilyenkor megnövekszik. Ekkor a gyermekágyi depresszió mellett olyan állapotok is kialakulhatnak, amelyek annál jóval súlyosabbak. Ilyen a gyermekágyi pszichózis, amelynek a kockázata magasabb akkor, ha az anyának korábban volt valamilyen pszichiátriai betegsége.

Ugyanakkor az állapot konkrét okát nem tudjuk, egyedül az ismert, hogy a probléma főképp arra fogékony embereknél alakul ki, elsősorban a szüléskor jelentkező pozitív stressz és a hormonális változások hatására. „A hajlamosságot az esetek felében-harmadában nem lehet előre látni” – mondja Kurimay Tamás professzor.

Hozzáteszi, hogy a gyermekágyi pszichózis minden ötszázadik-ezredik szülésnél alakul ki, ami a hazai születésszámra vetítve azt jelenti, hogy nagyjából 70–80 ilyen eset fordul elő évente. Amikor kialakul, az anyuka furcsa dolgokat kezd el mondani, hirtelen megváltozik a viselkedése: megmagyarázhatatlan félelmek gyötrik, olyasmik miatt is aggódni kezd, amik egyáltalán nem reálisak. Szorongás és hangulatingadozás jelenik meg, alvásproblémák alakulnak ki. Súlyosabb esetben érzékcsalódások is jelentkezhetnek, a kismama hangokat hallhat, látomások jelenhetnek meg előtte. Szintén súlyosabb esetben kitalálhatja azt is: a gyerek nem az övé.

A terápia alapelvei

A gyermekágyi pszichózis kezelési protokollját tavaly tavasszal határozták meg, akkor jelent meg az a szakmai iránymutatás, amely a terápia részleteit összefoglalja.

Az érintett kismamákat a Szent János Kórház centrumában látják el, amely nemcsak itthon, hanem az egész régióban egyedülálló.

A munkát egy 24 fős team végzi: a szakértői csapat pszichiáterekből és pszichológusokból, szociális munkásokból, szakápolókból, csecsemőgondozókból, gyerekgyógyászokból, szülészekből és nőgyógyászokból áll. A centrum részben a pszichiátriai osztályon belül működik, részben a gyerekosztályon. Az, hogy az érintetteket hol helyezik el, mindig attól függ, hogy a kismama milyen állapotban van. Az ellátást ma még nem finanszírozzák külön, de szeretnék elérni, hogy speciális finanszírozást kapjon a program.

„Közép-Kelet-Európában nincs hozzánk hasonló központ, mi vagyunk az egyetlenek. Ma már évente százas nagyságrendben kezelünk kismamákat, programunk a 2006-os indulás óta rengeteget fejlődött.

Az indulás óta több mint 300 kismamát láttunk el. A centrumban egyszerre nyolc anyuka feküdhet, de a programban nemcsak fekvőbetegeket látunk el, hanem járóbeteget is” – mondja Kurimay Tamás. Az általuk alkalmazott kezelési mód nagy előnye az, hogy korábban az érintett kismamáktól a pszichiátriák automatikusan elvették a babákat. Tejüket elapasztották, nem is lehettek együtt gyerekükkel. A centrumban ilyesmire csak akkor kerülhet sor, ha a helyzet tényleg nagyon súlyos, legtöbbször elegendő az időleges szeparálás. Az esetek jelentős részében tejelapasztásra sincs szükség, meg lehet oldani azt, hogy a mama a baba kockáztatása nélkül szoptathasson, ez csak a szoptatás időzítésén múlik. Az anyatejes táplálást azonban csak akkor engedik, ha minimális a rizikó.  

Kint, Topolyán kávéval fogadták őket András leendő munkatársai. Körülnéztek, sütött a nap, minden szebbnek tűnt, mint egyébként. A kedves helyiek elmagyarázták András elődjének gyengeségeit, majd érdeklődését látva szidták is, mint a bokrot. Ez a tény egy kicsit gyanús lett Andrásnak, de nagyvonalúan elengedte a füle mellett. Azt is elsorolták a kedves emberek, hogy a faluban ki milyen ember, és úgy egyáltalán kivel érdemes szóba állni. András kábán bólogatott, az egész helyzet új volt neki, teljesen mindegy volt, mit mondanak, kit szidnak, és egyáltalán miről szól a társalgás – őt már az a tény, hogy költözni kell, eljönni az évek során gondosan felépített családi fészekből, kellőképpen fejbe vágta.

Némi időhúzás után jött a nagy autó, és Andrásék költöztek. Egy nagy átmenetté vált az életük. Még sokáig a régi fészekhez ragaszkodtak, kiváltképp András, aki egy darabig mindenből kettőt vett, hogy a régi, üresen maradt otthon olyan legyen a költözés után is, mint eddig. Andrásnak hosszú időbe telt megszoknia a topolyai létet, elvágni a nagyvárosi köldökzsinórt.

Még jó fél éven át hazajárt mindenféle apró ürüggyel rendezgetni, takarítani, holmikat pakolni. Hetente többször is beautózott a városba, akár a legapróbb dolgot is ott vette meg, mindig valami újabb indokot gyártott az állandósult kimozdulásokhoz.

Ez a folytonos utazás Topolya és a város között megnyugtatta, kisimította a lelkét, és ennek köszönhetően valamivel könnyebb szívvel fogadta el az állandósulni látszó ideiglenességet. Visszajárt a régi helyekre, a megszokott emberekhez. Minden alkalom egy-egy újabb lehetőséget nyújtott számára a kimozdulásra. Ahogy ő mondta: a levegővételre.

Anna, két lábon járó józanságának köszönhetően, jóval gyorsabban és könnyebben elfogadta az új helyzetet. Ugyanúgy beletemetkezett a könyveibe és tanulmányaiba, mint eddig.

Csodálkozva figyelte férje partravetettségét, nem hitte volna, hogy András ennyire ragaszkodik a negyedik emeleti kétszobás panellakáshoz.

Csendben várta, mikor múlik el párja városmániája, és mikor szokja meg végre az új otthont. „Megint mész?” – nézett fel hetente többször András újabb készülődését látva, mire az fontoskodva elsorolta, néha egyenesen papírból olvasva, mennyi halaszthatatlan ügy vár elintézésre.

Egy év telt el így. Az idő azonban jó gyógyírnak bizonyult: lassacskán ritkulni kezdtek András városjáró „levegővételei”, és egyik nap azt is ki tudta mondani: hazaértem. Itthon vagyok.

A Kilátó célja, hogy elsősorban fogyatékos és sajátos nevelési igényű gyerekeknek, fiataloknak segítsen életpályájuk megtervezésében, mellettük álljon és kísérje őket a munkaerőpiaci beilleszkedéshez fontos fordulópontoknál. (A Központ indulása után elsősorban az enyhén értelmi fogyatékos, nagyothalló, siket, gyengénlátó, vak, mozgásszervi fogyatékos, beszédfogyatékos, autizmus spektrum zavarral élő fiataloknak tud érdemben segítséget nyújtani.) Ehhez a Kilátó különböző munkadiagnosztikai, pályaorientációs, munkaerőpiaci és mentor szolgáltatásokat kínál, és egyben módszertani, mentorképzési központként működik.

A módszertani kutató-fejlesztő munka elősegíti, hogy a fogyatékos gyermekek és fiatalok a leghatékonyabb, hiánypótló szolgáltatásokban részesüljenek. 

A széleskörűen biztosított szolgáltatások pedig folyamatos visszacsatolást jelentenek majd a Kilátóban folyó szakmai, módszertani feladatok ellátásához.
2018. augusztusig befejeződik a Kilátó működését megalapozó kutató- fejlesztő szakmai munka, 2018 decemberéig pedig a szolgáltatások pilot jellegű kipróbálása. Ennek keretében kialakítják a Kilátó teljes szolgáltatási rendszerét, ebben a fejlesztési időszakban erősíti meg és építi ki a rend kapcsolatait a helyi köznevelési, munkaügyi, szociális partnerekkel. Augusztusra elkészül az egyéni és csoportos tanácsadások pontos tartalma, eljárásrendje, a Kilátó munkadiagnosztikai vizsgálatainak protokollja, a mentorálás és mentorképzés teljes módszertana.

A Központ létrehozását Magyarország Kormánya támogatta, a kolostor felújításához és a szakmai koncepció kidolgozásához a Nemzetgazdasági Minisztérium biztosított forrást. A Kilátó Központ szakmai partnere a Fogyatékos Személyek sélyegyenlőségéért Közhasznú Nonprofit Kft. és a térségben működő piarista oktatási intézmények.

Mások – tudósok, szakírók – viszont arra figyelmeztetnek, hogy fontos „megállóhoz”, egy új axiális, vagyis „tengelyforduló” korszakba értünk.

Arról, hogy létezik ilyen, először Karl Jaspers, a 20. század elejének neves filozófus-pszichológusa írt. Úgy látta, hogy a Kr.e. I. évezred középső századaiban a világon mindenütt olyan eredeti gondolatok születtek, amelyek a régi bizonyosságokat megingatták, és a világ új értelmezésének adtak utat. Az első axiális kort az ember bensőjének és az abban rejlő transzcendens iránynak a felfedezése adta – az emberség értelmezése, a racionalizmus és spritualizmus vitája, a megvilágosodás igényének konfliktusai. A zaklatott fordulatkornak, a változtató gondolatok sodrásának ad azután a kereszténység víziót és rendet-rendszert.

És ma tényleg itt az új axiális kor? Erre a kérdésre biztos nem egy okostelefon adja meg a választ.

Úgy tűnik, a több mint 300 éve tartó „értelem korát”, a felvilágosodás uralkodását megtörik újra a nagy létkérdések. Kik vagyunk? Mi a dolgunk a világban és magunkkal?

Igen, a technológia is sok újítást hozott 2017-ben. Okostükröt, amely kielemzi a bőrünket, és interaktívan megoldást talál a bajokra. Vagy okosbiciklit, amelyet ugyan hajtani kell, de többszörös gyorsaságot ad. Előttünk a virtuális valóság és a hosszú élet. Mégsem ezek a témák ráztak fel leginkább minket 2017-ben. Hanem a legalapvetőbb kérdések. Persze, ezek elsőre, a médiában botránynak tűntek, amelyektől kicsit viszolyogni illik a jólnevelt, kommenteléstől irtózó polgárnak. „Kikértük magunknak” őket. Válságot éreztünk. De ha a mélyükre nézünk, azt látjuk: újra a lényegről beszélünk. Nem fájdalommentesen, de úgy talán nem is lehetne.

Itt volt például a lombikbébi-vita, amelyben újra, végre megint, az életről, a vágyottról és teremtettről beszélgettünk.

Aztán az év második felében – 2016 után másodszor – Magyarországon is megjelent a férfi-nő kapcsolat botránya.

Azért nem nevezem szexuális zaklatásnak, mert a téma ideológiai szótártól mentes mélyén ott lappang annyi más kérdés: testről-szerelemről, hazugságról-hatalomról, de mindenekfelett erkölcsről és becsületről.

Elkezdtük újra érezni, hogy egyetlen emberi állítás nagyobb erővel bír, mint milliónyi adat.

Hogy szükség van a sokszor viszolyogtató, kiábrándító szembenézésekre, a felfedezésekre, és hogy nem fognak mindenre választ adni a jogászok, a spin doktorok és az adatbányászok. Igaz, az axiális korok nem kényelmesek és nem ízlésesek. Minden ki- és felfordul. De különös ajándék és küldetés ilyen korban élni.  Többé már nem kell aggódnunk, akkor sem, ha robotok dolgoznak a munkahelyünkön. Mert az igazi emberi munka, a „jó mulatság” – ezúttal már Vörösmartyt idézve – még csak most következik. 

A kutatás hátteréről

A kutatás két részből állt: először hat, fókuszcsoportos interjút vettek fel, majd e beszélgetések alapján országos, ezer fős reprezentatív kérdőíves felmérést végeztek.

A kérdőív az interjúkon markánsan felbukkanó, nőket érintő ügyeken alapult annak érdekében, hogy kiderüljön, mennyire elterjedtek az összesen 48 nővel történt beszélgetésekben felmerülő problémák és milyen azok társadalmi megítélése. Így a kvalitatív és kvantitatív kutatási módszerek kölcsönösen kiegészítették egymást.

A fókuszcsoport részvevőinek egyharmada budapesti, kétharmada vidéki (Dombóvár, Pápa, Szolnok, Miskolc és környékbeli települések), célzottan alacsonyabb iskolai végzettségű és alacsonyabb társadalmi státuszú, 25 és 70 év közötti nők voltak. Őket ugyanis hagyományos adatfelvételi módszerekkel nehezebb elérni, ezért problémáik kevésbé ismertek. A nők 48-as létszáma nem tűnik túl magasnak, azonban a társadalmi diskurzusok szempontjából reprezentatívnak számítanak. Az 1000 fős kérdőíves kutatásban a teljes felnőtt magyar társadalomról, nőkről és férfiakról is képet kaptak a kutatók.

A kötet szerzői szerint a kutatás egyik legszembetűnőbb eredménye, hogy a legfontosabbnak tekintett problémák jellemzően nem női és nem ideológiai vagy szellemi (mint például női-férfi egyenjogúság, oktatás, testi-lelki egészség), hanem anyagi jellegűek: a megélhetéssel, valamint a munka és a családdal kapcsolatos feladatok együttes ellátásának nehézségeivel kapcsolatosak.

Ezek alapján megállapították: nem elégséges a családon belüli női és férfi viszonyok egyenlősítésével feloldani a fizetett munka, az alulfizetett (ápolási díj) vagy fizetés nélkül (láthatatlan munka) végzett gondoskodás közötti feszültséget. Azaz: a magyar nők mindennapi problémái nem oldhatók meg kizárólag a családon belüli munkamegosztás átszervezésével. Kevésbé tudományosan fogalmazva: a magyar nők számára nem elég, ha a férjük időnként elmosogat vagy pelenkát cserél „helyettük”.

Továbbá a szerzők megfogalmazták, hogy át kellene gondolni, vajon a munkavállalás valóban a női emancipáció terepe-e. Hiszen, bár szerintük a nők elemi érdeke az anyagi függetlenség, a kutatásból kiderült: a jelenlegi munkaerő-piaci helyzetben a legtöbb nőnek a munka világa – ha egyáltalán eljut oda – nem az önmegvalósítás, hanem csak a megélhetés biztosításának terepe.

Kiderült az is, hogy a munkahely és az otthoni feladatok együttes súlyát a résztvevők nem az emancipáció akadályaként, hanem igazságtalanságként élik meg. Azaz: a magyar nők és férfiak szeretnének többet a családjukkal lenni, amit a munkájuk miatt nem tehetnek meg, de ezért nem a másikat hibáztatják.  

Kép forrása: Friedrich-Ebert-Stiftung Budapest Facebook-oldala

A fókuszcsoportos beszélgetések fő üzenetei

A beszélgetések résztvevői – bár mind nők voltak! – a problémáikat jellemzően nem női problémának látták, hiszen ezek elsősorban materiális-megélhetési jellegűek, viszont a szerzők szerint számos általuk említett probléma hátterében a nemek közötti egyenlőtlen viszonyok állnak, és az, hogy a hazai foglalkoztatás- és szociálpolitika nem figyel a nők férfiaktól eltérő élethelyzetére, míg a sokkal aktívabb családpolitika is elsősorban csak anyaként tekint rájuk. Ezt támasztja alá az is, hogy mindegyik fókuszcsoportban előkerültek olyan problémák, amelyekkel jellemzően nők szembesülnek: idősgondozás, munkáltatók rugalmatlansága a családos munkavállalók felé, időhiány, nemek közötti bérkülönbség, egyedülálló anyák nehéz helyzete.

A fókuszcsoportos beszélgetések során kiderült: a munka világa az egyik legproblémásabb terület, ahol a nők a legtöbb nehézséget, minden életszakaszban hátrányos megkülönböztetést tapasztalnak. A munkahelyi körülményeket mindenhol erős szavakkal írták le – kiszipolyozás, kizsákmányolás, rabszolgaság –, nagyon sokan kiemelték, hogy kisgyermekes anyaként nagyon nehéz újra elhelyezkedniük, vagy ha sikerül, akkor számos nehézséggel kell megküzdeniük a munkahelyük megtartásáért. A nemek közötti bérkülönbség igazságtalansága is gyakran került említésre.

„Ha már szültél, az is hátrány, mert a kicsi gyermek beteg lesz, nem kellesz; ha szülés előtt vagy, azért nem kellesz” (Szolnok, 25-45 évesek)
„Egy férfi főnök nem tisztel, ha ő csinálja a beosztást, nem fogja az ünnepeket nézni, és nem érdekli a gyerek betegsége, mert az ő családjában nem ő marad otthon, és azt sem tudja, mi az, hogy lázgörcs.” (Budapest, 25-45 évesek)

A beszélgetésekben hangsúlyosan került elő a családtagokról való gondoskodás kérdése is. 

Jól működő szociális ellátórendszer, valamint a megfelelő és megfizethető szakmai segítség hiányában legtöbbször a családon belül kell megoldani a fogyatékosok, betegek, idősek gondozását. Ezzel a feladattal a nők teljesen magukra maradtak egészséges családtagjaik ellátása mellett, miközben fizetett munkát is kellene végezniük.

A gondoskodási feladatok hatalmas feszültségforrást jelentenek a munkavállalás vonatkozásában is. A megkérdezettek a munka és magánélet összeegyeztetését nem időgazdálkodási kihívásként élik meg, hanem összeegyeztethetetlen ellentétként. A munkáltató is ellenérdekelt, hiszen a gondoskodási feladattal rendelkezők nem „ideális munkavállalók”, hiszen kevésbé tudnak rugalmasan rendelkezésre állni és az elvárások szerint dolgozni.

„Ha valami problémád van, esetleg fogyatékos vagy tartós beteg, akkor eláshatod magad, mert senki nem segít.” (Miskolc, 25-45 évesek)
„Ha megöregszik a szülő, és dolgozunk egy állásban, dolgozunk lassan két állásban, hogy a szülőknek is majdnem hogy támogatást kellene nyújtani, amit sajnos nem tudunk megint, mert a munkahely miatt nem tudjuk. Anyagilag sem tudjuk úgy segíteni őket, ha épp kisnyugdíjasok, mert mi is éppen elérjük azt a minimumot, amiből hónapról hónapra meg tudunk élni.” (Pápa, 45-70 évesek)

Kép forrása: Friedrich-Ebert-Stiftung Budapest Facebook-oldala

A kérdőíves kutatás eredményei

A kérdőíves kutatás eredményei összecsengenek a fókuszcsoportos beszélgetések fő üzeneteivel: a magyar társadalom tagjai leginkább a megélhetéssel, a munkahellyel vagy annak hiányával kapcsolatos problémákkal, valamint a munka és a gondoskodás közötti feszültséggel küzdenek, és kevésbé tartják hangsúlyosnak az egyéb, szellemi (oktatás, egészségügy) vagy a hazai nőjogi civil szervezetek által felkarolt témákat (diszkrimináció, zaklatás, szülés, fogamzásgátlás).

 A válaszadók legfontosabb problémái: a megélhetés (alacsony fizetések, hitelek, anyagiakkal összefüggő szegénység: 38%), munkanélküliség (munkahely hiánya és a munkanélküliséggel összefüggő stressz: 15%), oktatás (8%), testi-lelki egészség (3%), a jövőbeli perspektíva hiánya (3%), a biztonság/terror (2%), az elvándorlás és munkaerőhiány (2%), valamint a „női” problémák (2%!).
A válaszadók legfontosabb női problémái: megélhetés, anyagiak (14%), munka-magánélet, kettős teher (11%), munkahely/munkanélküliség (10%), diszkrimináció, megbecsültség hiánya (9%),  GYES/GYED utáni munka (8%), bántalmazás, erőszak, zaklatás (5%), házimunka (4%), család (3%), nyugdíjak (3%), gyerekes nők (3%), magány (3%), egészségügy (2%), kevés bölcsőde/óvoda (2%).

A megnevezett problémák súlyossága szerinti csoportosítás alapján az öt „legkomolyabb” probléma: egyedülálló szülőként nehéz helytállni; részmunkaidős bérből nehezebb megélni; tartósan beteg kisgyerek ápolása jellemzően az anya feladata; egy gyerek felnevelése tetemes anyagi kiadásokkal jár; a munkáltatók nem veszik figyelembe, hogy a gyerekkel járó feladatokat inkább a nők végzik. 

Az öt „legkevésbé komoly” probléma: a nőket jobban fenyegeti az elszegényedés veszélye; gyakran éri őket párkapcsolaton belüli erőszak; gyakran éri őket szexuális zaklatás; kevés beleszólásuk van abba, hogy milyen módon szüljék meg gyereküket; a fogamzásgátló eszközökhöz nehéz hozzáférni.

A kutatásból kiderült az is, hogy lényegesen nagyobb elvárással fordulnak a válaszadók az állami szolgáltatások felé, mint amennyire szerintük az jelenleg segítséget nyújt nekik, különösen az idősgondozás esetében. Ebben az összefüggésben megjelenik a magánszolgáltatók bevonásának gondolata, de a gyakorlat azt mutatja, hogy a fizetős és ezért csak szűk réteg számára elérhető szolgáltatások elterjedtsége eltörpül a – főként női – családtagok szerepvállalásához képest. A GYES/GYED-et követő munkanélküliség, a párkapcsolaton belüli erőszak esetében a válaszadók egyértelműen az államtól várnának segítséget, de ennek hiányában ezen a területen is a – főként női – családtagokra esik a megoldás terhe. A tartós beteg gyerek nevelését és az egyedülálló szülőként történő gyereknevelést is elsősorban a női feladatkörök közé sorolják, és nem is nagyon szorgalmazzák az állami szereplők vagy más családtagok szerepvállalását, segítségnyújtását. Ez összhangban áll azzal a fókuszcsoportokban tapasztalt visszajelzéssel: a részvevő nők úgy élik meg, hogy problémáikkal egyedül maradtak, nem számíthatnak ebben másra, csak magukra, esetleg legközelebbi családtagjaikra.  

Javaslatok

A tanulmány végén a szerzők számos megoldási javaslatot vázoltak fel, mint például:

A női civil mozgalmaknak a szimbolikus ügyek mellett a materiális témákat is (jobban) napirendre kellene tűzniük. Nincs kereslet a „nemek harca” szembeállításra, ezért célszerűbb lenne a nők élet- és munkakörülményeinek a javítását állítani az előtérbe. Szorosabb együttműködés kellene olyan mozgalmakkal, akik ezekkel az ügyekkel foglalkoznak, mint például szakszervezetek, fogyatékos gyermeket nevelő és/vagy gyereküket egyedül nevelő anyák szervezetei, nőközpontú szülészeti ellátásért küzdők, ápolónők, bölcsődei gondozók.

A gondoskodás nem magánügy, hanem társadalmilag fontos érték, ezért politikai ügyként kellene kezelni, amihez a gyakorlatban a gondoskodó szakmák megbecsülésére és anyagi elismerésére lenne szükség. A gondoskodásnak nem adottak a rendszerszintű feltételei, így nem oldható meg pusztán a családon belüli munkamegosztás átstrukturálásával, ezen a területen sem elég tehát csak a női-férfi egyenlőségi törekvésekre fókuszálni. 

Érdemes kilépni abból a szempontrendszerből, amely a női munkavállalást egyedüli emancipációs útként, míg a hároméves GYES alatti otthon töltött időt konzervatív ideológiai nyomásként jeleníti meg. A szülői szabadság csökkentése helyett a munkakörülmények javítására, az intézményes gyerek-, idős- és tartósbeteg-gondozás változtatására, és a tíz éve változatlanul alacsony összegű GYES és a családi pótlék emelésére lenne szükség.

Érdemes külön figyelni a kettős teher alatt álló 40–50 évesekre (akik gyakran még kisgyermeket nevelnek, ugyanakkor idős szülőket gondoznak a fizetős munka mellett), valamint nyugdíj előtt álló, 50–59 éves női korosztályra (instabil munkaerő-piaci helyzetben élnek, gyakran idősebb családtagokat gondozva).

A kutatás nem igazolta vissza azt az elterjedt nézetet, miszerint „a magyar nép paternalista”. Sokkal inkább a kisközösségekben hisznek és látnak értéket, ami tekinthető az állammal szembeni bizalmatlanság tünetének is, de tekinthető a közösségi cselekvés, a civil szervezetektől független önszerveződés reménykeltő alapjának is. A kisközösségi szinttől nem várható el a rendszerszintű problémák megoldása, de lehetőség a társadalom szövetének újraszövésére, egy hosszú távú, alulról építkező aktivizmusra, ami a következő évek egyik kulcsfeladata.

– Azt mondta, futás közben szokta az igehirdetéseit átgondolni. Megvan már a jövő vasárnapi?

– Igen, tegnap is futottam, és a Lukács evangéliuma egyik történetén gondolkoztam közben. Jézus lecsendesíti a háborgó tengert, és megkérdezi kétségbeesett tanítványaitól: „Hol a ti hitetek?”. A hittel kapcsolatos kétségeinkről fogok beszélni.

– Lelkészként a miniszteri életéből is szokott politikai példákat hozni?

– Nagyon ritkán, és akkor is távolról. Szerintem Magyarországon a lelkipásztorok többsége a szószékről többet „politizál”, mint én. Nekem éppen elég jut belőle hétfőtől szombatig. Örülök, ha vasárnap nem muszáj. Kellenek politikamentes helyek és idők az ember életében.

– Mit ért politizálás alatt?

– Amikor konkrét politikai jelenségeket értelmezünk, minősítünk a prédikációban, szentbeszédben. Persze előfordul, hogy ez kikerülhetetlen. Például amikor élesben felmerült, hogy keresztényként mi a feladatunk a migrációval, a migránsokkal kapcsolatban. Miközben a hatóságoknak, az államnak az volt a feladata, hogy kerítést építsen és elérje, hogy menjenek be a menekültszállásokra, ahol regisztrálják és ellátják őket, keresztényként bátorítottam a gyülekezetet, hogy vigyenek ennivalót, takarót, gyógyszert a Keleti pályaudvarhoz; hogy ne csak a nőkön, gyerekeken, betegeken segítsenek, hanem minden krízishelyzetben lévő manipulált, becsapott emberen. Vagy legutóbb egy Helmut Kohl temetésén elhangzott mondatot illesztettem bele a prédikációba, amely ráadásul egy olyan ember szájából hangzott el, aki szerintem nagyon sokat ártott a világnak. Bill Clinton mondta, köszönjük Helmuth Kohlnak, hogy olyan dolgok részesévé tett bennünket, amelyek túlmutatnak rajtunk.

A következő vasárnapon arról volt szó, mit jelent az, hogy „kiválasztott”. Nem azt jelenti, hogy mi olyan jók vagyunk, hogy kitüntettek minket, hanem azt, hogy Istennek terve van velünk, amelyet meg kell valósítanunk. S ez a terv túlmutat rajtunk.

Politikusként kerültem Helmut Kohl közelébe, a nevemet húsz éven át nem tudta megjegyezni, de mindig azt a papot kérte tolmácsnak a miniszterelnök mellé, ezért lehettem ott a temetésén is.

Balog Zoltán       Fotó: Emmer László

– Az élete során megélt szerepek, a lelkész és a miniszter, sőt, a szülő és a pedagógus tapasztalatai és szándékai nem ütköznek néha? Hogyan lehet ezeknek egyszerre megfelelni, például a Nemzeti alaptanterv előkészületeinél?

– Sehogy. A családban sem várhat mindig az ember addig a döntéssel, amíg nem találunk olyat, ami mindenkinek jó. Olykor sok fontos dolog is elmarad, de vállalni kell a döntést. Ez a helyzet a Nemzeti alaptantervvel is. A NAT azért elég távol van a konkrét iskoláktól ahhoz, hogy nagyon közvetlenül befolyásolja az oktatást. Minden ellenkező híreszteléssel szemben a tanároknak Magyarországon is nagy szabadságuk van abban, hogy mit és hogyan tanítanak. Az egyéniségükön múlik, hogy sikerül-e izgalmas és hasznos órát tartani, erős osztályközösség kialakulását segíteni, jó iskolát működtetni. Mindez alapvetően azoknak a lehetősége és felelőssége, akik ott vannak a gyerekekkel. Az állam, a mi feladatunk pedig, hogy ne kössük gúzsba őket, de minden lehetőséget megadjunk a minőségi munkájukhoz.

Versenyképes tudást kell adni, és nem visszanyesni azoknak a tehetségét, akik többet is tudnának teljesíteni. A másik oldalon pedig nem szabad túl nagy terheket tenni a gyengébb képességűekre, a nehezebb helyzetben élőkre.

Ne kelljen trükközni, úgy tenni, mintha teljesítették volna az elvárásokat, miközben ez számukra lehetetlen. A NAT meghatározza azt a minimumot, amit mindenkinek tudnia kell. Közben majd lehetőséget kell adni ettől felfelé +20 százalékkal eltérni. Ahol meg a 100-at is nehéz elérni, oda tanulást segítő pedagógiai erőforrás kell.

– Néha nem olyan könnyű elválasztani a jobb képességű és kevésbé szerencsés hátterű gyerekeket, mint egy budai elit gimnáziumban, ahol már a felvételin kiválogathatják őket a sok jelentkezőből. Mit jelent a differenciált oktatás a gyakorlatban olyan helyen, ahol nem lehet válogatni iskolák és gyerekek között? Osztályonkénti különválogatást, eltérő módszereket? Mi a garancia arra, hogy az erősebbek húzzák fölfelé a gyengéket, és nem fordítva?

– A tapasztalat szerint, ha a hátrányos helyzetűek aránya több mint 10–20 százalék, már nem feltétlenül a pozitív hatás érvényesül. Közben pedig nem mindenhol van 80 százaléknyi jó helyzetű, jó képességű gyerek, mert azok már vagy elmentek más iskolába, vagy meg sem születtek. Ilyenkor a pedagógiai támogatói hátteret kell növelni, például iskolapszichológussal, gyógypedagógussal. Nem ugyanaz a jó megoldás Pilisborosjenőn vagy Vásárosnaményban.

Törekedni kell a konkrét intézményre, sőt, gyerekre szabott megoldásokra. Az elmúlt három évben például 1000 roma nőt képeztünk ki – egyebek mellett – szociális asszisztensnek.

Azokon a településeken, ahol kevés a pedagógus, a roma gyerekeket ezek a cigányasszonyok fogadják az iskolában, figyelnek a higiéniájukra, a problémáikra, megmutatják nekik, mi hol van, és haza is kísérik őket, ha szükséges. Ez kihat az iskola teljesítőképességére is.

– A legutóbbi hírek szerint a budapesti iskolákban is inkább elbocsátották a pszichológusokat. Most újra lesznek státuszok?

– Az már régen volt. 2013–2016 között országosan 1305 fővel nőtt a foglalkoztatott gyógypedagógusok száma. Az idei és a következő években országosan 2500 új szakembert, például gyógypedagógust, iskolapszichológust és logopédust lehet majd fölvenni az iskolákba és a pedagógiai szakszolgálatokhoz. Tovább tartott, mint terveztük, de elindítottunk egy pozitív változást. Ennek motorja a kora gyermekkori intervenció programja. Több milliárd forintos fejlesztésnek köszönhetően végre a köznevelés, az egészségügy, a szociális ellátórendszer és a családügy, azaz a védőnő, az óvónő, a gyermekorvos és a szülő hatékonyan tud majd működni annak érdekében, hogy a nehézségekkel született gyermekek mindenhol a lehető legkorábban megkapják a szükséges fejlesztést. A személyre szabott fejlesztésnek az ország bármely szegletében élő családok számára elérhetőnek kell lennie. Többek között emiatt volt fontos az állami feladatok újjászervezése, így a költségvetési források biztosítása garantálja, hogy jusson erre pénz.

A státuszok feltöltése több lépésben történik, például a 2017. évben 3,8 milliárd forint, a 2018. évben pedig további 1,9 milliárd forint többletet fordítunk erre. Más kérdés, hogy találnak-e megfelelő szakembert például a vidéki iskolákban.

– Pedagógusként milyen érzés volt a tanár- és diáktiltakozásokat látni?

– Talán furcsán hangzik, de én nem voltam elkeseredve, amikor a diáktiltakozások zajlottak az oktatással kapcsolatban, mert ez lehetőséget adott arra, hogy átgondoljuk, mi működőképes és mi nem. Két hónapon belül az összes tankerületben legalább államtitkár-helyettesi részvétellel fórumokat szerveztünk, és meghívtuk az összes iskolaigazgatót. Én magam is részt vettem ilyen találkozókon, és beszélgettem azokkal, akik nap mint nap látják a bajokat különböző területeken. Azóta is folyamatosan működik a köznevelési kerekasztal – akadémikusok, pedagógusok, diákok, fővárosi és vidéki iskolaigazgatók a résztvevői. A vád, hogy nem egyeztetünk, politikai termék: az ellenzéki szervezetek tudatosan nem vesznek részt a kerekasztalon, mert azt a Kormány hozta létre. Még így is lehet a rosszindulatú kritikából tanulni.

– Sok oktatással kapcsolatos rémhír söpört végig a médiában a nyári vakáció idején. Az iskolai lőtér, a gyerekeknek szóló ovis tanmese, amely a vád szerint migránsellenes filozófiát táplál a négyévesek fejébe… Ez utóbbit nemcsak a józan szövegértés, hanem maga a szerző, Boldizsár Ildikó is cáfolta, de sokakhoz csak az eredeti rémhír jutott el. Honnan tájékozódhat a szülő, aki nyilván aggódik a gyereke oktatásáért?

– Az a mese jogokról és kötelességekről szól gyereknyelven, arról, hogy a személyes szabadságnak azért vannak korlátjai, mert a másik embernek is van szabadsága. Mellesleg a mese végén minden új mesehősnek otthont, gondoskodást és jogokat biztosítanak.

Rosszindulat, ártó szándék van a félreértelmezés mögött. Bizony nagyon kiszolgáltatottak a manipulált tájékoztatásnak nemcsak a szülők, hanem a gyerekek is. Tudatosan és professzionálisan gyártják az álhíreket. A negatív szenzáció sokkal hatásosabb, mint a jó hír. Érthető, hogy nehéz magunkat kivonni ezek alól. Az iskolai nevelés egyik feladata, hogy megtanítsa kritikusan olvasni a híreket a médiában, az ellenzékieket és a kormányoldaliakat is. A köznevelési kerekasztalban a Nagycsaládosok Országos Egyesülete mint a legnagyobb családszervezet folyamatosan képviseli a szülőket, rajtuk keresztül is próbáljuk eljuttatni a hiteles információkat és érzékelni az ártó szándékú hangulatkeltést. Néhány hónapja például megjelent egy főcím, miszerint 24 óra után kidobják a kismamákat a kórházból, mert nincs orvos. Azután kiderült, hogy ez a szülőszervezetek kérése volt, hiszen magától értetődő igény, hogy ha nincs komplikáció, az anyuka minél előbb hazamehessen a szülés után. Eddig ez nem volt érdeke a kórháznak, mert akkor nem kapta meg a szülésért járó teljes költséget. Nos, ettől kezdve megkaphatja. Vagyis ez egy jogos igényre való pozitív reagálás, plusz erőforrás ráfordításával. De ilyen félretájékoztatás volt az is, amikor fölhívtuk a figyelmet arra, hogy 75 év fölött bizonyos rákellenes készítményeknek fokozott kockázata van. Erre megjelent az újságban, hogy 75 év felett a Kormány már nem akar rákgyógyszert adni.

Balog Zoltán     Fotó: Emmer László

– Áteveztünk az egészségügy területére. Az EMMI hatalmas minisztérium, amelynek az oktatás és az egészségügy csak a két, nagyon sok gonddal és feladattal küzdő ága. És emellett még sok ilyen van. Az eddigi tapasztalatok szerint jó ötlet volt ezeket az államtitkárságokat mind egy minisztérium alá vonni?

– A nagy méretből adódnak problémák, de ugyanakkor olyan együttműködési lehetőségek is az ágazatok között, amelyek másképp nem működnének ilyen hatékonyan. Nálunk az egészségügy, az oktatás, a szociális ügyek a családi ügyekkel államtitkári és miniszteri szinten hetente, néha naponta találkoznak.

A legfontosabb számomra, hogy a család- és ifjúságügy kiemelt figyelmet kapjon; ez azt jelenti, hogy nem intézményrendszert tartanak fenn, hanem folyamatosan azon gondolkoznak, hogyan lehetne könnyebb a várandós nők, a fiatal házasok, a gyereket nevelők helyzete az oktatásban, az egészségügyben, vagy akár a munkahelyeken. Például így születhetett meg a családi otthonteremtési kedvezmény, a diákhitel elengedésének ötlete vagy az ingyenes nyelvvizsga. De említhetném a mindennapos testnevelést is, amely érinti a családügyet, az egészségügyet, az oktatást, a sportot, a hátrányos helyzetűek felzárkózását.

– A mindennapos testnevelés arra is példa, hogy a jó ötlet bevezetése nem mindig jár együtt a feltételek meglétével. A pedagógus kreativitása vagy kapcsolatrendszere nem mindig elegendő egy felszerelt tornaterem vagy sportpálya pótlásához.

– Ha arra várunk, hogy minden iskola mellett legyen egy modern tornaterem, soha nem lesz mindennapos testnevelés. Amióta bevezettük, felgyorsultak a fejlesztések. Nagy előrelépés, hogy 2011 óta legalább 300 sportlétesítményt építettünk, és 300-at újítottunk fel. A Nemzeti Köznevelés Infrastruktúra Fejlesztési Program keretében pedig a következő 2–3 évben 50 új tanuszodát adunk át. Ezzel nem lesz olyan magyar járás – 196 van belőlük –, ahol ne lenne uszoda, vagyis Magyarországon az első nyolc osztályban mindenki megtanulhat úszni.

– És az átmeneti időszakban hogyan lehet kreatív megoldásokra ösztönözni az iskolaigazgatókat és a pedagógusokat?

– Jó lenne, ha nem ellenőrzéssel kellene kikényszeríteni, hanem a diákok és a szülők is ösztönöznék az iskolát. Ugyanis az az igazság, hogy míg a diákok és szülők körében 80 százalékos az elégedettség a döntés kapcsán, a pedagógusoknak csak 40 százaléka üdvözölte a mindennapos testnevelést. Hiszen nekik kell adott esetben órákat átszervezni, külső lehetőségek után nézni. Az alacsony fizikai aktivitás is eredményezi az elhízást és a mozgásszervi problémákat, ezek visszaszorítása érdekében is fontos, hogy már kisiskolás korban ismerkedjenek meg a gyerekek a rendszeres mozgás örömével.

Nagy ellentmondás van Magyarország sportsikerei és a magyarok sportolási aránya között. Ebben a helyzetben nagy előrelépés, hogy az elmúlt öt évben 5-ről 15 százalékra nőtt a heti ötször, szabadidejükben sportolók száma, ez az Európai Unió országaiban bekövetkezett legnagyobb változás.

És félmillió igazolt sportolónk is van. Divatos bírálni a stadionépítéseket, de a sportlétesítmények egészségügyi, prevenciós beruházások is.

– Az oktatásban mi számít még belátható és teljesíthető „félmaratonnak” a célok közül?

– 2022 környékére lehet majd teljes világosságban látni, hogy működik-e az új rendszer. Az oktatás ugyanis a leghosszabb távú befektetés. A hároméves kortól kötelezővé tett óvoda, ahol a gyerekek 85 százaléka ingyen kap háromszor enni, Európában egyedülálló. De mikor lesznek ők akkorák, amikor már látszik, hogy ez mennyit segített a felzárkózásban? Ma még nem látszik, hogy az első három iskolai évben hangsúlyossá tett olvasni–írni–beszélni tanulás hogyan befolyásolja mondjuk a középiskolai jelentkezéseket. A PISA-mérések egy olyan korosztályt vizsgálnak, amely még a régi rendszerben tanult írni, olvasni. Ugyanakkor egyes, fiatalabb gyerekeket vizsgáló olvasáskészség-felméréseken, amelyek nem olyan híresek, mint a PISA, már látszik a pozitív változás. És olyan eredmények is vannak, hogy három év alatt megduplázódott a roma egyetemisták száma. Ez nem alulról, az óvodából indított, hanem felülről inspirált változás.

A keresztény roma szakkollégium ennek a kulcsa, amelyek fenntartásában Magyarországon a történelmi egyházak példaértékűen tudnak együttműködni. Ezekben a kollégiumokban több száz roma fiatal ingyen lakik, étkezik, tanul és kap segítséget saját kultúrája megismeréséhez vagy idegen nyelv tanulásához.

És ami számomra az egyik legfontosabb eredmény, bár nem az oktatáshoz kapcsolódik: nem tudok még egy olyan országot, de Európában biztosan nincs is, ahol nyolc éven át, 2002 és 2010 között 23 százalékkal csökkent a házasságkötések száma, 2010 óta pedig – a családpolitikánk hatására is – 46 százalékkal nőtt.

–Talán ez nagyrészt az anyagi juttatások miatt történt, és sajnos a párkapcsolatok stabilitását nem feltétlenül befolyásolja.

– És az baj, ha vannak anyagi ösztönzők? A házasság jogi elköteleződésének lehetnek életvitelbeli, lelki okai és következményei is. Talán nem véletlen, hogy a gyermekvállalási kedv is növekedett. A termékenységi arányszám a 2011-es 1,23-ról 2016-ra 1,49-re emelkedett. Az embernek van szíve, és van pénztárcája – ne tagadjuk, hogy mindkettő befolyásolhat fontos döntéseket! Az elfogadhatatlan Magyarországon, hogy a gyermekvállalás szegénységi kockázatot jelentsen! 1774,5 milliárd forintot fordítottunk családtámogatásra az idei évben, 2018-ban a GDP csaknem 4,8 százalékát erre költjük. Ez a legmagasabb Európában. Nézze meg, hány gyereke van a nyugat-európai kormányok vezetőinek, és mennyi a magyar kormány tagjainak! Ez is tükröz egy életstratégiát.

– Szív és pénztárca. Az utóbbi hónapokban már óriásplakátokon is hirdeti magát a puncs.hu, amely nem titkoltan átlagon felüli külsővel rendelkező fiatal lányoknak, főként egyetemistáknak közvetít luxus életkörülményeket nyújtó idősebb urakat, ahogy fogalmaznak „diákhitel helyett”. Talán távolinak tűnik a téma, de politikusként tud reagálni az ilyen jelenségekre?

– A minisztérium azért annyira nem nagy, hogy a média is hozzátartozzon, de vannak helyzetek, amelyekre reagálni kell. Ezért dolgoztuk ki a Digitális Oktatási- és a Digitális Gyermekvédelmi Stratégiát. Gyermekkorban kell megtanítani, megtanulni nemet mondani az ilyen piszkos üzleti ajánlatokra. Fontos eredmény, hogy az m2 gyerekműsorai között ma már nincs reklám.

Mi nem tudjuk minden esetben megvédeni a fiataljainkat, az igazi lelki immunrendszer mégiscsak a családban alakul ki. Ezért fejlesztjük a nagy gyermekotthonok helyett a nevelőszülői hálózatot is, hogy minél többen a családban kaphassák meg ezt a védőanyagot.

– Kezdődik a tanév. Kinek szól majd az évnyitóbeszéd?

– Sok beszédet elmondtam életemben, már csak az eredeti szakmám miatt is. Annál, hogy mit akarok közölni, vagy a hallgatóság mit szeretne hallani, mindig sokkal lényegesebb volt, hogy érezzék a hallgatók, ők fontosak nekem, és nem azért beszélek hozzájuk, mert kötelező, mert így szokták meg, mert el akarok nekik valamit adni.

– Ez az üzenet biztosan át is megy egy gyülekezeten, sőt, talán még egy iskola szülőihez, gyerekeihez, tanáraihoz is eljut. De az országos tanévnyitón? A médián keresztül? Nem hat szentimentálisan?

– De. Nem feltétlenül kell az érzéseket szavakba önteni, inkább az együttérzést, az empátiát kell közvetíteni. A média személytelensége és torzítása persze ennek ellenére hat, de ha valami működik ember és ember között, az néha átjön a médián is. És akkor nem is feltétlenül az számít, hogy pontosan mit mond az ember. A minisztérium legsúlyosabb tehertétele számomra nem a nagysága, hanem az, hogy az ember–ember közti kapcsolat károkat szenved. Pedig az a tapasztalatom, hogy a legdurvább helyzetből, a legelmérgesedettebb viszonyból is ki lehet hozni valami pozitívat, ha elkezdünk valakivel beszélgetni. Persze előfordul, hogy ez a pozitív következmény csak másfél óráig tart, de így is akad néhány ellenzéki politikus, akikkel gyakran beszélgetek. A médiának az lenne a feladata, hogy az igazi emberi kapcsolatot ne elfedje, ne lerombolja, hanem megmutassa.

(Az interjú a 2017. szeptemberi Képmás magazinban jelent meg.)