Tompa fejfájással ébredt. Konstatálta, hogy ülő helyzetben van, és a kezeit valamiért nem tudja mozdítani. Pár perc kellett, hogy rájöjjön: egy székhez van kötözve. Nagy nehezen kinyitotta bedagadt szemét, és azt látta, hogy két nő áll vele szemben símaszkban, karba tett kézzel.

– Kényelmetlen, mi? – szólalt meg az egyikük. – Tehetetlennek, megalázottnak érzed magad?

            Mielőtt felelhetett volna, a másik, kicsit gömbölydedebb alkatú nő is megszólalt.

– Meg is érdemled! Mi is pont így érezzük magunkat attól, amit velünk tettél!

            Boglárka tekintete, mint egy ijedt madárka, rémülten röppent egyikről a másikra.

– Nem értem… de hát mi rosszat csináltam én? Ha bármivel megbántottam Önöket, akaratomon kívül, akkor bocsánatot kérek!

            Az egyik nő közel hajolt és az arcába üvöltött.

– Ne kérjél bocsánatot!!! Te ne kérjél tőlünk bocsánatot, mert már késő! Most már tönkretetted az életünket.

– Én? Mivel? – kérdezte Boglárka kétségbeesetten. – Mit tettem?

            A dundi nő egy vastag, színes borítós könyvet emelt a magasba mint súlyos bűnjelet.

– Megírtad a Dörmi, Brumi és Cilike-sorozatot.  

            Forgatta kezében a vaskos, keménytáblás kötetet.

– Ugye, milyen kemény? Ugye, milyen vastag? Na, ezzel ütöttünk le! – közölte elégedetten, és teljes erővel földhöz vágta a könyvet. A vidám mackógyerekek rendületlenül mosolyogtak a borítóról.

            Az írónő félve tette föl a kérdést:

– Kik vagytok ti...?

– Anyák.

            Boglárka szeme elkerekedett a rémülettől.  

– De hát, ezt nem értem, ez a könyvsorozat egy teljesen átlagos mackócsaládról szól! Mamamaci süt-főz, gyereket nevel, Papamaci dolgozni jár, a kisbocsok játszanak, oviba, bölcsibe járnak…

– De ilyen család nem létezik! – kiáltotta a gömbölyded emberrabló. – Olyan nincs, hogy egy három gyerekkel átvirrasztott, hányós éjszaka után Mamamaci reggel hatkor így kiált: „Gyertek, gyerekek! Készítsünk krumplinyomdát!” Olyan nincs, hogy este nyolckor még palacsintát süt, hogy lekapja a függönyt és hétfejű sárkányjelmezt varr belőle, hogy álmából felkeltve kézműveskedik! Nekem állandó bűntudatom van, hogy nem vagyok olyan karcsú, és tökéletes, mint Mamamaci, és hogy a férjem nem olyan tündéri, mint Papamaci, hogy káromkodom, ha nincs kész az ebéd, ha elkésem az anyák napi ünnepségről az oviból, hogy szar anya vagyok…  

            Kirobbant belőle a zokogás, letépte magáról az álarcot és a földre rogyott.  A másik nő is levette a símaszkot, előbukkant dús, vörösre festett hajkoronája.

– Az én fiamnak is hiába ajánlgatok mást, jobb, irodalmi értékkel bíró mesekönyveket: nem! Neki csak a Dörmi-Brumi-Cilike kell. Amelyik egyszer belekóstolt, csak ezt akarja állandóan. Mert ez egy drog! Ezek a gyerekek DBC nélkül már nem is tudnak élni! Én annak idején – merengett a múlton – esztétika-filmelmélet-magyar szakra jártam az ELTE-re, ott  ismertem meg Imrét. Ő kulturális antropológia-kommunikáció-litván szakos volt akkor. Egymásba szerettünk, összeházasodtunk, és egy év múlva megszületett Aladár. Majd ezek után én, Chomsky és Wittgenstein után most tudod, kit olvasok? Téged!!! A te istenverte könyveidet, a Dörmi, Brumi és Cilikét! De miért?? Mondd meg, mit vétettem, hogy ennyit kell szenvednem?! Hogy szültem egy gyereket, ez az én nagy bűnöm? Ettől kezdve már agyhalottként kell tengetnem az életem?

            Boglárka párás szemmel nézett rájuk.

– Jaj, istenem, annyira sajnálom! Ne haragudjatok rám, én csak jót akartam! Egyszerűen boldog voltam, amikor anyuka lettem, és ezt az élményt szerettem volna megosztani másokkal. Soha, soha nem akartam senkit bántani, higgyétek el!

– De akkor miért sugallod nekem azt – hüppögött a vöröshajú nő –, hogy én, aki egyedül nevelem a gyerekemet, már nem is lehetek jó anya? Hogy így már nem lehetek soha Mamamaci?!

– Ezt én nem mondtam! Te is lehetsz Mamamaci! – zokogott Boglárka is. – Ez csak rajtad múlik!

– De én nem akarok Mamamaci lenni! – visította az emberrabló. – Gyűlölöm Mamamacit! Dögöljön meg, dobja fel a tappancsát!

            A dundi anyuka felemelte a könyvet a földről és elkezdett belőle felolvasni.

– „Papamaci, Mamamaci, Dörmi, Brumi és Cilike elindultak az állatkertbe.”

            Boglárka önkéntelenül elmosolyogta magát. Nagyon szerette ezt az állatkertes meséjét.

– Ne vigyorogjál – förmedt rá a vörös –, mert ez borzalmas! Minek ez a hatalmas enumeráció, hogy újra és újra felsorolod az összes családtagot? 

– Azt hiszem – tűnődött el saját magán Boglárka –, ez egy művészi döntés a részemről. Szándékosan egyszerűen fogalmazok.

            Ez a magabiztosság felbosszantotta a vöröshajú anyukát.

– Igen? Művészi döntés? – kérdezte, és egy nagy, hűvös pisztolycsövet szegezett Boglárka fejéhez. – Na jó, akkor ha most azonnal nem kezdesz gyűjtőneveket használni, megöllek!

            Az írónő ettől most egy kicsit megszeppent.

– Ööö… Papamaci, Mamamaci… és a medvebocsok? – próbálkozott.

– Szuper! Egyszerűsíts tovább!

– A maciszülők…  és a macigyerekek.

– Tovább.

– A macicsalád.

– Ez az! Tudod te ezt! Ezt mostantól így fogod csinálni. Oké?

– Rendben – egyezett bele Boglárka. – Akkor most hazamehetek?

– Még nem vagyunk készen – mondta a vöröshajú anya a pisztollyal a kezében. – Előbb írsz szépen egy új mesét. Egy következő részt. Ami a realitás talaján áll.

            A másik anyuka eloldozta Boglárka kezét, jegyzetpapírt és tollat adott neki.

– Az lesz benne, írjad, hogy Papamaci becsajozik, bejön a képbe egy Macicsaj. Vagy Csajmaci, ahogy akarod, költői szabadság. Aztán teherbe esik a Csajmaci, vagy Macicsaj, a szülők elválnak, Mamamaci depressziós lesz…

– És elhízik! – fűzte hozzá a dundi anyuka - És soha többé nem csinál krumplinyomdát!

– Igen, jó, elhízik, és ettől kezdve Dörmi, Brumi és Cilike mozaikcsaládban fognak élni. Megvan? Leírtad?

– Nem – rázta a fejét Boglárka. – Én ilyet nem írok. Papamaci soha nem hagyja el Mamamacit. Papamaci szereti Mamamacit.

– Ebben az esetben – vicsorgott a vöröshajú nő – rossz hírem van, le foglak lőni!

– Lőjj le! – egyezett bele az írónő, és felszegte kis fejét. Harciasan csillogott a szeme, mint Jeanne d'Arc-nak. – Inkább meghalok – közölte forradalmi tűzzel –, de Dörmi, Brumi és Cilike nem kerül mozaikcsaládba! És esténként lesz palacsinta. Minden este. És az egész család krumplinyomdázik hajnalig. Lehet, hogy még Mókusékat is áthívják!

            Egy percre kimerevedett a jelenet. A vöröshajú anyuka dühtől reszkető kezében tartotta a pisztolyt, Boglárka bátran farkasszemet nézett vele.

            Ekkor kaparászás hallatszott az ajtón, és kintről megszólalt egy vékonyka hang.

– Anya… Itt vagy a pincében?

            A dundi anyuka rémülten rohant az ajtóhoz.

– Igen, drágám, jön anya mindjárt! Csak még valamit elintéz…

            De addigra a kislány már bent volt a helyiségben. Ahogy meglátta a széken ülő illetőt, földöntúli mosoly ömlött el az arcán.

– Anya, te ismered Becskereki Boglárkát??? És van pisztolyotok is! De jóóó!

            Anya hangtalanul tátogott, és gyorsan elrejtette a fegyvert. Boglárka kisegítette.

– Igen! Anya meg én barátnők vagyunk. Nem is mondta neked? Téged hogy hívnak?

– Cilinek, mint a Cilikét, tudod, a te könyvedből. Olvasol nekem egy mesét?

– Hát persze. A krumplinyomdásat.

A képen: Szabó Borbála. Fényképezte: Páczai Tamás

Ösztönösen felé nyúlok: érzem, itt van mellettem, egészen közel, ahogy este, amikor lefekvés után lámpát oltottunk. Megérintem. Azonnal felébred, érzi, hogy én vagyok az, mert még azt a félcentis felületet is tökéletesen ismeri rajtam. Ujjlenyomat-felismerős.

Felvillanó képe mint megbízható titkárnő jelzi, mi történt, amíg aludtam.

A szakadás szunnyadozhatott ugyan, és József Attila szerint nem hasad tovább, de az élet azért nem áll meg, s ezt azonnal jelenti is nekem. Diszkrét ikonjaival csiklandozza a reggelijére, az első információkra éhes agyat. Csak ketten vagyunk ébren a lakásban, megosztjuk közös titkainkat. Karcsú kis f-jei kacéran kacskaringóznak, és azok az ellenállhatatlan piros kis csengőikonok… (Talán a gyerekkori karácsonyi meglepetések élményét hívják elő a tudat mélyéből? Vagy az iskolai csengők pavlovi reakcióit?)

Aztán ő is felbátorodik, átmegy felszólító módba. Nem agresszív: szabadon eldönthetem, teszek róla, hogy ismerősömnek jó napja legyen, vagy teszek rá, hogy milyen napja van. Szórakozottan pöckölöm föl a képeket. Varázspálcaujjam nyomán futnak fölfelé, tágul a világ: újszülött manósapkában és trendi törölközőbe tekerve, súlyzózó izompacsirta, praktikus gőztisztító, a politikus félrenéz vagy félrelép, mindenmentes gyümölcstorta házilag, lábnyom a tengerparti homokban, grimasz a vár tövében, puszi a fürdőszobatükörből… Csuklóból mozgatom a posztokra szabdalt világot, szalad fölfelé elcsíphetetlenül, mint amikor anyu kihúzta a diafilmet, mert elszakadt a film. És érzem azt a csalódást is az értelmezhetetlenül összefolyó kockákat nézve: tudom, hogy örökre elveszett a mese vége, mégis akarom még nézni, még egy kicsit.

A rohanó képernyő lassan megáll, mint a pörgő rulettkerék: Mi jár a fejedben? – kérdezi újra, s ekkor az őszi nap is beköszön a félig lehúzott redőny alatt, mint amikor anyu felkapcsolta a villanyt, hogy a falra meredő szemem végre fókuszt váltson és ne csak a falra meredjek: „Na, megyünk a játszótérre?”.

Hosszan megnyomom a kikapcsoló gombot. Még reménykedve megkérdezi, biztos vagyok-e benne, aztán engedelmesen elsötétül.

Erősödnek a neszek a fürdőszobában, valamelyik gyerek megnyitja a csapot, a pékségből kifliillat száll föl, az alattunk lakó már kávét is főzött.

A férjem nagyot nyújtózik és felém fordul, mindjárt megkérdezi, mit álmodtam, ez olyan jó reggelt-féle nála. Megelőzöm. „Jó reggelt! Te nem vagy éhes? Lemegyek friss kifliért. De előbb szeretném, ha megölelnél, és közben elmondanád, mi jár a fejedben.”

Kép: pixabay.com

Szerda este, Hűvösvölgy – avagy „melyiket a kilenc közül?”

Augusztusi nyaralásunkból hazaérve egy olyan e-mail fogadott, miszerint a Dévai Szent Ferenc Alapítvány 25. születésnapjára érkező ötszázötven gyermek és kísérő felének még nincs szállása, segítsünk rajtuk. Azonnal, még a reggelinél megbeszéltem a családommal, majd gyorsan írtam a főszervezőnek, hogy vállalunk négy gyermeket. Néhány nap múlva megtudtuk: egy nagyszalontai nevelő házaspár kerül hozzánk, két vér szerinti gyermekükkel.

Közben elindult az iskola, és vele együtt a tennivalók sora – ez pont arra volt jó, hogy ne izguljak, bár néha átfutott a fejemen, vajon milyen lesz négy napig négy idegennel. Így amikor szerdán, késő este megérkezett a Lőrinczi család (és velük együtt a külföldről hazatérő férjem is), három izgatott pizsamás gyermek és a sok tennivalótól kissé szétesett, de boldog édesanya fogadta őket.

Körülbelül kettő percig néztük egymást mosolyogva, kissé idegenül, de utána már úgy éreztem, mintha a kedvenc unokatesóm és családja érkezett volna meg Kolozsvárról. Azok, akik nem is számítanak vendégnek. A gyerekeket ágyba dugtuk – több-kevesebb sikerrel –, majd stílusosan egy-egy Csíki sör mellett elkezdtünk beszélgetni.

Kiderült, hogy a székelykeresztúri házaspár a két sajátjuk mellett még tizenkilenc (igen, jól olvassák, nem elírás: tizenkilenc!) két és tizennyolc év közötti fiúgyermeket (igen, jól olvassák, ez sem elírás!) nevel az egyik nagyszalontai gyermekotthonban.

A nagyfiam annyira ledöbbent ettől a létszámtól, hogy nem tudott elaludni, kijött megkérdezni: jól értette-e, hiszen náluk az osztályban vannak annyian, és a tanító nénik alig bírnak velük reggel nyolctól délután négyig. Én is újra és újra visszakérdeztem, Emese pedig mosolyogva elmesélte, hogy egyszer úgy jöttek ellenőrizni őket a hatóságok, hogy épp minden gyermekük otthon volt, így nem tudtak mit tenni, bemutatták mindet a hatóság képviselőinek, mire azok azt mondták: többen vannak, mint kellene. Gábor erre így szólt: rendben, de akkor maguk válasszák ki, kit visznek el innen, vissza az árvaházba vagy az utcára. A nemhivatalos válasz gyorsan érkezett: „Maguk jó erőben vannak, úgy látjuk, elbírnak majd velük”. Erről a kedves történetről azonnal a „Melyiket a kilenc közül?” című népmese jutott eszembe.

Kép: Antal-Ferencz Ildikó

Nagyfiam ezen mosolyogva elaludt végül, de én folytattam a kérdezősködést, főleg a napközbeni háztartási tennivalókra és az iskolai feladatokra vonatkozóan. Megtudtam, hogy minden reggel kötelező az ágyvetés, a háló kitakarítása is, előre elkészített beosztás szerint, egy gyerek sem ússza meg ezeket a „közkedvelt” feladatokat. Ahogy válaszoltak, elképzeltem a huszonegy ágyat, a huszonegy reggelit, a huszonegy tízórait, a huszonegy iskolatáskát tele füzetekkel és könyvekkel, a huszonegy ebédet és a mosogatást, a szilenciumot (csendes tanulást) huszonegy gyermekkel, a huszonegy vacsorát és a huszonegy jóéjtpuszit (merthogy az is szokott lenni).

És aztán elképzeltem a huszonegy pár cipőt, a huszonegy rend ruhát, a huszonegy szülői értekezletet, a huszonegy fogadóórát, a betegség esetén orvoshoz, védőnőhöz, pszichológushoz járást ki tudja hányszor huszonegyszer, hiszen a gyermekek hátterét tekintve ez bizony elég sűrűn fordul elő.

Emese és Gábor mosolyogtak rajtam, és készségesen válaszoltak minden további kérdésemre: érdekelt, hogy zajlik az étel, ital, ruhák, iskolai felszerelések beszerzése és szétosztása (a „házvezetők” feladata), a számomra nagy kihívást jelentő napi menü megtervezése (ezt is ők intézik, Emese „csak” főz a kapott alapanyagokból a megadott menü alapján). A délelőttjei nagyjából ezzel telnek – az étel bonyolultságától függően tud egy-két órát mással foglalkozni, például elvinni valakit az orvoshoz, esetleg saját ügyeiben intézkedni –, a délutánjai pedig a közös tanulással. Gábor ezalatt az alapítványnál végez fizikai munkát, segít a házmesternek mindenben. Mindkettőjük számára huszonnégy órás, nagyon kemény munka ez. Van olyan, aki súlyos betegen érkezett hozzájuk; van, aki miatt iszákos anyja kiabál utánuk az utcán, hogy miért vették el tőle a gyermekét; van, aki azonnal elkölti cigarettára a hó elején kapott állami „gyerekpénzt”; és sokan vannak, akiket sem húsvétkor, sem karácsonykor nem visznek haza a szüleik.

Mégis, miért vállaltátok? – kérdeztem őket.

Válaszuk egyszerű: amikor először voltak a nagyszalontai gyermekotthonban, még fiatalon, saját gyermekeik megszületése előtt, akkor megszerették ezt a „munkát”, a gyerekek ragaszkodásából érezték, hogy jól is végzik, és amikor megnőttek akkorára a saját gyerekeik, hogy újra el tudtak indulni, megtették. – A vér szerinti gyermekeitek mit szóltak ehhez? – faggattam őket tovább. A választól újra megdöbbentem: nem volt könnyű megszokni nekik, hogy egyik napról a másikra huszadmagukkal kell osztozniuk a szüleiken. A hétéves nagyobbnak pszichés tünetei lettek, amit csak pszichológus tudott kikezelni. A négyéves kicsi állandóan az anyján csüngött, féltékeny volt a nemrég odakerült, beteg kétévesre. De a tünetek néhány hónap után elmúltak, megszokták, és látszik rajtuk, hogy egyáltalán nem bánták meg a döntésüket.

Majdnem éjfél lett, úgyhogy gyorsan elbúcsúztunk és lefeküdtünk,mert másnap korán kellett indulniuk az Arénába.

Óriási hősöknek éreztem őket, magunkat pedig egészen kicsinek.

 

Kép: Antal-Ferencz Ildikó

Csütörtök este, Aréna – avagy „Isten nem teremt selejtet”

Nehéz az esti gálaműsorról írni, amelyet a 25 éves Dévai Szent Ferenc Alapítvány tiszteletére rendeztek. Nem is teszem: aki ott volt, tudja, milyen fantasztikus, életre szóló élményt jelentett a Nem Adom Fel Alapítvánnyal közösen szervezett születésnapi műsor, aki meg nem volt ott, annak úgysem lehet átadni.

Böjte Csaba atya háromórás hálaadása volt Isten és a főbb munkatársai felé.

Csaba testvér a tőle megszokott módon, egyszerűen, közérthetően, szívbe markolóan és fejbekólintóan beszélt az elmúlt huszonöt évről, a nehéz kezdetektől a most sem könnyű jelenig, és arról, hogy ebben a rengeteg munkában kik és hogyan segítettek neki. Megismertük legfontosabb munkatársait, az alapítvány elnökét, néhány házvezetőt, a legelső nevelőt, az első nevelt gyermekből lett nevelőt, a Mikulás-ajándékokat és az Angyaljárást szervezőket, az őket támogató orvosokat és egyházi személyeket. Böjte Csaba minden köszönete egy-egy virágcsokor és egy-egy dal volt, népszerű magyar énekesektől. Olyanoktól, akik nem valószínű, hogy valaha is együtt egy színpadra léptek volna egyébként: Ákos, Edda, Oláh Ibolya, Pintér Béla, Presser Gábor, Republic, Szikora Róbert.

 Kép: Antal-Ferencz Ildikó

De Csaba testvérnek ez is sikerült, ahogy az is, hogy megtöltse a tizenkétezer fős Arénát, ahol biztosan legalább olyan „színes” volt a közönség, mint a színpadon. De ezen nem csodálkozunk, hiszen minden nyilvános levelével el tudja érni ezt a csodát, legyen szó bármilyen kényes témáról: népességfogyás, abortusz, lombik, apaság.

Vajon melyik a nagyszerűbb cselekedet: huszonöt év alatt megmenteni hatezer gyermeket vagy összehozni több millió magyart egy-egy hosszú pillanat erejéig?

A választ nem tudom, de abban biztos vagyok: erre jelenleg egyedül ő képes. És azt is látom, hogy titka egyáltalán nem titok: olyan tettei és üzenetei vannak, amelyekkel nem lehet nem egyetérteni. Hiszen melyik jóérzésű ember vitatná, hogy „Isten nem teremt selejtet”, „jó dolog a szeretet útján járni”, „segíteni kell másoknak, hogy megtapasztalják: jónak lenni jó”, „azért vagyunk a Földön, hogy ünnepet vigyünk egymás életébe”, „nem jutunk a mennyországba, ha mindig a könnyebb utat választjuk”? A műsor végén Böjte Csaba elmondta legfőbb vágyát: szeretné, ha jövőre az Arénát jelképesen keresztelőkápolnává lehetne alakítani, mert annyi újszülött érkezne közénk. „Merjünk az élet mellett dönteni, és ne adjuk fel hitünket, bármennyire nehéz is az élet!”

Az ünnepséget a Nem Adom Fel Együttes tagjai nyitották, kísérték és zárták. A legvégén pedig felolvastak egy szünetben kapott levelet, amelyben egy háromgyermekes családapa felajánlja tóparti házukat az árvák számára. A közönség tombolva tapsolt, és nem akart hazamenni – álmosságukkal küzdő kisiskolás fiaim sem –, így kifejezetten jól jött, hogy félórát kellett a csarnokban arra várnunk, hogy az ötszázötven erdélyi vendég és fogadóik egymásra találjanak. Kellett az a kis idő, hogy a többi fogadó családdal is találkozva, élményeinket megosztva és ne rohanva hagyjuk el a helyszínt.

Kép: Antal-Ferencz Ildikó

Péntek, Hűvösvölgy – avagy „Boldog születésnapot, Balázska!”

A pénteki napon választhattunk: saját programot szervezünk a vendégeinknek vagy átadjuk őket a szervezőknek, akik megmutatják nekik az Országházat, hajózni viszik őket a Dunán és bringóhintózni a Margitszigeten. Mivel ennél jobb programot mi sem tudtunk volna nekik szervezni, megbeszéltük, hogy töltsék a többiekkel a napot. Este, otthon pedig megünnepeltük kisebbik fiuk, a négyéves Balázska születésnapját úgy, ahogy családi körben szoktuk: volt vacsora, torta, ajándék (a gyerekeim saját játékaiból).

Balázska – Kép: Antal-Ferencz Ildikó

Este folytattuk a beszélgetést. Újabb és újabb részleteket tudtunk meg a mindennapjaikról (nevelőanyának/apának hívják őket, a legkisebbeket kivéve, akiket bizonyos kor után tájékoztatnak a helyzetükről), a gyerekek döbbenetes hátteréről (legtöbbjük többgyerekes családból származik, akiket elhagytak szüleik, vannak, akik már várják a kisebb testvérüket is az otthonba, mert előre sejtik, hogy őket is el fogja hagyni az anyjuk), a kamaszok nevelésének nehézségeiről (tanulás, cigizés, pénzköltés), és arról, hogy mi lesz velük, ha betöltik a tizennyolcadik évüket (még két évig segítik őket utána, hogy önállóak legyenek, de húszévesen el kell engedniük őket).

„És mi lesz velük azután?” – érdeklődöm. Sokan továbbtanulnak, többen visszatérnek és ők is nevelők lesznek, a legtöbben tartják a kapcsolatot a nevelőikkel, de néhányan végleg eltűnnek, újra elvesznek.

A vendéglátó Antal és a vendég Lőrinczi család – Kép: a szerző tulajdona

Szombat, Máriaremete – avagy közös családi délután

A szervezők minden gyermeket, barátot, fogadó családot, támogatót és érdeklődőt meghívtak a máriaremetei Kisboldogasszony Plébánia kertjébe, ahol Böjte Csaba atya szabadtéri szentmiséjét követően megismerkedhettünk a nevelt gyermekekkel és nevelőikkel.

Kép: Antal-Ferencz Ildikó

A kötetlen együttlétet zenés, táncos és prózai előadások színesítették, rengetegen felléptek, és bár délutánra eredetileg saját közös programot szerveztünk, mégsem jutott eszünkbe lelépni, hiszen tudtuk, mennyit készültek ezekre az előadásokra, és láttuk, milyen lelkesedéssel adták elő őket. A vége előtt aztán mégiscsak elrohantunk, hogy elkapjuk az utolsó zugligeti libegőt. Mi már sokszor jártunk vele, így örömünket inkább az ő örömük jelentette.

Este megint beszélgettünk, ekkor már személyes, nem publikus családi történetek kerültek elő, majd előkészítettük a nagyszalontai gyerekeknek szánt használt cipőket és ruhacsomagokat.

Böjte Csaba dedikálja az emlékkötetet Antal-Ferencz Ildikónak – Kép: a szerző tulajdona

Vasárnap, Keleti pályaudvar – avagy köszönet a csodáért

Egy sietős reggeli és jó sok szendvics készítése után egy-egy hosszan tartó öleléssel elváltunk. A állomásra csak a férjem vitte őket, én a gyerekekkel otthon könnyeztem meg az elválást, míg mások a Keleti pályaudvart sírták tele. A lakás, amelyet korábban teljesen betöltött a három gyermekünk, hirtelen nagyon üres lett, és azóta is az. Megígértük ugyan, hogy legközelebbi nyári erdélyi utunk alkalmával meglátogatjuk őket, de valahogy ez olyan messzinek tűnik, egyelőre nem vigasztal.

Kép: Antal-Ferencz Ildikó tulajdona

„Egy csodához négy elengedhetetlen összetevő szükséges: Isten szeretete, egy hittel teli befogadó szív, az az akarat, amelyik változtatni szeretne a világon, és végül az a figyelem, amely észreveszi, hogy megtörtént a csoda. (…) A valódi szentek különlegessége, hogy nem látszanak szentnek, de képesek arra, hogy csodákat tegyenek, és megszólítsanak másokat is, csodatételre bátorítva őket ”

– írják „A mi arcaink – 25 éves Böjte Csaba alapítványa” című kötet szerkesztői köszöntőjében. Köszönjük Böjte Csabának, Érsek Emesének és az ügy minden támogatójának, hogy aktív részesei lehettünk e csodatételnek, és egy icipici csodát tehettünk mi is másokkal és magunkkal. Várjuk a folytatást!

Laikus vagyok, de azt megértettem, hogy ha a szervezet „nem bírja” a glutént, mégis újra meg újra kap belőle, akkor ez stimulálja az amúgy is túlstimulált idegrendszert, fokozva a figyelemzavaros és hiperaktív tüneteket. Bár erőteljesen csak a középsőnknél van jelen az ADHD, a másik két gyereknél is láttuk a figyelemzavaros tüneteket, ezért mind a hármat elvittem ilyen vizsgálatra.

Meg is kaptuk az eredményt: három gyerekből háromnál tejfehérje-, tojásfehérje- és glutén-intolerancia. Villámgyorsan átalakítottuk az egész család étrendjét, megtanultunk ennek megfelelően vásárolni, főzni, élni.

Nemcsak nem egyszerű, hanem nem is olcsó – csak a kenyér négyszer annyiba kerül, mint a rendes –, és mi öten étkezünk gluténmentesen. Ha csak hétköznapi dolgokat vásárolok, máris egy vagyont hagyok a kasszánál. A gyerekeimnek az édesanyja is dolgozó nő, nem érek rá az otthoni kenyérsütésre meg hasonlókra, de energiám sincs erre, amikor egy-egy munkanap után hazaérek. Kialakultak azért a saját rutinjaink, például vettünk rizstejgépet, ami nagyon jó befektetés volt, és igyekszünk nem pótételeket enni, hanem valódiakat, csak ezeknek az összetevőknek a kiiktatásával.

A lényeg: az eredmény egyértelműen észrevehető volt első perctől a gyerekeken. Nyilvánvalóan jó volt nekik a „mentes” étkezés, és egyébként a férjem és én is szívesen eszünk így, még ha ezt egyfajta lépéskényszerből tesszük is, mert mintha megkönnyebbült volna a szervezetünk. Szóval igyekszünk rendesen, következetesen betartani a „mentes” étkezés szabályait.

A probléma az iskolai étkezésnél jelentkezik. Az iskoláknak igazolásra van szükségük ahhoz, hogy mentes étkezést biztosítsanak a gyerekeknek.

Ennek az igazolásnak a mikéntjéről pedig jogszabály rendelkezik, és ebben a jogszabályban nincsen felsorolva az igazolásra jogosult szakorvosok között a pszichiáter. Gondolom, a pszichiátriában még nem a kánon része a diétával történő gyógyítás.

A háziorvos sem adhat igazolást. Csak allergológus, gasztroenterológus, endokrinológus meg bőrgyógyász, akik nyilván nem fognak az én gyerekeimnek pszichiátriai tünetekre hivatkozva igazolást adni.

Ha mégis hajlandóak lennének, akkor el akarnak küldeni laborba, hogy friss leletek alapján állítsák ki az igazolást. A friss leletek viszont már nem fogják kimutatni az intoleranciát, hiszen most nincs a gyerekeim szervezetében glutén, tej meg tojás, tehát az ellenanyag sincs bennük, nem fog kimutatni semmit a friss vérkép. Ha direkt emiatt hagyom, hogy egyenek, amit akarnak, akkor számolni kell azzal, hogy hat hét, mire kiürül, azaz szép hosszú, feleslegesen felvállalt nehéz időszaknak nézünk elébe.

 

A különféle iskolák különféleképpen reagálnak erre a helyzetre.

Tavaly két gyerekemnek minden este főztem otthon, azt bevitték az iskolába, ahol a konyhás nénik a hűtőnek abba a részébe tették a kajájukat, ami a sajátjuk, nehogy megbukjanak egy ÁNTSZ-vizsgálaton, és délben mindig odaadták a gyerekeknek. Erre azért volt lehetőség, mert falusiak voltunk, és a bürokrácia felett győzött a megoldásokra törekvés, a józan paraszti ész.

A fiaim gimnáziumában a konyha hajlandó mentesen főzni – az orvosi igazolások ellenében. Én most mindenféle kiskaput keresek mindenféle doktorokkal, hogy megkapjam az igazolást.

Annak a kórháznak a gasztroenterológusa, amelynek a pszichiátere kezeli a középsőmet, hajlandó neki igazolást adni, hiszen benne van a kórház rendszerében, és gondolom, a doktorok egymás közt ezt megbeszélik, merő jóakaratból, ami nagyon rendes tőlük. Az én feladatom itt, hogy nagyon hálás legyek érte, ha értik, mire gondolok. A másik fiunknak viszont valószínűleg egy drága magánorvos drága rendelésén fogunk igazolást vásárolni, óriási protekcióval és abban a sokszorosan megerősített tudatban, hogy ezt a papírt megkapni mekkora szívesség.

A harmadik gyerek mostani iskolájában felajánlották, hogy egy ebédszállító cégtől megrendelik a mentes kaját. Ha kifizetjük (márpedig mi kifizetjük boldogan), akkor nekik teljesen mindegy, van-e papír vagy nincs.

Ez egy egyházi, azaz magániskola, gondolom, ezért tehetik meg. Igaz, hogy rossz a tapasztalatunk ezekkel a cégekkel, mert bár a csomagoláson mindig gondosan feltüntetik, hogy „mindenmentes” a kaja, ennek ellenére az összetevők között simán szerepel a tarhonya (ami nyilván a tarhonyafán nő, azért gluténmentes) vagy a parmezán (aminek a furcsa nevéből is látszik, hogy nem lehet tejtermék). Bízzunk benne, hogy ez kukoricalisztből készült tarhonya és szójából készült parmezán...

Ebben az iskolában, látva csodálkozó tekintetemet az étkezésről szóló egyeztetés végén, a gazdaságis néni hozzátette: „Miért, mit gondol, anyuka, a vegetáriánus gyerekeknek ki ad orvosi papírt ahhoz, hogy vegetáriánus kosztot kapjanak?”

És tényleg. Értem én, hogy teljesen hibásak vagyunk, hogy elvégeztettük ezt a vizsgálatot, és ezzel magunkra húztuk ezt az ételintolerancia-problematikát, ahelyett, hogy beadtuk volna az idegrendszeri gyógyszereket a gyerekeknek a figyelemzavarra – de azért érjünk már annyit, mint egy vegetáriánus!

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.

A frontról a  püspöki palotába 

Csíksomlyón, Csíkszeredában volt diák, a gyulafehérvári kisszeminárium növendékeként 1915-ben tett érettségi vizsgát. Ezt követően behívták katonának: négyszer sebesült, megjárta Doberdót, szolgált az  Ojtozi-szorosban, majd ismét az olasz fronton, Asiagóban. A háború után, amikor Erdély Romániáé lett, otthon maradt. Próbálkozott gazdálkodással, dolgozott gyárban, végül a Lélek hívására a papi hivatás mellett döntött. 1920-tól Gyulafehérváron volt papnövendék, ahol 1924-ben pappá szentelték. Ezt követően több helyen volt káplán, hittanár, plébános, 1930-ban Gyulafehérvárra került. Két évre rá püspöki titkár lett, Kolozsváron pedig egyetemi lelkészként szolgált. Negyvenkét éves korában, 1938. decemberében XI. Piusz pápa őt nevezte ki Erdély püspökévé.  

Már ekkor felemelte a szavát a háborús uszítás és készülődés ellen, közben igyekezett mindent megtenni az erdélyi magyarság, katolikusok és nem katolikusok lelki-szellemi oltalmazása érdekében. A II. Bécsi döntés után, amikor egyházmegyéje nagy része, így Székelyföld is visszatért az anyaországhoz, székhelyén, a továbbra is román Gyulafehérváron maradt, de buzgón látogatta a határ két oldalán élő híveit. Szót emelt a zsidóság kitelepítése ellen – ez mind Antonescu Romániájában, mind Magyarországon bátor tett volt. Amikor a kolozsvári zsidóságot gettóba terelték, majd deportálták, tiltakozott a magyar kormánynál. Nem hallgatták meg, sőt, a hatóságok kitiltották Kolozsvárról. Bátor kiállását azonban sok évvel később a Yad Vasem zsidó szervezet a Világ Igaza címmel köszönte meg.  

Oltalmazóból üldözött 

A háborút követően a trianoni határok visszaálltak, a püspöknek a lelkek ápolása és az egyház irányítása mellett ismét fontos feladata lett az erdélyi magyarság oltalmazása és képviselete. Még 1945-ben felmerült a neve a megüresedett esztergomi érseki szék betöltésénél, ezt azonban Rákosi Mátyás megvétózta. Így otthon maradt, és fáradhatatlanul járta egyházmegyéjét, bérmált, prédikált. A kommunista egyházüldözés 1948-tól őt sem kímélte, főleg azért, mert szilárdan kiállt a vallásszabadság, az egyházak jogai, így a hatalom által brutális erőszakkal felszámolt és szovjet mintára az ortodoxiába kényszerített testvéregyház, a zömében román ajkú görögkatolikusok mellett is. Ezért 1948 júniusában az állambiztonsági szervek letartóztatták.  

Három évig volt vizsgálati fogságban Piteşti, Nagyenyed, Máramarossziget fegyházaiban, ez utóbbiban Alexandru Todea görögkatolikus főpásztorral, későbbi érsekkel, bíborossal egy cellában. 1951-ben a román katonai törvényszék államellenes bűncselekmények vádjával életfogytiglanra ítélte. Az eljárás ellen tiltakozó XII. Piusz ekkor személyre szóló érseki címet adományozott neki, de ezt a kinevezést biztonsági okokból nem hozták nyilvánosságra. A következő évben, a diktatúra átmeneti enyhülése idején fogságát házi őrizetre változtatták, amelyet a külvilágtól elzárva, de papjaival kapcsolatot tartva egy bukaresti villában kellett eltöltenie.

1955 elején váratlanul szabadlábra helyezték. Így Gyulafehérváron visszavette az egyházmegye kormányzását, és ismét elindult legendás bérma­körút­jaira, amelyek nyílt ellenzéki demonstrációnak számítottak. A hatóságok ezért palotafogságot léptettek életbe vele szemben: 1956-tól 1967 őszéig nem hagyhatta el a püspöki palotát és székesegyházat, a vele érintkezők is szoros megfigyelés alá kerültek. Amikor a hatóságok felkínálták neki, hogy utazzon Rómába, a II. Vatikáni Zsinatra, visszautasította, jogosan tartva attól, hogy ha elmegy, többé nem térhet vissza.

A szabadulás és az utolsó évtized

1967-ben a vatikáni keleti politika jegyében König bíboros, Bécs érseke az ortodox pátriárka vendégeként Bukarestbe látogatott, és feltételül szabta, hogy találkozhasson Erdély püspökével. Ennek hatására feloldották a püspök palotafogságát. Márton Áron ismét elindult legendás bérmakörútjaira, amelyeken most már önkéntes testőrgárda is kísérte. Ismételten felemelte a szavát a betiltott görögkatolikusok, bebörtönzött főpásztoraik és papjaik érdekében, sőt lehetővé tette, hogy kispapjaik az ő szemináriumában tanulhassanak, és latin papok is végezzék híveik lelki gondozását. Ezt képviselte Rómában is, ahol 1969-ben fogadta őt VI. Pál pápa, amikor pedig a Szentszék az állam és az egyház közötti viszony rendezéséről kezdett tárgyalni a román kormánnyal, azt a feltételt szabta, hogy csak a görögkatolikusok jogainak helyreállítása esetén működik közre.

A következő évtizedre Márton Áron a romániai magyarság elismert, karizmatikus vezetőjévé, a székelység hitének és helytállásának szimbólumává vált. 1980-ban, többszöri kérésének engedve, negyvenkét esztendei püspöki szolgálata után II. János Pál pápa felmentette tisztségéből a már súlyosan beteg főpapot. Néhány hónap múlva, 1980. szeptember 29-én Gyulafehérváron, az életszentség hírében távozott az élők sorából.

A székelyek apostola, a kelet-európai egyházak helytállásának jelképes alakja volt, akinek sorsa a legendás lengyel prímáséhoz, Wyszyński kardináliséhoz hasonlítható. 1989-ben Románia egyházai, így a latin és a görög rítusú katolikusok is visszanyerték szabadságukat, és megindult a püspök boldoggá avatási eljárása is. Ennek keretében 2016-ban, új sírba való áthelyezésekor exhumálták Márton Áron maradványait, és megállapították, hogy teste épségben, mumifikálódva maradt meg. 

Ez a cikk Horváth Pál „Magyar példaképtár” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

 A cikk a Képmás magazin 2018. szeptemberi számában jelent meg. A lapra előfizethetsz itt. 

A hazai cigányközösségekkel szemben megfogalmazott általánosítások és előítéletek hosszú sorát lehetne most papírra vetni. Hogy a cigányok ilyenek meg olyanok. Vagy éppen soha nem voltak emilyenek, és soha nem lesznek amolyanok. Nem is próbálok meg most bárkit is meggyőzni mindannak az ellenkezőjéről, amit hinni akar, de mindenképpen szólnom kell arról, milyen is az, amikor egy nagyobb egységgel szemben megfogalmazott előítéleteink és véleményünk nem engedi, hogy lássuk a belül lévő kisebb egységekben a változást, vagy éppen a változás lehetőségét. A hazai cigány közösségekben található nők pedig tökéletes példái ennek.

A többségi társadalom, illetve a társadalmi felzárkózásban érintett szakemberek, véleményformálók mindig elismerik, mennyire fontos kérdés ez, de csak nagyon kevesen tesznek érte.

Holott ha van igazán izgalmas, érdekes és újszerű kiindulási pont ahhoz, hogy a cigány közösségek társadalmi felzárkózása érdekében sokat tegyünk, akkor ez a kérdéskör tökéletes terep hozzá.

Páczai Tamás fotója Szendrőládon készült 2018-ban. A kép illusztráció.

A cigány nő sokak számára bántóan leegyszerűsített és általánosított szerepre van utasítva. Ő az, akivel szemben még a saját cigány közösségében is sokszor fogalmazódnak meg olyan elvárások, amelyek nagy része bántóan általánosító. A többségi társadalomtól érkező több-kevesebb idegenkedés mellett a saját közössége férfidominanciáját és bigott régimódiságát is számtalanszor meg kell élnie. A szexizmus valódi áldozatának látjuk, akinek tényleg csak a konyhában és a beteg gyermek mellett van a helye, illetve akinek sokszor a nagyon kevésből kellene a lehető legtöbbet kihoznia a saját háztartásában, még akkor is, ha az szinte képtelenség.

Ritkán lesz az ő szava az utolsó egy vitában, és ennek következtében neki kell hazaköltöznie egy váltás ruhával az anyjához vagy a nővéréhez, általában a gyerekekkel a nyakában. Ilyennek látjuk őket.

És nemcsak a kívülállók, hanem még azok is, akiknek pont a segítségnyújtás lenne a dolguk – fontos lenne, hogy ők se ragadjanak bele ebbe, hanem ragadják meg a kínálkozó lehetőséget. 

Soha nem feledem azt az érzést, amikor az ország talán legnagyobb nővédőnek mondott egyesülete azért utasította el, hogy rádióműsorban beszélgessünk a cigányközösségekben meglévő családon belüli erőszakról, mert szerintük azzal csak a többségi társadalom előítéleteit igazolnánk vissza.

Miközben nemcsak hogy ez lenne a dolguk, hanem talán pont ez lenne az első lépés, hogy egy nehéz sorsú családban, majd pedig a belőlük álló hátrányos helyzetű közösségekben végre változtatni lehessen. Ha van jól értelmezhető, építő jellegű feminizmus, akkor a hátrányos helyzetű és/vagy régimódi berendezkedésű társadalmi csoportokban éppen ezekről a tradicionális visszaélésekről kellene lerántania a leplet.

Nincsen olyan kultúra és nincsen olyan vallás sem, amelyet előrébb szabadna helyezni annál, hogy az ember (értsd: férfi és nő) egyenlő. A Közel-Keleten, a Magreb-országokban és Nyírbátorban egyaránt.

És miközben nyilván nem szólunk bele távoli társadalmak, kultúrák és vallások belső folyamataiba, azt azért megtehetjük, hogy segítjük mindazt, ami itt, a saját közegünkben, a saját társadalmunkban zajlik. Ilyenformán bizony ki kell állnunk a cigány nő mellett, aki a saját családja és a saját helyi közössége társadalmi felzárkózásának a záloga lehet, főleg, ha nem marad egyedül mindazzal, amit vállal. És nemcsak a többség támogató, elismerő biccentése segíti át őt a gondjain, hanem az is, hogy ha további cigány nők tíz- és százezrei csatlakoznak hozzá.

Páczai Tamás fotója Nagyváradon készült 2016-ban. A kép illusztráció. 

Az Egyesült Államokban a latin és a fekete közösségekben kiemelt programok segítik azt, hogy a nők úgy tekintsenek önmagukra, mint akik érdemi mozgatói a társadalmi beilleszkedésnek. Arra biztatják őket, hogy ne csak a férfi szavának legyen súlya a családban. Abban segítik őket, hogy bűncselekmény esetén ne féljenek a férfi családtagtól/férjtől, és merjenek bátran feljelentést tenni. Azt hitetik el velük, hogy nemcsak a konyhában tudják megállni a helyüket, hanem a gyárban, a pult mögött vagy éppen egy cég vezetésében is. Azon gondolkodtatják el őket, maradjanak-e bántalmazó kapcsolatban, vagy merjenek kilépni onnan, és ha az utóbbit választják, akkor segítenek abban is, hogy legyen hova és legyen hogyan továbblépni.

Arra veszik rá őket, hogy menjenek vissza az iskolapadba és tanuljanak még. Azt tanítják meg nekik, hogy a fiatalon vállalt gyermeket is lehet a lehető legnagyobb gondossággal nevelni.

Mi még nem tartunk itt. Ezeket a dolgokat nehezen beszélem meg akár én, akár egy női szakember a cigány közösségekben. De nem találtam még egyetlen olyan közösséget sem, ahol ne lett volna legalább egy olyan cigányleány/cigányasszony, aki ne szeretett volna még tanulni. Aki ne szeretett volna jogosítványt. Aki ne örült volna annak, ha a férje/élettársa/apja többet lenne otthon. Aki ne álmodott volna arról, hogy a saját leánygyermekének majd jobb sors jusson, mint ami nekik eddig kijárt. Egyszerű dolgoknak tűnnek, miközben rengeteg dilemma, féltés, apró és hatalmas remény bújik meg minden ilyen beszélgetésben. És sajnos minden alkalommal rádöbbenek, hogy ezeknek a nőknek először a saját közösségüktől kellene egy apró esélyt kapniuk, elsőként onnan megtapasztalni a támogatást, a segítést, szemben azzal, hogy pont a saját közegük tolja vissza őket számos alkalommal a régi, örökérvényűnek tekintett dogmák fogságába. Miközben pedig az anya- és feleségszerep akkor tud igazán kibontakozni, ha nem engedünk semmilyen elnyomást, és csakis annyit várunk el ezektől a nőktől, amennyit maguk is el szeretnének vállalni.

Ugyanakkor ez utóbbi is gond ma még; nagyon sok helyen látom, hogy a cigány nők önbizalmuktól, saját belső megbecsülésüktől is megfosztva élnek, akár már a 20-as éveik elején is. Miközben lennének terveik, vágyaik, céljaik, de azokat sok esetben ma még nincs kivel megbeszélni. Ahol pedig mégis, ott remény, bizakodás és tettvágy ébred, ami azért nagyon fontos, mert a motivált ember változtatni akar.

A hazai cigány közösségeknek pedig úgy kell a változás, mint egy falat kenyér, csak sok helyen még mindig nem látják be, nem veszik észre, hogy azt belülről kell kezdeni.

Ahol mégis megértik, ott viszont már nem ritka, és nem megy csodaszámba, hogy egy cigányasszonynak jogosítványa legyen. Hogy egy férfiember terhesgondozásra kísérje a párját, vagy hogy a várandósság során felszaladt kilókat sporttal próbálja ledolgozni valaki. És ha eljutunk oda, hogy a családot érintő legfontosabb kérdésekben többféle vélemény is megjelenik, akkor az már önmagában komoly eredmény, hiszen arra utal, hogy többféle szempontot is mérlegelni tudnak a család tagjai, és a döntést is a korábbiaknál tudatosabban hozhatják majd meg.

Sokan úgy vélik, a nő szerepe nem meghatározó a cigány közösségekben. Miközben a valóság az, hogy a 40-es, 50-es éveikre nagyon sok helyen a cigány nők lesznek a legfontosabb tagjai egy-egy családnak, és ekkorra már a tisztelet is kijár sokuknak a közösség egészétől. Azt kellene elérni, hogy ezt már évtizedekkel korábban is megkaphassák. Ha így lesz, az komoly lépést jelent majd a hazai cigány közösségek eredményes felzárkózása érdekében.

„A cégeknek nincsenek gondolataik, csakis az embereknek. Az embereket a kapcsolatok, az egymás iránti hűség és a bizalom ösztönzi.” (Margaret Heffernan)

Hány tojást tojik a tyúk?

A híres üzletasszony szupertyúk-elmélete William Muir biológus kísérletén alapszik, aki a tyúkok termelékenységét vizsgálta, vagyis azt, hogy hány tojást tojnak egy nap. Az átlagos termékenységű és a legtermékenyebb tyúkokat külön csoportba helyezte. Az átlagos csoportban lévő tyúkokkal nem tett semmit, míg a termékeny csoportban minden nemzedékből csak a legtermékenyebbeket hagyta meg a csoportban. Hat generáció után az átlagos csoportban lévő tyúkok tojástermelése nőtt, míg a „szupertyúkok” halálra csipkedték egymást.

Vagyis a tyúkok társadalmában teljesen világosan kimutatható volt, ami gyakran a mi jóval bonyolultabb szervezeteinkben és munkahelyeinken is megtörténik: a magasan teljesítők úgy érik el a sikereiket, hogy elnyomják a többieket. Ez azonban hosszú távon nem éri meg a cégeknek, mivel a legnagyobb tehetségek kiválasztása, majd versenyeztetése nem vezet jobb eredményekhez, csupán az agressziót fokozza.

Úgy tűnik, a sikernek több köze van az érzelmekhez és a kapcsolatokhoz, mint az intelligenciához. Ezt támasztja alá az a kutatás is, amely szerint a legsikeresebb teamek nem azért érnek el jobb eredményeket, mert kimagasló intelligenciájú tagjaik vannak, és nem is azért, mert a tagjaik összesített intelligenciája magasabb, hanem azért, mert a sikeres csoportok tagjai az empátiateszten kiemelkedően teljesítenek: egymás iránt érzékenyebbek, és mindenki közel azonos időt kap a véleménynyilvánítás és a megoldás keresése során.

Susan Cain „Az introvertáltak ereje” című TED előadásában saját tapasztalatait megosztva arra hívja fel a figyelmet, hogy az introvertált emberek számára milyen nagy kihívást jelent az extrovertáltak számára tervezett munkahelyeken, iskolákban és csoportokban magas színvonalon teljesíteni, hiszen a véleményük, meglátásaik gyakran nem kerülnek felszínre. A kifelé forduló, impulzívabb munkatársak jobban érvényesítik a saját ötleteiket.

Éppen ezért azt javasolja, hogy mielőtt csoportos megbeszélést tartunk, adjunk időt a munkatársaknak, hogy egyedül dolgozzák ki az ötleteiket, majd ezután adjunk lehetőséget arra, hogy mindenki megoszthassa a javaslatait a többiekkel. Ezzel az egyszerű módosítással kivédhetjük a csoportdinamikai torzító hatások egy részét, például hogy a legdominánsabb csoporttag véleménye elnyomja a többiek meglátásait.

Kép: Pixabay

Bábeli zűrzavar

A vezetőnek egy olyan csapatot érdemes építenie, ahol a segítőkészség, a bizalom és a nyíltság alapvető értékek. Vezetőnek lenni nem egyszerű, hiszen számtalan elvárásnak kell megfelelni. A tankönyvek szerint a sikeres vezetőnek átlagon felüli intelligenciával – de nem extrém magassal – és kiváló együttműködési készséggel kell rendelkeznie, képesnek kell lennie felelősséget vállalni és döntéseket hozni, emellett fontos, hogy kezdeményező legyen, kiváló eredményekre törekedjen, illetve az sem mindegy, hogy miként kommunikál az emberekkel.

A bibliai történet szerint Bábel tornya építésekor a közös munkát teljesen ellehetetlenítette a kommunikáció kudarca.

Egy felmérés szerint a menedzserek munkaidejének átlagosan mintegy 70–87 százalékát teszi ki a kommunikáció, amelynek eredményességén a célok elérése és a vezető sikeressége is múlik.

Ez egyrészt magába foglalja a beosztottakra való odafigyelést (vagyis az értő hallgatás és az asszertív kommunikáció művészetét), másrészt, hogy a vezető miként képes megnyerni a munkatársakat a célok eléréséhez. Azokra a vezetőkre, akiknek a kommunikációját inspirálónak értékelik, a munkatársak őszintén felnéznek és követik őket.

A karizmatikus vezetők kommunikációjának titkát Simon Sinek „Kezdd a miérttel” című könyvének címe magában foglalja: az embereket nem az győzi meg és inspirálja, amikor elmondjuk, hogy mit csinálunk, és nem is az, amikor elmagyarázzuk nekik, hogy hogyan csináljuk, hanem az, amikor megosztjuk velük, hogy miért tesszük azt, amit teszünk. A miértjeink indoka pedig nem a profit növelése, hanem az a cél, amit el szeretnénk érni, amiben hiszünk. Nem az ábrák, a tények és az adatok, hanem az érzelmeink és benyomásaink indítanak el a döntés felé vezető úton. Azokat követjük, akik lelkesítenek, akikben megvan a hit, hogy meg tudják változtatni a világot.

Amikor arról beszélünk, amiben hiszünk, azok az emberek, akik ugyanebben hisznek, körénk fognak gyűlni, és ők ezután már nyitottak lesznek a hogyan és mit kérdésekre adott válaszainkra is.

Egy mindenkiért, mindenki egyért?

Simon Sinek szerint abban, hogy egy cégnél figyelemre méltó dolgok történjenek, nagy szerepet játszik a környezet. „A jó vezetők esznek utolsónak” című könyvében kifejti, hogy a nagyszerű vezetők nem áldoznak fel senkit a számok kedvéért, sőt, olyan környezetet teremtenek, amiben a munkavállalók jól érzik magukat. Nem hatékony menedzserekre, hanem nagyszerű vezetőkre van szükség.

A tengerészgyalogosok között, ahol az emberek képesek egymásért komoly áldozatokat hozni, és akár az életük kockáztatásával megmenteni a társaikat a veszedelmek közepette, a bajtársiasság érzése alapvető fontosságú. A vezetők törődnek beosztottaikkal, amit jól illusztrál az a szokás, hogy az étkezéseknél a legalacsonyabb rendűek esznek először, a rangidős tiszteknek csak ezután osztják ki az ételt.

Mivel a kudarc akár végzetes is lehet, ezért a szervezetnek szilárd belső kultúrával kell rendelkeznie. A bizalom és a bajtársiasság érzésére senki sem utasítható. Ezek olyan környezet megteremtésével alakíthatóak ki, ahol az időnket és az energiánkat nem arra kell áldoznunk, hogy megvédjük magunkat egymástól, hanem biztonságban érezzük magunkat, egy közösséghez tartozunk. Ez sarkallja arra a munkavállalókat, hogy minden tőlük telhetőt megtegyenek a cégükért, és lojálisak legyenek a munkaadójukhoz.

A biztonság és a bizalom légköre a kapcsolatok minőségén múlik. Azok a vezetők, akik úgy gondolkoznak, hogy „a munkahely nem arra való, hogy az emberek társasági életet éljenek vagy beszélgessenek” nem is tévedhetnének nagyobbat.

Az egymás iránti segítőkészség alapja, hogy ismerjük egymást, ezért a hatékony cégek nemcsak megengedik a munkatársaknak, hogy beszélgessenek egymással, „lebzseljenek” vagy kávézzanak, hanem motiválják erre őket, például azzal, hogy összehangolják a kávészünetek idejét. Így az embereknek lehetőségük van megismerni a másikat, feltérképezni a másikban rejlő erőforrásokat, és tudják, hogy probléma esetén ki miben tud segíteni, így a feladatokat is hatékonyabban tudják megoldani.

Kép: Pixabay

Kellenek a konfliktusok!

A bizalom és a segítőkészség légköre nem jelenti azt, hogy nincsenek konfliktusok, sőt, az segít hozzá, hogy merjük felvállalni az aggályainkat, a félelmeinket és a kételyeinket. Egy kutatatás szerint a dolgozók 85 százalékának van olyan problémája a munkahelyén, amit fél felvetni, mert tart a konfliktustól, vagy azt hiszi, egyedül van a véleményével. Margaret Heffernan szerint a siker egyik kulcsa, hogy nemcsak bólogatunk, hanem merünk kérdezni és kifejezni az egyet nem értésünket.

Legyünk képesek megkérdőjelezni azt, amit nap mint nap teszünk, nyitottnak lenni az újdonságra. Ehhez elengedhetetlen a kommunikációs készségek fejlesztése, egymás meghallgatása, az együttgondolkozás, illetve az, hogy a hibázásra egyfajta tapasztalatként tekintsünk, amelyből tovább építkezhetünk.

Ennek a szemléletmódnak kitartással és szívóssággal kell párosulnia, hiszen kudarc esetén sem adhatjuk fel, állhatatosan és keményen kell dolgozni tovább, hogy a jövőt és a céljainkat valóra váltsuk.

Boldogsággal a sikerért

Fordítva ülünk a lovon, ha a sikert profitban mérjük – állítja Shawn Achor a „Boldogság mint versenyelőny” c. könyvében. A siker és a boldogság közti kapcsolat egyik legismertebb kutatója felméréseinek egy részét a Harvardon végezte, ami miatt számos kritikát kapott. Hiszen mitől is lehetne boldogtalan egy Harvardon tanuló, jó körülmények között élő diák?

A boldogsággal kapcsolatos kutatások szerint a környezet csupán 10 százalékban képes meghatározni a hosszú távú boldogságszintet, sokkal inkább számít az, hogy miként értelmezzük a velünk történt eseményeket.

Bizonyára mindnyájunk számára ismerős helyzet, hogy amikor elérjük a hőn áhított célunkat, a kinevezést, a fizetésemelést vagy a bónuszt, örülünk, de aztán a jó érzéseket hamar elfelejtjük, és a mindennapi gondok újra beszippantanak bennünket. Eggyel magasabb célt tűzünk ki, és azt kezdjük hajszolni, a boldogság pedig elérhetetlen távolságra kerül. Gyakran gondoljuk, hogy ha keményebben dolgozunk, sikeresebbek leszünk, és ha sikeresebbek vagyunk, akkor boldogabbak leszünk.

Shawn Achor szerint meg kell fordítani ezt a képletet: akkor fogunk jobban teljesíteni, ha először megemeljük a pozitivitásszintünket a jelenben. Az így termelődő dopamin nemcsak boldogabbá tesz, hanem bekapcsolja az agy tanulási központjait is, ezért a pozitív agy 31 százalékkal jobban teljesít, mint a negatív, stresszes vagy semleges agy.

A pozitív pszichológia számtalan módszert ajánl a pozitív gondolkodás elősegítésére, ilyen lehet a hálanapló vezetése (mindennap leírni három dolgot, amiért hálásak vagyunk), a testmozgás, a jó cselekedetek (pozitív visszajelzést adni, segíteni), vagy az, amikor naplót vezetünk azokról a pozitív élményekről, amelyek történtek velünk.

Így megtanítjuk agyunkat a jó dolgok észrevételére, és boldogabbá válunk. A siker pedig ennek eredményeként fog beköszönteni az életünkbe, nem pedig azért, mert görcsösen hajszoljuk. 

Én már 1975-ben találkoztam egy ehhez hasonló módszerrel. Akkor voltam elsős. Juhász Erzsébet volt az első tanítóm. (Hol lehet...?) Lelkéből jövően dicsért. Ma, 43 év múltán is hallom: „Gabi, a te P betűd szebb, mint az enyém!” A szépnek talált betűimet kis ponttal jelölte.

Nekem nagyobb szabadság jutott: vidám narancsszínnel írom elő és javítom tanítványaim betűelemeit, betűit. Nagyon szeretek füzeteket előírni, elmolyolni a házikókkal, betűkkel.

A mintám alapján írt, szépre gömbölyödött betűk kis koronát kapnak.

A kevésbé sikeresek fejék nélkül elmélkedhetnek sorsuk jobbra fordulásáról. Radírommal segítem őket a gyorsabb döntésben. Rodrigo Sánchez, a radír kezdetben (a kezemben) gyakran dolgozik, lassacskán azonban megszaporodnak a koronák.

Az „a” olyan kerek lesz, hogy almát is lehet a pocakjába, karjára rajzolni. Az „o” kis fülfürtje apró ívecske, kicsi kerek almával.

A kezdetben nehezen alakuló „s” valójában egy üldögélő mackó hátsója (bár egyesek szerint sellőpopó – de ezt most hagyjuk).

Az „sz” első fele szundít, míg társa masszírozza. „zs” eleje zsörtölődve emeli farkincáját, hogy a második, a huncut, belekapaszkodhasson. Az írott „b” egyiptomi faliképeken látható figurát utánoz,

Csupa vidám betű, amelyek koronát kaphatnak. Olyan gyerek nincs, akinek füzetében ne lenne legszebb betű.

Kép: Veres Gabriella

Eljön az idő, amikor a koronázás feladatát átruházom a szorgalmas gyerekseregre. Attól kezdve ők keresik soraikban a legcsinosabbakat.

Kezdetben akad, aki a diétázó „ó” betűt is megtiszteli, majd fokozatosan rájön, hogyan igazságos a díjazás.

Az írás komoly, mégis derűs feladattá válik.

Művészeti szempontból érdekes utat járt be: nem klasszikus képzőművészként indult a pályafutása, hanem a bábok, és főleg a film felől jött. Mueck szülei báb- és babakészítéssel foglalkoztak, ő maga pedig sokáig maszkmesterként dolgozott filmekben, reklámfilmekben. Ebben a szakmában is megtanulta ugyanazt, amit egy klasszikus szobrásznak anatómiából tudni kell, csak ő eredendően egészen más anyagokat használt az élethű hatás érdekében: gyantát, üvegszálat, szilikont.

Izgalmas tény, hogy a tömegkultúra felől érkezett el a művészethez – a reklámfilmes maszkmesterből lett korunk egyik legnagyobb szobrásza.

Mueck egyik első valódi műalkotása, amivel kiállításon szerepelt, nagyon személyes témájú volt: nem sokkal azelőtt meghalt édesapja holttestét formázta meg. Ezután kezdett saját szobrokat készíteni.   

Rendkívüli módon érdekli a hétköznapiság. Szobrai hihetetlen aprólékossággal – még a szőrszálak is egyenként vannak elhelyezve a figura karján, lábán! - és szeretettel utánozzák le a teremtett világot, azon belül is az Embert. Témái között alig van valami magasztos: bevásárló anyuka kisbabával, strandoló idős házaspár, két sutyorgó nénike, földön guggoló kamaszfiú. És mind olyan, mintha ott lennének előttünk. Szinte lélegeznek.

Strandolók – Kép: Profimedia - Red Dot

Bevásárló nő – Kép: Profimedia - Red Dot

Két nő – Fernando de Sousa

Mueck szívesen játszik viszont a szobrok méretével. A döbbenetesen reális kidolgozást azzal emeli el mégis a valóságtól, hogy meglepő méretben mutatja be. Sokkoló látvány a több méter hosszú újszülött a maga nyers fizikai valóságában, és piciségében nagyon szívszorító a takaró alatt kucorgó haldokló férfi.

Lány – Kép: Profimedia - Red Dot

Haldokló – Kép: Fernando de Sousa

Két nagy kedvencem tőle két olyan alak, akik mintha reagálnának is a környezetükre: a széken meztelenül ücsörgő, körülbelül négy méter magas „Vadember”, aki mintha kínosan érezné magát a látogatók gyűrűjében (van egy kép, ahol fiatal, egyenruhás iskoláslányok sétálják körül szegényt...), és az ágyban fekvő, szintén hatalmas nőalak, aki nyugodtan ábrándozik, míg körülötte járnak-kelnek az emberek.

Vadember – Kép: Profimedia - Red Dot

Ágyban – Kép: Profimedia - Red Dot

Ha hiperrealizmusnak nevezzük azt az irányzatot, amihez Ron Mueck tartozik (ha már muszáj elneveznünk valahogy), akkor a teremtett világ, az Ember iránti rajongást kell értenünk ezalatt.

Ezzel a gesztussal a Teremtőt utánozza végül is, tulajdonképpen kicsit szemtelen módon, de rengeteg humorral és szeretettel. Milyen érdekes lenne, ha csak egy percre mi is így tudnánk egymásra nézni, az ő szemével!

Ez persze nem könnyű dolog, ki tudja ezt megcsinálni?

Sok évvel ezelőtt pár hónapos kisbabámmal utaztam a Budapest-Győr vasútvonalon. Az emberek, ahogy megpillantották a cuki jelenséget a babakocsiban, ellágyult arccal körbevettek minket.

- Jaj, de aranyos, mennyi idős? - kérdezgették – De szép kis göndör a hajacskája! Mindjárt megeszem, hamm, hamm! Hány fogacskája van? Bilizik már a kis tündér?, stb.

Én büszkén válaszolgattam a kérdésekre, mintha az én érdemem lenne az egész, a hajacska meg a fogacska és minden más, de közben félszemmel észrevettem egy hatvanas, magányosan ücsörgő urat az ablak mellett.

Így szóltam a rajongóinkhoz:

- Tudom, hogy aranyos ez a baba, de nem lehet, hogy tulajdonképpen minden ember aranyos, ha közelebbről megnézzük?

Ezután felszólítottam a vonat népét, hogy most rögtön menjenek oda ahhoz a hatvanas, magányos úrhoz, és tegyék fel neki ugyanezeket a kedves kérdéseket. (Talán a bilizés és a fogacskák kivételével.) Szeressék őt is ugyanannyira! Rajongják körül, akarják megenni, hamm, hamm! Ő is ember, és csodálatos, mint bárki más!

Lehervadt ajkukról a mosoly, most már tudták, hogy őrülttel állnak szemben (szegény gyerek! pedig milyen aranyos, megérdemelt volna egy normális anyát!). Szétrebbentek. És senki sem ment oda szeretni azt a magányos urat.

Ron Mueck biztos odament volna. És én is vele, ha együtt utazunk akkor a vonaton. 

Mórucz Lajosné, a Gólyahír Egyesület alapító elnöke 2018 július 29-én tragikus hirtelenséggel elhunyt. Az ő emlékére szeretne létrehozni a Gólyahír Alapítvány a Gólyahíres családokért egy olyan családbarát centrumot, amely örökbefogadó családjaiknak folyamatos támogatást tud nyújtani.

Az adománygyűjtéshez a Képmás magazin is csatlakozott nagykövetként. Arról, hogy miért tartjuk fontosnak ezt az ügyet, adománygyűjtő aloldalunkon írtunk: Gólyafészek - közösségi tér az örökbefogadó családoknak. Az aloldalon van lehetőség az adományok felajánlására is. 

Mórucz Lajosnéval a Képmás magazin 2013. decemberi számába készített interjút Bedi Kata:

„- Mi hívta életre az egyesületet és hogyan működik?

– Védőnőként dolgoztam harminc évig, a nyugdíj előtti időszakban pedig emellett egy másik, hasonló tevékenységgel foglalkozó egyesületnél. Ott több olyan eset történt, ahol azt láttam, nem úgy akarnak segíteni, ahogy az tényleg jó lenne. Ezért többen ki is léptünk, aztán szakemberek és örökbefogadó családok összefogásából megszületett a Gólyahír Egyesület.

Utakat mutatunk, annak, aki azt a maga számára kéri. A cél, hogy a titkolni kívánt terhesség ne fajuljon újszülött-gyilkosságig, és a gyerek családra találjon.

Minden megyében telefonos munkatársunk van, főleg védőnők, akik karitatív munkával segítik a krízisterhes anyákat.

Mórucz Lajosné

– A nyílt örökbefogadás valójában mennyire tud nyílt lenni?

– A gyerekek 14 éves kortól a szülőkkel, 18 évesen már önállóan megkereshetik a gyámhivatalt, de a találkozás attól is függ, hogy a szülő anya, vagyis az életadó akar-e találkozni a szülöttjével. Anyának azt nevezzük, aki felneveli a gyermeket.

– Hány várakozó pár jelentkezett Önöknél, és mik az esélyeik?

– 450-en várnak jelenleg. Ez általában kb. 4 évet jelent. A rendszer jól működik, de most felmerült egy olyan változtatás, hogy a szülést követő 6 hétben a szülőanya még meggondolhassa magát. Ez EU-s ajánlás, de megvan a veszélye, hogy zsarolásra használja az örökbeadó, például azt mondja, nem vonja vissza, de fizessenek a gyerekért. Szerencsére a törvényjavaslatok kidolgozásába bevonnak minket. Jelen pillanatban is vannak, akik pénzért adják a gyerekeket. Számokat nem tudok, de időről időre kiáll egy-egy pár a várakozók sorából, mert már sikerült örökbe fogadniuk „magánúton”. Nem tudom, hogy aki pénzt ad a gyerekéért, mit mond majd neki, ha kiderül, mennyiért vette…

– Melyek a legszebb pillanatok egy örökbeadási folyamatban?

– Talán az együttszülések a legszebbek, amikor az életet adó és az anya együtt van, és együtt szüli meg a babát. Az örökbefogadás után is figyelemmel kísérjük a családok sorsát: mindig is voltak találkozók, és most áll alapítás alatt a Gólyahír Alapítvány kifejezetten ezzel a céllal. A befektetett energiát sokszorosan visszakapjuk: a 60. születésnapomra például egy meglepetés bulit szerveztek a Gólyahír Egyesület tagjai egy iskola aulájában, ahova kb. 200-an jöttek el. Akkor kaptam ezt a gravírozott medált is. 

Az egyesület 2000. március 11-én alakult Százhalombattán, itt van egy krízislakás és egy raktár is, ahol babaruhákat gyűjtenek a rászorulóknak."

Aki hozzánk hasonlóan fontosnak tartja ezt a célt, most a Képmás magazinon keresztül is támogathatja megvalósulását itt: Gólyafészek - közösségi tér az örökbefogadó családoknak. Minden kis segítség egyrészt elvi kiállás is a fenti értékek mellett, másrészt konkrét segítség is az örökbefogadó családok számára.