Mi az a maritér? – Egy kilencéves vidéki kislány első kérdései Budapesten

Utoljára a gyerekek érkezése előtt, tehát 16 éve voltam budapesti, akkor viszont tizenöt évig. És a lányunk születése idején egy évet Bécsben töltöttünk (a világ legélhetőbb városa – hát persze…), de erre ő nemigen emlékszik, hiszen csecsemőkorú volt akkoriban.

Most tehát őszinte csodálkozással, tágra nyílt szemmel fogadja a város sajátosságait. Értelmes és kíváncsi kilencéves, kellően érzékeny és kellően bölcs. Miután két bőrönddel, igazi turistaként beköltöztünk egy sétálóutcán álló bérelt lakásba (merthogy a saját lakásunk felújítása elhúzódott természetesen, az iskola viszont elkezdődött közben), számos megfigyelést gyűjtött, mint otthon a gombát meg a csipkebogyót, gondosan elraktározva későbbi összefüggések még későbbi felfedezése céljából. Némelyik igazi közkincs, éljenek a városiak!

Kép: pixabay.com

1. „Mi ez a nyüzsi?”

A Hollán Ernő utca eleje, kávézókkal, pékségekkel, cukrászdával valódi hangyaboly, és oda nyílik a lakásunk ablaka. Falun a házunk egy félreeső utcában, a telek utcától távol eső végében áll. Néha ugyan ordibálnak a madarak hajnalban, és a macska is, ha nagyon éhes, benyávog az ablakon – de itt aztán vége is van a zajoknak. Falun az emberek sötétedés után otthon vannak, kivéve néhány idült alkesz, de nekik is bezár a kocsma előbb-utóbb. A falusi Facebook-csoportok állandó témája a „kinek a gyereke hangoskodott az utolsó vonattól hazafelé menet tegnap éjjel?!?”, és a „miért zúgatják vasárnap délután a flexet/fűnyírót/ütvefúrót, amikor az ember pihenni akar?!?”. (A harmadik kedvenc téma az elkóborolt macskák és a meg nem kötött kutyák tetszés szerinti elegye, de ez most nem tartozik a tárgyhoz.)

Itt, az Újlipótvárosban nyüzsi van, este fél kilenckor tele az utca, a másodikon hallani szó szerint a párbeszédeket, a közlekedésről és a kávézókból kiszivárgó zenéről nem is beszélve.  „Mi ez a nyüzsi?” – kapja fel a fejét a lányom, már az első félórában a lakásban. Mondom a gyereknek, hogy ez egy sétálóutca, tudod, egyfajta közösségi tér. „De mit keresnek az emberek éjszaka az utcán? Miért nem mennek haza a családjukhoz?” – értetlenkedik a gyerek, és amikor megpróbáljuk a turistákra fogni, még megjegyzi, hogy vajon milyen nációjú lehet az a turista, aki az imént hangos „A pi…ba!” felkiáltással borította ki az aperol spriccet az ablakunk alatt, és mi is érezzük, hogy nem nyertük meg ezt a játszmát ezzel a turistázással.

2. „Mi az a maritér?”

A nagymama telefonhívása izgi esemény, anyám kérdéseit nem hallom a telefonban, de a gyerek válaszait igen, érdekes hallani, hogyan fogalmazza meg az őt érő újszerű impulzusokat a nagymamájának. Miután leteszi a telefont, látom, hogy elgondolkodik, aztán jön is az ominózus kérdéssel: Mi az a maritér? Elsőre én sem értem, de aztán kiderül, hogy a nagymama állította azt a telefonban, hogy mi a maritérnél lakunk. Meg hogy a maritérnél kell felszállni a villamosra, amikor iskolába megy. Tisztázzuk Jászai Marit, egy rejtéllyel kevesebb.

3. „Hogy néznek ezek ki?!”

A hollánernő eleje a biomókusok paradicsoma. Szerintem egészen biztosan itt a legmagasabb az egy négyzetméterre eső vegán pékségek, kézműves fagyizók és fairtrade kávézók száma a székesfővárosban. Ennek megfelelően a biomókusoké is, akik olykor csapatosan és jelmezszerű kosztümökben állnak sorba a vegán sztrítfúdért vagy a bio kölesért. A lányunk első perctől gyanakodva nézte a nadrágszerű szoknyákat és a szoknyaszerű nadrágokat, a nagyon színes textíliákat, valamint és mindenekelőtt a különleges szőrzeteket fejen és állon, varkocsban vagy lógva, színezve vagy színezetlenül. De nagyon kis fegyelmezett volt, és csak a harmadik napon tört fel belőle elemi erővel a „hogy néznek ezek ki?!”

4. „Futkosnak…?”

Sétálunk át este a Margit hídon, kerülgetjük a szigetkörre induló futókat, illetve inkább ők kerülgetnek minket – a gyerek szorosan fogja az első napokban mindkettőnk kezét a nagyvárosi forgalomban, kapaszkodik abba, ami biztos, és akit ismer, az apjába meg az anyjába. Hárman gyakorlatilag elfoglaljuk teljes szélességben a járdát. Bonyolítja a helyzetet a kerékpárút, nehéz minket így kikerülni, igyekszünk összehúzódni, de ottmaradni a gyereknek, aki persze kérdez. „Ezek mit csinálnak?” – Futnak. „Hova?” Sehova, csak úgy futnak egy kört, aztán mennek haza. „Sietniük kell? Elkésnek?” Nem, drágám, sport- és kedvtelési célból futnak. „Sportolók?” Nem, olyan emberek, mint bármelyikünk, könyvelők, egyetemisták, köztisztviselők és eladók a GRobyban. Mivel nem fáradnak el a kukoricakapálástól, a trágyahordástól vagy (legyünk igazságosak) a fűnyírástól és az autómosástól, megpróbálnak mesterségesen elfáradni, és futnak.

Emészti a választ. Kisebb gondolkodás után még megjegyzi: „Hát, akkor nem futnak, csak úgy futkosnak.” – „Futkosnak” – ismétli meg két perc múlva a nyomaték kedvéért.

5. „Hol marad a Lajos?”

Legutóbbi sétánk során eljutottunk a Parlamentig, és a Kossuth téren álló óriási szoborcsoportot is minden oldalról körbejártuk és megvizsgáltuk, találgatva, hogy ki kicsoda a mellékalakok közül. KOSSUTH – hirdeti a szűkszavú felirat a talpazaton, és ez megint elérte a lányunk ingerküszöbét. Miért nincs kiírva a rendes, teljes neve? Miért csinálunk úgy, mintha nem is Lajos lenne, hanem Péter, József vagy György? Miért nem lehet tisztességesen bánni emberek nevével és emlékével? Hogy képzeli ezt bárki, hogy lekossuthozza a magyar forradalmi hagyományok kiemelkedő alakját, elfeledve a védőszentjétől kapott keresztnevet, a Lajost…? Mit szólnának a tanárok, ha én csak azt írnám a füzetemre, hogy Molnár? Mintha bűnöző lennék vagy politikus, akinek a nevét lusták újra kiírni az újságírók…

6. „Hogy lehet ezt kibírni?”

De a bónuszkérdés a legszebb, ezt tartogattam a végére nektek. Az esti séták a Margit hídon lenyűgözik, ahogy lenyűgöznek engem is, újra meg újra, a kivilágított Országház, a Vár, a Lánchíd, a Gellért-hegy és a Szabadság-szobor. „Hogy bírják ki ezek a budapestiek – mondja apró, cinikus nyomatékot adva az ezeknek, belesűrítve az elmúlt napok furcsa élményeit, és elegánsan a kívülálló perspektívájából szemlélve a budapesti gyülekezetet –, hogy bírják ki, hogy mindennap elvillamosoznak Pestről Budára meg Budáról Pestre, és nem állnak meg itt a híd közepén, és nem nézik, csak nézik, nézik ezt a gyönyörű várost, és nem fényképezik le minden este, és nem nézegetik még otthon is…? Hogy lehet ezt kibírni?”

Kedves budapestiek, ti hogy bírjátok ki?

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.