„Esztergomban találkoztam egy roma fiatalemberrel, aki mindössze hat általános iskolai osztályt végzett el, hamar rossz társaságba keveredett, fogyasztóként és kereskedőként is volt dolga a kábítószerekkel. Többször megjárta a börtönt, a családja szétesett, az egészségi állapota megromlott, ott állt a szakadék szélén. Az édesapja mélyen vallásos ember volt, aki gyakran imádkozott érte. Egyik alkalommal a fiú meglátta az apját térdepelve, amint hangosan őérte könyörgött. Ez annyira megrendítette, hogy másnap eljött egy misére. Nem sokkal később meggyőztük, hogy vegyen részt egy háromnapos lelkigyakorlaton. A második napon – életében először – ott térdelt a kereszt előtt a kápolnában, s azt érezte, hogy a kereszt megszólítja őt: szeretlek téged és szeretnélek felemelni! Ekkor elsírta magát és elhatározta, hogy sem kábítószert, sem cigarettát nem vesz többé a kezébe.”

Ez a történet nem holmi színházi előadás rövid részlete, hanem az élet által írt történet, amit Székely János, a szombathelyi egyházmegye püspöke elevenített föl. S a fiatalember nem állt meg az út elején, hiszen az azóta eltelt három évben elvégezte a nyolc osztályt, jogosítványt szerzett, családot alapított, és készül az érettségire is.

A Biblia örömhíre és a hit

Székely János számos olyan történettel lett gazdagabb az utóbbi évtizedekben, amikor a bebörtönzött bűnelkövetők és nehézfiúk a keresztény hittel találkozva elindulnak a változás útján, és igyekeznek jobb emberekké válni. „Gyakran megtörténik, hogy ha az ember befogadja a Biblia örömhírét és a hitet, akkor sok minden szinte azonnal változásnak indul a lelkében és az életében” – állítja a püspök. A gyökeresen átalakuló mentalitás és világlátás megnyilvánul a családhoz és a többi emberhez való viszonyban, a munkában és a tanulásban is.

Reintegráció felsőfokon

A büntetés-végrehajtási intézetek feladata nem csupán az, hogy a bűnelkövetőket elszigeteljék a társadalomtól, hanem a fogvatartottak társadalmi visszailleszkedését is segítik. Ennek számos eszköze lehet, ám a vallásgyakorlás és az egyházak szerepe kiemelkedő ebben a folyamatban.

Mint a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságától (BvOP) megtudtuk, a négy történelmi egyház – a katolikus, a református, az evangélikus és az izraelita – jelenleg harmincöt börtönlelkésze ökumenikus szellemben végzi misszióját a falak között.

A hit, a vallás a fogvatartottak életében kapaszkodót, reményt és megnyugvást jelent, amely segíti emberi méltóságuk megőrzését és lelki felemelkedésüket. Magyarországon közel tizennyolcezren töltik büntetésüket a Büntetés-végrehajtás intézeteiben, s noha pontos adatok erről nincsenek, a vallási események iránt jelentős az érdeklődés.

A börtön falain belül nagy a jelentőségük a Börtönlelkészi Szolgálat által szervezett rendezvényeknek is. A különböző vallási programok közül pedig kiemelkedik az Európában egyedülálló Országos Fogvatartotti Zarándoklat. Az idén immár harmadszor megrendezett különleges eseményen tizenhat börtön közel nyolcvan fogvatartottja vett részt. Ezen a zarándoklaton az arra érdemes elítéltek kapnak lehetőséget, hogy lelki feltöltődés reményében felkereshessék Magyarország egyik leglátogatottabb búcsújáróhelyét, Mátraverebély-Szentkutat.

Börtöncursillo a Kalocsai Fegyház és Börtönben

Elkerülhetetlen a szembenézés a múlttal

„A börtönbe került emberek nagy része tele van haraggal és sértettséggel, úgy érzik, hogy az életük falnak ütközött, így kénytelenek elgondolni azon, hogy mit és miért tettek” – fogalmazott Székely János, aki szerint ez az időszak sokak számára ad alkalmat arra, hogy talán életükben először Bibliát fogjanak a kezükbe. A püspök szerint a fogvatartottak körülbelül tizenöt százaléka kezd el komolyan foglalkozni a hittel, így elsősorban velük tudnak foglalkozni. Az intézmények munkatársai és a börtönlelkészek szerint a vallás pozitív hatással van a fogvatartottakra: megnyugszanak, és egy kicsit kilépnek a mindennapi börtönrutinból is.

A változásra vágyó fogvatartottak számára a lelki megújuláshoz számos alkalmat biztosít a hazai büntetés-végrehajtási szervezet.

A fogvatartotti programok: országos bibliavetélkedők, imanapok és szentmisék, csoportfoglalkozások, zenés és családi istentiszteletek mind lehetőséget adnak a vallásgyakorlásra.

A hazai rendszer sikeresen adaptálta a „börtöncursillo” módszerét, és immár három bv. intézetben is működnek az úgynevezett APAC részlegek (lásd keretben). S bizony a lelkigyakorlatokkal együtt járnak a könnyek is; Székely János is megerősíti, hogy „a cursillo három napja során sokszor nagyon vastag lelki falak dőlnek le egy-egy emberben, egykor súlyos bűncselekményeket elkövetők is elsírják magukat, mert a programok alkalmával az ember szembenéz önmagával és tetteivel, találkozik Istennel és találkozik a felebaráttal is”.

Ezek a kapuk sosem záródnak be

A börtöncursillo eseményeinek szervezői viszont nem papok és egyházi emberek, hanem világi civil keresztények, akik önként végzik ezt a munkát, és törekednek a folyamatos kapcsolattartásra is.

Ez a tevékenység az egész országra kiterjed, így az elítélt szabadulás után is találhat befogadó közösséget, kérhet segítséget az újrakezdéshez. Ráadásul a megtért rabok szabadulásuk után akár a családot és a rokonságot is elviszik a templomba, így azok is megismerhetik az evangéliumot, akikhez az egyház másképpen sosem tudott volna eljutni.

„Jézus arra tanít bennünket, hogy minden emberhez vigyük el az evangélium jó hírét és Isten szeretetét, de főleg azokhoz, akik rászorulnak, akiket megsebzett az élet. Magyarország számára pedig különösen fontos, hogy ne hagyjunk senkit az út szélén” – avat be minket saját motivációjába Székely János.

A börtönlelkészek együtt fáradoznak a reintegrációs tisztekkel, pártfogókkal, pszichológusokkal és utógondozó koordinátorokkal azon, hogy az elítéltek törvénytisztelő állampolgárokká váljanak. E munka az egész társadalomnak fontos, hiszen közös érdek, hogy a börtönben töltött idő után a fogvatartottak képesek legyenek közösségben és a közösségért élni.

Börtöncursillo a Sopronkőhidai Fegyház és Börtönben

A Börtöncursillo (ejtsd: kurzijjó) mozgalom alulról szerveződő keresztény kezdeményezés. Háromnapos lelkigyakorlatokon (cursillókon) vesznek részt a tagok, ahol elmélyedhetnek önmagukban, megerősíthetik kapcsolatukat Istennel és embertársaikkal. E találkozás fellelkesíti, megrendíti, erővel tölti el őket. Sokuk élete teljesen megváltozik. Ezeket a tapasztalatokat alkalmazzák a börtönmisszióban is,  a cursillók a társadalom érzékenyítését, a család összetartását és az egyén jó irányba mozdítását szolgálják. A lelkigyakorlat börtönviselt elvégzői a tapasztalatok alapján kevésbé válnak visszaesővé, sokan a szabadulás után a cursillós közösségek segítségével munkát találnak.

Az APAC (Association for the Protection and Assistance of the Codemned, magyarul: Szövetség az Elítéltek Védelmére és Támogatására) típusú részlegeket a Váci Fegyház és Börtön, a Pálhalmai Országos Büntetés-végrehajtási Intézet (női fogvatartottak részére) és a Tiszalöki Országos Büntetés-végrehajtási Intézet működtet. Az APAC részlegekben is a vallásgyakorlás és a családi kapcsolattartás erősítése a fő cél, intenzív egyéni és közösségi lelki gondozást biztosítanak az intézetek az egyházakkal, civil szervezetekkel és vallási közösségekkel együttműködve.

Képek forrása: http://bortoncursillo.hu/hirek/

A főiskola egy kicsit a meghosszabbított gyermekkor volt, az igazi munkakeresés pedig a felnőttség kezdete. Már nem diákmunka, nem zsebpénz, hanem az a bizonyos nagybetűs.

Egy kicsi Nógrád megyei faluban kaptam pályakezdőként tanítói helyet.

Első munkanapomon szokatlanul hideg volt, de nem zavart. Az igazgató barátságos volt, a tantestület kedves – na de a gyerekek, azok milyenek? Az irodából kilépve elém penderült egy tündéri kicsi lány. Kockás nadrágja volt, mackómintás pulóvere, és  igazi kisgyerekes, körbenyírt frizurája. Szája hatalmas mosolyra nyílt. 
– Maga lesz a mi tanító nénink! – közölte velem udvariasan, de határozottan.
És mint a nénik a fodrászatban, elkezdett csacsogni.
– Ide jártam oviba, de most már nem. A testvérem már majdnem negyedikes, nagyon aranyos. A Bence is az osztálytársam lesz, meg a Peti is, és Kati is. Meg a másik Peti, az is szemüveges, de kisebb. És Évike is, ő szőke. Hajni meg Viktor is jönnek.

Nyolcan! Álom! Egy osztályban nyolcan!  

Kis szünetet tartott, majd nagyot sóhajtott. 
– Aztán ne tessék rám haragudni, mert én nagyon mozgékony vagyok, az óvó néni mondta, még a szekrényre is felülök, de igyekszek szót fogadni!

Történetem főszereplője valóban mozgékony gyermek volt, de a szekrényre azért nem mászott fel. Ki tudna neheztelni egy olyan gyermekre, aki mindig derűs és jókedvű? Huszonhét év alatt csak kedves, huncut, ábrándos, szorgalmas, fontolva haladó, az átlagnál elevenebb, álmodozó tanítványom volt. Mindenkire emlékszem, most is szeretek mindenkit. Gondolatban most elnézést kérek a többiektől, hogy Györgyit előre vettem emlékeim felsorolásában. Szerintem senki nem haragszik ezért.

A történet végére illik tenni egy csattanót.

Ez az egykor örökmozgó, találékony, mindig mosolygós kisleány, aki ma már kétgyermekes édesanya, tanító néni lett. Abban az iskolában, ahol én. Munkatársak vagyunk.

A kép a Szerző tulajdona.

Igaz, nem szerettem bele első látásra az elvarázsolt kastély görbe tükréből ismerős picassós arcokba, amelyek ellenpontjai a valósághűen ábrázolt technikai szereplőknek, autónak, mozdonynak.

De hamar nyakon csíptem és mélyre temettem a gyerekkori elvárást, hogy az animációs filmekben szeretnivaló hősök fogadjanak.

Hisz végül is a „Macskafogó” termetes egérhátsót cipelő hősén is szocializálódtam, amely szintén egy gengsztersztori – ám ezzel véget is ért a két film közötti hasonlóság. A „Ruben Brandt, a gyűjtő” kriminek is rejtélyesebb, csavarosabb és izgalmasabb, mint elődje, ráadásul, ha nem vigyázunk, szokatlan kérdéseket tesz fel művészetről, pszichológiáról, tudatalattiról, luxusról, értékről, emberi lélekről, tér és idő relativitásáról… Ha újra megnézem, és nem kapkodom a fejem egyik gegtől a másik poénig, biztos lesz még sok ötletem, hogy még miről.

A háttér és a díszlet pimaszul tömény képzőművészet, építészet és design: a világ nagyvárosainak és múzeumainak emblematikus alkotásai vonulnak végig a filmen háttérként és előtérként is, sajátos avantgárd „kamerával” rögzítve.

Különös játék ez emberrel és művészettel, amely túlmutat a történet aláfestésén, és nem akad meg a szereplők jellemábrázolásánál (nem is sokat bíbelődik vele). Az ezernyi képzőművészeti, filmes és zenei utalás nem csak humorforrás. (Hihetetlenül változatos zenei kínálat is támogatja az asszociációk láncolatát, kolléganőm már ostromolja a forgalmazót egy CD-ért.) A csúsztatásokkal teli látvány és az áthallásos szöveg nagyvonalú ívekkel kapcsolja össze a művészetet és mindennapi életünket, a múlt klasszikus idoljai és a futuristának tűnő jelen pedig nem kerüli el az ironikus, sőt szatirikus megvilágítást. A film akciófilm- és thrillerparódia, pszichológiai és kultúrtörténeti kaland.

A „Ruben Brandt, a gyűjtő” egy játékos feladvány, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a mozi közönsége a film végén a perceken át futó stáblistát is lenyűgözve olvasta (volt, aki jegyzetelt is). Egy gimnáziumi művtöri, vizuális nevelés vagy médiaórát biztosan megérne, de csak 11. vagy 12. osztályban, mert igaz, a karika csak 12-es, de attól, hogy valami vicces, rajzolva van és művészi, még lehet pszichésen megterhelő.

A „Rubent Brandt, a gyűjtő” jó felnőttfilm, lehet rajta jól szórakozni, lehet törni a fejünket rejtélyein és rejtvényein, vagy egyszerűen hagyni magunkat elvarázsolni szokatlan, de kerek világában.

És ha mást nem, lehet rajta egy jót fanyalogni. Szóval mindenkinek érdemes megnézni!

Pontosabban csak nagyon halvány emlékem volt arról a tavaszi estéről, amikor sokadik nyaggatásomra – idén hova, melyik tengerhez megyünk nyaralni – férjem végre kibökte: legyen Málta, mert ott van egy ismerős kollégája. Én azonnal rábólintottam, mert ott még nem voltunk, és én bárhol jól érzem magam, csak sok víz, lehetőleg tenger legyen a közelben. A férjem fiatalon kajakozott, most pedig munkája kapcsán sokat utazik, ennek ellenére (vagy tán pont ezért?) nem olyan lelkes az utazástól és a tengertől, mint én vagy a gyermekeink. Ezért (no meg a családi béke megőrzése érdekében) én rendszerint teljesen rábízom tengerparti nyaralásunk helyszínének kiválasztását. Eddig egyszer sem bántam meg.

Általában apartmant bérlünk, ahol kényelmesen elférünk, nincs kötelező turistaprogram, és a helyi éttermekben helyi ételeket eszünk. Ez mindig bevált. Máltán is.

Az utazás

Az útikönyv megkönnyebbülésemre így folytatódott: „…de azok számára, akik hajlandók közelebbről megszemlélni, megmutatja különleges szépségét. Útjaira eldugott udvarok nyílnak, ahol narancs- és citromfák nőnek virágillatú kis kertekben; dísztelen homlokzatok mögött rejtőznek a pompás paloták. Kapribogyó és kömény burjánzik az utak mentén, a levegőt a történelem és a legendák hangulata járja át.” Jó lesz ez nekünk – nyugodtam meg, és olvastam tovább az öt szigetből álló, szűken félmillió lakosú, földrajzilag stratégiai fontosságú, viharvert történelmű, mégis békés, derűs kis országról szóló ismertetőt.

Az indulásunk kalandosra sikerült – délutáni alvástól kómás gyerekek, későn érkező taxi, dugó a gyorsforgalmin –, de mégsem emiatt emlékezetes, hanem a csomagokkal kapcsolatos mizéria miatt.

Nem az első és nem az utolsó utasok vagyunk, akiket a Ryanair egyszerűen átvágott: nem engedték, hogy feladjuk bőröndjeinket, kézipoggyászként kellett átvinnünk a csomagellenőrzésen, amit néhány találomra kiválasztott piperénk és ollónk bánt. Az így megkopasztott bőröndöket végül a repülő mellett kellett hagynunk. Hogy ennek mi értelme – az utasok megtévesztésén túl –, nem tudom, de nekünk majdnem a nyaralásunkba került, hiszen a hosszadalmas csomagellenőrzés miatt majdnem lekéstük az indulást. Visszafele már okosabbak voltunk, egy bőröndbe pakoltuk az összes piperét, de amikor megtudtuk, hogy egyetlen csomag feladása 50 euróba (!!) kerül, akkor úgy döntöttünk, inkább kockáztatunk – és jól tettük, mert ezúttal minden cuccunk simán átment az ellenőrzésen.

Mellieha

A sziget csodái

Máltai tartózkodásunk már kevésbé volt kalandos, de három kisgyerekkel nem is bántuk. Örültünk, hogy a szállás (Airbnb) olyan, amilyennek a képek alapján elképzeltük, a házigazdánk kedves és bőbeszédű – számos programlehetőséget is összeírt nekünk –, és az egész ország olyan volt, amilyenre az útikönyv alapján számítottunk.

Málta valóban csupa szikla és kaktusz, de a nagy meleg ellenére is sok színes virágot láthattunk, és mindent áthatott a fűszerillat.

A tengerpart a szállásunk közelében (Mellieha) tényleg olyan homokos, a tenger pedig valóban olyan sekély, mégis tiszta és békés volt, mint a képeken. Homokos tengerpartból egyébként kevés van, de egy kirándulásunk alkalmával kiderült: a gyerekeink sokkal jobban élvezik a vízbe ugrálást a sziklákról vagy a mesterséges mólószigetekről és az erősebb hullámzást, mint a csendes, homokos partot, ezért többször felkerestük a számukra izgalmasabb partszakaszokat is (én pedig napokig arra aludtam el és ébredtem fel, hogy hullámzik az ágyam).

Az ugrálás mellett a búvárkodást élvezték a legjobban.

Ők még kicsik a professzionális merüléshez, így nem is jelentkeztünk be semmilyen turistacsalogató búvártanfolyamra, de nem is volt rá szükség: úszószemüvegük és pipájuk elég volt ahhoz, hogy 1–2 méterre lemerüljenek és színes halakat és rákokat lássanak. És persze nyúzzanak minket, hogy mi is merüljünk le velük.

Gozo

Ha a profi búvárkodást nem is, a turistáknak sűrűn felkínált hajós és buszos kirándulások egyikét-másikát azért kipróbáltuk. Hajóval a szomszédos Gozo- és Comino-szigetre, busszal a sziget déli felének turistalátványosságaihoz vezettek el minket. Mindenhol ugyanolyan sziklás-kaktuszos, templomos-vártornyos és színes halászhajós kép fogadott.

Gozo

Egyedül Comino szigete volt kivétel, amely majdnem lakatlan, csak egy-két épület van rajta, de sajnos mégis tele van a Kék lagúnától megőrült turistákkal. Mire odaértünk, már meggyőződhettünk róla, hogy a délies esetlegességekkel, pontatlanságokkal teli szervezés itt is elsősorban a mennyiségre megy ki: minden hajót, buszt és látványosságot (mint például a Comino melleti Kék lagúnát vagy a Málta déli részén található Kék barlangot) maximálisan teletömnek turistával.

Comino

Ettől persze azonnal elmegy az ember kedve és legszívesebben otthagyná az egészet, hogy majd inkább egyedül fedezze fel a helyszínt, de három gyerekekkel, először járva arrafele nem teheti, így kénytelen beállni a tömegbe. Minden szépséget csak futólag van lehetősége megcsodálni, de mivel a látvány ennek ellenére lenyűgözi, elhatározza, hogy legközelebb tényleg szervezett túra nélkül, egyedül (családostól) vág neki, mert amit ott látott, az a turistákat leszámítva valóban lenyűgöző. A Kék lagúna és a Kék barlang vize valóban égszínkék, és bár csak percekre tudtuk élvezni, mégis elementáris erővel hatott ránk mindkét természeti csoda. Ott értettem meg barátainkat, akik ezzel a mondattal adták kölcsön az útikönyvet: „Már ötször voltunk ott és még szívesen visszamennénk.”

Kék barlang

Hit és történelem

De nemcsak a természet kapcsán értettem meg őket, hanem később a szárazföldet járva is. A hit és a történelem tényleg benne van a levegőben: bármerre néztünk, még a legkisebb faluban is legalább egy hatalmas templomot és egy bástyát vagy tornyot biztosan láttunk. Valettára, a fővárosra és annak fordulatos történelemére kevés időnk jutott, egy buszos kirándulás háromórás megállójának keretében, de azt legalább nagyrészt a Hadtörténeti Múzeumban töltve elég alaposan kihasználtuk.

Valetta

A máltaiak alapvetően békés, kedves, kissé egyszerű, de hazájukra és hitükre nagyon büszke emberek. Annak ellenére, hogy sokan sokáig uralkodtak rajtuk, és az arab, angol és olasz (szicíliai) hatások máig érződnek a nyelvtől kezdve az építészeten át a gasztronómiáig, a máltaiaknak sikerült kialakítaniuk és megőrizniük saját, színes és egyedi kultúrájukat, nyelvüket, építészeti stílusukat, életvitelüket. 

Valetta

Az élet és a hit örömét az augusztus 15-i Nagyboldogasszony napját még több napon át követő tűzijátékos ünneplésből és a vasárnapi szentmisén tapasztaltakból is kiérezhettük. (A máltaiak annyira szeretik a tűzijátékot, hogy mára pirotechnikai nagyhatalom lettek!) A közelünkben lévő templom mindkét helyisége – a máltaiakkal teli főhajó és a külföldiek számára fenntartott kápolna is – tele volt mindenféle korú és színű, szépen felöltözött, a misén őszinte áhítattal részt vevő emberekkel. Ugyanezt tapasztaltuk Gozo katedrálisában is. A meleggel és az izgő-mozgó kislányommal küszködve eszembe jutott malagai tapasztalatunk: egy kisfiút úgy próbáltak csendben tartani a szülei a mise alatt, hogy mesét nézettek vele telefonról... Én inkább megmutattam lányomnak a falakon lévő freskókat és azt a néger kislányt, aki csendben üldögélt anyukája mellett.

Nem gondolom, hogy ruha teszi az ember hitét, mégis jó volt megtapasztalni – felidézve a budapesti misék rövid-, sőt akár forrónadrágos, spagetti-pántos ruhás fiataljait és kevésbé fiataljait –, hogy még van olyan ország Európában, ahol a templom valóban tisztelt hely az öltözködés szempontjából is.

Család és gasztronómia

És jó volt tapasztalni azt is, hogy a máltaiak mennyire családcentrikusan gondolkodnak. Mindenki nagyon kedves volt a gyerekeinkkel, sehol nem néztek rájuk csúnyán, ha viháncoltak vagy hangoskodtak, netán felborítottak vagy összetörtek egy poharat. Nagy élmény volt számukra a még mindig működő Popey Village: a 40 éve készült film díszleteit megőrizték, és mindenféle szórakoztató elemekkel – például társasjátékokkal, filmvetítéssel, motorcsónakos túrával a part mellett – kiegészítve látogathatóvá tették. Szinte minden strandon láttuk a mára már a Balatonon is elterjedt, zöld-sárga színű, felfújható vízi csúszdaparkokat. Mindenhol kérhettünk gyermekmenüt és kedvezményes gyerekbelépőt, sőt, öt év alattiaknak a legtöbb szervezett út ingyenes volt.

Popey Village

A gyermekmenü azért is fontos, mert sajnos még a mi jó étvágyú gyermekeink sem lelkesednek a halakért és egyéb tengeri herkenytűkért, sem a nemzeti eledelnek számító nyúlhúsért (más állatot nem nagyon tudnak tenyészteni), valamint az olíva-, capribogyóval és babbal teli malagai salátáért sem, így számukra maradt a csirkehús-szalmakrumpli, a bolognai spagetti és a fish&chips. Mi ezalatt lelkesen kóstolgattuk a halakat, a nyúlhúst és a salátát, sőt, egyszer még a lóhúst is kipróbáltuk.

A hazaúton szokás szerint megkérdeztük a gyermekeinket, mi tetszett a legjobban. A válaszuk egyszerű volt: minden, és menjünk vissza. Tehát, kedves Málta, jövünk máskor is!

Borsod szívében Szendrőlád utcáit járjuk Béres Lászlóné Erikával, akit itt mindenki csak tanár néninek szólít. „A kétezer lakosú településen több mint 1800 roma származású ember él, a 16 éven aluliak száma 600 körül van, így 2016-ban az ország legfiatalabb települése volt Szendrőlád” – mondja Erika a Nemadomfel Ház irodájában. A faluban született, majd a sárospataki tanítóképző elvégzése után a helyi iskolában tanított 36 éven keresztül, 12 évig önkormányzati képviselő is volt. Egy testületi ülésen találkozott Dely Gézával, a Nem Adom Fel Alapítvány ügyvezetőjével. „Gézáék olyan hátrányos helyzetű települést kerestek, ahol mélyszegénységben élő gyerekeken segíthetnek. Az alapítvány szervezésében megrendezett első Jobb velünk a világ! jótékonysági koncert teljes bevételét a dévai Szent Ferenc Alapítványnak ajánlották fel 2009-ben, ekkor jött az ötlet, hogy Magyarországon is ki kéne alakítani egy hasonlóan működő rendszert, mint amit Csaba testvér csinált Erdélyben. Így jutottak el végül hozzánk, és én igent mondtam a felkérésükre” – mesél a kezdetekről. „Géza azt mondta, hogy úgy gondolkozzak, mint egy édesanya és egy nagymama, a többit teljes egészében rám bízza.” Erika kidolgozta a programot, meglátogatta Csaba testvér házait, majd a 2010-es Jobb velünk a világ! koncert 5 millió forintos bevételéből elindult Szendrőládon a Nemadomfel Ház. Kezdetben az épületet az önkormányzattól bérelték, a falu pedig közmunkásokkal járult hozzá a kis háztáji gazdaság működtetéséhez. „A családi életre nevelés a célom, és úgy gondoltam el, hogy ezt az egészséges életmóddal kell kezdenünk.

Pedagógusként pontosan tudom, hogy itt sok negyedikes gyereknek is el kell mondani, hogy használj papírt a mosdóban, moss kezet utána. Itt a Nemadomfel Házban megmutatjuk, amit otthon nem mindig láthatnak: sepregetünk, lemossuk az asztalt, segítenek megteríteni és mosogatni, együtt fejtjük a borsót, gereblyézzük össze a füvet, gondozzuk az állatokat.

Persze minden napra jut sok játék és rajzolás is, más alapítványokkal is együttműködve időnként eljutunk olyan országokba, mint Dánia, Portugália, Svájc, mert nagyon fontos, hogy ezek a gyerekek lássák a másik világot is.”

Kép

Kislányok a Nemadomfel Ház udvarán. Kép: Páczai Tamás

A ház nyolcéves működése alatt sokat változott Szendrőlád is. „Volt olyan anyuka, aki úgy jött oda hozzám, hogy tanár néni, képzelje, a gyerek megtanított engem imádkozni!” – meséli mosolyogva Erika.

„Mi mindig elmondjuk nekik, hogy anyukáékat arra neveljék, hogy ültessenek, mutassák meg nekik, hogyan kell gazolni, ritkítani, locsolni. Nem biztos, hogy csak ennek hatására – a közmunkaprogram keretében is hasonlóval foglalkozik az önkormányzat –, de egyre többen ültetnek kertet.

Ezenkívül nagyon sok gyerek kezdi meg a középiskolát, de fél-egy év után otthagyják, a mieink közül viszont eddig még egy sem hagyta ott. Jól tanulnak és nem adják fel, pedig mi a házban velük sohasem tanulunk.”

Erika tapasztalatai szerint a 2013-tól bevezetett délután 4-ig kötelező tanítás sajnos nehezíti munkájukat. „Az első csoportjaink már délután egytől nálunk voltak este 6–7-ig, ezért többet tudtunk velük foglalkozni, és meglátni a különbséget. A mostaniaktól szeretnék többet elvárni, de naponta csak 2–3 órát tudunk velük foglalkozni, ami nem elég.”

„Sokat tanultunk ottan – mondja Etelka és Dzseni –, az első csoportban kezdtünk odajárni, mindennap sokat játszottunk és énekeltünk. Nyolc évig jártunk a házba, és azalatt annyira hozzám nőtt az egész Nem Adom Fel, hogy már el sem tudom képzelni az életem nélkülük.” Etelka jelenleg varrónőnek tanul, de érettségizni fog, és szakács szeretne lenni. Dzseni cukrász lesz, a tavalyi X-Faktor középválogatójáig jutott. Idén még többet fog gyakorolni, mert szeretne bejutni a tehetségkutatóba.

Mindketten rendszeresen turnéznak a Nem Adom Fel együttes sérült zenészeivel, ők segítenek öltözni, enni, közlekedni, legutóbb az erdélyi turnéra kísérték el a zenekart.

Kép

Káló Dzsenifer és Rácz Etelka. Kép: Páczai Tamás

Ahogy a virágzó akácok alatt beszélgetünk, gondolatban visszatérek Juliannáék portájára. Jelenleg ők vannak a legrosszabb helyzetben, a házukat husángokból és sárból építették. Fényképezés közben Julianna egyszer csak azt mondta: „Látom, hogy meg akarod kérdezni, mi történt a szememmel.” – „Igen, de nem akartam udvariatlan lenni” – válaszolok. Kisgyerekként elesett, és a szeme körül sérült meg. A szülei nem foglalkoztak vele, így a seb elfertőződött, ennek eredménye az arcát elváltoztató bőrkinövés. „Megvizsgált orvos, alatta teljesen ép a szemem, látnék vele. Még a tébé is támogatja a műtétet, de így is kéne fizetni 100 ezer forintot. Hát ezért ilyen a szemem.”

Kép

Rézműves Julianna férjével, házuk előszobájában. Kép: Páczai Tamás

Elindulunk a tanár nénivel egy következő családhoz. Közben a sötét viharfelhők közül kisüt a nap, és megüti a fülem Erika megjegyzése: „Ez az eső nem akar minket, pedig most nagyon kéne. Szoktam is mondani, hogy a Jóisten nem szeret minket, kikerüli Szendrőládot.” 

A szendrőládi Nemadomfel Házat ezen a bankszámlaszámon keresztül lehet támogatni: CIB 10700206-43547104-51100005

Kép

Kutyák sétáltató fiúk a Petőfi Sándor utcában. Kép: Páczai Tamás

Kép

Antal bácsi mindennap egy köteg rőzsét visz haza a falu széléről. Kép: Páczai Tamás

Kép

Rézműves Julianna érkezik haza kisfiával a Szabadság utca végén épült házukhoz. Kép: Páczai Tamás

– Nemrég jelent meg „Mesetréning” című könyved, amely mesékkel és azok gyógyító erejével foglalkozik. A témában már számos művel találkozhatunk. Ez miben különbözik a többitől?

– A meseterápia angol és német nyelvterületen is virágzó módszer. Számos irányzata, ágazata létezik, mint ahogyan a mesemondásnak is. Az a közös bennük, hogy minden irányzat a mesék lélekhez szóló gyógyerejére épít. Hajdanán a mesemondók a felnőtteknek meséltek, történeteikkel az ő lelkük sebeit gyógyítgatták. Mára ez a hagyomány virágzott ki újra a meseterápiában – én is ezzel foglalkozom. A mesék nyelvezete és a lélek kapcsolata nekem irodalmárként még nem volt világos, ennek mélyebb megértéséhez az is kellett, hogy alternatív terápiás módszereket tanuljak. A Mesetréningben már benne van az a szemlélet, hogy a mesék hatóereje és a legkülönfélébb gyógyító erők összekapcsolhatók. Gyógyerőről és terápiáról itt a lélek építésének értelmében  beszélünk, amely –a tapasztalati tudás szerint – igen sokszor kedvező testi változásokat is hoz. Vagyis a mesékhez én egyfelől úgy közelítek, mint a lelkünket megszólító különleges szövegekhez, másrészt mint olyan erőforrásokhoz, amelyek párbeszédben állnak a természetgyógyászat és a tudatos életmód által kínált úttal.

Kép

Végh-Fodor Mónika

– A bevezetőben azt írod, hogy a Mesetréning végigvezet egy 31 napos önismereti programon. Sokszor éveken keresztül járunk terápiára, hogy megoldjuk a problémáinkat, ennek fényében szerinted tud segíteni akár egy könyv is?

– A Mesetréning cím is mutatja, hogy ez a kötet nem vállalkozik terápiás folyamatra, ezt nem is tehetné. Hiszek azonban abban, hogy az életünkben érnek minket kiemelten fontos impulzusok, amelyek rövid idő alatt irányváltoztatást eredményeznek a gondolkodásunkban, aztán a cselekvéseinkben is.

Ez a könyv, szándéka szerint, egy ilyen impulzus kíván lenni. Az eddigi visszajelzések szerint erős hatása van.

A Könyvfesztivál és a Könyvhét óta sok tévés és rádiós beszélgetésben mutathattam meg ennek az önismereti programnak a lényegét, és az olvasók a nekem küldött levelekben beszámolnak arról, hogy az ő személyes életükben milyen megértést hozott a könyv, vagy éppen milyen közösségi cselekvésre indította őket. Nagyon fontos, hogy a történet nem zárul le a 31. nap meséjével. Mindaz, amit az olvasók a kötet meséit olvasva és a gyakorlatokat végezve megtanulnak, megértenek, az továbbvihető és továbbfejleszthető.

– A könyvben szerepelnek népmesék és műmesék. Egyesek azt állítják, hogy valójában csak a népmeséknek van terápiás hatása. Neked erről mi a véleményed?

– A 31 napos programban 28 népmese és 3 műmese szerepel – úgy gondolom, hogy ez az arány magáért beszél. A népmeséket sokrétegű, fantasztikus kincsesbányának tartom, amelyekben ott van a kollektív tudás bölcsessége. Ugyanakkor egy jó, egyedi irodalmi alkotás is több szinten olvasható és befogadható, és az inspirációs erői szintén jöhetnek az emberiség kollektív tudásából. Ez lehet a magyarázata, hogy a meseterápia különböző irányzatai a legkülönfélébb szövegekkel dolgoznak, attól függően, hogy az adott kliensnek vagy csoportnak melyik szöveg segíthet.

– Mi alapján válogattad össze a 31 mesét? Hogyan építetted fel a tematikát?

– Arra törekedtem, hogy a fejezetek az önismeret alapvető témáira kérdezzenek rá. Akár a magánélet, akár a hivatás felől jön az olvasó kérdéssel, tud majd a könyv meséihez kapcsolódni. De akkor is, ha a kérdése már a transzcendenciát érinti. Sok ember számára, akik korábban nem gondolkodtak a hit dimenzióiban, a találkozás a népmesékkel revelációszerű felfedezése annak, hogy az életnek a fizikai és a lelki síkon túl szellemi dimenziója is van, ami az istenihez vezet.

A népmesék számára nemcsak a vízszintes, földi világ létezik, hanem a függőleges, transzcendens világ is érdekes.

Az a mesehős tudja megtalálni a harmóniát, aki a vízszintes és a függőleges világban is otthonosan mozog.

Kép

– Ha nehezebb élethelyzetbe kerülsz, előfordul, hogy előveszel egy mesét?

– Folyamatosan a mesék vonzásában élek. Azt tapasztalom, hogy segítenek megtalálni és megőrizni az egyensúlyom.

Az ideális reggel nálam kávéval és mesével kezdődik. Itthon is, de például a balatoni nyaralás során is. Akkor érzem, hogy elindult és jól indult a nap, ha olvastam mesét.

A Balaton környékén megvannak a bejáratott kis kávéházaink, ahová reggelizni megyünk: ilyenkor családilag együtt olvasunk mesét, közös meséléssel indítjuk a napot. Hétköznapokon viszont, mire keltem a gyerekem, már bennem van az aznapi népmese ereje. De napközben is sokszor gondolkodom meséken: buszra várva, a boltban sorban állva is egy-egy motívum forog bennem. Nem tudnék úgy mesékkel dolgozni, ha nem önmagamon szűrném át a történeteket, és nem találnám meg a kapcsolódó pontokat a saját életemmel.

– Van egy kislányod, neki „célzottan” olvasol meséket? Ő választ vagy Te?

– Olvasunk és mondunk is meséket, mindenféléket. Mivel ő már négyéves, az ismert mesékből választani is szokott. Most nyáron például van egy „triász”, amit folyton meséltet velem, amint autóba szállunk és hosszabb útra indulunk: a Piroska és a farkas, A három kismalac és A négy kecskegida meséje mostanában nagyon fontos neki. Nekem ez sokat mond, különösen, hogy kétnyelvű környezetben növekszik, amelyben az itthoni nyelv a magyar, a külvilágé a német, és ez sok szorongással jár. Ennek feloldásában is segítenek ezek a mesék most, hogy a magyarországi nyár után újraindul az osztrák óvoda. Nem kell tehát „célzatosnak” lennem, mert a sok mesélt meséből spontán kiválasztja, ami neki erőt ad és segít.

– Meseterapeutaként hogyan zajlik egy munkafolyamat?

– Nagyon szeretem a mesékkel végzett egyéni és csoportos munkát is.

A mesecsoportban különleges erőtér keletkezhet: mindenki hozzá tudja kapcsolni a maga élettörténetét az aktuális meséhez, és nagyon gyakorlatiasan a meséken keresztül valójában önmagunkról beszélünk.

Nagy felismerések, feloldódások, megkönnyebbülések történhetnek.

Az egyéni mesemunkában viszont az intimitást szeretem. A mese felfejtése ilyenkor egy kétszemélyes bizalmi légkörben történik.

A kliens hozza a maga problémáját, elakadását vagy kérdését, én pedig egy vagy több mese világán keresztül segítője vagyok, hogy kibogozza az életét.

Van, aki motivációért, friss erőért jön; van, akinél komplett szemléletváltás lesz az eredmény. Lehet, hogy például valaki „csak” egy párkapcsolati problémát hoz, de egy hosszabb folyamatban elkezd másként ránézni az életére, és ettől olyan változások is beindulnak, amelyeket nem is tervezett, nem is remélt. Ilyenek a mesék: csodákat indukálnak…

De vajon mikor és hol jönnek ők, a vágyott gyermekek valóban?

Évek óta sok a hír arról, hogy későn jönnek. Már ha jönnek egyáltalán. De ha tényleg jönnek, akkor abban egyet kell értenünk, hogy soha nem lehet elég későn, csak jöjjenek. Amíg a test és a körülmények engedik, és vágyunk is rá, addig soha nem késő gyermeket vállalni. Ez legyen alapvetés.

Beszélhetünk-e arról, hogy jöhetnek-e ugyanezek a gyermekek korán?

Létezik-e egyáltalán a korán, az időelőttiség, amikor gyermekvállalásra gondolunk? Nem könnyű ezt felhoznom férfiként, főleg egy tradicionális közösségből érkező cigány férfiként. Tabu maga a témakör, miközben bántó leegyszerűsítés fogadja sok helyen, ha szóba kerül, hogyan is állnak a hátrányos helyzetű, konkrétan a cigány közösségek a gyermekvállalás kérdéséhez. Egészen méltatlan, sőt, néha visszautasítandó az a hangvétel, ami felbukkan ilyenkor, miközben maga a téma nagyon komoly súllyal bír, és ha nem foglalkozunk vele végre úgy, ahogyan szükséges, az komoly következményekkel jár. Sőt, sajnos azt kell mondanom, hogy járt már eddig is, még ha sokan nem is akarják észrevenni vagy felfogni a hatását, a jelentőségét.

Persze változnak az idők, egy évszázad akár évtizedekkel is hátrább tolja a gyermekvállaláshoz társított ideális kort a társadalom nagy részében.

Miközben a megváltozó körülmények sokszor pont azokra nem hatnak, akikre pedig szükséges lenne. Furcsa dolog azt kimondani, hogy a nagyszüleink, a dédszüleink sokkal rosszabb körülmények között, egy sokkal kényelmetlenebb, nehezebb, több küszködést kínáló világban vállalták el a nagyszüleinket és a szüleinket – sokan valóban 20 éves koruk előtt még. Azaz volt időszak, amikor a korán fogalma nem igazán – illetve csakis mai mércével tekintve – volt értelmezhető a társadalom egészében. Aztán kényelmesebbé vált a világ, az élet, helyet kapott a nő és az anya is a munkaerőpiacon, illetve maga a szükség lett egyértelmű, hogy kétkeresős családok kellenek, ami aztán magával hozta, hogy az elmúlt évtizedekben a gyermekvállalás ideje mind későbbre került – de elsősorban a többségi társadalomban. A hazai cigány közösségek jelentős részében ez nem sokat változott az évtizedek alatt, de nem a hagyomány vagy éppen a régi értékek, a folklór vagy a belső kulturális értékek miatt. Teljesen más, és nagyon is a modern korhoz kapcsolódó okokat találunk, amelyeket ha meg merünk vizsgálni, egészen közel kerülhetünk a korán vállalt gyermekek gondolatához is.

Sokan tudják, de megint egyértelművé kell tenni, hogy a hazai cigányközösségek túlnyomó része a vesztese volt a rendszerváltozásnak.

A munkájukat a privatizáció folyamatában elsőként elvesztő cigányok – főleg az ország keleti és északi megyéiben – a gyárkapukon kívülre kerülve azt vették észre, hogy a szocializmusban ugyan valóban munkát adtak sokaknak (hol valósat, hol csak az illúzióját), de egyben el is vették saját identitásukat, saját közösségeiket, elvették a kultúrájukat – és ennek következtében rohamtempóban estek szét a vidéki közösségeik. Több száz éves értékek kérdőjeleződtek meg a teljesen tanácstalanná váló és magukra maradt közösségekben, ahol sok helyen a természetes racionalitás is eltűnt. Ennek a nehéz, súlyos folyamatnak a lassítása és megállítása hosszú időt, rengeteg munkát, számos elbukó, de jó szándékkal megindított kezdeményezést, folyamatos újrakezdést és korrekciót követel meg mindannyiunktól és a mindenkori kormányoktól.

Közben nyilván számos dolog összefügg.

Mert például a rossz lakhatási körülmények között nem lehet jól tanulni, aki pedig nem tanul jól, annak kevés az esélye arra, hogy megfelelő munkát találjon, munka nélkül viszont megélni nem lehetséges, és így a szülei nyomorát örökíti tovább a gyermek is. Ezek az összefüggések csak nagyon lassan bonthatók meg, egészen aprólékos és nehézkes munkával lehet minden területen javítani egy keveset. Ugyanakkor az egyik legfontosabb kérdés, amely talán az egész felzárkózási kérdéskörnek az origója, a demográfia kérdése, és azon belül is a gyermekvállalás.

Gyermeket vállalni lehetőség, felelősség, öröm, kiteljesedés, folytatás, új szintre lépés... 

...azaz általában valami olyan dolog, ami megköveteli, hogy emberek egy kisebb-nagyobb csoportja vállaljon tudatos magatartást és tudatos döntéseket. Rengeteg az ösztönösen, a biológia által hajtottan megélhető élmény, de közben nagyon is kell a tudatosság, a felelős döntés, a rákészülés vagy éppen a közösség támogatása. Ha a soha nem későn elvállalt gyermekek esetében támogató körülményként említettük meg azt, hogy engedje a test, akarja a lélek és adottak legyenek a baba megszületéséhez és felneveléséhez a megfelelő körülmények, akkor azokat miért is ne követelnénk meg a korán érkező kisdedek esetében is? Ha megvannak mind, akkor azzal gyakorlatilag maga a korán kifejezés veszti értelmét, hiszen a megfelelően felkészített, egészséges testben egészségesen gyarapodhat minden magzat; a megfelelő lélek örömmel és szeretettel fogadja majd, illetve a megfelelő körülmények is segítik a felnevelését.

Általában ez az a pont, ahol a munkám során megtartott előadásokon ezt az idilli képet kettészakítja egy otromba megjegyzés – amely ugyanúgy érkezhet a helyi cigány közösségből, mint a többségi társadalomból.

Ilyenkor döbbenek rá, hogy idealisztikusnak látom a babavárás időszakát, és hogy mennyire vakon hiszek abban, hogy a tudatos gyermekvállalás egy olyan téma, amelyről nemcsak kell, de lehet is beszélni ma Magyarországon. Sajnos nincs így. És éppen ezért fontos minden olyan megszólalási lehetőség, ahol teljesen atipikus módon én, a cigány férfiember szólhatok egy olyan dologról, amelyről nagyon sokat kell még beszélnünk, és nagyon sok mindent kell teljesen más megvilágításba helyeznünk.

Néhány éve a miskolci kórházban történt több haláleset világított rá igazán arra, mennyire fontos és társadalmi hatású a koraszülöttek kérdése.

Akkor, 2013 nyarán nyolc koraszülött csecsemő halt meg néhány napon belül. Sokan akkor úgy vélték, hogy a kórház nem biztosította a megfelelő higiéniás feltételeket, és valamilyen fertőzés okozhatta a haláleseteket. Ám több helyi szakember is úgy ítélte meg, hogy a koraszülés kérdése nem kizárólag egészségügyi téma, hanem abban megjelennek benne a szociokulturális körülmények is, ami nagyon egyszerűen megfogalmazva azt jelenti, hogy ahol a gyermekvárás időszakában nincsenek biztosítva a szükséges feltételek, vagy nem támogató a környezet, és/vagy nem kellően tudatos maga a várandós kismama és a családja sem, akkor azzal megnő a koraszülés veszélye. Kis súly, gyengébb immunrendszer, könnyebben elkapott betegségek. A köraszülés országos magyar átlaga sajnos közel kétszerese az Európai Unióban mért átlagnak, ami azt jelenti, hogy nálunk 100 megszülető babából akár 6–8 is idő előtt jön a világra. Ugyanakkor megyékre lebontva a számok éppen azt mutatják, amit sokan sejtünk: a hátrányos helyzetű, a cigányok által átlagosan nagyobb számban lakott megyékben vannak a legmagasabb értékek, amelyek sajnos igenis összefüggenek egymással.

Most vetem papírra a legnehezebb gondolatokat, és kérem a társadalom felelős részét, hogy gondolkodjon róluk támogatóan, és segítse, hogy változhasson majd a helyzet.

Fiatal korban, nem megfelelő életkörülmények között, a várandósságra felkészületlenül vajon mennyi jut az idealizált babavárás élményéből egy olyan cigányleánynak, aki minden segítségre, minden támogatásra rászorul? Vajon mit kell nekem vagy bárki másnak tennie azért, hogy a terhesgondozásra eljussanak a 20 év alatti cigány kismamák, és lehetőleg ne egyedül? Vajon hogyan érhetem azt el, hogy ne gyújtson rá, hogy próbáljon tudatosabban enni, vagy hogy elkerülje a cukorbetegséget? Vajon hogyan juthatunk el oda, hogy nem kioktatni akarjuk ezeket a fiatal kismamákat, hanem jó szándékot felmutatva segíteni nekik abban, hogy tudatosabbá váljanak? Vajon hogyan érhetem el a cigány közösségekben, hogy kevesebb legyen az „asszony-dolog”, és hogyan vonjam be a férfiakat is mindazokba a folyamatokba, amelyektől eddig irtóztak, hiszen azok a „nőknek valók”, és vonták ki magukat számtalan dologból erre hivatkozva? Vajon eljön-e az az idő, amikor az apás szülés a roma közösségben is tiszteletre méltó, majd teljesen természetes lesz? Nem, egyáltalán nem felesleges kérdések ezek, és nem szabad azzal elintézni, hogy az csak a cigányok ügye. Változás kell, egyértelmű változás.

Mindehhez én ebben a pillanatban annyit tehetek, hogy rengeteget beszélek erről a dologról velük. A cigányokkal.

Nem mondhatom meg, hogy ki mennyi gyermeket és mikor vállaljon, ez legyen egyéni elhatározás kérdése. De azért igenis tenni szeretnék, hogy tudatos döntések szülessenek, amelyek utána valós jövőképet adhatnak a megszülető gyermeknek, a családjának, a helyi közösségnek. A tudatosság pedig el fogja hozni azt az időt, amelyben a vállalt gyermek nem lesz korán, hanem pont akkor érkezik meg, amikor az a legmegfelelőbb. Akkor csökkenhet a koraszülöttek száma, illetve nőhet a jobb esélyekkel és egy tudatosabb közösségbe megérkezettek száma. Ez társadalmi felzárkózást kínálhat, ami pedig az egész ország kiemelt érdeke. És mielőtt bárki félreértené, nem arról szólnak a fenti sorok, hogy a hazai cigányság kollektíven úgy vállal gyermeket, hogy azzal saját sorsát és a nemzet egészét döntené romba. Arról szólok, hogy az ország jól meghatározható részeiben számos roma közösségben komoly gond a tudatos gyermekvállalás kérdésének, felvetésének hiánya, és ez komoly nehézségek elé állítja az állami ellátórendszert, a közösségeket és magukat a családokat is. A változásnak bent, a közösségekben kell megjelennie először, de ehhez szükséges, hogy a többségi társadalom is nyitottan álljon a kérdéshez, és a közbeszédnek arra a szintjére emelje, ahol már megkerülhetetlenül foglalkozni kell vele.

Gyerekeket várunk. Mindannyian. Segítsük egymást benne!

Képek forrása: burst.shopify.com

– Miért ezt a helyszínt választottátok?

– Ennek az az egyszerű oka, hogy az egyik főszervező kolléganőm a szomszéd városban lakik, ő találta ezt a helyszínt, és segített az idei fesztivál megszervezésében. Tavaly Vas megyében rendeztük, de idén sajnos nem volt rá anyagi keret.

– Mi a fesztivál fő célja? A már hulladékmentes közösséget összehozni egy nagy találkozóra, vagy új embereket bevonni?

– Is-is. Az előadók szívesen találkoznak egymással, ilyenkor új tervek, projektek születnek a következő évre. Emellett az is fontos, hogy megmutassuk az embereknek, így is lehet élni. És az, aki így él, láthatja, hogy nincs egyedül. Azt szeretnénk, hogy lássák: a hulladéktermelés felesleges. Még akkor is, ha elkerülhetetlen, sokat lehet tenni ellene. Itt találkozhatnak termelőkkel, képzőművészekkel, szakemberektől hallgathatnak előadásokat.

– Láttam, hogy tényleg nem raktatok ki kukát sehova. Ez nem túl kirekesztő? Úgy értem, annak, aki most kezd csak erre az útra lépni, lehet, hogy még lenne igénye egy kukára, ahova mondjuk a kisgyereke pelusát ki tudja dobni.

– Igen, sokat beszéltünk erről, de sajnos ebben radikálisan kellett dönteni. Ha kitettünk volna kukákat, nem lett volna hulladékmentes a fesztivál. A tavaly felmerült problémákra – leginkább a tisztasági betétekkel, pelenkákkal volt gond – megpróbáltunk idén alternatív megoldást ajánlani. A fesztiválon lehet vásárolni mosható textilbetéteket, menstruációs kelyhet, és a pelenkáknak külön kitettünk egy kukát, a cigarettacsikkeket pedig összegyűjtötték és újrahasznosították.

– Min változtattatok a tavalyi fesztiválhoz képest?

– Emelkedett a létszám. Több előadó jött, mindenki hozta a maga ügyét. Örülnek, hogy itt azokhoz szólhatnak, akiket valóban érdekel a témájuk. És több látogató is jött.

– Mik a terveitek a jövőben?

– Szeretnénk egy olyan online közösségi teret létrehozni, amely, mint egy virtuális térkép, összefogná azokat az embereket, akik bármilyen módon a környezettudatosságot képviselik. Akár hulladékmentes életmóddal, akár vállalkozással. Szeretnénk összekapcsolni őket. Ahogy azt az egyesület neve is mondja: Minden együtt megy.

„Szeretek rendszeresen számot vetni magammal, az életemmel, és azt sem fogom soha elfelejteni, hogy micsoda mennyiségű szeretetet és segítséget kaptam kicsi gyerekkorom óta. A családom, a tanáraim, osztálytársaim, zeneiskoláim, a zenésztársaim, kollégáim, barátaim, engem és a zenémet kedvelő embertársaim! Nagyon sok szeretettel gondolok rátok, egytől egyig. Ezt szeretném meghálálni nektek ezzel a születésnapi koncerttel! Gyertek el minél többen, és ünnepeljünk együtt!”

Boggie dalszerzői stílusa az elmúlt öt év alatt igazán különlegesre érett. Ez alatt az idő alatt elképesztően sűrű élményekkel gazdagodott a zenekar: idén öt éve, hogy a „Parfüm” elindult világkörüli útjára, felkerült a Billboard-listára, majd a második nagylemezért Fonogram-díjat kapott, és jött az Eurovízió. A harmadik nagylemez megjelenése után pedig az SXSW fesztiválon is fellépett. Többször koncertezett Amerikában, és Európában is turnézott már zenekarával.

A 2017 szeptemberében megjelent „3” című harmadik nagylemeze páratlan énekes-dalszerző munka eredménye. A dalokban a klasszikus zene, a kortárs francia pop és még világzenei hatások is vissza-vissza köszönnek. A nyelvi sokszínűség – a Boggie-tól megszokott módon – az új albumot is jellemzi, csak úgy, mint korábbi lemezeit. Dalainak témái az énekesnőhöz hűen továbbra is elgondolkodtatnak minket, tükröt tartanak saját szerelmeinknek, barátságainknak, családunknak.

Boggie zenekara egyedi. Olyan zenekari munka, barátság szövődött közöttük az elmúlt években, ami minden koncerten tetten érhető. A zenésztársaival közösen hangszerelt „3” című nagylemez dalai lesznek fókuszban az 5. Születésnapi Koncerten, de természetesen a kihagyhatatlan nagy slágerek sem fognak hiányozni a koncertről!

„Szeretnénk meghálálni nektek ezt az elmúlt öt évet! Ne hagyjátok ki!”

Zenésztársak:

Antal Gábor – zongora

Simkó-Várnagy Mihály – elektromos cselló

Szakonyi Milán – gitár

Szabó Tamás – dob

A Hadik egyike Budapest nagy irodalmi kávéházainak, mely az 1920-as években élte fénykorát. Bár a kávéjáról az a hír járta, hogy rossz, a hely még így is legendássá vált, elsősorban azoknak köszönhetően, akik ide jártak. A Hadik törzsvendége volt többek között Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond és Déry Tibor.

A Hadik fénykora után 2010-ben nyitott ki újra, majd 2016 óta teljesen átalakítva, új belső térrel és új programokkal várja vendégeit.

A Hadik küldetése, hogy fejet hajtva a múlt előtt folytassa az irodalmi hagyományt, ám nem szeretne megfeledkezni azokról a kortárs művészekről, akik máig a törzsvendégeket képzik. Így került a Hadik falára a Saul fia forgatókönyvének első két oldala, amit Nemes Jeles László azért ajándékozott a kávéháznak, mert a könyv nagy részét itt írta. A céljuk, hogy az irodalmat, a művészetet és a klasszikus kávéházi kultúrát kortárs környezetbe helyezzék. Évente több száz művészeti eseményt - irodalmi esteket, kiállításokat, koncerteket - szerveznek, melyeken rendszeresen száznál is több vendég jelenik meg.

Az átalakítással egy időben született meg a Hadik Brunch – művészetet reggelire! ötlete, mely egy havi egyszer, szombat délelőtt jelentkező programsorozat. A legjobb beszélgetések mindig az étkezőasztal körül zajlanak, így ezeken a művészeti programokon a vendégek együtt reggelizhetnek a meghívott művészekkel, miközben egy pódiumbeszélgetés zajlik, a megszokottnál sokkal kötetlenebb stílusban. A program egyedi ötvözete a minőségi gasztronómiának és a művészeti élményeknek.

A Hadik Brunch eddigi vendégei Szily László, Kepes András, Palya Bea, Závada Péter, Nádasdy Ádám, Závada Pál, Török Ferenc, Szöllősi Mátyás, Fluor, Tariska Szabolcs, Péterfy-Novák Éva, Szentesi Éva, Borbély Alexandra, Trokán Nóra, Pálmai Anna, Szabó Győző, Rezes Judit, Totth Benedek, Tompa Andrea, Korniss Péter, Mátyássy Áron voltak.

Fotó: Hadik

Szeptemberben a Brunchot A Pál utca fiúknak szentelik, amit szeptember 29-én, 11 órától tartanak. A Vígszínházban 2016 óta töretlen sikerrel játsszák az előadást, a Brunch vendége lesz Vecsei H. Miklós, aki Nemecseket játssza az előadásban és Grecsó Krisztián, aki színpadra írta Molnár Ferenc klasszikusát.

Októberben Nemes Jeles Lászlóval beszélgetnek az új filmje apropóján, novemberben Simon Márton legújabb kötete lesz a téma, decemberben pedig Barabás Zsófi, Faur Zsófi és Oltai Kata lesznek a vendégek. A Hadik Brunch szerkesztője Ott Anna, a Hadik művészeti vezetője.

A Hadik, ahogy az már hagyomány, idén is megtartja, ez évben már harmadszor a Hadik Utcabált, aminek keretén belül szeptember 7-én délutántól egészen zárásig olyan zenészek váltják egymást a színpadon, mint a Barbi és Jancsó (Blahalousiana), Kodachrome  (Simon and Garfunkel számok), Henri Gonzo és Daniel (Fran Palermo akusztik), Parno Graszt és Ábáse DJ set.

A Juhász Anna vezette Hadik Irodalmi Szalon már nyolcadik éve, így idén is havi egyszer várja vendégeit.

A Szatyor Bár Buda romkocsmája, egy darabka a bohém, szabadelvű, hipszter városi létből, aminek történetesen még múltja is van, hiszen Karinthy is itt poharazott száz éve.

A Szatyor Bár képzőművészeti programjai a Bartók Béla út másik oldalára a Szatyor Art Space-be költöztek át, szeptembertől kéthavonta új kiállítások nyílnak együttműködve a Bartók Béla Boulvard Egyesülettel.

Az élőzene már szinte hagyomány, így kéthetente szombaton a legújabb és legizgalmasabb zenei formációkkal találkozhatnak az érdeklődők.

www.hadik.eu