Tárcák a dzsungelből 1. – A dzsumbujból a dzsungelbe

Valóban. Ahogy valamilyen külső – jellemzően emberi – behatási éri az esőerdőt, a legfelsőbb lombkorona szint megsérül, és a fény áthatol a korábban áthatolhatatlan lombkoronaszinten, ezáltal a régebben tiszta, járható erdei padló benépesül növényekkel – bozóttal, bokrokkal, kúszónövényekkel –, és máris egy sűrű dzsumbuj, azaz dzsungel képződik. Éppen ezért a dzsungel önmagában nem alkalmas átjárásra, ahhoz az embernek megfelelő előkészületeket kell tennie. Gumicsizma, hosszúnadrág, fedett karok a minimális elővigyázatosság. Egy macséta, azaz egy bozótvágó kés sem árt ilyenkor.

Biztosan tudom mindezeket, hiszen jómagam is immár két éve a dzsungelben élek. Hosszú volt az utam idáig.

Mindenkinek van egy B-terve agyának leghátsó szegletében. Miközben éli a társadalmi elvárások által megszabott életét, az álmatlan éjszakákon ehhez a dédelgetett tervhez menekül. Álmodozik róla, és esküdözik magának, na, majd egyszer, majd egyszer. Én is így tettem. Budapesten éltem a harmincas szinglik megszokott életét; karrier, edzés, szórakozás, hétvégi utazások. Az életem rögzült egyfajta nagyon kényelmes séma szerint. Ezt pedig válságnak éltem meg. Egy idő után rájöttem, hogy ha én magam nem teszek érte, ez a majd egyszer magától sosem fog eljönni. Azt akartam, hogy a B-terv legyen a Terv, és ne csak alternatív valóság, ahova elmenekülök, ha éppen nem tetszik a jelen.

Gyerekkorunkban arról álmodozunk, hogy a mi életünk fantasztikus lesz, különleges, egyedi. Aztán legtöbben egy kevésbé boldog, megalkuvásokkal teli életben végezzük. Én nem akartam megalkudni.

Lassan, lépésről-lépésre született meg a döntés. Nagyon féltem. Az embernek halálfélelme van, ha az álmaival néz farkasszemet. Vagánynak kell lenni, nem kell félni, a világ megtartja a hátán a nyíltszívű és magabiztos embereket, ezt mondogattam magamnak. Végül az áhított új élet, a totális ismeretlen csábítóbbnak tűnt, mint a régi, megszokott életem; a nyolctól–hatig munkába járás, este szórakozás, hétvégén sport és kirándulások.

Hogy mi lesz, nem igazán tudtam. Nem szabad félni beismerni, ha az ember nem tudja a választ. Egyébként is, egyszerre csak egy lépést kell megtenni.

Minden kaland az első lépéssel kezdődik.

Felmondtam a munkahelyem. Összepakoltam a lakásomat, és kiadtam a nyárra. Vállamon egy hátizsákkal elindultam egyedül Amerikába. A terv az volt, hogy a nyarat ott töltöm. Az is biztos volt – mert ezt éreztem szívem legmélyén – hogy ezután semmi nem lesz olyan, mint amilyen volt. Tudtam, hogy nem fogok visszamenni a megszokott életembe. Annyit akartam csak, hogy írhassak. Blogot, regényt. Mindent. Hogy bárhol élhessek, és ha kedvem tartja, bármikor hazatérhessek. Erről szólt a B-terv, ami két évvel ezelőtt nyáron átcsapott a valóságba. Ez lett az életem.

Az amerikai utazás végül Costa Ricában ért végett. Costa Rica mindig is a szívem csücske volt, egyfajta második otthon hosszabb-rövidebb nyaralások erejéig. Jól ismert terep volt már, ahogy jól ismertem azt a kicsi Karib-tengeri halászfalut is, ahol újra találkoztam a régi szerelmemmel. A kislányunk most volt tíz hónapos. Azóta ott élünk a türkiz tenger partján. A dzsungel kiér egészen a tengerpartig. Tukánok, majmok és lajhárok az életünk társai. Szeptemberben a languszták kiúsznak a sekély vízbe. A tengerpart többnyire néptelen, a természet szinte érintetlen. A hangulat a prekolumbiánus időket idézi. 

Mindazonáltal a dzsungelben sem fenékig tukáncsipogás az élet. Mindannyian más elemekkel küzdünk.

A naptár helyett az időjárás dönt a napomról. Én vagyok saját magam főnöke (no meg a tíz hónapos kislányom), ezért a munkaidő soha nem ér véget. Nem a BKV ellenőröktől tartok, hanem a kígyóktól és egyéb csúszómászóktól. A munkahelyi stresszt az akadozó internet vagy a gyakori áramszünet pótolja. Minden zsigeremben európai vagyok, ezért a barátkozás a harmadik világgal néha sokkszerű élményekkel társul. Ugyanakkor mégis otthonos az érzés, mintha lelkem egy része emlékezne az emberiség előtti időkre, amikor az egész földkerekséget érintetlen erdőségek uralták. Kialakult a kettős honvágy; a dzsungelben a város hiányzik, a városban pedig a dzsungel. Sokszor magam is eltévedek saját lelkem dzsumbujában...

Mindannyian egyfajta dzsumbujban élünk.

Budapestnek is volt egy dzsumbuja, pár éve bontották le, a valóban Dzsumbuj becenévre hallgató szükséglakás-komplexumot az Illatos úton. Mindannyian egyfajta dzsungelben élünk. A városban ez kevéssé érzékelhető, mert a liánokat és sűrű aljnövényzetet naptárnak hívják. A közlekedési dugó mint burjánzó bozót akadályoz minket a szabad haladásban.

Sokszor kiismerhetetlen összevisszaság, kibogozhatatlanul bonyolult zűrzavar vesz minket körül.

Mindannyian ebből a sűrű szövevényből szeretnénk kikeveredni, valami olyan magaslatra, ahonnan jó a kilátás, üdítően friss a levegő, és tisztán látjuk az életünket. A dzsungelbe nem érdemes kísérő nélkül menni. Menjünk együtt. Engedjék meg, hogy a kísérőjük legyek.