Nehéz elengedni a gyerekeinket

Akkor kezdődött, amikor a legnagyobbat hagytam ott először négy órára egyedül a családi napköziben, két és fél évesen. Emlékszem, hogy kihasználva az időt elmentünk a férjemmel bevásárolni a közeli áruházba, és útközben arra jutottam, hogy soha többet nem mehetünk ketten autóval sehová, mert ha egy balesetben mindketten életünket vesztenénk, ottmaradna a bölcsiben egyedül a kisfiunk, szegény, és hogy kétségbe lenne esve, ha a nagymama menne érte és nem mi… Elmúlt. Ez is elmúlt.

Ma már két gimnazistánk van, akik beköltöztek a hétvégén a kollégiumba. Hiába a rutin, a másodikat ugyanolyan nehéz elengedni. És a nagyobbikat is, negyedszer, semmivel sem könnyebb útjára engedni. És szívszakasztó a kicsit is otthagyni első nap az idén éppen új iskolában. Jó lenne most kicsit szarkasztikusan, távolságot tartva humorizálni saját magamon. Két lakli, emberszabású kamaszfiú, mind a kettő  magasabb mint én, és mind a kettő csak akkor ölelget meg, ha az osztálytársaik nem látják – ugyan, igazán nevetséges érzelgősködni azon, hogy iskolába mennek szeptemberben! Ez az élet rendje, ésatöbbi. És ha valaki nem igényli a könnyes búcsút, ők már biztos nem. (Egészen biztosan öregszem, sokkal többet sírok, mint régebben.)

Boldogak a nyarak, amikor legalább a nyomaik itt vannak az otthonunkban. Reggel látni, hogy hajnalban megjött a nagy is a buliból, mert kint van a cipője – a mi házunk cipős ház, a cipőlevevést ő vezette be, hogy halkabban tudjon a szobájába osonni és ne ébresszen fel minket -, és ha két pár cipő van, tudni, hogy valamelyik barátja is itt van vele. („Nagyon kérem, hogy legalább egy sms-t küldj, hogy melyik vonattal jöttök haza!”)

Délután látni a középső nyomait a konyhában, a nappaliban, a szobájában bögrék, tányérok, almacsutkák, csokipapírok és kolbászvégek formájában. („Hányszor mondjam, hogy pakoljatok el magatok után, miért erre a kupira kell minden alkalommal hazajönnöm!”) Hallgatni a kicsi fontoskodó nyüzsgését, kibírni, hogy az irodánkban feltartja a kolléganőket, nem hagyja őket dolgozni, ők meg türelmesen hagyják. És kihúzódni az ágy kényelmetlen szélére éjszaka, ha megijed a viharban és odabújik közénk. („Nem vagy már egy kicsit nagy ahhoz, hogy a mi ágyunkban aludjál…?”)

A létezésük explicit jelei, lábnyomaik a mindennapokban, az étel, amit megesznek, a ruha, amit összekoszolnak, a lakás, amit felforgatnak, a mókuskerék értük és miattuk, napról-napra – mind azt jelenti, hogy vannak.

Vendégként a háznál persze, hitünk szerint a Jóisten ajándékaként, itt vannak nekünk, átmeneti forgószél, és minden nyár végén egy kicsit gyakoroljuk, milyen lesz őket elengedni végleg, majd egyszer.

Hiába tudom, hogy jó nekünk, hogy jó dolgunk van: a gyerekeink élnek és egészségesek. Jó helyen vannak, ahol szeretik őket, ahol odafigyelnek rájuk, ahol ők is szívesen vannak. Gyarapodnak lelkileg, testileg, szellemileg. Hiába tudom, hogy sokkal rosszabb lehet a repülőre feltenni a lányunkat, fiunkat. Hogy mennyire nehéz lehet az egyetlen gyereket elengedni, és őt félteni. És hogy az igazi tragédia az, ha nincs kit elengednünk, ha nincs kinek a hiánya így sajogjon. Vagy ha elengednénk, de nincs hová. Biztosan tudom azt is, hogy ha fáj, mert hiányzik – az azt jelenti, hogy van valamink, aminek a léte annyira erős, hogy a hiánya fájdalmat okoz. Tudom, és hálás vagyok érte.

És végülis ez a tudás, ez a hála teszi lehetővé, hogy a nagyobb jó tudatában elfogadjam, sőt örülni tudjak annak, hogy a gyerekeink az idejük nagy részét nem velünk töltik már, hanem az iskolában. Nevelőkkel, pedagógusokkal, akik valószínűleg ugyanolyan gyarló emberek, mint mi magunk vagyunk.

Szeptember elején nem is tűnik olyan közhelyesnek és nyafogósnak a Slipping through my fingers sem. Ennyit tehetünk. Utánuk nézünk titokban, megpróbálunk bízni abban, hogy mindent megadtunk nekik eddig, amit megadhattunk, ott vannak az alapok, és azok erőssé teszik őket. És persze bízunk a Gondviselésben, hogy nem csak mi óvjuk őket messziről és gondolatban.

Van ez az egy napunk itt, szeptember elején, arra, hogy beazonosítsuk az érzéseinket, kifejezzük a hiányt, és aztán titokban megtöröljük a szemünket (bosszantó ez az allergia), és berendezkedjünk arra az üzemmódra, ami júniusig tart: a készenlétre, a hazavárásra. Minden délután vagy minden hétvégén vagy havonta egyszer, vagy akár Karácsonyig…

És hogy rájöjjünk, hogy ez tulajdonképpen nagyon hálás feladat. Biztosítani életkortól függetlenül a helyet, ahova bármikor és bárhonnan haza lehet jönni, ahol érzelmi biztonság van. Ahol nem kell semminek és senkinek megfelelni, mert úgy szeretnek, ahogy vagy, alanyi jogon, legyél kilenc, tizennégy vagy tizenhat éves (kinek-kinek itt behelyettesíthető a megfelelő életkor). Ez is nagy kihívás, kicsit sem unalmas, és kicsit sem egyszerű.

Ehhez kívánok minden kedves anya- és apatársnak sok erőt és kitartást a következő tanévre!

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.