„Szeretem az életemet” - Interjú Balla Eszterrel
Balla Eszter színésznő, akit a legtöbben a korszakváltást is jelentő Moszkva tér című film Zsófijaként vagy a nemzetközi elismerést is begyűjtő Kontroll maci-lányaként ismertünk meg, ma már nem csupán a Madách Színház sikeres színésznője, hanem feleség és anyuka is egyben, aki miközben átrendezte prioritásait, szeret továbbra is viccelni, játszani.
- Nemrég volt a szülinapod. Hogyan ünnepelted?
- Mindig furán érzem magam attól, ha magamat kell ünnepeltetni, így aztán csak egyszer szerveztem bulit magamnak, két éve (az interjú 2012-ben készült - a szerk.), a harmincadik szülinapom alkalmából. Idén a színészkollégák leptek meg engem és Oroszlán Szonját, akivel egyébként nagyon jóban vagyunk, és a születésnapunk is közel esik egymáshoz. Meg is beszéltük, hogy a közelgő premier után majd elmegyünk, és megiszunk valamit, de aztán a kollégák megelőztek minket. Az egyik próbán Szerednyei Béla konkrétan belefűzte a monológjába a szülinapi köszöntést, ami azért is volt vicces, mert először le sem esett, hogy ez nekem is szól, és lelkesen tapsoltam Szonjának. A monológ végén begurítottak egy nagy tortát, tüzijáték gyertyával, és kaptunk egy fotómontázst is a próbákról összeállított képekből, amit minden kolléga aláírt. Egyébként, pedig mind anyukámnál, mind az anyósomnál megünnepeljük az ilyen alkalmakat családi körben egy finom ebéd és egy torta kíséretében.
- Ha már család és gyökerek, te ugye Szekszárd mellett nőttél fel? Hogy érzed magad Budapesten?
- Igen, egy kis faluban éltünk az első években, édesanyám itt kapott munkát tanárként, aztán Kaposvárra kerültünk, ott tanultam, sőt később vissza is tértem oda játszani. Budapestet nagyon hamar megszerettem, és a mai napig imádok itt élni. Már nem tudom elképzelni, hogy Kaposváron vagy máshol lakjak.
Ezzel együtt nagyon sokat jelent, hogy vidéken nőttem fel, és azt gondolom, ez minden gyereknek kijárna. Sokkal védettebb is voltam ott, így a gyerekkorom helyszínét semmiképp sem váltanám fel a nagyvárossal.
Később viszont már szinte minden idekötött: a munkám, a szerelmem, ezek is számítottak, de egyébként is nagyon hamar megszerettem a nyüzsgést és a várost.
- Melyik szerelem is kötött ide?
- Akkor még csak szerelmem, ma már férjem, Garas Dániel, operatőr, akivel a Moszkva tér castingján találkoztunk. Ő a kamera mögött állt, Török Feri rendező pedig engem választott ki a szerepre, és a forgatás alatt jöttünk össze. Ez már jó régen volt. Azóta házasok vagyunk, és született egy kislányunk is, Emma, aki már négy éves.
- A Madách színházban most is négy darabban játszol, több filmszereped is volt, korábban sokat léptél fel vidéken. Van olyan szerep, amit igazán a magadénak éreztél?
- Például a Csoportterápia Jettije. Szente Vajk gyakorlatilag belőlem írta a szerepet, persze túlzásokkal, felnagyítva, de azt nagyon a magaménak érzem. A másik, amit nagyon szerettem, az „Édeskettes hármasban”, ahol Miller Zoli volt a partnerem. Azért is állt olyan közel hozzám, mert Szirtes tanár úr meghallgatás nélkül felajánlotta a szerepet úgy, hogy évek óta nem dolgozott már velem. Nagy kihívás volt ez, hiszen esténként nyolcszáz ember figyelmét kellett lekössük ketten. Ebben a Neil Simon darabban is egy kicsit őrült, szövegíró lányt kellett alakítanom. Általában elmondhatom, hogy a filmezést is nagyon szeretem, és hiányzik.
Szerencsém volt a Kontrollal és a Moszkva térrel, hogy két ilyen jó magyar filmben is játszhattam, de sajnos ma sokkal kevesebb film készül, és a színvonalat sem szívesen adnám lejjebb.
Izgalmas lehetne külföldi filmben játszani. Akár filmben, akár színházban, nagyon szeretek idősebb színészekkel, a „nagy öregekkel” együtt dolgozni, rettenetesen élvezem nézni az ő játékukat, tanulni tőlük, a közelükben lenni.
- Mi a hozzád leginkább közelálló műfaj?
- Régen, még Emma születése előtt azt mondtam volna, hogy minden. Azt tartottam a magam specialitásának, hogy olyan színésznő legyek, aki mindenbe belekóstol. Volt olyan évadom, hogy egyszerre játszottam a Nemzetiben egy mesedarabban, a Madáchban musicalben, Kecskeméten egy operettben, és a Krétakörrel egy alternatív darabban. Most redukálódtak a lehetőségeim, elsősorban Emma miatt, nyílván nem utazgatok annyi felé, mint régen, így főleg a Madách Színházban vagyok. Itt nagyon megszerettem a színvonalas vígjátékokat, szeretek komika lenni, viccelni. Ez is egy egész életen át tanulható dolog, megfogni a közönséget, nem olcsó poénkodással – persze annak is meglehet a maga helye –, hanem intelligens humorral nevettetni. A Csoportterápia jó példája ennek, ezért is különleges a számomra. Az is nagyon fontos, hogy énekelhetek is. Prózai és zenés darabok is jelen vannak az életemben.
- A Csoportterápia több szempontból is meghatározó az számodra, de sajnos baleseted is kötődik hozzá…
- Igen, azelőtt soha semmilyen balesetem, sem térdproblémám nem volt. Tavaly (az interjú 2012-ben készült - a szerk.) viszont a darab premierjén, az első szóló jelentemben, a darab kezdete után kábé tíz perccel egy rock&roll-os ugrásból sikerült úgy földet érnem, hogy keresztszalag szakadásom lett. Persze ott ezt én még nem tudtam, de csillagokat láttam a fájdalomtól. Mivel nem volt olyan jelenet, ahol lemehettem a színpadról, gyakorlatilag végigbicegtem az első felvonást. Kintről viszont látták mindezt, és azonnal intézkedtek.
A darab szerint az egyik kollégám egy ponton kimegy a színpadról, és egy könyvvel jön vissza, amibe később én is belenézek. Ebbe valaki (máig sem tudom ki volt), ceruzával beleírta, hogy: „Maradj ülve! Ez parancs.” A kollégám a könyvvel együtt még egy zacskó jeget is becsempészett a farzsebében. Mivel Jetti a darabban többször is hátravonul egy ablakpárkányba sírdogálni, így a hátralévő részt többnyire ott csücsültem végig, és igyekeztem feltűnés nélkül borogatni a térdem. A szünetre pedig már odarendelték Dr. Béres György doktor urat, aki azonnal megnézett, körbefáslizott és adott egy injekciót is, így csináltam végig a második felvonást.
Az igazi fájdalom az egészben, mégis a lelki része volt. Egy premieren, ahol ott ülnek a kritikusok, ráadásul a darab is különösen fontos neked, nagyon meg akarod mutatni, hogy miről is szól, mi minden van benne.
Persze a szünetben aztán Szente Vajk kiállt a közönség elé, és elmondta, mi történt. A közönség végig velünk volt, és hatalmas tapsot kaptunk a végén. A helyzet másik hőse Erdélyi Tímea kolléganőm volt, aki már másnap beugrott a helyemre, úgy, hogy kapott egy fülest, és az alapján mondta fel a szöveget. Engem négy nap múlva már műtöttek is a doktor úr magánklinikáján. Azután egész nyáron regenerálódtam, gyógytornára jártam, hogy ősszel újra kezdhessek.
- Hogyan tudtad ellátni az otthoni feladataidat?
- Ez is nagyon nehéz volt, főleg, mert a premier előtt két hétig már eleve alig látott a családom. Utána újabb egy hétre eltűntem a műtét miatt. Emma nagyon haragudott rám, alig akart foglalkozni velem, folyton elfordult tőlem, mindent csak apuval akart csinálni. És még csak utána sem tudtam eredni rendesen a mankóimmal, vagy az ölembe venni, hogy kicsit kiengeszteljem. Végül azt találtam ki, hogy mivel nagyon szereti a könyveket, körbe vettem magam egy csomó könyvvel, és ez lassan kezdte felkelteni az érdeklődését, végül odatelepedett mellém, és sokat olvastunk együtt azokban a napokban. Technikailag pedig a nagyszülők segítettek ki, akik huszonnégy-órás műszakban álltak helyt. A két nagymama elsősorban Emmát és a háztartást rendezte, apósom, Garas Dezső pedig rendszeresen szállított a gyógytornára. Száz százalékos gyógyulás állítólag nincsen, de azt hiszem az elérhető kilencvenkilenc százalék már megvan. Az őszi évadban nemcsak a Csoportterápiában tértem vissza újra, még egy operettet is elvállaltam Székesfehérváron, a Csárdáskirálynőt, Mohácsi János rendezésében, ahol primadonnaként nemcsak énekelnem, hanem táncolnom is kellett.
- Egészen kiskorodtól közel álltál a zenéhez is. Mikor dőlt el, hogy mégis színésznő leszel?
- Viszonylag későn. Elég komolyan fuvoláztam, sokat felléptem mesemondó versenyeken, népdaléneklési versenyen, de végül azért mentem dráma tagozatra, mert a nővérem csábított, hogy ez milyen vagány, jó a csapat, jók a tanárok. Így kerültem Kaposvárra drámatagozatos gimnáziumba. Másodikban egyre jobban tetszett, harmadikban pedig már korkedvezménnyel jelentkeztem a színművészetire. Akkor indult az operett-musical szak, és mindenáron oda akartam bekerülni.
Mindez hirtelen alakult, nem hosszú évek dédelgetett álma volt. Bár szerettem színházba járni, korábban sosem éreztem úgy, hogy ott a helyem a színpadon. Fuvolaművész akartam lenni sokáig.
Utoljára Emmának próbáltam fuvolázni, amikor kisebb volt, de valamiért nem tetszett neki, úgyhogy a hangszer ismét a polcra került. Gondoltam rá valamelyik nap, hogy előszedem, és legalább hobbiból újra foglalkozom vele egy kicsit, vagy ki tudja, talán még darabban is szerepelhet.
- Emmáról nemrégiben őszintén és megindítóan vallottál egy televízió műsorban, ahol azt is elárultad a nézőknek, hogy down-szindrómás. Mit tanultál leginkább tőle és a helyzetből?
- Elsősorban türelmet, rengeteg türelmet. Ezek a gyerekek minden szempontból lassabban fejlődnek, késik a mozgás, a beszéd. Meg kellett tanulnom az ő tempójában haladni és nem sürgetni a különböző fejlődési fázisokat, hiszen úgyis akkor áll fel és kezd el beszélni, amikor készen áll rá. Aztán ott a felelősség, ami nyílván más gyerek esetében is érvényes, de Emma esetében még fontosabb a mi segítségünk és támogatásunk, hogy teljes értékű életet élhessen.
A korai fejlesztés például kulcsfontosságú lehet, nagyon sok múlik rajta. Egészen eltérő képességű gyerekek vannak, akiknek a jövője áll vagy bukik ezen. Fantasztikus eredményeket el lehet érni a korai fejlesztéssel a beszédkészség, a mozgás terén. Magyarországon ma már nagyon jó lehetőségek vannak erre, ilyen szempontból szerencsés helyen élünk.
10-20 évvel ezelőtt speciális intézetekben, otthonokban vegetáltak a fogyatékkal élők, ma már van választási lehetőségük, ki mernek menni velük az utcára, mert a társadalom sokkal elfogadóbb velük.
Hasznos tagjai lehetnek a társadalomnak. Szembe nézünk a tényekkel, ugyanakkor azt gondolom minden lehetőséget és Emmában rejlő kapacitást ki kell aknázni, elsősorban az ő érdekében, hiszen neki lesz ettől később könnyebb az élete. Varázslatos gyógytornászokat és gyógypedagógusokat találtunk, és nagyon eredményesen dolgozhatunk velük együtt.
- Ez azt jelenti, hogy erre a célra fenntartott speciális intézménybe jár?
- Emma rendes állami bölcsödébe jár, és emellett kap speciális fejlesztést. Épp tegnap derült ki, hogy az állami oviba is felvették, aminek nagyon örülünk. Persze ezt rengeteg utánajárás, szakemberekkel való konzultáció, módszerekkel való ismerkedés, és temérdek óvoda végiglátogatása előzi meg. A cél nem az, hogy a szülők megnyugtassák magukat, hogy rendes oviba jár a gyerek, hanem, hogy neki mi a jó. Azonban ha nem a neki megfelelő helyre kerül, annak nagyon konkrét jelei mutatkoznak. Az iskola persze már sokkal bonyolultabb kérdés lesz, de ebben a korban az integráció még egészen könnyen megy, és Emma jól érzi magát a bölcsiben, miközben rengeteget fejlődött.
- Feleség vagy, anya és színésznő, ami teljes embert kívánó hivatás. Mik az erőforrásaid?
- Nagyon szerencsés vagyok, rengeteg segítséget kapok a nagyszülőktől mindkét oldalról. Anyukám, mivel már nyugdíjas, felköltözött Budapestre, hogy a közelünkben legyen. Anyósom csodálatos ember, ő egészen máshogyan kezeli Emmát, akinek mindkét oldalról fontos a nagyszülői kapcsolat. Fantasztikus nagymamái vannak.
Mi a férjemmel kezdettől fogva egyetértünk abban, hogy fontos a nagycsaládban való felnövekedés, értem ezt úgy, hogy nagypapa, nagymama szinte ugyanolyan fontos szerepet játsszanak Emma életében, mint a szülei.
Emma már bölcsibe jár, jövőre óvodás lesz, ez is nagy könnyebbség. Manapság szerintem nagyon sok szakma teljes embert kíván, és ha szereted, akkor nem is kérdés, hogy szinte mindent beáldozol, egészen addig, míg nincs gyereked. Én is sokkal többet vállaltam ezen a téren, mindenfelé utaztam az országban, vizsgafilmekben játszottam, sok helyen felléptem. Régen kiborított, ha valami nem jött össze, nem kaptam meg egy szerepet. Ma már az első gondolatom ilyenkor, hogy legalább többet lehetek Emmával.
Mindig arra gondolok, hogy ha öreg leszek, azt szeretném, hogy a sok gyerekem, és a még több unokám szaladgáljon az asztal körül. Ennek az „ára”, pozitív értelemben persze, hogy a karrierem egyik legfontosabb, legtermékenyebb időszakából bizony kimaradnak szeletek, amiket a szülés, az anyaságnak szentelt idő foglal el. Nem szeretnék egy gyereknél megállni, nagy családra vágyom.
- A feleség szerepet is ilyen klasszikus formában fogod fel?
- Azt azért nem mondanám, persze tudom a helyem, tudom, mi a dolga egy feleségnek, de közben azért nagy tolerancia is kell hozzám, hiszen színésznő vagyok, gyakran lelépek esténkét, mert előadásom van, és ilyenkor bizony nem én fektetem Emmát. Sokszor elképzelem, milyen lehet egy olyan élet, amiben az ember délután négykor leteszi a munkát, és utána a családjával lehet.
Ugyanakkor nem panaszkodom, hiszen szeretem, amit csinálok, és Dani is szereti, hogy színésznő vagyok, így ismert meg, és így fogadott el. Ebbe viszont beletartoznak olyan időszakok, amikor egy héten akár hat este is játszom. Most viszont nemsokára vége, jön a nyári időszak, amikor jó sokat lehetünk együtt.
- Apropó nyár. Vannak már terveitek?
- Terv az mindig van. Általában a fele sem jön össze, de most melós és egyébként is nehéz év van mögöttünk, és a férjemmel azon vagyunk, hogy minél többet lehessünk kettesben is, illetve hármasban is, Emmával. Van egy vidéki házunk Balatonon, ahol se víz, se villany, szóval kalandos hely, mégis abszolút komfortosnak mondanám. Az esti olajlámpa-gyújtogatás, tűznézés, bányászlámpával olvasás nagyon vissza tudja kapcsolni az embert a normális kerékvágásba.
Ezen kívül szeretnénk ketten elmenni Izlandra a férjemmel. Ilyenkor nyáron a negyven fokos Budapestről egyikünk sem a negyvenöt fokos nyaralási célpontokra vágyik, hanem inkább hűvösebb helyeken szeretünk kalandozni. Ugyanakkor Emmát azért elvisszük a tengerpartra, Olaszországba, egy sátras, családi nyaralásra.
- Milyen az a Balla Eszter, akit nem a médiából és a szerepeiből ismerünk?
- Mindamellett, amiről beszéltünk, azt hiszem én egy vagány, kalandokat kedvelő, környezettudatos, biciklizős csaj vagyok, aki közben ráébredt, hogy már máshol vannak a hangsúlyok, mint régen, és fel kellett nőnie az élethez. Helyt állok otthon, a családban, de közben, amiben lehet szeretek gyerek is maradni, szórakozni.
Ma nem könnyű vidáman, gondtalanul élni, akár a családi, akár a szakmai helytállásra gondolunk. Viszont nagyon könnyű fáradtnak lenni, ingerültté válni, azt látni, hogy félig üres a pohár. Én azon vagyok, hogy örömet éljek meg a családomban, a munkámban, hogy jó irányba tartsunk, és mindig tudjuk értékelni az életünket.
És úgy érzem, nekünk ez sikerül. Az én mozgatórugóm a férjem, a férjem mozgatórugója én vagyok, mindkettőnk mozgatórugója a gyerek, és amikor máshol komoly problémákról hallok, mindig arra gondolok, hogy milyen jó nekem. Tisztában vagyok azzal, hogy lehetne sok mindent negatív látásmóddal megközelíteni, de én szeretem az életemet, tényleg jó nekem, és ez a tudat az, ami előrevisz.
Az interjú a Képmás magazin 2012. augusztusi számában jelent meg.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>