Mórucz Lajosné, a Gólyahír Egyesület alapító elnöke 2018 július 29-én tragikus hirtelenséggel elhunyt. Az ő emlékére szeretne létrehozni a Gólyahír Alapítvány a Gólyahíres családokért egy olyan családbarát centrumot, amely örökbefogadó családjaiknak folyamatos támogatást tud nyújtani.

Az adománygyűjtéshez a Képmás magazin is csatlakozott nagykövetként. Arról, hogy miért tartjuk fontosnak ezt az ügyet, adománygyűjtő aloldalunkon írtunk: Gólyafészek - közösségi tér az örökbefogadó családoknak. Az aloldalon van lehetőség az adományok felajánlására is. 

Mórucz Lajosnéval a Képmás magazin 2013. decemberi számába készített interjút Bedi Kata:

„- Mi hívta életre az egyesületet és hogyan működik?

– Védőnőként dolgoztam harminc évig, a nyugdíj előtti időszakban pedig emellett egy másik, hasonló tevékenységgel foglalkozó egyesületnél. Ott több olyan eset történt, ahol azt láttam, nem úgy akarnak segíteni, ahogy az tényleg jó lenne. Ezért többen ki is léptünk, aztán szakemberek és örökbefogadó családok összefogásából megszületett a Gólyahír Egyesület.

Utakat mutatunk, annak, aki azt a maga számára kéri. A cél, hogy a titkolni kívánt terhesség ne fajuljon újszülött-gyilkosságig, és a gyerek családra találjon.

Minden megyében telefonos munkatársunk van, főleg védőnők, akik karitatív munkával segítik a krízisterhes anyákat.

Mórucz Lajosné

– A nyílt örökbefogadás valójában mennyire tud nyílt lenni?

– A gyerekek 14 éves kortól a szülőkkel, 18 évesen már önállóan megkereshetik a gyámhivatalt, de a találkozás attól is függ, hogy a szülő anya, vagyis az életadó akar-e találkozni a szülöttjével. Anyának azt nevezzük, aki felneveli a gyermeket.

– Hány várakozó pár jelentkezett Önöknél, és mik az esélyeik?

– 450-en várnak jelenleg. Ez általában kb. 4 évet jelent. A rendszer jól működik, de most felmerült egy olyan változtatás, hogy a szülést követő 6 hétben a szülőanya még meggondolhassa magát. Ez EU-s ajánlás, de megvan a veszélye, hogy zsarolásra használja az örökbeadó, például azt mondja, nem vonja vissza, de fizessenek a gyerekért. Szerencsére a törvényjavaslatok kidolgozásába bevonnak minket. Jelen pillanatban is vannak, akik pénzért adják a gyerekeket. Számokat nem tudok, de időről időre kiáll egy-egy pár a várakozók sorából, mert már sikerült örökbe fogadniuk „magánúton”. Nem tudom, hogy aki pénzt ad a gyerekéért, mit mond majd neki, ha kiderül, mennyiért vette…

– Melyek a legszebb pillanatok egy örökbeadási folyamatban?

– Talán az együttszülések a legszebbek, amikor az életet adó és az anya együtt van, és együtt szüli meg a babát. Az örökbefogadás után is figyelemmel kísérjük a családok sorsát: mindig is voltak találkozók, és most áll alapítás alatt a Gólyahír Alapítvány kifejezetten ezzel a céllal. A befektetett energiát sokszorosan visszakapjuk: a 60. születésnapomra például egy meglepetés bulit szerveztek a Gólyahír Egyesület tagjai egy iskola aulájában, ahova kb. 200-an jöttek el. Akkor kaptam ezt a gravírozott medált is. 

Az egyesület 2000. március 11-én alakult Százhalombattán, itt van egy krízislakás és egy raktár is, ahol babaruhákat gyűjtenek a rászorulóknak."

Aki hozzánk hasonlóan fontosnak tartja ezt a célt, most a Képmás magazinon keresztül is támogathatja megvalósulását itt: Gólyafészek - közösségi tér az örökbefogadó családoknak. Minden kis segítség egyrészt elvi kiállás is a fenti értékek mellett, másrészt konkrét segítség is az örökbefogadó családok számára. 

1. Ha hozzám hasonlóan a kényelmes ruhákat jobban szereted a szépeknél, de mégis úgy döntesz, hogy felveszel egy szép, abroncsos, romantikus ruhát, akkor mindenképpen kérd fel az egyik barátnődet állandó kísérőnek, ugyanis a mosdóba menést innentől nem tudod egyedül abszolválni!

2. Ha az egyébként nagyon profi és nagyon kedves varrónőd azt mondja neked, hogy 28 darab pici gombot tesz hátra a ruhádra, mert az csodaszép lesz, akkor tiltakozz! Valóban csodaszép lesz, viszont egy örökkévalóságig tart majd, amíg valaki begombolja rajtad – ráadásul a „nem baj, majd leveszem az egész ruhát, és úgy megyek mosdóba” című megoldást is elfelejtheted, hacsak nem akarod az egész lakodalmat a női WC-ben tölteni.

3. Ha azt tanácsolják neked, hogy vigyél pótcipőt, akkor vigyél pótcipőt! Ne hitegesd magad azzal, hogy nem fog fájni a lábad, hiszen kényelmes, alacsony sarkú bőrcipőt vettél, mert hiába járatod be otthon a lábbelit, az esküvő napján, amikor sok órán át viseled, ki fog derülni, hogy elöl kényelmetlen, és fájnak benne a lábujjaid.

4. Ha van még szabadnapod, mindenképpen vegyél ki legalább 2-3 napot az esküvő után – akkor is, ha nem mentek nászútra vagy később utaztok el! Így nem fordulhat elő veled, hogy az esküvő után két nappal ír neked az egyik legjobb barátod, megkérdezi, hogy hogy tetszett az ajándék, de te nem tudsz erre válaszolni, mert az ajándékok nagy részét még időd sem volt megnézni.

5. Ha kellően szentimentális vagy, és szeretnél az esküvődről valamilyen tartalmas és maradandó emléket elrakni, akkor írass üzeneteket a vendégekkel, kérd meg őket, hogy rakják be egy dobozba, majd pár nap múlva szedd ki a cetliket, és mosolyogj a nagyon személyes, vagy épp kevésbé személyes, de kedves és jószándékú jókívánságokon. (Ugyanezt úgy is szokták csinálni, hogy egy évvel az esküvő után olvassák el az üzeneteket, én viszont teljesen biztos voltam benne, hogy nem bírom ki egy évig, úgyhogy nem is próbálkoztam ilyesmivel.)

6. Ha a külön napon tartott fotózás után azt látod a fotós telefonján, hogy hatalmas dugó van a 10-es úton, így valószínűleg rengeteg időbe telne hazajutnotok Piliscsabára, kérd meg a fényképészt, hogy rakjon ki Aquincumon az autóból, majd szálljatok fel a vonatra menyasszonyi ruhában és öltönyben, mert így sokkal korábban hazaértek. A hétfő este munkából hazafelé tartó döbbent utasok reakcióját hasonlítsd össze azoknak a vidám ázsiai turistáknak az arcával, akiket a fotózás helyszínén, a budai Várban láttál. Garantáltan lesz egy-két jó sztorid! Ha a vőlegényed le akar fotózni, és azt állítja, hogy ezt a vonaton utazós pillanatot – bámilyen ciki is – meg kell örökíteni emlékként, ne tiltakozz! Gondolj arra, hogy jó lesz illusztrációként, amikor majd meséltek a gyerekeknek!

7. Ne dőlj be a reklámoknak! Ezt a hibát ugyan nem követtem el, de sajnos egy esküvői ruhaszalon hirdetésére rákattintottam a Facebookon, és innentől kezdve tömegével kaptam az ajánlatokat olyan tárgyakról, amelyek „nélkülözhetetlenek” az esküvőhöz, mint virágfal, drága ékszerek, csokiszökőkút és még ki tudja, mi minden más. Folyamatosan azt sulykolták a reklámok, hogy a nagy napon mindennek tökéletesnek kell lennie. Én viszont egyáltalán nem vágytam arra, hogy egyetlen napon minden tökéletes legyen, mert sokkal idealistább vagyok ennél: sok-sok tökéletes napot akarok, így hát összességében jóval többet foglalkoztam a házassággal, mint az esküvővel. Ehhez persze kell egy filozofálós, pszichologizálós vőlegény, akivel ezt lehet csinálni. Tényleg, a legfontosabbat majdnem elfelejtettem: találj egy vőlegényt, akinek szeretnéd a szemébe nézve elmondani, hogy „holtomig vagy holtodig”! Ha így teszel, akkor nem fogsz idegeskedni a kisebb és nagyobb bakik miatt, mert tudni fogod, hogy nem ez a lényeg.

Szülői értekezlet. A sok anyuka közt az egyetlen apuka Sándor. Hamar népszerűvé válik, külön köszöntjük: de jó, hogy itt van! Kirándulni megyünk, a gyerekek mellé elkelne egy férfi kísérő. Apuka szerényen mosolyog, lesüti a szemét. Hirtelen jött népszerűsége megpirosítja arcát. Igen, ő nagyon szereti a gyerekeket. Szívesen jön, majd ott menetel mellettük, mindenki felnéz rá, de a legjobban a kisfia. Az anyukák megtapsolják, dicsérgetik.

Alig várja a kirándulás napját.

Gyülekezőkor az apróságok hátizsákjukat átugrálva szaladgálnak, ejtőernyőt, nyakcsiklandozót, legyezőt gyártanak falevelekből. Sándor fejében ott hátul, még elfojthatóan megjelenik egy kósza gondolat: jobb lett volna, ha a felesége megy el a szülői értekezletre. A vonatra felszállva megint felbukkan ez az érzés. A szilaj csapat zúzós hangerővel özönli el a vonatkocsit. A már ott ülő utasok némán szemlélik a honfoglalókat.

Sikeresen lecsendesítjük az apróságokat. Mindenki nyugodtan ül egy kerek percig.

Ekkor elhangzik a kérdés: EHETÜNK?

Mármint finomságot. 

Sándor, aki legénykorában ült utoljára vonaton, s akkor sem egy seregnyi gyerekkel, átmenetileg néma szemlélővé válik. Lefagy. Pedig a java csak ezek után jön.

Jobb, ha tartalékoljuk a finomságokat későbbre – gondoljuk a kolléganőmmel, ezért figyelemelterelési akciót indítunk.

„ÉNEKELJÜNK!” – kiáltjuk Orsi nénivel boldogan, erősen felszólító módban. 

„Fenn a falon, fenn a falon van egy kicsi bolha...”

Ez az a pillanat, mikor Sándor homlokán megjelennek az első izzadtságcseppek. Lopva körülnéz, ki lát minket. Az utasok lemondanak végtelen repertoárunk élvezetéről, átülnek a másik kocsiba. Kár. Életükből kimarad a „Minden ember ember...” ,  „A mi macskánk...”, no meg a „Szegény csigabiga...” és más hasonló, ezer szakaszos dal.

Egyetlen nagymama tart ki, ő velünk tapsol.

Az első kihívás teljesítve: A finomságok egyelőre érintetlenek! 

A dalok fogytával feltámad az érdeklődés a vonat legkisebb helyisége iránt. „Görbén nyílik az ajtaja! – újságolja egyikük. – Van benne egy szivattyú, akkorát szól, hogy na!” Ez minden második gyerekből kiváltja a vágyat, hogy megtekintse a szörnyűséges szivattyút, és borzongva beszámolhasson róla. Kis csapatokban megyünk oda, és úgy néz ki, Vácig Orsi nénivel megalapítjuk és el is végezzük az OKJ-s vécés néni képzést. Kitüntetéssel. V.n. a titkos jelszavunk. A borzongás elmarad, a szivattyú nem is vészes. Kérésemre Sándor szemmel tartja az ifjúság várakozó részét.

Amíg mi a vécénél időzünk, a fiúk fondorlatos módon elhitetik Sándorral, hogy a vonat a legalkalmasabb helyszíne a rágcsálásnak. Keksz, csoki és egyéb nyalánkságok kerülnek elő és tűnnek el a pocakokban. 

Először meginog a bizalmam Sándorban. Aztán nyugtatgatom magam: én is voltam pályakezdő.

Megadjuk magunkat Orsi nénivel. Gyors kézfertőtlenítés után a vonaton tízóraizunk.

Vácra érve (keresd meg a hátizsákod, dobd ki a szemetet, óvatosan szállj le, állj be kettesével, ne engedj ismeretleneket a sorba) felmerül az igény: MOSDÓ!

Sándor nem érti, hogyan férhet ennyi folyadék az ilyen kicsi testekbe. Gondolataiból kizökkentjük:

„Kérjük, menjen a kisfiúkkal a mosdóba, és vigyázzon rájuk!”

„Én? – kérdi félénken Sándor, akinek agyában most fordult meg harmadszor a gondolat, hogy az anyukák valójában csapdába csalták a szülőin.

Végül megadja magát. Elvonul a fiúkkal, mi a lányokkal.

Indulás a Duna-partra!

Az ártéri tanösvény nagyon jó! A kanyargós fahidak, utak, szitakötők, a békakoncert mindenkit érdekel. Csak egy gyereknek kell zoknit cserélni.

Sándor szemöldöke lassacskán a homloka közepén marad, szeme teljesen kerekké válik. Sorsába beletörődve ballag a csivitelő csapat mögött. Ügyesen terel.

Kép: burst.shopify.com

Ebéd. A világ egyik titka, hogy több kiló édesség (sutyiban történő) elfogyasztása után miként tud elpusztítani három szendvicset ebédre egy zsenge ifjú. És egy üveg szörpöt, teát, vizet, amit anyu bepakolt neki. A gyerekek barátságosan kínálgatják egymásnak a nasit. Sándor nem éhes, saját kisfiát nézi, aki az otthon utálatosnak tartott háztartási kekszet tömi magába. Kié lehet az a keksz? „Tömegpszichózis” – gondolja. A kezébe nyomott szatyorral velünk együtt körbejár, hogy összegyűjtsük a szemetet, kenyérhéjat, üdítős dobozokat, kekszes zacskókat. Titokban az órájára sandít, ajaj, még órák vannak a hazaérkezésig. A szemetes konténerhez lelkes fiúk kísérik, egyikük megpróbálja Sándort rávenni, tegye őt be a szemetesbe, mert belülről is megnézné. Sándor nyögve mond nemet.

Egy újabb kör, ahol megszerzett képesítésünket – v.n. – alkalmazhatjuk, és Sándort is elnyeli csapatával a Duna-parton álló mosdó ajtaja.

A vonat indulásáig pont annyi időnk van, hogy megegyünk egy fagyit. Az ifjúság nem tudja, hogy a fagyizás helyszínének a kiválasztását hosszas kutatás előzi meg. Igen, van mosdó.

A fagylaltos lány ledöbben a cseppet sem fáradt, hanem igen élénk társaság láttán. A gyerekek hosszú sorban vonulnak a kívánatos fagylaltkülönlegességeket kínáló pult előtt. Mindenki választhat egy gombócot.

Sándor nem kér, úgy érzi, a fagylalt most az a dolog, amire a legkevésbé vágyik. Gálánsan fizet nekünk egy kávét, majd kihasználva az átmenetileg elhalkult csipogást, kéréssel fordul hozzánk.

Eltávozási engedélyt kér.

Tudja, hogy a fagyizás után hová vezet az útja. Elméje térképén élete végéig mint sok kis piros X világít majd Vác összes használható illemhelyének pontos helye. Most csak öt percet kér, nem menne messze, csak ide, a hirdetőoszlop mögé. Elengedjük.

Hátát nekivetve az oszlopnak elrejtőzik a kíváncsi kiskorúak tekintete elől. Remegő kézzel cigarettára gyújt. A füstöt az út felé fújja, a kis szürke pamacs elvegyül a kipufogók gomolyagával. Lassan megnyugszik, és felvértezi magát az utolsó akciókra. Már csak egy látogatás ott, vonatozás, és saját kisfiát kézen fogva mehet haza. Otthon kinyit egy üveg hideg sört, elnyújtózik a foteljában, és nem gondol semmire. 

A fagyizás után egy könnyed mosdózás (rutinból), romok eltakarítása, köszönés, és jöhet a vonat.

A vonaton kiderül, hogy nincs az a hátizsák, amelyikben ne rejtőzne még egy kis ropi, morzsányi keksz, bontatlan cukorka. Megy a cserebere, lábak lógáznak, rágcsálás, iszogatás. A gyereksereg tíz percnyi pihenő után erőre kap. Megelőzendő a gyanús akciókat vidáman énekeljük a „Tíz szem dió..” című, tetszés szerint végteleníthető dalt. Az izgalom fokozódik, a célállomás előtt még kieresztik a gőzt, a kiürült palackok ütőhangszerekké válnak. Mögöttünk megszólal egy cérnavékony hangocska: „Játsszunk jégkorszakost, én vagyok a mamut!”

Meg kellene dicsérnem Sándort, egész jól belerázódott. Egy csapat fiú csak vele hajlandó elmenni az ismert helyre. Sándor érzelmeit leplezve vonul velük. Visszajön, leül közénk, egymásra nézünk, bólogatunk.

Pakolás, szemétszedés, sorakozás és leszállás. Színtiszta rutin, most csak a mosdó marad ki. Azt majd otthon. Mindenkiért jöttek, nagy az öröm. „Nagyon jóóóó volt!!!” – kiált valaki, a kórus helyesel. Ez klassz. Nagyot sóhajtok. Tényleg jó kirándulás volt!

Megköszönjük Sándornak a segítséget, ő hosszasan szorongatja kezünket. „Hát, nem irigylem a tanító néniket.” Köszönjük, Sándor!

Mindig van időm a távolsági busz indulásáig. Egyszer egy vezérhangya indult el bennem: meglepem Ferit egy szendviccsel.  Elfogadta, mosolygott, kicsit beszélgettünk. Nem, nem az élet nehézségeiről. Macskákról mesélt meg a sörösdobozokról, amiket gyűjt. Én meg arról, mi mindent lehet készíteni a sörösdoboz nyitófüléből. 

Sokadik alkalommal viszem a zsömlét Ferinek, amikor észreveszem, hogy most különösen nagy örömmel vár rám. Nem, nem a szendvics miatt. Meglepetést tartogat  nekem. Meg is lepődöm, mert nem várok el semmi ilyesmit. Feri azonban úgy érzi, adósom, és az adósságot törleszteni kell.

Egy kekszes dobozt kapok, amiben valami zörög. Mi lehet a meglepetés? Izgatottan nyitom ki a dobozkát.

Tele van nyitófülekkel. Feri dobozgyűjtés közben csak az én kedvemért szedegette le a kis fémdarabkákat. Meghatódva köszönöm meg. Igazán nincs mit, mondja.

Otthon kifőzöm a kis füleket, s pár nap múlva már használjuk is technika órán. Egy mintadarabot készítek Ferinek is. Sajnos nem adhatom át neki, mert nincs a megszokott helyén.  Kicsit hiányzik. Ha újra felbukkan, ismét írok róla.

Mayer Éva képzőművész gyakran választ társadalmi és szociális témákat munkáihoz. Most férjével, Majoros Áron Zsolt szobrásszal a művészet nyelvén hívja fel a figyelmet az endometriózissal élők problémáira és a reményeire, így szeretnének hidat képezni a gyermekes és gyermektelen párok között.  

– A művészetben nincs tabu? Ezt azért kérdezem, mert kiállításotok, a „Bölcsők” az endometriózisról, illetve a meddőségről szólt. Az installációt Felvidéken, Komáromban, a Limes Galériában állítottátok ki először, egy egykori templom deszakralizált terében. Ahogy beléptünk, Bandor Éva Jászai Mari-díjas színésznő hangján szóltak az érintettek, mindenfelé bölcsők, pontosabban kilenc bölcső, alulról megvilágítva, némelyikben megjelent a gipszből formált baba, némelyikben pedig nem. Nagyon erős szimbólum. Erről pedig nemhogy a művészetben, de a hétköznapi életben sem nagyon beszélnek.

– Számos olyan alkotással találkozhatunk, amelyek az anyaság, a gyermekvárás témáját dolgozzák fel, hiszen annyira elementáris élmény az ember életében, hogy sokan foglalkoztak vele a művészeten belül. Az endometriózissal, a meddőség érintőlegességének összekapcsolásával viszont még nem találkoztam a képzőművészetben, elég speciális terület, tabunak számít minden téren. A kiállítás sokakat megmozgatott, valószínűleg azért, mert nagyon életszerű, húsbavágó, egyszerre ad reményt, de a nyers valóságot is közli.

A statisztika szerint ugyanis minden negyedik-ötödik pár a gyermektelenséggel és ezzel együtt a meddőséggel küzd. Sokan nem tudják, hogy körülbelül a csoport felénél a probléma hátterében endometriózis áll, és előfordul, hogy soha nem is derül ki.

Fontos volt számomra, hogy szimbolikusan és gyakorlatilag is a férjemmel dolgozzak együtt társszerzőként. Munkánkkal szeretnénk felhívni a figyelmet az endometriózisban szenvedő nőkre és a betegségükkel járó problémáikra. Nekik nemcsak a fájdalom keseríti meg az életüket, hanem a krónikus betegség gyakran meg is fosztja őket az anyaság élményétől. Ez a betegség ugyanis sokszor meddőséghez vezethet, statisztikailag 50 százalékban, amely rémisztően magas szám.

A „Bölcsők” című kiállítás egy részlete – Kép: Majoros Áron Zsolt

– Miért tabu az endometriózis?

– Nem az tabu, hanem a meddőség. Sokszor megbélyegzik azokat, akiknek nincs gyereke, bele sem gondolnak, hogy mi lehet a háttérben. Rengeteg a tapintatlan kérdés, ami fájó, és beleég az ember tudatába.

–A „Bölcsők” a doktori mestermunkád volt, amelyet férjeddel, Majoros Áron Zsolt szobrászművésszel közösen alkottatok meg. Miért pont ezt a témát választottátok?

– Magyarországon a betegtájékoztatás kielégítő, a szakmai cikkek és az ehhez kapcsolódó csoportok száma folyamatosan bővül. A szlovák helyzetről mindez nem mondható el, szinte alig foglalkoznak a témával, nem lelhető fel megfelelő számú szlovák szakirodalom, és nincs ehhez kapcsolódó közösségi fórum sem. Ezért is Szlovákiában mutatjuk be elsőként a kiállítást. A téma kutatásánál a magyarországi működtetésű, ,,Endometriózis Támogató Csoport” körében, a Facebookon tartottam felmérést, az érintettek válaszai hozzájárultak a munka tartalmához. Anonim kérdőív segítségével állítottam össze kérdéseimet, amely folyamatosan bővül.

Valós adatok, élettörténetek és tapasztalatok elevenedtek meg Bandor Éva színművész hangja által.

– A magánéletetek egy fontos részletét mutattátok meg. Nem volt bennetek félelem?

– Egy darabig gondolkoztunk, hogy jó ötlet-e ezt a nyilvánosság elé vinni, de úgy gondoltuk, hogy ha már ilyen régen benne vagyunk, akkor vállaljuk fel. Hiszen nemcsak a nőt érintő problémáról van szó, hanem ugyanúgy részese a párja is, akár az egész család is. Végül kiderült, hogy nagyon jól tettük.

Sokan megkerestek azzal, hogy segítenének, ajánlottak jó orvosokat, megoldásokat. Az emberekben ott lakozik a jó szándék. Volt olyan is, aki tőlem kért segítséget az endometriózissal és a kivizsgálásokkal kapcsolatban.

Fontos a támogató közeg, az, hogy közösségben meg tudjunk beszélni akár a tabutémákat is. Mindig a szépet mutatjuk, de közben rengetegen magányosak, már nincsenek vagy alig működnek megtartó közösségek, pedig a közös tapasztalat segítségével sokkal egyszerűbben meg lehetne oldani a problémákat. Az „Endometriózis Támogató Csoportban”, a Facebookon a betegséggel érintettek valóban azt érezhetik, hogy nincsenek egyedül a problémáikkal. Valódi történeteket, tanácsokat olvashatunk egymástól. Ennek a betegségnek sajnos sok arca van, és még mindig nagyrészt gyógyíthatatlan és kiújuló sajnos.

A „Bölcsők” című kiállítás egy részlete – Kép: Majoros Áron Zsolt

–Hogyan lehetne ilyen közösségeket létrehozni a valóságban is?

– Az én eszközeim a kiállításaim, illetve beszélgető esteket is szerveztem már a kiállítások mellé, ahova eljöttek szakemberek, lelkész vagy pszichológus.

Az Endometriózis Facebook-csoport például többször hirdet meg olyan találkozókat, országos fórumokat, ahova elhívnak specialistákat, orvosokat, pszichológusokat, természetgyógyászokat, segítő szakembereket, és az érintettek kérdezhetnek tőlük, de egymással is megoszthatják személyes tapasztalataikat.

– Az installáció része az is, hogy a csoport tagjainak legerősebb mondatait táblán olvashatjuk. Nem ismerted őket személyesen, mégis hihetetlenül megnyíltak, a legbensőbb érzéseiket osztották meg veled. Ez vajon minek köszönhető?

– A visszajelzések szerint sokaknak jól esett, hogy ki tudták írni magukból a történteket. Ahogy mondták, a kérdőívem nem statisztikai kimenetelű, sokkal inkább pszichológiai alapú, a személyes történetekre fókuszáló kérdéssorral. Például kíváncsi voltam, melyek voltak azok a legsötétebb érzések, amelyeket a meddősséggel kapcsolatban éreztek magukkal vagy másokkal szemben.

Éreztek-e bűntudatot amiatt, mert rosszul tettek valamit az életben, vagy nem volt megfelelő az életvitelük; mi vagy ki adott erőt ahhoz, hogy a trauma után újra értelmét érezzék az életüknek? Mi segített a megbékélésben, újraértelmezték-e az életüket, változott-e a hitük?

A hölgyek pedig készséggel és nagyon őszintén válaszoltak: „Kétségbeesés, reménytelenség, fájdalom, mérhetetlen csalódottság, tehetetlenség, magány, elszigeteltség, szomorúság, düh, elkeseredettség, szorongás, pánik” – mesélt például az egyik érintett arról, hogy mit érzett, amikor megtudta, hogy soha vagy csak nagyon nehezen lehet gyermeke.

Egy másik hölgy például a következőket írta: „Nem láttam a jövőt, nem tudtam gyerek nélkül elképzelni. Akkor mondtam a férjemnek, hogy keressen mást, aki tud neki gyereket szülni. Ő mellettem maradt, és ma boldog szülők vagyunk”.

Van, aki arról számolt be, hogy ez sem törte meg a hitét: „Mindig is hívő voltam. Igazán egy gyász feldolgozása erősítette meg a hitemet. Azóta is töretlen, van mibe kapaszkodni.”

– Volt valamilyen konklúziója a válaszoknak?

– Szerintem az, hogy nem szabad feladni. A remény, a türelem. A kérdéssor végén arra voltam kíváncsi, vajon emelkedettebb, esetleg spirituálisabb irányt vett-e az életük ezután. Értelmezték-e a traumát tágabb perspektívából? Mit csinálnak azóta másképpen? Szinte mindenkitől azt a visszajelzést kaptam, hogy igen, lelkileg megerősödtek, szorosabb lett a kapcsolatuk a családjukkal, letisztultak a barátságaik. Ilyen nehézségek után csak az marad meg, ami igazi. Ezek a nők például nagyon tisztelik a férjüket, hogy velük maradtak, érdekes módon csak egy-két esetben lett válás a vége.

Türelmesebbekké váltak, többen stresszmentesebb munkahelyre váltottak, elkezdtek lelki síkon is foglalkozni magukkal, ma már sokkal tudatosabb és egészségesebb életmódot folytatnak.

A „Bölcsők” című kiállítás egy részlete – Kép: Majoros Áron Zsolt​​​​​​​

– Úgy érzem a szavaidból, hogy ha nem is tudatosan, de a „Bölcsők” című alkotás egyfajta küldetést is jelent számotokra.

– Az volt a célunk, hogy felhívjuk a figyelmet erre a problémára. Szerettünk volna hidat képezni a gyermekesek és a meddő párok között, szerettük volna elérni, hogy azok, akiknek van gyermekük, empátiával forduljanak azok felé, akiknek nagyon nehezen vagy talán sosem lehet.

– A művészet közelebb tudja hozni a társadalmi problémákat az emberekhez?

– Akik fogékonyak erre, azokhoz igen. Az a tapasztalatom, ha te magad megnyílsz, és a legbelsődből szólsz, akkor a „közönség” is bátrabb lesz, utána ők is könnyebben osztják meg élményeiket. A kiállításokhoz kapcsolódó beszélgetések is mindig az élet mellett szólnak, annak ellenére, hogy nehéz témák kerülnek előtérbe.

Nem csak élődíszek

A korallzátonyok pusztulásával nem csupán természeti értékekkel leszünk szegényebbek – elvesztésük a part menti emberek számára komoly veszélyekkel is jár. A korallzátonyok ugyanis víz alatti hullámtörő gátként is működnek, megtörik a part felé irányuló hullámokat, amelyek így erejüket vesztik. Nélkülük nagyobbak lennének a parti áradások, számos helyen emiatt máris növekedtek a károk. A jelenlegi 4 milliárd dolláros kár a duplájára nőne a világon, amennyiben a zátonyok felső egy métere elpusztulna. Ez leginkább a Fülöp-szigeteket, Malajziát, Mexikót és Kubát érintheti.

A kutatók szerint az iparosodás előtti szinthez képest 2 Celsius‑fok földi átlaghőmérséklet-emelkedés a virágállatok tömeges elhalását fogja okozni. Ebből 1 Celsius‑fok napjainkra már bekövetkezett.

A korallok egyes esetekben sérüléseikből regenerálódhatnak, a hőmérséklet-emelkedés mellett azonban a vízbe jutó ártalmas vegyi anyagok, a robbanószeres halászat, a bányászat és a part menti beruházások káros kihatásai is fenyegetik őket.

Szalmából üzemanyag

Az Észak-Spanyolországban folyó legújabb kísérletek szerint szalma is lehet bioüzemanyagok alapanyaga. A szalmaszálakat apróra őrlik, és öt percig 175 Celsius‑fokon hevítik.

Ezután némi savat adnak hozzá. Az így kapott elegyet enzimek egyedi molekulákra, monomerekre bontják. Ez kiváló táplálék egyes baktériumoknak, amelyek butanollá alakítják a keveréket.

A butanol az eddigi bioüzemanyagokhoz képest jóval nehezebb, így kevésbé illékony. A laboratóriumi eredmények szerint a gázolajjal 40, a benzinnel 16 százalékban lehet keverni. Az eljáráshoz különleges, bizonyos vegyszereknek ellenálló baktériumokat kellett kifejleszteni, ezt Nagy-Britanniában molekuláris biológusok és biomechanikai mérnökök végeztek el. A következő lépés a költségek versenyképes szintre csökkentése. A remények szerint már 5–10 éven belül ébred piaci kereslet az új bioüzemanyagra.

Újra fa

A fának mint megújuló energiaforrásnak ismét egyre növekszik a jelentősége, és ha az olajforrások kimerülnek, ez még inkább fokozódik. Nem teljesen szennyezésmentes, mint a víz, szél- és napenergia, hiszen elégetésekor szennyezi a környezetet, de valamelyest kíméletesebb módon, mint a szén‑dioxid mellett sok egyéb szennyező anyagot is kibocsátó kőolaj, földgáz vagy szén.

Európában a megújuló energiaforrások között 45 százalékos részesedésével a fa az első. A mai korszerű technológiák a fa eddigi hulladékának, például a fűrészpornak, továbbá a korábban kidobott vékonyabb gallyaknak és nyesedékeknek a hasznosítását is lehetővé teszik, utóbbiakat felaprított formában vagy pelletté alakítva. A pellet a hő- és villamosenergia-termelésben is szerephez jut, köszönhetően magas fűtőértékének.

A fa reneszánszában persze nem kis szerepük van az elrugaszkodott olajáraknak. A többi megújuló energiaforráshoz képest előnye, hogy tárolható, és felhasználásához nem kell fennállnia meghatározott meteorológiai feltételeknek.

Előtérbe kerülő felhasználása ugyanakkor veszéllyel is járhat, ha az mértéktelen erdőirtáshoz vagy a meglévő erdők túlzott kizsákmányolásához vezet.

Kép: Profimedia - Red Dot

Vulkánkárok Hawaiin

A Hawaii-szigeten most is működő Kilauea vulkán nemcsak lakóházak százait pusztította el, hanem súlyos károkat okozott a környék élővilágában is. A nagy sziget Puna nevű kerületének nagy részét – őshonos fák sokaságát elpusztítva – most 6–9 méter vastag lávaréteg fedi.

Az erdő csak mintegy 100 év múlva tud a lávával borított területen újra kinőni, és további 150 év alatt érheti el a katasztrófa előtti állapotát.

Bármilyen tragikusnak is tűnik, ez már többször is lejátszódott Hawaiin, maga Puna is vulkáni tevékenységből született. Tulajdonképpen ez „normális” természeti jelenség, amelynek nyomán átalakul, újjászületik a táj. Ez azonban az esemény idején igen elszomorító. Június elején például egy 400 éves édesvízű tó teljes vízkészletét elpárologtatta a belé ömlő forró láva, a szomszédos Kapoho-öböl vizét pedig szabályosan felforralta, elpusztítva annak élőlényeit. Szakemberek szerint azonban nem történt visszafordíthatatlan baj: a vulkanikus részecskék elbomlása, a víz normális hőmérsékletének és összetételének helyreállása után a virágállatok újra megtelepednek majd, és az élet újrakezdődhet.

Hidrogénkohó

Az acélgyártáshoz felhasznált koksz elégetésével rengeteg szén‑dioxid kerül a levegőbe. Az acélgyártó nagyhatalom, Svédország állami tulajdonban lévő vállalata, a Vattenfall ezért kísérleti gyárat épít, amely koksz helyett hidrogén tüzelőanyaggal működik. A HYBRIT nevű vállalkozással, amelyet két másik cég bevonásával alapítottak, azt szeretnék elérni, hogy ez az új technológia 2035-re bevezethető legyen.

A környezetkímélő tüzelőanyag Svédország szén‑dioxid-kibocsátását mintegy 10 százalékkal csökkentené, így nagyobb esélye lenne az országnak, hogy a párizsi klímacsúcson tett vállalását teljesítse.

A kísérleti üzem költsége 1,4 milliárd svéd korona, vagyis 136 millió euró lesz.

Üzemanyag levegőből kivont szén‑dioxidból

A levegőben – csekély aránya ellenére – nagy mennyiségű szén‑dioxid van, a növények is ebből építik fel sejtjeiket, ebből növekednek. A szén‑dioxidból üzemanyag, például metán is előállítható. A Nobel-díjas Oláh György professzor ezt már évekkel ezelőtt felvetette, remélve, hogy elgondolását szülőhazájában, vagyis Magyarországon megvalósítják.

A kanadai Carbon Engineering cég már a gyakorlati megvalósításnál tart, mégpedig immár piacképes költséggel. A levegőből kivont szén‑dioxidot egy vizes technológiájú szűrőn keresztülvezetik, majd melegítésnek és többfajta kémiai eljárásnak vetik alá, míg végül üzemanyag gyártására lesz alkalmas. Így a levegőbe került üvegházhatású gáz, a szén‑dioxid mennyisége úgy csökkenthető, hogy közben üzemanyagot is nyerünk.

A cég mérnökei szerint eljárásukkal kerozint, dízel- és gázolajat egyaránt elő lehet állítani.

Zöld Portugália

Portugália megújuló energiaforrásokból már több energiát termel egyes hónapokban, mint amennyire szüksége van.

Idén márciusban ez 4820 gigawattóra volt, szemben a 4697 gigawattóra fogyasztással. Először 2016 májusában fordult elő hasonló eset. Ebből következően Portugália akár folyamatos áramexportőrré válhat. Ehhez a kellő mennyiségű, kiaknázható víz-, nap- és szélenergia rendelkezésre áll. Újabban előretör a napenergia felhasználása. Márciusban Portugália 1,8 millió tonna szén‑dioxid-kibocsátást takarított meg, a pénzbeli megtakarítás pedig több mint 20 millió euró volt.

Kátyúzás nyomtatóval

A számítógépes technika átterjed az íróasztalról a gyakorlati munkavégzés területére is, hamarosan a kátyúk eltüntetéséhez is fel lehet majd használni. Ezt egy speciális 3D-s nyomtató alkalmazásával érik el, amely aszfalttal tölti ki a mélyedést.

Hogy még fantasztikusabb legyen az eljárás, a nyomtatók „hordozója” egy automatikusan a helyszínre repülő drón lesz, amely egy másik, kifejezetten az úttestet pásztázó drón jelzésére érkezik, és az adott helyen leereszkedve rövid idő alatt eltünteti a kátyút.

A drónok éjjel fognak repülni, hogy a közlekedést minél kisebb mértékben zavarják. A rendszert a brit University College London szakemberei dolgozzák ki.

Kép: Profimedia - Red Dot

Gigagyár Kínában

A Tesla elektromos autókat gyártó óriásgyárat épít Kínában, ahol nemcsak a járműveket gyártják le, hanem a hozzájuk szükséges akkumulátorokat is.

A Tesla Európában is keres helyet egy hasonló óriásüzemhez. Összesen 10–12 ilyen gigagyárat szándékoznak építeni világszerte. A cél, hogy az elektromos autók megfizethető árúak legyenek, ehhez azon-ban a cég szerint minden kontinensen kell lennie legalább egy óriásüzemüknek.

Tényleg egy középkorú, nem éppen kisportolt hölgyet látok férfikosztümben és nyakkendőben, amint kinyitja a fekete autó hátsó ülése melletti ajtót a maximum vele egykorú cseh miniszterelnöknek. (EchoTv Híradó, 07:45-nél.)

Aznap elújságoltam a jelenetet családom és ismerőseim körében, nem mindenki osztozott megdöbbenésemben.

„Miért ne lehetne egy nő ugyanolyan pozícióban, mint egy férfi?”

Már hogyne lehetne! De maga a jelenet azért okoz számomra fejtörést…

Ha biztonsági okokból kell kinyitni az ajtót, nem tűnik meggyőzőnek, hogy ez a testőrnő óvja meg majd a mesterlövészektől és egyéb támadóktól a cseh politikust. Még fedezéknek sem megfelelő, hisz jóval kisebb felületet takar ki az esetleges célszemélyből (legalábbis vertikálisan), mint amennyi megnyugtató lenne.

Ha udvariassági megfontolásból nyitja ki az ajtót az előkelő társadalmi pozíciót betöltő személynek, egy tradicionális normának tesz eleget, amely csupán abban különbözik a nem vagy kor szerinti sorrendtől, hogy azok a diplomáciában is megelőzik a rang szerinti sorrendet. (Vagy rosszul tudom?)

Mondjuk, nyilván nincs könnyű dolga annak, aki előtt jelentkezik a nyilván magasan képzett hölgy a felelősségteljes ajtónyitó posztra.

Mert most akkor hol is húzódik a határ az egyenjogúság és a tradíció, az esélyegyenlőség és a testi alkalmasság között?

És semmiképp se hagyjuk figyelmen kívül, hogy a vendéglátó ez esetben Angela Merkel – akire külső megjelenésében feltűnően hasonlít az említett kormányőrnő  –, és akinek miniszterelnökünk által nyilvánosan megcsókolt kacsója nemrég kiváló casus bellinek bizonyult egy újabb feminista rohamhoz. Ugyanakkor az mindenképpen örvendetes, hogy az ominózus bizalmi ajtónyitó munkakör betöltését nem a sokat kárhoztatott szetereotípiák határozták meg, miszerint az ilyen kiemelt eseményeken csupán a fiatal, dekoratív, ápolt, stewardes-típusú nőknek van helye.

Az aznap reggeli híradó jelenetének hatására próbáltam magam is önvizsgálatot tartani emancipáció és etikett ügyben. Való igaz, hogy idősebb vagy különösen udvarias uraktól búcsúzkodva hihetetlenül gyorsan szoktam magamra varázsolni a kabátomat, mert nincs annál bénább szitu, mint amikor egy előzékeny férfi tartja a kabátodat, s te képtelen vagy megsaccolni a magasságot, ahová a karjaidat kellene nőiesen behelyezned. Lássuk be, ez a koreográfia ma már nincs eléggé begyakorolva ahhoz, hogy kevésbé összeszokott párosnál is elegánsan működjön. És az is ritkaság, hogy valaki ne feltételezzen vicces fogadást vagy hátsó szándékot, ha - jó fizikai állapotban lévő nőként - egy idegen  férfiember kezét nyújtja neki a buszon, hogy lesegítse vagy átadja a helyét a villamoson (bár ki ne vágyna rá néha titkon?).

Ugyanakkor meglep, ha egy fiatalember úgy megy ki előttem az ajtón, hogy meg kell állnom, ha el akarom kerülni a fizikai összecsapást, bevallom, jobban szeretem, ha a pénztárosfiú nem tegez le elsőre és ha az étteremben a társaságban először az idősebb hölgyeket kérdezi meg a pincér, hogy választottak-e már. Tetszik, ha a férjem kinyitja előttem a kocsiajtót, bár egyedül is megtalálom a kilincset, ugyanakkor nem várom el, hogy vigye a retikülömet, még ha rendszerint jól tele is pakolom.

Furcsának és következetlennek tűnhet a határvonal a régimódinak és életszerűtlennek tartott dolgok és a kimondatlanul is elvárt viselkedés között…meg sem próbálom megmagyarázni.

Talán az etikettnek megfelelő, nőkkel szembeni udvariasság lassan sármmá, különös tulajdonsággá válik majd, amely nem elvárható, csak szerethető dolog? És mi nők eldönthetjük, hogy milyen férfit szeretnénk magunk mellett tudni: olyat, aki kiveszi a kezünkből a bőröndöt vagy olyat, aki a cipekedésben is egyenrangúnak tart minket.

Hm…azért ez az ajtónyitós jelenet…

– Na de… – pihegett Árpi anyukája, egy sovány nő – miért csinálják ezt a hülyeséget?

– Mert idióták, azért – felelt neki a saját férje, egy hatalmas idegsebész. – Mi dolgozunk, eltartjuk, tanulni nem tanul semmit, kapja a zsebpénzt, és mire költi ez a kis vakarék?!

– Mosókapszulára – válaszolta a híres színházigazgató. Ezután komolyra fordította a szót. Elmesélte, hogy őnáluk épp mostanában játszanak egy ilyen témájú ifjúsági darabot, drog-túladagolásban meghal benne egy gyerek, gyönyörű előadás, nyert is közönségdíjat a kaposvári fesztiválon.

            Tanácstalan csönd ülte meg a termet.

– Elnézést, de én ezt nem hiszem el! – tiltakozott egy melírozott hajú anyuka. – Erről biztosan tudnék, nekem elmondta volna a Niki! Nagyon bizalmas a viszonyunk. Ő különben se jár házibulikba, szombatonként filmklubba megy, és utána a Bogiéknál alszik.

            Bogi anyukája, aki az angol szakon tanszékvezető, csodálkozva pillantott rá a szemüvege mögül.

– Nálunk nem aludt még soha. Különben se lenne értelme, a Bogi minden szombaton a Zsolti kisöccsére vigyáz!

– Elnézést, hogy közbeszólok – szólt közbe Zsolti apukája, egy hórihorgas közgazdász –, tudom, hogy nem fogtok örülni a hírnek, de a Zsoltinak nincs kisöccse. De már dolgozunk rajta! – tette hozzá, hogy oldja a hangulatot. Ezen egyedül ő kuncogott. Aztán eszébe jutott még valami. – Egyébként a Zsolti sincs otthon szombatonként! A Palkóéknál van Leányfalun, különangolon.

– Mi nem élünk Leányfalun! – háborgott Palkó apukája. – A Hollán Ernő utcában lakunk húsz éve. Majd hülyék lennénk kiköltözni!

            Csak ültek ott az osztályteremben, az iskolai padokba szorítva ezek a negyven-ötvenéves emberek: tekintélyes férfiak és sikeres nők, cégvezetők, informatikusok, közgazdászok, színházigazgatók, és egyszerűen nem értették, hogy most akkor mi van. Niki-anyuka sírt, Árpi-apuka fújtatott. És akkor megint megszólalt az öltönyös úr.

– Szerintem ne hagyjuk annyiban. Álljunk bosszút a vakarcsokon!

-–Vakarékok – javította ki az idegsebész.

– Ez jóóóó…! – csatlakozott lelkesen Tamara apukája, aki színházszagot szimatolt. – Tanítsuk meg őket kesztyűbe dudálni!

            Dóra néni azt mondta, ez szerinte nem a jó irány, hisz a harag mindig rossz tanácsadó, de a többiek azt mondták, ebben az esetben szerintük kivételesen jó. Vidáman társalogva mentek haza, és másnap elkezdték előkészíteni a tervet.

            Két héttel később, egy szombat este Niki gyanútlanul Trónok harcát nézett a laptopján, amikor Bogi hívta telefonon.

– Csá. Na mi van?

– Ja, nem, semmi. Csak annyi, hogy eltűnt az anyám. Ja, meg az apám.

– Hú, ez para. De hova tűntek?

– Nem tudom. A tieid megvannak?

– Ja, gondolom.

– De tuti?

– Ja, szerintem ja. De amúgy lehet, hogy nincsenek. Tök nem is volt ma még vacsora meg semmi…

– Oké, csak azért kérdezem, mert az előbb hívott a Tami meg a Zsolti, aztán a Palkó is, hogy nekik sincsenek meg, szóval. Kicsit azért ez gáz.

– Nemár. Szülőarmageddon, vagy mi van itt?

– Ja, lehet.

– Akkor? Tíz perc múlva Széll Kálmán?

            Éjjel kettőkor már az egész osztály ott toporgott a Széll Kálmán téri óra alatt. Kivételesen senki sem hiányzott – csak hát ugye, a szülők, de azok mindenkinél. Kiderült, hogy mindenhol más ürüggyel léptek le: volt, aki társastáncra ment, mások moziba, céges partira, és volt, aki egy szó nélkül tűnt el az otthonából.

            Nikinek hirtelen beugrott valami.

– Van egy ilyen sorozat, a „Leftovers”, az megvan nektek? – kérdezte. – Abban az van, hogy adott pillanatban eltűnik a földről az emberiség két százaléka. Lehet, hogy itt is ilyesmi van.

– De ott is csak szülők tűnnek el?

– Hát, nem, ott mindenféle emberek.

– Akkor az más. Az nem ez.

            Zsolti szólásra jelentkezett.

– Bocs, én csak annyit mondanék, hogy most dumáltam messengeren a Vincével, és a béseknek nem tűntek el a szülei. Csak nekünk.

– De ki a tökömnek kellhetnek pont a mi szüleink… ? – kérdezte őszinte döbbenettel Árpi.

            Mindenki némán telefonált, hívta a szüleit. Tizenhat éves létükre többen is elpityeredtek. Hangos békabrekegés törte meg a csöndet.

– Esemest kaptam… – közölte Bogi – …  a Palkó apjától!

– Mi van?? – Palkó rögtön kikapta a kezéből a telefont. – „Bogika, gyere anyukádért, mert nagyon szétcsapta magát. Vodkát ivott energiaitallal. Endre bácsi” És itt a cím is…

            Közben többen is esemest kaptak, mindenki valaki más szüleitől.

„Zsolti, apukád sajnos felöntött a garatra, és elkavarta a ruháját. Tudsz hozni neki váltást?”

„Árpikám, nincsenek jó híreim: anyukád elszívott valami növényt, aztán összejött a Palkó apjával, apukád nekiment, borult egypár bútor. Most már békésen alszanak mind a hárman, de nem ártana, ha idejönnél!”

„Nikolett, S.O.S. gyere, anyukád egy cselendzs miatt nem bírja abbahagyni a csuklást, szerintem be kéne vinni az ügyeletre.”

            Mindegyik üzenet alatt ugyanaz a lakáscím volt megadva. A fiatalok négyesével taxiba ültek, és azonnal kiszálltak a helyszínre.

            A lakásajtó nyitva állt. Odabent leírhatatlan szag fogadta őket: kiömlött alkohol bűzlött mindenfelé, és mindent valami ismeretlen eredetű, fehér füst borított, amitől semmit nem lehetett látni. A gyerekek a félhomályos előszobában toporogtak, senki nem mert beljebb menni.

            Ebben a pillanatban felkapcsolódott a szobában a lámpa. Több mint harminc ember zuhant elő különféle rejtekhelyekről: szekrényből, függöny mögül. Páran egymást támogatták, ölelkeztek. És mindenki gurgulázva nevetett.

– Melge… meglepetésbuli! – rikkantotta a színházigazgató kissé összeakadó nyelvvel.

            A szülők próbáltak diadalmasan koccintani, de keveseknek sikerült eltalálni a sajátjával egy másik poharat. A gyerekek nagy része sértetten álldogált a bejáratnál, de néhányan – főleg a lányok – segítőkészen a szüleikhez szaladtak.

– Anya, jól vagy? Mennyit ittatok? – faggatózott Niki aggodalmasan.

            A színházigazgató halált megvető bátorsággal felmászott a dohányzóasztal tetejére és szónoklatba kezdett.

– Kedves barátaink, vagyis ellenségeink, vagyis: drága gyermekek! Azért gyűltünk itt ma össze, hogy végre forduljon a kocka, és ezegyszer ti is megérezzétek, amit mi szoktunk, amikor ti a saját tepsi és lelki épségeteket veszélyeztetve… csináljátok a vadbaromságaitokat, miközben mi… Na de most ennek vége: végre-valahára a mi tepsi ékségünk is… – ezen a ponton a színházigazgató elvesztette a fonalat, de a magas közgazdász a segítségére sietett:

– Nem hagyjuk magunkaaaaat! – kurjantotta. – Menőőők vagyuuuuunk!

– És kúlok! – vihogta közbe Bogi anyukája.

– Igeeeeen, és kúúúúúlok! – helyeselt a közgazdász, és forradalmi gesztussal a vitrinbe vágta a szemüvegét. Nagy csörömpölés hallatszott.

– Apa! – szólt elhűlve Zsolti. – Ez a szemüveg negyvenezer forintba került!

– Na és? – vonogatta a vállát az apukája. – Az én pénzem, nem? – tette hozzá, majd üvöltve a szovjet Internacionálét kezdte énekelni. – Föl-föl, ti rabjai a földnek...!

A konyhából előbukkant az idegsebész is két lábosfedővel, és ütötte a dalhoz a taktust, az anyukák körtáncot jártak.

            A gyerekek egyik lábukról a másikra álltak kínjukban. Fogalmuk sem volt, mit kell ilyenkor csinálni.

Ekkor hányás hangja hallatszott a fürdő felől, majd kisvártatva Dóra néni támolygott elő, a szájából csorgott a habos nyál.

– Jaj, ne! – bődült fel kásásan az idegsebész. – Elharapta a mosókapszulát!

            Amíg a mentőt várták, hogy Dóra nénit gyomormosásra vigye, Palkó és Zsolti kiállt a gangra.

– Cigit?

– Nem kérek, kösz. Nem kívánom.

– Ja. Én se.

Minden ember a Privát Élet, Zárkózottság és Önmegvalósítás szabályait követve él a saját kis belső világában, legfontosabb jelszavaik pedig a „Ne kérdezz; lazíts!” és „A gyors szex a legjobb szex”.

A folytonos marihuánahasználat, altatók, fájdalomcsillapítók elbutították már az emberiséget, a robotok irányítanak, az olvasás képessége pedig feledésbe merült. Az utcákon rendszeresek a csoportos öngyilkosságok. Gyerekekkel egyáltalán nem találkozni már, csak az állatkertben látni néhányat, mindig fagyival a kezükben, de Paul Bentley, a másik főszereplő szerint ők is csak robotok.

Bentley különleges képessége, hogy megtanult olvasni egy régről fennmaradt film és szókártyák segítségével.

Elbűvölik a régi némafilmek, és ezek hatására tesz föl magának egyre több kérdést az emberiség mostani helyzetével kapcsolatban. Miért nincsenek gyerekek? A filmekben megjelenő érzelmeket miért nem lehet már látni senkin? Hol van a szomorúság, hol van a szerelem? „Csak a poszáta dalol az erdő szélén” – ez a Bentley számára szomorúságot sugárzó mondat az, amely újra és újra felbukkan a regényben, különleges hangulatot adva egyes mozzanatoknak. Az emberek egykor részesei voltak egymás életének, ma pedig a Privát Élet szabálya éppen ezt tiltja meg nekik. Ennek a megszegésével, továbbá Olvasással, Olvasás Tanításával és Együttéléssel vádolják meg őt később.

Mary Lou, Bentley „bűntársa” a harmadik főszereplő. A lány lázadó élete, intelligenciája, egyedisége és tudásvágya elkápráztatja a férfit – és nemcsak őt, hanem a robotot sem hagyja hidegen. Bentley mellette jön rá, hogy milyen jó érzés valakivel törődni, hogy nem a „gyors szex a legjobb szex”, hogy jobb élni kábítószerek nélkül, és a mai tanítások sehogyan sem férnek össze a filmben látottakkal, de saját belső vágyaival sem...

Walter Tevis regénye, a „Sokszavú poszáta” rendkívül ötletgazdag a jövő lehetőségei tekintetében.

Egy robot emberi vágyaival szembesítve gondolkoztat el arról, hogy mi alkotja az emberségünket, mik az értékeink. A két emberfőszereplő amolyan „ketten a világ ellen” felállásban igyekeznek rájönni, hogyan jutott idáig az emberiség. Egymás után falják a könyveket, és tanulnak a régmúlt világról, egyre több kontrasztot fedezve fel múlt és jelen között, miközben egymás iránti érzéseik is folyamatosan alakulnak.

Az író nem egyenletesen dolgozta ki a regény jövőbeli világát, bőven hagy maga után „miérteket”, míg bizonyos részleteket remekül kidolgozott. A „Sokszavú poszáta” nemcsak a science fiction-kedvelők tetszését nyerheti el, hanem bárkinek ajánlom, aki már fantáziált valaha a távoli jövőről, vagy csak szívesen olvasna öleteket ezzel kapcsolatban.

Walter Tevis: Sokszavú poszáta. Budapest, Metropolis Media, 2018. Sorozat: Galaktika Fantasztikus Könyvek