Borongós, téli nap valahol Magyarországon, az út mentén kis falvak. „A kémények lágy selymet füstölnek a reggelnek”, írná Fekete István, de nem pont így igaz, mert a sötét füstöt okádó csövekből és a nedves levelek égetéséből akkora szmog terül szét, hogy az autóban belső keringetésre kell kapcsolni. És nem a velünk futó dízelek miatt...

Az utóbbi hetekben – mint minden évben a hűvösebb idő beálltával – a média rendszeresen foglalkozik a magyarországi települések levegőjének a veszélyeztetettségi értékeket rendre meghaladó szennyezettségével. Nem véletlen. Sokan vagyunk, akik saját bőrünkön is tapasztaljuk a fűtési szezonnal beálló fuldoklást: mintegy 1,3 millió háztartásban fűtenek szilárd tüzelőanyaggal. Agglomerációs faluban élve családommal mi is nap mint nap átéljük, hogy a lombhullással és a hűvösebb idő beálltával drámaian romlani kezd a levegő minősége. Reggel és este szellőztetni nem is lehet, legfeljebb szeles időben van mód egy gyors légcserére. Ha meg délutáni sétára vetemednénk a gyerekekkel, hazatérve kabátjainkból erős füstszag árad az előszobában. (Vetekszik a régi Ibolya presszóban passzív dohányosként magunkra öltött „második bőr” szagával.) Nesze neked vidéki, jó levegő...

A csuromvizes avar „égetéséből” és a nem megfelelő tüzelőanyaggal való fűtésből származó káros égéstermékek (értsd: kőkemény mérgek!) szabályosan megülik a településeket, szinte élhetetlenné téve a hosszú őszi-téli-kora-tavaszi időszakot. Nemzetközi felmérések bizonyítják, hogy hazánk egyes vidékein ilyenkor rosszabb a levegő minősége, mint a szmogos Pekingben, ahol sokszor a napot sem látni. De vajon mi okozhatja, hogy a Duna-kanyar jobb vagy bal partján, ahol se ipar, se túlnépesedés, rosszabb a levegő, mint a világ egyik legegészségtelenebbnek tartott metropoliszában?

Az anyagi okok mellett elsősorban a régi, rossz beidegződésekkel, a tudatlansággal és a hanyagsággal magyarázható, hogy sok ember még ma is csak legyint a füstszagra, és mérlegelés nélkül meggyújtja a nedves zöldhulladékot, még akkor is, ha 50 Ft-os zsákban elszállítanák kapuja elől.

A kazánokba pedig olyan oda nem való szemetek kerülnek, mint a festett vagy lakkozott fa, a bútorlap, felesleges ruhanemű vagy cipő, különféle műanyagok, gumihulladék. Ezek elégetésével azonban erős rákkeltő hatású, immunrendszert, idegrendszert, hormonrendszert károsító anyagok tömege kerül a levegőbe, majd a hamun keresztül a csapadékkal a talajba, végül a növények és állatok közvetítésével a táplálékláncba: azaz belénk. Szívás orron keresztül, szájon át!

E makacs és elrettentő tények ellenére nagyon sokan hiszik még ma is azt, hogy a rossz levegő feletti „füstölgés” valami úri huncutság. Sokan abban a tévhitben élnek, hogy ez „szag” csupán, a füst meg ugye szépre száll... Nem magyarázták meg nekik, hogy kőkemény mérgekről van szó, amelyeknek hatására évente 14 000 (!) honfitársunk veszti életét. Elképesztő szám!

Tokió látképe

És bizony megszívja az is, aki füstöl, az is, aki nem. Hiába fűt a többség a faluban gondosan, száraz, kezeletlen fával vagy gázzal, ha akár csak egy is akad, akinek kéménye fekete füstöt okád – látható, szagolható nyomaként a rongyok, műanyagok, pelenkák, autógumik égetésének.

Egyetlen ilyen háztartás képes ugyanis megmérgezni egy falunyi közösség életét.

Ha pedig valaki felemelné hangját egy mérgező szomszéd ellen, jobbító szándéka legtöbbször füstbe ment terv marad, nincs ugyanis hatékony jogi lehetőség a súlyosan egészségkárosító magatartás megállítására.

Védtelenek vagyunk, miközben szakemberek állítják, hogy mára hazánk legsúlyosabb környezet-egészségügyi problémájává vált az avarégetésből és helytelen fűtésből következő légszennyezés.

Alapos felvilágosító munkát és szigorú szabályozást, következetes ellenőrzést és büntetést követelne a fennálló helyzet.

És miért ne lehetne a tüzelőfa-kereskedelmet állami irányítás alá vonni, mint a gáz üzletágat – ezzel nemcsak a rossz minőségű tüzelőanyag árusítása lenne elkerülhető, de az erdőkből a fa ellopkodása is.

De talán még ennél is fontosabb lenne a civil kurázsi erősítése, a szomszédok jóindulatú figyelmeztetése, a körülöttünk élők informálása a zárt ablakok mögötti mérgelődés helyett. Sokkal, de sokkal jobban kellene vigyáznunk egymásra!

Ott áll a szán, maga festette pirosra, rajta gubbaszt a nyúl, rászabott mikulásruhába bújtatva, körülötte gondosan összeállított csomagok, telis-teli mindenféle finomsággal. S ott van ő, kissé izgatottan, hogy vajon jól sikerül-e majd a mikulása. Hosszú hónapok óta készül erre a napra. Adventtől húsvétig, s húsvéttól adventig él, közben pedig várakozik, hogy elkövetkezzen az időszak, amikor ismét ajándékozhat. Többnyire a megszokott helyén, a Stadionok buszpályaudvar lépcsőjén üldögélve lepi meg ilyentájt az arra járó gyerekeket, ám most valami mással, valami többel készült: azoknak a gyerekeknek szervezett mikulásünnepet, akik hajléktalanszállójához közel, egy családok átmeneti otthonában, illetve az ottani lakótelepen élnek. Ünnepi készülődésében társakra is lelt: egy lakótelepi édesanya és négy gyermeke, valamint jótékonykodó motorosok voltak segítségére.

„Tavaly ilyenkor épp a villamoson utaztunk a gyerekekkel, és hogy ne rendetlenkedjenek, gondoltam, a legjobb lesz, ha éneklünk – mondja Kati, az anyuka. – Meghallott bennünket János bácsi, aki ott ült a nyuszijával mögöttünk, és udvariasan megkérdezte, hogy esetleg adhatna-e egy-egy mikuláscsomagot a gyermekeimnek. Beszélgetni kezdtünk, és kiderült, nem is lakunk olyan messze egymástól.” Szó szót követett, a villamoson történt találkozásból barátság lett, s a négy kisgyermekből kórus, amely adventi, Mikulás-napi dalokkal készült a mostani ünnepre – s János bácsi nagy kedvencével. Teli torokból éneklik: „Az az egy fontos, legyetek jók most, már nem kell túl sok a holnaphoz, legyen szent most nekünk a játék, legalább egyszer még!” Sorra érkeznek a gyerekek, Janinak kis barátai segítenek szétosztani az ajándékokat.

A kezdeményezéshez egy nemzetközi motoros szervezet, a Punishers hazai tagjai is csatlakoztak, akik a mikuláscsomagok mellé játékokat hoztak, s egy kisebb koncertet is odavarázsoltak.

Kép: Nagy Enikő

„János bácsi történetét a sajtóból ismertük meg, s szerettünk volna odaállni mellé – mondja Kőszegi István, a szervezet elnöke. – A közel húsz éve fennálló Punishers magját egykori és most is aktív rendőrök, katonák, tűzoltók, mentősök alkotják, de sokan csatlakoznak hozzánk motorosként vagy akár motor nélkül is. Rengeteg támogatónk van. Kontinenseken átívelő barátság a miénk, több ezren vagyunk, s a célunk másokat segíteni, szolgálni. Megvédeni azokat, akik félnek, akik nem tudják megvédeni magukat. Nőket, gyerekeket, akik bántalmazás, zaklatás, erőszak áldozatai. Akik kiszolgáltatottak, szükségben szenvedők.” A jóságos motorosok nemrég közös főzést és ételosztás szerveztek hajléktalanoknak, vagy éppen családi napot hátrányos helyzetű gyermekeknek, s járják az óvodákat, ahova adventben – a tiszteletbeli taggá avatott – János bácsit is magukkal viszik. Ő lesz a Mikulásuk, így idén több száz gyermeket ajándékozhat meg.

„Néhány éve, amikor elkezdtem csomagokat gyártani, még csak kevés gyermeknek tudtam adni, azoknak, akik ott jöttek-mentek az utcán körülöttem – mondja János bácsi. – Ám ahogy egyre többen megismertek, egyre többen segítettek, van, aki kimondottan azért keres meg és adakozik, mert tudja, hogy ajándékot fogok készíteni. Szokták kérdezni, miért nem magamra költöm azt a pénzt, amit megkeresek. Azt szoktam mondani, hogy annyi úgysem lesz, hogy lakásom vagy albérletem legyen, úgyhogy inkább féltreteszem a gyerekeknek. Szeretem látni, ahogy örülnek minden kis semmiségnek.”

János bácsi egy olyan hajléktalanszálló lakója, ahová kispajtása, a nyuszi, Ugribugri is mehetett vele.

Kép: Nagy Enikő

Az éjszakákat bent, a szállón, a nappalokat kint, az utcán, a lépcsőn ücsörögve tölti. Néhány éve így figyeltem fel rá magam is.

Messziről néztem, milyen szeretettel rendezgeti a nyusziját, s aztán elhatároztam, hogy megszólítom. Odatelepedtem mellé, elkezdtünk beszélgetni, és lassanként kibomlott János bácsi története. A férfi Borsodban született, s annak idején, az érettségit követően a főiskola miatt költözött Budapestre. Villamosmérnöknek tanult, ám egy év után abbahagyta a tanulmányait. Rejtélyesen csak annyi mond: „Nőügyek.” Később az építőiparban kezdett el dolgozni, de elveszítette a munkáját. Ennek már több mint tíz éve, azóta nem sikerült újra elhelyezkednie. „Amit itt kapok, abból a nyúlnak veszem meg, amire szüksége van, meg nekem is jut belőle valami, de a legtöbbet a gyerekeknek gyűjtöm össze” – árulja el.

Nyuszija, Ugribugri már a második: „Volt egy nagyobb nyulam, Nyuszó, aki tavaly januárban elpusztult, egy kereskedésben vettem őt, hogy majd elajándékozom, de pár nap alatt annyira hozzám szokott, és én is úgy megszerettem, hogy úgy döntöttem, megtartom. Akkor vettem ezt a másik nyuszit, amikor ő elpusztult. Ő is nagyon hozzám nőtt, el sem menne tőlem. Sok örömet ad nekem.” János bácsi csaknem harminc évig a nyolcadik kerületben, egy régi, romos házban élt, ám egy nap kilakoltatták, ekkor került arra a budaörsi szállóra, ahol most lakik. Innen jár nap mint nap a Stadionokhoz, hordozójában a kisállattal, amelyet egyébként egy jóságos orvos rendszeresen megnéz.

Három éve kezdte el a csomaggyártást, a kezdeti néhány tucatnyi mikuláscsomagból mostanra több száz lett. János bácsi nagy álma, hogy egyre több és több gyermeket ajándékozhasson meg.

Kép: Nagy Enikő

És van még egy, a nagy álom mellett a még nagyobb, alighanem a legnagyobb: hogy egyszer a saját gyermekét ajándékozhassa meg.

„Elveszítettem a családomat, a kislányom intézetbe került – meséli. – Csak egyéves koráig gondoskodhattam róla, épp akkor vették el őt, amikor a munkámat is elveszítettem, az édesanyja sem volt képes a gondját viselni. Most már tizenkét éves nagylány. Szeretném látni őt, de sajnos nem lehet. Nem akarnám lerohanni őt, hogy én vagyok az apja, csak neki is szeretnék egy ajándékcsomagot adni, csak mint a Mikulás. Ez éltet, erre a pillanatra várok a legjobban. De addig is minél több gyereket szeretnék megajándékozni, kicsit pótolja a kislányom hiányát, ha láthatok más gyerekeket örülni” – így Jani, aki körül csak úgy nyüzsögnek a csöppségek, és egymást túlharsogva kiáltják: „Nyuszis bácsi, én is kaphatok egy csomagot?”

Mihály Rezső „Keleti mese” című festményét nem tudjuk konkrét szöveghez kapcsolni – talán nincs is rá szükség. A jelenet színpadszerű térben, egy bokros-fás ligetben játszódik. A térkivágás közepében, egy félig nyitott sátor redői közt ruhátlan szerelmespárra látunk, akik egy sárga (arany?) színű kelmébe takarva gyengéden csókolják egymást.

Jól láthatók az ábrázolás keleties stílusjegyei (a szőnyegszerűség, azaz mintha sík formák kapcsolódnának egymáshoz, az árnyékolás mellőzése, a határozott kontúrok, tiszta színek használata).

A törökös-arabos stílusjegyek mellett az emberalakok megformálása, a térmélység érzékeltetése az európai művészettel, a szecesszióval mutat rokonságot.

A növényi formák elrendezése majdnem tökéletesen szimmetrikus, s ha megfigyeljük, még az előtér apró virágainak elhelyezése is gondosan komponált.

A fák törzsének és a sátor oszlopainak egyenesei a bokrok gömbölydedségével és a sátor testes tömegével harmonizálnak. Az erővonalak a közép felé, a sátorban zajló „cselekményre” irányítják a figyelmünket, ugyanakkor a háttér fái a keleti művészetből eltanult V-perspektívát mutatják, és a kép két oldala felé viszik ki a tekintetünket. Összefoglalóan „stilizáltnak” nevezhetnénk leginkább a képi megfogalmazást; az ebből adódó merevséget az előtér lágyszárú növényeinek naturalizmusa ellensúlyozza, amelyeket szinte azonosíthatnánk is, már csak egy növényhatározóra lenne szükségünk. A kompozíciós elrendezésen túl biztosak lehetünk benne, hogy más célja is volt az alkotónak: a virágoknak a keleti szimbolikában sajátos szerelmi üzenete volt.

Ha a térérzékeltető eszközök közül a szín- és levegőperspektívát hiába is keressük, mégis meglehetősen mély térrel van dolgunk, amelynek síkjait mintha vonalzóval rajzolta volna elő a festő. A külteret már érintettük, de figyeljük meg: a sátor mélységének is több szintjét különíthetjük el.

Az ábrázolás egyszerre buja és tartózkodó.

A szinte kiszámított, hűvös szimmetria első látásra nem áll ellentétben a cselekménnyel: a szerelmes pár arca és válla ér csak össze, sőt, testük között még ott van a drapéria is. Amit a köztük lévő érzésekről, valamint a jelenet folytatásáról nem akar és nem tud elbeszélni a festő, azt a kép részleteivel, többek közt a sátor mintázatával és nyílásának formájával, a tobzódó növényzettel, az építmény sötét mélységének érzékeltetésével kísérli meg mégis közvetíteni.

A kiállításról részletes ismertető olvasható a 2018. decemberi Képmás magazinban.

„A gyermekek elhízása legtöbb esetben visszavezethető a család szociális és gazdasági helyzetére, hiszen – különösen kicsik esetében – a táplálkozási szokásaikat elsősorban a közvetlen szociális környezetük határozza meg. Emellett az inaktív életmód (gondoljunk csak a számítógép előtt eltöltött időre) és a magas energia-, alacsony tápanyagtartalmú élelmiszerek (nassolnivalók, cukrozott üdítők stb.) fogyasztása szintén hozzájárul az elhízás kialakulásához” – magyarázta az okokat a kepmas.hu-nak Bialkó Tímea dietetikus.

A média is hatással van a gyerekek súlyára

Ebben szerepe van a reklámoknak is, amelyek olyannyira az életünk részévé váltak, hogy nem ismerjük fel manipulatív hatásukat. A gyermekek életkori sajátosságaik miatt könnyebben befolyásolhatók, ezért a spotok készítői igyekeznek számukra érdekes, vásárlásra ösztönző reklámokat készíteni, hiszen rajtuk keresztül a szüleik is meggyőzhetők lesznek. Ez különösen igaz az óvodás korú, új élethelyzetben, a társadalomba való beilleszkedés fázisában lévő gyermekekre. „A reklámok elsődleges célja, hogy felkeltsék a fogyasztó figyelmét, maradandó képet alkossanak a termékről, és vágyat keltsenek a birtoklására.

Így működik ez a gyermekeknél is: színes figurák, fülbemászó dallamok, egyedi design igyekszik a gyerekeket meggyőzni arról, hogy szükségük van az adott termékre.

Sok esetben az is előfordul, hogy a reklám a gyermek helyett a szülőt igyekszik megcélozni, azt sugallva, hogy csak akkor válik jó szülővé, ha beszerzi az adott terméket. Az élelmiszerek esetében is így érvényesül a média befolyásoló hatása”  – hangsúlyozta a dietetikus.

A reklámok esetében a legnagyobb probléma, hogy ritkán találkozunk az egészséges táplálkozást népszerűsítő promóciókkal a televízióban és az internetes böngészés során.

A gyermekek elméletben nem találkozhatnának ezekkel a reklámokkal – legalábbis a televízióban biztos nem –, hiszen a különböző csatornák a szabályozás értelmében a megfelelő időben vetítik azokat. „Azonban a gyerekek nem a korosztályuknak megfelelő adókat nézik, mivel a gyermekcsatornák mellett a nagy kereskedelmi televíziók töretlen népszerűségnek örvendenek. A megoldás a szülők részéről az lenne, ha figyelemmel kísérnék a gyermekek televíziónézési szokásait, és az egyes műsorok korlátozása mellett a csatornák választását is felügyelnék. A mobilapplikációkban, játékokban felugró reklámok blokkolása szintén hasznos lehet. Azonban nincs egyszerű dolga a szülőknek és a nevelőknek, hiszen hiába próbáljuk a gyermekeket lebeszélni például az energiaitalról, ha a televízióban Bruce Willis minden nap többször is elmondja, hogy a magas koffeintartalmú ital fogyasztása mennyire jó” – mondta el Bialkó Tímea.

A szakember szerint fontos, hogy beszélgessünk a gyerekekkel ezekről a reklámokról, természetesen az adott korosztálynak megfelelő nyelvezettel. Törekedjünk arra, hogy az otthoni étkezések során is érvényesüljenek az egészséges táplálkozás alapelvei. Ismertessük meg őket lehetőleg minél több, változatos nyersanyaggal, valamint ételkészítési technikával.

Okostányérral a megoldás felé

Antal Emese dietetikus, szociológus, a TÉT Platform szakmai vezetője „Gyermek az asztalnál” címmel könyvet írt a témában, amelyben felhívja a figyelmet a kiegyensúlyozott étrend fontosságára minden életkorban.

Kép: Wikipédia

„Testtömegünk megőrzése vagy csökkentése a bevitt kalória, illetve a felhasznált energia arányán múlik. Vagyis ha csökkenteni szeretnénk testsúlyunkat, akkor többet kell mozogni és kevesebbet kell enni. Ám a gyermekek életmódjára, táplálkozására ugyanazok a hibák jellemzők, mint a felnőttekére: mozgásszegény életmód és táplálkozási problémák – amíg túl sok zsírt, cukrot fogyasztanak, addig jóval kevesebb gyümölcsöt és zöldséget esznek, így felborul az energiaegyensúly.

Vagyis az elfogyasztott kalória mennyisége több, mint a leadotté.

Fontos lenne, hogy a gyermekek étrendjét is a változatosság, kiegyensúlyozottság és a napi ötszöri étkezés jellemezze – hangsúlyozta a szakember. „A legfrissebb magyar táplálkozási ajánlás, az OKOSTÁNYÉR alapján a napi étkezés felét a zöldségeknek-gyümölcsöknek kell adnia, a másik felében a gabonaféléknek (főleg teljes értékűeknek), húsoknak, tejtermékeknek, halaknak, tojásnak kell szerepelnie. Emellett pedig kiemelt jelentőségű a folyadékbevitel, naponta nyolc pohárral kellene meginniuk.”

Sok szülő rengeteg könyvet kiolvas a babák táplálkozásával kapcsolatban, mégis sokan a gyermek másfél-két éves korától úgy oldják meg az uzsonnát, hogy adnak neki egy pudingot, tejszeletet, reggelire és estére cukros kakaót. Antal Emese szerint ez súlyos károkat okozhat, ugyanis ha egysíkúvá válik a gyermek étrendje, azzal pár nap vagy hét alatt válogatóssá válik. A kutatások azt mutatják, hogy a kicsik több cukrot fogyasztanak, mint a maximum ajánlott érték. Ez pedig rövid időn belül elhízáshoz, fogszuvasodáshoz vezethet.

Ne legyen tiltott gyümölcs

A gyerekeket rengeteg inger éri a televízióból vagy az utcán, gondoljunk csak az illatos pékségekre, pizzázókra – ezek ellen nehéz védekezni. Azonban a dietetikus szerint nem is kell nagy harcot vívnunk ellenük.

„Nem szabad semmilyen ételt, élelmiszert megbélyegezni, hiszen a tiltott gyümölcs mindig vonzóbb.

Meg kell ismertetni a gyerekkel az étkezési szabályokat – például lehet enni édességet, de csak a főétkezések után, és nem mindennap. Ha az édességek, chipsek nem válnak elérhetetlen álommá, az életük természetes – és mértékletesen fogyasztott – részei lesznek. És az is nagyon fontos, hogy étellel ne büntessünk és ne is jutalmazzunk”.

Sokan panaszkodnak arról, mennyire nehéz egészséges ételt adni a gyermeknek. Antal Emese szerint ez nem lehetetlen küldetés.  „A gyermek mind az öt étkezése tartalmazzon különböző színű zöldségeket vagy gyümölcsöket. Ha egy-egy újdonságot szeretnénk bevezetni az étrendjébe, kreálhatunk hozzá mesét, közösen lerajzolhatjuk a kicsivel. Amikor csak lehet, vonjuk be a gyereket is, a számára veszélytelen konyhai műveletekben kérjük a segítségét, műanyag késsel vághatja a gyümölcsöt salátának, pucolhat mandarint. Igyekezzünk a kicsik minél többféle érzékszervét (látás, szaglás, tapintás, hallás) is bevonni a zöldségek és gyümölcsök megismerésének folyamatába.”

– A vallásos zsidóság élete zárt világnak tűnhet a kívülállóknak, amelyről legtöbbünk csak a „Jákob rabbi kalandjai” alapján alkotott töredékes képet, de már innen is tudható, hogy kifejezetten családcentrikusak. Miből fakad ez?
– A zsidóságban mindennek a család az alfája és ómegája. A család az a megtartó erő, amelyből a bibliai parancsolatokhoz ragaszkodó élet és annak szeretete fakad. A zsidó gyermekek az otthon támogató melegében sajátítják el a vallásos életmód alapjait a számukra átadott bibliai történeteken és a szülőktől ellesett szakrális cselekedeteken keresztül.

Ezért, ha az otthon erős alapokon nyugszik, a szülők közötti kapcsolat a mély, kölcsönös bizalomra és a zsidó értékek tiszteletére épül, a hagyomány továbbadása is megfelelőképpen fog alakulni. Okkal lehet számítani arra, hogy a következő nemzedékek is a kellő elhivatottsággal vállalják magukra a zsidó élet felelősségét és örömét.

Ám ha az otthon gyenge, érzelmileg sivár, illetve a vallásos meggyőződés felületessé válik és a parancsolatok megfelelő végrehajtására sem kerül elég hangsúly, akkor az élet valamennyi intézménye is ugyanezt az erőtlenséget, céltalanságot fogja tükrözni.

Ennek megfelelően érdemes biztosra menni: a több évezredes zsidó tanítások a családi élet valamennyi aspektusát felölelik, és érvényes mondanivalóval szolgálnak a legfontosabb kapcsolataink felelősségteljes és szeretetteli alakítását illetően.

– Miképp tekintenek a házasságra és a gyermekre, mit tanít az izraelita vallás erről?
– Amellett, hogy a házasság egyik legfontosabb célja a gyereknemzés, a megfelelő partner keresése, majd megtalálása önmagában érték. Enélkül valamennyiünk élete töredékes, beteljesületlen maradna.

„Nem jó, hogy az ember egyedül van, alkotok számára segítőt, neki megfelelőt” – szól a szöveghely (1Mózes 2:18.). Döntésével az Örökkévaló Isten egyszerre emeli elsődleges céllá a házasság intézményét, és egyszerre int bennünket a kötelességünk teljesítésére: eltérő képességeinkkel, tehetségünkkel és késztetéseinkkel segítsük a társunkat a kiteljesedésben és a közös célok elérésében.

A gyermeknemzés ránk ruházásával a Mindenható saját társaivá is tesz bennünket a teremtés művében.

Minden egyes gyermek világrahozatalával szent missziót hajtunk végre: embert alkotunk az Örökkévaló „képmására és hasonlatossága szerint”. Tettünk ezáltal szellemi céllal is felruházza az új életet. Valóra váltását saját – egyszerre spirituális és nagyon is gyakorlati – feladatunk maradéktalan kiaknázásával tudjuk elősegíteni. Át kell adnunk gyermekeinknek a zsidó hagyomány teljességét, és nevelnünk kell őket saját példamutatásunkkal, „a neki megfelelő módon…” (Példabeszédek 22:6.).

– És vajon miképp élnek az ortodox zsidó nők, élhetnek-e azokkal a lehetőségekkel, amelyekkel a nyugati kultúrkörben élő hölgyek: tanulhatnak-e, dolgozhatnak-e, házasodhatnak-e saját döntésük szerint?
– Természetesen. A család békéjének, harmóniájának megóvásán túl a személyes integritás megteremtése és megőrzése is a családtagok felelősségi körébe tartozik. Valamennyi zsidó ember talán legfontosabb feladata, hogy kibontakoztassa a benne szunnyadó potenciált és alkotó, a közössége javát szolgáló individuummá váljék. A zsidóságban az élethosszig tartó tanulás ideája központi szerepet játszik, és ez férfiakra és nőkre ugyanúgy vonatkozik.

Hasonló a helyzet a munka világával, ezért teljesen általános, hogy a zsidó háziasszonyok a gyermeknevelés és a háztartás embert próbáló kihívása mellett a munka világában is érvényesülni tudnak.

Köves Slomó - Kép forrása: Köves Slomó

Az együttélés kérdésére térve pedig hangsúlyoznom kell, hogy egyenesen tilalom alá esik az olyan házasság, amelyet bármelyik fél kinyilvánított szabad akarata, egyértelmű beleegyezése nélkül próbálnának megkötni.

– Szabályozott szertartás- és szokásrend alakítja egy vallásos zsidó ember mindennapjait, tilalmakkal, előírásokkal. Igaz ez az állítás ma is, vagy változott a korral?
– A zsidóság azt tanítja, hogy az életünknek célja, méghozzá elsősorban szellemi természetű célja van. Ennek eléréséhez a Biblia és a vallásos irodalom számos gyakorlati kulcsot ad a kezünkbe.

Minthogy e transzcendens cél, a világ megváltásában vállalt szerepünk teljesítése nem változott, a hagyományunkban kikristályosodott előírások és feladatok rendszere továbbra is érvényben maradt. 

Azt is hangsúlyoznom kell, hogy e szokásrendnek való megfelelés korántsem jelent kellemetlen terhet. A parancsolatok betartása – teendőink és céljaink mind teljesebb megismerésével –, kiapadhatatlan forrásává válik az inspirációnak és a szellemi-morális fejlődésnek.

– Egy olyan világban, ahol béklyóként tekintünk a szabályokra, megszólíthatók mindezekkel azok a zsidó emberek, akik eltávolodtak a hitüktől?
– Vezető rabbiként erre tettem fel az életem. Hiszem, hogy a vallási feladataink teljesítéséhez szükséges hajlamok és késztetés – még ha el is fedi a modern világ zűrzavara –, minden zsidó ember sajátja maradt. A rejtett képesség eléréséhez vezető utat megtalálni már „keményebb dió”, de korántsem lehetetlen küldetés. Ha felmutatjuk a hagyományból táplálkozó, pozitív identitást, szinte mindenkit közelebb lehet vonzani a zsidóság kincsestárához.

– Az élet mely színterein lehet megtalálni a keresőket?
– Ahogy már említettem, a zsidó oktatás alapja a család. A zsidó hagyomány szerint az otthonunk egyfajta kis szentély, az elpusztított jeruzsálemi Templomra utalva. Ám az egymást követő totalitárius rendszerek pusztítása miatt a vallásos élet intézményei végzetesen meggyengültek, ezért külső segítségre is szükség van.

Az erős családi kötelékekre épülő közösség felvirágzását egyedül a zsidó oktatás újjászervezésével érhetjük el.

A hitközségünk ezért az elmúlt évtizedek során több tízezer magyarországi fiatalt vezetett be a hagyományos zsidóság ismeretébe. Nagyjából mostanra érkeztünk el odáig, hogy az oktatási intézményeink egykori hallgatói családot alapítanak. Minden esély megvan arra, hogy ők már hagyományos zsidó szellemben neveljék gyermekeiket.

– Milyen arányt képez a magyarországi zsidóság tagjai között a vallásos zsidók száma?
– Nagy kihívást jelentő feladat az erre vonatkozó becslés. A holokauszt józan ésszel felfoghatatlan mértékű pusztítása végzetes sebeket ejtett a magyarországi zsidó hitéleten, ugyanis a vallásos zsidóság szellemi és infrastrukturális hátterét biztosító vidéki közösségeket jóformán teljességgel megsemmisítették. A túlélők közül is sokan végképp le akartak számolni az embereket egymástól elválasztó vallási-származási kategóriákkal. A baloldali vezetés pedig mindent megtett a hitélet visszaszorítása érdekében. Az 1956-os forradalom leverését követő konszolidáció egyik alapelvévé emelték a zsidókat érintő kérdésekkel kapcsolatos hallgatást.

A Kádár-korszakban a zsidó hagyományok megtartó ereje végzetesen meggyengült. A rendszerváltás időszakára a közösségi intézményrendszer a romokban hevert, gyakorlatilag nem létezett szervezett zsidó oktatás. Ebből a helyzetből kiindulva próbál az általam vezetett Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) 2004-es létrehozása óta virágzó közösségeket létrehozni, és mára számos budapesti, vidéki és határon túli zsinagógában indult újra a hitélet.

De a tényleges számokra visszatérve, a becslés során iránymutatóul szolgálhatnak az egyszázalékos adófelajánlások. 2016-ban 2 843-an címezték egyházi felajánlásukat az EMIH-nek.

Bár léteznek a hitközségünktől független, kisebb ortodox közösségek is Magyarországon, az autentikus vallási hagyományokat legalább valamelyest követők száma egészen biztosan nem haladja meg az említett nagyságrendet.

– Ön szerint mi az oka annak, hogy a világ fejlett, jólétben élő társadalmaiban az élet továbbadása, a házasságkötés nem evidencia ma már? Mi változott körülöttünk és bennünk?
– Ennek számos, egymást kölcsönösen erősítő oka van. Érdemes a felvilágosodás időszakáig visszamennünk, amely megkérdőjelezte, újraírta, illetve új ideákkal helyettesítette a korábbi világnézetet, életvezetési stratégiákat. A szellemi és mentalitásbeli változásokat kísérő ipari forradalom nyomán gyökeresen átalakult a társadalom szerkezete is, felbomlottak a kiterjesztett családi háztartások. Megnyílt az út a nők tömeges foglakoztatása előtt, és az általánossá váló társadalombiztosítás levette a szülők időskori ellátásának terhét a leszármazottak válláról. Ezzel a gyermekvállalás megszűnt gazdasági hajtóerőnek (is) lenni.

A jóléti társadalmak kialakulásával párhuzamosan ráadásul nem csupán a születéskor várható élettartam és az életminőség növekedése mutat egyre kedvezőbb képet, hanem az egyes életszakaszokban eltöltött idő is jelentősen növekszik. A fiatalok egyre később vállalnak gyereket, ha egyáltalán vállalnak. Az új, mindent átfogó világmagyarázatot elvető kritikai szemlélet időlegesen diadala jutott, és az értékek teljes relativitásának és a társadalom atomizálódásának nyitott teret. A fiatalok nemzedéke egyszerűen elvesztette a hitét abban, hogy a saját lehetőségeit egykor megteremtő értékeket érdemes a következő generációk számára tovább örökíteni.

A mi feladatunk, hogy visszaadjuk számukra ezt a hitet.

Kép

Köves Slomó és családja - Kép forrása: Köves Slomó

– Hogy látja, előfordulhat, hogy ezek a változások végérvényesen „kilúgozzák” belőlünk azt a belső késztetést, hogy továbbadjuk az életet?
– Elvileg talán eljuthatunk egy olyan állapotba, ahonnan már nincs visszaút. Őszintén hiszek mégis abban, hogy ez nem fog elkövetkezni. Csakhogy ehhez arra is szükség van, hogy a lehető legtöbbek számára megmutassuk: az anyagi vágyak vak kergetése helyett érdemes a hagyományos, jóllehet több energiabefektetést igénylő, ám értelmes és felelősségteljes életvezetési mintákat választani.

– Ezzel szemben a közbeszéd leghangosabb fősodra az „életidegen” felfogást táplálja. De vajon mi végre ez az önfeladás?
– Egyes vélemények szerint ezért az egymást követő világégések traumája és az ezekhez vezető okok hitelvesztése tehető felelőssé. Az mindenesetre bizonyosnak látszik, hogy a vélemények, világmagyarázatok egyre gyarapodó kínálata és a gyorsuló kommunikáció elvezethet könnyen a céltalansághoz, majd a teljes apátiához és elidegenedéshez is.

– Húzódik mindezek mögött valamiféle gazdasági érdek?

– Én inkább arra helyezném a hangsúlyt, hogy a jelenleg érvényes demográfiai trendek megfordításához fűződik mindent felülmúló gazdasági érdek.

A maihoz hasonló, alacsony születésszám mellett már középtávon eljutunk addig az állapotig, amelyben aggasztóan kisszámú aktív keresőnek kell majd eltartania az inaktívvá válók széles tömegeit. Márpedig ebbe a társadalom könnyen belerokkan.

– Zsidókat és keresztényeket ugyanúgy érintik e jelenségek: van párbeszéd, aktív együttgondolkodás a helyzetre adható válaszok kapcsán?
– Örömmel tapasztalom, hogy az elmúlt évek során egyre aktívabb a közeledés a különböző vallási felekezetek között.

Fontos felismernünk, hogy a Biblia, függetlenül attól, hogy az eltérő kánonokhoz igazodva mely könyveket tartjuk szerves részeinek, valójában tartópillér is, amelyen az egész nyugati civilizáció nyugszik.

A Biblia ugyanis a teljes antik kultúrával egyetemben eredője annak a kiterjedt hagyományrendszernek, amelyre saját európai, és ezen belül magyar identitásunkat a mai napig építeni tudjuk. Ennek megfelelően hitközségünk is igyekszik megteremteni a párbeszéd színtereit a zsidóság és a többségi társadalom tagjai között. Ugyanígy, készséggel veszünk részt más felekezetek, kulturális szervezetek kezdeményezésein is, ha azt látjuk, hogy azok a nemzet és a közösen vallott értékeink megmaradását segítik elő.

– A zsidóság fontos ünnepe, Hanuka van. Miképp ünneplik ezt a családok, és mi az ünnep legfontosabb üzenete?
– A Hanuka üzenete egyetemes. Amikor a hagyományokhoz hű zsidók, az úgynevezett makkabeusok maroknyi csapata az időszámításunk előtti 164-ben győzelmet aratott a túlerőben lévő görög seregek felett, a türelmet nem ismerő önkény sötét világába hozták el újra a fényt. Minden emberben megtalálható a teljesség egy szikrája és a lehetőség arra, hogy kibontakoztatva képességeit, tehetségét, az egész világot jobbá változtassa.

Hanuka idején szokás, hogy mindennap eggyel több gyertyát gyújtanak. Ez a hagyomány egy csodára utal: a görög hódítók és követőik ugyanis amellett, hogy tiltották a Biblia tanítását és bálványokat helyeztek el szerte az országban, megszentségtelenítették a jeruzsálemi Szentélyt is az ott tárolt szent olajjal együtt.

A szentély felavatásakor viszont az egy napra elegendő olaj nyolc napig kitartott – ezt a csodát jelképezik a zsidó otthonokban és a főváros forgalmas közterein felállított gyertyatartók.

Az eseményeket felidézve tudatosul bennünk, hogy amikor Hanuka ünnepén gyertyát gyújtunk, a fénnyel az életet magát ünnepeljük.

– Ön nagycsaládban nőtt fel, és immár öt gyermek édesapja. Mit gondol, nagyapa korában mennyi unoka veszi majd körül?
– Miután a hagyományőrző zsidó családokban meglehetősen korán házasodnak és a gyermeknemzés parancsolata elsőrangúan fontos, én arra számítok, hogy mindegyik gyermekem legalább hat–nyolc unokával ajándékoz majd meg.

Amikor a szülő a gyerek sikerein keresztül határozza meg saját értékességét, fontosabbá válik neki a sport, mint magának a gyereknek. Mindannyian büszkék vagyunk gyermekünkre, ha sikert ér el, és kiváló valamiben. De azonosulni a gyerekkel a sportban csapda, mert az ő sikerétől kezdünk függeni: ha jó, akkor mi is többnek érezhetjük magunkat. A gyerek meg akar nekünk felelni, és könnyen ráérez, hogy muszáj csinálnia, mert mi, szülők akkor érezzük jól magunkat, ha ügyesnek láthatjuk őt. Olyan ez, mintha a gyerek kezdené el a szülő rejtett szükségleteit kielégíteni, és önmaga bontakozása helyett a szülei elvárásainak élne.

A felelősség az övé!

És milyen jó, hogy az övé, mert ezen keresztül érik a személyisége! Mindig tartsuk szem előtt, hogy gyerek, így felelősséget is egy gyerek szintjén tud vállalni, és ez így van jól. A gyerekekben pszichés fejlődésüknél fogva még nincs meg az a képesség, hogy kitartásra sarkallják magukat. Éppen ezért a külső megerősítők szerepe is nagyon fontos, legyen szó díjazásról, jó helyezésről, jutalomról, kompetens tekintélyfigurákról, edzőkről vagy példaértékű versenyzőkről.

Ösztönözni és kitartásra nevelni ugyanakkor nem egyenlő azzal, hogy nyomást gyakorlunk rá, és elvárást formálunk abból, amit belső motivációval a tevékenység öröméért végez.

Ha túl sokat beszélünk arról, hogyan lehet jobb, mi a hiba, miben és hogy tudna fejlődni, csak azt érjük el, hogy nem hagyjuk gyereknek lenni. Ez sajnos szinte észrevétlen marad, mert a gyerek könnyen ráérez és alkalmazkodik, mert meg akar felelni. De abban tetten érhető, hogy a mi szavainkkal, a mi nyelvezetünkkel kezd el kommunikálni, és az egészből kivész az öröm.

Kép: Pixabay

Nem az edzői vagyunk!

Az edző–sportoló–szülő sportháromszögben a támogató szülői háttér és az edzővel való együttműködés nagyon fontos a sportági előmenetel szempontjából. A szülőnek a tartalmi kérdésekben nem, viszont a kapcsolati tényezőkben van és kell is legyen felelőssége. Tudnia kell, mikor kell a háttérből szurkolni, érzelmi muníciót adni, és mikor kell kiállni a gyerekért.

A kudarcokban együtt kell érezni és segíteni feldolgozni, a sikerekben együtt kell örülni és ünnepelni. Kapcsolódni és együttérezni azzal, amit tett és átélt, szükséges és fontos, de a fókuszban a gyerek áll, és nem a szülő érzései. A hangsúly azon kell, hogy legyen, amit és ahogy a gyerek tapasztal és érez. Tanulni akkor fog belőle, ha segítünk neki átélni az élményt és megküzdeni a nehéz érzéseivel, vagy osztozni a sikerén és elégedetten vele örülni. És komolyan örülni, nemcsak föntről megdicsérni, hogy „jó voltál”, hanem vele együtt kacagni, forgatni a kupát, hagyni, hogy többedszer is elmesélje sikerélményét.

Nem lesz megnyugtató a gyereknek, ha azt mondjuk egy rontott verseny után, hogy semmi baj, nem múlik rajta semmi, majd legközelebb. Ezzel egyrészt lekicsinyeljük az ő fájdalmát, másrészt bagatellizáljuk a súlyát – mert számára lehet, hogy a világot jelentette az a verseny, és nem a következőn akar szorongani, hogy jobb lesz-e, hanem a mostani fájdalommal szeretne megküzdeni. Egyébként is mitől lenne jobb a következő, ha a mostaninak a kudarcát nem kezeljük a helyén?

Nem tudjuk jobban, mint ő, és nem is érezzük jobban. Amikor helyette akarunk megküzdeni, címkézni vagy érezni, akkor a fókusz nem a gyereken van; az rólunk szól. És ezzel ártunk, mert elvesszük, ami az övé.

A ma gyermekének rengeteg van a vállán: az iskolai kötelességek mellett ott vannak a magánórák: tanuljon nyelvet, de zenéljen és sportoljon is, mert akkor viszi majd valamire az életben. A gyerek meg akar felelni. Ugyanakkor minden gyereknek, az élsportolótól a kiváló zenészig szüksége van szabadidőre. Olyan szabadidőre, amikor azt csinál, amit akar, és úgy, ahogy akarja. Strukturálatlan, teljesítménytől független tevékenységekre, amelyekben egyszerűen csak jó benne lenni.

Ha a saját életünkben nincs elég kihívás, nincsenek jelentőségteljes szerepeink a szülőségen kívül, ha nem tudunk elégedettek lenni saját magunkkal, akkor önértékelésünket a gyerek sport- vagy egyéb sikerében fogjuk mérni. Ha jól teljesít, boldogok vagyunk, ha kevésbé jól, akkor boldogtalanok és csalódottak. A pályán és a versenyen épp elég az izgulással megküzdeni – az extra nyomást, hogy ezen múlik a mi önbecsülésünk, le kell vennünk a gyerek válláról. Osztozzunk a gyermek érzésein, de ne legyenek a mi érzelmeink hangsúlyosabbak a gyermekénél!

Ha azt látja, hogy édesanyja szorong és aggódik, akkor azt fogja érezni, hogy ő nem áraszthatja el a saját érzéseivel, hiszen a magáéval se bír el. Nem pusztán egyedül marad, hanem mindent el is fog követni, hogy ne okozzon csalódást, sőt, mérsékelje édesanyja aggodalmát.

Csak kevesen lesznek bajnokok

Be kell látnunk, hogy még fiatal kiemelkedő tehetségek esetén is nagyon nehéz bajnokká válni. Sokan vannak, akik például testi adottságaiknál fogva erősebbek és nagyobbak kortársaiknál, és sikereiket ennek kihasználásával könnyedén elérik. Ez nem csorbít az eredmény és a befektetett munka értékén, de észre kell vennünk, hogy a különbség könnyedén elillanhat egy-két korosztályt feljebb lépve, amikor a többiek már behozzák a testi lemaradást.

A sport testi-lelki egészségelőnyei és az élethosszig fejlődés viszont elkísérik majd, ezért nem szabad elvenni a sport intrinzik jutalmát, vagyis azt, hogy magáért a tevékenység öröméért jó csinálni.

Az, hogy egy fiatal sportol, önmagában eredmény és a fejlődését segíti. Kialakul a szabálytudat, a kitartás, alázat és állhatatosság, a belső kontroll érzése, továbbá remek terep az autonómia kimunkálására. Hagyjuk, hogy csinálja, és bízzuk az edzőre, esetleg sportpszichológusra a fejlesztő munkát.

Kép: Unsplash

Ne erőltessük a teljesítményt!

A túl sok edzőtáborral csak ártunk, a nyári szünetben sokszor a sporttól teljesen eltérő kikapcsolódás nagyobb ugrást hozhat a fejlődésben a következő szezonban. Felnőttként is nagy szükségünk van a pihenésre, kiszakadni a munka mókuskerekéből, elmenni valahova lazítani. Ez gyerekeknél kiváltképp igaz.

Egy olyan környezet, ahol folyamatos a teljesítményelvárás, nem hogy nem fejlesztő, de visszahúzza a gyereket, szorongóvá, bizonytalanná teszi, és megszilárdíthatja benne az alkalmatlanság érzését, ami felnőttkorára is kihat.

Különösen azoknál a gyerekeknél, akik egyébként is szeretnek jól teljesíteni és összemérni magukat kortársaikkal – nem véletlen hogy képesek elköteleződni a versenysport mellett – azt láthatjuk, hogy nagyon sokat bírnak. Ám a teljesítőképességüknek van határa, még ha nem is látjuk rajtuk kívülről, mert meg akarnak felelni. Szülőként nagy felelősségünk van abban, hogy tudatosítsuk ezt a határt, és ne terheljük túl a gyereket. A túl sok verseny a fejlődés korai szakaszában gátolja személyisége érését. Az erőfeszítést jutalmazzuk és értékeljük, de hagyjuk meg a gyereket a saját ritmusának megfelelően fejlődni. Lehetséges, hogy időközben kiderül, mégsem versenysportra, különösen nem élsportra termett. Ez nem kudarc, hanem talán személyiségfejlődésének egy fontos állomása.

A cikk a Képmás magazin 2018. decemberi számában jelent meg. Fizesse elő a lapot ITT. 

Mérföldkőhöz érkezett az Arany Medál-díj: az idei évben 10. alkalommal szavazhatott a közönség kedvenc színművészeire, filmes- és irodalmi alkotóira. A közönségdíj létrehozása óta az idei volt a második év, amikor az internetes szavazási lehetőség mellett a főváros VII. kerületében található Bethlen Téri Színházban kihelyezett szavazóurnában is le lehetett adni a voksot. A szavazatok leadására egy hónap állt rendelkezésre. Ezúttal is hat kategóriában várták a felterjesztéseket. Díjat az alábbi alkotók vehettek át:
 

• Az év írója: Darvasi László

• Az év színésze: Rudolf Péter

• Az év színésznője: Ónodi Eszter

• Az év rendezője: Herendi Gábor

• A legígéretesebb fiatal tehetség díja: Herr Szilvia

• Életműdíj: Csernus Mariann

A közönség szavazatai alapján odaítélt elismerést olyan művészek vehetik át, akik az adott évben közreműködtek hazai filmes vagy színpadi produkció létrejöttében, önálló irodalmi kötetet publikáltak – közölte a színpadi műsor elején Juhász Anna irodalmi menedzser, az est háziasszonya. A megkötés alól az életműdíj kivételt képez. A díjátadóra a szervezők meghívják a korábbi Arany Medál-díjasokat is – megtisztelő volt, hogy közülük többen eljöttek kitüntetést átadni, együtt ünnepelni a díjazottakkal.

Az október végén 90. születésnapját ünneplő Csernus Mariann, a Pesti Magyar Színház társulatának tagja a valaha volt legidősebb Arany Medál-díjasként léphetett az 1929-ben alapított színház világot jelentő deszkáira. A kitüntetést Bánsági Ildikó, Kossuth-díjas színművész adta át neki, megható szavak kíséretében. (Bánsági 2015-ben kapta meg ugyanezt a díjat, de mint a közönségnek elmondta, most rájött, hogy egy életműdíj nem jelenti a pálya lezárását.) Csernus a díj átvétele után azt mondta, nem szeretne különösebb köszönő-beszédet mondani, de bízik abban, hogy folytathatja még a pályafutását. Jelenleg ő az egyik legidősebb aktív magyar színpadi színész, aki már tizedik éve szerepel Háy János „Házasságon innen, házasságon túl” című darabjában, a Pesti Magyar Színházban. A művésznő a közelmútban Agárdy-emlékláncot vehetett át.

Az év írójának, Darvasi Lászlónak idén jelent meg a Magvető Kiadónál – irodalmi álnevén, Szív Ernő néven jegyzett – legújabb regénye „Meghívás a Rienz Mariska Szabadidő Klubba” címmel, állandó tárcasorozata rendszeresen olvasható az Élet és Irodalom hasábjain. A József Attila-díjas szépíró, Bán Zsófia ugyancsak József Attila-díjas író-esszéista kezéből vehette át a kitüntetést a következő, dicsérő szavak után: „Ennek az év írójának minden éve jó író-év.”

Az év színésznője és színésze: Ónodi Eszter, a budapesti Katona József Színház Jászai Mari-díjas művésze, illetve Rudolf Péter, a Centrál Színház Kossuth-díjas művésze. Mindketten a díjalapító, Mészáros Márton tevékenységét méltatták, hiszen a kulturális újságíró a kitüntetés megálmodásakor tizennégy éves volt. Előbbi Thuróczy Szabolcs, utóbbi Ábrahám Edit színművésztől kapta meg a díjat. (Thuróczy 2016-ban volt az év színésze, Ábrahám 2008-ban, az év színésznőjeként az egyik legelső Arany Medál-díjazott volt.)

A legígéretesebb fiatal tehetségnek választott Herr Szilvia a „Remélem legközelebb sikerül meghalnod :)” című, Schwechtje Mihály-rendezte filmdráma főszereplőjeként vehetett át Arany Medál-díjat. Az állami támogatás nélkül készített nagyjátékfilm, amely alapvetően a kamaszok internetes zaklatási veszélyéről szól, az élvonalbeli tallinni filmfesztiválon a hétvégén nyerte el a gyerek- és ifjúsági szekció, a Just Film fődíját. A tizenkilenc éves Herr, aki a díj legfiatalabb kitüntetettje, tizenhat éves énjének ajánlotta a kitüntetést, hiszen három évvel ezelőtt kezdték forgatni a munkát. A produkció egyébként több mint 15 ezer nézőt csalt a magyar mozikba, szeptemberi bemutatója óta folyamatosan vetíti több fővárosi filmszínház. A Vörösmarty Gimnázium drámatagozatán végzett fiatal Szabó Erika kezéből vette át a díjat, akinek 2014-ben, ebben a kategóriában szavazták meg a díjat.

A magyar közönségfilmek veteránjának számító Herendi Gábor filmrendező tavaly bemutatott „Kincsem” című történelmi kalandfilmje a 2017-as év második legnézettebb filmje volt a magyar mozikban (több mint 450 ezren tekintették meg). Ugyancsak jelentős sikert ért el a Valami Amerika 3. című, általa rendezett vígjáték idén. „Úgy látszik, engem a közönség imád, hiszen csak közönségdíjaim vannak” – mondta ironikusan, miközben átvette barátjától, Szabó Győző színművésztől a trófeát.

Pribojszki Mátyás, idén új albummal előrukkolt blues-zenész és Szász Ferenc gitárművész Grunting Pigs nevű akusztikus formációja egészítette ki a díjátadás ceremóniáját. Az ünnepséget Vattamány Zsolt, a főváros VII. kerületének polgármestere nyitotta meg, hiszen az Önkormányzat kiemelt támogatója az Arany Medál-díjnak. Vattamány felidézte, hogy a díjátadás évek óta a kerület színházában zajlik, egyúttal méltatta a díjalapító elhivatottságát. A 10. Arany Medál-díjkiosztón az elismertek nemcsak trófeát, hanem a Kovács Nimród Borászat (Eger), valamint a Vylyan (Villány) borászat felajánlásaként egy-egy palack bort kaptak, illetve a Reakció Könyvkiadó könyvcsomagját. A díj non-profit kezdeményezés, pénzjutalommal nem jár.

– Mit jelent ez pontosan? 

Donát: Több részre is lehetne bontani, hiszen mind párkapcsolati, mind spirituális szempontból ezt valljuk. A vlogunkban is foglalkozunk mindkét területtel.  

Noémi: Könnyen jött a téma, hiszen sokak számára még mindig furcsa, hogy mi milyen fiatalon házasodtunk. Úgy éreztük, hogy üzenni tudunk ezzel. Szeretnénk megmutatni, hogy egy párkapcsolat lehet működőképes, lehet benne fejlődni. Hisszük, hogy a család intézménye nagyon fontos, sőt, ha lehet, ma még inkább felértékelődött, ezt szeretnénk hirdetni ma, a szeretethiány és az elszigetelődött emberek korában. 

Azért tudtunk ilyen fiatalon összeházasodni, mert van egy erős családi alapunk és egy extra erőforrásunk, Isten.

A másik üzenetünk ugyanis az, hogy az életünk nagyon jó dolgai Istentől függenek, tőle származnak. A videóinkkal azt is szeretnénk megmutatni, hogy megéri fejlődni, foglalkozni az önismerettel, a kommunikációval, a párkapcsolatunkkal. Ugyanis, ha ebbe valaki komoly energiát fektet, akkor minőségi változást tapasztalhat az életében.  

Donát: Nemcsak a házasságot szeretnénk promotálni, hanem az emberi kapcsolódást is. Az üzeneteinket már számos művész, előadó, író megfogalmazta, szeretnénk átadni a mi generációnknak a vlog nyelvén is.  

– Mivel foglalkoztok? 

Noémi: Teljes állásban bérszámfejtőként dolgozom, emellett coach-ként egy terápiás központban rendelek.

Szenvedélyem az önismeret, rengeteget olvasok a témában, és ha van valami jó előadás, arra mindig szívesen elmegyünk együtt. 

Donát: Nekem is van coach végzettségem, de én online marketinget és videókat készítek egy tanácsadó cégnek. Szívesen mozdulunk ki Budapestről, túl sok nekünk a város zaja. Ha lenne sok pénzünk, valószínűleg utazásra költenénk. 

–A hitetek közrejátszott abban, hogy ilyen fiatalon házasodtatok? 

Donát: A hitünk sokkal jobban közrejátszott, mint az önismereti múltunk. Keresztény közegben a párkapcsolatoknak a házasság a perspektívája. Mi már csaknem az elején tudtuk, hogy ha minden jól megy, akkor összekötjük az életünket. Viszont arra már korán rádöbbentünk, hogy a kapcsolat nem fog működni, ha mi nem teszünk bele energiát. Rájöttünk, ahhoz, hogy akár az egyszerű problémákat is tudjuk kezelni, először is meg kell értenünk önmagunkat, illetve a másikat is. Amikor ráléptünk erre az útra, szinte szerelmesei lettünk a témának, mert megtapasztaltuk, hogy megéri dolgozni a kapcsolaton. Ha közösen legyőzünk egy problémát, akkor az sokkal többé tesz minket együtt. 

– Konkrét példát tudnátok említeni? 

Noémi: Az első évben sokszor kerültünk abba a konfliktusba, hogy mennyi minőségi időt töltünk együtt, ami számomra azt jelenti, hogy mi ketten osztatlan figyelmet adunk egymásnak. 

Szerettünk volna rájönni arra, mi az oka annak, hogy én kevésnek tartom az együtt töltött időt, Donát pedig annál inkább bezár, minél inkább nyaggatom.

Abban az időben eljártunk párterápiára, és már az első alkalommal találtunk egy megoldást: rájöttünk, hogy az én családom rengeteg időt töltött együtt, Donáték pedig inkább az individualista törekvéseket támogatták. Sokat segített ez a felfedezés, hiszen megértettük egymás motivációját, és elkezdtük egymás működését elfogadni, majd megtaláltuk a közös metszetet.

Donát: A legrosszabb, amit párkapcsolatban élő emberektől hallunk, hogy „én ilyen vagyok, fogadj el így”. Ez azt jelenti, hogy nem vagyok hajlandó változni és kompromisszumokat hozni, a sérüléseim áldozata vagyok. Persze formálódni nem könnyű feladat, de ha nem jó a párkapcsolatunk, az nekünk kettőnknek nem jó, magunkért tesszük, amit teszünk. Amikor minden jó, akkor én is szeretek a Noncsival lenni, és ő is szeret velem lenni, de ha nem, hajlamosak vagyunk elmenekülni a kis biztonságos világunkba, oda, ahol 16–18 éves korunkban jól éreztük magunkat, ez nekem az egyedüllét, neki pedig a szoros összetartozás. Ha ő közelít, én még távolabb megyek, és ez egy nagy kergetőzésbe csap át. Rá kellett jönnünk, hogyan kezeljük ezt a problémát. Arra jutottunk, hogy amelyikünk közelebb van a középhez, a jobb állapothoz, ő segít visszahozni a másikat is.

Amikor nekem nehéz, Noncsi tudja, hogy békén kell hagyni, és visszatérek a normális kerékvágásba; ha neki nehéz, akkor odamegyek és megölelgetem.

– Megütötte a fülemet, hogy friss házasként elmentetek párterápiára. Azt gondolná az ember, hogy ezt végső kétségbeesésükben, harminc év együttélés után szokták megtenni a párok.

Donát: Korábban én is így gondoltam. De rájöttünk, hogy néha a problémáink megoldásához szakszerű segítséget kell kérnünk. Aztán már nem volt nehéz eljárnunk a terapeutához, mert egy ilyen ülés nem arról szól, hogy ő zokog, én pedig dühöngök, hanem arról, hogy nevetünk és megtanuljuk, hogyan lehet jobbá tenni a kapcsolatunkat.

Noémi: Sajnos sok rossz példát láttunk, sok tönkrement házasságot, ezért fontosnak tartjuk a prevenciót. Nyilván nem megy minden játszi könnyedséggel, de a konfliktusaink egy részét megtanultuk kezelni. És persze tudjuk, minden életszakaszban új problémákkal kell majd szembenéznünk.

– Nagyon tudatosak vagytok a kapcsolatotokban. A megismerkedésetek is ilyen volt?

Donát: Szinte hajszálon múlt, hogy most itt ülünk. Az is véletlen, hogy a külső, amely felkeltette az érdeklődésünket, pont egy olyan belsőt takart, ami passzol egymáshoz. Eleinte nem sültek el jól a randik, de mégis kitartottunk.

Noémi: Nekem fontos szempont volt, hogy a párom keresztény legyen, ezenkívül pedig sok olyan tulajdonságot, körülményt kizártam, ami nem jöhetett szóba.

– Sok párkapcsolatot a szürke hétköznapok emésztenek fel. Ti mit tesztek ez ellen?

Donát: Nagyon fontos, hogy a házasságban is kell ran­diz­ni, minden héten kell egy nap vagy egy délután, amikor csak együtt vagyunk, egymásra figyelünk.

Noémi: Nagy dolog, hogy ma már őszintén kimondjuk egymásnak, ha úgy érezzük, most kicsit laposabb a kapcsolatunk.

– Nagy az összhang közöttetek. Hogyan tudjátok segíteni egymás kibontakozását?

Donát: Mindkettőnknek vannak céljai, és ezekről mindig nyíltan beszélünk. Fontos, hogy megéljük azt, amire vágyunk, de ez ne legyen a házasságunk ellen.

Noémi: Nem könnyű egy nagyon nagy karakter feleségének lenni, mert ha nem támogatom eléggé, ő nem tud kiteljesedni.

Viszont az is kérdés, mi fontosabb az életben: hogy valaki nagy ember legyen, vagy az, hogy a házassága jól működjön. Ezt általában én szoktam felvetni, de szerencsém van, mert Donát minden karrierrel kapcsolatos döntésében figyelembe veszi ezt a szempontot.

– Ezek szerint a klasszikus női-férfi szerepekben hisztek.

Donát: A gyerekvállalással szerettünk volna várni az esküvő után két-három évet. Most még mindketten dolgozunk, és a házimunkát is közösen végezzük.

Noémi: Számomra a női és férfiszerepek sokkal fontosabbak a hit szempontjából, mint a házimunkáéból. Amikor kislány voltam, olyan férjet képzeltem el, akire fel lehet nézni, aki vezet. Ma sokan kiakadnak, ha azt mondom, hogy a mi családunkban Donát irányít. Pedig pszichológusok is alátámasztják, hogy tönkremennek azok a családok, ahol a férfi nincs jelen, nem vállalja a domináns szerepet, mert akkor a nő olyan tulajdonságokat vesz fel, amik egyébként nem az övék lennének.

– Ma már sok párkapcsolat csak egy-két évig tart, sokan inkább nem is házasodnak össze, csak úgy együtt élnek. Ennek mi lehet az oka?

Noémi: Sajnos ma már gyakran hiányzik a jó minta, ezért sokan felteszik maguknak a kérdést: „Miért akarnék megházasodni, ha annyi válást látok magam körül?”. Szerintem egy generáció csalódott a házasság intézményében.

Donát: Ráadásul a fogyasztói társadalom is ráteszi a bélyegét a párkapcsolatokra. Az igazi felelősséget és elköteleződést ma már sokan nem vállalják. Az „itt és most” a lényeg, az, hogy mindent megkapjak, megszerezzek. Amíg jó, addig együtt vagyunk, ha pedig elromlik, keresek jobbat. Így még arra sincs esélyük a pároknak, hogy kríziseken átjussanak. Sajnálom, mert ha ez a helyzet nem változik, nagyon sok megkeseredett idős lesz néhány évtized múlva.

– Miért jó fiatalon házasodni?

Noémi: Mert együtt növünk fel, rugalmasak vagyunk, együtt alakítjuk ki a szokásainkat, családunkat, mindent közösen találunk ki.

Donát: Óriási kaland. Ha találsz valakit, aki illik hozzád, érdemes elgondolkodni, hogy mire vársz még.

Az iskolai szüneteket követő zsivajba belesimulnak mint látszólag lelkes fülelők, hálás közönségei a tengerparti nyaralások vagy világvárosokban tett utazásokról szóló élménybeszámolóknak. Ők nem nyaralnak, nem utaznak. Nyáron részt vettek az önkormányzat által szervezett hazamenős táborban, néha lementek a Dunára kavicsozni, egyszer voltak strandon, és moziban is.

Ki a szegény?

Marci és Eszti nem visel szakadt, piszkos ruhákat, szemmel láthatóan minden kerek.

Súlyos hiba, ha valaki a szegénységet az ápolatlansággal azonosítja.

A filmekben és főleg a rajzfilmekben minden szegény ember rongyos nadrágot, foltozatlan, több számmal nagyobb inget visel. Ez nem helytálló. A szegény emberek nagy része a sajnálkozásoktól tartva bámulatos találékonyságra képes. A szegénységnél fájóbb a szűkölködés, ez már szomorúbb, reménytelennek tűnő állapot, könnyebben észrevehető, és jó esetben (jó esetben…) érkezik segítség is. Karácsony közeledtével megnő az emberek adakozó kedve, és nagyon helyesen, segítik őket. Most azonban nem rájuk gondoltam.

A nélkülözésnek Marci–Eszti-fokozata majdnem láthatatlan.

A gyermeknek van felszerelése, mégis szegény. Mindenük a lehető legegyszerűbb, legolcsóbb, leg-távol-keletibb. Nem elvont megfontolásból nincs mobiltelefonja, számítógépes játékai, divatos ruhái, hanem azért, mert ezekre már nincs pénz. Gyakori, hogy a gyerekek közti különbségek a felnőttek számára csak odafigyeléssel és empátiával ismerhetők fel, és ezzel óvatosnak kell lennünk. A legjobbnak tartott osztályközösségekben is megtalálhatók a szegények. A lelki sebek könnyen keletkeznek, és teljesen sohasem gyógyulnak. A sok fül hallatára tett jó szándékú, ám tapintatlanul harsány „Jaj, szegényke, nem nyaraltatok sehol, sebaj, elintézek neked egy jó kis tábort!” „Nektek nincs autótok, de majd mi elviszünk!” nagyon tud fájni.

Gyógyír volt az egyformaság

A már távoli 1970-es, 1980-as években budapesti gyerekekként dzsörzénadrágban jártunk, nem túl változatos mintázatú blúzokat, pólókat viseltünk, kalandjaink is hasonlóak voltak. Rácáfolok a Kádár-rendszerről egyesek által kialakított, nosztalgikus emlékekre, mert széles baráti köröm egyik tagjának sem volt nyaralója, sőt, autója is kevésnek. Többen szűk lakásban laktak, nagyszülőkkel megosztott légtérben. A nyarakat nagyrészt iskolai napközis táborban vagy szüleink munkahelyén és játszótereken töltöttük. Nem éreztük magunkat szerencsétlennek, szánni valónak, nem is voltunk azok. Ugyanis nagyjából egyformák voltunk.   

A mostani gyerekek közt egy kisebb közösségen belül is fájdalmasan nagyok a különbségek.

A nagy jövedelemmel bírók többsége (boldogság, hogy nem mindenki!!!) meg akar felelni a hasonló anyagi helyzetű szülőtársak, kollégák, rokonok elvárásainak, és jó szándékkal túlzottan sok tárggyal, játékkal, feldolgozhatatlan mennyiségű élménnyel halmozzák el gyermekeiket. A szegényebb gyermekekben vágy ébred ezek után. Ez teljesen természetes. Ők nem edződtek meg, mint mi az „egyformizmusban”. A vágyakozás elszomorít és iriggyé is tehet. Mennyire tud fájni tárgyak és élmények hiánya! A legtöbben befelé fordulóvá válnak kifejezhetetlen és feldolgozhatatlan szomorúságukkal.

Kép: Pixabay

Hogyan tudok segíteni a szegényebb gyerekeknek?

Amíg kicsi az ember, és nem tud saját maga változtatni helyzetén, mert teljes mértékben környezetétől függ, sok sebet szerezhet. Helyzete később ösztönző erő lehet, amikor majd diákmunkát vállal, gyűjti a pénzecskéjét, felméri a tanulás adta előnyöket.

De amíg kicsi, addig ez nincs.

A láthatatlanul szegény gyermeknek a vágyott tárgyak hiányoznak és az élmények. Az előbbin nem tudok és nem is szabad nekem változtatni. Tanító néniként nem vehetek neki gumilovat, sellőcskét, focit, telefont azért, hogy felzárkózzon a többi gyerekhez.

A másik nagy hiány az élményeké, ez néha ijesztő sivárságot jelent.

A lemerült vagy soha nem működő érzelem-elemeket segíthetjük feltölteni.

Minden gyerek jó valamiben. Nem csak a tanulásra gondolok. A „nagyok” nem is tudják, vagy elfelejtik, milyen fontos képességek léteznek. Az ügyesen focizó kisfiúkra gondolok, a szépséges hangúakra, a lovacskákat, egyszarvúakat, macskákat ügyesen rajzolókra, azokra, akik szabályos cigánykerekeket tudnak vetni az udvaron, a remek futókra, a bámulatos papírrepülőket hajtogatókra. Volt olyan kisgyermekünk, akit a könyvtáros néni segítségével könyvekhez szoktattunk, minden lovagos könyvet kikölcsönzött, amit talált. A gyerekek sorban álltak rajzaiért.

Mindenkiben van valami, amiben megerősíthetjük, és valamilyen élményt köthetünk a képességeihez.

Nem vagyok naiv, hogy azt higgyem, ettől a Misik ugyanolyannak fogják magukat érezni, mint módosabb társaik. De ha csak egy kicsit is megizmosítjuk önbecsülésüket, máris segítettünk. Hajrá!

Nem véletlenül kerekedhetett ki a szeme annak, aki a Rubicon októberi számát lapozgatta, amelynek tematikája éppen a fenti kérdésre épül, a magyar történelemre szűkítve a választ (Mi lett volna, ha? Elveszett alternatívák a magyar történelemben). Merész dolog arra rákérdezni tudományos igényességgel, hogyan alakulhatott volna Magyarország sorsa, ha a szovjet csapatok kivonultak volna. Ezek szerint már nem is olyan történelmietlen a kérdés.

Jogosan érezhetjük azonban, hogy ez inkább az irodalom terepe. A legtöbb embernek az utópia vagy a disztópia műfaja juthat eszébe, hiszen a kerettantervek ezeket sulykolják az érettségizők fejébe (1984, Szép új világ és társai).

De van egy kevésbé ismert változata a jövőalternatívákat felvázoló műveknek: az ukrónia.

A kifejezést egy francia filozófus alkalmazta az olyan írásokra, amelyek kifejezetten azzal foglalkoznak, mi történt volna, ha a történelem máshogy alakul. Az ókortól kezdve divatos ez a kérdésfelvetés, és a 20. században is számos regényírót (pl. Rober Harris) megihletett, főleg a második világháború kérdése.

Ezen műfajba és vonulatba tartozik Philip K. Dick „Az ember a Fellegvárban” (The Man In The High Castle) című 1962-es regénye, amely a hazai közönség számára 2010-ben vált elérhetővé magyar nyelven. Az Amerikai Egyesült Államokban játszódó történet arra épül, hogy a nácik és a japánok megnyerik a második világháborút, megszállják és felosztják egymás között Amerikát, egy semleges zónát is létrehoznak a két terület között.

„Az ember a Fellegvárban” első három évada tökéletes laboratóriuma annak az elmének, aki a történelembe és az irodalomba egyszerre szerelmes. Bóklászunk egy-egy szereplővel a két világ között, és láthatjuk, mennyire rátelepszik a történelem a lelkünkre, sorsunkra, tudatunkra. Ha azt hinnénk, hogy mi ugyanazok az emberek lennénk egy diktatúrában és egy demokrációban, nagyon tévednénk.

A sorozat azért is félelmetes, mert azt sugallja, hogy a politikai környezet milyen meghatározó a személyiségünk alakulásában.

Egy idő után meghatározóbb is, mint a család? – teszi fel a kérdést. De meg is fordítja a képletet, amikor bemutatja, egy vezető jellemfejlődése miként befolyásolhatja egy diktatúra sorsát, és olyan kérdések sorát indíthatja meg bennük, amelyeket történelemórák ábrándos tízperceiben tehettünk fel magunknak. Mikor ábrándultak volna ki a náci vezetők a Birodalomból? Ki vezette volna a náci birodalmat Hitler halála után? Hogyan nézett volna ki a japán megszállás Amerikában? Hogyan élte volna meg az amerikai átlagpolgár a diktatúrát?

Az ember a Fellegvárban - filmplakát

„Az ember a Fellegvárban” fő erőssége, hogy egyszerre ismerhetjük meg a nagy történelmet és annak személyes vonatkozását. Sok főszereplője van a sorozatnak, kisemberek és vezetők egyaránt. Annak tekinthetjük a lázadó amerikai nőt, Juliana Crane-t, a saját hazájának politikáját kritikusan kezelő japán minisztert, Nobuszuke Tagomit vagy a sokrétű szerepkonfliktust átélő náci vezetőt, John Smith-t, aki saját bőrén érzi meg az árja ideológia kegyetlenségét.

A legfontosabb főszereplő azonban maga a mozgókép, pontosabban azok a felvételek, amelyeknek létezniük sem kellene – és amelyeket mind a lázadók, mind a hatalom meg akar szerezni magának. Egy alternatív valóság képei ezek, a néző reális valósága: mi lett volna, ha… a szövetségesek nyerik a háborút? Így a nácik egyik legnagyobb hatású propagandaeszköze válhat saját bukásuk okává. Az író és a sorozat készítői jól éreztek rá arra, hogy a vizualitással lehet uralni az emberi tudatot. Philip K. Dick a náci propagandának ezt a felismerését is egyértelművé, már-már szájbarágósan egyszerűvé teszi számunkra.

Szerencsésnek érezhetjük magunkat, hogy így alakult a sorsunk a második világháború után?

Ezt kellene mondanunk, és talán így gondolkodhat egy nyugat-európai és amerikai néző. Egy-egy idősebb magyar néző azonban könnyen összevetheti a filmen látottakat és a szovjet megszállást, és rájöhet arra, hogy bár vörös köntösben kapta a diktatúrát, számára a látottak nem is olyan távoliak, talán nem is olyan fiktívek. A magyar néző több évtizednyi szocialista valósággal a tudatában vagy tudattalanában nézi azt az amerikai rémálmot, amely neki talán a múltja volt. Itt főként a Rákosi-diktatúrára érdemes gondolni, nem pedig Kádár felpuhított divatszocializmusára.

Nyílik azonban egy másik átjáró is két világ, az irodalom és a filmkultúra között. Ez a folyosó egyre szélesebb, és úgy tűnik, hogy klasszikussá érő kortárs regényíróink ezen át tanítanak minket: ahogy Margaret Atwood „A szolgálólány meséjé”-vel, Philip K. Dick pedig az ő történelemgyárával, ahol néha megkönnyebbülés letenni a műszakot.