Mi lenne ma, ha a nácik nyerik a világháborút? – Sorozatkritika „Az ember a Fellegvárban” című sorozatról

Nem véletlenül kerekedhetett ki a szeme annak, aki a Rubicon októberi számát lapozgatta, amelynek tematikája éppen a fenti kérdésre épül, a magyar történelemre szűkítve a választ (Mi lett volna, ha? Elveszett alternatívák a magyar történelemben). Merész dolog arra rákérdezni tudományos igényességgel, hogyan alakulhatott volna Magyarország sorsa, ha a szovjet csapatok kivonultak volna. Ezek szerint már nem is olyan történelmietlen a kérdés.

Jogosan érezhetjük azonban, hogy ez inkább az irodalom terepe. A legtöbb embernek az utópia vagy a disztópia műfaja juthat eszébe, hiszen a kerettantervek ezeket sulykolják az érettségizők fejébe (1984, Szép új világ és társai).

De van egy kevésbé ismert változata a jövőalternatívákat felvázoló műveknek: az ukrónia.

A kifejezést egy francia filozófus alkalmazta az olyan írásokra, amelyek kifejezetten azzal foglalkoznak, mi történt volna, ha a történelem máshogy alakul. Az ókortól kezdve divatos ez a kérdésfelvetés, és a 20. században is számos regényírót (pl. Rober Harris) megihletett, főleg a második világháború kérdése.

Ezen műfajba és vonulatba tartozik Philip K. Dick „Az ember a Fellegvárban” (The Man In The High Castle) című 1962-es regénye, amely a hazai közönség számára 2010-ben vált elérhetővé magyar nyelven. Az Amerikai Egyesült Államokban játszódó történet arra épül, hogy a nácik és a japánok megnyerik a második világháborút, megszállják és felosztják egymás között Amerikát, egy semleges zónát is létrehoznak a két terület között.

„Az ember a Fellegvárban” első három évada tökéletes laboratóriuma annak az elmének, aki a történelembe és az irodalomba egyszerre szerelmes. Bóklászunk egy-egy szereplővel a két világ között, és láthatjuk, mennyire rátelepszik a történelem a lelkünkre, sorsunkra, tudatunkra. Ha azt hinnénk, hogy mi ugyanazok az emberek lennénk egy diktatúrában és egy demokrációban, nagyon tévednénk.

A sorozat azért is félelmetes, mert azt sugallja, hogy a politikai környezet milyen meghatározó a személyiségünk alakulásában.

Egy idő után meghatározóbb is, mint a család? – teszi fel a kérdést. De meg is fordítja a képletet, amikor bemutatja, egy vezető jellemfejlődése miként befolyásolhatja egy diktatúra sorsát, és olyan kérdések sorát indíthatja meg bennük, amelyeket történelemórák ábrándos tízperceiben tehettünk fel magunknak. Mikor ábrándultak volna ki a náci vezetők a Birodalomból? Ki vezette volna a náci birodalmat Hitler halála után? Hogyan nézett volna ki a japán megszállás Amerikában? Hogyan élte volna meg az amerikai átlagpolgár a diktatúrát?

Az ember a Fellegvárban - filmplakát

„Az ember a Fellegvárban” fő erőssége, hogy egyszerre ismerhetjük meg a nagy történelmet és annak személyes vonatkozását. Sok főszereplője van a sorozatnak, kisemberek és vezetők egyaránt. Annak tekinthetjük a lázadó amerikai nőt, Juliana Crane-t, a saját hazájának politikáját kritikusan kezelő japán minisztert, Nobuszuke Tagomit vagy a sokrétű szerepkonfliktust átélő náci vezetőt, John Smith-t, aki saját bőrén érzi meg az árja ideológia kegyetlenségét.

A legfontosabb főszereplő azonban maga a mozgókép, pontosabban azok a felvételek, amelyeknek létezniük sem kellene – és amelyeket mind a lázadók, mind a hatalom meg akar szerezni magának. Egy alternatív valóság képei ezek, a néző reális valósága: mi lett volna, ha… a szövetségesek nyerik a háborút? Így a nácik egyik legnagyobb hatású propagandaeszköze válhat saját bukásuk okává. Az író és a sorozat készítői jól éreztek rá arra, hogy a vizualitással lehet uralni az emberi tudatot. Philip K. Dick a náci propagandának ezt a felismerését is egyértelművé, már-már szájbarágósan egyszerűvé teszi számunkra.

Szerencsésnek érezhetjük magunkat, hogy így alakult a sorsunk a második világháború után?

Ezt kellene mondanunk, és talán így gondolkodhat egy nyugat-európai és amerikai néző. Egy-egy idősebb magyar néző azonban könnyen összevetheti a filmen látottakat és a szovjet megszállást, és rájöhet arra, hogy bár vörös köntösben kapta a diktatúrát, számára a látottak nem is olyan távoliak, talán nem is olyan fiktívek. A magyar néző több évtizednyi szocialista valósággal a tudatában vagy tudattalanában nézi azt az amerikai rémálmot, amely neki talán a múltja volt. Itt főként a Rákosi-diktatúrára érdemes gondolni, nem pedig Kádár felpuhított divatszocializmusára.

Nyílik azonban egy másik átjáró is két világ, az irodalom és a filmkultúra között. Ez a folyosó egyre szélesebb, és úgy tűnik, hogy klasszikussá érő kortárs regényíróink ezen át tanítanak minket: ahogy Margaret Atwood „A szolgálólány meséjé”-vel, Philip K. Dick pedig az ő történelemgyárával, ahol néha megkönnyebbülés letenni a műszakot.