Legyen szent a játék – egy hajléktalan adventje

Ott áll a szán, maga festette pirosra, rajta gubbaszt a nyúl, rászabott mikulásruhába bújtatva, körülötte gondosan összeállított csomagok, telis-teli mindenféle finomsággal. S ott van ő, kissé izgatottan, hogy vajon jól sikerül-e majd a mikulása. Hosszú hónapok óta készül erre a napra. Adventtől húsvétig, s húsvéttól adventig él, közben pedig várakozik, hogy elkövetkezzen az időszak, amikor ismét ajándékozhat. Többnyire a megszokott helyén, a Stadionok buszpályaudvar lépcsőjén üldögélve lepi meg ilyentájt az arra járó gyerekeket, ám most valami mással, valami többel készült: azoknak a gyerekeknek szervezett mikulásünnepet, akik hajléktalanszállójához közel, egy családok átmeneti otthonában, illetve az ottani lakótelepen élnek. Ünnepi készülődésében társakra is lelt: egy lakótelepi édesanya és négy gyermeke, valamint jótékonykodó motorosok voltak segítségére.

„Tavaly ilyenkor épp a villamoson utaztunk a gyerekekkel, és hogy ne rendetlenkedjenek, gondoltam, a legjobb lesz, ha éneklünk – mondja Kati, az anyuka. – Meghallott bennünket János bácsi, aki ott ült a nyuszijával mögöttünk, és udvariasan megkérdezte, hogy esetleg adhatna-e egy-egy mikuláscsomagot a gyermekeimnek. Beszélgetni kezdtünk, és kiderült, nem is lakunk olyan messze egymástól.” Szó szót követett, a villamoson történt találkozásból barátság lett, s a négy kisgyermekből kórus, amely adventi, Mikulás-napi dalokkal készült a mostani ünnepre – s János bácsi nagy kedvencével. Teli torokból éneklik: „Az az egy fontos, legyetek jók most, már nem kell túl sok a holnaphoz, legyen szent most nekünk a játék, legalább egyszer még!” Sorra érkeznek a gyerekek, Janinak kis barátai segítenek szétosztani az ajándékokat.

A kezdeményezéshez egy nemzetközi motoros szervezet, a Punishers hazai tagjai is csatlakoztak, akik a mikuláscsomagok mellé játékokat hoztak, s egy kisebb koncertet is odavarázsoltak.

Kép: Nagy Enikő

„János bácsi történetét a sajtóból ismertük meg, s szerettünk volna odaállni mellé – mondja Kőszegi István, a szervezet elnöke. – A közel húsz éve fennálló Punishers magját egykori és most is aktív rendőrök, katonák, tűzoltók, mentősök alkotják, de sokan csatlakoznak hozzánk motorosként vagy akár motor nélkül is. Rengeteg támogatónk van. Kontinenseken átívelő barátság a miénk, több ezren vagyunk, s a célunk másokat segíteni, szolgálni. Megvédeni azokat, akik félnek, akik nem tudják megvédeni magukat. Nőket, gyerekeket, akik bántalmazás, zaklatás, erőszak áldozatai. Akik kiszolgáltatottak, szükségben szenvedők.” A jóságos motorosok nemrég közös főzést és ételosztás szerveztek hajléktalanoknak, vagy éppen családi napot hátrányos helyzetű gyermekeknek, s járják az óvodákat, ahova adventben – a tiszteletbeli taggá avatott – János bácsit is magukkal viszik. Ő lesz a Mikulásuk, így idén több száz gyermeket ajándékozhat meg.

„Néhány éve, amikor elkezdtem csomagokat gyártani, még csak kevés gyermeknek tudtam adni, azoknak, akik ott jöttek-mentek az utcán körülöttem – mondja János bácsi. – Ám ahogy egyre többen megismertek, egyre többen segítettek, van, aki kimondottan azért keres meg és adakozik, mert tudja, hogy ajándékot fogok készíteni. Szokták kérdezni, miért nem magamra költöm azt a pénzt, amit megkeresek. Azt szoktam mondani, hogy annyi úgysem lesz, hogy lakásom vagy albérletem legyen, úgyhogy inkább féltreteszem a gyerekeknek. Szeretem látni, ahogy örülnek minden kis semmiségnek.”

János bácsi egy olyan hajléktalanszálló lakója, ahová kispajtása, a nyuszi, Ugribugri is mehetett vele.

Kép: Nagy Enikő

Az éjszakákat bent, a szállón, a nappalokat kint, az utcán, a lépcsőn ücsörögve tölti. Néhány éve így figyeltem fel rá magam is.

Messziről néztem, milyen szeretettel rendezgeti a nyusziját, s aztán elhatároztam, hogy megszólítom. Odatelepedtem mellé, elkezdtünk beszélgetni, és lassanként kibomlott János bácsi története. A férfi Borsodban született, s annak idején, az érettségit követően a főiskola miatt költözött Budapestre. Villamosmérnöknek tanult, ám egy év után abbahagyta a tanulmányait. Rejtélyesen csak annyi mond: „Nőügyek.” Később az építőiparban kezdett el dolgozni, de elveszítette a munkáját. Ennek már több mint tíz éve, azóta nem sikerült újra elhelyezkednie. „Amit itt kapok, abból a nyúlnak veszem meg, amire szüksége van, meg nekem is jut belőle valami, de a legtöbbet a gyerekeknek gyűjtöm össze” – árulja el.

Nyuszija, Ugribugri már a második: „Volt egy nagyobb nyulam, Nyuszó, aki tavaly januárban elpusztult, egy kereskedésben vettem őt, hogy majd elajándékozom, de pár nap alatt annyira hozzám szokott, és én is úgy megszerettem, hogy úgy döntöttem, megtartom. Akkor vettem ezt a másik nyuszit, amikor ő elpusztult. Ő is nagyon hozzám nőtt, el sem menne tőlem. Sok örömet ad nekem.” János bácsi csaknem harminc évig a nyolcadik kerületben, egy régi, romos házban élt, ám egy nap kilakoltatták, ekkor került arra a budaörsi szállóra, ahol most lakik. Innen jár nap mint nap a Stadionokhoz, hordozójában a kisállattal, amelyet egyébként egy jóságos orvos rendszeresen megnéz.

Három éve kezdte el a csomaggyártást, a kezdeti néhány tucatnyi mikuláscsomagból mostanra több száz lett. János bácsi nagy álma, hogy egyre több és több gyermeket ajándékozhasson meg.

Kép: Nagy Enikő

És van még egy, a nagy álom mellett a még nagyobb, alighanem a legnagyobb: hogy egyszer a saját gyermekét ajándékozhassa meg.

„Elveszítettem a családomat, a kislányom intézetbe került – meséli. – Csak egyéves koráig gondoskodhattam róla, épp akkor vették el őt, amikor a munkámat is elveszítettem, az édesanyja sem volt képes a gondját viselni. Most már tizenkét éves nagylány. Szeretném látni őt, de sajnos nem lehet. Nem akarnám lerohanni őt, hogy én vagyok az apja, csak neki is szeretnék egy ajándékcsomagot adni, csak mint a Mikulás. Ez éltet, erre a pillanatra várok a legjobban. De addig is minél több gyereket szeretnék megajándékozni, kicsit pótolja a kislányom hiányát, ha láthatok más gyerekeket örülni” – így Jani, aki körül csak úgy nyüzsögnek a csöppségek, és egymást túlharsogva kiáltják: „Nyuszis bácsi, én is kaphatok egy csomagot?”