Az istenhitben legfőbb ellenségét érző kommunista-szocialista éra alatt magyarázhattuk ezt a folyamatot tőlünk független, elszenvedett jelenségként, hisz egy totalitárius ideológia igyekezett kisatírozni a tudatokból és a lelkekből a Megváltó születésnapját, és tette helyébe pótszerként – érezvén az ordító hiányt – a szeretet kontúrtalan (fenyő)ünnepét.

A jászol eltűnt, a díszes karácsonyfa maradhatott. A templomba igyekvés tradíciója elkopott, az ajándékvásárlás és családi vendégeskedés koreográfiája megmaradhatott, és az idő múlásával a miértjét is egyre kevésbé kutatták az emberek.

A rendszerváltás után hiába oldódtak az ideológiai bilincsek, hiába szívhattuk be a szabadság levegőjét, azzal ismét mást, a fogyasztás mindenekfelettiségét szippantottuk be.

Az elnyomatás évei alatt torzóvá lett karácsony tehát tovább deformálódott, egyre több pénz elköltésével, egyre kevesebb elcsendesedéssel. És megint csak Jézus maradt ki az egészből.

Az a szomorú valóság, hogy 2018-ban legalább olyan különösen hat Áldott karácsonyt kívánni, mint a nyolcvanas években – a „kellemes” ünnep, a fogyasztás csilivili diadala felülírta az isteni születésnapot.

Ezért töltött el szomorúsággal, amikor néhány napja megláttam kis falunk főterén a lakóközösségnek szánt karácsonyi üzenetet: egy levitézlett, piros autót, amelynek csomagtartójából dőlnek ki az ajándékcsomagok, tetejéből félrecsapott karácsonyfa meredez. Most nem is az egymásra halmozott tárgyak esztétikumáról és modorosságáról szólnék, mert az másodlagos a kompozícióból áradó, nyomasztó üzenet mellett.

A semmi kosarába hulló, díszes csomagok látványa minden giccsbe hajló rendezettsége mellett is realista, szinte szociológiai ábrázolása a kilúgozott, kommercializálódott karácsonynak.

Nézem, és semmit sem látok karácsony lényegéből, mert nyomokban sem tartalmazza a Megváltó születésének reménysugarát, de még csak a felebaráti szeretetre utalást sem. Egy feltűnő installáció csak a télben.

Egyetlen és nem kevés vigaszom, hogy a tekintetemet kissé feljebb emelve ott áll kis templomunk kőépülete, amely télen-nyáron, ünnepeken és hétköznapokon is hirdeti karácsony el nem múló üzenetét: a betlehemi istállóban Üdvözítőnk született!

Eszembe jut, hogy sűrített paradicsommal öntöm nyakon újabban a tükörtojást, s így kiváltképp jólesik, ott parkol egy bontott konzerv fele a hűtőben; hogy hűtőízű ne legyen, hozzásütöm az egészhez. Kezdek az orgiához közelíteni. Amikor kész van, tépek kenyeret, épp van friss, olajbogyós, komolyodik a helyzet.

Ma szombat van, mégis fellépős nap, így aztán megérdemlem a kényeztetést. Vagy ha meg nem is érdemlem, legalább megengedhetem magamnak. Friss fűszerek! Ha már eddig eljutottam, ne álljak meg félúton! Kiszaladok a kertbe oreganót, kakukkfüvet szedni. Hopp, közben a kávét is préselni kellene, mert ott áll az egyszerű kis készülékben, ki fog hűlni különben. Míg kinyomom a kávét a szerkentyűből, az jár a fejemben, hogy hamarosan kihűl a tojás is, amelyet oly műgonddal készítettem.

Jön az újabb ötlet: hogy tetézzem az élményt, kiülök a teraszra, hisz már nyár van, a darazsak meg még nem jöttek elő, végigláthatok a Zsámbéki-medencén.

Fogom a kávét, a tányért, kitelepszem a teraszra, madárfütty, festői fellegek, verőfény. Tökéletes. Vagy majdnem. A ruhaszárító többé-kevésbé kitakarja a panorámát.

Feleségem azért teszi oda és kötözi ki, hogy a szél el ne fújja. Nem állok neki bogozgatni, akkor már tényleg kihűlne ételem-italom is.

De biztos lesz valami. Elfogy a kenyér. Elfelejtem a sót. Ehelyett jön, amire nem gondoltam: leeszem a fellépő ingemet. Pötty az ing tökéletes síkján. Tökéletes, az nincs. Csak hajkurásszuk, kajtatunk utána.  

A cikk a Képmás magazin 2018. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Minden második házasság válással végződik Magyarországon. Melyek a leggyakoribb krízisek a te tapasztalatod szerint?

– Az első probléma a megcsalás, a második az „anyós-ügy”. Mindegyik mögött kommunikációs nehézségeket látok, és sajnos hívő nagycsaládoknál is gyakran tapasztalom.

A megcsalás természetesen egyáltalán nem az ágyban kezdődik. Mindig valamelyik fél hiányállapota a kiindulópont. Ha sokszor szólítja meg ezt a felet a „harmadik” azon a nyelven, amelyiken a férje vagy a felesége nem szólítja meg, akkor előbb-utóbb összemelegednek. A tipikus példa, amit látok: a feleség otthon neveli a gyerekeket, vezeti a háztartást, este hazaesik fáradtan a férj, és találkozik a két kimerült ember az egész napos frusztrációival. Én azt tapasztalom, hogy nem tudják érett módon kimondani egymásnak, mire van szükségük:

a nő nem tudja kimondani, hogy fáradt vagyok, sok ez nekem egyedül, szükségem lenne rád, valahogy másként kéne ezt csinálnunk;

a férfi nem tudja kimondani, hogy elfáradtam a munkában, pihenni szeretnék, és nagyon vágyom arra a lányra, akivel együtt kezdtem építeni az életemet.

Ezek lehetnek az adott életállapotban megvalósíthatatlannak tűnő vágyak, mégis nagyon fontos tudatosítani és kimondani. Én egyébként négy gyerek után nagyon kimerültem, és volt egy nagyon jó lelki vezetőm, aki rákérdezett, hogy mi hiányzik. Azt tanácsolta, csináljak olyanokat, ami feltölt, például sportoljak, mert ha én jól vagyok, akkor a gyerekek is jól lesznek. Ennek érdekében sok mindenen változtattam.

Nemcsak egy szerelmi kapcsolat állhat a férj és a feleség közé, hanem például a gyerekek is.

Nyilván vannak olyan konkrét élethelyzetek, amikor az egyik – vagy minden – gyerek elsőbbséget élvez a házastárssal szemben, de nagyon kell figyelni, hogy időben visszaálljon a harmónia.

Közéjük állhat egy hobbi vagy akár a karrier – azt látom, hogy a nehéz kisgyerekes időszakban nagyon gyakran beszippantja a munkahely a férfiakat, hiszen ott rögtön megkapják a visszaigazolást a sikerről, míg a gyereknevelés hosszú távú energiabefektetés (és itt nem azokra a helyzetekre gondolok, amikor muszáj x órát ledolgozni, hogy a számlákat fizetni tudják).

Annyira tiszta vágyai vannak férfinak és nőnek: ezek legmélyén az egység iránti vágy van, ami a Szentírásban is le van írva. Fontos lenne tudatosítani, hogy attól, hogy keresztények vagyunk, még megvannak az általános emberi érzéseink, amelyeket őszintén ki kellene mondani.

– De mintha a keresztény közösségekben még a társadalomban megszokottnál is nagyobb tabu lenne, hogy fárasztó a nagycsaládos lét! Az anyának ez a hivatása, hát ne panaszkodjon – az apán meg ott a nagy nyomás, a „férfiszerep”, a család eltartása.
– Igen, a negyvenes korosztályban mindenképp.

Meghaladhatnánk már végre, hogy kizárólag az a helyes, ha a nő viseli az otthoni terheket, a férfi meg megszakad a munkában!

Annyira más ingerek érik a házasfeleket és annyira másfelé tudnak fejlődni – manapság az élet a házasságok ellen dolgozik. Pedig teljesen rendben van ez a tradicionális formula, ha két szabad igenből jött létre, és nem valamiféle mítoszok, vagy akár a rokonság, a közösség, a tágabb környezet elvárása miatt teszik azt, ami egyébként nem jó nekik. Nagyon nehéz ebben a rohanásban összetartani a házasságokat, és sajnos nagycsaládos keresztény körökben is egyre több a megcsalás és a válás. Szerintem az az ideális, ha együtt meg tudják oldani, hogy ki miben vegyen részt. Jelen kell lenni egymás életében, különben „szétfejlődünk”. Nagyon fontos, hogy még ha két érett, szabad igen is volt az elején, GPS-módra mindig újra tudjunk tervezni, ha érezzük, hogy ez így már nem jó, elfáradtunk.

Nagyon kell figyelni a tünetekre a házasságban és örülni nekik, mert figyelmeztetnek arra, hogy baj van. A sok veszekedés vagy épp a nagy csend mindig jelez valamit.

Ha észrevesszük, újraprogramozhatjuk úgy a házasságunkat, hogy az mindenkinek egy biztonságos fészek alapja legyen.

– Többször említetted az érettséget; gondolom, hogy az anyós-ügy okozta krízissel is összekapcsolható.
– Abszolút. A negyedik parancsolat körül rengeteg félreértés van. A „Tiszteld atyádat és anyádat!” nem azt jelenti, hogy azt kell csinálni egy új, növekedésben levő családnak, amit a két felmenő szülőpár szeretne, hogy az ő igényeiknek kellene megfelelni vagy éppen a szokásaikat tovább vinni.

A tisztelet azt jelenti, hogy igent mondok rájuk, miközben tudok nemet mondani nekik.

Márpedig ha valamelyik fél nem vált le egészségesen a szüleiről, és bekerül egy domináns anyós, aki nem a házaspár egységét támogatja, akkor ő ugyanúgy a házaspár közé állhat, mint a harmadik fél a megcsalásnál – amely, még egyszer elmondom, nem az ágyban kezdődik!

A bölcs anyós azt mondja, hogy „fiam, én megadtam neked, amit tudtam, most már itt van ez a lány, rábízlak, most már vele növekedj a szeretetben”. Tízből kilenc nem ezt mondja, és iszonyatos terhet rak a gyerekére és az új családra. Ezért van ez a rengeteg anyósvicc. Az anyák általában nehezebben engedik el a fiaikat, mint a lányaikat. A fiú meg nehezen mondja azt, hogy „mindent köszönök anyu, de mi most már máshogy csináljuk”. Nagyon fontos mondat a Szentírásban, hogy „a férfi elhagyja apját, anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és egy test lesz a kettő”. Persze hogy elhagyja fizikailag, de lelkileg is el kell hagynia a szüleit, a feleségéhez kell ragaszkodnia, hogy egy test lehessen vele.

– És miért engedik el nehezen az anyák a fiaikat?
– Gyakran az anyósnak a férjével való kapcsolatában van valami hiánya: nem tud jót beszélgetni vele, nem kapja meg azt a gyengédséget, támogatást, amire szüksége lenne – viszont megkapja ezeket a fiától. Nyilván ilyenkor a fiú nincs a helyén, belekényszerül valamiféle társ-szerepbe. És amikor felnő, már érzi, hogy nem jó ez neki, szárnyalna, de az édesanyja nem engedi.

Sok esetben az anyós meg van győződve arról, hogy ő tud csak helyesen gondoskodni a fiáról, ő tudja, mi a jó neki.

Szeretettel aggódik, persze, csak éppen nem azt adja útravalóul a fiának, hogy „menj, bízz ebben a lányban, akit választottál”. Aztán előfordul, hogy a családi rendszert megbolygatja a meny: például az após nagyon kedveli, és az anyós – ha nincs megfelelő önértékelése – féltékeny lesz azok miatt a dolgok miatt, amelyekben a meny „jobb”.

Én általánosságban azt tapasztalom, hogy az anyós-após önértékelési, önbecsülési problémái vannak a háttérben:

gyakran tükröt tartanak nekik a fiatalok azzal, ha valamit másként csinálnak, és instabil önbecsülés esetén az idősödő szülők ebből azt a következtetést vonják le, hogy ők nem elég jók.

– Akkor itt is érettség-probléma van, nem?
– De, igen. Ahogy idősödünk, két őrült nagy feladatunk van. Erik H. Erikson azt mondta, időskorban egyrészt szembe kell néznünk a halál közeledtével, ami kétségbeeséssel tölt el. Másrészt viszont az én-integrációval is meg kell küzdenünk: az életünkre visszatekintve vajon kikristályosodott-e, hogy ki vagyok én. Mérleget kell vonni: mit csináltunk jól és mit nem. És ezeket sokszor nehéz elfogadni.

Aki csak a sikereit akarja látni és a kudarcait nem hajlandó elfogadni, vagyis nem engedi meg magának, hogy kudarcai is voltak, az szorongani fog – és gyakran a gyerekeitől várja az igazolást.

Ezért azt éli meg elismerésként, az számára az önigazolás, ha a gyereke ugyanúgy csinálja a dolgokat, mint ahogy ő tette. Szóval nagyon fontos az egészséges leválás mindkét részről, akkor lehet csak stabil házasságban élni.

– Mit értesz leválás alatt?
– Azt a szabadságot, amikor már nem akarok megfelelni a szülők kimondott és ki nem mondott elvárásainak. Mindannyiunknak van egy belső képe a szüleiről, ha ez idealizált, vegyem a bátorságot, hogy összetörjön, hagyjam, hogy megjelenjen a szégyen és a harag, mert azután tud jönni a megbocsátás és a reális kép kialakítása, amikor már látom, mit csináltak jól, mit nem.

És ezt is jelenti a negyedik parancsolat, hogy látom a szüleimet, ezt a két végtelenül értékes, sebzett embert. Elfogadom, amit jól csináltak és tovább viszem, amit pedig rosszul tettek, azt újrakeretezem.

Néhol azonban túl erősen hatnak a családi minták. Ha merek úgy élni, hogy nem befolyásol, mit fognak szólni, az is az egészséges leválás egyik ismérve. Kialakul egy egyenrangú kapcsolat, ahol mindkét fél mondhat nemet a másiknak, és ezt kölcsönösen tiszteletben tartják, hiszen a férj a feleségével lesz egy test.

Sok olyan példát is látok, hogy a fiatalok pörögnek, ezerfelé rohannak, és teljesen természetesnek veszik, mi több, elvárják, hogy a szüleik, a nagyszülők segítsenek. És ha a nagyszülők még dolgoznak, programjuk van, vagy csak simán fáradtak és nem állnak rendelkezésre, akkor megsértődnek. Ez sincs rendjén, nekik is lehet nemet mondani, ezt is jelenti a szabadság és a kölcsönös tisztelet.

Sajnos azt látom, hogy a leválás elmaradása előbb-utóbb a legtöbb házasságot kikezdi, keresztény nagycsaládokat ugyanúgy, mint nem keresztényeket, és emiatt sok válás van. Rengeteg példát láttam, ahol az egyik fél már fulladozott az anyós-após által rárakott tehertől: hogy elvárják a közös vasárnapi ebédeket, hogy bármikor betoppanhatnak –, beszélt is róla, de a másik nem akarta meghallani, és egyszer csak bejött a képbe a harmadik. Ilyenkor csak bámulnak a barátok, ismerősök, nem értik, mi történt: megbolondult ez a nő? Mert egyre gyakrabban választják a nők is ezt az utat, amikor folyamatosan és következetesen nem hallják meg őket – amúgy nem csak anyós ügyben nyilván.

Itt kapcsolódik össze az érettség problematikája, a megcsalás és az anyós ügy.

– Te mint anyós hogyan felelsz meg az elvárásoknak?
– Én csak két éve vagyok anyós, de amikor összeházasodtak a lányomék, leültem velük és mondtam, hogy szeretnék jó anyós lenni, és ehhez szükségem van az ő segítségükre is. Legyünk párbeszédben, fogalmazzák meg, hogyan tudom őket jól segíteni. A rövid és a hosszú távú célom is az, hogy támogassam az ő egységüket. Próbálok rájuk hangolódni, és megkérdezem, hogy a jelenlegi élethelyzetükben mi a segítség. Ha kér valamit a lányom, mérlegelem, hogy belefér-e az időmbe. Hogy az Isten-kapcsolatom, a férjem, a másik öt gyerekem és a munkám mellett – amelyek mind-mind én vagyok – belefér-e ez nekem jó szívvel, szabadon.

Ez az egészséges önérvényesítés, ami egy egyenrangú kapcsolatban nélkülözhetetlen. Ha meg nem kér semmit, nem nyomulok, azt is elfogadom.

Ez a kulcsa az egésznek: tiszteletben tartjuk egymást. Nincsenek „kötelező” elvárásaim feléjük.

Ha például valakinek a szülinapját ünnepeljük, és nekik mint párnak arra van szükségük, hogy együtt legyenek, akkor az élvez elsőbbséget, nincsenek kötelező körök. Tudomásul kell venni, hogy a friss házasoknak, akikből aztán előbb-utóbb kisgyerekes családok lesznek új szokásokkal, vannak olyan időszakaik, amikor hagyni kell őket, mert arra van szükségük, hogy maguk legyenek. Úgyis jönnek majd!

Ami a szemnek láthatatlan? Ha figyelünk egymásra, meglátjuk egymás szemében a könnyet, az öröm csillogását, a kéz remegését, a zavart félrenézést is. De figyelünk-e egymásra? Figyelünk-e önmagunkra? Halljuk-e a belső hangunk? Halljuk-e az égi hangot? Most, adventben ideje van a kérdéseknek. Ideje van az elcsendesedésnek és a válaszaink megtalálásának.

Az adventi koszorú fényénél rádöbbenhetünk arra is, hogy mesevilág az életünk. Persze a mesékben sem csak győzelem és diadal van. Van probléma, van találkozás a sárkányokkal, van küzdelem, van félelem, vannak nehéz idők.

De mindezeken át, ha a mesék szimbolikus nyelvében olvasunk, akkor megtanulhatjuk, hogyan lehet részünk a győzelem. A saját ügyeinkben. Mert a mesebeli királyság sosem földrajzi vagy politikai értelemben vett királyság, hanem az életünk királysága. Én ezért szeretem a meséket, és ezért lettem a meseterápia elkötelezettje.

De hogyan lettem meseolvasó?

Nem lennék meseterapeuta-mesetréner, ha nem tapasztaltam volna meg a mesék erejét a saját életemben. Mindaddig azonban, amíg távolságtartással olvastam és hallgattam őket, nem tudtak segíteni. Aztán megbetegedett az Édesapám, és néhány hónap múlva már nem mondhattam soha többé: „Papi!”, „Papi, ne már!”. Furcsa kapcsolat volt a miénk. A rajongva szeretésnek egy szemérmes formája. Amikor elment, hirtelen szürke és hideg lett a világ. Nem tudtam örülni a nyári napsütésnek, a Balaton kékeszöld vizének, semminek. Meséket olvastam. Sokat. És elkezdett kirajzolódni az, amit egyébként a hitemből tudtam: az örökkévalóság.

Az elengedés nehéz útja volt az első, amit a népmesékkel jártam végig.

Kis idő múlva várandós lettem a kislányunkkal. A létezés mélységeit és magasságait, szélességeit és tágasságait tapasztaltam meg néhány hónap alatt. Most az életre, az új életre kellett fókuszálnom.

Hogy a lelkem is rátaláljon az anyaságra, ebben is a mesék segítettek.

Emlékszem a fordulat pillanataira is: egy ljubjanai kávéház teraszán ültem. A Hófehérke története zakatolt bennem, és összeállt mindaz, amivel az új életszakaszt el tudtam indítani. A folyóparti kávézó asztalához még csak nőként ültem le, de már – lélekben is – anyaként álltam fel. Ez az út gyönyörű, és minden feltett kérdésével a mesékhez tudok kapcsolódni, és onnan erőt és útmutatást nyerni. Manapság már, persze, a „hogyan neveljek jól”, „hogyan legyek jó és szerető szülő”- ügyekben jönnek a válaszok.

Végh-Fodor Mónika

Nyilvánvalóvá válik, hogy a népmesék nagyon korszerűek. Mert kortalanok. Tudják azt, amit a legbölcsebb gyermeknevelési szakkönyvek.

Csak jól kell olvasni őket. Ezért is választottam a Mesetréning meséi közé olyan meséket is, amelyek fókuszában a gyereknevelés áll.

Nincs olyan életterület, amellyel ne foglalkoznának a népmesék.

A könyvben is azt mutatom meg a programban, hogy a mesék úgy segítenek hozzá a harmonikus élethez, hogy nincs számukra tabu téma. Vannak népmesék, amelyek átvilágítják a pénzhez való viszonyunkat, és a pénzügyeink optimalizálásához adnak ötleteket, de ugyanilyen világosan segítenek abban is, hogy leszámoljunk a párkapcsolati illúzióinkkal. Illúziók helyett utat mutatnak a pártalálás és a jó házasság titkai felé. Tehát nincsenek is titkok. Legalábbis az élet földi dimenzióiban, a gyakorlati élet kérdéseiben nincsenek. A vastag, nehezen megnyitható szimbólumok az égi világ felé mutatnak, de ezek a mesei motívumok is azt erősítik, hogy a szemnek láthatatlan világ nagyon is létezik, sőt, meghatározó a befolyása a szemmel láthatókra.

Karácsonyra várva belekezdeni egy lelki edzésbe jó választás.

A vaníliás kiflik és bejglik sütéséhez idő kell, a lakásnak is ünnepi fényben kell pompáznia, mégis hagyjunk az előkészületek között arra is időt, hogy a lelkünk ünnepi fénybe öltözzön. Ezt pedig úgy tudjuk megvalósítani, ha naponta 15–20 percet magunkra fordítunk, befelé figyelünk. Akár a kávé melletti időt is felhasználhatjuk erre, de még a napi utazási időbe is beleférhet.

Mesét olvasni, mesetréningezni bárhol, bármikor lehet. Az eredmény pedig mindig, mindenhol látható lesz. A szenteste nyugalmában, békéjében is.

Vannak legendás operák. Ilyen ez a fiatal párizsi bohémek történetét elmesélő Puccini-mű, amelyben az operairodalom egyik legszebb románca egy kialudt gyertyával és egy elveszett kulccsal kezdődik. 

Vannak továbbá legendás operaelőadások, mint például ez a Nádasdy Kálmán-rendezés, amely Oláh Gusztáv varázslatos díszletében már-már színháztörténeti bravúrral 1937 óta van az Operaház műsorán és ezidáig közel 900 előadást ért meg.

Van, amin nem fog az idő. Ezen a csodálatos előadáson bizonnyal nem fogott.

Decemberben mindössze hat alakommal újra látható Puccini operája az Erkel Színházban. Igazi karácsonyi program, amit nem érdemes kihagyni.

Emőke: Tudjuk, hogy a házasságunk egyáltalán nem tökéletes. Ezért is vállaltuk el az interjút, hogy elmondhassuk, bár tökéletlen, mégis működik – 38 éves házasok vagyunk. Egyáltalán létezik tökéletes házasság? Szerencsés, aki elmondhatja, hogy igen.

Engem mély keresztény hitben neveltek fel, mivel az édesapám református lelkész volt. Emiatt én már kislány koromban elhatároztam, hogy nekem hívő párom lesz. Az ember hasonlót választ… és úgy éreztem, hogy csak az a valaki ért majd meg, aki hasonló értékrendet vall.

Karcsi: Az én szüleim erdélyi származásúak. Nekik az Istennel való kapcsolatuk nem volt olyan mélységű, mint Emőke szüleinél. Inkább a sorsuk nehéz időszakaiban kapott mennyei gondviselés adott bátorítást a hitüknek és tett engem is nyitottá az istenkeresésre. Én 22, Emőke pedig 17 éves volt, amikor megismertük egymást.

Emőke: Több nyáron is részt vettem egy kántorképző tanfolyamon, ahol egyik évben feltűnt egy csendes, új fiú… Ő volt Karcsi.

Karcsi: Nekem ez egy depresszív időszakom volt, ugyanis kerestem a helyemet a világban. Fiatalként az ember előtt milliónyi döntés áll: mi legyek, mivé legyek, kivel legyek? Az első munkahelyem rendkívül egyhangú és értelmetlen volt, csalódásként éltem meg. Vágytam a szabadba, hogy kinn lehessek, hogy mehessek. Ehelyett egy irodában ültem nagyrészt tétlenül. Éreztem, hogy lépnem kell.

A változtatás első lépése az volt, hogy én is elmentem ebbe a nyári kántorképzőbe. Egy visszahúzódó srác voltam, aki nehezen nyitott a lányok felé. Ezért örültem, s persze belül feszengtem is, amikor Emőke megszólított engem egy közös játék során. Ő más volt, mint a többi lány, sugárzóan kedves és vidám. Áradt belőle a derű – ami egyébként néha nagyon sok tud lenni. (Nevet) Kezdetben nem érződött, de erős ellentétek vannak a karaktereink közt – emiatt sokasodtak is a konfliktusok.

Ami igazán közös bennünk, az a hitünk és hogy mindketten nagyon szeretünk zenélni.

Emőke: A zene és az Isten iránti szeretetünket a gyerekeinknek is átadtuk. Játszunk zongorán, én pedig megtanultam gitározni is. A legszebb emlékeink fűződnek a közös családi zenélésekhez.

A kántorképzés szombatonként folytatódott, ahol rendszeresen találkoztam Karcsival, majd egyre többször kísért haza. Félénk fiú volt, egyke és zárkózott. Két nagyon más temperamentumú személyiség vagyunk. Ő melankolikus, én szangvinikus, nagyon pörgős. Emiatt voltak is kétségeim, amikor Karcsi megkérte a kezemet, ugyanis teljesen máshogy láttunk dolgokat. Ezzel rengeteget harcoltunk – harcolunk még most is.

Emőke és Karcsi

Mindketten Budapesten nőttünk fel, majd a házasságunk után költöztünk le vidékre, mert Karcsi nagyon szereti a természetet, a kisvárosok meghitt hangulatát. Jó volt a gyerekeket itt, vidéken felnevelni – rengeteget voltunk a szabadban.

Karcsi: Négy gyerekünk van és most már hét unokánk is. Én mint egyke fiú, szinte mindig nagycsaládra vágytam, és az, hogy ezt megkaptam, életem legszebb ajándéka. Akkor kezdődtek el a konfliktusok köztünk igazán, amikor az első két gyerekünkkel Emőke egyedül maradt otthon, mivel én, mint órás kisiparos egyedül vittem az üzletet, amely pont ezekben az években ment jól. Sokszor zárás után is bent kellett maradnom. Keveset voltam otthon éppen azokban az időkben, amikor a legnagyobb szükség lett volna rám.

Emőke: A két fiunk között 16 hónap van, és ezt kezdő édesanyaként nehezen éltem meg. Védőnő létemre is rengeteg kérdésem volt, és nagyon egyedül maradtam. Majd három év múlva megszületett a nagyobbik lányunk, rá hat évre pedig a kisebbik – hát így lettek négyen. Bennük mindig rengeteg örömünk volt. Ők úgy látnak minket, ahogy senki más.

Egy kedves lelkipásztor barátunk minden házasulandó pártól megkérdezte: „Boldogok akartok lenni? – Igen, persze! – Akkor ne házasodjatok meg! Csakis akkor, ha mindketten elsősorban a másikat akarjátok boldoggá tenni!”

A házasság egy szolgálat a másik felé. Ha a társadnak adsz, ha ő boldog, csak akkor lehetsz te is az. Mi most 59 és 64 évesek vagyunk, és még ma is sokat dolgozunk a házasságunkon.

Karcsi: Meg kell tanulni a terheket együtt cipelni, úgy sokkal könnyebb lesz. A válladat, a kezedet odaadni a másiknak.

Emőke: Látom a környezetemben, hogy manapság szinte központi téma az önmegvalósítás, és ha a másik ehhez nem alkalmazkodik, vagy nem úgy „ugrál”, ahogy mi szeretnénk, egyből azt gondoljuk, hogy rosszul választottunk.

Mi is beleestünk abba a hibába, hogy azt gondoltuk, majd megváltoztatjuk egymást, a saját képünkre formáljuk a másikat, de ez egyszerűen nem megy. Formálni csak is magamat tudom, az én hozzáállásomat.

Az én férjem mindig is melankolikus és precíz lesz. Rajtam áll, hogy elfogadom és szeretem-e így is. A hitünk egyik lényege a megbocsátás. Ha Karcsi megbánt, már előre eldöntöm, hogy én ezt megbocsátom.

„Ne menjen le a nap a ti haragotokkal” – erre nagyon odafigyelünk. Előfordult már, hogy haraggal feküdtünk le, de azzal mindenkinek rosszat teszünk, ha a sérelmeket több napon keresztül cipeljük.

Kép: Vavrik Dóra

Karcsi: A házasságban a legtöbbször apróságokon múlik a vita. Halál komolyan össze tudtunk veszni például azon, ki hol nyomta meg a régi fogkrémes tubust: a közepén, vagy a végén. Ez a „tubus-háború" szinte mindegyik fémtubusos árunál előjött. (Nevet)

Nagyon fontos megismerni a másikat. Nem szabad felszínesnek lenni. Tudnod kell, hogy miért bízol a másikban, hogy miben rejlik a kapcsolat stabilitása és hogy mit, mikor és miért ígérsz neki. Azt pedig be kell tartani. Szilárd alapokra kell helyezni a kapcsolatot, egymást, és ezeket a stabil alapokat ismerni kell.

Az elköteleződés egy életre szól, ehhez nem elég a szerelem, sokkal többről van szó. Nem gondolhatunk arra, hogy hát jó, majd csak lesz valahogy… A falaknak teljesen le kell omlania köztünk. 

Emőke: Van egy hálaadó naplóm. Mindig felírom, hogy miért vagyok hálás. Hálát adok Istennek a férjemért, a jó dolgokért, amiket rajta keresztül kaptam. Ha mérges vagyok rá, akkor ez a kis könyv könnyen és gyorsan eszembe juttatja, hogy milyen jó is tud lenni. (Nevet)

Karcsi: Sokan nem is ismerik a szeretetnyelvek fontosságát, pedig ezen sok minden el tud „csúszni” egy kapcsolatban. Nekünk ezzel van a legalapvetőbb problémánk. Ebben a legszorosabb és legintimebb emberi kötelékben, nagyon kell tudnunk azt, hogy a másik hogyan érzi szeretve magát. Emőke például nagyon vágyik az elismerő, dicsérő szavakra. Nekem viszont sajnos ez irtó nehezen megy.

Emőke: Szeretném, ha mondaná, hogy „de finom lett ez a gyümölcsleves”, hogy „jaj, de csinos vagy”!…

Karcsi: Sajnos nekem meg ez nem jut eszembe – természetesnek veszem, hiszen mindig nagyon finom a gyümölcslevese és mindig csinos is. Tudom, hogy vágyik a dicséretemre, de én rendkívül racionális vagyok, és a verbalitás helyett máshogy fejezem ki, hogy szeretek. Az én szeretetnyelvem a minőségi idő.

Boldog vagyok, amikor együtt van az egész család, amikor nagyokat túrázunk, kirándulunk akár több napon keresztül is. Szeretem összeterelni a szeretteinket – annyi élet és emlék van bennünk ilyenkor!

Emőke:

Én meg sokszor olyan vagyok, mint egy lufi, aki hajlamos elszállni a realitás talajától, Karcsi a madzag és a kéz, amely megtart. (Nevet)

A zene és Isten szeretete viszont mindig összetartott minket – most pedig már egy egész élet, a négy gyerek és a hét unoka is összefogja a kezeinket.

– Sokan tudnak Marco Polo útjáról, amelyet egyes kutatók megkérdőjeleznek, hogy valóban járt-e ott, mert furcsák a leírásai meg a térkép is, amit közölt. Szintén híresek a 16. századi jezsuiták távol-keleti útjai, akik a portugál és spanyol gyarmatosítással párhuzamosan érkeztek Kelet-Ázsiába és így Kínába is. Ami igazán izgalmas, az a módszer, ahogyan ők ezt a misszionálást és térítést felfogták. Felismerték és csodálták azt a nagy hatású kultúrát, amelyet Kínában találtak, és hamar rájöttek arra, hogy ha valamit el szeretnének érni a hitterjesztésben, akkor nem lehet mindent tetőtől talpig felforgatni.

Az inkulturációt választották, azaz a helyi kultúrához hasonulást. Külsőségeiben és bizonyos belső engedményekben is próbáltak azonosulni a helyi viszonyokhoz. Például keresztény misszionárius létükre a helyi kínai hivatalnoki viseletet kezdték el hordani. Ők voltak az első olyan nyugat-európaiak, akik képesek voltak beszélni a kínai nyelvet, és ezzel eljutottak a hivatalnok réteghez, akik írástudóként fogékonynak mutatkoztak az új és izgalmas tanításra. Valódi hatást nem a vallási tételeikkel tudtak hozni, hanem azzal a tudományos ismerethalmazzal, amely teljesen különbözött a kínai ismeretektől. Például a csillagászat nagy hatással volt a császárra, aki kifejezetten pártolta őket. Rómával való kapcsolatuk megnehezedett, ebből következett a kínai rítusvita. Később a britek, a hollandok és a franciák is az ellenkezőjét képviselték, mint a korábbi inkulturáció. Szerintük mindennek pontosan úgy kellett kinéznie, mint ahogy Európában volt.

– Itt a lényeg a gazdaság, a pénz volt.
– Ebben egyébként egészen jól egymásra találtak a kínaiakkal. De gyarmatosításba csapott át ez az egész a 19. század közepén, az ópiumháború idején, és erőszakkal nyitották meg a kínai birodalmat. Ezzel párhuzamosan folyamatosan voltak ott misszionáriusok is. Európában, főleg Angliában pedig ekkor zajlott egy új evangelizációs hullám a protestáns egyházakban, amelynek nyomán lángoló lelkű misszionáriusok érték el a Távol-Keletet.

A kommunisták szemében a kereszténység a nyugati imperializmus eszköze volt.

Ezért is tiltották az egyházakat, később pedig megalakították az úgynevezett kínai hazafias egyházat, amelyben a pártra tesznek esküt, és ezzel párhuzamosan illegalitásba kényszerültek azok, akik ezt megtagadták. Kettősség jellemezte a katolicizmust: voltak, akik esküt tettek az államra, és voltak, akik teljesen elutasították. Utóbbiak lettek a földalattiak, az illegálisak, akiket attól függően, hogy milyen szigorú volt a rendszer, üldöztek vagy megtűrtek. Most is lehet hallani olyan eseményekről, hogy valakit a hite miatt elvisznek, bebörtönöznek, nem jut bizonyos állami segítséghez, amihez mások viszont igen. Még mindig vannak szankciók, de annak a korszaknak már talán vége, amikor valaki az életével fizetett azért, mert nem az állami egyházhoz tartozott. Én legalábbis nem tapasztaltam ilyen súlyos problémákat.

Kínai szeminaristák egy jezsuita misszióban, 1900 - Kép: Wikipedia

– Úgy hírlik, hogy óriási az érdeklődés a kereszténység iránt Kínában.
– Az egész keleti partvidéken és a nagyvárosokban is jellemző az érdeklődés a keresztény hit iránt, de a keresztények legnagyobb koncentrációja Kelet-Közép-Kínában, a Sanghajtól délre eső Csöcsiang tartományban van. Nagyon érdekes, hogy sok kínai számára a kereszténység a nyugati kultúra egyfajta exportcikke, úgy, mint bizonyos márkák vagy a karácsony. Például az Apple termékeknek hatalmas kultusza van. Nem lennék meglepődve, ha ma a cég bevételének nagy része Kínából érkezne. Ott ez státuszszimbólum. Van, aki szó szerint a fél veséjét adja egy készülékért. Megveszi, hogy bekerülhessen egy sokak által elképzelt társadalmi csoportba.

Karácsonykor a katedrálisba nem tudsz bemenni az éjféli misére. De nem azért, mert olyan sok ember van, hanem azért, mert a hívek nem ott vannak, hanem a katedrális mellett lévő plébániaépületben zsúfolódnak össze, egy kis hittanteremben. Ugyanis a katedrálist az érdeklődőknek nyitják meg. Ez egy kicsit abszurd, amikor ott van kivilágítva és teljes díszben egy hatalmas neoromán katedrális, ahol a fotózók, betlehemet nézegetők, karácsonyi díszeket és fahéjas füstölőket szagolgatók járnak körbe. A karácsony egyébként nem piros betűs ünnep, senkinek nincsen munkaszüneti napja, és nem jelenik meg a naptárban. Mondják, hogy ez az a nap, amikor elviszem a barátnőmet étterembe, mert ez olyan romantikus. Kvázi Valentin-nap.

A kínaiak ezekben a szinkretista megoldásokban elég jók. Nagyon praktikusak, nagyon ügyesen tudják alakítani az ideológiájukat, a vezérelveiket aszerint, hogy mire van éppen szükség.

Ennek a propagandának legnagyobb kihívói talán a keresztények lehetnek, mert ők hajlamosabbak csak egyfelé elköteleződni, és ez a kínai gondolkodáshoz nehezen illik.

– Mit szólsz ahhoz, hogy Ferenc pápa elfogadta a kommunista hatalom által kinevezett püspököket?
– Azt gondoltam, hogy előbb-utóbb el fog érkezni az a pillanat, amikor mindegyik fél pragmatikusan fog hozzáállni ahhoz a kérdéshez, hogy mi legyen a kínai katolikusokkal. A két tábor: akiket eddig elfogadott a Vatikán és akiket nem, örökké nem élhetnek ilyen kettősségben. A Vatikánnak érthető vágya, hogy átölelje, a maga táborában tudja az összes kínai katolikust. Abban egészen biztos voltam, hogy ha ez az ölelés megvalósul, akkor Ferenc pápa idejében fog megtörténni.

– Azt lehetett olvasni, hogy ez egy ideiglenes megállapodás.
– A szövege nem is nyilvános. Azt tudható, hogy volt hét „illegitim” püspök, akik Róma szempontjából „átok” alatt voltak, hiszen nem a pápa, hanem „a párt” nevezte ki őket, és ezt most visszavonta Vatikán. A pápának erre van lehetősége, mert ő ilyen kérdésekben a kánonjog fölött áll. A nehézség Hongkong, mert ott Peking hozzájárulásával megengedték a katolikus egyház működését, tehát más a szabályozás. Ott működik Zen bíboros, aki korábban szintén a közeledés híve volt, de amióta kinevezték kardinálisnak, azóta konfrontatívabbá vált, és árulásnak nevezte a pápa lépését.

Hongkong amúgy is furcsa kapcsolatban van Kínával. Amikor a brit gyarmati világból Kínához visszacsatolták 1997-ben, akkor az „egy ország, két rendszer” elvét hirdette meg Peking. Ez 50 évre szabályozta Hongkong helyzetét, amiből még sok idő van hátra.

Kép

Mervay Mátyás

– Úgy tűnik, hogy a Vatikán reálpolitikát folytat.
– Eszünkbe juthat akár Mindszenty bíboros is, akit 1974-ben visszahívott a Vatikán, VI. Pál pápa fogadta Kádár Jánost, és elindult a békepapi mozgalom – ezzel a Vatikán kiegyezett a magyar szocialista kormánnyal. Van, aki innen nézi a kínai folyamatot.

Az úgynevezett „földalatti katolikusok” úgy érezhetik, hogy őket cserbenhagyták.

Kérdés, hogy a két legitim püspöknek mit mond majd a pápa? Most azt nyilatkozta: elfelejtettük, hogy 350 éve még Dél-Amerikában is a spanyol és a portugál király nevezte ki a püspököket, de ennek a korszaknak, Istennek hála, vége van.

– De ez a földalatti egyház sem igazán földalatti már!
– Igen, ők inkább a szürke zónában vannak. Igazából nem üldözik őket, most már nem zárnak börtönbe embereket azért, mert részt vesznek a misén. Persze vegzálás az van, például időnként leverik a kereszteket. De az igazán nehéz az, hogy Kínában nincs a mi értelmünkben vett jogbiztonság. Soha nem lehet tudni, hogy mikor ér véget a mostani, megengedő politika.

– De te nem oda jártál misére, ha jól tudom.
– Aki egy picit is jó szándékú, az nem megy oda. Én a tiencsini katedrálisban angol nyelvű liturgián vettem részt. A nyitási politika része, hogy külföldiek számára – ugyan nem a helyi, egyházi struktúrában, de – tartanak misét. Ez a közösség nem a tiencsini egyházmegyéhez tartozik, mindig külföldi papok celebrálnak.

– Emlékszem a nyolcvanas évekre, amikor Magyarországon is hasonlóan viszonyultak a külföldiekhez. Nekik itthon lehetőségük volt olyan dolgokra, amikre nekünk nem.
– Igen, így van ma Kínában is. A mi angol nyelvű misénkről sem zavarták ki a kínaiakat. A keresztények helyzete attól függ, hogy éppen mennyire fogja szorosan a gyeplőt a rendszer. De ami igazán kérdéses, az Tajvan helyzete. Vatikán a legjelentősebb állam, amelyik elismeri Tajvan függetlenségét. Az utóbbi egy évben három ország „forgatott köpenyt”, és átnyergelt Kína pártjára. Ezek mind kis országok, de így egyre kevesebb morális támasztéka van Tajvannak, hogy elfogadtassa saját függetlenségét, pedig ez az állam az 1970-es évek óta demokratikusan működik. A kínai-vatikáni közeledésért cserébe Kína nem engedheti meg a Vatikánnak, hogy Tajvan függetlenségét elismerje. Most felmerül a kérdés: vajon a Vatikán is szembefordul korábbi álláspontjával? Nem tudjuk, de érthető, hogy a tajvaniak nem örülnek. Ott egyébként a buddhizmus a meghatározó vallás.

Úgy gondolom, hogy a nagy folyamatok tekintetében mégis a jó irány felé történt elmozdulás a kínai-vatikáni egyházi ideiglenes megállapodással, és ez elkerülhetetlen.

Nem kell feltétlenül feketén-fehéren látni azt sem, hogy a most elfogadott püspökök a kommunista hatalom kiszolgálói, „láncos kutyái”. Sok emberi dilemma lehet a háttérben, hiszen Kínában csak így lehet működni! Korszakokon és rendszereken átívelő valóság, hogy középtávon senkinek sem volt esélye Kínában megmaradni, aki nem tudott alkalmazkodni a helyi viszonyokhoz. Ez igaz a buddhizmusra is, amely azért tudott Kínában meghonosodni, mert átalakult. A jezsuita missziók története hasonló tanúságot hordoz: az akkulturáció támogatóit (akik a kereszténységet hozzá akarták igazítani a domináns kultúrához) a Vatikán átkozta ki, a térítőket pedig Kína száműzte. Lehet azt mondani, hogy az akkori pápák inkább keményvonalasok voltak, és inkább „törtek”. Most viszont mintha Ferenc inkább azt választaná, hogy hajoljunk, hátha középen találkozunk. A konzervatív katolikus körök azonban ágálnak ez ellen.

Azért bevallom, miközben sütöttem, szertartásosan meghallgattam az idei első karácsonyi dalaimat. 

Pekándiós sütőtökös rétes recept

Hozzávalók: 

• 2 db közepes méretű Hokkaido tök (a hagyományos sütni való tök is tökéletes), kimagozva, megtisztítva
• 200 g (1 doboz) teljes kiőrlésű vagy simalisztből készült réteslap
• 100 g pekándió
• extra szűz olívaolaj
• só
• bors
• füstölt piros paprika őrölve
• szerecsendió
• 1 tojás

Kép

Kép: Bódi Lídia

Elkészítés:

1. A sütőtököt megmosom, magjait eltávolítom, cikkekre aprítom, és a cikkekről a külső héjat késsel levagdosom, csak olyan rusztikusan.

A tököt lereszelem nagylyukú reszelőn, sózom, borsozom, kevés füstölt őrölt pirospaprika port adok hozzá, és szigorúan frissen reszelek rá egy kis szerecsendiót. Kevés gyömbérrel tovább fokozható az ízhatás. Sajnálom, ha az édesszájúaknak csalódást okozok, de ez most nem egy édes-mézes rétes lesz, a borsos-káposztás rétes elkötelezett rajongói viszont szeretni fogják.

2. Amikor ezzel készen vagyok, bekapcsolom a sütőt, légkeveréssel 180 fokra, gázsütőnél 8-as fokozatra.

3. Egy teljesen száraz serpenyőbe szóróm a pekándiót, és gyakran rázogatom, nehogy leégjen. Amikor pár perc után illatozik, és itt-ott barnulnak a szemek, félrehúzom a tűzhelyről.

4. Egy világhírű profi séftől lestem el a trükköt: egy réteslap méretű sütőpapírt a csap alá tartok és kicsavarom (ugyanezt csinálta annak idején a Nagymamám a maga által szőtt monogramos vászon terítő segítségével, hiszen a rétes csak egy teljes asztalon fért el a rendes házaknál), a konyhapultra fektetem. Ráterítem az első réteslapot.

5. Extra szűz olívaolajjal (aki jobban szereti olvasztott vajjal is locsolhatja) finoman megcsöpögtetem, majd a kezemmel szépen óvatosan a tésztára kenem az olajat (lehet kenőecsettel is). Ezt egyenként megismétlem, a műveletet a legutolsó réteslappal zárom.

6. A sütőtököt még megkóstolom, utánafűszerezem, ha szükséges, és belekeverem a megmosott, villával felvert tojást, hogy kicsit összefogja.

7. A masszát szépen egyenletesen szétterítem a réteslapon, most szórom rá a megpirított pekándiót, és a sütőpapírt megfogva óvatosan, de szorosan feltekerem.

8. A végeit lezárom, hajtogatással, hogy a töltelék ne folyjon ki, majd mehet a sütőbe, kb. 25-30 percre.

Szeletelés előtt kicsit várok, hogy hűljön, és szépen egyben maradjanak a szeletek. A karácsonyi zene megihletett: lehet, hogy az ünnepi asztalra is felkerül ez a fogás, hiszen a sütőtök krémes, a pekándió pedig kifejezetten méltóságteljessé és ünnepivé teszi ezt az ételt.

A jó bábszínház egyszerre szórakoztat és nevel. Az igazán jó gyerekelőadások a szülőket és a pedagógusokat is képesek megszólítani, ennek kulcsa pedig a mű minősége – mondta Ellinger Edina, a Budapest Bábszínház igazgatóhelyettese az októberi Képmás-interjúban. 

Hogy miért is jutott eszembe ez a beszélgetés a Lengemesék 2. bemutatóján? Mert a József Attila-díjas Berg Judit lengékről szóló, évszakok köré szerveződő négyrészes, majd Nádtengeri rejtélyekkel, Lengekalendáriummal és Lengeszakácskönyvvel kibővült könyvsorozata és az abból készült kétrészes filmsorozat megfelel a fenti kritériumoknak. De mielőtt belemennénk a részletekbe, nézzük meg, kik is azok a lengék!

„Messze-messze, a Sustorgó erdő mélyén, a Locsogó-tó partján hullámzik a végtelen Nádtenger. (…) A lengék a nádas nyugalmának őrzői, az itt élő állatok védelmezői. A lengék teste alig nagyobb, mint a pitypang bóbitája, a bőrük éppen olyan zöld, mint a nádas, hajuk pedig kócos barnán lobog a szélben. Vagyis csak a felnőttek haja barna. A csemeték fején vidám zöld hajtások ágaskodnak. (…) A lengék sok mindentől óvják az ifjoncokat. Egyedül nem evezhetnek, nem ülhetnek békahátra, nem kaphatnak fegyvert, és ami a legrosszabb, nem repkedhetnek nádirigók hátán. Nem csoda, ha minden lengegyerek szívrepesve várja a napot, mikor zöld haja végre barnulni kezd” – így indul az első kötet, a Tavasz a Nádtengeren.

A lengék tehát a Nádtenger apró, bátor, zöldbőrű, ember formájú őrei. A történetek főszereplője Füttyös Vilkó, egy belevaló, néha meggondolatlan, de mindig jószívű lengefiú, aki alig várja, hogy végre őrző lehessen, ám kíváncsisága és kalandvágya folyton bajba sodorja. Bár tele van bátor ötletekkel, és szívesen vállalkozik a legőrültebb cselekedetekre is az otthonáért, meggondolatlansága miatt zöld haja nagyon sokáig nem barnul be. De amikor végre megtörténik, Vilkó bölcsen így nyugtázza a történteket: „Sokkal jobban örülök neki, mintha azonnal bebarnultam volna”.

Részlet a filmből

A film úgy szórakoztat, hogy közben nem pörgeti fel és nem is fárasztja a nézőt, ahogy a mai kommersz gyermekfilmek többsége teszi.

A természet lassú folyását követő, nem villódzó, „csak” kétdimenziós (vagyis agyat és szemet kímélő) képeket látunk, amelyek megőrzik a könyveket illusztráló Timkó Bíbor képi világát. Mégsem unalmas, hiszen a zabolátlan lengefiú kalandozásainak, a Nádtengert ért sorozatos támadásoknak és azok fordulatos visszaverésének köszönhetően kifejezetten izgalmas, humora pedig kedves és finom.

Kellemes élményt nyújt Fejér Simon Pál magyar népi hangszerekkel alkotott hatásos, de nem hatásvadász zenéje is, és az olyan neves színművészek adta szinkronhangok, mint Kubik Anna, Kecskés Karina és Vida Péter. És ami számomra a legfontosabb, üdítő különbség sok mai mesefilmhez képest: bár a csatáknak fontos szerep jut, az ellenséggel való küzdelem lényege a furfangosság, így a harci jeleneteket (is) sikerült erőszakmentesen bemutatni.

A Lengemesék anélkül nevel, hogy közben szájbarágósan didaktikus lenne. A könyvekben részletesen, a filmekben röviden bemutatott, jellegzetesen magyar állat- és növényvilág és a természeti jelenségek révén a nézők közelről megismerhetik a tópart gazdag élővilágának életét és változásait az évszakok során.

Emellett az emberi természetről is sokat megtudhatunk, hiszen a történetek olyan komoly kérdéseket is feszegetnek, mint őszinteség, becsület, barátság, felelősségvállalás, türelem, önzetlenség, segítségnyújtás, elfogadás, közösség, és szóba kerülnek olyan „kényesebb” témák, mint fiú-lány barátság, fogyatékkal élők, csúfolódás-kiközösítés, csalással nyert verseny, gyermekét egyedül nevelő anya.

A zabolátlan lengefiú sokszor kerül bajba, mert nem tartja be (vagy furfangosan kijátssza) a Nádtenger törvényeit, amit nem minden esetben van bátorsága bevallani, de végül mindig jóváteszi botlásait. Merész kalandozásai nem öncélúak, hiszen neki köszönhetően többször is megmenekül a Nádtenger. A csínytevésekre nem mindig és nem azonnal derül fény, de a „jó” előbb-utóbb elnyeri jutalmát, sőt, még a „rossz” is megjavulhat. Vannak sztereotip figurák: például a lengék bölcs vezére, Sulyom király, aki nagyra értékeli Vilkó eszét és elszántságát; az őrség vezetője, a merev Rence Ervin, aki sokat bosszankodik Vilkó miatt, vagy a lengéket és védenceiket többször megtámadó, együgyű harácsok, de ezek a szereplők mind komoly jellemfejlődésre képesek. Sulyom király például többször kivételt tesz Vilkóval, Rence Ervin belátja, hogy néha a törvénynél is van fontosabb, a harácsokról pedig kiderül: nem gonoszak, csak lusták és hanyagok, s a lengék segítségével leküzdik rossz természetüket.

Köszönet Berg Juditnak az ötletért és az írásért, a film alkotóinak pedig a megvalósításért. Még sok ilyen magyar mesekönyvet és mesefilmet szeretnék olvasni és látni a mozikban.