– Zsolt, a kicsit melankolikus, néha szarkasztikus humorod nagyon más, mint Nelli lendületes vidámsága.

Zsolt: Igen, Nelli mindig bátorít azzal, hogy nevet a vicceimen. Egyébként nem tartom magam borúlátónak, de az igaz, hogy sötétebben látom a jövőt, mint ő – de soha nem a megtörtént dolgokon töprengek, mert azok már megestek, nincs rajtuk mit keseregni. Ez szerintem elsősorban genetika, anyutól hozom, aki talán túlzottan aggódó típus.

– Az interjúkban általában elég szűkszavú vagy, kivéve, amikor a családodról, a nagyapádról mesélsz – arról, hogyan hurcolták el őt egyik napról a másikra a kommunista Szovjetunióban. Ha egy család ennyi megpróbáltatáson megy keresztül, a humor egyfajta túlélési stratégia is?

Zsolt: Persze, hiszen sírni már nem lehet, csak valami fanyar humorral lehet őket emlegetni.

Gondolni rájuk muszáj, hiszen ez visz minket előre: a tudat, hogy ennyi szenvedés után mégiscsak megmaradt a családunk.

Nelli: Én azt látom, hogy eső után mindig süt a nap. Ha például készítek egy fotót, azon sincs csak sötét, az árnyék mögött mindig ott a fény, hisz anélkül mindkettő értelmezhetetlen. A feladatokat meg kell oldani, még ha olykor elviselhetetlennek tűnő nehézségként borulnak is ránk. Végső soron attól leszünk boldogok, ha meg tudunk oldani valamit.

– Zsolt az előbb azzal dicsekedett, hogy az ő felesége mindennap főz. Nelli, te otthonról hoztad ezt a gondoskodó mintát?

Nelli: Igen, és remélem, a gyerekeim is ezt viszik tovább – legalábbis a lányom, mert ha a fiam elvárja ezt a párjától, nem biztos, hogy a menyem szeretni fog. Én nagyon élvezem ezt, soha nem panaszkodtam, hogy miért születtem nőnek. Elfogadtam, ahogy minden mást, például a külsőmet is, gyerekkorom óta teltkarcsú alkat vagyok, de sosem vágytam rá, hogy vékony legyek.

Édesanyámat, aki Oroszországból származik, soha nem hallottam panaszkodni. Apukám elhozta őt Kárpátaljára, ott megtanult magyarul beszélni, írni, olvasni, megfőzni a magyar ételeket.

Sajnos már nem él, de az a gazdagság, amit tőle kaptam, amit mindketten a szüleinktől kaptunk, mindennél többet ér. Ez az, amit a puttonyunkba kell pakolni. A hitünk, az értékrendünk a kincsünk.

Zsolt: Nagyon hálás vagyok azért, hogy a gyerekeink is mindig szívesen jönnek velünk, amikor hazautazunk Beregszászba. Elfogadják és szeretik a kereteket, amelyek közt élünk, természetes számukra, hogy az ünnepeket is mindig ott töltjük.

Folytatás a Képmás magazin februári számában!

Körénk gyűlik még néhány diák a szünetben, bekapcsolódnak a beszélgetésbe, és kérdezik, mit követett el Sanyi. Kérdőn nézek rájuk, lassan jövök rá, hogy szünetfelügyelőnek hisznek, és barátjuk úgy áll előttem, mintha vallomást tenne valamiről. Pedig csak arról faggatom, mit változtatna ő a magyar oktatáson. Közben a rendszer egyik nagy hiányossága is egyre világosabbá válik előttem: a döntéshozók megfeledkeztek a diákok véleményéről.

Amint a többiek meghallják a témát, egymásnak adják a szót, és elkezd sorjázni előttem egy óriási kívánságlista.

Látszik, hogy van mondanivalójuk, de senki nem kérdezi őket erről.

„Miért nem tanuljuk a KRESZT? Sokkal könnyebben szerezhetnék jogsit, és talán nem csapnának el minket az első kanyarban!” – veti föl a büféhez igyekezve az egyikük. „Mi után és hogyan kell adózni? Elmondja nekem ezt valaki a tizenkét év alatt?” – néz rám számonkérően a másik, mintha én lennék az oktatási rendszer vevőszolgálata.

Ránk csöngetnek. „Látja, tanbá, az is nagy probléma, hogy ez a tíz perc semmire sem elég, a tanár ellop belőle két percet, amíg befejezi az órát, az utolsó kettő meg arra kell, hogy visszaérjek az osztályba.” Bruttó tíz perc az nettó hat, ilyen az adórendszerünk is, dobom be a poént, de csak egy ember nevet. Biztos tanórán jobb a humorom, mentegetőzöm, de elmondják, hogy a hibát ne magamban keressem, hanem lövésük sincs, mi az a bruttó meg a nettó. Pedig érdekli őket. Megígérem, hogy a következő találkozásunkkor elmagyarázom. 

Nekem lyukasórám lenne, de beosztottak helyettesíteni, és éppen hozzájuk, a panaszosokhoz. A kolléga nem küldött feladatokat, amiket megcsinálhatnék az osztállyal (persze matekból ez nehéz is lenne), így végére tudunk járni a kérdésnek.

Nettósítunk, bruttósítunk, én meg állampolgárokat nevelek grátisz.

Közben a többieket is beavatom az ügybe, és arra kérem őket, hogy bátran fogalmazzák meg a kéréseiket. Nem győzöm írni őket. Az egyikük Franciaországra hivatkozik, ahol az ismerősei élnek. Ott nagyon sokáig a szerda tanítás nélküli nap volt, mindenki választhatott magának valami szabadidős tevékenységet, táncot, testnevelést, művészeteket, és ott regenerálódhatott a hét második felére. Ráadásul Franciaországban általában másfél hónap után mindig van egy rövidke szünet. Meglepődve nézek rá, ezt nem tudtam eddig.

Folytatom tovább a listát. Miért ne kezdődhetne 9-kor a tanítás? Honnan jön az, hogy hajnali 8 órakor már Nobel-díjas arcok elméleteit körmöljük a tábláról? Erről eszembe jut Szent-Györgyi Albert egyik beszéde, amelyben azt mondja, ne várjuk, hogy a diákok érdeklődők legyenek, ha hajnalban kikergetjük őket az ágyukból az iskolába. Ráadásul most, hogy sokan éjfélig vagy még tovább tanulnak, öt órányira csökken az alvás.

Nem csoda, hogy diákzombik hada kószál reggelente energiaitallal a folyosón.

Hamarabb végeznek, ha 8-kor kezdünk, érvelek a rendszer mellett, hiszen most akaratlanul is én képviselem azt. De a magyartanáruk megtanította őket érvelni. Rögtön rávágják, hogy sok a felesleges óra. Mire gondolnak? – teszem fel a veszélyes kérdést, mert arra számítok, hogy a történelem szerelmese a matekot, a vegyészpalánta a magyart mondja majd. De nem ez történik. Megtudom, hogy ők nagyobb óraszámban szeretnék tanulni azt, ami érdekli őket, és kisebben, amihez nem vonzódnak annyira. Arra vágynak, hogy a törizsenit ne terheljék túl a kémiával, ha egyszer eltökélt szándéka régészet szakra menni. Neki ne kelljen már megtanulni a standardpotenciált! – kiált fölt az egyik leendő bölcsész (és forradalmár). Kezdem érteni őket.

Arra vágynak, hogy több szabadságuk legyen a választásra, akár az egyetemen. Érthető, hiszen oda készülnek.

Oké, tegyük fel, csökkentettük az óraszámot. Azzal minden megoldódott? – provokálom őket tovább. Dehogy! – rázzák a fejüket. A tanárok taníthatnának változatosabban – érkezik tőlük a kritika, és ilyen szépen régen fogalmazták meg, hogy unalmasak vagyunk. Inkább tiltjuk a telefonhasználatot, minthogy a javukra fordítanánk. Monologizálunk ahelyett, hogy megkérdeznénk őket. Szövegelünk ahelyett, hogy vetítenénk egy kis szemléltető anyagot, mert elmondásuk szerint ezzel lehet izgalmassá tenni az órát. Kis szöveg, kérdés, film, kérdés, válaszok, szöveg. Így képzelik el a változatos órát, és kevesebb szolgai másolással (írd le a kivetített ppt-ről, másold ki a lényeget, írd, amit diktálok...).

Kicsit zavarba jövök a végére. Elfáradok. Utoljára egy továbbképzésen jegyzeteltem ennyit. Gondolkodom, hogy mit alakíthatnék át – ha nem is a rendszeren – a saját kis tanári világomban.

Hasonló témájú cikkünk: Az oktatás reformja – ahogy az én harmadikosaim szeretnék.

Nomen est omen…

…Anna esetében ez duplán igaz. Édesapja, Nemesi Attila az ötvös szakma elismert alakja, kovácsoltvas használati tárgyakat, korlátokat, lámpákat, szobrokat készít. Anna már egészen kicsi korától együtt lélegzett a mesterséggel: „Sokat szórakoztam apu műhelyében, ami a ház végében volt, tehát ha kimentem játszani a kertbe vagy a műhelybe, ez a kettő gyakorlatilag egy és ugyanaz volt. Emlékszem, még a bátyámmal is sok időt töltöttünk ott együtt, ragasztgattuk a gyöngyöket az alumíniumlapokra, fűrészelgettük a csöveket, ez számomra teljesen természetes tevékenység volt. Ugyanakkor apu mindig le akart beszélni erről a szakmáról, mert ha valaki, ő igazán ismeri a nehézségeit is… Amikor felvételizni kellett, nagy kínomban beírtam a pszichológiát. Egy ponton múlott, hogy nem vettek fel. Most már azt mondom, ez sorsszerű volt. Így a gimnázium után elvégeztem a Budapesti Szolgáltató- és Kézműipari Szakképző Iskola aranyműves szakát.”

A családnév azért is mosolyogtatóan kötelez, mert összecseng Anna filozófiájával, hiszen kizárólag nemesfémekkel dolgozik.

„A műanyag bizsukat nagyon nem szívlelem. Nekem az ékszer fémből van. Rézzel pedig azért nem szeretek dolgozni, mert ha egy gyűrűt csinálsz belőle, az fog, nyomot hagy, ha megizzad a kéz… be lehet vonni, ezüstözni, rhódiumozni, de az egy idő után szintén lekopik. Ha az ember arannyal, ezüsttel dolgozik, az időtálló. Ezen belül is ezüstpárti vagyok, azt viselem, azzal szeretek jobban dolgozni, puhább, jobban megmunkálható. Az aranyat is szeretem, de a két nyersanyag ára között nagy különbség van, nehezebben találja meg a közönségét, kivéve persze a karikagyűrűk. Nagy divat mostanában a roséarany, az egy ötvözet, mint a fehérarany. Egyre többen keresik, és jelenleg nagy népszerűségnek örvend, bár nem tudom, ez a népszerűség lesz-e olyan időtálló, mint a fehéré.”

 

Éppen ebben, a tartósságban rejlik Anna ars poeticájának lényege: olyan szerethető ékszereket készít, amelyeknél sok esetben nyitva hagyja a lehetőséget, hogy saját elképzeléseink szerint alakítsuk a darabot.

A szavak ereje

Minden kollekciónak megvan a maga tematikája, volt már állatos, családos, érdekes csavart vagy hullámos formás, mégis, Anna munkái mindig egyértelműen beazonosíthatók. A játékosság, a minimál, egyszerű, letisztult vonalvezetés és a rejtett, titkos elemek jellemzik ékszereit. „Nem szeretem a túldíszítést. Azt gondolom, túlzottan cicomás darabokat nemigen látni tőlem.”

A személyre szabás, a szavakkal való játék szinte védjegyévé vált. Anna kitalál egy formát, amelyre tetszőleges betűket, monogramokat, szavakat vésettethetünk.

 

„A szavaknak ereje van. Szeretek játszani velük, egy-egy frappáns vagy erős kifejezést vésni a gyűrűkre, nyakláncokra. De olyan is volt több alkalommal, hogy az irodalmat hívtam segítségül. Nagyon szeretem a magyar nyelvet, ennél szebben nem lehet kifejezni dolgokat, érzéseket… és nagyon szeretem a verseket. Az első verses karkötőmön Ady Endre ’Nem élek én tovább’ című művéből volt egy részlet, ami szerintem az egyik legszebb magyar vers. Ennek a mintájára készült egy másik ékszer, amelyet egy jótékonysági árverés felkérésére készítettem, azt egy József Attila-idézet díszítette”  

Hozzám jössz? Igen!

Anna bensőséges, Kálvin térhez közeli lakásműhelyébe egyszerűen jó belépni és ott időt eltölteni. „Volt egy üzletem egy évig, de egyszemélyben nem lehetett vinni… egyszerre voltam eladó, ötvös, végeztem az elszámolást, mentem az anyagért, terveztem, fogadtam a megrendeléseket, fényképeztem, photoshopoltam, szerkesztettem a honlapot, a közösségi oldalaimat… Így, hogy feladtam az üzletet és lakásműhelyben működök, valójában semmi sem csökkent le, maximum annyi, hogy előre egyeztetett időpontban fogadom az embereket. Nehezem adom ki bármelyik munkafázist a kezeim közül.”

A két pörgős időszak a karácsony, illetve a nyár, vagyis az esküvőszezon ideje, hiszen egyre több fiatal pár keresi meg. „Aki idejön hozzám, lehet, hogy azért is jön, mert látta, hogy nekem vannak egyedi gyűrűim. Aki egy barokk karikagyűrűt keres, az nyilván nem engem fog megkeresni. Sokszor kérnek a fiatal párok monogramos, névvel ellátott feliratokat, vagy amikor két betűből formázok egy szívet, vagy ha összerakják a két darabot, akkor kiad a két ékszer egy formát. Igyekszem a megrendelőim igényeire ráhangolódni, beleérezni abba a szituációba, amihez az ékszert szeretnék elkészíttetni, megvásárolni.”

Szájról szájra

Nemesi Anna hisz a személyes kapcsolattartás erejében. „Sokszor előfordul, hogy kapok egy üzenetet, hogy mennyire tetszik nekik, amit viselnek, fotókat töltenek fel a Facebookra róla… Így vagy úgy jeleznek, hogy szeretik. Olyan is van, hogy személyesen veszik át a kész darabot, meglátják, és azt mondják: ’Ohh jaj, megölelhetlek?!’ Ez jó dolog. Ha egy üzletbe bemész, nyilván nem kezded el megölelgetni az eladót, akkor sem, ha tetszik a termék, amit vásárolsz.”  

 

Anna jó híre a közösségi média mellett sok esetben vevőről vevőre terjed, mára ki sem látszik a sok megrendelésből, ő mégis két lábban a Földön áll. „A legnagyobb kritikusok a szüleim. Anyukámnak a szépérzéke, apukámnak a szakmaisága segít és tükröt tart, mert ha valamit sokáig csinálsz, már elveszted a realitásérzéked, kell egy külső szem… ezek a szüleim szoktak lenni. Valami nagyon szerencsés csillagállás lehetett a fejem fölött, hogy ez az egész, amit csinálok, beindult és működik. Ciki, nem ciki, ez nem volt tudatos… nem volt üzleti tervem, stratégiám. Minden, amit megterveztem, elkészítettem, elértem, természetesen alakult. Persze a kemény munkát, a műhelyben töltött túlórákat nem tudod megspórolni, és hogy szeresd azt, amit csinálsz – ez a legfontosabb. Én imádom” – zárja gondolatait.

A legújabb formájú üzenetes gyűrűi, valamint a színes szalagos karkötők felhő, angyal, kör és szívformákkal már most nagy slágerek.

Rájuk cseréltem a sok bizsut, mert a kevesebb ma már számomra sokkal több. Ha egy jól eltalált fémékszert választ magának az ember, amely netán még a saját magunk által választott vagy egy szerettünktől kapott rejtett üzenettel is bír, az egy egész életre szól.

Szinte mindent magában foglal ez a film, ami számomra – Hazel, a főszereplő szavaival élve - 10-es fokozatú fájdalom. Mégis nevettem a fekete humorú beszólásokon, amelyek a sors halálraítéltjeinek utolsó fegyverei a depresszióval szemben.

Bátran állíthatom, hogy rákos család vagyunk. Az apám hatvanévesen, a nagyapám igaz, hosszú életutat követően, daganatos betegségben haltak meg. Apósomnál 50 éves korában észlelték a tumort, és 18 évvel élte túl a halálos kórt, végül mégis az vitte el. Anyósom szintén ebben a betegségben vesztette életét, és a nagynéném is rákos.

A kivételt anyám jelentette, akinél ugyan 37 évesen diagnosztizáltak daganatot, de az hála Istennek, jóindulatúnak bizonyult. Csak akkoriban ezt – a műtétre várakozva akár félévig, sőt, az eredményre egy-két hónapig utána – nem tudhattuk. Tizenegy éves lehettem azon a tavaszon, amikor anyám halni készült. Még megkaptuk a húgommal Húsvétra a kempingbicikliket, mert akármi történjék is, nekünk azért legyen szép ünnepünk. Sosem hozott a nyuszi korábban ekkora ajándékot. Emlékszem, csodálkozva néztem a csillogó járgányt, miközben belülről csak ürességet éreztem.

A gyerekek mindig pontosan tudják, mi zajlik körülöttük, bármennyire titkolóznak is a felnőttek.

Genetikailag vagyunk hibásak? A környezeti fizikai ártalmakban keressük az okokat? Úgy érzem, apáink nemzedékénél besegített más is. A kommunizmus-szocializmus évei alatt elemi jogaiktól megfosztott családjaink úgy igyekeztek alkalmazkodni a társadalmi rendhez, hogy a gyermekeik érdekeit helyezték előtérbe. Sokan ezért inkább megtagadták hitüket, múltjukat, hazudtak, vagy csak hallgattak. Vajon saját és utódaik egészségével fizettek a kétes békességért? Sosem felejtem az apám döbbent tekintetét az utolsó napokban: hogyan engedhette ezt a Jóisten? Mit vétett ő, hogy rákban kell meghalnia? Sokáig semmi jelét nem adta hitének, csupán felnőtt koromban kezdtem sejteni titkolt vallásosságát.

Talán mégis csillagainkban a hiba? Hazel, a főszereplő szerint annál, hogy rákos vagy, csak egy rosszabb dolog létezik: ha a gyereked rákos. A 17 éves lányt leginkább az nyomasztja, mi történik szeretteivel, amikor (nem pedig ha, miként anyját kijavítja) ő már nem lesz közöttük. Túlélheti egy szülő a gyereke rákját? Nem merem beleengedni magam ebbe a fantáziába, ezért inkább a főhőssel szeretnék azonosulni. Lehet kíméletesen távozni?

 

Egy kislány elvesztette az anyját, aki évekig élt agydaganattal. A gyereke végignézte kínszenvedését. A terápiás ülésen megkérdezte tőlem, miért nem akarnak az emberek megöregedni. Mert félünk a haláltól – válaszoltam az ötévesnek. Később ráébredtem, milyen ellentmondás ez, hiszen éppen az öregedés bizonyítja, hogy eddig legalábbis megúsztuk a halálunkat.

Egy fiú, akinek az édesanyja rosszindulatú daganatos megbetegedésben szenved, 40 percen keresztül nem szólalt meg a terápiás ülésen, csak némán zokogott. Megértettem ebből: nem vele kell dolgoznom. Arra kértek a könnyei, hogy az anyjáért tegyek valamit. Az asszony a féléves relaxációs tréning után végre hajlandó volt elmenni a kontrollvizsgálatra, amitől rettegett, és bejelentkezett a pszichiáterhez depressziója kezelésére, amiről korábban hallani sem akart. A fia mentette meg. De vajon túlélheti lelkileg egy gyermek az anyja rákját?

Csillagainkban a hiba – szép megfogalmazás… Mert valami tényleg nem stimmel az idő előtti halállal. Valami nem klappol, amiről nem tehetünk, de meg van írva a sorsunkban.

Aki hamarabb távozik, jel az utána maradóknak, mint Hazel. Sőt, felkiáltó jel: a saját életed éld, a saját utad járd, a saját hitedet hirdesd! Légy állhatatosan önmagad!

Idősen, egy hosszú, minden fontos pillanatát megélt élet lezárásaként nyilván könnyebb meghalni. Másra helyeződik a hangsúly. A megfelelő időben búcsúzni kevésbé kegyetlen. Megengedhetjük magunknak, hogy magunkra gondoljunk. A halálunkra, amellyel, ha mindent elrendeztünk ebben az életben, bátran szembenézhetünk, hiszen nem más az, mint egy új kaland kezdete.

Ritkán jut eszembe imádkozni a jó halál kegyelméért. Pedig mennyire fontos lenne!

– Hogyan élted meg Róza koraszülöttségét?
– Róza késői koraszülöttként, 35. hétre érkezett, mert elfolyt a magzatvizem. A szülés után csak egy pillanatra foghattam meg. Emlékszem, nehezen lélegzett. Valószínűleg mondták, hogy el fogják vinni a PIC-re, de én nem hallottam. Másnapra világossá vált számomra: nagy baj van! Miközben én boldognak éreztem magam, mert anya lettem, a gyerekem küzdött az életéért. Borzasztó lelkiismeret-furdalásom volt. Milyen anya vagyok én, aki nem érzi meg, mi történik a gyerekével?!

A tökéletes anyakép társadalmi elvárásként olyan erősen bele van kódolva egy nőbe, hogy egy ekkora trauma átélése sem hoz felmentést.

– Mi történt Rózával?
– Másnap megtudtam: a lányunk „a PIC-en van”, agyhártyagyulladás gyanúja miatt. Akkor azt sem tudtam, mi az a PIC; azt hittem, valami vizsgáló. Az orvos még annyit mondott: „A baba állapota pillanatnyilag stabil, de a következő 72 óra kritikus lesz”. Mindennap, saját felelősségre átmentem a PIC-re, amely a Gyermekgyógyászati Klinika épületében volt, de a harmadik napon nem találtam Rózát az addig „otthonául” szolgáló inkubátorban. Az első gondolatom ez volt: „Lehet, hogy itt van, csak nem ismerem meg?” Félelmetes érzés volt.
A koraszülés akkora trauma egy nőnek, hogy utána évekkel később is, ha valami nehézség támad a gyermeke körül, az jut eszébe: „Talán a kötődés nem alakult ki jól a gyermekem és köztem, talán nem vagyok teljes értékű nő és jó anya, mert nem tudtam 40 hétig kihordani a gyermekemet?”. Ettől a gondolattól nagyon nehéz szabadulni.

– Róza két hétig volt a koraszülött osztályon. Hogyan telt ez az időszak?
– Nagyon nehezen. Soha nem hallott kifejezéseket hallasz, melletted van húsz másik kétségbeesett nő, párszáz grammos babájával. Minden érzelmi fázison átmész: haragszol magadra, az orvosokra, a férjedre, mindenkire. Én is nagyon haragudtam a férjemre, mert a „pillanatnyilag stabil” kifejezésből ő a második szót hallotta meg és örült neki, én viszont az elsőt, és teljesen kétségbeestem: vajon mit hoz a következő pillanat?... És közben hárítasz: nem lehet baj, velünk biztos nem. Mankókat keresel, amibe kapaszkodhatsz, felveszel különös szokásokat. Én például mindig gyalog mentem fel az emeletre, soha nem lifttel, és mindig ugyanazon a kiskapun mentem be az épületbe, soha nem a főbejáraton.

Felfoghatatlan számodra, hogy az orvosok százalékokban beszélnek arról, ami neked az életedet jelenti.

Ugyanakkor én nagyon szerencsés vagyok, mert erős hitem van, de így sem volt könnyű. A PIC-en egyébként mindenkinek kialakul a hite. Valamiben biztosan hinni fog, mert hinnie kell…

– Mire tanít ez az élethelyzet?
– Leginkább türelemre és alázatra. A koraszülött gyermekeknek utol kell érniük magukat. Én anyatejjel tudtam táplálni a babámat, ezáltal naponta négyszer 20 percet szoptathattam, de volt, aki a pici állapota miatt akár hetekig nem vehette kézbe a kisbabáját. A koraszülött osztályok helyzete azóta sokat javult, de tény: ezek a gyermekek mindörökre koraszülöttek maradnak, és ha nem is lesznek sérültek, kisebb-nagyobb fejlesztésre bizonyára szükségük lesz.

 

Ezen kívül két fontos dolgot tanultam. Az egyik, hogy nem vendég vagyok az osztályon, együtt kell működnöm az orvosokkal és ápolókkal, hisz a kisbabámnak rám is nagy szüksége van. A másik: senkinek nincs joga a fájdalmamat megkérdőjelezni. A koraszülöttség kimenetele nagyon sokféle lehet, de mindenkinek joga van a saját történetéhez és a saját érzéseinek megéléséhez, és szüksége lehet külső segítségre ezek megértéséhez. Alapítványunk egyik fontos küldetése, hogy ezt megértesse a koraszülőkkel és az ellátásukban dolgozó szakemberekkel.

– Miért kérdőjelezné meg bárki is egy koraszülött gyermek szüleinek fájdalmát?
– Talán mert a koraszülő családok közül kevesen beszélnek a nehézségeikről. Hazavisznek egy gyermeket, aki látszólag rendben van, „csak” kicsi. Azt azonban csak a szülei és az ellátó orvosai tudják, mekkora utat járt be, hogy egyáltalán hazakerülhessen. Mi két hét után hazamentünk, de utána is folyamatosan orvosokhoz, fejlesztésekre jártunk, pedig mai fejjel már tudom: nem is volt rá szükség. Igaz, Rózát nagyon nehéz volt etetni – ezzel sok más koraszülő anya is küzd. Ha a bölcsődében felállt egy kockára, azonnal halálfélelmem lett, hogy leesik. Amikor úszni jártunk, szorongott tőle, mire az úszásoktató azt mondta: „Nem a gyerekkel van baj, hanem az anyukával, de vele nagyon.” Ennek kapcsán, több koraszülő anyával beszélgetve fogalmazódott meg bennünk az, hogy

a szakembereket érzékenyíteni kell arra, mi megy végbe egy koraszülött gyermek szülei lelkében.

Nem lenne szabad kijelenteni, hogy „a szülőkkel van gond, mert túlféltik gyermeküket” – ami egyébként igaz –, hanem megértéssel és elfogadással kellene feléjük fordulni.

– Ez hat éve volt. Ma már azért jobb a helyzet, nem?
– Amikor az alapítványt 2012 végén létrehoztuk, felkerestem pár újságot, és azt a választ kaptam tőlük: erről nem írnak, mert nem szabad ijesztgetni a szülőket, hogy ez velük is megtörténhet. Egyszerűen nem akartam elfogadni, hogy egy ennyi embert érintő kérdésről nem beszélhetünk. Azóta a médiában egyre többet olvasni erről, és a koraszülött-ellátás is óriásit fejlődött. A PIC-ekre ma már napi 24 órában bemehet az anya, sőt az apa is. De sajnos még mindig nagyon magas, közel 10%-os a koraszülés aránya.
Az bíztató, hogy egyre kevesebb az agyvérzés, mert végre itthon is követik azokat a családközpontú ellátási irányokat, amelyek támogatják a koraszülöttek idegrendszeri fejlődését. Ezeknek a babáknak teljes nyugalomra, sötétségre és csendre van szükségük, nem szabad őket feleslegesen mozgatni sem. Minden inger túl erős fejletlen idegrendszerük számára, és sokat kell őket kenguruztatni, mert számukra kulcsfontosságú az anya-baba bőrkontaktus.

– A koraszülöttségből fakadó szülői bizonytalanság megmarad vagy feloldható?
– A PIC-en mindenki beszűkült tudatállapotban van, ráadásul úgy érezhetik, gyermekük kevesebb a többinél. Aztán a bölcsődében, óvodában is azt látják, hogy az ő gyermekük jóval kisebb a többinél, és hallják a „szuperanyákat”, akiknek születés után azonnal átaludta az éjszakát a gyermekük. Bennük meg amúgy is van egy erős bizonytalanság, amit ezek a külső hatások és társadalmi elvárások csak felerősítenek.

– Ezért is hoztad létre az alapítványt és a Koramentor programot.
– Igen. Rózával koraszülött utógondozásra jártam Tálosi Gyula doktor úrhoz – aki jelenleg a kecskeméti gyermekosztályt vezeti és kiváló szakember –, felkértem, dolgozzunk együtt az alapítványban. Majd megszületett Bakos Bogi kisfia 27 hétre, és elkötelezett támogatóból pillanatok alatt harcostársammá vált ebben a misszióban, és közben ő is „gyógyult”. Idővel szakmai stáb is alakult az alapítvány köré, amelynek létfontosságú célja lett, hogy közösséget alkosson.
Meggyőződésem: akkor tudunk teljes értékű családokban gondolkodni és egészséges társadalmat építeni, ha apa és anya is jól vannak. A Koramentor program a hazai újszülött intenzívellátásban még ismeretlen, ám külföldön jól működő ingyenes szolgáltatás. Képzett mentoraink olyan szülők, akiknek gyermeke korábban vagy nem egészségesen jött világra, maguk is végigjárták ezt a nehéz utat. Bár számukra a PIC már távoli élmény, de megélik a mindennapjaikban, hogy gyermekük nem egészségesen vagy nem időben született. Általuk szeretnénk segítő hálót nyújtani az édesanyáknak, családoknak.

Mikor leány voltam, szabad madár voltam
de hogy eladódtam, fogott madár voltam.

Mit tennék, ha a házasságom nem arról szólna, hogy a választottammal, a szerelmemmel összecsiszolódva kiteljesítem önmagam, és ugyanebben segítek a másiknak is – hanem arról, hogy életem végéig az uram családjának a nőtagjait kell elviselnem „nulla-huszonnégyben”, szó szerint látástól vakulásig dolgozva, minimális komforttal és elszeparálódva azoktól az emberektől, akikhez eddig kötődtem? Ha az öröm csak néhanapján jelenne meg az életemben, és akkor is szinte titokban élvezhetném: egy gyermeki kacajt, egy tavaszi napot, teli gyomrot, jó szót vagy egyedüllétet? Vajon miféle közösség az, ami olyan szigorúan szabályozza az emberi kapcsolatokat, hogy a szeretetet gyakorlatilag nem szabad kimutatni senki felé?

Elképzelhetetlenül sok asszony élte le az életét ilyen körülmények között évszázadokon keresztül, valószínűleg a mi dédanyáink-ükanyáink is. Morvay Judit könyvét olvasva, az Asszonyok a nagycsaládbant – amely a 19. század végi palóc nagycsalád asszonyainak életét írja le –, kirázott a hideg olvasás közben.

Rideg világ, gyakorlatilag rabszolgasors volt ez az asszonyoknak, érzelmi és fizikai elnyomás társadalmilag  normalizálva – és nem csak Palócföldön volt ez így.

Ez a fajta életmód persze elsősorban a túlélésre hajt. A szabályok azért vannak, mert ínséges időben úgy éltek túl az emberek, ha az érzelmi életüket elnyomva minden energiájukat a Maslow-piramis alján lévő dolgokra koncentrálták. Majd –  mivel az elzárt közösségekben és társadalmakban lassan mozdulnak a dolgok – bennragadtak egy olyan szokásrendszerben, amely a puszta életet ugyan megvalósítja, az értelmes és emberhez méltó  életet azonban rendszerszinten lehetetleníti el. Ehhez képest óriási dolog az, hogy ma tudunk írni és olvasni, hogy az információ hozzáférhető, és a legelmaradottabb vidékről származó fiatalnak sem teljes lehetetlenség felzárkózni ahhoz a világhoz, amely a férfit és a nőt nagyjából egyenrangúnak ismeri el, amelyben szabad a világon változtatni.

Bár ma is vannak kivételek Magyarországon is, olyan elmaradott vidékek, ahol nemcsak a szegénység a gond, hanem az a fajta gondolkodás is, amely nem tudja növekedni engedni azt, aki szeretne, hanem hamar elnyomja a fiatalokban az ösztönös vágyat arra, hogy változtassanak azon, ami nem jól működik.

Anyám, edeszanyám, mikor rengetgetett,
Mikor rengetgetett kici bőcsücskébe,
Rengetgetett lenne hét szingnég bié füődbe,
Rengetgetett lenne hét szingnég bié füődbe.

Ma is vannak olyan helyzetek, mint amilyeneket a népköltészetben hosszú évszázadok alatt kikristályosodott dalok megfogalmaznak (és akár segítenek is a helyzetek feldolgozásában). Gondoljunk csak azokra az archaikus  balladákra, amelyek a legáltalánosabb emberi helyzeteket a legrosszabbra kisarkítva ábrázolják. A menyét elemésztő anyós története (Merinka), a megesett lány kivégzése (Homlódi Zsuzsánna), a gyermekgyilkos anya (Szabó Erzsi), a halálraítélt húgát kihasználó hatalom története (Fehér Anna). A feleségét feláldozó férjé (Kőmíves Kelemen). A zsivány feleségéé (Nagy hegyi tolvaj). Az elcsalt asszonyé (Molnár Anna).

Ezek a megrendítő történetek az emberi lélek legmélyebb rétegeit képesek megmozgatni, mert a múlt legsötétebb bugyraiból jönnek.

A dicső férfiakról és dicső harcokról is szólnak dalok, igen. De végeredményben azok maradtak fenn legrégebbről, amelyek nehéz emberi sorsokról szólnak, s főleg az asszonyokról, akik mindig kiszolgáltatottabb helyzetben voltak.

Verd meg isten azt a papot
aki minket összeadott
mert mi nem szerettük egymást
mégis ránk mondta az áldást.

Sok, túlságosan sok magyar népdalban és balladában találkozhatunk az életérzéssel: asszonynak lenni nehéz.  A régi paraszti társadalomban sokszor a szülő választotta ki a leendő élettársat gyermekének, s ez a szokás elsősorban a gazdasági boldogulást nézte: a fiú szülei azt figyelték, hogy a leány legyen dolgos; a lány szülei pedig a legény családjának társadalmi helyzetét. Ha nem is volt mindig kezdetben vonzódás, mert mondjuk mást szerettek a fiatalok, ha nagy emberi ellentét nem volt, azért lehetett élhető a házasság. Ha azonban egy gazdag lelkivilágú, érzékeny lány egy érzéketlen férfihoz ment hozzá, vagy ha az anyósa rosszindulattal volt iránta, akkor hiába a létbiztonság, az élet pokollá válhatott.

A boldogság nem volt sem kimondva, sem célként megfogalmazva.

Egy olyan zárt társadalmi rendszerben, ahol napi szinten hajnaltól éjszakáig kellett dolgozni a fennmaradásért, s ahol a hideg kamrában aludtak a nők és gyermekek, az asszony sorsa az alkalmazkodás, a munka, a gyerekszülés és -nevelés volt, tekintet nélkül az egyéni boldogságra.

A baba születésének öröme, a gyermekek bája sokban kárpótolhatta a nehéz sorsú asszonyokat (ha nem voltak nagyon szegények, mert oda nem hiányzott még egy éhes száj), de ez az öröm sem tartott sokáig: igaz, hogy nem volt kórház, ahol szeparálják anyát a gyermekétől, de nem volt igazán idő és lehetőség dédelgetni a gyermeket, korán vissza kellett menni a ház körüli munkákhoz, a mai értelemben vett kötődő nevelésről nem lehetett beszélni.

Zöld pántlika könnyű gúnya, virágom, virágom
de a fátyol nehéz ruha, virágom, virágom.

A leánykor minden kultúrában virágkor, könnyű és szép, mondhatni mézesmadzag: a leány összejár a barátnőivel, cicázik a fiúkkal, udvaroltat magának, éli világát. Egyes vidékeken a szabadosabb szexualitást is elnézték, ha házasság lett belőle (igaz, ez a hozzáállás ritkaságszámba ment). A leánykor természetesen arról szólt, hogy „eladódjon” a lány. Hogy ez végül kinek a döntése volt, adott esetben mennyire volt felvilágosítva a lány, érdekelt-e bárkit is az egyéni boldogsága és a belső világa, az már más kérdés.

Ehhez képest az, hogy ma nyíltan beszélhetünk az érzelmeinkről, az igényeinkről és vágyainkról, szabadon választhatunk párt (akár ugyanúgy sikertelenül, mint ha a szüleink választottak volna), hogy nőként is élvezhetjük a szexualitást, hogy lehetünk vezetők egy magunk választotta szakmában, lehetünk tudatosak az életünkkel kapcsolatban, és ha elrontunk valamit, akkor van lehetőség máshogy csinálni – mindez óriási dolog. A világ egy jó része még mindig nem tart itt.

De volt-e egyáltalán boldog asszony? – tehetjük föl a kérdést. És a másik oldalról: boldogok vagyunk-e mi ebben a nagy szabadságban?

Nyilván más volt a régen a boldogság fogalma, ha volt egyáltalán – de a mi fogalmaink szerinti boldog, önmegvalósító, jó párkapcsolatban élő, szabad és testileg-lelkileg egészséges asszony ritka lehetett, mint a fehér holló. Ma már szabadabbak vagyunk – de ki tudjuk-e használni táguló lehetőségeinket? Vajon miért nincs sokkal több boldog nő az utcákon és a falakon belül?

Felhasznált irodalom:
Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. A mátraalji palóc asszonyok élete a múlt század második felében. Akadémiai Kiadó, 1981.
Kallós Zoltán: Balladák könyve, Magyar Helikon, 1974.
Magyar népballadák: http://mek.oszk.hu/06200/06204/html/index.htm

Balladák forrása:
Mikor leány voltam: moldvai népdal/balladatöredék, Bogdánfalva, Moldva, Kallós Zoltán gyűjtéséből
Anyám, edeszanyám... Kallós: Balladák könyve, 1974, Helikon, Hajts el, Duna (Nagy hegyi tolvaj balladája) 75. o, Bogdánfalva, Moldva
Verd meg isten azt a papot... Visa, Kolozs megye: Verd meg Isten azt a vermet/Házunk előtt jégverem
Zöld pántlika... Tavaszi szél vizet áraszt

 

A napokban láttam egy dokumentumfilmet az ugandai diktátor, Idi Amin Dada életéről. Az 1970-es években nyolc évig tartó rémuralma alatt több mint 400 ezer embert végeztek ki a közép-afrikai országban, politikai okokból. A történelem „az afrikai mészárosként” jegyzi. Kis híján utolérte az igazságszolgáltatás, de az utolsó pillanatban a diktátor menedékjogot kapott egy államtól, ahol 80 éves koráig luxuskörülmények között élt, és két „habzsidőzsi” között, ágyban, párnák között hagyta itt ezt a világot. Szaúd-Arábia volt a menedékjogot adó állam. Próbáltam helyreállítani sérült igazságérzetemet, és kutattam az interneten szankciók után, mert az mégsem lehet, hogy a szaúdiaknak ez a tette következmények nélkül maradt – de nem találtam semmit.

Minél több fejezetet ismertem meg a sivatagi királyság történetéből, annál világosabbá vált számomra, hogy a szaúdiak szembe mennek az európai értelemben vett emberi jogokkal. Mi történt, amikor 2017-ben börtönbe vetettek egy helyi nőt, aki miniszoknyában sétált egy régi erőd környékén? Semmi. Amikor kivégeztek egy nőt, aki önvédelemből megölte erőszakoskodó főnökét? Semmi. Annak sem lett súlyos következménye, hogy a tavalyi foci világbajnokság selejtezőjén tüntetőleg tébláboltak és melegítettek a szaúdi válogatott tagjai, miközben egy stadionnyi ember képes volt egy percig néma csendben állni a radikális muszlim terroristák londoni áldozatainak tiszteletére.

Az USA az elmúlt évtizedekben gyakran emelte fel a szavát a demokratikus értékek védelmében. 2011-ben Hillary Clinton még Magyarországgal kapcsolatban is aggodalmát fejezte ki a kétharmados törvénymódosításokkal kapcsolatban. Bár a Trump-kormány demokrata elődjénél kisebb lelkesedéssel regulázza a világ kevésbé demokratikus felét, de azért továbbra is rendszeresen közbelép ott, ahol sérülnek az alapjogok: 2017-ben például az USA többek között azzal indokolta kilépését az ENSZ Emberi Jogi Tanácsából, hogy több tagországban – a valóban nem túl demokratikusan működő Venezuelában, Kínában, Kubában és a Kongói Demokratikus Köztársaságban – „ijesztően nem tartják tiszteletben az emberi jogokat”.

Ugyanabban az évben Donald Trump amerikai elnök Szaúd-Arábiába látogatott, és szó szerint gratulált az uralkodónak, megköszönte a „hihetetlenül erőskezű” vezetést. Joggal merül fel sokakban a kérdés: egy állam hogyan léphet fel egyszerre az emberi jogok védelmezőjeként és hogyan támogathat egy olyan diktatúrát, amelyik még mindig halállal bünteti például a homoszexualitást?

 

Vajon miért hagyja a Nyugat, hogy Szaúd-Arábia megsértse az alapvető emberi jogokat, míg másokat kő keményen megbüntet akár kisebb vétségekért is?

Egy hely, ahol a robotokat inkább emberszámba veszik, mint a nőket

Szaúd-Arábia a 20. század közepéig a térség egyik legszegényebb államának számított, csak az 1970-es évek után kezdett látványosan gazdagodni. Mivel a növekedéssel párhuzamosan nem zajlott le egy, az európaihoz hasonló polgárosodási folyamat, így a társadalom a gyorsan vagyonosodó törzsi elitre és a haszonból nem részesülő, szegény alsóbb rétegekre szakadt. A korábban nagy becsben tartott tevecsordákat gyorsan felváltották a nyugati státuszszimbólumok: aranyozott luxusautók róják a sivatagot átszelő utakat, de a gondolkodás továbbra is erőszakközpontú maradt.

A Perzsa-öböl menti államot nem véletlenül nevezik a legkonzervatívabb szunnita országnak, ott ugyanis továbbra is a saría fundamentalista értelmezésére épülő jogrend szabályozza a mindennapi életet. A sivatagi királyságban történő brutalitásokról szóló hírek úgy elárasztják a sajtót, hogy már alig érik el a közvélemény ingerküszöbét. Az emberek legyintenek: Szaúd-Arábia már csak ilyen! 2018-ban legalább 149 rabot végeztek ki az országban, akiknek a fele ráadásul külföldi volt.

A nők helyzete különösen nehéz a királyságban. A Világgazdasági Fórum egy pár évvel ezelőtt készített felmérése szerint a vizsgált 144 országból Szaúd-Arábia a 141. helyet foglalta el a nemek közötti egyenlőség területén. Ezt támasztja alá a 18 éves szaúdi Rahaf Mohammed al-Kunun napokban nyilvánosságra került története is, akit élete során folyamatosan bántalmazott a családja, és semmit nem tehetett férfi rokonai engedélye nélkül. Amikor házasságra akarták kényszeríteni, úgy döntött, életét is kockáztatva megszökik. Kalandos útja Kanadában ért véget, ahol menekültstátuszt kapott.

A lány története sajnos tipikusnak számít Szaúd-Arábiában, ahol a nők másodrendű állampolgárként kénytelenek boldogulni. A nők kíséret nélkül sehova sem mehetnek. Ahogy elhagyják az otthonukat, maguk mellé kell venni egy férfi kísérőt, aki többnyire egy rokonuk. Ezt a szigorú szabályt azzal indokolják, hogy a nők egyedül könnyebben bűnbe esnének. A lányoknak azt tanítják, ha elhagyják az otthonukat, ők lesznek a felelősek minden bajért, ami történik velük, mivel a férfiak nem tudnak uralkodni az ösztöneiken.

Egy tinédzser lányt például azért ítélt el a bíróság, mert igaz, hogy őt erőszakolták meg csoportosan, de nem volt mellette senki, vagyis a törvény szerint ő tehet arról, hogy erőszak áldozata lett.

Bár a nőknek nem muszáj eltakarniuk az arcukat, de rokonaikon kívül más férfiakkal nem léphetnek kapcsolatba, a legtöbb középületnek éppen ezért külön bejárata van férfiak és nők számára, sőt a legtöbb közösségi térben megkövetelik a nemek szétválasztását. Vásárláskor a nők például nem próbálhatják fel ruháikat, hiszen a közelben tartózkodó férfiak számára már az a gondolat is megbotránkoztató lehet, hogy a fülkében egy vetkőző nő tartózkodik. A szabályok betartását a mindenütt jelenlevő vallási rendőrség, az Erény Előmozdítása és a Bűn Megelőzése Bizottság felügyeli. Ironikus, hogy éppen Szaúd-Arábiában kapott állampolgárságot 2017-ben Sophia, a robotnő, aki szabadabb életet élhet, mint a szaúdi nők, hiszen esetében eltekintenek a „felvigyázó” állandó jelenlététől.

 

Szalai Máté, a Külügyi és Külgazdasági Intézet kutatója többször járt már a térségben, és rendkívül aggasztónak találja az emberi jogi helyzetet, különösen a politikai jogok terén. Szerinte a szaúdi elit ugyan mesterségesen fenntart egy magas életszínvonalat, de az állampolgárok jóléte az államtól függ, és ez nagyon kiszolgáltatottá teszi őket a hatalomnak.

Szaúd-Arábia a liberalizáció útján?

A legutolsó uralkodóváltás hozott némi változást Szaúd-Arábiában. A reformfolyamat a 2015-ben hatalomra jutott Szalman királyhoz és fiához kötődik, de néhány lépése már korábban elkezdődött, a nők szavazati jogát például már 2011-ben elrendelték. A legfontosabb változásokként emlegetik azt, hogy 2017-től már a nők is legálisan vezethetnek autót, és egy új szabályozás értelmében a szaúdi nőknek a bíróságok kötelesek SMS-t küldeni, amikor elváltak. Korábban a bíróságok csak a felperest, azaz a férjet tájékoztatták arról, hogy a válásra sor került, a feleségek pedig úgy éltek és dolgoztak tovább a családban, hogy tudatában se voltak annak, hogy jogilag már egyedülállónak számítanak.

Szalai Máté a kepmas.hu-nak elmondta, hogy amit Szaúd-Arábiában láthatunk, az nem liberalizációnak, hanem sokkal inkább védekező, megőrizni szándékozó modernizációnak nevezhető. A kutató szerint a szaúdi vezetés úgy érezte, hogy a hatalmi versengésben lemarad regionális versenytársaitól, elsősorban Irántól (de Törökországtól vagy akár a kis, innovatív szomszédjaitól is), ennek kiegyensúlyozására reformokba kezdtek.

E reformok nagy része a belső gazdaság hatékonyabbá tételére irányul, de az ország imázsát is modernizálni akarják, ehhez viszont elkerülhetetlenné vált egyes társadalmi reformok végrehajtása is, pl. a nők helyzete területén. Ezek felülről jövő intézkedések, amelyek egyébként nem túl népszerűek a konzervatív szaúdi társadalomban.

A Hasogdzsi-ügy kellemetlen helyzetbe hozta a nyugati szövetségeseket

Szaúd-Arábia apró lazításainak pozitív fogadtatását cunamiként söpörte el az úgynevezett Hasogdzsi-gyilkosság ügye, amely rendkívül kellemetlen helyzetbe hozta nyugati szövetségeseket. Több szakértőt is megkérdeztem az eset hátteréről, de egyelőre nem ismerik pontosan az indítékokat és a felbujtókat. Annyit biztosan tudunk, hogy a szaúdi vezetést bíráló újságírót, Dzsamál Hasogdzsit 2018. október 2-án gyilkolták meg hazája isztambuli főkonzulátusán, ahová éppen iratokért ment, hogy összeházasodhasson török menyasszonyával. A konzulátus épületét és a konzul rezidenciáját átvizsgáló török hatóságok szerint hang- és videofelvételek bizonyítják, hogy Hasogdzsit az épületben egy aznap érkezett 15 tagú szaúdi különítmény brutálisan meggyilkolta és feldarabolta. A holttest maradványai máig nem kerültek elő.
Miközben izgatottan várta a világ, milyen szankciókat vetnek ki a nyugati hatalmak Szaúd-Arábiára az újságíró megöléséért, a nyugati szövetségesek óvatosan fogalmaztak, nyilatkozataikból érezhető volt a tanácstalanság. Míg a Szkripal-ügy után egységesen léptek fel a demokratikus értékek őrzői Moszkva ellen, szinte azonnal életbe léptetve az Oroszország elleni szankciókat, a Hasogdzsi-ügyet követően csak az Európai Unió fog várhatóan súlyosabb szankciót mérni a szaúdiakra.

 

A napokban szivárgott ki, hogy Szaúd-Arábia is felkerülhet a terrorizmust támogató országok európai uniós listájára. Ez a lépés erősen visszavetheti a gazdasági fejlődést a királyságban, mert többek között elriasztja a befektetőket és körülményessé teszi a nemzetközi pénzügyi tranzakciókat. Bár a döntés hosszas tanakodás után született, legalább ténylegesen szankcionálja a szaúdiakat.
Biztató az is, hogy jelenleg is vizsgálódik Törökországban a francia Agnes Callamard, az ENSZ egyik emberi jogi jelentéstevője a meggyilkolt szaúdi újságíró ügyében. Callamard az ügyben érintett államok és egyének felelősségének mértékét, valamint azokat a válaszlépéseket fogja elbírálni, amelyeket az egyes kormányok tettek a gyilkosságot követően, elsősorban emberi jogi szempontból. A vizsgálatának eredményeit és javaslatait tartalmazó jelentést várhatóan nyáron nyújtja majd be az emberi jogi tanács elé.

Az USA viszont továbbra is az olajnagyhatalom fegyverimportjának 61 százalékát biztosítja. Az amerikai elnöknek csak akkor okoz gondot, hogy „ijesztően nem tartják tiszteletben az emberi jogokat”, ha az esetleges közbeavatkozás nem sérti az üzleti érdekeit. Így a Hasogdzsi-gyilkosság után csak megvonta a vízumot mindazoktól, akik felelősek a szaúdi újságíró haláláért.

Rijád és Washington szövetsége: az ellenségem ellensége a barátom

Szalai Máté a kepmas.hu-nak elmondta, hogy Szaúd-Arábiának szerteágazóak a külgazdasági kapcsolatai: a távol-keleti országok (Kína, Japán, Dél-Korea, India) mellett az Egyesült Államok és az Európai Unió (különösen Németország) is fontos partnernek számítanak. A szakértő arra is felhívta a figyelmet, hogy a régió stabilitásának biztosítása minden mást felülír, a szunnita királyság ugyanis kulcsszerepet tölt be a közel-keleti egyensúly fenntartásában. A Közel-Kelet még mindig rettenetesen instabil, és a nagyhatalmak joggal tartanak Irán hatalmi előretörésétől, amelyet egyelőre szaúdi segítséggel tartanak kordában.

Gyakorlatilag minden döntés, ami Szaúd-Arábiát gyengíti, egyben Iránt erősíti, ezért is olyan kényes kérdés a szaúdiak szankcionálása.

A külügyi szakértő szerint nem szabad megfeledkezni arról a tényről, hogy a 2017-ben hozott tető alá az USA egy kétszázmillió dolláros kereskedelmi egyezményt a szunnita olajhatalommal. Csak viszonyításképpen: ez az összeg 50 milliárd dollárral több, mint Magyarország éves GDP-je, és ennyiből akár kétszer ki lehetnefizetni hazánk államadósságát.

 

Az amerikai elnök egy kérdésre válaszolva kijelentette, hogy esze ágában sincs erkölcsi megfontolásból lemondani egy ilyen zsíros megállapodásról: „Nem szeretem útját állni az országunkba áramló pénztömegeknek. Tudom, hogy beszélnek mindenféle szankcióról, de Szaúd-Arábia 110 milliárd dollárért vesz tőlünk katonai felszerelést és mindenfélét, amivel munkahelyeket teremtenek ebben az országban. Nem tetszik nekem a felvetés, hogy megakadályozzuk 110 milliárd dollár elköltését az Egyesült Államokban. Tudja, mi történne akkor? Fogják azt a pénzt, és elköltik Oroszországban, Kínában vagy máshol.” Washington szerint az üzlet nagyot lendít majd az amerikai hadiipar teljesítményén és a gazdaságot is mozgásba lendíti, ami kétségtelenül így is van.

Donald Trump egyébként régóta üzletel a szaúdiakkal a Washington Post (2018. október 12.) szerint. A lap beszámolt arról, hogy szaúdi lobbisták 2017-ben 270 ezer dollárt költöttek szobafoglalásra a washingtoni Trump-szállodában, tavaly pedig Trump New York-i és chicagói szállodái jeleztek jelentős mértékű szobafoglalásokat szaúdiak részéről. „Szaúd-Arábia? Jól kijövök velük. Lakásokat vásárolnak tőlem. Negyven-ötvenmillió dollárt költenek. Nem kellene őket kedvelnem? Nagyon is szeretem őket” – idézte a washingtoni újság Donald Trump egyik 2015-ben, egy alabamai kampánygyűlésen tett kijelentését. Nem csoda, hogy ezek után a szaúdiak úgy érzik, bármit megtehetnek.

A politika soktényezős egyenletekből áll össze, amelyeknek számos eleme ráadásul teljesen ismeretlen a hétköznapi emberek előtt.

Az érdekek gyakran felülírják a morált és a közel-keleti stabilitás fenntartása kétség kívül magasabb prioritást élvez, mint az, hogy sérül-e a szabad világ polgárainak igazságérzete.

A szomorú valóság az, hogy Szaúd-Arábia azért nézhet le mindent, ami az európai ember számára érték, mert megteheti. De vajon nem jár-e beláthatatlan következményekkel az, hogy a nyugati nagyhatalmak úgy növelik a szaúdiak befolyását és fegyverarzenálját, hogy közben a nyugati civilizáció értékeit semmibe vevő tetteiket megtorlatlanul hagyják, mi több, mosolyogva gratulálnak a „szaúdi-módihoz”? A kérdés persze költői, a választ majd a történelem adja. Szaúd-Arábia példája azt demonstrálja, hogy amikor segítségért kiáltanak az elnyomottak a jogaikért vívott küzdelem hevében, akkor a „világ csendőrének” hallása szelektív.

Merthner Tamás, a „Rossz versek” című film főhőse szintén összetalálkozik néhány régi fiatalemberrel. Legalább három gyerek- vagy fiatalkori énje is előkerül a filmben, akik hasonló kérdéseket tesznek fel neki. Ő meg elkezdi keresni a válaszokat. Vagy legalább néhány elfogadható kifogást, hogy miért is nem lett végül híres vízipólós, zseniális költő, hosszú hajú rocksztár vagy boldog ember.

Reisz Gábor filmje nem lineáris történetmesélős (ha egyáltalán elmesélhető egy ember története lineárisan, de nyilván nem az, akkor meg ne is erőltessük), de azért azt se mondanám, hogy széttartó lenne vagy kusza. Jól követhetően végigvonul benne egy szál, egy olyan piros fonal, ami a filmben sokszor láthatóvá is válik, és vezet minket. Merthner Tamás nyomozni kezd a saját életében, és időben, térben és hangulatban ugrálva keresi azt a fontos Valamit, ami útközben elveszett. Vagy lehet, hogy nem is volt meg soha?

Fantasztikusan játékos és szabad alkotás a „Rossz versek”, és a maga módján mégis példásan rendezett.

A cselekmény egyértelműen halad előre, nem vagyunk elveszve az időben. A történet egy szakítással kezdődik: Tamást elhagyja a barátnője, és ez a majdnem elviselhetetlenül fájdalmas esemény indítja el a nyomozást. Vajon mi romlott el és mikor? És ki tehet róla, hogy így lett? Nagyon jó és vicces jelenet, amikor a különböző életkorú Tamások egymásra mutogatnak:

– A vízilabdázást te hagytad abba! – vádolja a 14 éves a 17 évest.

A nagy belső expedíció közben előkerülnek az élet legnagyobb kérdései: elsősorban és minden életkorban a szerelem, Ziták, Annák, Mónikák, a gyerekkor; a szülőkhöz, egy fontos nagynénihez, a városhoz, a történelmi korhoz való viszony. Na és a hivatás, a „mi lettél, ha nagy lettél?” nyomasztó kérdése is. Furcsa, hogy erről az embernek gyerekkorában még elég tiszta fogalmai vannak (mozdonyvezető, királylány, Nobel-díjas rákkutató, stb.), de később valahogy az egész összezavarodik. Vegyük például a művészetet, mert erről az alkotó Reisz Gábor mint saját problémájáról is beszél a filmben:

Tamás fiatalon undorodik a nyugati reklámbiznisztől, amely a rendszerváltással hirtelen berobbant Magyarországra. (Egy időben lázadásból lefejeli az utcai óriásplakátokat.) Felnőtt filmrendezőként viszont úgy hozza az élet, hogy csirkehúsreklám-rendezésből kéne eltartani magát. A „szent” és az „alkalmazott” művészet dilemmája a legtöbb alkotó pályája során felvetődik, és tudjuk, nehéz szabadulni a pénzkeresés fogságából. Ez az egész kicsinyes problémázás persze a Fiatalember szempontjából nézve végtelenül szánalmas és kiábrándító. Karinthy azt feleli a saját Fiatalemberének, amikor az rákérdez, mikor alkotja már meg a Nagy Művét:

„– Hát, kérlek... azt nem lehetett... aztán rájöttem, hogy ez nem is a megfelelő műfaj... és nem is tudnék elkészülni vele... Hanem írtam erről egy csinos szonettet... egy előkelő revü hozta... és tetszett... és azóta jobban fizetnek…”

 

Egyébként is sok az összekacsintása Karinthyval – vagy inkább véletlen alkati egyezése? – Reisz Gábornak. Kiszámíthatatlan játékosságukban is hasonlítanak. Mindketten szeretik a paródia műfaját, kis filmes „így forgattok ti” van beleágyazva a Rossz versekbe: történelmi hangulatteremtő ereje van a szövegében is tökéletes Szomszédok-parafrázisnak. És van benne Amelie csodálatos élete, Megáll az idő – ha csak azokat sorolom, amelyeket én felismertem. A halandzsa-jelenet is idézi Karinthyt, aki több novellájában és jelenetében is felhasználja az ötletet, hogy az értelmes beszéd egyszerre kiszera méra bávatag változik, mi meg nem tudjuk, hogy mi őrültünk meg, vagy a szerző csak úgy ugratásból ilyen mibéva tárkány vagy mi van…  

A Rossz versek legnagyobb értéke az, hogy csodálatos finomsággal beszél a legfontosabb dolgokról – ráadásul valóban filmes nyelven, kihasználva a műfaj lehetőségeit.

A szerelmet egy köszönős montázzsal ábrázolja: sziákat, hellókat, csákat látunk és hallunk a kapcsolat különböző szakaszaiból, látjuk a szép és közepes és csúnya pillanatait gyors egymásutánban, nem az időrend, inkább az emlékezés rendje szerint. Majdnem úgy, mintha mi is átéltük volna. A szülők esetlen, mégis feltétlen szeretetét a halandzsás epizóddal mutatja be. Nekem a legmeghatóbb rész, amikor az apa és az anya (Kovács Zsolt és Takács Katalin) kiszótárazzák és megtanulják a gyerekük által kitalált halandzsanyelvet.

A film humora is teljesen eredeti és meglepő: az elképzelt szavalófiú, akit a főhős bent felejt a szobájában, a csirkék között éneklő rocksztár vagy a buszon hirtelen, komolyzenei kísérettel támadó szerelemérzés még sokáig velem marad.

Magától értetődő és jó döntés, hogy Reisz Gábor maga játssza a filmje főszerepét. Igazából nem is játszik semmit, inkább csak: VAN. (Így utólag nekem a VAN-filmből is ő hiányzik.)

A „Rossz versek” nagyon eredeti, személyes és fontos film, egy igazi filmrendező munkája.

És most nem tudom pontosan, kinek írok: azoknak, akik már látták a filmet, vagy azoknak, akik még nem. Ezért nem szpojlerezném el a végét. De annyit elárulok, hogy az kiderül: a szerelem elég kegyetlen és életveszélyes dolog. Olyasmi, mint egy bomba a repülőtéren.

Elekné Román Katalin a Kerecsendi Római Katolikus Egyházközség vezetőjeként közel 20 éve működtet önálló egyesületet saját közösségében. Célja, hogy a szegénysorban élő, roma családoknak olyan élményeket biztosítson, amelyek segítik az összetartozásukat és a beilleszkedésüket. Számos tábort, hétvégi programot, önkéntes tanodát, gyermek-mentést, koncertet és vetítést szervezett már a mélyszegénységben élő gyerekeknek. Folyamatosan a társadalmi szakadékok áthidalásán dolgozik. Katalin életének természetes része a segítségnyújtás, a nevelés, a közösségépítés, de főképp a remény felmutatása. Neve mára már fogalom a kétezer lakosú faluban.

A Völgyzugolyház Alapítványt a Kacifántosokért halmozottan sérült gyermekek szülei hozták létre 2016-ban, hogy támogatást nyújtsanak a fogyatékkal élő gyermekeknek egy olyan hiánypótló intézmény létrehozásával, amely a fiatalok fejlődését, kiteljesedését, és a későbbiekben a társadalomba való beilleszkedését segíti. A gyerekeket kacifántosnak nevezik, mert szerintük épp úgy kerek egészek ők is, ahogy vannak, csak kicsit másképp. Ők a „hiányoságaikkal” együtt teljesek.

A szülők egy gyerekszobával indultak, majd 2018 decemberében beköltözhettek a kerületi önkormányzattól kapott, általuk felújított közösségi házba, a Völgyzugolyba. A fejlesztőházat áldozatos munkával, utánajárással és szervezéssel valósították meg úgy, hogy sokuknak napi 24 órában ápolásra szoruló gyermeke van. A munkát önkéntesként végzik példaértékű kitartással és összefogással. Folyamatosan azon dolgoznak, hogy meg tudják adni gyermekeiknek azokat a szükséges fejlesztéseket, amelyeket a jelenlegi ellátórendszer nem tesz lehetővé. Munkájukkal olyan megoldásközpontú szemléletet szeretnének elterjeszteni, amiben az egyén és a közösség vállalja a felelősséget önmagáért és a közösségért, ahol a szülő visszatérhet a munkaerőpiacra és ahol a sérült gyermek a családban nőhet fel. Az alapítvány tagjai a közösség erejében hisznek, talán éppen ezért sikerült a Völgyzugolyházat olyan befogadó közösségi térré alakítani, ahol a sokszínűség érték, és ahol a többség képes felemelni magához a kisebbséget.

A hivatásos kategóriákról február 10-én a Magyar Tudományos Akadémián hirdetnek eredményt.

Annyi minden eszükbe jutott erről az újságíróknak – dilettáns pszichiáterek átnevelő táboraitól az öngyilkosságba torkolló, sikertelen terápiákon és az örök klasszikus homofóbián át az ördögűzésig –, hogy felsorolni ugyancsak terjedelmes lenne (de elolvashatók a lesajnáló, ám annál magabiztosabb írások itt, itt, itt és itt).

Szőnyi Szilárd határozottan kiemelte, hogy ezek a terápiák, amelyek több esetben(!) segítenek, nem kimondottan a homoszexualitásra irányulnak, hanem arra törekszenek, hogy az egész személyiség harmóniába kerüljön, és ennek keretében vannak arra példák, hogy homoszexuálisok heteroszexuálisokká válnak.

Lehet-e igaz, amivel nem tudunk egyetérteni?

A műsor apropóját az IFTCC (Terápia és Tanácsadás Szabad Választása Nemzetközi Föderációja) nevű szervezet magyarországi konferenciája adta, amelynek elnökével, az egykor homoszexuális Mike Davidsonnal készült interjút lejátszották a műsorban. Az IFTCC azokat a pszichiátereket tömöríti, akik a hozzájuk forduló, identitásukkal vagy orientációjukkal megbékélni nem tudó vagy akaró homoszexuálisoknak tartanak terápiát.

Davidson nem mondta, hogy elektrosokkolni kéne a bűnös homoszexuálisokat, és semmi hasonlót nem említett. Pedig, ha elolvassuk a 24.hu, az Index, a Mérce, a 444 recenzióit, hát azt gondolnánk, hogy ennél csak keményebb kijelentéseket tett.

Ezzel szemben azt mondta, hogy az általa kezelt emberek nem a társadalom vélt vagy valós elítélése miatt nem akartak megbékélni a homoszexualitásukkal, amint azt a jogvédők hirdetik, hanem saját maguk miatt.

Ez az a tény, amit az említett portálok egyszerűen elhallgattak, holott ez a lényeg. Hogy bármennyire hihetetlen, az LMBTQ érdekvédelmi szervezeteknek a homoszexualitásról ma elfogadott és terjesztett narratívája ellenére is vannak emberek, akik saját maguk döntenek úgy, hogy szeretnének a homoszexualitásból kitörni. Az, hogy ezt nem tudják elképzelni egyes újságírók meg jogvédő aktivisták, még nem azt jelenti, hogy nincs így.

A tudományos kutatások nem bizonyították, hogy csak genetikai oka lenne a homoszexualitásnak – ezt még a 24.hu is megerősítette. Ebből persze még távolról sem következik, hogy minden esetben „ki lehet gyógyulni” belőle, de ezt így senki nem is állította a műsorban, sőt! Ellentétben a terápiát (és a tévéműsort) támadó cikkek címeivel, azt állították, hogy aki belső indíttatásból elmegy hozzáértő (nem ördögűző, nem átnevelő) szakember által vezetett terápiára, az sikerrel járhat.

De honnan tudjuk, hogy van létjogosultságunk a terápia lehetőségéről beszélni? Ki védi azok érdekeit, akik a saját életükben tapasztaltak alapján azt állítják, hogy homoszexuálisból heteroszexuálisok lettek? És ki védi az ő terapeutáik működési szabadságát?

A tudományt befolyásolja a politika

Az egyre aktivizálódó melegjogi aktivisták, valamint a melléjük állt ügyvédek és pszichiáterek lobbitevékenysége hatására az Amerikai Pszichiátriai Társaság (APA) 1973-ban felülvizsgálta korábbi álláspontját, és levette a homoszexualitást a mentális betegségek listájáról. (1970-ben és 1971-ben a melegjogi aktivisták az APA éves találkozóját is félbeszakították ennek érdekében.) Nem volt azonban teljes az egyetértés a tagságban, és ma is vannak még kételyek, amelyek nem annyira ismert szeletei a teljes igazságnak.

Azok a pszichiáterek, akik ellenezték a változtatást, azt mondták, hogy ha leveszik a homoszexualitást a mentális zavarok listájáról, azzal elveszik a reményt és a lehetőséget azon személyektől, akik nem tudnak megbékélni a homoszexualitásukkal, és annak megváltoztatását szeretnék.

Robert Spitzer, a kérdés kivizsgálására létrehozott albizottság vezetője egy köztes megoldást ajánlott: töröljék a homoszexualitást a betegségek (szexuális devianciák) listájáról, de hozzanak létre egy új kategóriát az állapotukkal megbékélni nem tudó homoszexuálisoknak („a szexuális orientáció zavara”). A pszichoanalitikusok szekciója azonban a változtatás ellen foglalt állást, és petícióban kérte a Társaságot, hogy a kérdésről az egész tagság referendum útján szavazhasson. A referendumon az albizottság javaslatát (vagyis törlés a listáról, de külön „szexuális orientációs zavar” kategória létrehozása) a tagság 58 százalékban támogatta, és ezután érvénybe lépett a változtatás. (A „szexuális orientáció zavara”, ill. későbbi nevén „egodisztóniás homoszexualitás” aztán 1987-ben került ki teljesen a listából.) A közhiedelemmel ellentétben tehát 1973-ban a tagságnak csak 58 százaléka szavazott igennel a változtatásra, és nem is arról szavaztak közvetlenül, hogy maradjon-e a homoszexualitás a diagnosztikai kézikönyvben, hanem csak az albizottság kész tények elé állító javaslatáról.

Ritkán említik az Amerikai Pszichiátriai Társasággal összefüggésben, hogy 1973-as döntésével egyidejűleg még elfogadták: a pszichiáterek segíthetnek azoknak, akik meg szeretnének szabadulni a saját nemük iránti vonzalmuktól.

Az APA később fokozatosan kétségbe vonta az ilyen irányú terápiák szükségességét és hatásosságát – párhuzamosan azzal, hogy állásfoglalásaiban eljutott a hetero- és homoszexualitás egyenlőértékűségének deklarálásáig –, és kizárólag a megerősítő terápia létjogosultságát ismerte el.

Változhat-e a szexuális orientáció?

A mai napig nem zajlott le megfelelő tudományos kutatás arról, hogy a szexuális irányultság megváltoztatását célzó terápiák biztonságosak-e, hatékonyak-e vagy pedig kárt okoznak és hatástalanok-e. Az ellenük szóló szakmai állásfoglalás szórványos, kudarccal végződő, egyéni példákra alapozott aggodalmakra támaszkodik, és sokkal inkább politikai, mint tudományos. (Lásd itt a 7. kérdésre adott választ.) Ugyanakkor nem veszik figyelembe azoknak a tanúságtételét, akik reparatív, reintegratív terápián vettek részt és szexuális orientációjuk heteró irányváltásáról számolnak be. Nem létezik például olyan tanulmány sem, amely a felnőtt élet időtartamában vizsgálta volna a szexuális orientáció maradandóságát. Akkor viszont hogyan lehetünk biztosak abban, hogy a szexuális orientáció nem változik? Mindezeket figyelembe véve a kettős mérce alkalmazásának tipikus példája, hogy szakmai és társadalmi kiközösítést kockáztat az, aki megfelelő pszichológusi képzettséggel vállalja a helyzetükkel elégedetlen homoszexuálisok terápiáját.

Hazánkban a téma egyik legnagyobb szaktekintélye, a nemrég elhunyt Buda Béla professzor is aggodalommal érzékelte, hogy az ideológiai doktrínát gyengítő kutatási eredmények elutasítása nem tudományos, hanem politikai okokra vezethető vissza.

„A homoszexuálisok diszkriminációja elleni küzdelem ma már politikai cél. A jogvédelem érdekében szerveződő melegmozgalmak (…) egy tudományos magyarázatot kanonizáltak. (…) Közben a kutatások kimutatták, hogy a heteroszexualitás és homoszexualitás a sokoldalú emberi szexualitás egy dimenziója, és sokféle változat van ezen a spektrumon, s mindegyik a pszichoszexuális fejlődés folyamatában alakul ki, e folyamatban változhat is, és a felnőttkori, nagy részben választott szexuális identitásban állandósul. De ekkor sem véglegesen. E dimenzióban lehet mozgás, különösen a vágy és a viselkedés síkján, de akár az önazonosság vetületében is. E tudományos felismerések nem épültek be a melegmozgalmak önmeghatározásaiba.” (Az Utószó részlete Joseph J. Nicolosi: Szégyen és kötődésvesztés című könyvéhez.)

Mindez magyarázatot is ad arra, hogy miért keresték a szavakat a műsort felvezető szövegben („Állapot? Betegség? Másság?”), amikor a homoszexualitás mibenlétét próbálták megfogalmazni, és amin nem győztek felháborodni az említett orgánumok, pont a tudományosságra hivatkozva! És magyarázatot adhat arra is, miért gondolják úgy – tudományos alapon! – egyes melegek és pszichiáterek a politikai nyomás ellenére is, hogy e szexuális orientáció nem megváltoztathatatlan.

Tehát „keep calm and enjoy reality”, tisztelt felháborodott kollégák!

Felhasznált irodalom a belinkelt forrásokon kívül:

Kórász Krisztián, Koras Réka, Simon Lajos: Homoszexualitás az orvostudomány tükrében. In: Lege Artis Medicinae, 2008. 18(4): 346–350.

Kórász Krisztián: A homoszexualitás demedikalizációja. In: Lege Artis Medicinae, 2013. 23(5-6): 316–320.