A lap újságírója a Bethesda Gyermekkórházban járt, ahol december óta minilovak segítik a gyerkőcök felépülését – szó lesz a terápia eddigi eredményeiről is. Dolhai Attila és felesége, Kecskés Viktória a 19 éve tartó házasságuk tanulságait osztják meg, egy pszichológus pedig az internetes társkeresés lehetőségeiről és veszélyeiről ír.

Joós Andrea tanár elmeséli, hogy az egyik diákja hogyan próbálta még a videófeleletet is csalással megúszni, majd azt is, hogy a tapasztalatok mentén hogyan alakítja a számonkérési formákat.

Az egyik újságíró egy piarista szerzetes több mint 200 évvel ezelőtt megjelent szakácskönyvéből állít össze nagyon is modern menüsorokat, a most megjelent könyvekből pedig ismét Osztovits Ágnes szemezget. A februári magazinba bekerült egy interjú is Orosz István grafikusművésszel, a lap zoológus munkatársa pedig a hibrid állatok életképességéről írt.

Lapozz bele az újságba!: 

 – „Nagyon bele tudom adni a szívem, ez visz előre igazán. A holtpontokból is mindig összeszedem magam, meg sem fordul a fejemben, hogy veszíthetek” – így beszél a kick-boxról, a sportágról, amelyben 2016 óta, harmincéves korától versenyez. Előtte atletizált, kézilabdázott, fitneszmodellkedett és bokszolt is. Szavait akár azokra az élethelyzetekre is érthetnénk, amelyeket kiskora óta megélt, és amelyekben tényleg sosem adta fel. Már újszülöttként elkerült az édesanyjától – aki egyszerűen a kórházban hagyta – egy nevelőcsaládhoz, amelyik óvodásként megvált tőle. Az okokat azóta sem tudja. Azt viszont igen, hogy a következő famíliánál főleg verésben volt része. Az általános iskola harmadik osztálya előtti nyarat éppen ezért megint egy új helyen, Csoszóéknál kezdte, akik két idősebb lányuk és három nevelt gyermekük mellé befogadták. Végre ténylegesen is.

– „Hálás vagyok nekik, amiért nem hagytak elkallódni, hanem a tanulás felé tereltek, és még azt is támogatták, hogy sportoljak” – mondja a Marcaliban élő családról.

– „Azóta is őket tartom az igazi szüleimnek és testvéreimnek. Nemrégiben a vér szerinti édesanyámat is felkutattam, akkor bizonyosodtam meg a származásomról, és arról, hogy mennyire hálás lehetek a sorsnak, amiért elválasztott tőle. Teljesen más az életformája, állítólag a börtönt is megjárta, és azt sem tudta megmondani, ki az apám. A férfi, akire gyanakszik, már nem él. Ahhoz a családhoz is elmentem, amelyiktől a bántalmazós emlékeim vannak, mert szerettem volna választ kapni pár kérdésemre. Az anya fogadott, de az apa – akitől a bánásmódra magyarázatot vártam volna – magára zárta az ajtót, amint meglátott. Magammal végül annyiban maradtam: minden úgy jó, ahogy történt.”

Nem is vitatjuk, hiszen Melinda kézilabdázóként NB I/B-s csapattagságig, fitneszmodellként világbajnoki kilencedik helyezésig, ökölvívóként magyar bajnoki bronzéremig jutott, miközben óvó- és tanítóképző főiskolára járt, majd a kick-box karrierjével egyidejűleg az edzői pályán is elindult. Ma hobbisportolóknak tart egyéni és csoportos tréningeket. Nagyon hálás az óbudai Twins Gym edzőterem tulajdonosainak, Vásony Ferencnek és Mártonnak, akik mindkét utóbbi vonalon fantáziát láttak benne, és a csapatukba fogadták. – „A család szóról azóta is egyrészt az jut eszembe, hogy nekem gyerekként három is volt – jegyzi meg némi iróniával –, másrészt az, hogy a Vásony-fivérek milyen jó tesók, és mennyire jó, hogy én is az edzőtermi családjuk tagja lehetek! Tán sosem ismerem meg őket, ha a főiskola után megkapom az első megpályázott állást…”

Zsiga Melinda – Kép: Bakondi Gábor

Itt egy nagy levegő után elmeséli, hogy a sportszeretete miatt recepciósnak jelentkezett egy akkor nyitó budai fitneszterembe, ahol minden feltételnek megfelelt, amíg rá nem kérdeztek a származására. Az őszinte válasz után nem keresték többet, és amikor a terem megnyitott, csupa szőke hölgy mosolygott rá a recepcióspultnál. Innentől jött Melinda „jemeni/brazil” időszaka, védekezésül a hasonló élmények ellen.

A gyermekkori impulzusok amúgy is óvatossá tették, nem könnyű bekerülni a bizalmi körébe. Ez azonban csak a saját kötődéseire igaz, vagyis ő maga nehezen nyílik meg, másoknak viszont annál nagyobb szívvel segít.

Főleg, hogy eddigi sportkarrierje alatt is éppen elég tapasztalatot gyűjtött az akadályok leküzdésében: folyamatos sérülések – keresztszalag-szakadások, porcproblémák – közepette kell helytállnia. Aktuális sportágában mégis szerzett egy világbajnoki bronzérmet, egy Világkupa-ezüstöt és egy profi magyar bajnoki címet az elmúlt időszakban, így már ezek tanulságairól is beszámolhat. „A legnagyobb kihívást a fogyasztás jelenti, hiszen 52 kilogrammot kell hoznom a versenyekre, ehhez az utolsó pillanatig koplalok, órákig pulóverben szaunázom. Mérkőzés előtt az izgalomtól lerágom a körmöm, mondogatom – persze nem komolyan –, hogy befejezem az egészet, így még sosem jött ki belőlem a maximum. Az idei évben ezen is szeretnék változtatni, mert tudom, hogy nincs lehetetlen, és mindig van hová fejlődni” – jelenti ki az izgalomnál is nagyobb elszántsággal.

A magánéletében is új kihívások előtt áll. Korábbi találkozásunkkor még az látszott rajta, hogy elsősorban a múlt kérdéseire keresi a válaszokat, most azonban már inkább a jövő foglalkoztatja. Szeretne újra kötődni, mert az „eleinte kellek, majd úgyis megválnak tőlem, jön a változás” gyermekkori alapélmény még most is rányomja bélyegét a kapcsolataira.

A kiscicájához bátran ragaszkodik, az emberekhez még kevésbé mer, pedig igényelné.

A sport leköti a figyelmét, megy is rendületlenül előre benne, a tanítványai számíthatnak rá. Edzőtermen kívül is kereshetik tanácsért. Igyekszik közben – ahogy a ringben a sérüléseket – a saját lelki sebeit is végleg maga mögött hagyni.

Zsiga Melinda – Kép: Csoszó Gabriella

„A mai napig gyakran a kezembe veszem kedvenc olvasmányomat, A kis herceget, amelyben az otthagyott rózsa története vagy a róka megszelídítése egy kicsit mintha rólam is szólna – árulja el. – Nem véletlen, hogy előző cicámat, Houdinit kis betegként fogadtam örökbe, mert rokonléleknek éreztem. Akiről pedig tudom a környezetemben, hogy állami gondozottként nőtt fel, ahhoz különösen kedves és türelmes vagyok. Bár egyébként sem mondanám magam zord vagy agresszív típusnak. Az, hogy éppen egy küzdősportban találtam meg önmagam, nem hinném, hogy a múltamból következik, mert a körülmények ellenére nem csaták sorozataként éltem meg a gyerekkoromat.

Igazából nem értettem, mi történik, csak menekültem – a sportba.”

Melinda valóban jókedélyű, üde jelenség, aki a legnehezebb helyzetekben is megőrzi humorát, talán ez is segíti át a viszontagságokon. Ha ez sem, akkor eszik néhány oreós sütit, a kedvencét, amelyről az új macskáját is elnevezte. Ma már nem arabként vagy dél-amerikaiként mutatkozik be, elfogadta a múltját. Fontos lépés volt ez a jövőbeni teljes egyensúly felé, amelyhez, hiszem, hogy újabb másfél év múlva még közelebb jár majd.

A Jelnyelvi Játszótér ötlete a Jel Alapítvány megálmodóitól származik, akik szerettek volna elindítani egy olyan programsorozatot a hallássérült gyermekek számára, ahol kicsik és nagyok megtapasztalják, hogy a jelnyelvi kommunikáció természetes. Ebben a közegben felszabadult, örömteli játékban, halló kortársaikkal közösen tudnak részt venni. „A siketek iskoláiban nem a jelnyelv a tanítási nyelv, a tanárok hanggal beszélnek, amit egy hallássérült vagy egy teljesen siket gyerek csak szájról olvasva tud követni, ami rendkívül megterhelő, a tanulás szempontjából pedig egyáltalán nem hatékony.

Az oktatásnak pedig a törvény szerint is kétnyelvűnek kellene lennie. Azt tűztük ki célként, hogy addig, amíg változik a rendszer, mi olyan programokat biztosítunk gyerekek és fiatalok számára, ahol megtapasztalhatják a jelnyelvi környezetet”

– mondja az egyik alapító, Tempfli Kátya nyelvész.

A szervezők közül többen is foglalkoznak alkalmazott improvizációval. Azok a személyiségfejlesztő, kompetencia- és kommunikációfejlesztő játékok, amelyeket a kurzusokon játszanak, kiválóan alkalmasak siket gyermekek számára. „Ezeket átalakítottuk úgy, hogy jelnyelven is alkalmazhatók legyenek – meséli Tempfli Kátya. A játék fontos eszköz, hiszen ezen keresztül már gyermekkorban elkezdődhet a szemléletformálás. – Ezek a játékok kimondottan arra szolgálnak, hogy megtanítsák, hogyan tud kommunikálni két olyan ember, akik előtte soha nem találkoztak, de arra is felkészítenek, hogyan küzdjük le azt, ha zavarban vagyunk. A foglalkozás után megbeszéljük a gyerekekkel, hogy milyen hatással volt rájuk, mit visznek haza belőle.

Ez egy integrált játszóház, hallók és nem hallók együtt játszanak. Fontos, hogy ők már fiatalon tudjanak kooperálni egymással úgy, hogy nincs közös nyelvük.”

Út a kibontakozáshoz

Seres-Kormány Anita hallássérült, tréner a Jelnyelvi Játszóházban. A halláscsökkenés az általános iskola első éveiben kezdődött nála. „Már 20 éves voltam, amikor Miskolcon megtanultam a jelnyelvet. Mindez rendkívül jó hatással volt az önbizalmamra – bár addig is voltak türelmes, jól artikuláló barátnőim –, akkor éreztem először, hogy nem vagyok kívülálló, nem vagyok selejt”. Anita férjével két halló gyermeket nevel, akiket rendszeresen elvisznek a játszótér programjaira.

Kép: Sinkovics Szilvia

„Dávid hét, Ádám kétéves, mindketten hallók. Születésüktől kezdve beszélek-jelelek hozzájuk (nekem a beszédkészségem teljesen épp maradt), és mivel a barátaink többsége is hallássérült, így számukra természetes a pozitív hozzáállás a siketekhez. Dávid baráti köre javarészt halló gyermekekből állt, de most, a Jelnyelvi Játszótéren ő is talált teljesen siket kispajtásokat, akikkel még nehezen értik ugyan egymást, ennek ellenére együtt játszanak, és minden egyes ilyen alkalommal ’tisztul’ a kommunikáció közöttük. Például Boti, a siket kisfiú többet próbál beszélni, Dávid pedig ’színesebben, siketesebben’ jelelni, így kölcsönösen jó hatással vannak egymásra.”

Kormány-Seres Anita szerint nagyon fontosak az ilyen kezdeményezések. „Ha egy siket gyermek a saját jelelő közegében van, felszabadultabb, hiszen a jelnyelv által minden információt megkap. Az elszigeteltségérzés akkor jön elő, amikor olyan társaságba kerülnek, ahol nincs jelnyelvi tolmács, vagy a jelenlévők túl gyorsan beszélnek, nem artikulálnak – ilyenkor még egy felnőtt siket is teljesen elveszíti a beszélgetés fonalát. A Jelnyelvi Játszótér segít a szocializációban, egymás elfogadásában, a csoportos játékok (újra)felfedezésében, a jelnyelvhasználat általi kibontakozásban, a túltengő hormonok levezetésében, a nonverbális képességek kamatoztatásában – mert a játék által fejlődünk, tanulunk, nevelődünk.”

Elfogadás és türelem

Chilf Petsuk Eszter gyógypedagógus hallgató, négy gyermek édesanyja. Először mindegyiküket – hatéves fiúikreit, három és fél éves fiú-lány ikreit – elvitte a Jelnyelvi Játszótér programjára. „Nagyon tetszett a légkör, a szeretetteljes és barátságos hozzáállás. A gyerekeim kezdetben kissé bátortalanok voltak, ugyan találkoztak már hallássérültekkel, láttak jelelő embereket, de nem értették őket. Együtt vettünk részt a feladatokban, tanultuk a jeleket a többiekkel. Hazafelé már kikötötték, hogy ide járnunk kell. A kicsik is remekül működtek, de vannak olyan játékok, amelyek vagy dinamikájukban, vagy stratégiai szempontból még nehezebbek a hároméves korosztály számára, így a második alkalomtól kezdve már csak a hatéveseket vittem. A kedvenc játékuk a színcápa. De valójában minden játékot nagyon szeretnek, a kő-papír-olló is nagy favorit.”

Eszter szerint a Jelnyelvi Játszótér olyan új eszközt ad a gyerekek kezébe, amivel utat találnak egy addig számukra elérhetetlen réteghez. „Sokkal figyelmesebbekké, türelmesebbekké és segítőkészebbekké válnak. Azt érzem, hogy jóval kevesebb gátlással és előítélettel állnak hozzá, mint a felnőttek, hamarabb felismerik, hogy a ’nagy különbségnek’ kikiáltott tulajdonságok, képességek valójában nem is olyan nagyok és nem is olyan égbe kiáltóak. Talán kevésbé félnek a kudarctól.”

Mivel sem érintett szülő, sem szakértő nem vagyok, több közös ismerős személyes referenciája keltette fel az érdeklődésemet. Elmentem hát a Király utcai helyszínre, és kikérdezem őket: miért és hogyan dolgoznak autista gyerekekkel. Kiderült, hogy Gyöngyi és Melinda ismeretsége hosszú múltra tekint vissza: együtt jártak a gyógypedagógiai főiskolára, majd együtt voltak ösztöndíjasok Nottinghamben, és onnan hazatérve együtt dolgoztak az Autizmus Alapítványnál is.

Az autizmus nagyon megfog

Gyöngyi elárulja: bár korábban is érdekelte ez a terület, az angliai ösztöndíj során lett „szerelem” belőle. „Hirtelen megérzed, hogy ez a te témád. Érzed, hogy könnyebb ráhangolódnod azokra a gyerekekre; érdekelni kezdenek, és szeretnél minél többet megtudni róluk, és aztán egyszer csak ott találod magad a közepében.” Gyöngyi megerősíti: „Az autizmus vagy nagyon megfog, beránt, vagy nagyon nem érdekel valakit”.

Amikor személyes érintettségükről érdeklődöm, nemleges választ adnak, sőt, hozzáteszik: a főiskoláig azt sem tudták, mi az autizmus. Akkor mégis mitől vált ez „szerelemmé”? – kérdezem. Melinda így válaszol: „Nagyon szeretek nézőpontot váltani, és ebben a munkában állandóan azt kell tenni. A napi munkám során folyamatosan a másik szemszögéből nézem a világot – ami más, mint az átlagos embereké.” Gyöngyit pedig a kreativitás fogta meg.

Vannak bevált stratégiák és eszközök, de nagyon ritkán fordul elő, hogy ugyanaz a módszer „bejön” két autista gyermeknél.

„Nagyon helyes, vicces mondások hangzanak el a foglalkozásokon, az ő nézőpontjukból, ahogy ők látják a világot. A másik motivációnk: a kis sikereknek is rettenetesen tudunk örülni. Tele van a munkánk sikerrel – látszólag picik, de nekünk és nekik nagyon nagyok.”

Kép: Symbo Alapítvány

Folyamatos megújulás, állandó önfejlesztés

„Állandóan tanulunk, folyton kutatnunk kell újabb megoldási stratégiák után, sok inspirációt merítünk a külföldi weboldalakon elérhető, szakemberek által összegyűjtött ötlettárakból. Külföldön nagyobb múltja van ennek, mint nálunk” – állítja Melinda. Az évek során kiderült: jól tudnak együtt dolgozni, és mindkettőjükben nagyon erős az újdonság iránti vágy, így Anglia után elkezdték „összedobni”, amit tudtak, tanultak. Így született meg a Symbo Alapítvány.

A logó Symbio-nak is olvasható, nem véletlenül: az autisták számára fontos szimbólum és szimbiózis szavakból rakták össze.

A „Hogy önállóbb legyek” mottó pedig céljukat fejezi ki: abban szeretnének segíteni, hogy ezek az eltérő fejlődésű gyerekek minél önállóbb életet élhessenek, de nemcsak a hétköznapi élet konkrét tennivalói tekintetében, hanem érzelmeik kezelésében, a barátkozásban, a problémamegoldásban, konfliktuskezelésben – mindabban, ami számukra az átlagosnál nehezebb. Kiadtak egy könyvet, „Dalok reggeltől estig” címmel, amelyben Tóth Krisztina költőnő versekbe szedte az általuk javasolt témákat – felkelés, öltözködés, fogmosás, évszakok, stb. – Gryllus Vilmos pedig megzenésítette azokat.

Várólistás foglalkozások

Az első tanfolyam 2014-ben indult 5–12 éves gyermekek számára; kezdetben olyan magas intellektusú és jó verbalitású gyerekekkel foglalkoztak, akik számára napi gondot okozott a düh és stressz kezelése. Azt tervezték, hogy autista és nem autista gyermekek is legyenek csoportjaikban, egymástól tanulva különböző viselkedési formákat – ám az élet úgy hozta, hogy elsősorban autisták járnak az immár várólistás foglalkozásaikra. Amikor ugyanis „kikerültek a piacra”, minden érintett szülő és eltérő fejlődésű gyerekekkel foglalkozó szakember megörült, hogy van egy újabb hely, ahova elküldhetik az autista gyermekeket.

Sok olyan gyermek is jár hozzájuk, akinek nincs diagnózisa, nem tudják róla, hogy a „spektrumon” hol helyezkedik el, de vannak nehézségei a kommunikációval, érzelmei kifejezésével.

Nemcsak a düh és a szorongás felismerése, kifejezése és kezelése jelent problémát, hanem az összes többi érzelemé. Amikor ezt felismerték, indítottak egy bevezető „Érzelmeink nyomában” című tanfolyamot. Felismerték azt is: a gyerekeknek jó lenne csoportkészségeket is elsajátítaniuk (figyelni a másikra, végighallgatni, együttműködni, stb.), így született meg az „Egy csapat vagyunk!”-foglalkozás.

Kép: Symbo Alapítvány

Később, az újabb igényekre reagálva jöttek létre a „Barátkozni jó 1,2”, a „Beszélj róla, oldd meg!”, a „Mire gondolsz?”, az „Iskolás leszek”, az „Iskolás vagyok”, a „Szerelmesnek lenni jó” és a „Mindent magamról” tanfolyamok. Ez utóbbi azért, mert kiderült: nagy szükség van arra, hogy ezek az eltérő fejlődésű gyermekek megismerjék és elfogadják magukat. „Sok családnál eljön a diagnózisközlés ideje – amikor a szülők elmondják a gyereküknek, mi van vele –, és arra gondoltunk, fontos lenne egy olyan tanfolyam, ahol a gyerekeket felkészíthetjük erre.” 

A szülők és a tanárok is érintettek

Nemcsak gyerekekkel, hanem a szülőkkel is foglalkoznak. Az autista gyereket nevelő szülőknek is tudatában kell lenniük a módszerekkel és technikákkal. Melinda elmondja: a szülőkkel való kapcsolattartás sokrétű; a tanfolyamokhoz tartozik egy szülői kézikönyv, amely révén a szülők nyomon tudják követni a foglalkozásokat, és ez alapján otthon is tudnak dolgozni a tanfolyamon felmerült témákon. Van egy munkafüzet a házi feladatok számára, amelyeket a szüleikkel együtt kell megoldaniuk, és minden tanfolyam egy közös szülői értekezlettel zárul – a szülők ilyenkor nagyon sokat tudnak egymásnak is segíteni. (A kézikönyv és a munkafüzet kiadását épp most tervezik, hogy azokhoz is eljussanak, akiknek nem áll módjukban járni hozzájuk.)

A Szülőklubban pedig egy-egy témát dolgoznak fel egy szülő és egy szakember vezetésével. Igény esetén tartanak pedagógus konzultációt is. Előfordul az is, hogy kimennek az oktatási intézménybe, érzékenyítő képzést tartani az adott pedagógusnak vagy az egész pedagógusi karnak. Gyöngyi szerint „csak pozitív élményeink vannak, sok nyitottságot tapasztalunk”. Ez érthető, hiszen a hozzájuk kerülő gyermekek szülei általában elég motiváltak, hogy tegyenek gyermekükért, és jellemzően olyan intézménybe járatják őket, ahol már van egyfajta elfogadás, nyitottság feléjük a pedagógusok részéről is. Amikor rákérdezek, hogy ez mennyire általános, Melinda így szól: „Nekünk nagyon jó dolgunk van. Egyre több pedagógus találkozik autista gyerekkel, szívesen fordulnak hozzánk segítségért, és örülnek, ha segítséget vagy információt kapnak.”

A Tasty Waves nevű szórakozóhelyen, a bárpultnál ül egy figura. Nem idevalósi, hanem a városból, Limonból való. Egy másik limoni arc is besétál a helyre, átvág a táncoló tömegen, és lepuffantja a bárpultnál ülő férfit. Akit aztán taxival visznek a sürgősségire, ahol később meghal. Drogleszámolás. Ez történt.

Aztán a tengerpartról jövünk hazafelé, amikor azt érzem, hogy elnehezedik a gyomrom. Émelygés, rosszullét. Estére hányás és láz. Pár nap gyengeség, majd felépülés következik. Mindenki azt mondja, hogy ez itt teljesen normális. 

Még émelyeg a gyomrom, amikor elromlik a fridzsider. Nem egyik pillanatról a másikra, hanem pár nap alatt leheli ki az utolsó adag hideg levegőt. A szerelő nem ígéri, hogy kijön még aznap. Másnapra persze biztosra mondja. Így is lesz, csak előtte még négyszer felhívom, és mivel nem figyel, amikor a címemet magyarázom, fél órát tekereg a dzsungelben, mire hozzánk talál. Ilyenek ezek a latinok, mondják, hogy perfecto, aztán fogalmuk sincs, hogy mire perfectóznak. Ezért van az, hogy ha egy nap a fridzsiderszerelőt várom, akkor mást már nem tudok csinálni, mert rajtuk kell lenni, helyettük is „gondolkodnom” kell.

Ez a karibi multitasking: két ember helyett gondolkodni.

Mindenki ujjong, hogy milyen szép idő van, egy hete nem esik az eső. Csak a házunk tulajdonosa aggódik, fél, hogy kiszárad a kút, és nem lesz vizünk. Január van, főszezon. Az internetet sok ember használja, ezért olyan lassú, hogy az Ügyfélkapun keresztül nem tudom letölteni a hivatalos leveleimet. Három helyre is elmegyek, sehol sem elég gyors a net. Ezzel a hiábavaló próbálkozással elmegy aztán pár óra, és a sikerélmény elmarad.

Az egyik éjjel arra riadok, hogy lövéseket hallok a távolból, a főút irányából. Pár éles lövés az éjszakában. Valamivel később pedig arra, hogy vaksötét van, nincsen áram. Másnap a tulaj azt mondja, hogy kidőlt egy fa és ráesett a vezetékre. A vezeték kisülése adott végül olyan hangot, mintha lőttek volna.

Émelygő gyomorral érünk megint haza. Ezúttal nem hányok, csak magas a lázam. Éjjel az a lázálom kerget, hogy Costa Rica polgárai közös erőfeszítéssel egy országot átszelő utat építettek! Néhol ugyan csak néhány banánlevelet fektettek le, jelképesen jelezve az utat. Négy napig nem tudok enni. Azt mondják, ez itt normális.

Mégis elmegyek az orvoshoz, aki szintén megerősít, hogy ez itt normális, majd megnyugtat, hogy parazitáim vannak. Most diétán vagyok, mert ki kell éheztetnem az élősködőket. Ez történt.

Aztán az történt, hogy a Tasty Waves nevű helyen az egyik srác előkapta a fegyverét, hogy lepuffantsa a másikat, de nem volt töltve a fegyver, vagy valami más hiba történt, és végül ő halt meg, a provokátor. Drogleszámolás megint. Az egyik itt élő magyar srác írta az eset után a Facebook-oldalán: „A lövések után két német sráccal sétáltunk vissza a falu felé, amikor elhúzott mellettünk egy autó, amelynek ablakából a levegőbe lövöldöztek. Beugrottunk a bokrok közé, ott ültünk fél órát. Szerencse, hogy volt nálunk sör.” Na, ez a vadnyugati élet. Emiatt aztán nem lesznek bulik keddenként az említett szórakozóhelyen, ami annyiban érint engem, hogy nem fogom hallani a tücskök-bogarak éneke, no meg az ötös busz berregése mögött a részeg bulizók lármáját.

Kép: Ivády Nóra

Aztán a fridzsider pár nap alatt fokozatosan megint megadja magát. Furcsa szaga lesz, és kis bogarak terjednek el benne. A szerelő három napig hiteget, hogy jön. Harmadnap végül közli, hogy inkább visszaadja a pénzt, amit az előző alkalommal kapott, csak ne kelljen jönnie. Ahogy ebben megegyezünk, meg is javul a fridzsider. Az erős rágondolás kivételesen működik.

Vannak esetek, amikor a dolgok minden magyarázat nélkül megjavulnak.

Immár két hete nem esik az eső. Nagy a szárazság! Mindenki tördeli a kezét, mikor jön már az eső, és mennek el a turisták. Jó lenne már egy kicsit magunkban lenni. A majmok is idegesen kiabálnak a fákon hajnalban. Várják ők is az esőt. Átjön a tulaj, és századjára elismétli, hogy takarékoskodjunk a vízzel. Szürreális, hogy két hétnyi szárazság után a trópusokon már aggódni kell a vízért, holott az éves csapadékmennyiség a háromszorosa a magyarországinak. A leveleimet még mindig nem tudom letölteni, előbb ideérnének, ha ajánlva feladná őket a NAV a nem létező Costa Rica-i postacímemre: a bambuszerdő után a negyedik ház.

Így indul az év, ilyen lendületesen. Nem szabad összezavarodni attól, hogy az események ismétlik önmagukat. A lehetőségek ugyanis végesek a dzsungelben.

A helyi sajátosságok miatt sokkal valószínűbb egy bandaháború, egy áramszünet vagy egy kígyóharapás. A dzsungelbeli forgatókönyvírónak limitáltak a lehetőségei azért is, mert rendre ugyanazok az emberek jönnek szembe az úton. Sokszor ugyanazt a ruhát, fürdőruhát viselik. Ugyanaz az átkozott mozi pereg újra és újra. Azt mondják, hogy a kismamalét legnagyobb kihívása a monotónia. Valószínűleg minden kismamának van tehát egy karib-tengeri életérzése, mert a lövések–betegség–fridzsider monotóniájára kiválóan rímel a fogzás–nem-alvás–nyűgösség háromsága. Ez történik. Nem történik semmi.

„A családról azt szoktuk mondani: a hátterem, pedig a család az előterünk. Minden, ami fontos, általa és benne kezdődik ésvégződik. A történeteink is. Itt van hát az idő, hogy a család legyen a legszebb szenzációnk, a legkülönlegesebb, legmegindítóbb közös történetünk, hogy a család előtérbe kerüljön, a médiában is – írja dr. Aczél Petra, a Média a Családért Alapítvány kuratóriumi elnöke, a Corvinus Egyetem egyetemi tanára.

„Vannak ebben a harsány médiazajban újságírók és sajtóorgánumok, akik más utat választottak az emberek eszéhez és szívéhez. Akik olyasvalamit alkotnak és adnak magas szakmai színvonalon a médián keresztül, ami segít embernek maradni és valóban szépen és jól élni”– mondta Lévai Anikó megnyitó beszédében.

Lévai Anikó – Kép: Páczai Tamás és Duba Máté

Idén az 500 000 Ft-tal járó Média a Családért-díjat Király Eszter vehette át Lévai Anikótól, az Én vagyok az apád blogon megjelent „Erősebb leszel, mert elfordul a tekinteted magadról” című írásáért. A győztesnek gratulált Bogsch Erik, a díjat 2018-ban támogató Richter Gedeon Nyrt. elnöke, aki kiemelte: „A család a társadalom számára olyan alapértéket jelent, amely folyamatos gondozást igényel. A Richter tevékenységében ez testet ölt egyrészt a kollégáink és családjaik számára nyújtott széleskörű jóléti szolgáltatásokban, a családos munkavállalók támogatásában. Másrészt ez a cél jelenik meg a tudatos családtervezést középpontba állító társadalmi programjainkban is. A Média a Családért díjat azért tartjuk fontos kezdeményezésnek, mert a médiában is megerősíti a család által képviselt értékeket, reflektál a családi problémákra és utat mutat azok megoldására.”

Balról: Király Eszter, Lévai Anikó, Bogsch Erik – Kép: Páczai Tamás és Duba Máté

A Külhoni Média a Családért-díjat ezúttal Csatlós Tünde és Trella-Várhelyi Gyopár kapta a Nőilegben megjelent „Újrafércelt családok” című írásáért.

A rendezvényen Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára úgy fogalmazott: „A jelenlegi magyar kormányzat egységes Kárpát-medencei térben gondolkozik. A Nemzetpolitikai Államtitkárság a »2018 – a külhoni magyar családok éve« meghirdetésével azt tűzte ki célul, hogy a külhoni magyarság szülőföldön való megmaradását a legfontosabb területen, a családok megerősítésén keresztül segítse. A díj támogatásával ezt tudjuk tovább erősíteni és egyúttal megköszönni a külhoni magyar média képviselőineka munkát, amit az egyetemes magyar nemzetért végeznek.”

Az EMMI különdíját Füller Tímea „Magyola” című írása kapta, amely a Family magazinban jelent meg, a vlogdíjat pedig Hamar Noémi és Hamar Donát fiataloknak szóló videoblogja érdemelte ki.

Balról: Beneda Attila, Hamar Noémi, Hamar Donát – Kép: Páczai Tamás és Duba Máté

Dr. Beneda Attila családpolitkáért felelős helyettes államtitkár megköszönte az újságíróknak, hogy a Családok évében kiemelten segítették a munkájukat, és a közreműködésükkel elindulhatott egy párbeszéd a családokról. A sajtó képviselőin keresztül még több érintetthez eljuthattak a programjaik, illetve azok a fontos információk, amelyek a családokat és a fiatalokat érintő támogatásokról szóltak.

A Média a Családért-díjhoz idén is kapcsolódott közönségdíj, az idei nyertes a she.hu munkatársa, Herczeg Zsuzsanna a „Magukra hagyott kisöregek – De hol vannak az unokák?” című írásával. A díjat az alsópáhoki Kolping Hotel támogatta.

Az ünnepség végén a Képmás magazin lapigazgatója, Molnár-Bánffy Kata megköszönte az újságírók munkáját és a támogatók nagylelkű, felelős hozzáállását a családbarát média ügyéhez. Örömmel jelentette be, hogy a 2019. évi Média a Családért-díj támogatója a Zalaco Sütőipari Zrt. lesz.

Berta László és Molnár Bánffy Kata – Kép: Páczai Tamás és Duba Máté

Berta László, a Zalaco Sütőipari Zrt. tulajdonos-vezérigazgatója elmondta, hogy cégük közel hetvenéves múltra tekint vissza, és több mint másfél évtizede családi vállalkozásként működik. Négyszázféle pék- és cukrásztermék gyártója és forgalmazója, elsősorban a Dunántúlon, de országosan is. Azért dolgoznak, hogy a családok asztalára odakerüljön a mindennapi kenyér. A családközpontú szemlélet meghatározza munkájukat, életüket.

A díjátadó házigazdái Bolyki Balázs és Bolyki László voltak. A Bolyki Brothers és a B4 vidám, zenés ünnepléssé varázsolták az estet.

Zsédenyi Adrienn (Zséda),
Fonogram- és EMeRTon-díjas énekesnő:

„Szívügyemnek tekintem a környezetvédelmet és közszereplőként kötelezve érzem magam, hogy felhívjam az emberek figyelmét a társadalmunkat érintő problémákra. A környezettudatos gondolkodás már egészen kiskoromtól kezdve jelen van az életemben. Már a szüleim is arra tanítottak, hogy a környezetünket tisztelni és óvni kell. Édesanyaként pedig már arra is gondolnom kell, hogy mit adok át a gyermekemnek. Az utánunk következő generációkkal szemben kötelességünk, hogy egy élhető bolygót hagyjunk rájuk. Ez pedig nem megy máshogy, csak ha tudatosan és környezetünkre odafigyelve élünk.

Fontos, hogy amit megveszünk és használunk, az ne csak a személyünket, hanem a fenntarthatóságot is szolgálja. Hiszek abban, hogy jelentős változásokat érhetünk el együtt úgy is, ha mindenki csak apróságokat változtat a mindennapi szokásaiban. Ha otthon szelektíven gyűjtjük a hulladékot, a bevásárlást nem műanyag zacskókkal, hanem fonott kosárral oldjuk meg, vagy fogmosás közben elzárjuk a csapot – ezek kis dolgok, nem okoznak kényelmetlenséget, mégis számítanak, ha környezetünk megóvásáról van szó.

Ennek a filozófiának a része, hogy immár lassan egy éve elektromos autóval járok, amely nem bocsájt ki káros anyagokat és jó érzés, hogy ezzel a közlekedési formával a bolygónkat is védhetem. Ráadásul tökéletes és nagyon kényelmes városi használatra, az első pillanattól fogva imádom. Persze húsz év hagyományos autózás után volt bennem némi félelem, úgy gondoltam, hogy nagyon nehéz lesz a váltás. Ehhez képest óriási pozitívum volt számomra, hogy fél óra alatt megtanultam kezelni. Könnyű volt megszokni a töltését is – ez volt a másik félelmem-, amely abban is segít, hogy tudatosabb legyek és előre tervezzek. Én főleg városban használom, a parkolásnál pedig nagy előny a zöld rendszám, hiszen ingyenesen parkolhatok.

Zséda – Kép forrása: Zséda

Aki hezitál, annak azt üzenem, ne habozzon egy percig sem, váltson mielőbb! Ha vannak is felmerülő kérdések bennük, ezek rögtön megszűnnek majd, amint kipróbálják és megérzik, hogy milyen örömöket és újfajta vezetési élményt tud nyújtani egy elektromos autó.”

Gianni Annoni, 
televíziós műsorvezető, étteremtulajdonos: 

„Az elektromos autók előnyeit akkor lehet a leginkább érezni, ha az ember már nem egy hibridben ül, hanem egy teljesen elektromos autóban. Azok nemcsak kívülről csöndesek, hanem belülről is olyanok, mint egy burok: nincs bennük motorzaj, semmi, ami zavaró lenne. A gyorsaságuk a csenddel együtt teljesen megváltoztatja a vezetési élményt. Nekem néhány éve volt lehetőségem kipróbálni egy ilyen autót, és az egyetlen nehézséget az okozta, hogy meg kellett szoknom, mit jelent a villamostöltés.

Az én autóm például (papír szerint - a szerk.) nagyjából 350 kilométert ment egy töltéssel, az elején pedig problémát okozott ennek felmérése: nem tudtam, hány kilométer akkor, ha zenét is hallgatok, bekapcsolom a fűtést vagy a légkondit. Ilyenkor hirtelen csökkenni kezd az energia, másképp kell vele gazdálkodni. Például láttam, hogy van még az autóban 30 kilométer, de képtelen voltam eldönteni, hogy ez komolyan 30 kilométer lesz-e, vagy esetleg csak 15 kilométer. Ilyenkor lekapcsoltam a zenét és a fűtést, igyekeztem eljutni egy töltőig.

Egy darabig fura volt az is, hogy nem tankolok, hanem kábellel töltök. De már szerencsére vannak olyan alkalmazások, amelyek segítik megtalálni a töltőpontokat, és töltőállomásból is egyre több van. Viszont a hálózatot még bővíteni kell, mert egyre többen használnak elektromos autót, kevesebb a szabad hely.”  

Dolhai Attila  
színművész, musicalénekes: 

„Két és fél éve vezetek elektromos autót, nagyon szeretem. Volt előtte benzines és dízeles kocsim is, de szerintem városi közlekedésre, elővárosi autónak ez a legjobb választás. Kicsi és fürge, így nagyon könnyen tudok vele parkolni, ráadásul a legtöbb helyen ingyen. Egyelőre tölteni is lehet ingyen, bár ez előbb-utóbb nyilván változni fog. A váltás előtt nagyon sokat gondolkodtam arról, mennyit közlekedek: megdöbbentő volt, mert csak az elővárosi és városi használatban évente több mint 20 ezer kilométert, ami dízeles vagy benzines autók esetén drágább üzemben tartást eredményez.

Dolhai Attila – Kép forrása: Páczai Tamás

Persze való igaz, hogy az elektromos autók ma még többe kerülnek – de mennyivel is? Például egy légkondival, ülésfűtéssel felszerelt kisebb kocsi új ára megközelítőleg 4 millió forint. Ugyanez az én elektromos autóm esetében valamivel több mint 6 millió forint. Viszont ilyen futásteljesítmény mellett nagyságrendileg évi 500 ezer forintot kell kifizetnem benzinre, ami 4 év alatt 2 millió forint. Ha tehát egy kisebb benzines autót választok, akkor az ilyen használat mellett körülbelül ugyanannyiba került volna, mint ennek az autónak a 4–5 év alatt kifizetett lízingje. Ráadásul, ha az lejár, akkor az elektromos autót ötödébe kerül üzemben tartani. Én így számoltam. Az is igaz, hogy az én kocsim egy korábbi típus, így nem tudok elmenni vele vidékre, emellett pedig a téli fűtésnél figyelni kell a hatótávra is. De az új modelleknél mindezt már megoldották.

Én a váltás óta mindenkinek azt javaslom, hogy minden tankoláskor gondolkozzon el ezen, mert a fenntartásban óriási a különbség. Fontosak a környezetvédelmi szempontok is, jóleső érzés, hogy környezettudatos ember vagyok. Ugyanakkor ma ez még nincs teljesen így, hiszen csak a helyi emisszió szűnik meg, az autókat le kell gyártani, azokat szállítani kell, az elektromos áramot is elő kell teremteni valahogyan. Emiatt a következő lépés az lenne, ha otthonra fölkerülnének napelemek, azok pedig az elektromos áramot is megtermelnék. Ez még egy kicsit várat magára, de tervben van.”   

Nyitókép: Zséda / Páczai Tamás / Emmer László

Tématámogatás. Készült az e-Mobi Elektromobilitás Nonprofit Kft. támogatásával.

– Születési helye?
– Budapest.
- Születési ideje?
– 1974 július 12.
– Nem, 13.
– Ja, igen, bocsánat, ha zavarban vagyok...
– Ön nem ismeri a születési dátumát?
– Ha izgulok, elrontom.
– Most izgul?
– Mondhatni... igen...
– Miért izgul?
– Hát mert... rám ijesztettek...
– Ráijesztettünk? Mivel?
– Ez a hangnem, tudja... Általános óta nemigen...
– Mi volt általánosban?
– Semmi, igazán semmi...
– Összetörtük a piszoárt?
– Hogy micsodát?
– A piszoárt?
– Én, dehogy...
– Mind ezt mondják.
– Ne haragudjon, ez valami félreértés...
– Csak vicceltem, ember, nyugodjon már meg. Felejtse el az iskolát, okés? Lehetünk még barátok, okés?
– Barátok? Okés... Nem feltétlenül vágyom rá, de...
– Személyi igazolványszáma?
– Hű, a régebbit még tudtam fejből, de ez az új, máris megkeresem.
– Nem szükséges, GL489563.
– De ha tudja, akkor minek...?
– Ez az ügymenet, uram...
– Ügymenet...
– Maga tett feljelentést?
– Fel, igen... Vagyis én.
– Zaklatásért?
– Zaklatásért.
– Zaklatottnak látszik. Ki ellen tett feljelentést?
– Nem tudom.
– Nem tudja, ki ellen?
– Név szerint nem tudom. Egy férfi...
– Ez már jelentősen szűkíti a gyanúsítottak körét. Hogyan zaklatja az a férfi?
– Eszik.
– Miért, maga nem szeretné, hogy egyen? Jobban szeretné, ha felfordulna?
– Ehet felőlem, csak ne itt.
– Ne hol?
– Ne itt, a házam előtt, mert ettől megőrülök.
– Az az ember itt eszik a háza előtt? Pontosan hol?
– Ott, szemben, az ablakból látszik.
– Nem látok ott senkit.
– Hát persze, mert csak ebédidőben eszik ott. Meg reggeliidőben. Meg vacsoraidőben. Direkt írtam a feljelentésben, hogy olyankor jöjjenek, láthatták volna.
– Kérem, mi nem tudunk össze-vissza kiszállni. Nekünk, kérem, munkaidőnk van. És az önén kívül számos feljelentést kell kivizsgálnunk.
– Igen, de így nem látják a zaklatást.
– Majd maga elmeséli.
– Már elmeséltem.
– Igen, de nem valami részletesen. Az ördög a részletekben lakik. Ez egy mondás. Ismeri?
– Ismerem.
– Nos, mit eszik az az ember, mikor jön ide, miért pont ide, miért gondolja, hogy ez ön ellen irányuló zaklatás lenne?
– A napirendje nagyon pontos, reggel 7.30-kor érkezik, délben 12 órakor, este pedig 18 órakor. Egy fél óránál tovább sosem marad. Ennyi idő alatt mindig elfogyasztja, amit hoz magával.
– A sajátját eszi?
– Mindig.
– És ez magát zavarja?
– Igen. Vagyis nem. Vagyis jobban zavarna, ha a hűtőmből táplálkozna, de nem ez a lényeg.
– Mi a lényeg?
– Hogy sok mindenfélét eszik, de csak amiket az emberek enni szoktak. Müzlit, szendvicset, lekváros kenyeret, ebédre rántott húst vagy csirkecombot rizzsel vagy krumplival. Salátával, kovászos uborkával. Este megint szendvicset. Olyasmit, amit itt, a közeli benzinkútnál lehet vásárolni.
– Ezt honnan tudja?
– Egyszer láttam, hogy onnan jött ki.
– Kémkedett ez után az ember után?
– Nem, csak láttam.
– Szóval véletlenül kémkedett.
– Ezeket már mind megírtam a feljelentésben, olyankor kellett volna jönniük, amikor rajtakaphatják.
– Szép festményei vannak. Jómódú lehet.
– Hogyhogy?
– Hát, aki ilyen festményeket vásárol...
– Örököltem.
– Aki ráér napközben az ablakon kinézegetni, miközben mások dolgoznak...
– Már ne haragudjon, de ez felháborító...
– Kérdezhetek valamit?
– Hogyne...
– Ha annyira zavarja, miért nem vág vissza ennek az embernek?
– Mivel?
– Mondjuk maga meg átmehetne az ő háza elé, mondjuk enni.
– Azt sem tudom, hol lakik.
– Ugyan, ügyes fiú maga, most mondta, hogy már követte...
– Én ugyan nem, kövessék maguk!
– Tisztázzuk, uram, ezzel az emberrel nem nekünk van bajunk, hanem magának!
– Kővel dobáljam, megüssem, leszúrjam, lelőjem?
– Kicsit túl sok krimit néz. Ezeket most nem hallottam, különben hivatalból feljelentést kellene tennem.
– Ellenem?
– Hát ki ellen? Maga fenyegetőzik!

A cigányság a legnagyobb vallásos áhítattal és érzelmi kötődéssel Szűz Máriát tiszteli. Míg a balkáni ortodox vallású cigányok általában augusztus 28-án, a Julián-naptár szerinti Nagyboldogasszony napján tartanak ünnepséget, addig Európa katolikus vidékein a különböző Mária-kegyhelyeket keresik fel, így nemzetközileg is jelentős cigánybúcsút rendeznek például Lourdes-ban is. Magyarországon kiemelt búcsúhely pünkösdvasárnapon Máriagyűd, Máriapócs pedig a Szent Kereszt felmagasztalása napjához közel eső vasárnapon – a legjelentősebb mégis a Kelet-Bakonyban található Csatka. Kisboldogasszony napján (szeptember 8-án), illetve az azt megelőző vasárnapon tartanak itt búcsút.

Az ország keleti részében élő cigányok Máriapócsra, a dél-dunántúliak inkább Máriagyűdre járnak, a legtöbb cigány mégis úgy véli, hogy életében legalább egyszer meg kell látogatnia a csatkai Szűz Máriát, aki a feljegyzések szerint 1862-ben megjelent – a már akkor is évtizedek óta látogatott, csodatévő szent kút mellett élő – Csötönyi József remetének. A jelenés után kápolnát építettek a kút mellé, és azóta minden évben megrendezik a búcsút. Kezdetben magyar és német nyelven tartották a szentmiséket, az elmúlt évtizedekben azonban (eleinte főleg a Dunántúlról és a Felvidékről) rendre több tízezer roma érkezik a búcsúba, így cigány nyelvű prédikáció is hallható. A búcsúsok szerint a szentkút vize főleg lábfájás és bénaság ellen jó, így sokan elhozzák beteg gyermeküket, rokonaikat, palackokban pedig hazaviszik a vizet az otthoniaknak.

Kép: Páczai Tamás

A búcsú a vallás mellett igazi társasági esemény is a cigányság életében: sokan itt kereszteltetik meg a gyerekeiket, de a leánykérés is gyakori, a közeli dombtetőn felállított sátrakban és asztaloknál üzletek is köttetnek.

A kegyhelyre szombat déltől folyamatosan érkeznek a családok, legszebb ruháikba öltözve. Hatalmas gyertyákat és kegytárgyakat vásárolnak a kápolnához vezető sétány mellé települt árusoktól. A „nagymise” este hatkor kezdődik, de a zarándokok hajnalba nyúlóan folyamatosan látogatják Mária szobrát, ahol gyertyát gyújtanak és térdre borulva imádkoznak.

Kép: Páczai Tamás

A szentkútnál folyamatosan nagy a tolongás. Ahogy fényképezem a csodára szomjas tömeget, egy kisfiú megkérdezi tőlem: „Te is cigány vagy?”. Meglep a kérdés, kell egy pillanat, hogy válaszoljak: „Tiszteletbeli cigány vagyok”. Na, erre a fiú is megtorpan, aztán odakiáltja az alattunk várakozó embereknek: „Halljátok, ez itt tiszteletbeli cigány!”

Lett is nagy derű, és én azzal a lendülettel fel is kaptattam a dombtetőre, ahol a naplementében már javában állt a „bazi nagy roma bál”. Négy nagy sátorban hajnalig húzták a talpunk alá valót a zenekarok, az asztaloknál pedig vacsorával, innivalóval kínáltak. Örültem, hogy eljöttek velem oroszlányi barátaim is, mert a csatkai búcsú tökéletes alkalom volt számukra, hogy megismerjék azt a cigány kultúrát, amire mindig is kíváncsiak voltak, de eddig nem mertek belekóstolni igazán.  

A cikk a Képmás magazin 2018. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A Magyar Újságírók Országos Szövetsége Fotóriporterek Szakosztálya által meghirdetett pályázatra 276 szerző 2461 pályaművel pályázott sikeresen. A nemzetközi zsűri összesen 6305 képet tekintett meg az online előválogatás, illetve a január 25-27. között Budapesten megrendezett zsűrizés során - közölte Bánkuti András, a szakosztály elnöke a pályázat hétfői budapesti eredményhirdetésén.

Az Emberábrázolás - portré (egyedi) kategória legjobb képét Páczai Tamás, a Képmás Magazin képszerkesztője és fotósa készítette. A fotó megjelent a Képmás magazin 2018. novemberi számában, a csatkai búcsúról szóló riportban. 

A MÚOSZ Nagydíját és az André Kertész-nagydíjat elnyerő két fotográfus nevét 2019. április 4-én, a 37. Magyar Sajtófotó Kiállítás megnyitóján hirdetik ki a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban. A díjazottak listája megtekinthető a pályázat honlapján>>