Lutter Imre a költészet napján több mint 24 órás folyamatos versmondásba kezd: a rekordkísérlet április 11-én 10 órakor indul és április 12-én 10 óra után zárul – áll a Magyar Versmondók Egyesületének MTI-hez eljuttatott közleményében.

Mint írják, a rendezvényen fellép Molnár Ferenc Caramel, Nagy-Kálózy Eszter, Bagi Iván, Katus Attila, Huzella Péter, Szentgyörgyi Rómeó, Jávori Ferenc Fegya, Müller Péter Sziámi, Gerendás Péter, Dolmány Attila, Patai Anna, Benedekffy Katalin, R. Kárpáti Péter, Takács Bence, a Kávészünet zenekar, Molnár György, Kiss Kata, Borbély Sándor, Vízy András és Wiegmann Alfréd, Hajdu Tibor, Kató Hajnalka, Pál Péter, Füleki Panka és a Pécsi Pódium szavalókórusa is.

Az eseményen Lutter Imre 24 különböző stílusú és hangulatú blokkba gyűjti össze az általa előadott verseket, amelyek mindegyike az emberi életre reflektál: megjelenik a születés, a gyermekkor, a játék, a szerelem, a barátság, a házasság, a munka, a társadalom és a közélet, a háború és a béke, az empátia, az elmúlás és a halál témája is.

A vers 50 árnyalata című rekordkísérlethez csatlakozó ismert művészek, sportolók, médiaszemélyiségek minden óra utolsó 5 percében mondanak verset, énekelnek dalt vagy verset, illetve olvasnak szöveget, amíg a szabályok szerint Lutter Imre pihenhet.

A 24 órán keresztül óránként változó, összesen 24 téma és hangulat, valamint a csatlakozók 24 különböző, saját stílusú választott verse, dala mellett a program elején egy József Attila-, a végén a centenárium jegyében egy Ady Endre-vers hangzik el. A rendezvényen várhatóan több mint 600 vers hallható. A program nyilvános, ingyenes látogatható.

– Hogy lett a zene az életetek?

István: A szüleink a máramarosi Viskből, középnemesi földműves családból származnak, de mindketten zenetanárok voltak. Édesapám a kijevi Operaházban dolgozott, aztán zeneiskola-igazgató volt, édesanyám pedig szolfézstanár. Gyerekkorunk óta mindig szólt a zene a házban, ha nem volt fűtés az iskolában, hozzánk jött a kórus próbálni. Esztert én is jó korán elkezdtem felkészíteni a zenei életre, nemcsak hangban, hanem fizikailag is:

amikor már jártam a zeneiskolába, és nagy, nehéz hegedűtokom volt, elöl mentem, ő meg négyévesen utánam, és vele cipeltettem. Édesapám, persze, rám szólt, hogy ez nem szép dolog.

Eszter: Otthon egy kis faluban is mindenki tanul zenét és játszik hangszeren, mindenhol van zeneiskola is, főiskolát vagy egyetemet végzett tanárokkal.

István: Eszter egyébként egy sokkal keményebb, klasszikus utat járt végig, őt tényleg zongoraművésznek szánták, de azt nem tervezték, hogy én hegedűs leszek. Az én terveimben is először a focista meg a lelkész szerepelt.

– Lelkész?

István: A szovjet rendszer alatt apu nem lehetett az, ezért engem mindenképpen református iskolába akart adni, ezzel a titkos szándékkal – ezért is mentem később a Debreceni Református Kollégiumba.

– Ez elég nagy váltás egy kamasznak…

Eszter: Pisti már Bodrogolasziban fejezte be az általános iskolát, hogy aztán könnyebb legyen neki.

István: Lencz Géza bácsi fiaként fogadott, de így is nagyon kemény volt a bentlakásos iskola, ahol kapaszkodni kellett, mert a tantárgyak is mások voltak, mint nálunk. Az első pár hét nagy pofon volt – 14 évesen egyedül, egy másik országban. Amikor először jöttek anyuék meglátogatni, már össze is voltam pakolva, hogy megyek haza.

Akkor apu azt mondta: „Fiam, ha most megfordulsz, akkor mindig meg fogsz fordulni az életben.”

Eszter: Mi is úgy indultunk el, hogy hazahozzuk őt, de előtte volt egy szülői értekezlet, ahol megállás nélkül dicsérték. Apuék először azt hitték, biztosan van ott még egy István, mert Pisti nagyon el volt keseredve, hogy nem megy neki a suli, hármast kapott matekból.

István: Később mesélték, hogy bizony anyu könnyei is hullottak, amikor a zöld Zsigulinkkal kihajtottak a kastély udvaráról. Szépen lassan aztán minden kialakult, Debrecenben egyre könnyebben ment az élet. Közben jártam Pestre népzenét tanulni a Galga zenekarhoz és Debrecenben Kálmán Péterhez, akihez már apu is hordott gyerekkoromban hegedülni.

– És hamarosan Eszti is ment utánad. Mit mutattál meg neki először Debrecenben?

István: Elvittem moziba. Eszter zeneművészetis volt, a lányinternátusban lakott, de azért találkoztunk rendszeresen.

A legnagyobb segítség talán az volt neki, hogy hazautazásokkor nem egyedül kellett vonatoznia és végigcsinálnia a határátlépéseket.

– Miért a népzene a ti műfajotok, hiszen klasszikus zenén is nevelkedtetek?

István: Ahhoz, hogy az ember idegen nyelven jól megtanuljon, teljesen birtokolnia kell a sajátját. Ez így van a zenében is. A genetikánk, dallamkincsünk, hangkészletünk évszázadok óta alakul, rakódik egymásra és ránk. Másrészt a népzene által az ember nagyon hamar közösségben találja magát. Néhány dallam után már melléd szegődhet egy bőgős, egy brácsás, és tudtok együtt zenélni, nem egy szobában kell magadban gyakorolnod. Rögtön életközeli lesz a zene – mi ebben nőttünk fel. Apu azt vette észre, hogy amikor már népzenét játszottunk, elkezdtük a komolyzenét is értelmezni.

 

Eszter: A „Ki mit tud” indította el ezt az egészet…

István: …előtte elmentünk egy népzenei táborba Sarudra, Iglói Éva és Rónai Lajos körébe; tulajdonképpen a Bagi Muharay Népi Együttes holdudvara volt ez. Megtanultam a négy-öt ugrósomat, aztán hazamentem Kárpátaljára, és apu rögtön mondta, hogy tanítsam meg a nálam eggyel fiatalabbaknak. 14 éves koromra engedélyt kaptam az ukrán államtól, hogy magyar népzenét taníthassak a zeneiskolában, közben párhuzamosan játszottam komolyzenét is. Ugyanakkor nem lehet egy életen keresztül klasszikus zenét is meg népzenét is játszani egy hangszeren, mert például a kettő egész más kéztartást igényel.

Eszter: Egy operaénekesnő sem tudja igazán könnyen énekelni a népdalt, mert technikailag rááll a hangja az operaéneklésre.

István: De a kirándulás más műfajokba biztosan segít az úton, és amikor például Kelemen Barnabással Bartók népzenei ihletésű hegedűrapszódiáját játszottuk, tudtunk együtt muzsikálni.

Eszter: Hatással van egymásra a két műfaj, de mi nem akarunk klasszikusok lenni, ők pedig nem akarnak népzenészek lenni. Szeretünk kalandozni, de nem felejtjük el, honnan jöttünk, a zenében sem. Ám ha attól félnénk, hogy elveszítjük a műfajt, sok gyönyörű dolog nem jöhetne létre.

– A technika tehát sokban különbözik. És milyen lélek kell a népzenéléshez?

István: Életed minden szakaszára, helyzetére van egy dal, és mindegyik megénekel egy sorsot. Ha egy népdalt meghallgatsz, az olyan, mintha valaki elmondaná, mi nyomja a lelkét.

Eszter: És ez fordítva is igaz. Énekeld el a népdalodat, és megmondom, ki vagy, mi bánt. Sokszor tapasztaltam tanítványaimnál, hogy elénekelnek egy népdalt és sírva fakadnak.

– Meséltétek, mennyire izgalmas élmény, amikor az előadásaitokkal visszaviszitek a helyi, már elfeledett hagyományokat azokhoz, akiknek az őseitől valamikor gyűjtötték azokat a dallamokat.

Eszter: Gyakran megyünk haza és sok programot indítunk el. Kárpátaljára ritkán jutott el gyűjtő, de amikor jöttek, mindig nálunk szálltak meg: Halmos Béla, Vavrinecz András… Apu attól függően, mit kerestek, célirányosan mondta, kihez érdemes menni, aztán a nyolcvanas években már minket küldött Pistivel.

– Az előbb mutattatok nekem egy videót, ahol Pisti gyerekként kalauzol egy tévéstábot…

Eszter: Igen, nem is tudtuk, hogy film készült belőle. Egyszer a vasárnapi ebédnél ülve hallottuk, hogy mintha Pisti beszélne a tévében. Olyan rutinosan beszélgetett az idős bácsikkal, mint egy kisöreg.

István: Mi nem csak a gyűjtésekkor zenéltünk. Ha valaki vendégségbe jött hozzánk, megtiszteltük azzal, hogy muzsikáltunk neki. Apu szólt, hogy „Pisti, hozd a hegedűt!”, ő odaült a harmonikához vagy a zongorához, Eszti pedig énekelt. Egyszer vendégek érkeztek, de a szüleink még nem voltak otthon. Felhívtuk őket, mondták, hogy fél óra múlva érnek haza, erre mi megkínáltuk őket valamivel, elővettük a hangszereket és elkezdtünk játszani. Arra jöttek haza, hogy már muzsikálunk.

Eszter: Mi magunk is megdöbbentünk ezen.

István: A tanítás és a zenélés összeforrott a gyerekkorunkkal. Sokszor koldusok voltunk, apuék majd belepusztultak, hogy mi lássunk valamit az asztalon.

Eszter: Előfordult, hogy a tanárok két éven át nem kaptak fizetést, vagy kaptak, de cukorban. Szatmárcsekére jártak tanítani, és hetente egyszer, amikor onnan hazajöttek, hoztak felvágottat, paradicsomot, egy-egy túrórudit. Az nekünk maga volt a mennyország.

István: Vagy például apu áthozott 50 liter gázolajat a határon, hogy annyival is több legyen. De ha anyagilag jobb volt éppen, akkor sem éltünk nagyon másképp, mint amikor nem volt. A zene mindig továbblendített. A szüleink valójában már bedagasztva odaadták nekünk azt a kenyeret, amit a diplomaszerzéskor csak be kellett tenni a kemencébe.

– Jó érzés, hogy a zenélésből ma már egzisztenciát tudtok teremteni? És a szakmai elismerések sem késnek. István például pár hete Magyarország Érdemes Művésze lett…

– Nagy megtiszteltetés ez számomra, a szüleim is nagyon boldogok voltak, de a közönség visszajelzése az igazi öröm. Apuék annak idején mondták, hogy ne legyek zenész meg tanár, mert éhen halok. De amikor félidőben otthagytam a közgazdasági egyetemet, és a Magyar Állami Népi Együttes prímása lettem, mégis örültek. Apunak ott kellett hagynia a kijevi Operaház karnagyi állását, amire 29 éven át készült, éppen a karrierje igazi indulásakor – ami magyarként pláne nagy eredmény volt –, mert a szülei megbetegedtek, és haza kellett jönnie. Ezért nagy öröm neki, ha eljön velünk muzsikálni, és tudtam, hogy hihetetlenül élvezni fogja, ha elviszem magammal Kínába, a Zeneakadémiára tanítani.

Eszter: Neki a mi karrierünk visszaigazolás, hogy érdemes volt az Operaházat otthagyni és helyette a kárpátaljai magyar gyerekek tudását gyarapítani, köztük a saját gyerekeiét is. Mi nem azt láttuk, hogy az ember a pénz miatt lesz pedagógus. A mai fiatalság számára központi kérdés az egzisztencia és minden, ami új, drága és menő. Mi pedig pont a régit akarjuk jobban megbecsülni, a régi ruhát, a régi dallamokat.

 

– A jó tanár nem feltétlenül jó előadóművész is, és fordítva, a jó előadó legtöbbször nem kiemelkedő tanár. Megkockáztatom, hogy ha valaki együtt műveli a kettőt, egyik a másik rovására is megy.

István: Sajnos ez így van. Annak ellenére, hogy a világ legnagyobb hegedűművészei tanítanak is, valójában inkább csak egy-egy tanácsot, útmutatást adnak a már akadémiai szinten játszó zenésznek. De amellett a zenész mellett is ott ült valaki gyerekként éveken át – na, ő a pedagógus. Amikor kezdetben a gyereknek a kezébe adsz egy hangszert, és tanítani akarod, akkor mindennap következetesen mellette kell lenned. Egy előadóművész viszont ott van, ahol a közönsége. Én szeretek tanítani, a nyári táborokban imádnak a gyerekek, de az igazi tanítás nem ez. David Ojsztrah mestere például nem volt a legjobb hegedűs, de azóta se sokan tudnak úgy tanítani, mint ő.

Eszter: Mi kicsi korunktól kezdve ahhoz szoktunk, hogy a tőlünk eggyel kisebbet már tanítottuk, ezért ez is része maradt az életünknek. De ha ezt a hivatást választja az ember, tudnia kell, hogy a tanítás önfeláldozás. Az időd, a tehetséged odaadása.

– Károly főherceg születésnapjára milyen műsort vittetek?

István: Negyedszer voltunk a királyi palotában, először egy ’56-os ünnepségen, ahol Margaret Thatcher asszony is és Károly herceg is nagyon elismerően nyilatkozott a magyar népzenéről, aztán Kamilla asszony születésnapján a magánrezidenciájukon, és Károly herceg 60. születésnapján. Minden alkalommal autentikus, hagyományos magyar népzenét kértek. Most a 70. születésnapon egy nagyszabású, negyvenperces műsor volt az 500-600 fős vacsora után, ahol a Broadway komikusától Joshua Bell hegedűművészen át a Fricska táncosain keresztül a BBC kamarazenészekig mindenféle fellépő volt. Mi egy anyaországi, felső-tiszavidéki zenét vittünk verbunkkal és csárdással, egy kalotaszegi díszeset és egy szászcsávási cigány csingerálást. Összesen hét és fél percig muzsikáltunk.

– És milyen volt a vacsora?

István: Rendkívül jól kinéző ételválogatások voltak, de mi csak a látványból részesültünk, hiszen próbáltunk az előadásra. Gyönyörű volt a trónterem, a pincérek fantasztikus koreográfia szerint tálalták föl az ételeket, mint a mesében. Amúgy is szeretem ezt az arisztokratikus világot. Amikor a királynő letette az evőeszközt, abban a pillanatban mindenki befejezte az evést.

– Eszter, a fotózásra népviseletet is hoztál, és megtudtuk, hogy gyűjtöd a régi ruhákat, külön szobád van a számukra. A kislányod bemehet oda?

Eszter: Eszterke feszegeti a határokat, de van olyan ruha, amiből van neki gyerekméret. Már egy ilyen kisgyerek is egészen másképp jár egy ilyen ruhában. Azért szeretek viseletben énekelni, mert tartást ad.

– Ilyen ruhában egy nő mintha erősebb, megközelíthetetlenebb lenne. Úgy emlékszem, azt mondtad, ez a ruha például tíz kiló.

Eszter: Ami ma rajtam volt, az egy 150 éves ruha. A nőiség az egész néphagyományban nagyon erőteljes dolog, ez a viseletben is megmutatkozik. Apuval épp arról beszélgettünk nemrég, hogy amikor a férfiakat elvitték kényszermunkára, a nők kétszer annyi gyereket szültek, így átmentették az életet. Most is ott van az elvándorlás, a külföldi munkavállalás, de a templompadokban is látod: a nők maradnak. Amikor hazaugrottunk a hétvégére, és felmentünk a karzatra – mindig kihagyják a családunk helyét, ha nem vagyunk ott, ezt is érdekes volt föntről látni – szóval, a karzatról láttuk, ahogy ülnek a nők, nagymamák és az édesanyák, és mindenkinek az arcán ott az élete. A női viseletek az életszakaszokat is gyönyörűen követik. Ha egy asszony megözvegyül, már a következő nap fel kell vennie a feketét.

– Amikor a fotóműteremben beszélgettünk, István úgy mesélt a nagyobbik lányodról, Eszterről, hogy látszott, az ujja köré csavarja az ovis keresztlánya. Egy ilyen szoros testvérkapcsolatot, ami köztetek van, könnyű volt beilleszteni a saját családodba?

Eszter: A férjem is Visken született, ismertük a családját, ez sokadik látásra szerelem volt, így Sanyi Pistinek sem volt idegen. Emlékszem, amikor Sanyi elkezdett udvarolni, mondta, hogy elvisz autóval Viskre, és akkor a családom úgy állt ott az udvaron, hogy látszott rajtuk a döbbenet: engem most elvisznek tőlük. Nagyon sokáig voltunk négyesben a szüleinkkel. Pistivel ma is együtt dolgozunk, néha többet vagyok vele, mint a saját családommal, együtt is utazunk Barcelonába, Izraelbe, Amerikába. Jól ismerjük egymást, ha valamelyikünk eltévelyedik, elszáll magától vagy elhisz valamit, amit nem kellene, számíthat a másik kritikájára is. Én inkább háttérember vagyok, ő erőteljes személyiség, ha ő hegedül, akkor ő a prímás, de ha éneklek, én vagyok a prímás, ő pedig lekísér, soha nem akar engem lejátszani a színpadról.  

A cikk a Képmás magazin 2019. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Itt vannak az unokái is. Ők is táncolnak?
– Egyszer elvittük őket Válaszútra a fiammal, Kallós Zoltán pedig megkérdezte: „Ti nem táncoltok?” „Most… nem…” – felelték zavartan. Nem akarnak, mi pedig nem erőltetjük.

– Nem fáj ez önnek?
– Miért fájna?!

Minden barátomnak, aki hivatásos táncosnak engedi a gyerekét, azt mondom, inkább a lábát törné el. Hiszen milyen szakma ez? Nem biztos megélhetés.

Nem tudom, én jól tettem-e, hogy végül nem a tudományt vagy a tanárságot választottam, hiszen végzettségem szerint néprajz–irodalom szakos volnék. Ortutay Gyula és Dömötör Tekla mindent elkövettek, hogy a tudománynál maradjak. Mivel román iskolába jártam és beszélek románul, ezért engem küldtek ki Bukarestbe három hónapra, hogy indítsam be a filmes gyűjtőmunkát, amikor a Bukaresti Folklór Intézet először kapott filmfelvevő gépeket az UNESCO-tól... Csak hát ott is színházba jártam állandóan... és abban az időben a bukaresti színházi élet világszínvonalú volt! Így hát az a könyv, amit nem írtam meg, nem maradt meg az utókornak. Azért annak a néhány tanulmánynak viszont, amit megírtam, visszhangja volt.

– Hogyan került a néptánc közelébe?

– Sztálin 70. születésnapján, 1949-ben táncoltam életemben először a Vegyipari Gép- és Radiátorgyárban. Idén lesz ennek hetvenedik éve, úgyhogy december 21-én, Dzsugasvili születésnapján ismét megünnepeljük.

El lehet jönni meghallgatni a Sztálin-kantátát! Tíz évvel ezelőtt is csak úgy zengett tőle a Selyemgombolyító… Azt mondta akkor a lányom, Novák Eszter rendező, a Nagyváradi Szigligeti Színház művészeti vezetője: „Tata, nem is olyan rossz dal ez!” – „Kislányom, nem a dallal volt baj!” – feleltem erre.

– Selejt században éltem – nyilatkozta egyszer egy Mandinernek adott interjúban.
– Miért, nem igaz? Arthur Koestler „Sötétség délben” című regényét 1988-ban adták ki magyarul – és csak idén jelent meg a regény eredeti, hamisítatlan változta, mivel a korábbit a felesége rendezte sajtó alá és leszelídítette. Egy angol doktorandusz, aki disszertációt írt Koestlerből, Svájcban megtalálta az eredeti kéziratot, amely sokkal, de sokkal keményebb, mint amit ismertünk. 1988-ban Jancsó Miklóssal Szöulban dolgoztunk, és én ezt a regényt vittem magammal. A lányom, aki a produkció asszisztense volt, este elkezdte, reggelre ki is olvasta, hiszen nem valami vaskos kötet. A reggelinél pedig azt mondta: „Tata, Tanár úr, rémes korszakban éltetek!” Erre mondtam én, hogy selejt században éltünk.

– Ugyanakkor olyan helyszíneken gyűjthettek, ahol a hagyomány még élő volt.
– Nagyon szerencsés vagyok, hogy már 1958-ban Széken járhattam. Amikor Korniss Pétert oda először elvittem a hatvanas évek közepén, nem volt villany, nem vitt autóbuszjárat sem oda, mindenki viseletben járt, és petróleumlámpa világított a táncházban. Bejött a televízió, bejött a villany, odaértek az autóbuszok – és az egésznek vége lett.

Ma egy holland pasi tartja fenn úgy-ahogy a szokásokat. Megváltozott a világ, ezt tudomásul kell venni.

– A tanítványai – például Ertl Péter, a Nemzeti Táncszínház igazgatója, Lőrinczy György vagy éppen Stoller Antal Huba, Román Sándor és Horváth Csaba – ­közül sokan vezető pozíciókba kerültek, szinte fel sem lehet sorolni, hány helyen.
– Nem akartam, hogy engem utánozzanak. Nyitottságra, türelemre, befogadónak tanítottam őket mindig. És büszke vagyok arra, hogy aki közülük alkotó lett, ezt tovább is vitte. Lelkes Lajos pedig negyven néprajzi témájú könyvet adott ki, amikor ő volt a Mezőgazda Könyvkiadó tulajdonos-igazgatója. A kiadó nyereségéből jelentette meg ezeket az egyébként veszteséges könyveket. Ezért alapította a Planétás Kiadót.

– Öt éve, amikor legutóbb interjút készítettem önnel, még amiatt aggódtunk, hogy kiteszik a Várból a Táncszínházat, ami szintén önnek köszönhetően jött létre. Senki nem gondolta volna, hogy ami ilyen rosszul kezdődik, milyen jól végződik: az idén februárban átadták a táncművészet ultramodern szentélyét a Millenárison.
– Nem szabad hátradőlni, most kell igazán küzdeni, mert a Nemzeti Táncszínház státusza még nem tisztázott. A Millenáris-komplexumnak ugyanis bevételt kell produkálnia. És mi van, ha ezt a gyönyörű épületet, Zoboki Gábor és csapata remekművét egy olyan estén akarja kibérelni, mondjuk, a L’Oréal Paris, amikor éppen a Szegedi Balett tartana ott előadást?! Hogy lehet így bérletet hirdetni? Nem olyan egyszerű erre felelni, ezért még meg kell küzdeni. Mi, a tanácsadó testület tagjai – Kiss János, Korniss Péter, Bozsik Yvette meg jómagam – elhatároztuk, hogy a végsőkig elmegyünk, hogy ezt tisztázzuk.

– Gondolom, megtölteni sem kis feladat a táncszínházat produkciókkal, nézőkkel.
– Meg lehet. Idáig az látszik, hogy majdnem mindig teltház van.

– Megváltozott a világ, kikoptak a hagyományok, a fiatalok online hallgatják a zenét, kevesen énekelnek szívből. Viszont rengetegen táncolnak. Ez hogy lehet?
– Nagyon él a néptánc, több mint kétszázezer gyerek tanulja művészeti alapiskolákban. Nézze meg a Felszállott a pávát! De senki ne legyen romantikus lelkületű, a folklorizáció nem fordítható vissza. Ilyen lett a világ, elektronikával vezérelt traktorokkal művelik a földet – talán rá akarja beszélni a parasztlányt, hogy tíz szoknyában kapáljon?!

A néptánc viszont túl fogja élni ezeket a változásokat, túl fog élni mindent.

Már az 1920-as években elkezdődött a táncgyűjtés, vagy 250 ezer méternyi film van – a Táncarchívum egyik vezetője, Fügedi János is a tanítványom egyébként. Olyan hatalmas tudástár ez, amelyből merítve minden generáció meg fogja teremteni a maga néptáncművészetét. Emellett fantasztikus a néptáncoktatás nálunk, amelynek a módszertanát már az ötvenes években elkezdték kidolgozni. Az én tanítványaim találták ki 1972-ben a táncházat – Foltin Jolán, Lelkes Lajos meg Stoller Antal, akik közül ketten itt vannak –, azóta megy a maga útján. A világon egyedülálló az is, hogy nálunk táncegyüttest csak olyan ember vezethet, aki nemcsak táncos, hanem a Táncművészeti Egyetem pedagógus szakát is elvégezte. Táncban nagyhatalom vagyunk – mert valamiben kell, hogy azok legyünk!

Az állítólag csupán toleranciát, mások elfogadását hirdető hangok olyan szintre alacsonyodtak, ami már-már az orwelli Állatfarm hangulatát idézte: a tolmácsokat és a szállásadó hoteleket lajstromba vették, majd kérték őket, hogy ne szállásolják el a konferencia vendégeit.

A rendezvény szervezőit „neofasiszta gyűlöletkeltőknek”, az ide érkező résztvevőket „középkori lúzereknek”, „fundamentalista katolikusoknak” bélyegezték. Így jár az, aki ma Európában ki meri mondani, hogy a házasság egy férfi és egy nő szövetsége, és hogy az emberi élet a fogantatással kezdődik.

Na de kik és hogyan szólaltak fel ezen a „melegellenesnek”, „abortuszellenesnek” és „feministaellenesnek” titulált konferencián? Ezt a három jelzőt rögtön cáfolta is többek között két felszólaló a színpadon: Giuseppe Cruciani homoszexuális rádiós műsorvezető és Mária Glória, Thurn und Taxis hercegnéje kiálltak a véleményformálás szabadsága mellett, amit a politikai korrektség nevében elnyomnak például az utcán demonstráló szivárványszínűek vagy a sajtó egyes képviselői. Cruciani meleg életstílusa nem annyira klappol a családkongresszus irányával, mégis eljött, hogy hitet tegyen a szólásszabadság mellett. Thurn und Taxis hercegné – aki az abortuszpárti és progresszív feminista Hillary Clinton személyes jóbarátja – annak idején szélsőséges költekezései és életvitele révén vált ismertté és kapta a „punk hercegnő” és „TNT hercegnő” beceneveket. Ma már a család egységéért is fellépő katolikus aktivistaként és szegényeket segítő filantrópként él. Szerinte „a Nyugat ideológiája a valódi veszély ma, ami ellen nem fegyverekkel kell harcolni. A társadalmat átideologizálták, és a csoportnyomás hazugságba taszítja az embereket, akik négyszemközt egyébként ugyanazt gondolják, mint mi” – fogalmazott a szókimondó hercegnő.

Kint gyűlölet, bent felelős gondolkodás

Amíg odakint a rohamrendőrök gyűrűje védte az épületet, és a sajtó képviselői a bejáratnál provokáló kérdéseket tettek fel az arra járó külföldi résztvevőknek a bevándorlásról, a homoszexualitásról vagy az abortuszról, addig az épület termeiben górcső alá vették a családügy aspektusait. A demográfiai válságról, a család és a születés előtti élet jogi védelméről, az iskolai és otthoni nevelésről, a közoktatásba beilleszthető párkapcsolati nevelésről, a nők méltóságáról és a gyermekek jogairól tartottak előadásokat szakemberek, és kamatoztathatták tudásukat a jelenlévők. A különböző kontinensekről és kultúrákból érkező előadók perspektívájából, friss felmérésekkel és statisztikákkal alátámasztva tágíthatták látókörüket a résztvevők.

Hiszen ma már ki kell mondani a nyilvánvalót, és be kell bizonyítani, hogy a gyermekeknek családban, anyával és apával a legjobb felnőni; hogy a szülők mint első számú nevelők jogai nem csorbíthatók; és a társadalom alapvető sejtje a család, ami egyben a gazdaság motorja is.

A programon felszólaló olasz miniszterelnök-helyettes, Matteo Salvini is kiemelte sürgető szükségét a család intézménye megerősítésének. Miután kritizálta a demográfiai válságra bevándorlással válaszoló politikát, ő is megkapta a magáét az olasz és nemzetközi sajtótól.

Példa a magyar modell

Az utóbbi években kialakított magyar családtámogatási modell sokak számára követendő példa lett. A mi mindennapjainkat meghatározó hazai családpolitika lépéseit Novák Katalin államtitkár és Beneda Attila helyettes államtitkár ismertették. Egy folyosói beszélgetés során tudtam meg a tavaly Kisinyovban, ugyanezen a konferencián megismert moldáv kormányzati munkatárstól, hogy miután ott is kihirdették a Családok évét, olyan lépéseket tettek, amelyek a gyerekszámmal arányosan segítik anyagilag a fiatal családokat, hozzájárulnak az új házasok lakáshoz jutásához, és a házastársi hűséget is „jutalmazó” kedvezményekben részesítik az idősebb korosztály tagjait.

Jó volt magyarnak lenni itt, ahol hazánk családpolitikai törekvéseit szinte mindenki tisztelettel emlegette, hiszen Európában Magyarország váltja leginkább konkrét lépésekre az elméletet. Pedig még mi sem értünk ennek az útnak a végére. A születés előtt álló gyermekek védelmében vagy a család és munka összehangolásában van még mit tenni. A jövő nemzedék értékrendje mutatja majd meg, hogy a nemrégiben nálunk bevezetett családpolitika milyen kulturális változást hoz a társadalom alapsejtjének megítélésében. De egész Európa számára most van itt az ideje a döntésnek: megőrizzük-e népességünket és kultúránkat, vagy megfogyatkozunk és helyünket új népek foglalják el.

Vissza a józan mérlegeléshez

A transzparensek színes kavalkádja és a szivárványszínű zászlók lobogtatása nem oldja meg az öreg kontinens demográfiai krízisét, és nem adja meg Európának a megújulás esélyét. Ez a progresszív irány a szakadékba vezet, hiába próbálnak meggyőzni minket a sajtóorgánumok, a nyugati hangadó politikusok vagy a sorba nyíltan beálló svéd bútoráruházlánc képviselői.

Nem az érzéseink határozzák meg, hogy mire épül egy működő nemzet, és nem az asztalunk méretétől vagy a közösen használt wifi-kódtól válunk családdá. A család ennél sokkal több, természeténél fogva. Itt az ideje, hogy megálljon a szakadék felé tartó rohanásunk, és irányt változtassunk.

Nyugodtan, a józan észre hallgatva végig kell gondolnunk a hosszútávon elérendő célokhoz vezető utat. Ehhez pedig mindenképpen kellenek a gyermekek, a stabil családban és szerető környezetben felnövő új generáció.

A változás szele elérte Európát, és egyre többen érzik ennek erejét.

Az Országos Táncháztalálkozó és Kirakodóvásár a népzene, a néptánc és a tárgyalkotó népművészet seregszemléje, amelyen műkedvelő és hivatásos előadók, gyermek- és felnőtt néptáncegyüttesek, zeneiskolások és hagyományőrző népművészek működnek közre, a Kárpát-medencei és moldvai magyarság, valamint a hazai nemzetiségek képviseletében.

Április 5-én, pénteken este „Halljunk szót…!” címmel a Fonó Budai Zeneházban koncerttel egybekötött „bemelegítő” nyitótáncházzal indul a rendezvény.

Április 6-7-én a Sportarénában népzenei és néptáncbemutatók, koncertek, táncházak, kézműves foglalkozások, népi játékok és ügyességi versenyek, interaktív foglalkozások, mese- és bábelőadások, fotókiállítások, könyv- és CD-bemutatók, filmvetítések és kirakodóvásár várja az érdeklődőket. A vasárnapi, a nyugat-magyarországi régiót bemutató Aprók Bálja különlegessége, hogy a küzdőtéren a gyermektáncosokkal együtt a közönség is részt vesz a táncokban.

Ezen programrész kiemelkedő pontja a Minden magyarok tánca, amely az évek során egyre nagyobb sikert arat. Alkalmanként közel kétszáz fő áll színpadra a világ legkülönbözőbb részeit képviselve. A program lényege, hogy a határokon kívül élő magyar néptáncosok és népzenészek teret kapjanak tudásuk bemutatására, amikor a megszokott hangulatú és színvonalú előadással örvendeztetik meg a Táncháztalálkozó közönségét.

A vasárnap esti gálán fellép Szalonna és Bandája, a Cimbaliband Danics Dórával, akik a Népzene szárnyán című közös műsorukat mutatják be. A két zenekar a legnépszerűbb dalait és új nótákat ad elő, újra hangszerelt változatokban. Az este során a Cimbaliband vendégeként lép színpadra Danics Dóra, s a koncert különlegessége lesz Ürmös Sándor és Unger Balázs cimbalomduójának játéka, valamint Pál István Szalonna és a Cimbaliband hegedűsének, Solymosi Máténak vonópárbaja.

A koncertet követően a Mindenki tánca című, a Táncháztalálkozóra készült nagyszabású produkció zárja a rendezvényt. Ebben a műsorrészben a legkiválóbb énekesek és a Táncháztalálkozó „fesztiválzenekara” közreműködésével több száz, népviseletbe öltözött táncos a nagyközönséggel együtt idézi fel a hajdani falusi bálok hangulatát.  

Az élő népművészet összművészeti fesztiválja a Táncház Egyesület rendezésében, széleskörű szakmai összefogással valósul meg.

Bővebb információ és részletes program az Országos Táncháztalálkozó honlapján.

Az Alapvető Jogok Biztosának Hivatala az MTI-hez kedden eljuttatott közleményében azt írta, Székely László korábban jelentős tárgyi-személyi és alapvető szemléletbeli különbségeket tapasztalt két fővárosi kórház koraszülötteket ellátó intenzív osztálya (PIC) működésének körülményeiben, gyermekközpontú megoldásaiban. A Honvéd Kórház PIC osztálya gyermek- és családbarát ellátást valósított meg, a Semmelweis Egyetem I. sz. Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika Neonatológiai Intenzív Centruma viszont szakdolgozói létszámhiánnyal küzd, a személyi minimumfeltételek hiányoznak, túlterheltek az orvosok és a szakdolgozók - állapította meg vizsgálatában az ombudsman.

Székely László szerint alapjogi aggályokhoz vezet, hogy jelenleg nincs egységes előírás és gyakorlat az állapotuk súlyossága miatt különböző ellátásra szoruló koraszülöttek elkülönítésére. Fel kellene mérni továbbá a donor anyatejellátás lehetőségeit is, hogy a koraszülöttek tápszer helyett abban az esetben is anyatejhez jussanak, ha az édesanyának nincs elég. Az alapvető jogok biztosa emiatt a Semmelweis Egyetem I. sz. Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikájának intézményvezetőjéhez és a szaktárcához fordult.

A hivatal tudatta, az Emmi egészségügyért felelős államtitkára arról tájékoztatta az ombudsmant, felkérte az illetékes intézményeket, hogy országos szinten mérjék fel, rendelkezésre állnak-e a szükséges feltételek a koraszülöttek - állapotuknak megfelelő szintű - ellátásához. A minisztérium az érintett intézmények és szakmai szervezetek bevonásával ezután cselekvési tervet dolgoz ki.

A minisztérium felméri továbbá a donor anyatejellátás helyzetét és az anyatejgyűjtő állomások működését is, valamint felkérte az országos tisztifőorvost, hogy segítse elő az ellátási egyenlőtlenségek csökkentését. 

Az államtitkár - válaszlevele szerint-  javaslatokat kért az egészségügyi szakmai kollégium illetékes neonatológiai tagozatától, hogy milyen eszközökkel segíthető elő a gyermek- és családközpontú szemléletváltás a koraszülöttek intenzív ellátásában, és milyen intézkedések szükségesek a család- és gyermekközpontú ellátásához. Kezdeményezte azt is, hogy határozzanak meg világos szakmai szabályokat, amelyek alapján egyértelműen megítélhető a koraszülött egészségi állapota alapján biztosítandó ellátási szint. Az érintett ellátóhelyeket arra kérte, mérjék fel koraszülött intenzív osztályaik jelenlegi helyzetét és tegyenek javaslatot a gyermek- és családközpontú ellátáshoz szükséges intézkedésekre - olvasható a közleményben.

Az Alapvető Jogok Biztosának Hivatala kitért arra is: az SE válaszában azt írta, hogy a következő hónapokban bevezetik a szülők korlátozás nélküli látogatásának lehetőségét, az ápolt gyermekek igényeinek kielégítésére saját anyatejgyűjtő állomást hoznak létre, valamennyi újszülött intenzív osztályon és gyermekágyas részlegen új orvosszakmai irányítási rendszert állítottak fel. 

Az újszülött intenzív osztály leterheltségét koordinációs módszerekkel igyekeznek csökkenteni, és pályáznak egy, a dolgozók szemléletformálását segítő nemzetközi képzési programra is, hogy a dolgozók megtanulják, miként vonhatják be a szülőket a koraszülöttek gondozásába - közölte a hivatal.

Mint írták, Székely László várja a minisztérium tájékoztatását a felmérésekről, valamint az azok alapján kidolgozott cselekvési és intézkedési tervekről, szakmai javaslatokról.

Franciska rendkívül fiatalon, mindössze tizennyolc évesen került be az egyik legnépszerűbb televíziós sorozatba, a Barátok köztbe, ahol Varga Petra karakterét alakította. „Nem terveztem hosszútávra, ugyanakkor nagy hiba lett volna, ha nem vállalom el a felkérést, mert rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem ezalatt” – kezdi a beszélgetést Franciska, akinek ez a munkája összesen egy évig tartott, hiszen gondolt egy nagyot és úgy döntött, megvalósítja gyermekkori álmát.  

„Ellátogattam a Svábhegyi Állami Gyermekgyógyintézetbe, hogy megtudjam, pontosan miről is van szó a gyakorlatban, és hogy esélyt adjak annak is, hátha elmegy az egésztől a kedvem. Ehhez képest nagyon megtetszett, leginkább a munka lelkizős része.” A gyermekkórházban megesett, hogy a szülők Franciskát látva először nem is voltak tisztában azzal, éppen hol vannak – többen közülük azt hitték, hogy egy Barátok közt-forgatásba, vagy valamilyen jótékonysági akcióba csöppentek. Nem sokkal később bezárták a kórházat, ő pedig pár év múlva a saját kommunikációs ügynökségén belül kezdett el dolgozni. „Számtalan rendezvényt szerveztünk, majd az Iskolagyümölcs Programnak lettem a szóvivője, egyre sikeresebb lettem, ugyanakkor mégis valahogy azt éreztem, nem vagyok a helyemen.” Ekkor döntötte el, hogy jelentkezik egy ápoló OKJ képzésre.

Franciska ápolástan iránti szenvedélye már kiskorában nyilvánvaló volt. Siófokon élt szüleivel, sokat utaztak Budapestre.

Az autópályán komoly balesetekkel is találkozott, és már ekkor megmutatkozott a szenvedő emberek iránti érzékenysége.

„Emlékszem, szinte könyörögtem a szüleimnek, hogy lassítsunk le, és menjünk a balesetekhez annyira közel, amennyire csak tudunk.” Amikor pedig a testvérét kisebb baleset miatt a sürgősségi osztályra kellett szállítani, önként jelentkezett szüleinél a feladatra. „Még ott is segítettem egy idős nénin. Pontosan tisztában vagyok vele, hogy számomra ajándék, hogy ennyire tisztán tudom szeretni az ápolást.”

Beteljesült álom

A gyermekkori álom aztán a Szent János Kórház Gyermeksebészet és Traumatológia Osztályán teljesedhetett be igazán.

„Amikor első nap munka után hazamentem a kórházból, éreztem, hogy ez akkora szerelem, mint amikor találkozol valakivel, és az érzés fejbe vág. Időközben eltelt négy év, és még mindig úgy állok hozzá, ahogy az elején.”

A kórházi osztályon egyébként egyáltalán nem csodálkoztak Franciskán, nem az egykori tévésztárt látták benne a kollégái. „A kórházban nem számít, hogy honnan jöttél, csak az, hogyan végzed a munkádat. Példaértékű az összefogás, amit ott tapasztalok, természetes, sőt evidens, hogy segítjük egymást."

Kórházi munkája során számos kreatív ötlet született a fejében, hamar rájött, hogy vállalkozói énjét nem tudja csak úgy elüldözni. „Kicsit olyan ez, mint az ápolás, azt sem tudod kigyomlálni magadból.” Az új ötleteknek köszönhetően átalakította korábbi vállalkozását, így született meg az országos gyermekügyelet-kereső, a GyermekSOS. 

A közösségi média mint közösségteremtő erő

Magyarország első gyermekorvos-keresőjének létrejöttét nagyban segítette Franciskának az a tapasztalata, miszerint a GyerekDokik előtt a szülők szakorvoskeresés esetén elsőként nem az internetes keresőoldalakat kezdték böngészni, hanem különböző – nem orvosi témájú – Facebook-csoportokban kértek egymástól tanácsot. „Meglepődve fogadtam, hogy a szülők tematikus platformokon beszélgettek egymással orvosi jellegű problémákról, például a judós anyukák csoportjában próbáltak rájönni, hogy vajon hol találják a legjobb bőrgyógyászt Budapesten.” Amikor kiderült, hogy kisfia lesz, hasonló helyzetben találta magát. „Én is belecsöppentem egy-két hasonló jellegű netes csoportba. Akkor szembesültem azzal, hogy ilyen helyzetekben bizony így történik a szakorvoskeresés. Rádöbbentem, hogy valamit lépnem kell.” Franciska elkészítette a kifejezetten gyermekszakorvos-keresésre specializálódott Facebook-csoportját, majd kiposztolta a közösségi oldalára és az Instagram felületére. Nem sokkal ezután számtalan visszajelzés érkezett. „Eltelt három nap, és több mint ezer szülő volt a csoportban, mindez úgy, hogy semmilyen kampány nem volt körülötte.”

Másfél éve pedig következett az újabb projekt, a Healers, azaz az ápolóknak szóló online magazin. „Ezt a munkát már veszélyeztetett terhesként, otthon fekve, két hónap alatt alakítottam ki, immár tudatos stratégiát alkalmazva.”

Jelenleg Franciska a GyerekDokik elnevezésű, gyermekgyógyász szakorvosokra fókuszáló Facebook-csoporttal foglalkozik leginkább, amelyből hamarosan mobilalkalmazás is lesz.

Érdekesség, hogy az egyik kereskedelmi csatorna jelenleg futó üzleti showműsorának egyik tagja tízmillió forintot ajánlott fel, azaz ennyi pénzzel segíti Franciska előkészületben lévő, GyerekDokik mobiltelefonos alkalmazását, amelyre ő egyértelműen üzleti vállalkozásként tekint. „Eddig egyedül küzdöttem, ma már ketten vagyunk az üzlettársammal. Vágytam arra, hogy női energia legyen mellettem, amit Apró Anna személyében immár magam mellett tudhatok.”

„A budapesti gyermekellátó helyeken elterjedt honlapnak számít az ügyeletkeresésre specializálódott GyermekSOS – ezt már Kacsó Krisztina, a Vörösvári úti gyermekrendelő asszisztense mondja. – A mai napon is igénybe vettem. Annak idején az interneten futottam bele, azóta folyamatosan alkalmazzuk mi is. Nagy segítség mind a szülőknek, mind pedig nekünk, egészségügyben dolgozóknak, hiszen célirányosan abba a szakrendelőbe tudom küldeni a beteget, ahova szükséges, nem kell körbe taxiznia a fél várost” – teszi hozzá.

Golfütő a kézben

Amikor Franciskát arról kérdezem, hogy min változtatna a jelenlegi magyar egészségügyben, meglepő választ kapok tőle. „Nagyon hárítjuk a felelősséget, ezzel nem tudok azonosulni. Vannak ismert problémák, de azt gondolom, én egy kicsit másképp állok ehhez, mint a nagy többség. Hiszek abban, hogy számtalan olyan dolog van, amiken akár betegként, akár ápolóként vagy akár orvosként változtathatnánk, és már ettől jobb lenne a helyzet.

Van azonban egy terület, ami számomra rendkívül fontos, ez pedig az ápolók megítélése – ezen mindenképpen javítani kellene. Aggasztóan kevés az ápoló – nemcsak itthon, hanem világszerte.

Amennyiben nem választja nagyon gyorsan sok fiatal ezt a pályát, akkor komoly bajok lesznek, nem ilyenek, mint amiket mostanában látunk. Nem lehet felmérni ennek a következményét. Ha a közfelfogásban közelebb kerülne az ápolókról kialakított kép a valósághoz, akkor a fiatalok is elgondolkodhatnának ezen a pályán. Mert nagy az igény a pozitív kommunikációra az egészségügyben dolgozók körében.”

És hogy ennyi minden mellett mivel kapcsolódik ki a mindig magas hőfokon izzó Franciska? Golfozással. „Az összes profi sportoló golfozik, hiszen annyira kikapcsolja az agyat a koncentráció: engem is teljesen le tud lazítani.” És hogy hogyan tudja összeegyeztetni ezt a sok mindent? „Jelenleg egyértelműen a gyerek az első. Hazudnék, ha azt mondanám, nincsenek egyéni ambícióim.

Nagyon vágyom arra, hogy húsz év múlva is elmondhassam magamról, hogy az ápolói pályán és ezen az osztályon dolgozom.

De nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy nagyon sokat változtatott rajtam a kisfiam megszületése. Ha három éve valaki azt mondta volna nekem, hogy a hétvégém negyedét babaétel főzésével fogom tölteni, nem igazán hittem volna el, legfeljebb nagyokat nevettem volna” – mondja komoly arccal a titkon már a mesterképzésre és az éjjeli ügyeletekre vágyódó ápolónő.

Szám Kati, a Képmás magazin főszerkesztője: Mi volt a kedvenc mesekönyvünk? Az jut eszembe, mennyire szerettem a gyerekeimnek olvasni Lázár Ervin Négyszögletű kerek erdőjét, amelynek furcsa, emberi hibákkal megáldott szereplőit mintha különböző mesékből castingolták volna össze, mégis olyan szerető közösséget alkotnak, ahol mindenki biztonságban érezheti magát. Azt hiszem, azt éreztem, ez a kerek erdő majd a gyerekeimre is vigyázni fog. Aztán megkérdeztem a gyerekeimet, akik olyan meséket soroltak, mint Mackó Marci vagy Pöttyös Panni… Mindig erőt kellett vennem magamon, hogy ezeket elolvassam, mert nagyon untam őket. „Azért a Négyszögletű kerek erdőt is szerettük, anya” – próbálnak vigasztalni.

Dr. Péterfy Hajnal, lapmenedzser, a Híresztelő rovat vezetője: Mindkét gyerekemnek nagy kedvencei voltak a Geronimo Stilton-könyvek – ezek voltak az első kötetek, amelyeket teljesen egyedül tudtak olvasni. A szövegek egyszerűek, de nem együgyűek, a betűméretben és színben változatos tipográfia fenntartja az érdeklődést, és a történetek is kellően rejtélyesek és viccesek ahhoz, hogy egy hétéves is kitartson a könyv végéig. A címszereplő egér, Geronimo Stilton, a város leghíresebb napilapjának, a Rágcsáló Híreknek a főszerkesztője, aki gyakran keveredik izgalmas és veszélyes kalandokba szenzációs sztorik után kutatva, miközben igyekszik megelőzni legfőbb riválisát, Sally Rasmaussent a Napi Patkánytól. Útjaira általában elkísérik családtagjai és barátai, akik néha több bajt okoznak, mint amekkora segítségére vannak a főszerkesztőnek, de a kis csapat végül mindig kimászik a slamasztikából, és a nap végére a bombasztikus sztorit is elsőként közlik.

Koltay Anna, az Egyensúly rovat vezetője: Sok időt töltök az unokaöcséimmel, kialakultak közös szokásaink: a képzeletbeli dínóink „nevelése” az erkélyemen, a hangos társasozások, és ami nem maradhat el sosem, az esti meseolvasás, ami nekem is jó, mert ilyenkor gyakorlom a beszédtechnika tanárom instrukcióit: szünet, levegő, ereszkedő hangsúly, tempó. Berg Judit tengerész-kalandregényeit, a Rumini-sorozatot nagyon szerették a srácok. A Szélkirálynő fedélzetén Rumini és társai mindig nagy bajba keverednek. A bátor egér titokban arra vágyik, hogy nagykorára ő legyen a világ leghíresebb hajóskapitánya, és sosem hagyja cserben a barátait. A Pesti Magyar Színház feldolgozásában is nagyon szerették a fiúk a Ferrit-szigeti történetet, Horváth Illés, Takács Géza, Szatmári Attila és Kubik Anna remek előadásában.

 

Máthé Zsuzsa, a Pereputty rovat vezetője: Mind a négy gyerkőcömnél osztatlan sikert aratott a Böngésző tetralógia – egy kisváros képekkel elmesélt történetei, jellegzetes szereplőinek élethelyzetei, évszakos bontásban. A Böngészőt nemcsak azért szerették, mert remekül lehetett kemény lapjaiból házat építeni, hanem mert szabad utat engedett a fantáziának, és persze lehetett benne keresgélni a szarka ellopott kanalát, a sokféle állatot, a lakások rejtett berendezési tárgyait. Az ovis korú gyerekek maguk is „olvasták” ezt a részletgazdag, szellemesen megrajzolt képeskönyvet, amelyben hol Lóri papagáj szökött meg a kalitkájából, hol egy loholó férfi vesztette el a pénztárcáját – mindennapos, ezért otthonos és szerethető szituációk. A négy kötetben ugyanazok a helyszínek és ugyanazok a karakteres szereplők bukkannak fel az évszakok jellegzetes környezetében: ősszel Márton-napi felvonulást tartva, télen a karácsonyi vásár forgatagában. A kiskamaszaim még ma is oldalba böknek az utcán járva, ha valami hasonló, hangulatos, kedves élethelyzetet, „böngészős” karaktert látunk magunk körül: „Nézd, anya! Tiszta Böngésző!”

Gergely-Baka Ildikó, szerkesztő: Gyerekkoromban állítólag fejből tudtam a „Kinek nehezebb a dolga?” című történetet a „Minden napra egy mese” című könyvből, egyszer elő is adtam az oviban egy rendezvényen. Nagyon szerettem még „A három kismalac és a farkas” címűt, emlékszem, volt egy nagyon aranyos könyvem, amelyből ki lehetett hajtogatni „3D”-be a kismalacok házikóit. Most, felnőttként Lackfi János és Vörös István „Apám kakasa – Változatok klasszikus magyar gyerekversekre” című kötetén tudok jókat nevetni. Ezzel együtt pedig készülök lélekben az anyaságra, néhány éve egy antikváriumban vettem meg Weöres Sándor „Télország” című versének illusztrált változatát, és beszereztem Varró Dani „Túl a Maszat-hegyen” című könyvét is, mert szeretem elképzelni, hogy majd ezeket fogom olvasni a gyerekeimnek.

 

László Dóra, a Múzsa rovat vezetője: „Íme, bezártam, íme, bezártam mindenik reteszt” – dudorássza önfeledten szökdécselve Astrid Lindgren könyvének főszereplője, Juharfalvi Emil, miközben nem sejti, hogy hamarosan – amint az apja kiszabadul a „pellebódéból”, azaz a budiból, ahová fiacskája tévedésből berekesztette – a fészerben farigcsálja százvalahányadik fafiguráját. E múlt századi svéd gyerekregény főhőse nem valami délföldi fafaragó-verseny rekordját akarja megdönteni, hanem „jól megérdemelt” büntetését tölti a fáskamrában. A mi nappalinkat rosszcsontnak kikiáltott, csupaszív, félreértett gyerekszereplők népesítették be, kezdve Juharfalvi Emillel, aki „szíve jóságából” valósítja meg sorra remekbe szabott ötleteit, amelyekkel a kétségbeesés szélére kergeti a környezetében élő felnőtteket. A szerző már a bevezetőben előrevetíti Emil sorsát, így hát nem árulunk el titkot azzal, hogy az ötletgazdag és tettre kész fiúcska felnőve a település köztiszteletben álló polgármestere lesz. A vásott kölykökről szóló könyveknél csak a renitens nagypapákról írott regényeket szerettük jobban, ám ezekről majd egy másik ajánlóban olvashatnak.

+ 1 ajánlat Kádár Annamária gyermekpszichológustól

Lakik-e szörny a gyerekszobában? Egy hatévesnek ez igazán nem kérdés. Persze hogy lakik! Nem is egy. De hogy pontosan kik és hol rejtőzködnek a szobában, azt megtudhatjuk Pifkó Célia „Szörnyek a szobádban” című mesekönyvéből. 
Hároméves kor körül minden gyermek elkezd félni a sötéttől, az árnyaktól, és ami megjelenik a képzeletében, az kivetül a nagy feketeségbe. Ha azt mondjuk egy gyereknek, hogy nincs mitől félned, akkor egyedül hagyjuk félelmeivel. Fantáziájában mindenképpen megjelennek negatív szereplők, hiszen az életben is sok ijesztő, kellemetlen, fájdalmas belső és külső élménnyel találkozhat, s nekünk szülőként folyamatosan rendelkezésre kell állnunk, hogy segítsünk neki ennek feldolgozásában. A mese, a mesélés a félelmek megszelídítésének egyik legfontosabb eszköze. Meséljünk neki Cidriről, aki nyikorgatja az ajtót, Gézangúzról, aki esténként megfogja a gyermek lábát, Motyorgóról, aki sutyorogva gyakorol, a függöny mögötti Ibolyáról, aki a csillagokat fürkészi, a szekrényben rendetlenkedő Pomádéról, majd Glóriáról, aki folyton leejt valamit, Tintás Örnről, aki változtatja az alakját és Sezlonyról, aki úgy tűnik, hogy itt sincs!

Önöknél melyik mesekönyv a kedvenc? Írja meg hozzászólásban!

Brüsszelben élő fiatal rokonaink pezsgő társasjátékos életet élnek, amihez olyan transzformer-asztalt is készíttettek, amelyik nappal az egyre bővülő család találkozásának központi helyszíne, esténként pedig profi társasjáték-tereppé alakítható, ahol a bábuknak, kártyalapoknak és egyéb kellékeknek okosan kialakított helye van, hiszen rend a lelke mindennek.

De nem kell messzire menni, hiszen a társasjáték-kultusz itthon is benne van a levegőben. Ezt a hullámot meglovagolva rendezi meg a Magyar Nemzeti Múzeum az első Múzeumi Játékmustrát április 5-én délután (a délelőtt a szakmai bemutatóké.) Aki a stratégiai játékok közül csak a Rizikót ismeri, feltétlenül látogasson el a rendezvényre, ahol az ország minden csücskéből érkező játékfejlesztők és a múzeumok mutatják be újdonságaikat.

A múzeumok ugyanis egyre jobban ráéreznek arra, hogy a játék nem csak a szórakozás, hanem a tudásátadás egyik legjobb eszköze is: van, ahol szabaduló szoba működik, másutt a múzeumi füzetek mellé felfedező-pecsétgyűjtő kalandjátékot kínálnak. A házigazda Nemzeti Múzeum egyik játéka, a Ligák harca a Hunyadiak korába kalauzolva ötvözi a szerepjáték és a történelmi startégiai játék sajátosságait: a karakterek falvakat építhetnek, török ellen küzdhetnek, szövetségeket köthetnek. A Játékmustrán a legkisebbek a magyar népmesék vándorútján indulhatnak el, vagy éppen Mátyás király megtámadott kincsestárának védelmére kelhetnek, míg a kamaszok akár a WARyou digital elnevezésű, történelmi időutazáson és interaktív versenyen alapuló mobilappal is múlathatják az időt. Tábori postabontás, morzekódfejtés, kutakodás a tábornok pipájában: ez is része a Döntések és döntéshozók című, első világháborús társasjátéknak, ami itt kipróbálható. A programokról tájékozódni, a játékokra regisztrálni a www. muzeumijatekmustra.hu – honlapon lehet.

Az áprilisi Képmásból megtudhatjuk, hogy hogyan segíthetjük a társunkat, ha elveszíti az állását, és miről ismerhető fel és miként kezelhető az ADHD?

Mit tehetünk gyerekeinkért egy olyan korban, amikor a pornóipar végzi el a fiatalok szexuális felvilágosítását?

Az anorexia serdülőkorban a harmadik leggyakoribb pszichés betegség, a magazin új aspektusból közelít a problémához: Lehet, hogy a gyerek a kamaszkort akarja megspórolni nekünk? Olvashatunk páros táncterápiáról, avagy táncos párterápiáról, magunkra ismerhetünk Doktor Bori "Hogyan legyünk boldogtalanok" című sorozatában és Dér Katalin Biblia és irodalom rovatából megtudhatjuk, mi a kapcsolat a libanoni cédrusfa és a húsvéti kereszt között.

 

 

Lapozz bele az újságba!: