Kutakodásom dr. Tóth Mónika Dittához vezetett, aki a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének munkatársa. Doktori értekezését is ebből a témából írta, azóta ennek a területnek a szakértője.

– Minden egyes öngyilkosság sok embert érint. „Vajon nem én voltam a hibás?” – kérdezzük magunktól. Egész önvádhullám söpör végig az öngyilkosságok partján.
– Igen, a bűntudat nagyon megnehezíti ilyenkor a gyászt. Angliában, ha öngyilkosság történt, azonnal egy segítő füzetet adnak minden érintett kezébe, és elmehetnek segítő csoportokba sorstársaikkal együtt, ahol ezzel a gyászfolyamattal foglalkoznak. Nagyon sok éven át kíséri az embert egy ilyen trauma. Hasznos ilyenkor beszélni pszichológussal.

– Lelkész ismerőseim között is több öngyilkosság történt az utóbbi években. Talán azért is, mert ezen a pályán sok a külső elvárás, aminek mindig meg kell felelni. A férfiakat ezek a szerepszemélyiségből adódó maszkok különösen kísértik.  
– Vannak olyan szakmai csoportok, amelyekben gyakrabban követnek el öngyilkosságot. Ők az átlagosnál még több nehézséggel küzdenek, még kevesebb idejük marad saját magukra. Ha szakmai szempontból nézzük, akkor a lelkész segítő. Ezekben a hivatásokban az emberek gyakran megfeledkeznek saját magukról, az „én időm” ilyen esetben megszűnik. Így szól a belső parancs: mindenkinek segíteni kell! Ugyanakkor a saját lelki békéjük nem kap szerepet.

A megfelelés az elvárásoknak folyamatos nyomást okoz, és ez a depresszió melegágya.

Legyen az egy multi vállalat vagy az egyház, a folyamatos teljesítménykényszer belehajtja az embert egy olyan állapotba, amikor elfeledkezik saját magáról. Aki segítő, vajon kitől kérhet maga is segítséget? Ha egy lelkésznek nincs olyan támogató családi háttere, ahol el tudja mondani a problémáit, akkor nagyon egyedül maradhat. Fontos, hogy legyen saját támasza annak, aki a közössége többi tagjáért sokat tesz. A pszichológusnak például van lehetősége arra, hogy szupervíziót kapjon a többi kollégájától. De a lelkész kihez menjen? Ráadásul a titoktartás őt is köti.

A fennálló problémára terhelődik rá egy életnehézség, például munkahelyi vagy párkapcsolati probléma, esetleg egy veszteség, amit már nem tud feldolgozni a meglévő megoldási stratégiáival.

– Nem mindig a depresszió áll az öngyilkosság hátterében?
– Nem mindig ez az ok. A depressziósok nagy százaléka soha nem lesz öngyilkos, viszont az öngyilkosok nagy százaléka depressziós. Az öngyilkosságok hátterében 90 százalékban valamilyen nem jól kezelt vagy kezeletlen betegség, pszichiátriai kórkép áll. Ezt az alapállapotot nehezítik még meg az úgynevezett pszichoszociális történések. Az is lehetséges, hogy valaki a családjában tanulta meg, hogy így is megoldhatja a nehéz helyzetet. Gyakori az öngyilkossági kísérletek esetében a családi halmozódás. Mindenképpen a megküzdési képesség elvesztése a gócpont. A kulturális és az eltanulás hátterét is kutatjuk, mégis az orvosi segítség elégtelensége az első, amit említenünk kell.

Egyszer ezt olvastam egy címlapon: Elhagyta a felesége, ezért öngyilkos lett. Ha mindenki öngyilkos lenne, akit elhagyott a felesége, akkor jóval magasabb lenne az öngyilkosságok száma. Ha azt nézem, hogy mennyi személyközti konfliktus van – sajnos több, mint amennyi régebben volt –, akkor sokkal több tragédiának kellene történnie.

Azonban az öngyilkosságok száma 2010 óta 30 százalékkal csökkent Magyarországon.

Akkor még 4330 ember döntött így, 2016-ban 1763 fő, 2017-ben 1634 volt a „szándékos önártalomban” elhunytak száma.

– Mi a csökkenés oka?
– Sokak szerint az, hogy a szakemberek egyre több mentális betegséget felismernek, bár ez még mindig nem elegendő. Esetleg a foglalkoztatottság növekedése is belejátszhat, de a Magyar Lelki Elsősegély Telefonszolgálatot (116-123) is egyre többen hívják ilyen jellegű problémával. Nehéz a pontos okokat megmagyarázni, európai szintű jelenségről van szó. Az a nagy stigma megszűnni látszik, amely eddig az öngyilkosság és a depresszió velejárója volt.

Kép: Pixabay

Kis falvakban viszont még nem tartunk itt, még a körzeti orvosnak sem nagyon mesélik el, ha valamilyen pszichés zavarral küzdenek, hiszen esetleg kiderülhet a dolog. Nagy tehertétel az, ha valaki nem meri elmondani, hogy nem alszik jól éjszakákon át, hajnalban rendszeresen felébred, és nem tud visszaaludni… Amit érez, az már nemcsak egy sima rosszkedv, hanem annál mélyebb, de nem mondja el, mert még a végén bolondnak tartják.

– Még ezzel a csökkenő számmal is a statisztikák élén vagyunk, az 1980-as évek óta magas Magyarországon az öngyilkosságok száma.
– Erre keresik a szakemberek a választ.

Például a művészek öngyilkosságát sajnos egyfajta nimbusz övezi.

József Attila nevéhez kötődik a költészet napja, egyfajta heroikus küzdelem eredményének tűnik az, hogy ő öngyilkos lett. Ugyanúgy Latinovits Zoltán halálát is romantizálták. Japánban például kimondva-kimondatlanul el is várják, hogy ha valaki nagy hibát követ el, akkor vessen véget az életének. Cipruson viszont szinte nincs öngyilkosság, ott a legalacsonyabb az egész világon. Görögországra is ez igaz: egyszerűen nem opció az öngyilkosság. Litvániában ezzel ellentétben a világon a legmagasabb az öngyilkosságok száma. De azt az összefüggést is látjuk, hogy a kiemelt országokban az alkoholizmus által érintettek száma is nagyon magas. Az öngyilkosságok nagy részét alkohol vagy drog befolyása alatt követik el!

– Előttünk fekszik egy hatalmas táblázat, a Központi Statisztikai Hivatal kimutatása. Megdöbbentő látvány az adatok által kirajzolt képen az az olló, amely egyre szélesebbre nyílik a férfiak és a nők között.
– Ezt hívják gender-paradoxonnak. Mindenhol a világon, kivéve Kínát, a férfiak között háromszor-négyszer több befejezett öngyilkosság történik, mint a nők esetében. Viszont az öngyilkossági kísérletek tekintetében az ellenkezője az igaz. Magyarországon különösen nagy ez az eltérés évről évre. Az egyik magyarázat az lehet, hogy a férfiak gyakrabban választanak kegyetlen módszert.

– Lehet, hogy ez csupán az én intuícióm, de benne látom ebben azt a társadalmi jelenséget, amit így szoktak nevezni: „apátlan társadalom”.
– Ez is lehetséges, de az is, hogy a férfiak között több a kezeletlen pszichés beteg. A férfiak kevésbé mernek segítséghez folyamodni, mint a nők. Magukban hordozzák a fájdalmat, a krízist, a veszteséget, és gyakran a legtragikusabb megoldást választják.

Magyarországon a 60 év feletti férfiak körében a legmagasabb az öngyilkosok aránya.

Azt mondhatjuk, hogy a reménytelenség nagyobb rizikótényező, mint a depresszió.

– Mi a különbség aközött, hogy valaki depressziós vagy reménytelen?
– A reménytelenség a jövőre vonatkozó pesszimista gondolatokat, kilátástalanságot jelenti. Tünete is lehet a depressziónak. Az energiátlanság, önvád, örömtelenség, alvászavarok mind tünetei lehetnek a depressziónak. Megjelenik az öngyilkosság késztetése is, amire rá kell kérdezni – bár ezt nem szoktunk meg.

– Rendszerszintű tragédia az öngyilkosság jelensége?
– Ezt így nem mondhatjuk. Az öngyilkosság mégis csak elsősorban az egyén döntése. Mindent nem lehet a környezetre fogni: a baráti kapcsolatok ápolása, a támogató családi kapcsolatok fenntartása egyéni döntés is. Hiába akarja bárki azt, hogy mi állandóan dolgozzunk, nekünk kell meghoznunk azt az egyéni döntést, hogy mégis építünk kapcsolati hálót. Az egyén döntése, hogy a munka végeztével elmegy inni, mert annyira szorong, vagy hazamegy a családjához, esetleg a barátaival beszélget vagy orvoshoz fordul.

– Tehát az öngyilkosság esetében sok körülmény együttes hatásával számolhatunk.
– Igen, ezért mondjuk, hogy ez egy multikauzális, azaz sok okkal bíró jelenség.

Társadalmi, szociális, biológiai, kulturális, családi, személyiségi háttere is van annak, hogy valaki elveti magától az életet.

Ez egy folyamat, amelynek a vége az, hogy az utolsó szál is elszakad. Ha ezt senki sem veszi észre – pedig legtöbbször hosszan gondolkodnak ezen az emberek –, ha senki sincs, aki a kezét nyújtsa, akkor következhet be ilyen tragikus végeredmény.

Tavaly a „Csíksomlyói passió” című előadást vitte a Nemzeti Színház a csíksomlyói nyeregbe, idén pedig Berecz András énekes, mesemondó legújabb előadásának bemutatóját tartják a pápalátogatás és a csíksomlyói búcsú ünnepéhez kapcsolódóan Erdélyben.

Berecz András ugyanis időközben kerek egész előadást kerekített a Jézus sarkában járó vándor szerepéből, amelyet a Csíksomlyói passióban alakít. A mesemondó bizony hosszú utat tett meg a ’80-as évek erdélyi gyűjtőútjaitól a csíksomlyói előadásig. Erről az útról meséli történeteit találkozásokról és kalandokról, a piacon elbábozott evangéliumról és a Lenin utca 13. lakójáról, Shakespeare-ről és bölcsekről meg bolondokról, régi búcsúkról.

Berecz András háromszor lép fel Erdélyben:

A Hargita Megyei Tanács, Amfiteátrumban (Csíkszereda, Szabadság tér 5.) június 1-jén, 17 óra 30 perckor;

A Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium, Kollégium dísztermében (Csíkszereda, Mihai Eminescu 3.) június 2-án és 3-án, 17 óra 30 perckor.

Az előadások ingyenesek, de előzetes bejelentkezés szükséges az alábbi e-mail címen: [email protected]

Közreadjuk az előadó szavait új estjéről, mintegy ízelítő gyanánt:

Számot adni

– Mekkorát lépett a világ, milyen tréfákat űz velem az idő! Azért jöttem valamikor – s még most is –, hogy kérdezzek, hallgassak, gyűjtsek, merítsek, és most tessék, gyűjtsetek a gyűjtőtől, pohár vizecskémet töltsem a kútba, forrásba! Jó harminc évvel ezelőtt kezdtem Erdélybe járni. A moldvai csángók közé, Gyimesbe, a Háromszéki-havasok csángó telepeire, aztán a somlyói búcsúra, amikor még több volt a megfigyelő, mint a búcsús. Akkoriban figyeltek, bujkálnom is kellett, s tessék, most egyszer csak ott állok a nyeregben, a színpaddá lett hármasoltár előtt, hogy kedves, boldogító hánykódásaim értelméről számot adjak.

Bölcsek és bolondok

– Shakespeare a bolondban bölcset lát, és sokszor éppen a bölccsel állítja szembe. Alig van drámája, amelyikben ne magasztalná fel az udvari bolondot, bohócot. Sok ember meghökkentő, kíméletlen igazságát a bolond szájára adja. Ő az, aki nem tud másképp, csak szőr ellenében simogatni. Nem a vidámsága kacagtat. Pontos ítéletei, váratlan szúrásai nevettetnek előbb, később, amikor a színpadon már csak a hűlt helye van, és ő már rég az öltözőben vetkezik, szavai akkor ejtenek gondolkozóba. Úgy, mint az „okosbolond” Barát Jóska sziporkái nehéz időkben, Gyergyóalfalun. Egyszer a milicista ráförmedt, hogy ha nem adja bé a szamarát a kollektivbe, akkor ő azt elveszi. De jó nekem! – így Jóska bá. – Há az métt jó magának? – Met lesz egy ilyen csinos milicista vejem, mint maga. A milicista se rögtön nevetett. Talán később se. Még az is lehet, hogy elgondolkozott, de ez már az utókornak nem érdekes. Ellenben Jóska bának nagyon hálás ezért a vakmerő tréfáért. A Passió vándor-alakja sokban hasonlít a klasszikus bolond figurához és ehhez az okosbolond Jóska bácsihoz. Előbb, látszólag nem tudja hová keveredett, aztán próféták közé emelkedik, vándorbotjából pásztorbot lesz. Hűsége a Lear király udvari bolondjáéhoz és Jóska bácsiéhoz hasonló, csak ő az Úr bolondja.

Piaci evangélium

– A középkori risus paschalis, vagyis a „húsvéti nevetés”. Mesemondókat hívtak a templomba, báboztak is, hogy a sok böjt és vezeklés után megvidámodjon a gyülekezet, úgy találták, hogy ez illik a húsvéti ünnepkörhöz! A spanyol szerzetestemplomokban ez sokáig szokás volt. Megjegyzem Csongrád megyében, Nagymágocson is volt egy ferences szerzetes, akit az ávósok eltiltottak a misézéstől, ezért a piacon bábozta el az evangéliumot. „Ne tegyétek Atyám házát kereskedés házává!” – a templomból kufárokat kikergető Jézus szavai, ismerjük. De hogy Nagymágocson, a kereskedés házában templom épült, paravánból, és hogy a róka, farkas és a bárányka igét hirdetett, ezt vajon tudjuk-e elegen? Felícián volt a szerzetes neve, a Lenin utca 13-ban lakott. Fürdőruhás könyvtáros lányok közt fényképeztem le őt. Nekem még bábozott.

Jézus sarkában

– A Nemzeti Színház Csíksomlyói passiójában az én figurám, hivatalos nevén, a vándor, mai csángó emberként valóságosan Jézus sarkában van, lába nyomát követi, fel egészen a Koponyák hegyére, a kereszt alá. Figyelje az egykori eseményeket, de azért szóljon is bele az eseményekbe, legyen jelen. Tehát legyek néző is és cselekvő is, mában és a múltban, ott és itt. Nahát, így kezdtem én a vándorlást.

Berecz András lesz a Képmás-est vendége június 12-én. Lapunk interjúját Berecz Andrással és fiával, Istvánnal itt olvashatják.

Slachta Margit – „az egyetlen férfi a Parlamentben”

Az Árpád híd és a Margit híd közötti budai rakpart Slachta Margit (1885–1974), az első magyar országgyűlési képviselőnő nevét őrzi. De ki is volt ő pontosan?

1885-ben született, tanári diplomája megszerzése után csatlakozott a korabeli katolikus nőmozgalomhoz, majd 1920-ban az első magyar képviselőnőként a nők választási és tanulási jogaiért küzdött, tüntetéseket is szervezett. 1923-ban egyik alapítója volt a Szociális Testvérek Társulatának, amely egyházközösségi és szociális feladatokat látott el. A II. világháború alatt beadványt írt a munkaszolgálatosok érdekében, majd 1943-ban egy pápai meghallgatás során személyesen kérte a pápát, hogy tiltakozzon a szlovákiai zsidók deportálása miatt. Budapesten is közel ezer zsidó üldözöttet bújtatott rendtársaival, köztük Heltai Jenő írót és Gyarmati Fannit is.

A világháború után képviselőként többször is felszólalt a jogállamiság és a Vatikánnal való diplomáciai kapcsolat helyreállítása érdekében, ami miatt a kommunista párt hazaárulással vádolta. Amikor az egyházi iskolák államosításáról szóló törvény elfogadását a kommunista képviselők a Himnusz eléneklésével ünnepelték, ő tiltakozásul végig ülve maradt, ami végül politikai pályája végét jelentette, de az ellenzéki képviselők így méltatták: „Az egyetlen férfi a Parlamentben!” Végül az emigráció mellett döntött, az Egyesült Államokban hunyt el 90 évesen.

Kép

Slachta Margit

Az általa alapított Szociális Testvérek Társasága azóta nemzetközi szervezetté nőtt, és 1995-ben Margit testvér megkapta a Magyar Köztársaság Bátorság-érdemjelét is. „Minden munkánk, minden erőfeszítésünk végeredményben azért van, hogy az emberek lelkében megvalósuljon Isten országa, vagyis odaköltözzék a mennyország” – vallotta Slachta Margit. Sajnos nincs még szobra az Országházban, de reméljük, legalább megígért köztéri szobra minél hamarabb elkészül.

Karig Sára – az embermentő hősnő

A budai rakparton továbbsétálva, a Halász utcáról közelíthetjük meg a hangulatos Ponty utcát, ahol a 14-es számú házon emléktábla jelzi, hogy valaha itt élt Karig Sára (1914–1999).

Németországi és angliai iskolákban tanult, így már fiatalon több nyelven folyékonyan beszélt. Amikor szembesült a zsidókkal szembeni kegyetlenségekkel, megfogalmazódott benne, hogy ha a törvények embertelenek, akkor azokat nem szabad betartani. Így kezdett bele dokumentumok hamisításába. Csupán 25 évesen, saját jövedelemigazolása bemutatásával tíz különböző kerületben sikerült bérlakást igényelnie lengyel zsidók számára. Kihasználva a háború alatti központi nyilvántartás hiányát, nyolc különböző anyakönyvvezető előtt saját néven házasságot kötött a menekülőkkel, így juttatva őket legális papírokhoz. Érdekes azonban, hogy számos udvarlója ellenére sohasem tudott megállapodni egy férfi mellett sem. Azt vallotta, hogy a házasságot nem neki találták ki.

Lakásában illegális műhelyt tartott fent, ahol biankó keresztleveleket és igazolványokat állított ki, illetve ő segített Raoul Wallenbergnek, a Svéd Vöröskereszt diplomatájának több mint ezer gyermeket elhelyezni biztonságos körülmények közé. Az angol hadifoglyok mentéséért később felajánlották neki az angol állampolgárságot, de az akkori politikai megosztottság miatt nem fogadta el. Erről az időszakról úgy nyilatkozott: „Nem a haláltól féltem, hanem attól, hogy testileg-lelkileg eltorzulok.”

A háború után, 1947-ben, az egyik választási bizottság tagjaként le akarta leplezni a híres kékcédulás választási csalást, emiatt a hatalomra került kommunisták hat évre munkatáborba, agyag- és szénbányába küldték. Ott tanult meg oroszul és ukránul. Esténként történetekkel szórakoztatta fogolytársait, ezzel tartva bennük a lelket az embertelen körülmények között. Csak Sztálin halála után, 1953-ban térhetett haza, ekkor kellett életét a semmiből újrakezdenie műfordítóként, irodalmi szerkesztőként. Több Bulgakov- és Agatha Christie-művet fordított, majd élete végén megkapta a József Attila-díjat irodalmi és a Világ Igaza-kitüntetést embermentő tevékenységéért. 1999-ben, 85 évesen hunyt el, ránk hagyva egy nagyon fontos üzenetet: „Én már tudom azt, hogy a börtön és a láger nem a legszörnyűbb, ami az emberrel történhet. Az egyetlen szörnyű, ami az emberrel történhet, az, ha nem tud sem tükörbe, sem önmagába nézni.”

Feszty Masa – A vallásos festészet női alakja

A Budai Várba felérve, a Tóth Árpád sétány hangulatos fái alatt, a 6. számmal jelzett épületen emléktábla őrzi Feszty Masa (1895–1979) emlékét. A festőnő ebben a házban élt és alkotott, itt lehetett őt látni jellegzetes fehér köpenyében, repdeső galambokkal körülvéve, akiket otthonába is befogadott.

Kép

Feszty Árpád festő és Jókai Róza – Jókai Mór fogadott lánya – gyermeke volt. (Édesanyja származása körül sok volt a botrány, Róza valójában gróf Andrássy Gyula törvénytelen lánya volt, akit Jókai Mór nevelt fel. Feszty Árpáddal egymásba szerettek, szintén nagy botrányt kavarva, mivel Feszty akkoriban Jászai Mari színésznő élettársa volt.)

Masa művészi tehetsége firenzei tanulmányai idején bontakozott ki. Életének két meghatározó, tragikus élménye volt, amikor élete nagy szerelme, a firenzei Guido Bellegni szerzetesi pályára lépett, és amikor anyját elveszítette egy halálos tűzbalesetben. A lelki felépülését végül a hitben és a Slachta Margit által alapított Szociális Testvérek Társaságában találta meg. Ezek után képein egyre meghatározóbbá vált az isteni gondviselés témája. Az 1950-es, 1960-as évek vallást üldöző rendszerében is bátran festett több száz szent- és oltárképet az ország templomai számára, éhbérért vagy ingyen is.

Brunszvik Teréz – a magyar óvodarendszer megteremtője

Továbbsétálva lefelé, a Logodi utca felé, a lépcsők alján megtaláljuk Brunszvik Teréz (1775–1861) mellszobrát, aki egészen közel ide, az Attila út és a Mikó utca sarkán alapította 1828-ban Közép-Európa első óvodáját, Angyalkert néven.

Kép

Brunszvik Teréz

Az arisztokrata családban született Teréz a martonvásári kastélyban nőtt fel. (Érdekesség, hogy Teréz ebben a kastélyban állította fel az ország első karácsonyfáját 1824-ben!) Az életteli, fiatal lányban hamar kibontakozott hatalmas tudásvágya, sokoldalú tehetsége. Bécsben személyesen Beethoventől vett zongoraórákat, ahol a két fiatal között barátság alakult ki. Saját családja nem lett, a legnagyobb örömet Teréz számára nővére gyermekeinek nevelése jelentette. Találkozása a híres olasz pedagógussal, Pestalozzival arra indította, hogy a világon az elsők között hangsúlyozza a kisgyermekkorban megkezdett nevelés fontosságát. A képességek korai fejlesztése és a világ élményszerű megismerése ugyanis egész életen át meghatározó alapot jelent.

A hivatása iránti valódi elköteleződését 34 éves korában – ahogy azt naplójában írja – Istennel való találkozása erősítette meg. Egy olyan korban, amikor a gyermekeket kis felnőttnek tekintették, nem volt könnyű támogatókat szereznie az óvodaalapításhoz a gúnyos kritikák közepette, de egész életén át tartó kitartó munkásságának köszönhetően, szinte mindenét eladva, saját vagyonából összesen 12 óvodát alapított. 82 éves korában bekövetkezett haláláig fáradhatatlanul tevékenykedett, mert ezt vallotta: „Másoknak hasznára lenni, másokat boldogítani, ez még mindig életem, gondolkodásom középpontja”.

– „Ó, mit ér élni, ha nem tudom, mi az: félni?” – ismétli újra és újra a strófát a narrátor A Félhetetlen című zenés mesejátékban. Miért pont a gyerekhorrorok legborzasztóbbika foglalkoztatta, amikor alapanyagot keresett egy zenés mesejátékhoz, rádiójátékhoz vagy hangjátékhoz – minek is nevezzük?
– „A Félelemkereső” című Grimm-mesének sokáig nem volt magyar fordítása, és amikor lett, nem sikerült valami jól, így aztán ez nem tartozik a legismertebb Grimm-mesék közé. Pedig szerintem „A Félelemkereső” az egyik legizgalmasabb mese, tele horrorisztikus elemekkel, amiket javarészt megtartottam – persze, átdolgoztam egy kicsit. Nálunk a családi hagyományok részévé vált ez a történet, az édesapámtól hallottam először, ez lett a kedvencem, hetente legalább egyszer elmeséltettem. 

Amikor az édesapám az unokáinak mesélte, ők is annyira féltek, hogy nem tudtak éjszaka elaludni, mégis újból ezt kérték. Így vált hagyománnyá. 

– De miért volt ez olyan érdekes zenei alapanyag?
– Megláttam benne a szellemi kihívást: úgy megírni, mint ahogy Ránki György megírta a Két bors ökröcskét vagy a Pomádé király új ruháját. Nekem két kanapésoromba került a Két bors ökröcske, mindkettőt rommá ugrálták a gyerekeim, miközben azt a lemezt hallgatták naponta kétszer-háromszor, olyan ritmusos volt. Akkoriban kezdett bennem motoszkálni, hogy olyasmit kellene írni, ami gyereknek és a felnőttnek is nyújt valamit. Ezekben a művekben ugyanis a gyerekek éppúgy találnak szellemi kalandot, mint a szüleik vagy a nagyszüleik.

– Különlegessége a darabnak, hogy a szövegét is a zeneszerző írta, igaz?
– Ez az irodalom irányába tett első nyilvános próbálkozásom. Miközben a szövegkönyvön dolgoztam, már sejtettem, hogy milyen zene lesz alatta, így aztán minden sor pont olyan hosszú lett, amilyennek lennie kellett. Gyakorlatilag a szövegkönyv egyből készen volt.

– Nomen est omen: a Grimm testvéreknek már neve is azt jelenti, hogy zord, vad. Eredetileg nem is gyerekeknek szánták összegyűjtött történeteiket, amelyek közül némelyik igazán borzalmas. Nem keveset kellett finomítani rajtuk, amíg gyerekirodalommá szelídültek.
– Ez a mesejáték is legalább annyira szól felnőtteknek, mint gyerekeknek, és a végkifejlet sem egyértelműen pozitív: a főhőst, aki átmegy minden elképzelhető és elképzelhetetlen borzalmon, végül a felesége tanítja meg arra, hogy mi is a félelem. 

Ám szerintem ez a mese nem félelmetes. A vicces rímek ugyanis elveszik a borzalmas jelenetek élét.

– A gyerekek tátott szájjal hallgatták a mesejátékot a bemutatón, amit öt zenész és egy narrátor keltett életre a Bartók Rádió Napján, a 6-os stúdióban. Pedig ott csak annyi látnivaló volt, ahogy a zenészek a hangszereket megszólaltatták, a többit a képzelet vetítette eléjük. Ezek szerint ez a varázslat ma is működik?
– Sok zeneszerző ma már nem ír tizenöt percnél hosszabb darabot gyerekeknek sem, mondván, hogy ez a generáció képtelen arra, hogy negyed óránál tovább figyeljen. Ezzel a mesével én azt szerettem volna bebizonyítani, hogy ez nem így van:

Olyan kalanddal kell megkínálni a gyerekeket, ami valóban leköti őket, akár negyvenöt percen át, vagy még tovább is. 

– Ahhoz képest, hogy egy kortárs zeneműről beszélünk, meglepően dallamos, mondhatni, hallgatóbarát. Volt benne ugyan egy kis reszelgetés…
– Tele van kortárs zenei elemekkel. A 21. századi hangszeres játéktechnika teljes ismerete felfedezhető benne, a hangszereken pedig alkalomadtán a hagyományostól eltérő módon játszanak – a zongorát például néha marimbaverővel szólaltatják meg. A hegedűnek az a bizonyos reszelgetése tulajdonképpen egy Piazzolla-effektus. Amikor pedig megszólal egy bizonyos akkordsor, a hallgató egy idő után már tudja: megint éjszaka van, és benn vagyunk a kastélyban.

A Félhetetlen - Kép: Albert Weisgerber illusztrációja a meséhez, 1910

– Amikor kimondjuk, hogy kortárs zene, nem mindenki a fülnek kellemes muzsikára gondol.
– Azt a szót, hogy kortárs zene, el kellene felejteni, mert minden zene kortárs zene volt valamikor.

Az utóbbi két-három évtizedben olyan szabadság köszöntött ránk, zeneszerzőkre, amiben kezdünk elveszni. Lehet azon vitatkozni, hogy jót tett-e a „kortárs zenének” vagy nem, hogy most már mindent szabad.

Rádiós szerkesztőként azokra a jó darabokra irányítom a figyelmet, amelyekről talán kevesebbet beszélnek. Sajnos, ha egy név befut, egy idő után azt csinál, amit akar. Hallottam már nagy zeneszerző befejezetlen művének előadását – annyi dolga volt, hogy egyszerűen nem ért a darab végére, ennek ellenére előadták, és a kritika az egekbe magasztalta.

– A rádiójáték vagy hangjáték műfaja mennyire életképes ma, a podcastok és az online streaming világában?
– A hangjáték a lehetőségek végtelenül széles tárháza: a hangok jelölik ki a teret és írják le, hogy éppen mi történik. Olyan izgalmas világ teremtődik pusztán a hangok által, ami a fizikai valóságban nem is létezik! Én először 16-17 éves koromban találkoztam ezzel a műfajjal, amikor bejöttek a kísérleti sztereó adások. A Bartók adón kettőtől háromig adták az új hangjátékokat, én pedig szaladtam haza tanítás után, hogy le ne maradjak róluk.

Mert egy jó hangjáték éppúgy beszippant, mint egy jó könyv: amikor végére érünk, hirtelen nem is tudjuk, hol vagyunk, és hogyan tovább.

Nem értem a századunkat, azt hittem, az egész rádiózás ki fog nyílni, hiszen nagyon sok háztartásban már surrounddal hallgatják a filmeket – körbevesz bennünket a hang. Éppen ezért fáj az, hogy 2006-tól fokozatosan megszűnt a minőségi hangjátékok készítése, külső gyártásban készül csak néhány. Régebben a színészek délelőtt a színházban próbáltak, este játszottak, délután kettőkor pedig zajlottak a rádiófelvételek. Lehetett tudni, hogy háromnegyed kettőkor a pagodában megjelenik Törőcsik Mari, Haumann Péter, Darvas Iván, mi, rádiósok pedig direkt ilyenkor mentünk kávézni, csak hogy láthassuk őket. Régebben sok hangjátékpályázat is volt: emlékszem egyre, amelyet a Petőfi Rádió írt ki a nyolcvanas években. Annyi volt a megkötés, hogy szerepeljen benne egy csónak, egy puskalövés – a harmadik elemre már nem emlékszem.

Hasonló volt ez ahhoz, mint ahogyan mi otthon mesélünk: minden gyerek megnevezhet egy szereplőt, állatot vagy embert, medvét vagy herceget, és annak meg kell jelennie a mesében, addig nem lehet vége. Annál izgalmasabb ez, minél több gyereke van az embernek.

– Hol hallgathatják meg A Félhetetlent azok, akik lemaradtak a bemutatóról?
– A Bartók Rádió kortárs zenei műsorainak van gyereksávja, biztos elhangzik majd ott is a közeljövőben. Készült stúdiófelvétel az előadásból, de hogy lesz-e belőle hangoskönyv, azt nem tudom. Jött olyan észrevétel A Félelemkeresőhöz, hogy autópályán utazott a család, és félreálltak a parkolóba, hogy nyugodtabban hallgathassák. Mások pedig elindultak vásárolni, az apuka pedig nem szállt ki az autóból, mert nem akart kiszakadni az élményből – integessetek majd, ha fizetni kell, mondta. A legnagyobb dicséretet is ennek kapcsán kaptam: a darabot hallgatva valaki arra következtetett, hogy milyen jó apukája lehettem a négy gyerekemnek.

Számításaimat majdnem keresztülhúzta, hogy férjem előző nap – az akciót meglepetésnek szánva – a spájzból az összes befőttesüveget elvitte a nagymamához, hogy ne foglalja a helyet. Anyósom pedig küldött a gyerekeknek (akiket eperügyben néhány napja megfelelően kiéheztettem) két kiló epret, úgyhogy amikor este bejelentettem, hová is megyünk holnap, a lelkesedés nem volt éppen kitörő. Kisebbik lányom javasolta, hogy inkább dinnyét szedjünk, azt még nem lehet kapni a piacon, kisöccse pedig nagyvonalúan felajánlotta, hogy inkább a tányérján maradt öt szemből főzzek dzsemet. Férjem kijelentette, hogy a maga részéről nem is szereti a lekvárt. Kisfiam erre rövid kalkuláció után még egy szemet megevett. A lányokat azzal tudtam megnyerni, hogy segíthetnek a befőzésben, kisfiam elől közben az eperszemekkel együtt elfogytak az érvek is, férjemnek pedig elég volt egy szúrós pillantás.

Másnap kosarakkal felszerelkezve érkeztünk az eperföldre. A termés igen ízletes volt, ám méretét tekintve nem túl biztató.

Három perc megfeszített munka után már férjem is úgy vélte, hogy a dinnyével jobban jártunk volna. Sejthető volt, hogy nem fogunk tetemes mennyiséget összeszedni (a csapadékszegény tavasz nem szerepelt elemzésem rizikófaktorai között), de kárpótolt, hogy a gyerekek legalább jóízűen belakmároznak (és őket még le sem kell mérni a kijáratnál). Csemetéim közben feltérképezték a környék állatvilágát. Nagylányom hisztirohamot kapott, mert a kezére szállt egy darázs, kishúga csigaversenyt rendezett, kisfiam pedig pártfogásába vett egy macskát, és könyörögni kezdett, hogy vigyük haza.

A mérlegelésnél büszkén láttam, hogy 17 kiló epret szedtünk, de amikor kiderült, hogy az egyik kosár alján a fiam által elrejtett macska is ott lapul, nem csupán az eperpiros állat csökkentette jelentősen a mennyiséget. Az általa előkezelt gyümölcstől is meg kellett válnunk, bár állaga tekintetében kiváló dzsemalapanyag lett volna, higiéniai szempontból aggályosnak bizonyult.

Az expedíció második fázisában a gyereksereg jelenléte nem kis kockázatot jelentett, a családi hagyomány szerint ugyanis befőzéskor egy morzsa sem lehet a konyhában.

Nem látszott tanácsosnak sem a kifőzött üvegek, sem a forró lekvár közelébe engedni őket, ezért gyerekmunkásokat kizárólag a tisztítás és aprítás fázisaiban alkalmaztam. Igaz, nem sikerült maradéktalanul szétválasztaniuk a zöld csumákat az epertől, kisfiam a maga részéről igazán alaposan beleaprította a zöldjét is az eper közé. A konyha lassan bíborba borult, aztán a tál epervelő is az asztalra, amelyet kisfiam (az eperföldön hagyott cirmost utánozva) nagy élvezettel kezdett fölnyalogatni. Nővére határozott munkafelügyelőként lépett közbe, mire öcsikéje sikítani kezdett. Ekkor csöngettek.

A villanyszámlást már a sikítás is elbizonytalanította, de amikor késsel a kezemben, vérvörös foltokkal a kötényemen ajtót nyitottam, bentről pedig azt kiabálták a gyerekek, hogy „Mit csináltál?”, már bánta, hogy becsöngetett. Nem fogadott el borravalót sem, jelezve, hogy mossa kezeit. Nekem sem ártott volna, most már nemcsak a konyha falfelületein és padlóján, hanem a táskámon, a pénztárcámon és a kilincsen is nyomott hagyott a vitaminokban, ásványi- és festékanyagokban gazdag eper.

A csemetéknek el is ment a kedvük a befőzőcske játéktól, és épp széledtek volna szét, hogy a lakás többi pontját is ellássák vitaminnal.

Lecsutakoltam, leültettem és egy nemes feladattal igyekeztem fixálni őket, hogy az üveg címkéire rajzoljanak epreket. „Nehogy összekeverjük majd a meggy- és az eperdzsemet.” Kár volt ok-okozati összefüggéssel magyarázni a feladatot, mert bár esztétikailag kifogástalan alkotások születtek, használati értéküket némileg csökkentette, hogy eper-meggy sorminták díszítették őket. Kisfiam remekeit egy-egy „roncsautó” is színesítette. Mivel írni még csak nagylányom tudott, a kicsiknek sebtiben megtanítottam a nagy E betűt, hogy ne érezzék magukat kirekesztve a további jelentőségteljes feladatból.

Mire férjem megérkezett, a csinos kis üvegek vérvörös tartalmukkal, a gyerekek pedig patyolat tisztán vártak az „eltevésre”. Azért az emberpróbáló munkához a család feje is hozzátette a magáét: a címkékre az E után ráírt egy-egy perjelet.

A cikk a Képmás magazin 2012. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A komikus – és korábban csupa vígjátékot készítő – Michael Herbig filmje igaz történet alapján készült:

1979 szeptemberében két család négy-négy tagja egy házi építésű hőlégballonon keletről átszökött Nyugat-Németországba.

A történetet 1982-ben már feldolgozta egy angol-amerikai koprodukció John Hurt főszereplésével, azonban a mostani film autentikusabb annyiban, hogy németek készítették, és a saját történelmüket dolgozzák fel benne. A nyitóképsorok három vágással meghatározzák, mire készüljön a néző: kék lufik, német zászló, szögesdrót. Habár a cselekmény bevált fordulatok sorából tevődik össze, jó ütemben fokozódik a feszültség, ahogy szorul a hurok a szökevények körül.

A történet szerint a két fiatal, baráti család nem bírja tovább az NDK-ban uralkodó nyomasztó légkört, gyerekeiknek és maguknak is szebb jövőt képzelnek el egy szabad világban. Tudatában vannak, hogy milyen következményekkel jár egy sikertelen szökési kísérlet, ahogy azt is pontosan tudják, hogy a „szárazföldön” – főleg a gyerekekkel együtt – gyakorlatilag lehetetlen észrevétlenül átjutni a határon. A hobbimérnök Günter Wetzel és az elektromérnök Peter Strelzyk ezért egy viszonylag biztonságos, azonban igencsak merész és grandiózus tervvel áll elő: hőlégballont építenének, hogy a levegőben tegyék meg a nyugatra vezető, néhány tízkilométeres utat.

A hőlégballon

Első, kudarcba fulladó próbálkozásukat rögtön a film elején láthatjuk, így aztán végig együtt izgulhatunk velük, hogy sikerül-e kijavítani a hibákat, másodjára sikerül-e meglógniuk a Stasi elől.

A feszültséget fokozza, hogy a sikertelen, ugyanakkor szemtelen próbálkozás felkelti a szökési kísérlet ügyében nyomozást vezető Seidel alezredes figyelmét is, aki ettől fogva vérre menő kihívásnak tekinti a fogócskát, és mindent megtesz, hogy felkutassa az elszánt dezertőröket. Seidel karaktere egyébként a film legizgalmasabb figurája: motivációja egyáltalán nem egyértelmű, és többször is úgy tűnik, hogy bár maximálisan eleget tesz kötelességének, titkon mégis csak megérti és tiszteli, sőt, talán még irigyli is a távozni akarókat.

A hőlégballon élvezetes és izgalmas történelemóraként tárja elénk ezt a nem mindennapi, valós eseményt.

A két család akcióját a kort hitelesen megidéző díszletek közé ágyazottan, tökéletesen komponált képekkel mutatja be a film. A csendes kisvárosban éppúgy ott lappang a besúgóktól való félelem, mint a kettéosztott Berlin forgalmas szállodájának aulájában. A szereplők tetteinek ugyanakkora súlya van akkor, amikor az amerikai nagykövetség előtt próbálnak titokban segítséget kérni, mint amikor egy méteráru boltban keltenek gyanút azzal, hogy irdatlan mennyiségű textilt szeretnének vásárolni.

Az a létbizonytalanság és az a félelem, ami akkoriban áthatotta az átlagember hétköznapjait, bizonyára sokaknak ismerős lesz. A hőlégballon így lehetőséget kínál arra, hogy a szülők, nagyszülők a látottak alapján megoszthassák saját tapasztalataikat és élményeiket. Hiszen aki átélte mindezt – ha csak gondolatban is, de – bizonyára megépítette a saját hőlégballonját.

A hőlégballon – német történelmi dráma, 120 perc. Rendező: Michael Herbig. Főbb szereplők: Friedrich Mücke, Karoline Schuch, David Kross

A Batthyány tér 4-es számú ház nála nagyobb épületek árnyékában szerényen húzódik meg a tér nyugati oldalán. Egyemeletes homlokzata olyan ezen a forgalmas téren, mintha egy nyüzsgő hangyaboly közepébe egy ékszerdobozt ejtettek volna. Földszintje a mai utcaszint alól indul, hiszen a területet az 1876-os nagy budai árvíz után feltöltötték, így ódon házainak kapui az új utcaszint alá kerültek. A kiemelkedő középrészén három félköríves ablak nyílik, ezek felett pedig ovális ablakok láthatók. Az ablakokat rokokó stukkódíszek keretezik, amelyek a falat függőlegesen tagoló sávokon is megtalálhatók. Az oldalsó homlokzatszakaszokon kovácsoltvas rácsos erkélyek: a jobb oldalin barokk, a bal oldalin pedig rokokó ráccsal. Az íves kapu a középrész jobb oldalán nyílik.

Belépve szinte varázsütésre egy másik világba csöppenünk: itt félhomály és csend honol.

Lépteink hangosan koppannak a kövezeten, míg az árnyas, boltozott kapualjból kiérünk az épület tágas udvarára, ahol festői látvány fogad. Különféle magasságú épületszárnyak vesznek körül megkapó összevisszaságban. Tovább haladva zömök árkádok alá jutunk, ahonnan felsejlik egy hasonló hátsó udvar.

 Víziváros egyik legrégibb házában járunk. Az épületet két házból egyesítették 1770 körül, amikor a Falk család tulajdona volt. A XVIII. században „Fehérkereszt fogadó” névre hallgatott. Az akkori Felső vásártér, a mai Batthyány tér már évszázadokkal ezelőtt is a környék egyik legfontosabb gócpontja volt, így nem csoda, hogy a város egyik legfontosabb fogadóépületét itt rendezték be.

Hiszen az előtte elhaladó Fő utca évezredek óta főútvonal, már a római kori út is ezen a nyomvonalon vezetett.

De az épület nem csupán vendégfogadásra szolgált. Buda városa bálokat és színi előadásokat is tartott benne. Vendégei között pedig maga az uralkodó is megfordult, a történelmünkbe kalapos királyként bevonuló, hírhedten szerény és egyszerű II. József császár (1780–1790), aki 1783-ban és 1784-ben is megszállt az épületben.

Bár, amit ma látunk, nem csupán XVIII. századi – a házat később is bővítették, így több XIX. században épült részlete is van – lépcsői, függőfolyosói, félhomályos sarkai mind a múltról beszélnek. A figyelmes szemlélő Buda történelmének immár két és fél évszázadát olvashatja le róla.

A cikk a Képmás magazin 2012. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Szekszárdtól Párizsig

Geiger Valéria 1879-ben látta meg a napvilágot Szekszárdon. Családja Babits Mihály famíliájával rokonságban és barátságban állt. Édesapja újságíró, édesanyja tanítónő volt, akik tehetséges lányukat is tanulásra biztatták. Az elemi iskola után tanító-, majd tanárképzőt végzett Pápán és Győrben, a polgári iskolai tanári képesítést pedig a magánúton letett gimnáziumi érettségivel együtt 1900-ban, Budapesten szerezte.

Az első női hallgatók egyikeként beiratkozott a pesti egyetemre matematika, fizika, filozófia és esztétika szakokra. Sokoldalúságát mutatja, hogy stúdiumai mellett szenvedélyesen érdekelte a pszichológia és a pedagógia is. A zene iránti vonzalmának engedve pedig az egyetem mellett elvégezte zongora és zeneszerzés szakon a Zeneakadémiát.

Az egyetemen 1905-ben, huszonhat évesen diplomázott, és ekkor ment férjhez Dienes Pál matematikushoz, akinek a családnevét, bár az 1920-as évek elején elváltak, élete végéig viselte. Házasságuk első éveiben két fiúnak adott életet; az egyik a mozgásművészetben, a másik a matematikában és a pedagógiában követte a szülői példát. Vallásos neveltetése dacára ekkoriban szabadgondolkodónak vallotta magát, a Galilei Körhöz, Jászi Oszkár és Szabó Ervin szocialista holdudvarához tartozott, matematikai témák foglalkoztatták, és ekkor készült első filozófiai fordítása, George Berkeley értekezéseinek magyar kiadása.

Döntő fordulatot hozott életében, hogy egy ösztöndíj birtokosaként 1908-ban férjével Párizsba költözhetett, ahol a Sorbonne-on négy éven keresztül filozófiát hallgatott. Ezekben az években Franciaországban a filozófiai élet meghatározó alakja Henri Bergson volt, aki megújította a szellemfilozófiát, új tudat-, fejlődés- és időelméletet dolgozott ki, és a kor katolikus gondolkodóira is mély hatást gyakorolt. Valéria a tanítványa, egy életen át a követője lett. Lelkesen hallgatta a mester előadásait, részt vett szemináriumain, magyarra fordította „Nevetés” című briliáns esszéjét.

Dienes Valéria

De Párizsban egy másik életre szóló élményben is része volt.

1910-11 telén látta először a kor híres és formabontó táncosát, mozgásművészét, Isadora Duncant, akinek hatására az emberi test mozgásának szépségét kifejező új táncforma, az orkesztika mellett egy életre elkötelezte magát. Felismerte, hogy a mozgásművészet egyszerre tánc, balett, pantomim, némajáték, ugyanakkor a zene, a filozófia és a matematika kifejezési formája is. Nem pusztán torna, sport vagy tánc, hanem tudomány, művészet, szabadság és életforma.

1911-ben Raymond Duncannak, Isadora testvérének szabadtánc-iskolájában tanulta ezt a csodálatos mozgásművészetet, és az orkesztika mestereként tért haza 1912-ben.

Az emigráció és az Orkesztikai Iskola

1915-ben alapította meg első orkesztikai, szabadtánc-iskoláját, amely két évre rá az Uránia színpadán már a nagyközönség előtt is bemutatkozott. Táncolt és tanította a táncot, a művészi mozgást, megteremtette az orkesztikus mozgásművészet lejegyzésének technikáját. Művészet és testedzés című tanulmányában összefoglalta a hazai orkesztikus szemlélet elméleti alapjait. Dienes Valéria munkájának lendületét 1919, a kommün, majd az ellenforradalmi rendszer győzelme törte meg. A hatóságok ennek az esztendőnek a végén az Orkesztikus Iskolát betiltották, mivel pedig Dienes Pál egyetemi szerepet vállalt a proletárdiktatúra idején, a házaspár az emigráció mellett döntött. Bécsbe, majd Nizzába mentek, ahol Valéria Raymond Duncan művészeti kommunájában élt, Henri Bergson műveinek magyar fordításán dolgozott, míg férje, végleg elhagyva őt és a gyerekeket, Angliába utazott és a matematikusi karriert választotta.

Dienes Valéria 1923-ban költözött haza a fiaival, és az Új Iskola keretei között lehetőséget kapott egy szabadtánc‑tanfolyam megindítására.

A következő években az orkesztika hivatalos elismertetéséért és iskolája újraalapításáért kellett küzdenie, hiszen érték politikai, de szakmai támadások is, például a Testnevelési Főiskola részéről és a hagyományos balettművészet oldaláról. Így csak 1929-re sikerült legalizálnia iskoláját, később elérte, hogy az intézmény diploma kiadására is jogosult legyen, ahonnan a következő évtizedekben jeles táncosok és koreográfusok indulhattak el a pályán.

Siker és mellőzöttség

Az emigrációt követően világnézete is változott. Ismét hívő, gyakorló katolikus lett, a keresztény szellemi élet közegében talált új otthonra. 1924-től barátságot kötött Prohászka Ottokár fehérvári püspökkel, a modern katolicizmus hazai vezéralakjával, 1927-ben aktív tagja lett az Aquinói Szent Tamás Társaságnak. Sorra jelentek meg többségében Bergson műveit tolmácsoló filozófiai fordításai, ezt a munkát 1934-ben a Baumgarten-díj elnyerésével jutalmazta a hazai értelmiség.

De egyre több sikere adódott a szabadtánc világában is. Így sorra kerültek a közönség elé a zene, a tánc és a szöveg művészi kombinációjából építkező, sokszereplős táncjátékai: 1924-ben a „Hajnalvárás” nyitotta a sort, amit a „Csipkerózsika”, a „Hamupipőke”, a magyar szentek legendáinak táncdráma-feldolgozásai követtek, ezekhez a darabokhoz pedig zeneszerzőként Bárdos Lajosban talált munkatársra. „A nyolc boldogság” címet viselő mozgás-misztériumjátékához halála előtt nem sokkal Prohászka püspök írt ajánlást, és 1935-ben szabad téren mutathatta be tanítványaival, munkatársaival „A gyermek útja” című sok száz szereplős tánc-mozgásjátékát. Az Orkesztikai Iskola évzáró előadásai az 1930-as évek derekától már komoly művészeti eseménynek számítottak.

Ezeknek a sikereknek a drámai 1944-es esztendő vetett véget: egy nappal az ország német megszállása után az iskola megszűnt. Bátortalan próbálkozások után nem sikerült az újraindulás a háború után sem. Az új, kommunista vezetés alatt álló kormányzat és annak kultúrpolitikája kárhozatos polgári törekvéseket látott az orkesztikában, amúgy meg a művészeti élet központosításához ragaszkodva amúgy sem nézte jó szemmel a magániskolák, a magánművészet kezdeményezéseit.

1948-re világossá vált, hogy Dienes Valériának és mozgásművészetének nincs helye többé a kultúra világában, és filozófusként is tiltólistára került a polgári, katolikus bölcselet művelőinek egész táborával együtt.

Mivel ekkor már hetvenhez közeledett, visszavonult a magánéletbe, néhány tanítványa azonban tovább éltette azt a mozgáskultúrát, amelynek ő volt a hazai megteremtője. Mint filozófus is eltűnt a szellemi életből, ahová csak az 1960-as években, néhány új fordítása és régebbi fordításainak újbóli kiadása révén nyert némi bebocsátást.

Egészsége, szellemi frissessége idős korában is töretlen maradt; a ’70-es évektől többször utazhatott külföldre, ismerősökkel, barátokkal levelezett, egy-egy előadás megtartására is felkérést kapott. A személye körüli sokéves hallgatást a Vatikáni Rádió, majd a Vigília törte meg, amikor 1974-ben írást közölt tőle, ezt egy interjú követte 1977-ben. Újra reflektorfénybe került, amikor 1975-ben Vitányi Iván hosszú televíziós portréműsort készített vele mint a magyar orkesztika hajdani nagyasszonyával. Végül csaknem százesztendősen, 1978. június 8-án távozott az élők sorából.  

Ez a cikk Horváth Pál „Magyar példaképtár” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>

Nagy bátorságra és végtelen optimizmusra vall 2019-ben egy online felületet „kinyomtatni”, majd ezt kiállításként a nagyközönség elé tárni. A nemsokára tízéves Fortepan – amely „szabad felhasználású, közösségi fotóarchívum”-ként határozza meg magát – idén tavasszal mégis arra vállalkozott, hogy a honlapjukon megtalálható százezernyi fénykép közül kiválogasson bő háromszázat, és ezeket a Magyar Nemzeti Galéria falai között, átgondolt koncepció mentén mutassa be az érdeklődőknek.

Ez a megközelítés minden trenddel szembe megy, egyrészt azért, mert hasonló privát fotókat bárki találhat ősei fényképei és diái között, másrészt azért, mert a számítógép kényelméből is elérhető képekből állít össze egy ekkora tárlatot.

A képek keletkezésének kronológiája helyett Virágvölgyi István kurátor az emberi élet négy korszakát (gyerekkor, fiatalkor, felnőttkor, időskor) választotta vezérfonal gyanánt, és amennyire banális ez az ötlet, annyira jól működik ebben az esetben. Mivel száz év fotóanyagából válogattak, a teljes huszadik századról képe(ke)t kapunk, mégpedig úgy, hogy egymás mellé kerültek a századfordulón fodros ruhában pózoló arisztokrata gyerekek a büszke és fiatal ötvenhatos hősökkel, valamint a nyolcvanas évek kórházi ágyán gubbasztó cigány kisfiúval. Őket csak a fiatalságuk köti össze, no meg az, hogy fotójuk bekerült a Fortepan gyűjteményébe, így most tömegek vehetik szemügyre a róluk készült, keresetlen felvételeket. A tárlat képei lazán kapcsolódnak egymáshoz, ezért ki-ki elmerülhet a neki tetsző részletekben.

Hogy mégse csak fotókat nézegessünk hosszú termeken keresztül, a szervezők olyan interaktív elemekkel tették élvezetessé a kiállítást, mint a shopba vezető átjáró falára rögzített hatalmas dia-tabló vagy a tizenkét kibontott, tárgyakkal is szemléltetett történet.

Persze, mindegyik fénykép mögött ott lapul egy-egy sztori, ám ezeket többnyire csak a saját fantáziánkban tudjuk rekonstruálni. Tényegesen megismerhetjük viszont Hegedűs István egykori öttusa-világbajnok izgalmas és tragikus életútját, és kiderül, hogyan került éppen az ő alakja az 1946-ben kiadott húszforintosra. Vagy ott vannak Lőw Márton képei, aki fiatal geológusként került orosz hadifogságba az első világháborúban, és aki végtelen eleganciával kapta el a hadifogolytáborban töltött hat év profán eseményeit – legyen az reggeli torna, focimeccs vagy patikai jelenet. A háborús krónikásnak nemcsak a felvételeit, de a kalandos úton hazajuttatott fotófelszerelését is kiállították, amelynek fogságban készített darabjai kimagasló kreativitásról tesznek tanúbizonyságot.

A Fortepan-kiállítás nemcsak generációkról, hanem generációkhoz is szól, ezért korosztályokat összekovácsoló, családi csapatépítő programnak is kiváló.

A képek ugyanis valószínűleg megindítják a szülők és nagyszülők történeteinek áradatát, és jó esély van rá, hogy a gyerekek ezúttal megérintődve meg is hallgassák azokat. Érdemes tehát néhány órát a tárlatra szánni, hiszen hatalmas anyagról van szó. A fényképeket nézegetve, azok részleteibe merülve és azokon kapaszkodókat, ismerős helyszíneket vagy egyenesen ismerősöket keresve észrevétlenül telik az idő. A Fortepan kiállítás arra hív, hogy vegyük szemügyre, vizsgáljuk meg a válogatott fotókat, és fedezzük fel azt a momentumot, ami számunkra megteremti a közvetlen kapcsolatot a saját múltunkkal. Ahogy a kiállítás címét is adó vers szerzője, Rakovszky Zsuzsa fogalmaz „Négy évtized” című költeményében:

Minden múlt a múltam – Magyar Nemzeti Galéria A épület, látogatható augusztus 25-ig.

– Hogyan találtál rá a kavicsra, mi fogott meg benne?
– A kavicsok iránti érdeklődés gyermekkoromban kezdődött. A kertvárosrész, ahol laktunk, folyamatosan fejlődött, rengeteg ház előtt volt sóderkupac. Ezek voltak számomra az igazi kincsesbányák! Hazafele az iskolából leguggoltam a kavicsokhoz, és megszűnt az időérzékem. Nem tudtam betelni a színekkel, a formákkal és a változatosságukkal. A kezemben forgatva őket, mindegyikben felfedeztem valami érdekeset. Ez a rajongás hol elhalványult, hol fellobbant, de sohasem múlt el. Rengeteg kreatív alkotást készítettem már különféle technikákkal (ékszerkészítés, dekupázs), a kavics újra és újra „kapcsolódni akart” a változatos területekhez. Mivel szinte állandóan kapcsolatban álltam velük, gyűjteményem nőttön-nőtt, néha kőképeket is kirakosgattam, csak úgy „mellékesen”. Akkor még nem ragasztottam le a kész alkotást, csak játék volt... Pár évvel ezelőtt viszont teljesen magával ragadott a kavicsképkészítés világa. Azóta úgy érzem: hazaértem.

– Honnan gyűjtöd a kavicsokat, hol és hogyan dolgozol velük?
Szó szerint úton-útfélen gyűjtöm őket. Nagykanizsán élek, hozzánk közel van a Mura, partján szebbnél szebb kavicsokkal. De gyűjtöttem már tengernél is, vagy kirándulások alkalmával hegyek lábainál, ösvények mellől. A kavicsokat csak természetes formájukban használom fel.

Hagyni a természet munkájának gyönyörű „ecsetvonásait” a köveken, és így megtalálni az egymáshoz illő darabokat - ez a szép az egészben, ez a „kavicsművészet”.

Festék csak kivételes esetekben kerülhet rájuk, például a néptáncos képeknél.

Van egy nagy nappalink, annak sarkából „csíptem le” a „kreatív sarkomat”. Viszont amikor a kavicsozás miatt be kellett hozni jópár kiló mosott kavicsot a nappaliba, a család kissé kezdte nehezményezni az egyre nagyobb „területfoglalást”. Végül az egyik szobát műhellyé alakítottuk át, ahol úgy maradhat minden, ahogy éppen félkész állapotban abbahagyom az alkotást, nem kell állandóan elpakolni. A bútorokat én terveztem; a kavicsok bútorlapból kialakított többszintű rekeszekben vannak, így nagyon kényelmesen hozzáférek.

– Képeid egyszerűek, letisztultak, könnyedek és derűsek - igazi békebeli hangulatot árasztanak. Te magad is ilyen vagy, esetleg így szeretnél üzenni velük? 
– Azt gondolom, minden alkotás magán hordoz nemcsak láthatatlan ujjlenyomatokat, hanem láthatatlan „léleklenyomatokat” is. Az alkotási folyamat közben átélt érzésvilág és üzenet szinte „átitatódik” a képekbe. Szeretnék egyszerű, letisztult, könnyed és derűs lenni, így a képeken ezek a megélt tulajdonságok vagy vágyak tükröződnek. Ez attól függ, éppen milyen az az útszakasz, amelyen abban a pillanatban haladok.

Ringató – Kép: Szilajka Erzsébet

A harmónia és a béke belül van, bármi is vegyen körül. Többek között ezt szeretném üzenni a képeimmel. A másik üzenetem: minden emberben kódolva van az „igazra, a szépre, és a jóra” való vágyakozás. Az, hogy milyen mértékben engedjük hatni ezt a vágyat, befolyásolja, milyen emberekké formálódunk.

Minél egyszerűbb és tisztább az ember, annál jobban „átereszti” a fényt. Minél több minden rakódik rá erre a veleszületett ártatlanságra, annál több az árnyék. Úgy érzem, alkotásaim segítenek visszaemlékezni a tudatalattinak erre az eredeti állapotára, ami ott „porosodik” mindannyiunkban.

Amihez jó vissza-visszatérni – ez a megújulás. Istenhívő emberként mindig is fontosnak tartottam, hogy közel maradjak az eredeti létforráshoz.

– Képeid egyszerre statikusak és dinamikusak, alakjaid olyan élethűek, hogy szinte megmozdulnak, és a végeredmény olyan, mint egy  jó pillanatban elkapott fénykép. Ezt hogyan éred el?
– Szinte magától adódik a lendület, amit beleviszek az alkotásokba. A kő statikus szerepet tölt be a képen. A dinamikája abból fakad, hogy át tudom adni általa azt a mozdulatsort és érzésvilágot, amitől a kavicskép „élővé válik”. Maga a technika ehhez leírhatatlan, hiszen teljesen spontán ráérzéssel alakítom a műveket. Annak nagyon örülök, hogy a művek gondolkodásra késztetnek. Sokan jelzik ezt vissza, ahogy te is. Mivel a kavicsoknak nincs arcuk, bárki „beléphet” egy képbe, és megengedheti, hogy azt hozza elő belőle az alkotás, ami a maga történetévé alakítja. Ez nagyon érdekes és pozitív folyamat.

– A magad örömére alkotsz vagy megrendelésre? Előre megtervezed vagy spontán alakul a kép?
– Elsősorban a magam örömére alkotok, de megrendeléseket is vállalok. Megrendelőim minden alkalomra szívesen ajándékoznak kavicsképeket, legyen az eljegyzés, esküvő, házassági évforduló, keresztelő, születésnap, névnap, anyák napja, ballagás vagy bármilyen jeles ünnep. Gyakori az is, hogy csak úgy, maguknak rendelnek, mivel nagyon megérinti őket egy-egy alkotásom. A témát több esetben készen kapom, de mielőtt elkezdek foglalkozni a képpel, ráhangolódok, és hagyom „átfolyni” magamon a témát, meghagyva a művészi szabadságot. Ettől válnak hitelessé a kavicsképek akkor is, ha a megrendelő elképzelése szerint alakulnak. Természetesen a magam ötletei alapján is készítek képeket, amelyeket szintén meg lehet vásárolni.

És bármilyen meglepő, az egyik legnépszerűbb képem az egyik legvéletlenszerűbb: semmilyen előzetes tervem nem volt azon kívül, hogy a csíkos kavicsokat összerendezzem. Egyébként sem szoktam vázlatot készíteni az alkotásaimhoz. A spontaneitás az egyik legfontosabb ismérvem.

Egység a különbözőségben, különbözőség az egységben – Kép: Szilajka Erzsébet

– Ez az „Egység a különbözőségben, különbözőség az egységben” című képed, amelyről készült fotó bejárta a világot. Milyen ihletből, üzenettel készült ez a kép, és mitől lett ekkora sikere?
– Ehhez a képhez eleve olyan köveket használtam, amelyek egyedülállóak, ritkák és különlegesek. „Egy lapra tettem fel” gyűjteményem legértékesebb csíkos, fekete-fehér darabjait, ezért nemcsak szép kövek, hanem a lelkem egy része is rákerült a képre. A kavicsok tökéletes harmóniában vannak egymással és a háttérrel. Könnyeddé teszi a képet, hogy mindez teljesen spontán alakult. Őszintén szólva, én is meglepődtem a végeredményen. Rengeteg apróságból áll össze a komplett harmónia… Csak egy példa: a kép közepétől balra tekintve, a hölgy (balról a harmadik személy), akinek a szoknyáján és a felsőtestén is csak egy csík van, ezek a csíkok mértani párhuzamban vannak a sárga és szürke háttérre festett ívekkel. Az emberi szem és agy a harmóniára van kódolva. Ez a kép valószínűleg azért lett olyan híres, mert a kész kompozíció – minden apró részletet beleértve – nem mindennapos harmóniát sugároz. Ha nemcsak az alkotást nézzük, hanem az előhívott, közvetített érzéseket, akkor a meghittség, a szeretet, az összetartozás árad a képről. Ez a másik „kód” az emberek lelkében. Ebből is látszik, hogy a világon bárhol is találkoznak ezzel az alkotással, bármilyen személyiségű, életvitelű emberek, mindenkit mélyen megérint, mindenkiből ugyanazt hívja elő. 

– Nem nehéz megválnod az alkotásaidtól? Néha viszontlátod őket?
– Érdekes kettősség van ebben. Ha megtartom, egy idő után „rám nehezedik” - valóságosan is, a sok kép súlya miatt, de lelki értelemben is. A megtartás bezárja az örömöt, a továbbadás megsokszorozza. Így minden megválás nehéz is és könnyű is egyszerre. Jó érzés, hogy szívesen visszakölcsönzik kiállításokra a képeimet.

– Nemrég zárult kiállításod a Duna Palotában. Mikor és hol láthatjuk legközelebb a képeidet?
– Legközelebb Budapesten, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban lesz kiállításom, amelynek megnyitójára 2019. szeptember 6-án, 18 órakor kerül sor, majd a hó végéig megtekinthető lesz naponta 10-20 óráig, szombatonként 10-18 óráig.

További információ: https://kavicskepek.com 

A támogatott tartalom a Képmás Natív Stúdió közreműködésével készült.