Aki a szívével rajzol – Beszélgetés Silye Juli alkotóval, művészetterapeutával
Silye Juliról először a Felelős Szülők Iskolájában hallottam. „Személyes érdeklődés” című őszi kiállítására sajnos nem jutottam el, pedig nagyon szerettem volna közelebbről látni gyerekkorom rajzfilmfiguráit idéző portréit. Nemrég meglátogattam otthonában. Házuk legfelső szintjén található a stúdiója, amelynek kreatív káoszában jól megférnek egymás mellett férje hangszerei és az ő kiállítási kellékei (portrék, bábuk, könyvek), grafikák az asztalon. A sokszínű impulzusokból próbáltam „összerakni” őt, ami nem könnyű, mert rengeteg „érdeklődési halmaza” van: képzőművészet, karaktertervezés, illusztráció, animáció, pszichológia.
– Hogyan lettél művészetterapeuta?
– Gyermekkoromban imádtam gyurmázni, és beszippantott a rajzfilmvilág, mégis magyar szakra mentem, mert teljesen lenyűgözött az irodalom is: nagyon mély lelki kapcsolódási pontokat találtam benne. Utólag úgy látom, inkább pszichológiai érdeklődés volt, mint irodalmi. A magyar szak elvégzése után anya lettem, és a gyerekek mellett újra foglalkozni kezdtem a rajzzal. A Budai Rajziskola képzéseire jártam, majd elvégeztem egy hároméves művészetterapeuta-képzést. Pedagógusi végzettségem és erős vizuális érdeklődésem ebben kapcsolódott össze. Klubom neve: Lazító; szociális készségek fejlesztésével, szorongások oldásával és az ösztönös alkotókedv tartóssá tételével foglalkozunk.
– Miért hívod klubnak?
– Már nem lehet úgy tanítani, mint korábban. Az akadémiai képzésnek megvan a létjogosultsága ma is a művészeti technikák oktatásában, de már rengeteg tapasztalatunk van arról is, hogy ez a fajta képzés milyen ajtókat zár be, érzéseket fojt el, eltávolítva a fiatal művészt attól, hogy megtalálja egyéni hangját. A gyermekek egy szintre értek velünk: elképesztő mennyiségű ismeretük van a világról, és sokkal gyorsabban tanulnak, mint mi. Így számukra már nem mi vagyunk a referenciapont, akitől beáramlanak az információk, hanem például a zsebünkben lévő kis doboz. Felnőttként manapság hiányoljuk a tiszteletet, de azt nem vesszük észre: időközben eltűnt mindaz, aminek nyomán a tisztelet kialakulhatna.
Régebben a gyerek érezhette: jövője a felnőttől „jön”, de a maiak már nem így érzik. És akkor mik maradunk nekik mi, felnőttek?...
Művészetterapeutaként igyekszem megerősíteni a gyerekeket: „Nagyon is jó, hogy épp ezzel a témával vagy technikával foglalkozol”. El sem tudjuk képzelni felnőttként, egy-egy mondatunk milyen nagyon be tud „akadni” egy gyermeknél; óriási felelősségünk van abban, mit mondunk neki.
Silye Juli
– Ezt hogy érted?
– Gyermekkoromban nem feltétlenül kaptam meg az érdeklődésemnek megfelelő megerősítéseket. Így aztán sokáig komplexusom volt amiatt, hogy nem az Iparművészetit választottam; még harminc felett is úgy gondoltam magamra, mint aki súlyos kreativitásra van ítélve, de se nem képzőművész, se nem iparművész. Aztán tíz év után eljött a pillanat, amikor elfogadtam, hogy ez tulajdonképpen én vagyok, a környezetem impulzusai mentén kialakult „én”.
Megértettem a lényeget: a téma és a technika az élményeinkből adódik, a személyiségünkből, és ha egy morzsányit is belevegyül valamiféle póz, trend vagy megélhetési célzat, akkor elveszett a lényeg.
E felismerés után mertem kiállítást rendezni, megmutatni – másoknak és a tanítványaimnak –, amit csinálok.
– Miért épp a portré a témád és a digitális vektortechnika a technikád?
– Van egy fura kapcsolódási kényszerem másokhoz, s ezt kiélhetem a portrékészítésben. A hétköznapokban nem véletlenül tartjuk abnormálisnak, ha valaki nem, vagy túl sokáig néz a szemünkbe. Nem úgy a portrékon, ott elmerülhetünk a tekintetekben. Meggyőződésem, hogy a kapcsolatok dinamikája az, ami létrehozza és folyamatosan alakítja a személyiségünket. A digitális vektortechnika a rajzfilmimádatomból és a XXI. század adta lehetőségekből fakad.
Kép: Silye Juli
– Hogyan készülnek a portrék?
– Ebben a nagyon minimalista stílusban rengeteg munka van: a portrét le kell butítani a lehető legkevesebbre, mert attól jelenik meg benne a személyiség esszenciája. Valahogy úgy, ahogy Arany János balladáiban nincs egyetlen felesleges szó: ha egyetlenegyet elvennél belőle, nem értenéd. Nem vonalakat rajzolok, hanem pontokat teszek le és görbítem; nincsenek benne meleg texttúrák, tónusok, hanem alakzatok kerülnek egymásra, és minden – a fény és a statikus beállítás is – minimális. Mégis, a másik ember személyiségének megfogása és egy pillanatképbe való „belekényszerítése” hatalmas kihívás, amit nagyon komolyan veszek. A technika minimál, a beletett munka maximális – és ettől a kontraszttól van a portréknak különleges energiája.
Egy szempilla kunkorodását akár százszor is újrarajzolom – addig, amíg igennel tudok válaszolni a kérdésre: „Ez ő?”. Nem az a kérdés, hogy hasonlít-e rá, hanem: ő az?
– Portréid mind nagyon pozitív, mondhatni naiv kisugárzásúak, viszont a karaktertervezéseidben már sokkal inkább megjelennek a karikaturista-naturalista elemek. Miért?
– Mindenkinek van egy szerethető része, én erre irányítom a figyelmemet. Meggyőződésem, hogy az igazi szeretetből nő ki az teljes elfogadás, amire annyira vágyunk. Ezt az érzést hívom elő magamból, amikor rajzolok: portréim a „szívemmel” készülnek. Felülírom a valóságot, de a legigazibb, legromlatlanabb lelket keresem. Az emberek szeretik az általam felmutatott, szerető tükörben látni magukat. Kicsit gyerekesen, kicsit könnyedébben – mint ahogy két pohár bor után vagy játék közben érzi magát az ember. De jogos a kérdés, tervezem is, hogy árnyaljam az összképet, hogy a kapcsolatok kevésbé napos részével is foglalkozzak vizuálisan, például krízissel, gyásszal.
– Foglalkozol még úgynevezett „hasznos portrékkal” és báb-animációval is. Honnan jött az ötlet?
– Arra gondoltam: kerüljön a portré kézbe, keljen életre, hozzon létre egy élő animációt, úgy hasson. Az általam tervezett és kivitelezett babák meglepően jól működnek.
Kép: Silye Juli
Elvált szülők gyerekei például lelkileg jobban viselik a kétlakiságot, és a beszoktatási problémáknál is hatásos, ha az „anyababa” – az anyáról készült baba – velük van.
Az autista gyerekeket pedig az „önbaba” – a gyerekről készült baba – teljesen leköti, sőt, kifejezetten segédeszközzé válhat a fejlesztésben, kommunikációban. Az is kiderült, amire magam sem gondoltam: még a gyászfeldolgozásban is segítenek a babák.
– Neked is vannak gyerekeid. Hogy boldogulsz velük?
– Tíz évnyi tapasztalattal rendelkezem anyaként, pedagógusként és művészetterapeutaként. Ezalatt közelebb kerültem az ADHD jelenségéhez és annak nehézségeihez. A sajátos nevelési igény aztán sokszorosan próbára teszi az elveinket. Fekete pálya, de én szeretem a kalandokat. Kifejezetten jót tenne a társadalmunknak, ha a devianciához odaforduló szeretettel közelítenénk, egyfajta ártatlanságot feltételezve. Sokszor látom, hogy a környezet információk hiányában rossz következtetéseket von le, és ez a vélt vagy valós nyomás okozza a legtöbb gondot. Több humor, több elfogadás, több mozgás és több segítő szándék – ez az, ami az ADHD-vel érintett emberek világában fogad minket, ezért szeretnék magam is egy ilyen közeget teremteni, magánemberként és terapeutaként is.
– Vannak más terveid is? Hogy kerülnek például címerek a képernyődre?
– A címereket egy erdélyi kiállításra készítem, megrendelésre. Emellett nagy izgalommal készülök Kapolcsra; ahol lesz egy galériám a Művészetek Völgyében. Gyakorlatilag egy egyhetes kreatív alkotótábor, ahol művészbarátokkal közösen rendezünk összművészeti workshopokat. Érdemes lesz benézni!
