Zöldy Pállal három éve találkoztam először, éneklős-táncolós-ostorcsattogtatós Férfisátra izgalmasnak, kissé anakronisztikusnak, de mindenképpen hiánypótlónak tűnt. Pali a szűkszavú székely nagyapámra emlékeztetett, talán ezért is gondoltam róla: nem illik a budapesti környezetbe. Meg se lepődtem, amikor kissé gúnyosan így szólt: nincs email-címem, keressen telefonon. Akkor még nem érkezett el az idő a beszélgetésre. Legutóbb az „Apáknak férfiakról” című kisfilmsorozat kapcsán láttam és hallottam őt. Kiderült: már van email-címe, viszont sümegi házában továbbra sincs internet, a szomszédhoz jár levelet olvasni. Nyitott volt, de továbbra is kissé tartózkodó.

Férfisátor

„Nem gondolom, hogy univerzális mondanivalóm lenne az emberiségnek, a magyarságnak, a férfiaknak. Egyszerűen az történt, hogy apaként nem találtam, mi a kotta, mi a hangszer, ezért kezdtem el keresgélni. Összehívtam a barátaimat, hogy megtudjam, miben maradtam el. Ők sem tudták, sőt, amikor már elég sokáig kérdezgettem őket, kiderült: tőlem várják a választ” – kezdett bele a beszélgetésbe.

– Az első találkozáskor, amikor ki mertünk mondani dolgokat: kicsik vagyunk, gyengék vagyunk, hazudunk, nem tudjuk, mi a dolgunk – megkönnyebbültünk. Mindezeket csak azért mondhattuk ki, mert egyetlen nő sem volt ott.

Nagyon mély dolgok hangzottak el, ami testvériessé tette a kapcsolatunkat. Amikor kiderült, nincsenek kész válaszaink, logikusan következett, hogy találkozzunk újra. Aztán az, hogy jó lenne rendszeresen találkozni. Így alakult ki a Férfisátor és a szabályok.”

Azóta minden kedden találkoznak: elmondják, ki mivel érkezett és milyen „kavics” van a cipőjében, táncolnak, énekelnek, íjászkodnak. Húsz év alatt mintegy húsz Férfisátor jött létre szerte az országban. Nem intézményesek, hanem közösségek. Maguktól szerveződnek, s ha úgy adódik, szüneteltetik működésüket.  Amikor arról kérdeztem, miért nincs egy „rendes” honlapjuk, meglepő választ kaptam: „Mi kedden szoktunk találkozni, de vannak, akik szerdán. Egy darabig nekem is a fejemben volt egy országos mozgalom gondolata. De egy ponton rádöbbentem: hagyni kell, hiszen nem látom át, és miért is lenne nekem mindenhol igazam. Nekem ott van igazam, ahol én vagyok.

A húszféle sátor húszféleképpen él. A lényeg, hogy a hat-tizenkét férfi rendszeresen összejön, és nem kell lépést igazítanunk egymáshoz.

A férfi szeret együtt dolgozni másokkal, de megmámorosodik, ha önállóan dolgozhat. Nekem van saját honlapom, az elég.” Nincs tehát közös regiszter és országos találkozók sem. Vannak helyi nomád táborok, amelyeket saját pénzből szerveznek, nem pályáznak, így amennyi pénzük van, olyan tábort szerveznek. Ha jut lovakra, akkor lovagolnak is. Ezen kívül tartanak próbás (beavató) tréningeket férfiaknak és megrendezik a Sümegi Országos Középiskolás Küzdelmet (SOKK) a fiúknak. Ez utóbbiak csapatversenyek, de Pali szerint a legfontosabb, hogy a gyerekek közben megismerkednek, beszélgetnek egymással. A 14–18 éves fiúk nem feltétlenül a férfisátrasok saját gyerekei, hanem helyi iskolákból, gyermekfalvakból hozzák őket. Ennek mintájára hozták létre Szegeden a Szegedi Általános Iskolás Küzdelmet, a SZÁK-ot. „Mi egy elkésett generáció vagyunk, akik nem kapták meg fiatalkorukban ezt a tudást, és amikor rájöttünk arra, hogy ezek egy beavatási szertartás lépései, akkor azonnal felmerült bennünk a kérdés: mi van a gyermekeinkkel?! Ezért vannak a nomád táborok és a SOKK. Mert a mai világban keveset látunk a gyerekeinkből, és mindenfélére akarjuk tanítani őket, miközben azt sem tudjuk, hol tartanak.”

„Elvirágzik, és ez így van jól”

Amikor a férfisátoros gyerekekről érdeklődöm, Pali rezignáltan válaszol: „Az én fiam sem jár Férfisátorba. Létrehozott egy családközösséget, amit Családsátornak nevez, de az nem Férfisátor. Nem tudjuk ezt a formát rájuk kényszeríteni. Majd megtalálják a sajátjukat. Ez a törzsi kultúra alapja. De nincs ezzel gond, az apaságot amúgy is tágabban értelmezzük, mint pusztán biológiai kapcsolatot. Nekünk fontos fogalom, hogy a férfi minden pillanatban „apa”-ként is látható.

Belevaló férfinak lenni életforma, gondolkodásmód, ezért apa lehet egy tanár, egy edző, egy pap is.

Kezdetben volt apa–fia hétvégénk is, de a gyermekek ott nem tudtak egy önálló mozdulatot sem tenni, mert az apák átváltoztak anyává. Ezért tágítottuk ki a kört máshonnan származó fiúkkal.”

 

Hova vezet ez így? – tettem fel a kérdést. „Elvirágzik. És ez így van jól. Ez nem egy olyan kezdeményezés, amelynek az a célja, hogy terjedjen, és nem is egy mozgalom. Én sosem voltam alapító, sosem lett bejegyezve, sosem pályáztunk pénzért. És nem vagyok guru sem.” És akkor végre megértem a kisfilm-bemutatón osztogatott, „Hétpróbás férfiak – belevaló apák” című szöveg e részletét: „Nem hívhatunk meg mindenkit. Ha megtalálnak bennünket, akik már úton vannak, van remény s együtt meg tudjuk fogalmazni azt a testamentumot, amit minden férfi át kell hogy adjon az utána jövő nemzedéknek. Tán le se kell írjuk, mert az életünket fogják olvasni a fiúk.”

A hétpróba

Hét próba van, amit hét, nomád körülmények között eltöltött, négynapos hétvégén lehet „kiállni”. Az első négy próbán túljutó „öves férfi” lesz, azaz felövezik a többiek, és ő már tarthat előadást, próbás tréningeket. „Ez nem azt jelenti, hogy ő tökéletes férfi, de már végiggondolta anyjával és apjával való kapcsolatát, ki tud engesztelődni, tud dicsérni. Öve csak annak van, aki megszerezte. Nem lehet megvásárolni.”

Az öv tehát a férfivá válás szimbóluma, amelynek megszerzése egy négylépcsős beavatási szertartáson keresztül történik.

 

A kisfilmek

Hajnal Gergely, Lukácsy György és Pilló Ákos, hasonlóan gondolkodó „öves” férfiak keresték meg Palit – a Védőnőkért, új szülők és újszülöttekért Alapítvány elnökével, Várfalvi Mariannal együtt – azzal a kéréssel: mondja el nekik húsz év alatt „összegyűjtött” tapasztalatait. Szeretnék a tizenöt kisfilmet minél több helyen elérhetővé tenni, bevinni egészségházakba, közösségekbe, oktatási intézményekbe, ahol majd szakemberekkel együtt beszélgetnek róla. Oda vajon bemennek a férfiak? – kételkedtem. „Normális férfi nem megy be, ezért kell jól kitalálni, hogyan szólítjuk meg őket.

A férfinak nem lehet megmondani a frankót, én sem tehetem.

Normális férfi nem jár előadásokra, én sem bízom azokban, akiket anyjuk, feleségük küld. Már az a tudat is egy seb: »ennyire látszik rajtam, hogy kicsi és sérült vagyok, hogy engem el kell küldeni valahová, hogy kikalapálják a horpadásomat?« És nem megy, hanem összegubózik, mint egy sebesült állat. Nekem azzal van sorsközösségem, aki ezt felvállalja. Büszke vagyok azokra a férfiakra, akik eljönnek hozzánk. Én is elmegyek bárhová, ahova elhívnak beszélgetni, lehetőséget adni, hogy a résztvevők megoszthassák egymással gondolataikat. Kifutó széria vagyok, a világ másfele megy, tudom, de én csak így tudok élni.”

A Férfisátor-videók folyamatosan kerülnek nyilvánosságra, az eddig elérhetőket itt láthatják.

– Miért éreztétek szükségét a Szülők Háza megalapításának?

Judit: Ez egy oktatási, kulturális és mentálhigiénés, befogadó szemléletű és közösségformáló program. Az alapötlet onnan jött több mint tíz évvel ezelőtt, hogy sok helyen hiányzik a támogató, tágabb család, amelynek tagjaitól segítséget lehetne kérni a kisgyermekes szülőknek – hiszen tudjuk: szülőnek lenni nem könnyű feladat. A hagyományos közösségek sem működnek mindenhol; sok lakótelepen nem is ismerik egymást a szomszédok, nem beszélve a családi házas környezetről. Ezt a hiányt pótolandó, a Szülők Háza olyan helyi közösségeket hozott létre, amelyben a pedagógusok szakmai módszertan szerint segítik a családokat: közös programokat szerveznek, és a szülőket saját kompetenciájukban erősítik meg.

Mi tehát nem elvesszük a gyerekeket a szülőktől, és aztán visszaadjuk nekik „megnevelve”, hanem segítünk abban, hogy szülőként kihozzák magukból a legtöbbet.

Dénes: A Szülők Háza Központok működését látva örömmel hoztam létre az alapítványt; így könnyebben tudunk támogatásokat eljuttatni jó helyre. Az egész világ tele van gyerekeket támogató megmozdulásokkal, de ezek hatása csak ideig-óráig tart. Azzal, hogy komplexen támogatjuk a családokat, és hosszú távra „sínre állítjuk” őket, nem átmenetileg, hanem remélhetőleg egész életre meg tudjuk oldani a jövőjüket.

– Konkrétan mivel segítetek?

Judit: A pedagógusok speciális oktatást kapnak, amivel olyan támogató beszélgetéseket tudnak folytatni a családokkal, hogy azoknak nem kell feltétlenül szakemberekhez, pszichológushoz fordulniuk. Ugyanakkor vannak pszichológusaink, van kapcsolatunk pszichiáterekkel, jogászokkal, mentálhigiénés szakemberekkel, orvosokkal, fogorvosokkal. A pedagógusok segítik a közösségek működését is.

Úgy működünk, mint egy nagy család: kapcsolatrendszerünkkel segítjük a hozzánk betérő szülőket.

Befogadó közösség vagyunk, a társadalom széles rétegéből érkeznek hozzánk családok, így ők egymást is tudják segíteni. Volt olyan eset, hogy egy rászoruló és egy vállalkozást tervező család nálunk ismerkedett össze, és közösen varrodát nyitottak. Vannak roma származású családjaink, akik nehezen tudnak elhelyezkedni a munkaerő-piacon, viszont nálunk megismerték őket és rájöttek: a munkaadók előítélete abból fakad, hogy nem ismerik egymást, és miután megismerték, munkát adtak nekik.

 

Dénes: Tapasztaltuk, hogy amikor a sportegyesületek tag- és felszerelésdíj-mentességet biztosítottak rászoruló családok gyermekei számára, azok elkezdtek rendszeresen sportolni. Javult az időbeosztási készségük, majd az iskolai eredményeik. Ezzel párhuzamosan a szülők is elkezdtek „felzárkózni” hozzájuk: rendszeresebben sportoltak, többet dolgoztak. A nyelv- és a zenetanulás is hasonló hatású, de a sport talán többet ad az egészséges életmód és életszervezés terén. Van, hogy a normál iskolai terhelés nem elég egy gyermeknek, de ha van valami extra elfoglaltsága, ami közösséget is formál, az életre neveli őket. Van olyan szintű anyagi nélkülözés, amikor a szülő neki sem fog javítani a helyzetén, annyira reménytelennek látja, inkább ront rajta azzal, hogy elkölti a pénzt másra.

Nem egy ilyen család bejött a központba, ahol találkozott jó körülmények között élő, másfajta krízissel szembesülő családokkal, és egymást gyógyítgatták.

A jobb módú család például már attól jobban lett, hogy megismerte mások problémáit, és segíteni próbált rajtuk.

Judit: Ezen kívül mindenféle mozgásos, zenés gyermekprogramokat szervezünk, amin a szülő a gyerekkel együtt tud rész venni, és így egy kicsit ő is újra gyerek lehet. Vannak rendezvényeink, ilyen például a négy éve tartott Szülők Napja. Útjára indítottuk a Tegyél jót, ülj mellém-programot, amivel nemcsak rászoruló családoknak, hanem családok nélkül élő, állami gondozásban nevelkedő gyermekeknek is segítünk. Kemény Dénes öt éve megalapította az alapítványunkat, és elindultunk gyermekotthonokba (például Cseppkő Gyermekotthon, Bokréta Gyermekotthon, Mónosbél, Csepel, Bicske, Miskolc), megismerkedni az ottani gyerekekkel. Közös programokat, táborokat szervezünk, együtt focizunk a fiúkkal, együtt főzünk és sminkelünk a lányokkal. A lényeg mindig az, hogy személyesen és rendszeresen támogatjuk őket.

Dénes: Nemrég volt egy rendezvényünk Bicskén, amire elvittem egy magyar bajnok focistát, aki mindenféle programot szervezett a gyerekeknek. Látták, hogy híres edzőjük hogy nyúlt a labdához, és mindenki bátrabb lett. Simi, az edző, végül meg is állapította: több gyerek annyira tehetséges, hogy Felcsúton lenne a helyük.

– Miért fontos, hogy személyesen és rendszeresen támogatjátok a rászoruló gyerekeket?

Judit: A Tegyél jót-program a szívünk csücske lett. Az ember függővé válik, annyira megszereti a gyerekeket, hogy mindig velük akar lenni, és mi nem szeretnénk, hogy ez akár a saját család kárára menjen. Épp ezért indítottuk el önkéntes képzésünket, hogy ne sérüljünk, és helyén kezeljük ezeket a kapcsolatokat. Mi egy csapat vagyunk, így bárki megy a nevünkben hozzájuk, a gyerekekben nincs hiányérzet.

Az idők során létrejött egy stabil, 50–100 fős önkéntes kör, amelyben a szállodaigazgatótól a médiamunkáson át a tanárig, sportolóig és színészig mindenki a szakmai tudása mellett az egyik legdrágább kincsét adja ezeknek a gyermekeknek: az idejét.

Jellemzően saját családjukkal jönnek el az otthonokba, így saját gyermekeiknek is megtanítják a be- és elfogadást, és az otthonbeli gyermekek is érzik: fontosak nekünk.

 

Már több száz gyermekkel vagyunk szoros, személyes kapcsolatban. Amikor budapesti kirándulást szervezünk nekik, a szállodaigazgató befogadja őket, a Fővárosi Önkormányzat pedig különböző városnéző programokat szervez, állatkertbe viszi őket. Ezekre a programokra több otthonból jönnek a gyerekek, akik így egymással is jobban megismerkednek. Előfordult, hogy rég nem látott unokatestvérek ismerték fel egymást. Nagyon meghatóak ezek az élmények, ahogy az is, amikor a gyerekek messziről kiabálva ugrálnak a nyakunkba, ha megérkezünk hozzájuk. Nem tudjuk teljesen megváltoztatni az életüket, de nagyon hiszek abban: minden jó pillanatban nyújtott ölelés és jó szó muníciót jelent a számukra, és egy-egy nehéz élethelyzetben segíteni tud majd nekik.

Mi nem nevelőszülők vagyunk, nem hazavisszük a gyerekeket, hanem odamegyünk hozzájuk – de nemcsak egy alkalommal, hanem folyamatosan: amolyan nagy családi védőhálót akarunk köréjük építeni.

Nagyon fontos számunkra a nevelők elismerése is. Felismertük: az ő lelki egészségük éppen olyan fontos, mint a gyerekeké, ezért velük is foglalkozunk, nekik is tartunk élménynapot.

– A Mobil Szülők Háza program hogy kapcsolódik ehhez?

Judit: Ez a program a szülők támogatásáról szól: olyan mozgalmat indítunk el, amelynek üzenete: „Szülő nélkül nincsen gyerek”. A szülők elismerése, testi-lelki támogatása a gyerekek legfőbb érdeke. Ezt mi a Szülők Házában már sok éve csináljuk, és most elindulunk új helyszínekre. Nagyszerű családszervezetek csatlakoztak hozzánk, hiszen éppen úgy, ahogy egy közösség tagjainak, nekünk is sokkal könnyebb együtt. Ezért a NOE, a Három Királyfi Három Királylány Mozgalom, az Apa Akadémia, a Kör Dáma Egyesület, a Gézengúz Alapítvány, az ADHD Magyarország és több roma civil szervezet jönnek velünk – akár fizikailag, akár szimbolikusan: elvisszük üzeneteiket, hogy a családok megtalálják őket. Első helyszínünk Tata volt, ahol a Patara adott nekünk helyet – egy gyönyörű város, fantasztikus családbarát kezdeményezésekkel.

A következő Győr lesz, ahol egy kamionos fesztiválon veszünk részt, mert itt főleg az apukákat szeretnénk megcélozni. Ősszel következik Balatonszárszó, egy másik családbarát kisváros, Süsü országa és Csukás István lakhelye, ahol egy szüreti mulatságon fogunk részt venni. Mindenképpen szeretnénk eljutni Debrecenbe, Pécsre és Miskolcra, de nyitottak vagyunk minden további megkeresésre. Ebben a misszióban partnerünk az Emberi Erőforrások Minisztériuma, amely négy éve felkarolta a Szülők Ünnepét, és a KINCS (Kopp Mária Intézet), amely a Mobil Szülők Háza kiemelt partnere.

Relaxálj!

Úgy ítéltem meg, hogy kivételesen egy fürdő is belefér. Annál is inkább, mivel napról napra egyéni csúcsokat döntök zuhanyozási részidőm javításával (ezt főként szurkolótáboromnak köszönhetem, akik nem a bírónak, hanem nekem anyáznak odabentről sürgetően), és csak távoli emlékeimben él, milyen megnyugtató is tud lenni egy forró habfürdő.

Néhány perc után kisfiam jelenik meg az ajtóban, hogy vízi játékokkal lásson el, majd látva, hogy én nem tudok élni a lehetőséggel, titanikosat kezd játszani a „jéghegyek” között.

A hangeffektekre a lányok is kiszállingóznak, ki babát akar fürdetni, ki horgászni szeretne, a fürdőszoba zsúfolt közfürdőhöz kezd hasonlítani, ezért a habfürdőzés gyorsasági rekordját is felállítom, mert biztonságosabbnak tűnik a kád száraz feléről, felöltözve koordinálni az eseményeket.

Szabadulj meg a fölöslegtől!

Miután mindent és mindenkit szárazra törlök, bekapcsolom a tévét, hogy immár magányosan is elvonulhassak a fürdőszobába. Okoz némi vitát, hogy lányom szerint a borotvás gyilkost kellene megnézni, mert azt mondják, az nagyon kúl, de végül a Hófehérke győz (méreggel mégiscsak gyerekbarátabb a gyilkolás). Bemegyek a fürdőszobába, hogy zárt ajtók mögött én is keressek egy borotvát, a már említett szoknyahossz miatt. Drámai hatást váltok ki, amikor negyedórával később belépek a nappaliba, arcomon a zöldes-szürkés pakolással. Ugyanis a képernyőn épp most változik át a gonosz királynő szipirtyóvá.

Kisebbik lányom sikításban tör ki, kisfiam pedig körbetáncol: „Itt a banya!”

Az ezt követő kollektív manikűr és pedikűr hamarosan workshop jelleget ölt. A lányokat főként a körömlakk hozza lázba, természetesen rajtuk is ki kell próbálni, kisfiam pedig azután érdeklődik, hogy most majd kisebb leszek-e, hogy lereszeltem a sarkamból. E tevékenységeket ritkán végzi az ember közönség előtt, az eredményen ez meg is látszik. A manikűrözés véresen komoly lesz, utóbbi miatt kisfiamnak néhány évre el is megy a kedve a körömvágástól.

Pótold, ami hiányzik!

Az arcradír nem tette meg a kellő hatást, de kencéket nem volt időm beszerezni, a hűtőszekrényből remélek segítséget.

 

Amikor már épp kikeverem a tuti tojáspakolást, bekukkantó kisebbik lányom olyan csillogó szemekkel kiabálja be a többieknek, hogy „anya sütit csinál!”, hogy végül kuglóf lesz belőle.

Találok azonban egy banánt, ami állítólag szintén csodát tesz, sajnos azonban túl érett lehetett, mert nem a kellő hatást érem el vele. Közben készítek pár szendvicset is, és felszeletelem a kiváló bőrnyugtató és pórusösszehúzó hírében álló uborkát, de mire visszajövök a telefonálásból, hűlt helye. A gyerekek kolbászos szendvicséről kell visszakunyerálnom néhány kissé már fokhagymaszagú karikát.

A sminkelésnél természetesen minden dobozt ki kell nyitni és megmutatni, mi mire való. Hogy ne kerüljenek egyre vastagabb rétegek az arcomra, a kezünkön próbálgatjuk őket (amiről persze később megfeledkezem, de szerencsémre a kesztyűtartóban mindig van popsitörlő).

Az elegancia a részletekben rejlik

Induláskor nagylányom titokzatos mosollyal áll elém, és egy kartonpapírból készült, tűzőgéppel rögzített, ajándékkötöző pánttal ellátott táskát nyújt át, amelyet cicák és virágok díszítenek.

Hallotta, ugyanis, amikor a telefonban azt mondtam a barátnőmnek, hogy nincs táskám a ruhámhoz, hát készített egyet.

A meghatottság jót is tesz kissé erősre sikeredett sminkemnek, én pedig látványosan lecserélem a táskát (férjem csempészi pár perc múlva utánam a sajátomat).

A partin egyébként nagy sikerem volt, kaptam két ajánlatot is, az állásajánlattal éltem is, a másikkal nem. Külön megdicsérték a „különleges parfümömet”. Csak a fokhagyma–banán–popsitörlő kombó lehetett…

Az Ószövetség korában csak egyes embereknek adatott a Lélek: hadvezéreknek, királyoknak és prófétáknak. Az Ószövetségben félni kellett, hogy Isten visszavonja lelkét az embertől, bűne miatt. Gondoljunk Dávid zsoltárára, amit emberöléssel végződő bűnös tette után imádkozott „Ne vess el engem a Te orcád elől,/ Szent lelkedet ne vedd el tőlem!”

Az Újszövetség közeledtével Izrael azonban azt az ígéretet kapta, hogy Isten a Lelket minden emberre ki fogja árasztani Pünkösdkor, ötven nappal Jézus feltámadása után, ez csodálatos módon megvalósult.

Alig két hónappal a golgotai katasztrófa után Péternek bátorsága van arra, hogy életét kockára téve nyilvánosan vallomást tegyen megcsúfolt és kivégzett Mesteréről. Bámulatos, hogy szavaira mintegy háromezren csatlakoznak Krisztushoz. Péter beszéde „mintha szíven ütötte volna őket” – tudósít Lukács evangélista. Ez a Szentlélek munkája! Jézus Krisztus egyháza nem emberi megfontolás, döntés, vállalás, módszerek és szervezés útján jön létre, hanem a Szentlélek kezdeményezésére, embereket megragadó hatalma révén. Emberek bátorságot nyernek arra, hogy keresztényekké legyenek; Krisztus megragadja, és mozgásba hozza őket, amikor Szentlélek kiárad rájuk. Szt. Pál hasonlóképpen fogalmaz: „Isten szeretete kiáradt szívünkbe a ránk árasztott Szentlélek által.”

Isten Szentlelke által van bennünk. „Isten temploma” vagyunk, Isten Lelke bennünk lakik. Ennek a következménye, hogy Jézus azt mondja: „Aki szeret engem, megtartja tanításomat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk és benne fogunk lakni.” De legyünk őszinték: ott van bennünk a test meghasonlottsága is; ott van terhes albérlőnk: „már nem én cselekszem, hanem a bennem lakó bűn”. Ám ekkor sem eshetünk kétségbe, mert a Római levél épp ezen szakasz után beszél a Lélek által Krisztusban újjászületett ember boldogságáról. Hát nem csodálatos, hogy a Szentlélek által legyőztük a meghasonlottságot?!

Isten egészen közel van hozzánk. Nem arról van szó, hogy Isten Lelke kiszorította vagy kioltotta bennünk a bűnre hajló emberi lelket. De lelkünk hangszerén most valaki más játszik. „Maga a Lélek tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten fiai vagyunk.”

Az isteni természet részesei lettünk. Kétségtelen, hogy van, amikor érezzük, amint Isten igéje megszólít bennünket; vigasztalást és bátorítást nyerünk; késztetést érzünk valaminek a megtételére; meglátjuk valódi helyzetünket Isten és az emberek előtt; reménység tölt el minket; esetleg lelkiismeretünkben felrázva vagy megszabadítva érezzük magunkat. Érezzük a Lelket!

Ám nem csak ez az állapot létezik. Szentlélekkel betöltekezett emberekkel is előfordul, hogy nehézségeik akadnak. Eltávozott volna tőle Isten Lelke? Épp ellenkezőleg! Higgyük erősen, hogy amikor nincs erőnk az imádsághoz, a Lélek maga könyörög helyettünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal. Talán épp ezért nevezi Jézus „Vigasztalónak, Pártfogónak” a Lelket, amely minket Krisztus követésében megtart.

Jézus azt mondja a szamáriai asszonynak Jákob kútjánál: „Ha ismernéd az Isten ajándékát!” Higgyük erősen, hogy bár már eddig is sok ajándékot kaptunk Istentől, de még annyi minden vár ránk, hogy elképzelni sem tudjuk.

Pünkösdkor kérjük újra a Lélek „alap” adományait, amelyekből minden kibontható!

Szeretetet, Isten lángoló szeretetének élő tűzfolyamát: „Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által”.

Igazságot: „Amikor pedig eljön az igazság Lelke, ő elvezet majd titeket a teljes igazságra”.

Bizonyosságot: „Ő, amikor eljön, meggyőzi a világot a bűnről, az igazságról és az ítéletről”.

Erőt: „Isten nem a félénkség lelkét adta nekünk, hanem az erőét, a szeretetét és a józanságét”.

Szabadságot: „Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság”.

Az imádság lelkületét: „Isten elküldte Fiának Lelkét szívünkbe, aki azt kiáltja: Abba, Atya!”

Örömöt, békességet és más lelki gyümölcsöket:

„A Lélek gyümölcsei pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás”.

Adományokat a hívő közösség építésére: „A kegyelmi adományok különfélék ugyan, de a Lélek ugyanaz”.

A cikk a Képmás magazin 2019. júniusi számában jelent meg. 

Újra és újra megnéztem a pillanatot, amikor a temetőbe betört vandálok belülről szétverik azt a székely kaput, amely hősi halált halt elődeink sírjait őrizte méltóságteljesen. Most megalázottan, összetörve, gerendákra és szálkákra hullva jelképezi a temetőgyalázást, aminek nem lett volna szabad megtörténnie az Európai Unióban, amely éppen azért jött létre, hogy a tagjai közötti békét biztosítsa, az állampolgárait pedig megvédje. Fel-alá járkáltam a lakásban, „valamit csak tenni kéne” – mormoltam magam elé. „Pattanjunk kocsiba, és menjünk oda!” – kiáltottam fel. „Babát vársz, és a gyerekünk még csak kétéves” – csitított a férjem. Igaza van, most nem vághatunk neki csak úgy az éjszakának. „Énekeljük el a székely himnuszt!” – javasoltam, hátha attól megnyugszunk egy kicsit.

Kétszer énekeltem a refrént, de nem csitult bennem a bűntudat, amiért nem támasztottam én is minden erőmmel a kaput otthon, Erdélyben, az Úz-völgyében.

Leültem a kanapéra. „Mit is tehetnék?” – kérdeztem magamtól. Aztán kifújtam a levegőt, elővettem egy pakli rovásírást tanító betűkártyát, leültem a kislányom elé törökülésben és felhúztam az első lapot. „Nézd Csengele, így rójuk az A betűt! Az őseid fába, csontba, kőbe és fémbe karcolták a jeleket, de később papírra is vetették, ahogy most mi is tesszük” – magyaráztam, miközben egy üres papírra három vonalat húztam. Ő figyelte egy ideig, aztán színes ceruzát fogott a kezébe, és nagy munkába kezdett. Nem mondom, hogy a firka hasonlított az enyémre, de figyelte, utánzott engem, és legalább megpróbálta. Tudom, hogy ahogy nőni fog, egyre ügyesebben megy majd neki. Rendszeresen olvasok fel erdélyi novellákat, magyar meséket, verseket, továbbadom a legendákat az ősökről, hősökről, és közben saját magamat is művelem. Forgatom Hoppál Mihály Jelképtárát, kutatom a közmondásaink eredetét, nótákat tanulok az internetről, és bár mindig elrontom a túrós puliszkát, de azért próbálkozom.

A magyarság túlélése elsősorban a saját kultúrájának ápolásán múlik.

Ahogy Baktay Ervin festőművész, művészettörténész írja:

„A haza gyökér, melyből életünk fája kisarjadt, az a pont a Föld kerekségén, ahol törzsünk a Föld tápláló, életadó, fenntartó erejét issza legmélyebb gyökérszálain át. Lombba borultan, terebélyes növésben széttárhatjuk messze nyúló ágainkat – más, idegen törzsből fakadt lombok testvéri szövevényeibe kulcsolódva, a rög fölé emelkedett büszke koronával –, ám csak azért, mert ott gyökerezünk abban a rögben, amelyből kinőttünk. Ha elvágják gyökereinket, korhadó hulladék, tűzre vetendő holt anyag lesz belőlünk; matériánkból szerencsés körülmények talán pompás remekműveket faragnak, de eleven, viruló, gyümölcsöző valóságunknak vége.”

Saját magunk szeretete nem kell, hogy együtt járjon mások gyűlölésével! Csak annyit kell tennünk, hogy megmutatjuk utódainknak, melyik rögből sarjadtak ők, hogy akkor is tudják, honnan erednek a gyökereik, ha a virágaik egy másik világba nyílnak.

A temető olyan különleges helyszín az életünkben, ahol nem csupán az elődök iránti tiszteletet és hálát tudjuk kifejezni, hanem a kegyeletadás méltóságteljes körülményei is mindenkor biztosítottak. Halottaink emlékhelyei nem csupán a szűk családunk történetéről tanúskodnak, hanem népünkről, kultúránkról, nemzetünkről, hagyományainkról és civilizációnkról is.

Egy temető szándékos rongálása – legyen szó akár sírok gyalázásáról, akár a saját sírok elhelyezése érdekében sírkövek kiforgatásáról, vagy egyéb tudatos, stratégiai célú kegyeletsértésekről – nem csupán a halott és annak családtagjai ellen elkövetett támadás, hanem egy nemzet megalázása is.

Nézem a Facebookon közvetített élő felvételt, ahogy a román résztvevők tömege áttöri a temető körüli, magyarok alkotta élőláncot. Ahogy piros-sárga-kék lobogókat lengetve betörik a kegyhely kerítését; ahogy letörik a – korábban törvénytelenül felállított – betonkeresztek mellé szimbolikusan elhelyezett, mogyorófa-vesszőkből készült kereszteket; ahogy a felbőszült tömeg skandálja, hogy „ki a magyarokkal az országból”. És sírok tehetetlenül, amiért ez is megtörténhet velünk 2019-ben. Az Európai Unióban. Az uniós elnökséget éppen betöltő tagállam engedélyével.

Sírok, hogy még mindig csak megtűrt nép vagyunk a szomszéd országban, szülőföldünkön. És sírok, mert azt látom, hogy a civilizációnk túl fejlett és túl elfoglalt ahhoz, hogy a kisebbségek kiáltó szavát meghallja, morálisan pedig túl kicsi, hogy tenni tudjon vagy akarjon ellene.

Mindezt pedig alig egy héttel Ferenc pápa romániai, benne erdélyi látogatása után, ami alatt Iohannis Klaus román államfő arról dicsekedett a katolikus egyházfőnek, hogy a román állam milyen példásan bánik a nemzeti kisebbségeivel. A pápának, akinek eltávolították miseruhájáról a magyar feliratot román kérésre, minden bizonnyal ennek a példás, kisebbségekkel szembeni toleranciának a jegyében.

 

Mi vezetett az indulatok elszabadulásához?

A székelyföldi Csíkszentmártonhoz tartozó Úz-völgyében található Hargita megye legnagyobb és legjelentősebb első világháborús emlékhelye, egy osztrák–magyar katonai temető. Feltételezhető, hogy a magyar hadsereg itt hantolta el a harcokban elesett egyéb nemzetiségű katonákat is. A dokumentáció szerint több mint 1300 katona nyugszik itt, többségükben magyarok, de (elvétve) akad közöttük orosz, román, szerb, olasz és osztrák is. Ezzel szemben a román védelmi minisztérium alárendeltségében működő Hősök Emlékének Országos Hivatala szerint a temetőben 149 ismert és 8 ismeretlen személyazonosságú román katona nyugszik.

A konfliktus idén májusban élesedett ki igazán, amikor a Kárpátokon túli, szinte színromán lakosságú Dormánfalva (Darmanesti) önkormányzata arról döntött, hogy létrehoz egy emlékhelyet az első és második világháborúban elhunyt román katonáknak az Úz-völgyi temetőben.

A bekerített sírkertben egyik napról a másikra állítottak fel 52 betonkeresztet és egy emlékművet, rátelepedve részben a temető sétányára, részben a meg nem jelölt magyar katonasírokra.

A polgármester szerint ez majd újra visszaállítja a temető „nemzetközi jellegét”, amit – véleménye szerint – mélységesen elhanyagoltak az elmúlt évtizedek folyamán. A dormánfalvi önkormányzat döntése többszörösen törvénytelen és közigazgatási szempontból is kifogásolható (a temető nem a moldvai Dormánfalva közigazgatási illetékességi körzetébe tartozik). Ezt a nyilvánvaló hiányosságot úgy lehetett megkerülni, hogy egy döntéssel magánvagyonból közvagyonba tartozónak minősítették át a temetőt. Azt a temetőt, amelyet az elmúlt időszakban kizárólag magyar forrásokból – civil és állami adományokból – újítottak fel. Több román hatóság, sőt, még a védelmi tárca is rávilágított Dormánfalva törvénytelen eljárására, de ezen állásfoglalások minden következmény nélkül maradtak.

 

Látva, hogy helyben másra nem számíthatnak, a magyar civil aktivisták a tettek mezejére léptek. A törvénytelenül felállított román betonkereszteket és síremléket fekete fóliákkal letakarták – ez az akció sajnos mindössze arra volt jó, hogy a becsomagolt keresztek fényképe bejárja a román sajtót, ahol a „román hősök meggyalázása” címszó alatt futótűzként terjedt. Hiába távolították el a fóliákat később a magyarok, az indulatokat már a sajtó felkorbácsolta.

Az Úz-völgyi katonai temető pillanatok alatt nem csupán román zarándokhellyé változott, hanem soviniszta kampányok helyszínévé is.

A rendőrség több házkutatást indított Csíkszentmártonban, hajnalban a magyar alpolgármesterhez is betörtek, hogy – a legsötétebb történelmi korokat idézve – családostól hurcolják el. A helyzet a június 6-ára meghirdetett felavatási ünnepségen hágott tetőfokára.

Június 6-ra hirdette meg a román ortodox egyház az Úz-völgyi temető román parcellájának felszentelését. Ezt nem lehet másként értelmezni, mint a vallási köntösbe burkolt legitimálását egy még mindig tisztázatlan (sőt, törvénytelen!) jogi helyzetnek. Román soviniszta közösségi oldalakon már hosszú hetek óta folyt a hangulatkeltés, a magyarok elleni hergelés. A helyszínen a tömeg áttört a csendőrségen, majd a magyarok alkotta élőláncon is. A székelyhon.ro tudósított az erőszakossá váló eseményekről, ahol kevésen múlt, hogy nem torkollott nagyobb tragédiába a pattanásig feszült helyzet. A magyarok a biztonságuk érdekében végül elhagyták a helyszínt. „Megaláztak. Leköptek. Lökdöstek. Szidtak. A csendőrség mindeközben épp csak annyira védett, hogy áttörjék a vonalat, az élőláncot, s bemenjenek a temetőbe” – írta egy szemtanú az egyik közösségi portálon.

Egy másik szemtanú elmondta a képmás.hu-nak: „Ultrák és focidrukkerek alkották a román csoport nagyobb részét, végig üvöltöttek. Nagy volt a kontraszt. Mi, magyarok, imádkoztunk, csöndben voltunk, a szervezők is megkértek, hogy ne reagáljunk a provokálásra. Csak egy-két alkalommal kellett valakire rászólni mindössze, hogy ne kiabáljon vissza.” Tapasztalata szerint a rendőrök kevesen voltak és minden felszerelés nélkül. „Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy egy kisfiú bejutott oldalról vagy hátulról, nagy román zászlóval felállt egy szikára vagy az emlékműre, és lobogtatni kezdte a zászlót. Erre mintha megőrült volna a tömeg. Még egy ember bejutott, és ekkor már tényleg elszabadult minden. A magyarokat bekerítők közben fenyegettek minket, és azt skandálták, hogy „menjetek haza, ti hazátlanok”. Végül belülről széttörték a lezárt székelykaput, és betódult a nagy tömeg. A kevés rendőr tehetetlen volt, minket próbáltak kimenteni a kétoldali támadás elől. Viszont amikor tehették volna, nem mentek be sem a kisfiúért, sőt, akkor sem, amikor még csak pár ember volt bent. A temetőt elfoglalók kidobálták a magyar mogyorófa-kereszteket, közben már nagy hangfalakból szólt a román himnusz. Volt még egy kis dulakodás, de már nem volt értelme további ellenállásnak. Elkezdték a szertartásukat. Mi pedig elindultunk az autók felé, távolról néztük a történéseket, és összegyűjtöttük a kidobált kereszteket és transzparenseket a sárból. Hogy mit éreztem? Olyan volt, mint egy durvább focimeccsen, csak itt az egyik fél közben imádkozott hangosan – és volt veszítenivalója. Amit el is veszített. Olyan volt ez, mint Trianon kicsiben.”

 

Mit kellene tennie az Uniónak?

Jogos a kérdés: miért van az Európai Unió, ha – egyebek mellett – nem azért, hogy a nemzeti kisebbségek jogait szavatolja? Ha nem azért, hogy jobb belátásra bírja mindazon tagállamait, akik erre fittyet hánynak?

Hogyan lehet fontosabb egy uborka görbülésének jogszabályi meghatározása, mint egy emberi közösség léte?

A válasz sajnos a könnyű „lesöprés”: a kisebbségi kérdés nemzeti (bel)ügy, ezért nem az EU hatáskörébe tartozik. Ez azonban szemellenzős és felelőtlen magatartás. Kétségtelen, hogy hálátlanabb ezzel foglalkozni (mert megosztóbb), s kevésbé gyorsan látható az eredménye, mint az „uborka görbületével” kapcsolatos iránymutatásnak, de ez is feladat. A magyarokat ért Úz-völgyi sérelem egyértelműen az Európai Unió egyezményes kereteibe – például az Alapjogi Kartába – ütköző magatartás, amely érdemi lépéseket kívánna. De Brüsszelben csend van.

Mit tehetünk mi a közös ügy érdekében?

A közös ügy jelen esetben: az európai és a nemzetközi tekintetek ráirányítása az eseményekre, minél több nyelven, higgadt, tényszerű és dokumentált tájékoztatáson keresztül. Éljünk az adott európai és nemzetközi jogi lehetőségekkel! Nem öklöt rázogatva, hőzöngve, szitkozódva, hanem tárgyilagosan – s mindezt úgy, hogy közben tapodtat sem engedünk igazunkból. Minél több csatornán keresztül, minden létező fórumon és közösségi oldalon. Anyaországiként minél gyakrabban el kell látogatni az elszakított területekre. Támogatni kell legalább egy olyan szervezetet, családot, gyermekotthont, szórványgondozó intézményt – bármit, ami az összetartozásunkat erősíti, és ami a közénk húzott földrajzi határok elhomályosításában segíthet.

Összefogni, összezárni, félretenni minden esetleges (politikai vagy egyéb) nézeteltérést a közös ügy érdekében.

 

A porszem igazsága

Mellettem az alig kétéves kisfiam szuszog békésen, szívem alatt a pár hét múlva megérkező testvére rugdos. Hogyan is fogom elmondani nekik egy szép napon szülőföldem történetét és jelen helyzetét? Hogyan tudom megmagyarázni nekik – a számtalan mese és példázat után, amelyek igazságosságról, emberségről és felebaráti szeretetről szólnak –, hogy mi is zajlik szemünk láttára az elszakított területeken élő magyar közösségekkel? Hogy ami 99 éve Trianonban történt, nem más, mint egy lassú és kínzó népirtás? Azt kell majd mondanom, hogy nekik is feladatuk van: megmaradni magyarnak, nemzetben, közösségben gondolkodó, erős hitű embereknek. Akik erőt merítenek majd abból a tudatból – Sütő András szavaival élve –, hogy bár porszemnyi az életünk, ennek a porszemnek az igazsága nélkül értelmetlenné válik az egyetemes jog és igazság.

– Hogyan éltétek meg az örökbefogadást megelőző várakozás éveit?
– 2011-ben házasodtunk össze, és már a kezdetektől nyitottak voltunk a gyermekvállalásra. Telt-múlt az idő, de nem érkezett a várva várt magzat. Mindenképpen csak olyan történésbe akartunk belemenni, ami az életet védi. Pár éve jutottunk arra az elhatározásra, hogy örökbefogadó szülőknek jelentkezünk. Hét évig voltunk baba nélkül házasok. Kimondva nagyon hosszúnak tűnik ez az idő, de visszatekintve nagyon gyorsan elszállt. Igyekeztünk ezalatt sok időt tölteni gyerekek között, akik feltöltöttek bennünket, és nagyon sokat kaptunk és tanultunk tőlük. Igyekeztünk vigyázni arra, hogy vidám szülők legyünk majd, ha megérkezik a gyermekünk, és ne keseredjünk bele a várakozásba. Éltük az életet, és vártuk azt, aki hozzánk akar érkezni.

– Mit szóltak a szüleitek ahhoz, hogy így érkezik az unokájuk?
– Nyitottak voltak és elfogadták a döntésünket. Tele voltak kérdéssel, de tiszteletben tartották, hogy mi így döntöttünk.

– Milyen érzés volt, amikor a telefon másik végéről azt hallottad, hogy nemsokára megszületik a baba?
– Tudtuk, hogy előbb-utóbb várható egy ilyen telefon. A szülés előtt kétszer indultunk el, mert a baba először „meggondolta magát”, és téves riasztást adott. Nagyon érdekes volt megtapasztalni, hogy ugyanakkora várakozást éreztünk, mint a biológiai anya. Ettől aztán még izgalmasabbá váltak ezek a napok. Az igazsághoz tartozik, hogy volt bennem félelem is, de így utólag úgy látom, hogy csak az ismeretlentől féltem. Többször elképzeltem, milyen lesz az út a kórházhoz, hogy fogunk ráhangolódni erre a helyzetre. Amikor megcsörrent ismét a telefon, és elindultunk végül a kórházba – a kismama azt szerette volna, ha bent vagyok a szülésnél –, olyan volt, mintha egy érzelmi hullámvasútra szálltunk volna fel, cikáztak bennünk a kérdések: vajon jó döntés volt-e, vajon tényleg ez a mi utunk? Amikor megérkeztünk a kórházhoz, ott nem mondhattunk semmit, hiszen mi még nem voltunk senkik ebben a történetben.

Izgultam, hogy milyen lesz a szülés, ahol egy édesanya szüli az én gyerekemet, hogy fogom ezt a helyzetet kezelni...

A Gondviselésre bíztam az egészet, és imádkoztam, hogy annyit kapjak, amennyit elbírok. Végül úgy alakult, hogy éppen nem volt olyan szülőszoba, ahol bent lehettem volna, ezért nem tudtam jelen lenni a szülésnél. Nagyjából tíz perccel később mehettem be a szülőszobába, ahol az életet adó anya a karjában tartotta a babát. Úgy fogadott engem, hogy ez a baba nektek született. Akkor ott, abban a helyzetben végig próbáltam jelezni felé, hogy most még meggondolhatja magát, és hogy ez a szabad döntése kell hogy legyen. Erre azt válaszolta, hogy ennek így kell lennie, és higgyem el, hogy ez a baba nekünk született.

Nagyon mély pillanat volt ez, úgy éreztem, hogy megállt az idő, amikor átadta a babát nekem.

– Miért tartottad fontosnak hangsúlyozni, hogy még meggondolhatja magát, miután kimondta, hogy ez a baba nektek született?
– Mert nem akartam másnak a gyerekét elvenni, a saját gyerekemet akartam nevelni. Ha ez a baba tényleg nekünk született, és ezt Isten is így tervezte, akkor be akarom fogadni a családomba, sajátomként szeretni, nevelni, óvni, védeni. Mindig tisztán akarok a szemébe nézni, tudva, hogy senkinek nem vettem el a gyerekét. Nagyon szerettem volna édesanya lenni, de nem minden áron. Ezt a szabadságot szerettem volna végig megőrizni. Erre nagyon törekedtünk a férjemmel együtt.

 

– És most nincs benned feszültség ezzel kapcsolatban?
– Nem, mert pár nappal később érkezett egy üzenet az életet adótól: „Ennek így kellett lennie, mert ilyen nyugalmat még sohasem éreztem a lelkemben.” Ez olyan nagy megerősítés volt számunkra, hogy azóta azt gondoljuk, ez a mi kisbabánk, és hozzánk kellett érkeznie.

– A gyámhivatali procedúrát követően hazaérkeztetek a babával. Milyen érzés volt?
– Ismeretlen és izgalmas. Egy nagy utazás vette kezdetét. A hat hét miatt sokan szoktak aggódni (a szülést követő hat hétben ugyanis a vér szerinti szülők visszavonhatják lemondó nyilatkozatukat), de ettől mi nem féltünk. Ha arra vagyunk meghívva, hogy hat hétig őrizzünk meg egy életet, akkor ez volt a feladatunk. Nyilván nehéz lett volna, mert egy nagyon cuki kisbabát kaptunk, de azt is tudtuk, hogy nem kapunk nagyobb terhet annál, mint amit elbírnánk. Érzelmekkel teli napok voltak. Lépésről lépésre derült ki számomra, hogy minden rendben volt úgy, ahogy volt.

Később jöttem rá, hogy ezek a hullámzó érzések az anyává válás folyamatának részei voltak, és mindenkinél előfordulnak, akár vér szerinti, akár örökbefogadott gyermekről van szó.

Nagyon fontos szerintem, hogy ilyenkor a férjeink stabil hátteret tudjanak biztosítani. Hálás vagyok a családomnak és a barátainknak, hogy hímes tojásként bántak velünk, és szeretetteljes, elfogadó környezetet adtak nekünk. Abban mindannyian hiszünk, hogy ha az anyuka és az apuka jól van, akkor a baba is jól van. Sok meseszerű emlék maradt meg az első hetekből, de bizony voltak rázósabb pillanatok is. Az első éjszakán például két percet sem aludtam az izgalomtól: vesz-e levegőt, nem éhes-e, kell-e pelust cserélni... A szülővé válás erről is szól.

– Ha üzenhetnél az életet adó anyának, akkor mit mondanál neki?
– Hálás vagyok, hogy az életet választotta, ez nagy bátorság volt tőle. Jó, hogy tudta szeretni abban a kilenc hónapban ezt a babát, és hiszem azt, hogy most is szeretettel gondol rá.

Ahogy caplattunk felfelé a hegyoldalon a tetőtől talpig vízálló felszerelésbe bújtatott gyerekekkel, fokozatosan derült fel az ég. Délre óriási esőt jeleztek, ehelyett előbújt a nap. Nagyon jó volt megtapasztalni, hogy mindenre fel voltunk készülve – mind az időjárást, mind a pápa szentbeszédét illetően –, mégis a legjobbat kaptuk mindenből.

Jóval az utazás előtt, otthon eldöntöttük, hogy ha már végighúzzuk három kicsi gyerekünket és szegény fejünket a fél Kárpát-medencén, akkor azt nem elvárásokkal és előítéletekkel tesszük. Megállunk, és egyszerűen csak örülünk annak a nyilvánvalóan a székelyek felé irányuló gesztusnak, hogy a pápa romániai körútján meglátogatja az ő történelmi szent helyüket is. Ezt az egy gondolatot próbálta egyébként közvetíteni több-kevesebb sikerrel a pápaellenes gyűlölködő hangok közepette Böjte Csaba testvér is, aki nyilván hamar átlátta, hogy érvelni felesleges, és bizonyos szint alatt méltatlan is.

Vajon akik a székelyeket és a magyarokat a pápa ellen hergelték, azok tisztában lehetnek azzal, hogy milyen pozitív érzésektől – megkockáztatom: kegyelemtől – zárták el az olvasóikat?

 

Bizonyára nehéz lehet kilátni a spirálból, de a felelősségük nem kicsi, hiszen a kezdeti riadalom után teljesen egyértelmű volt, hogy ez a látogatás egy gesztus lesz a székelyek felé, és lehetett volna egy felhőtlenül szép ünnep is valamennyiük számára: magyar nyelvű mise volt Csíksomlyón, a magyarok és székelyek búcsújáró helyén, ráadásul Kodály-mise, a végén a Himnusszal.

A folyamatos ellenségkép-keresés és elméletgyártás, amiből nem szűkölködünk, elzár tőlünk temérdek jót. Muszáj néha kinézni ebből a hangzavarból, a csíksomlyói Máriánál tett látogatás pedig csodálatos alkalomnak bizonyult erre.

„Édesanyánk, tanítsd meg nekünk, hogyan varrjuk egybe a jövőt!” – mondta Ferenc pápa, és aztán megismételte ezt a mondatot.

Nem tett igazságot, nem kedvezett senkinek, nyoma sem volt annak, hogy megfelelni akarna a politikai korrektség önmaguk által felkent papjaitól kapott intelmeknek, akik óvták őt a „bevándorlásellenes aktivistáktól”, „jobboldali populistáktól”. Egyszerű szavakat használt, amelyek teljesen egyértelmű üzenetté álltak össze, semmi szükség további értelmezésre. Minden egyes székely és román a saját lelkiismerete alapján el tudja dönteni, hogy mennyit kell belőlük magára vennie.

Prekoncepciók és sértettség nélkül, tiszta fejjel és nyitott szívvel hallgatva egyértelmű: a pápa csíksomlyói szentbeszéde maga a színtiszta evangélium. Megállt volna kétezer évvel ezelőtt is, és megáll ma is.

Aki ezen felháborodik, az bizonyára hamarosan megtalálja a kákán az újabb csomót.

A pápaság kétezer, a ferencesek nyolcszáz, a jezsuiták ötszáz éve alatt mindig voltak, akik jobban ismerték az egyedül helyes utat. Most jellemzően azok vélik úgy, hogy ennek a tudásnak a birtokában vannak, akik a rendszerváltáskor váltak kereszténnyé vagy akik a katolikusokat egyébként megvetik, de Ferenc pápát (vélt vagy kívánt szabadelvű megnyilvánulásai miatt) kortárs celebként kezelik.

Mindenesetre a víz szalad, a kő marad.

Kedves Doktor Bori!

Ne haragudjon, tudom, hogy a férjem, Benedek, éppen ma írt Önnek, de úgy érzem, nekem is muszáj. Félek, hogy ő egyedül nem lesz elég erős hozzá, hogy tönkretegye a csodálatos életünket! Fogalmam sincs, mitévő legyek. A kolléganőim gyűlölnek. Egyikük, akinek a férje is ugyanott dolgozik, tegnap sarokba szorított a kézszárító automata mellett: 

– Hé, ti hányszor vagytok együtt hetente a férjeddel, he? 

Amikor megmondtam a választ, ő megragadta a kosztümöm gallérját, a falhoz kent és megfenyegetett: ha ezt a mennyiséget elárulom Elemérnek (a férjét hívják így), akkor kitépi az összes hajamat. (Elemér egyébként aznap tényleg feltette nekem a kérdést, amire én azt feleltem, hogy csak félévente–évente… Szégyellem, de féltettem a szép, dús hajamat!!!)  

Olyan fura ez az egész. Tudja, kiskoromban minden nőrokonom azt tanította, hogy a szex valami nagyon rossz dolog lesz: kellemetlen, gusztustalan és állatias. Miért van az, hogy nekem ilyen jó?! Valami nagy baj lehet velem! 

Segítsen, hogyan múlhatna el a férjemből és/vagy belőlem is végképp a vágy? 

Nagyon bízom Önben. Rendszeresen olvasom a rovatát, és mindig annyira lehangol! Halálosan nyomasztóan ír, miközben nyilvánvalóan egy rendkívül öntelt és hiú ember, aki a bizonytalanságát arroganciával igyekszik leplezni.  

Annyira irigylem! Ön a példaképem!  

Ha valaki, hát Doktor Bori tud majd nekem segíteni. 

Üdvözlettel: Andrea  

Kedves Andrea! 

Először is köszönöm hízelgő sorait – gyarlóság, de néha nekem is jólesik a megerősítés. Jó tudni, hogy nem hiába küzdök társadalmunk zsíros, rózsaszínű mételye, a boldogság ellen. (Állítólag nagy költőnk, József Attila is találkozott már vele, és neki se volt szimpatikus: „Láttam a boldogságot én, / lágy volt, szőke és másfél mázsa” – írja „Eszmélet” című versében.) 

Nos, de térjünk is a tárgyra!

Benedeket múltkori levelemben arra biztattam, hogy helyezze üzleti alapokra házasságukban a szexualitást: várja el, tegye kötelezővé. Az a javaslatom, hogy ha már a férje úgyis üzletet csinált a szexből, akkor Ön használja bátran a valutát, amit bevezetett! Éljen vissza vele! Zsarolja, adagolja, jutalmazza vele, mint lovat a kockacukorral!

Amennyiben Benedek

1. nem keres elég pénzt,

2. nem beszélget eleget Önnel izgalmas témákról (úgymint a gyerekek óvónőváltása, egy nemrég olvasott recept vagy az Ön másodunokatestvére barátnőjének újonnan diagnosztizált autoimmunbetegsége),

3. nem matekozik a gyerekeivel,

4. nem mosogat eleget,

5. egy éve nem fúrja fel a fürdőszobapolcot,

akkor Maga bizony nem adja meg őkelmének, amit ő akar! Ebben az esetben legördül a szerelem-roló. Bezár a hancúr-bazár. Úgy kell neki, túrós peti!

Hiszen, valljuk be, a szexualitáson kívül kevés más eszköz van a mi kezünkben, amivel elérhetjük céljainkat. Például hiába is fenyegetőznénk azzal, hogy ha férjünk nem lesz figyelmesebb, akkor mi meg majd jól nem veszünk virágcsokrot gyermekünk osztályfőnökének a születésnapjára, vagy nem mossuk ki kéthavonta a nappaliszoba sötétítőfüggönyét – ettől ő sajnos egyáltalán nem fog megrettenni. Szerinte ugyanis tök fölösleges a tanárok születésnapjára bármit is adni, a sötétítőfüggönyt meg elég tízévente kimosni.

Ezenkívül van egy másik termékeny lehetőség is a szexuális életük tönkretételére, ami homlokegyenest ellenkező tézisből indul ki, mint a „Szex mint üzlet”-módszer, de hasonlóan hatékony lehet. Intézze el, hogy a férje ne kívánja többé Önt! Hanyagolja el magát, de gyorsan! Kezdje a szőrzettel: festesse be a haját, aztán hagyja több centire lenőni. Ritkán mossa csak meg, akkor is korpásodás elleni kénes samponnal! Ne szőrtelenítse a lábát! Ha alkata engedi, hízzon el. Ha sovány típus, váljon teljesen gebévé. Hordja nyugodtan a kinyúlt szoptatós melltartóit – nehogy már újabbakat vegyen, amikor még jó a régi is! Nézze le azokat a nőket, akik csinosan öltözködnek és sminkelik magukat:

– Jééézuskám, kinek akar ez ennyire tetszeni? – kérdezze hangosan, gúnyos félmosollyal. – Hiszen már férjhez ment!

Néha, nagy ritkán, nézzen ki remekül, de csakis, ha vendégségbe, munkavacsorára vagy osztálytalálkozóra indul a férje nélkül!

Elképzelhető, hogy Benedek egy idő után végre megcsalja majd Önt – ekkor legyen végtelenül dühös, csalódott, és ne értse, hogy mehetett hozzá egy ilyen érzéketlen szörnyeteghez.

Vagy, ha olyan típus, csalja meg Ön a férjét – ekkor viszont tekintse úgy, hogy joga volt hozzá, hiszen otthon elhanyagolták, és ne értse, hogyan mehetett hozzá egy ilyen érzéketlen szörnyeteghez.

Ha minden jól megy, hamarosan el fognak válni. Ön előtt pedig végre megnyílik az út az egész életen át tartó önsajnálathoz.

Sok sikert mindehhez,

és a legrosszabbakat kívánja Önöknek:

Doktor Bori

A cikk a Képmás magazin 2019. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A negyed elhelyezkedéséből még ma is látni, hogy eredetileg nem volt Budapest része, s csupán a II. világháború után csatolták a fővároshoz: széles préri választja el a Fehérvári út panelrengetegétől. A régi Budafok a nyugatra emelkedő dombok és a Duna közötti síkságon terül el. Elődjét, Promontor falut a 18. század elején maga a nagy törökverő, Savoyai Jenő herceg alapította és telepítette be németekkel. A későbbiekben a német telepesek több hullámban érkeztek, a falu pedig nőni kezdett egy nyugat-kelet irányú hosszú, keskeny völgyben, a mai Péter-Pál utca nyomvonalán. Első virágkorát Mária Terézia uralkodása alatt élte. A lakosok legfontosabb tevékenysége a szőlőtermesztés és a dombok mészkövének bányászata volt. Érdekesség, hogy Budafokon még a 20. században is laktak kőbe vájt barlanglakásokban.

A második virágkor azonban a szőlőtermesztésnek köszönthető, jobban mondva a szőlőből készült italnak, a pezsgőnek.

Törley József, egy magyar származású, Franciaországban gyárat alapító üzletember ugyanis az 1880-as évek elején vásárolt szőlőt és présházat Promontoron. Fantáziát látott a kis sváb faluban, mivel hamarosan ide telepítette franciaországi üzemét, és francia technológiával megkezdte annak a márkának a gyártását, amelynek neve mind a mai napig minden magyar ember számára ismerősen cseng. Egy húszezer négyzetméter alapterületű, háromszintes pincét vájatott a dombba, ami felett megépült a híres pezsgőgyár.

 

A sikeres üzlettel és a hírnévvel azonban reprezentációs igények és kötelességek is jártak főleg az után, hogy a millennium alkalmából I. Ferenc József király Törleyt magyar nemességben részesítette, valamint a kitüntető császári és királyi udvari szállító címmel is megadományozta. Az újdonsült nemes úr hamarosan rangjához méltó épülettel állított emléket magának: Ray Rezső Vilmos építésszel a 19–20. század fordulóján elkészíttette budafoki lakhelyét, a gyár fölött magasodó Törley-kastélyt. A kor ízlésének megfelelően az épület a történelmi múltat idézi: csipkés tornyaival, szabálytalan tömegalakításával és gótikus részleteivel a középkori várakat juttatja eszünkbe. Egy újgazdag, sikeres üzletember ősi múltat felelevenítő lakóhelye, a középkori nemesek dicsőségét az építtető jelenébe hazudó alkotás.

Mindemellett nagyon színvonalas épületegyüttes, ami kiválóan beleillik Budafok hegyvölgyes, kissé sejtelmes, romantikus természeti környezetébe. Sőt, a Törley-kastély ki is domborítja, meg is koronázza a kis falu romantikáját.

A múlthoz azonban nem csak az építészeti idézet köti: az alatta lévő gyár kapujára a két világháború között Törley József utódai felhelyezték Savoyai Jenő nem sokkal korábban lerombolt budafoki kastélyának címertartó oroszlánjait. A Törley család tehát nem csupán a középkor, hanem Budafok alapítója szellemét is magáénak érezte, és a híres pezsgőmárkán túl építkezéseivel is beírta nevét a történelem lapjaira.