A messziről is jól látható Főapátságot a Bakony és a Kisalföld találkozásánál elterülő, közel 300 méter magas dombra építették. Országunk egyik leghíresebb és legértékesebb történelmi nevezetessége alapításának 1000. évfordulóján (1996) kiérdemelte felvételét az UNESCO Világörökségi Listájára. Felfedezését a fővárosiak már Budapesten elkezdhetik a Benedictinus Apátsági Termékek boltjában (1053, Károlyi utca 19.), a szerzetesek gyógy­teáin, csokoládékülönlegességein vagy borain keresztül; az ottani munkatársak segítségével pedig alaposan megtervezhetjük apátsági látogatásunk szinte minden pillanatát, így a helyszínen már nem kell például katalógusbeszerzéssel, szálláskereséssel foglalkozni.

Az apátság júniusban reggel 9-től este 6-ig látogatható a hét minden napján. A felnőtt belépőjegy ára 2400 forint, de számos csomag közül választhatunk, amelyek tartalmazhatnak tárlatvezetést, pincelátogatást, gyógynövénykerti látogatást, hogy csak a fontosabbakat említsük.

Kép: Páczai Tamás

A részletekről a www.pannonhalmifoapatsag.hu-n tájékozódhatunk. A remekül szerkesztett honlapon bőséges információt találunk szálláshelyekről, programokról és gasztronómiai lehetőségekről is. Idén pünkösd és úrnapja is júniusra esik, érdemes látogatásunkat úgy időzíteni, hogy részt vegyünk az ünnepi liturgikus eseményen a 13. században épült Szent Márton-bazilikában. A turisták számára is szabadon látogatható napközi imaórák 13 órakor kezdődnek.

2019 a csend éve a pannonhalmi szerzeteseknél: a monostor belső, zárt tereiben azt keresik a szerzetesek, miként élhető át a csend mint az Istenre figyelés, az önref­lexió és a belső töltekezés tere. Látogatóknak szervezett programjaik is erre reflektálnak, így az Apátsági Galériában a magyar származású Lucien Hervé fotós „Az építészet csendje” c. kiállítása látható, pünkösdvasárnap pedig siketeket és nagyothallókat várnak közös szentmisére és beszélgetésre. Koncerteken is a csend témája és szerepe kerül középpontba a Pannonhalmi Jazzteraszon (június 7.), a VIATOR Jazzvacsorán (június 21.) vagy a Gyógynövénykertben a Margaret Island koncertjén (július 6.).

Kép: Páczai Tamás

Gyalog, vízen, két keréken

A Pannonhalma körüli dombokon és erdőkben mi is elmerülhetünk lelkünk csendvilágában. Kezdjük a Pannonhalmi Lombkorona Tanösvényen! A halat formáló építmény legmagasabb része a talajszinttől 14 méterre fekszik, közel 80 méter hosszú, és remek kilátópont is a környékre, ahol több túraútvonal közül választhatunk erőnlétünknek megfelelően.

A részletes leírást jelzésekkel és távokkal a www.pannonhalma.hu/aktiv-turizmus oldalon találjuk, itt a kerékpáros lehetőségekről is remek összefoglaló van. Győrtől Pannonhalma csak 20 kilométer, a forgalmas 81-es főúton ugyan nem tiltott, de nem is biztonságos a kerékpározás!

Idén elkezdődött az úttal párhuzamosan futó kerékpárút építése, az elkészülésig azonban Győrújbarát vagy Győrság felé ajánlott kerülni. Ezeken az útvonalakon készüljünk a változatos terepviszonyokra és a jelentős (550 m) szintkülönbségre, így a komolyabb sportteljesítményre vágyóknak ajánljuk ezt a szakaszt!

Kép: Páczai Tamás

Kerékpáros szempontból a Szigetköz szöges ellentéte a Győr–Pannonhalma‑útvonalnak.

Győr belvárosától Mosonmagyaróvárig jó minőségű, egyértelműen táblázott útvonalakat találunk szintkülönbség nélkül, így családosoknak aktív kikapcsolódásként a szigetközi tekergést javasoljuk.

A szigetek és mellékágak útvesztője, a zátonyok és zúgók változatos világának nagy része azonban rejtve marad szemünk elől két keréken, így, ha idelátogatunk, a vízitúra kötelező program! Szinte minden faluban találunk lehetőséget a túrához, a félórás motorcsónakos kirándulástól a kéthetes túráig szinte bármit. A www.szigetkozportal.hu jó kiindulópont abban az esetben, ha először utazunk a Szigetközbe, ugyanis rengeteg szervezett vízi, kerékpáros és gyalogos túrát gyűjtöttek össze, közvetlen jelentkezéssel, információkkal, linkekkel.

Kép: Páczai Tamás

Győrből rajtolhatunk

Földrajzi helyzetéből adódóan is Győr az ideális kiindulópont Pannonhalma vagy a Szigetköz eléréséhez, így egy többnapos nyaraláshoz tökéletes bázisunk lehet. Nemcsak pezsgő kulturális élete és a nagyvárosi környezet miatt, hanem mert a városfalakon belül változatos aktív szabadidős programokat is találunk. Győr a Mosoni-Duna, a Rába és a Rábca torkolatánál fekszik már a római idők óta, ezért is nevezik a folyók városának. A belvárosban több lehetőséget találunk sétahajózásra és városnéző túrákra, ezekhez érdemes a helyi Tourinform‑irodánál érdeklődni. A Füles Bástyában Dél-Amerika élővilágába pillanthatunk bele: a 80 méter hosszú, 200 köbméteres paludárium (az akvárium és terrárium keveréke) Amazóniát mutatja be, egy 40 méteres ösvényen pedig a levélvágó hangyák mindennapjait leshetjük meg.

A belvároshoz közeli Püspökerdőben találjuk a Rioter Games kalandparkot, itt buborékszumó, lézerharc, íjászcsata a fő attrakció, ha pedig a mostanában egyre divatosabb utcai fitnesz rajongói vagyunk, akkor a 29 ezer négyzetméteres Barátság sportpark minden igényünket ki fogja szolgálni. Győri tartózkodásunk megtervezéséhez használjuk a turizmus.gyor.hu-t.  

Kép: Páczai Tamás

Extra tippjeink – gasztronómia:

Viator apátsági étterem és borbár, Pannonhalma: üvegfalú, modern épület, letisztult gasztronómia, az apátság pincészetének minden tétele kapható üvegben és pohárban. Főételek 2550 forinttól, info: www.viator.co.hu

La Mareda, Győr: kitűnő, letisztult étlap, minőségi borválaszték. Főételek 2450 forinttól, info: www.lamareda.hu

Lipóton tartsunk pihenőt a Lipóti Pékség mintaüzleténél. Az épület felső szintjén találjuk, uzsonnázás közben pedig hatalmas üvegfalakon át a pékségben zajló munkát láthatjuk. Infó: www.lipotipekseg.hu/latogatokozpont

A cikk a Turisztikai Marketingkommunikációs Ügynökség Nonprofit Zrt. támogatásával készült.

– Melletted állt a kezdők szerencséje, hogy ilyen erős filmes alapanyagra bukkantál rögtön az első egész estés dokumentumfilmed forgatásakor?

– Azt is mondhatjuk, hogy az ölembe hullott ez a sztori, hiszen eredetileg nem is erről akartam forgatni, sőt nem is figyeltem fel különösebben a csicskáztatás jelenségére. Pedig még dolgoztam is Hajdú Szabolcs „Délibáb” című filmjében, ami ezt a témát járta körül, ennek ellenére nem fogtam fel, hogy mindez mennyire közel van hozzánk. Persze ahhoz, hogy a történet így alakuljon, rengeteg munkát tettem bele én is, és az utómunka során a kollégáim is.

– Megengedték, hogy forgass egy olyan családnál, amelyik „rab”szolgákat tart. Hogy sikerült megnyerni a bizalmukat?

– Egy olyan film elkészítése volt a feladat a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, amelyik bemutatja egy ember egy napját.

A kizsákmányoló családdal pár éve találkoztam futólag, és emlékeztem a főszereplő Maris karakteres, kifejező arcára, amit én nagyon szépnek és érdekesnek láttam azzal együtt, hogy húsz évvel tűnt idősebbnek a koránál.

Úgy terveztem, hogy Maris egy napját mutatom meg, az arcán tükröződő érzelmeken keresztül. Először Etát, a „gazdasszonyt” – aki eldicsekedett azzal, hogy szolgákat tart – kérdeztem meg tehát, hogy forgathatok-e Marissal, aztán kérdezhettem csak meg őt magát. Már az is beszédes volt, hogy Eta ezt egyedül akarta eldönteni anélkül, hogy eszébe jutott volna megkérdezni Marist.

– Mikor jöttél rá, hogy egy bűncselekmény-sorozat kellős közepébe csöppentél?

– Az alá-fölérendeltségi viszonyt egyből fölismertem, és nagyon izgatott, hogy ezt bemutassam: erre épült az a koncepció, hogy nem láttatom a gonosz arcát. De akkor és ott nem tudatosult bennem, hogy amiről forgatok, az bűncselekmény lenne, csak annyit éreztem, hogy ami történik, az nem helyes. A vágás során részt vettem egy workshopon, ahol heves vitát váltott ki, hogy én azt mondtam: amit a képsorokon látunk, tulajdonképpen modernkori rabszolgaság. Még a tapasztalt filmesek is amellett voltak, hogy ez nem rabszolgaság.

Az látszik a kockákon, hogy egy nőt szállásért cserébe ingyen dolgoztatnak, és tudjuk, hogy néha meg is verik, de arról próbáltak meggyőzni, hogy ezt ne nevezzem rabszolgaságnak, mert akkor a néző többet vár, mint amit lát.

– Pedig még a fizetését is elvették.

– Akkor éreztem meg, hogy több van ebben, mint amennyit első látásra gondoltam, amikor Maris elárulta: le kell adnia gyári keresetét, és arra kért, hogy ezt ne mondjam el. Lépésenként kerültem közelebb a történethez. Egyre többet tudtam meg, és a helyzet egyre súlyosabbnak tűnt.

– Annyira durva dolgok történnek ebben a filmben, hogy ha nem az élet írta volna a forgatókönyvet, hanem egy átlagos szerző, egy sorozat egész évadát kikerekíthette volna belőle.

– Még sokkal több is lenne a százharminc órányi nyersanyagban, de ennyit tudtam elmesélni másfél órában. A forgatás alatt egy ponton elkezdtem komoly felelősséget is érezni: most már nem sétálhatok el a nyersanyaggal a kezemben csak úgy, hogy ő közben itt marad. Nem lett volna etikus.

– Pedig van olyan dokumentarista felfogás, amelyik szerint a filmesnek, a fotósnak nem szabad beleavatkoznia a történetbe, kívülállónak kell maradnia, bármi történjék is.

– Én etikátlannak tartottam volna, hogy elnézzem valakinek a szenvedését, de ne támogassam őt legalább lelkileg. Ismerem ezt az álláspontot, hiszen tanultam dokumentumfilm-történetet, ahol az a mondás, hogy már azzal, hogy a kamerát lerakjuk, beleavatkozunk az események menetébe, de ennél jobban nem szabad. Én ezt régimódinak tartom és nem tudok egyetérteni egy olyan íratlan szabállyal, amelyik azt sugallja, hogy egy filmes szituációban szűnjél meg embernek lenni, és legyél „csak” filmes.

Hiszen én ember vagyok, aki filmeket csinál! Miért legyek közömbös mások szenvedése iránt?

Egyáltalán nem lenne emberhez méltó, ha tárgyként kezelnék egy szereplőt. Számomra a szabály inkább az, hogy a néző is tudjon arról, ha belenyúlok az események alakulásába. Ezt ebben a filmben felvállaltam.

– Kiben fogalmazódott meg a szökés gondolata? Benned vagy Marisban?

– Folyamatosan hullámzott Marisban, hogy el akarna menni, de nincs bátorsága hozzá – a lelkiállapotát kellett nyomon követni, és támogatni az elhatározásában. Jeleztem neki, hogy nem helyes, ahogy vele bánnak, de nem akartam helyette dönteni. Azzal tiszteltem meg őt felnőtt emberként, hogy meghagytam a döntési szabadságát. Mivel azt kérte, hogy ne forduljak a rendőrséghez, nem fordultam. Később aztán ezt közönségtalálkozókon sokan számonkérték rajtam, de szakértők azt mondják, hogy helyesen jártam el, és Maris is így gondolja. Nekem ez a legfontosabb.

– De hiszen a filmben az szerepel, hogy a rendőrséghez fordultál!

– Anonim módon próbáltam segítséget kérni, ami semmiféle kötelezettséggel nem jár. Hiszen ki vagyok én, hogy felülbíráljam Maris döntését a saját életével kapcsolatban? Abba bele se mertem gondolni, hogy milyen következményei lennének, ha rájuk hívnám a rendőrséget! Hiszen én haza tudok menni, ki tudok lépni a történetből, de neki nincs hová mennie.

– A rendőrség pedig széttárta a kezét: nem tehetnek semmit, ha nincs bezárva az illető. A film egy pontján Maris a szökés után felhív egy krízisközpontot, ahonnan szintén nem kap segítséget.

– Beszéltünk később az Országos Kríziskezelő Központtal, amelyik a filmben nem tudott segíteni, és azt mondták, hogy Marisnak több információt kellett volna megadnia, mert az alapján, amit mondott, nehéz volt megállapítani, hogy ő valóban áldozat, és milyen helyzetben van. Én azzal egyetértek, hogy fontos kellő információt adni, de azt is gondolom, hogy a szűrőrendszernek kell megfelelő kérdésekkel kiszűrnie az áldozatokat.

Azt pedig nagyon súlyos tévedésnek tartom, amit akkor mondtak: ha nem családtag a bántalmazó, nem tehetnek semmit. Szerintem ilyet mondani egy áldozatnak érzéketlenség és hiba.

Lehet mondani, hogy forduljon hajléktalanszállóhoz – de nem kaptunk egy telefonszámot sem. Akkor hová, meg hogyan? Ezeknek az embereknek nincs lehetőségük interneten keresgélni. Egyébként rengeteg munkásszállót és hajléktalanszállót felhívtunk, mind tele volt. Ugyanakkor a telefon mögött jószándékú emberek ülnek, az áldozatok pedig csak így tudnak kellő segítséghez jutni.

Karvázy György lírai családtörténetének ez a háttérképe. A történelem nemcsak a tömegekkel történik, hanem a családdal és a személlyel is. Ezt a személyes történetet régen elfeledett negatívok őrzik, amelyeket az ember újra és újra megtalál, akárhányszor kutatni kezd a régi lomok között. Karvázy ezeket veszi alapul, hogy összegyűjtse a családi történetet. Ezek a diák híven őrzik a múltat, sárgásbarna fényük különleges, nosztalgikus hangulatot sugároz. Az ember elkezd emlékezni, és próbálja újrateremteni azt, ami már régen homályba veszett.

A miniatűr képek személyes élmények, személyes emlékek: a gyermek élményei, de a felnőtt emlékezete.

Az egykori Rézmál elveszett világát a gyermek nézi, de a felnőtt látja. Egy ilyen negatív százszor többet mond, mint a felhőbe mentett digitális kép. Hagyja emlékezni az embert, hagyja, hogy az emlékek egészítsék ki a képek felismerhetetlenségig kifakult foltjait. „A hermetikus sötét csendben, a történés objektívjén beszűrődő fényben csírázásnak indul az emlékezet, amelyet vágyaink sötétkamrájában próbálunk majd láthatóvá tenni akaratunk vegyszereivel” – írja Karvázy György. Mint egy mély meditáció, minél jobban belemerül az ember, annál több részlet kerül elő a múltból. Végül már eltűnik az idő, mert elvékonyodik a határ múlt és jelen között. Az olvasó ott van az író múltjában, tisztán látja a Rézmál nyári fényeit, érzi a hárs illatát, és ismerni véli a hajdani világ karizmatikus alakjait. A filmtekercsek végül nagy totálban többet mondanak, mint a személyes történet, mert a lapokból kirajzolódik a történelem, a polgári életforma eltűnése és a dzsentri halála.  

Az amatőr eredeti jelentése olyan személyt takar, aki műkedvelésből, szeretetből alkot, latinul ő az amaturus.

Az író is szeretetből alkotta meg ezt a szabadvers formába öntött emlékezetfolyamot, amely ugyanakkor híven tükrözi a fényképész látásmódját is.

Karvázy György szakmáját tekintve grafikus, de nem áll tőle távol a fényképészet sem mint a pillanat megörökítésének másfajta művészi technikája. Az író mint fotós tudja, hogy életünk nem más, mint az expozíciók egymásba csúszása, éppen úgy, ahogy Marcel Proust írta Az eltűnt idő nyomában:  

„Minden egyes régi nap letétbe helyeződik bennünk, mint egy hatalmas könyvtárban, ahol a legöregebb könyvekből is van egy-egy példány, amit nagy valószínűséggel soha senki nem fog kikérni.(…) Énünk nem más, mint állapotaink sorának egymásra rétegződése.”

A dzsentri meghalt. A polgári életforma megszűnt. De maradtak még régészeti emlékek: csorba kávéscsészék, monogramos ezüstkanalak, csonka homlokzatú épületek. A régi világ díszletei még nyomokban fellelhetőek. A dzsentri is megvan még, elaprózódott genetikája itt él bennünk. S ha finoman hunyorogva belenézünk a nyár-délutáni fénybe, talán megláthatjuk az alakját is.

Karvázy György: Az amatőr. Fekete Sas Kiadó, 2019. 124 o.

Már alváshoz készülődtem, amikor megérkezett Benke Pál. Sáros bakancsa az asztal mellett, kimerülten szürcsöli a levest a tornácon. Hétfőn indultak egy csoporttal a Bákóhoz közeli Somoskáról Csíksomlyóra, és a mintegy 120 kilométeres út során áthaladtak Dormánfalván (Dormanesti) is. A településen fokozott volt a rendőri jelenlét, és Úzvölgye felé a csendőrség is folyamatosan ellenőrizte az utat.

„Nagyon kedvesen megkértek a rendőrök, hogy a keresztemről a kicsike magyar zászlót vegyem le, saját biztonságunk érdekében” – meséli Pál a történteket vacsora közben.

Az úzvölgyi katonatemetőhöz az esti órákban értek fel, akkorra már vége volt az emlékezetes temetőfoglalásnak. A somoskaiak meg sem álltak a temetőnél, inkább folytatták útjukat Csíksomlyó felé. Benke Pálért egy mikrobusz érkezett, másnap ugyanis magyarországi turistákat vártak Somoskára, ezért megszakítva a zarándoklatot hazautazott segíteni feleségének a vendéglátásban. „Visszafele jövet Hargita megyében a székelyek szóltak be a buszunkba, hogy most nem igazán jó ötlet bákói rendszámtáblával közlekedni errefelé” – meséli Pál. Csángó magyarként „két tűz közé” került maroknyi zarándokcsapatuk az úzvölgyi konfliktus napján.

 Az 1990-es marosvásárhelyi fekete március óta példátlan etnikai villongás felkorbácsolta a romániai és magyarországi közéletet, és félő volt, hogy Ferenc pápa somlyói nyeregben hozzánk intézett szavait sokan félreteszik. Homíliájában ugyanis így szólt: „Ha a galileai Kánában Mária közbenjárt Jézusnál, hogy megtegye első csodáját, akkor minden kegyhelyen ő virraszt és ő jár közben.

Nemcsak Szent Fiánál, hanem mindannyiunknál, hogy ne hagyjuk, hogy azok a hangok és azok a sebek, amelyek az elkülönülést és a megosztottságot táplálják, megfosszanak minket a testvériség érzésétől. Nem szabad elfelednünk vagy tagadnunk a múlt összetett és szomorú eseményeit, azonban ezek nem jelenthetnek akadályt vagy ürügyet, hogy meggátolják a vágyott testvéri együttélést.”

Az úzvölgyi incidens sok erdélyi, innen elszármazott vagy éppen moldvai magyarban hívta elő azt az ismerős gyomorszorító élményt, amit a marosvásárhelyi pogrom, korábban pedig a Ceauşescu-rendszer idejében élhettek át. A félelmet, ami sokakat akkoriban arra késztetett, hogy elmeneküljenek a szülőföldjükről. A bizalmatlanságot, ami elnyomhatja a testvériség törékeny érzését.

A csángóföldi Somoskára eredetileg azért utaztam, hogy meglátogassam Mimit. Tavaly nyáron a kapolcsi Kapolcska fesztiválon ismertem meg a somoskai kislányt, Michaela Pruteanut, aki több nehéz sorsú gyimesi és moldvai csángó gyerekkel együtt Kecskés Karina színésznő segítségével töltött el egy élménygazdag hetet Magyarországon. Nem volt hozzá elérhetőségem, viszont Karina Benke Paulina hagyományőrzőhöz, a somoskai magyar oktatás szervezőjéhez irányított. Paulina délutánonként népes gyereksereget tanít magyarul olvasni, énekelni, Mimi is hozzá jár évek óta.

Kép: Páczai Tamás

Kiderült, hogy érkezésem napján van a ballagás a helyi iskolában, Mimi mellett Paulina egyik lánya is idén végzi a 8. osztályt. A délben kezdődő ünnepségen a végzős diákok és tanáraik mellett csak néhány szülő vett részt az iskola dísztermében. „Biztosan sokan dolgoznak ilyenkor, de azért én is csodálkozok, hogy ilyen kevesen jöttünk el” – jegyezte meg Paulina. Somoskát körülbelül 1500-an lakják, mind magyarok és katolikusok. Az iskolában jelenleg 64 diák tanul, ebből most elballagott 16.

Az oktatás teljesen román nyelvű, s bár az összes gyerek tud magyarul, egymás között gyakran inkább a románt használják. A magyar nyelvet Paulináék házában tudják gyakorolni.

Az ünnepi beszédeket lezáró koccintás után rohannak haza a lányok, hogy a hamarosan kezdődő bulira megszépülve térjenek vissza. Este hatkor érek vissza az iskolához, már Somoska központjában hallatszik a hangos zene. A díszterem ablakait alufóliával sötétítették el, a világítást két hordozható partilámpa adja. Táncolnak, éneklik az igazgatóval és osztályfőnökükkel a legújabb román slágereket. A buli tetőfokán előkerülnek a partirakéták, ezek füstje beindítja a füstjelzőszirénát, diáknak és riporternek öröm nézni, hogy rohan az igazgatónő kikapcsolni. Csoportkép pezsgőbontással. A végén megható pillanatok az udvaron: tűzgömbökkel és könnyes szemmel búcsúztatják egymást, a tanítókat és a somoskai gyerekkort a fiatalok.

Könnyű lenne azt gondolni, hogy a csángó fiataloknál hamar elhal a magyar nyelv, mégis felelőtlenség elhamarkodottan ítélkezni. Ezek a gyerekek és apróbb társaik ugyanis délutánonként szép magyarsággal énekelnek, és szavalják nagy költőink verseit Benke Paulináék házában.

És ne felejtsük, a csángók több mint 240 éve élnek a magyar nyelvterületektől 150 kilométerre, mégis megőrizték mai napig nyelvüket, vallásukat és hagyományukat, teljesen idegen nyelvi környezetben.

Kép: Páczai Tamás

Eszembe jutnak pár nappal korábbról a pusztinai Nyisztor Tinka néprajzkutató szavai: „Egyszer Pérsisset pápai nuncius azt mondta nekem, hogy értsem meg, az asszimiláció egy normális folyamat. Értem én, uram, két óra alatt is lejátszódhat, de mi már kétszáz éve nyűglődünk vele. Normális-normális, de nem a miénk, mert ez erőszakolt, és még sincs vége.”

Az útleveleket minden alsó tagozatos diák megkapja a tanév végén. Az útlevélbe nemcsak pecséteket gyűjthetnek, hanem saját rajzaikkal, élménybeszámolóikkal is kiegészíthetik azt - mondta el Németh Anna, a programot kezdeményező Magyar Turisztikai Ügynökség vezérigazgató-helyettese.

Az útlevél mellett ingyenes készségfejlesztő mobilalkalmazás segíti a gyerekeket megyénként két-két, Budapesten három nevezetesség megismerésében. A 41 turisztikai nevezetesség közül példaként említette a Tihanyi apátságot, a Visegrádi fellegvárat, illetve a Fővárosi Állat- és Növénykertet. 

A mobilalkalmazás feladatait fejlesztőpedagógusok dolgozták ki, az applikáció  használatával a gyerekek játszva tanulnak Magyarország nevezetességeiről - tette hozzá Németh Anna.

Princzinger Péter, a Magyar Turisztikai Szövetség elnöke elmondta, hogy a programhoz Magyarország bármely pontjáról csatlakozhatnak turisztikai cégek, akik felajánlhatnak valamilyen szolgáltatást a Kajla útlevéllel érkezőknek. Több tucat vállalkozó már regisztrált, limonádét, ebédhez ingyen desszertet vagy egy gombóc fagylaltot ígérve egy-egy turisztikai célpont közelben - jegyezte meg.

A programhoz a MÁV is csatlakozott, így Kajla útlevéllel és diákigazolvánnyal júliusban ingyen lehet utazni, a gyermek kísérője pedig 33 százalékos kedvezményre jogosult. A Magyar Posta pedig júliusban és augusztusban ingyen viszi el a programban résztvevők képeslapjait, amelyeket a pecsétgyűjtő pontokon kapnak, illetve amelyeket saját maguk tervezhetnek a Magyar Posta ingyenes alkalmazásával. 

A kampány részeként a SPAR matricagyűjtő akciót indít. Június 20. és augusztus 14. között 200 matricát gyűjthetnek külön, erre a célra megvásárolható albumba a gyerekek.

Az Kajla útleveleket a Turisztikai Szövetség a Klebelsberg Központ és az Oktatási Hivatal közreműködésével juttatja el az iskolásokhoz.

Éppen legörömtelibb napjait élte: elteltek a karácsony utáni eseménytelenebb, várakozással teli fagyos hónapok, és elérkezett az időszak, amikor ismét ajándékozhat. Húsvéttól egészen gyermeknapig volt tele a „naptárja”, többnyire hátrányos helyzetű gyermekeket befogadó óvodák és gyermekotthonok kis lakói vártak rá, s persze az utca aprócska járókelői is a megszokott helyén, a Stadionoknál. Ő pedig szorgosan készítette a csokinyuszikat és csokitojásokat rejtő ünnepi csomagokat.

Utolsó nagyszabású ajándékozására nagypénteken került sor: akkor azokat a szegénysorsú gyermekeket gyűjtötte egybe és lepte meg, akik a hajléktalanszállójához tartozó családok átmeneti otthonában élnek.

Egyetlen délelőtt alatt hatvan gondosan összeállított csomagocska kelt el, még azt sem bánta, hogy egyik-másik gyerek kétszer-háromszor áll sorba, harmadjára is ugyanolyan szeretettel nyújtotta oda. Alighanem maga sem gondolta, hogy utolsó találkozása volt ez a gyerekekkel. Több száz csomagot készített még össze, hogy egy gyermeknapi program ugyancsak rászoruló csöppségeit megajándékozza, s épp kórházban lévő gyermekek meglátogatására készült, amikor összecsuklott az utcán. Kórházba szállították, hetekig az intenzíven ápolták, ám május végén magához szólította őt a Jóisten.

János bácsi néhány évvel ezelőtt vált hajléktalanná, miután nyolcadik kerületi, régi, romos otthonából kilakoltatták. Ekkor lett egy hajléktalanszálló lakója, ahová egyetlen társát, a kisnyulát is magával vihette. Míg az éjszakákat a szállón, a nappalokat kint az utcán, a lépcső tetején ücsörögve töltötte. Korábban az építőiparban dolgozott, ám munkája elveszítése után – több mint tíz éve – nem sikerült újra elhelyezkednie. Abból a pénzből, amit az utcán kapott, a nyúlról is gondoskodott, de a javát a gyerekeknek rakosgatta félre.

Kép: Pxhere

János bácsi 2015 karácsonyán kezdte meg a csomaggyártást: a kezdeti néhány tucat mikuláscsomagból három esztendő alatt közel félezer lett, és – a történetét megismerő jótevőinek köszönhetően – lassanként egyre több és több gyermekhez juthatott el.

Adventtől húsvétig, húsvéttól adventig élt, s közben a buszpályaudvar rohanó utasai között békésen üldögélve várt – arra, hogy elkövetkezzen az időszak, amikor ismét meglepheti a gyerekeket.

Másról szinte nem is lehetett beszélgetni vele. Gondoktól barázdált arca rögtön felragyogott, amikor az ember odalépett hozzá, s megkérdezte: „Mi újság, Jani, hogy állnak a csomagok?” Mindig azt mondta: „Kérdezik, miért nem magamra költöm azt a pénzt, amit itt kapok. Azt szoktam mondani, hogy annyi úgysem lesz, hogy saját lakásom vagy albérletem legyen, hogy új életet kezdjek, úgyhogy félreteszem a gyerekeknek. Szeretem látni, ahogy örülnek.”

János bácsi elveszítette a családját: a kislánya intézetbe került, csupán egyéves koráig gondoskodhatott róla; épp akkor vették el őt tőle, amikor a munkáját is elveszítette, és az édesanyja sem volt képes gondját viselni a kicsinek. János bácsi legnagyobb álma az volt, hogy egyszer még láthassa a mostanra tizenkét éves ifjú hölggyé cseperedett lányát – s őt is megajándékozhassa egy csomaggal. Álma sohasem válhatott valóra. Ám biztos vagyok benne, hogy odafentről már vigyáz a kislányára, nyuszija pedig, Ugribugri sok-sok nyúl között, szerető gazdik gondoskodásában ugrándozik tovább.

Kép: Nagy Enikő

 

Utasok és buszok száguldottak el mellette nap mint nap, ő csak ült a forgatagban és várt – ám most ő is útnak indult.

Kérdeztem tőle néha: „Jani, hiszel Istenben?” Megrántotta a vállát, elgondolkodott, nem is tudta, mit feleljen. Én hiszem, hogy útja végén várt rá Valaki, az, aki a szegény özvegy két eladományozott fillérje láttán azt mondta: „Bizony mondom nektek, ő többet adott mindenkinél, mert mások a feleslegükből adakoztak, ő pedig mindent odaadott, amije csak volt.”

Egykori helyén járva a minap azon gondolkodtam, vajon észreveszi-e valaki, hogy többé nincs ott. Ekkor egy mellettem elhaladó kisfiú odaszólt az anyukájához: „Anyu, hova lett innen az a nyuszis ember?” Ez a kisfiú a társadalom-ragasztotta címkék mögé látott (talán ezért is szerette János bácsi annyira a gyerekeket), s számára a „nyuszis hajléktalan” is ember volt.

Drága János bácsi, kedvenc daloddal búcsúzom, köszönöm mindazt, amit az életeddel tanítottál nekem, s hogy a barátod lehettem: „Az az egy fontos, legyetek jók most, már nem kell túl sok a holnaphoz, legyen szent most nekünk a játék, legalább egyszer még!”

„Foglalkozásom és hivatásom olyan, amilyet a sors csak kivételezetteknek nyújt, kivételes órákban. Megadatott, hogy művész lehessek, akinek mestersége szenvedélyből és játékból tevődik össze. Hálás, boldog és megelégedett vagyok, ha szabad festenem, mert festeni jó.” – Ez volt a 125 éve született Molnár-C. Pál (MCP) ars poeticája, erre utal az évforduló alkalmából megálmodott kiállítás címe is: a „Boldog művész”.

A feleség, aki teret adott a művésznek

„Hármas évforduló az idei, hiszen édesanyám, dr. Csillag Pálné Éva, aki elindította a múzeumot, 20 éve ment el, a múzeum pedig 35 éves” – mondja az unoka, Csillag Péter. Egy ráadás negyedik évforduló is kínálkozik: „125 éve született a nagymamám is, a művészfeleség Alice Gstettner. Bécsi születésű, kitűnő pedagógus volt, a Zeneakadémián berlini módszerrel éneket tanított, Pászthy Júlia ma is az ő iskoláját követi. A zene tehát kiemelt szerephez jutott a családban, hátteret, kiegyensúlyozottságot biztosított az érzékeny képzőművésznek. Enélkül nem született volna meg a hatalmas MCP-életmű. A családban megvolt mindenkinek a privát szférája. A nagymamám hagyta, hogy ha együtt nyaralnak is, töltsenek kis időt külön is, teret hagyott nagyapám inspirációinak, ötleteinek, ami hatalmas bölcsességre vall.”

Molnár-C. Pál – Kép: Molnár-C. Pál Műterem-Múzeum

Rövid haj, rövid szoknya, kölcsönvett C betű

A „Boldog művész” kiállítás a teljes MCP-életműből szemezget. A „Tavasz” teremben kicsi remekművek, úti jegyzetek sokasága üti meg a szemem, a fal szinte végigvezet az életút helyszínein a szülővárostól, Battonyától a szigligeti – és zsennyei – alkotóházakig, Svájcon át párizsi és itáliai tájakig. A szomszédos falon a karakteres, jól felismerhető MCP-kézjegyek, a tusrajzok. Péter mesélni kezd: „Molnár-C. Pál Párizsból hazajövet 1923-ban állított ki először itthon, akkor kapta a művésznevét is Fónagy Bélától, a Belvedere szalon tulajdonosától, mert azt mondta, hogy Molnár Pál néven nem fog befutni… francia származású édesanyja, Jeanne Contat nevéből kölcsönözte a ’C’ betűt.”

Ezen a bizonyos 1923-as kiállításon ott volt Kemény Simon, az Est lapok szerkesztője is, és megismertette őt a tulajdonossal, Miklós Andorral. MCP kapott egy külön rovatot, amely a „Mindenről mindenkinek” címet viselte. Ebben a rovatban tehát helyet kapott minden, ami a közvéleményt akkoriban érdekelte – például a modern nő témája. Péter felesége, Éva rávilágít, hogy „az 1920-as években a nő teljesen megváltozik: levágatja a haját, a szoknyáját, kalapot vesz fel, charlestonozni kezd, sportol, felül a motorbiciklire és egészen új szerepet tölt be, mint korábban. Még ismeretlen festő volt, amikor jött ez a lehetőség, ami napi 400 ezer példányos megjelenést jelentett – MCP ezekkel a rajzokkal futott be.”

Modiano-reklám – Kép: Molnár-C. Pál Műterem-Múzeum

A nők inspirálták a grafikus-festőt egy másik alkalmazott műfajban, a plakátok témaválasztásában is. A híres 1928-as Modiano-cigaretta plakátja 10 ezer pályamű közül került ki győztesként. És hogy honnan jön ez az akkoriban hihetetlen nyitott, újítónak számító lendület? „Párizsban tanultam a legtöbbet” – hirdette magáról a művész. Péter hozzáteszi: „Volt egy mecénása, aki egy évi párizsi tartózkodását fizette. A Louvre-ban aztán találkozott az itáliai reneszánsszal. E mellett Párizs a ’20-as évek elején a poszt-impresszionista irányzatok szellemében élt, a kubizmus, expresszionizmus is megérintik őt, és persze az art deco is. Hazatérése után születnek ezek a jellegzetes tusrajzok és plakátok.”

Szűz Mária és az „Angyali üdvözlet”

Molnár-C. Pál életművének jelentős részét teszik ki a vallásos témájú képek. A kiállításra Springer Ferenc restaurátor segítségével felújították azt az 1934-es Angyali üdvözletet, amelyen a párizsi és római hatás is érződik. Éva meséli az erős, élénk színű, ma is nagyon modernnek ható kép előtt: „A hátoldalán a restaurálás során különböző rétegeket találtunk. Úgy állítottuk ki a festményt, hogy akár mögé is be lehet bújni a tárlaton, mert a kép hátán ott egy másik angyali üdvözlet, egy önarckép, egy műterembelső jelenet – mindez nemrég került elő.”

„MCP rendkívül szépnek látta Máriát, a bűntelen embert, akinek arcán felragyog az az eredeti szépség, amilyennek Isten megálmodott minket. Ezért rengeteg Angyali üdvözletet készített, ennyi Madonnát és Szűz Máriát szerintem nem festett még senki.”

Angyali üdvözlet – Kép: Molnár-C. Pál Műterem-Múzeum

Párizs után a festő életét az örök város is meghatározta. 1928–1931 között érkezett az olasz fővárosba a római ösztöndíjasok első csoportjával, Aba-Novák, Szőnyi, Pátzay és Patkó társaságában. Éva folytatja: „A jó gazda kincseiből elővesz régit és újat – mondja a Szentírás. A római ösztöndíj hatása volt az, ahogyan ők a régi és az új stílust gyönyörűen ötvözték. Művészetük egyszerre volt szakrális és avantgarde” – és ez tükröződik MCP bibliai témájú képein is. „Látásmódjuk fuvallatot jelentett a magyar egyházművészetben, Rómából hoztak friss levegőt. Azonban egy teljes új papi generációnak kellett felnőnie ahhoz, hogy befogadják a templomokba ezt az új irányt.”

Magyarországon 30 templomban találhatók MCP oltárképei, például Kőszegen, Szombathelyen, Balatonlellén és a szülővárosban, Battonyán. Budapesten 10 oltárképe található, többek között a Batthyányi téri Szent Anna-templomban, de a Béke téri Szent László-templom freskói és a Belvárosi plébániatemplom szárnyas oltárai is az ő munkái.

Anyósról menyre

A családban mindenki kiveszi a részét a munkából, hiszen egy magánmúzeumot elhivatottság nélkül nehéz fenntartani. „Érdekes, hogy a múzeum anyósról menyre száll, hiszen én is nagyon sokat dolgoztam MCP lányával, aki az anyósom volt – tűnődik Éva. – Ő sok képet a bizományiból vásárolt vissza, hiszen nem volt értékük a szocializmus éveiben. Azóta a család minden figyelme arra irányul, hogy az életmű méltó helyére kerüljön. Most pedig már az én menyem, Nóra is a múzeum állandó munkatársa. Emellett a hatodik gyermekünk, a legkisebb fiunk hordja a székeket a padlásról, ha rendezvényt tartunk, az informatikai hátteret pedig egy másik fiunk biztosítja - és van két művészettörténész lányunk is…”

A múzeum különleges vonzerejét a tematikus estek, vezetett séták és kulturális rendezvények sokasága adja, hiszen a névadónak is sokat jelentett a társasági élet. 60 évet élt a Gellért-hegyen. „Volt egy ház a Kelenhegyi út alján, ahol összejárt egy művészkör Matzon Frigyes szobrászhoz, utána az összejövetelek helyszíne áttevődött ebbe a villába. Szalatnyai József festő – akit Kodály-portréjáról ismerünk leginkább – egyszer felkiáltott: ha már így együtt vagyunk, miért nem alakulunk egyesületté? Így jött létre az MCP Baráti Kör. A mai napig összejár, a hagyomány megmaradt. Közös kiállításokat rendezünk a tagok kortárs munkáiból, és büszkék vagyunk arra, hogy az idén ketten, Kisléghi Nagy Ádám és Madarassy István is Kossuth-díjat kaptak. Igyekszünk összehozni a művészeket a művészetpártolókkal, élő közösségek alakulnak itt ki.”

A Molnár-C. Pál Műterem-Múzeum „Tavasz” terme – Kép: Molnár-C. Pál Műterem-Múzeum

A rendkívül termékeny festő élete végéig alkotott, az ecsetet csak a halálos ágyán tette le kezéből.

„Mindig mondta, hogy az őrangyala vele volt, és tudta, hogy sok mindent kap fölülről. Ahogy haladt előre a művészi pályán, egyre erősödött ez a belső meggyőződése.”

Csillag Péter a nagyapjával való utolsó találkozásukra így emlékszik vissza: „Nem láttuk, amikor festett, mert az alkotás az ő magánügye volt. Amikor viszont nem dolgozott, az ajtaja nyitva állt előttünk. Filmeket vetített nekünk, igazi ezermester volt, kirándultunk sokat, úgy hívott bennünket: ’komám’. A halála előtt a kórházban találkoztam vele utoljára, ahol úgy búcsúzott, hogy ’viszontlátásra’. Soha nem köszönt el így tőlem, éppen ezért ez az én hitemnek fontos indítómondata lett. Hiszem azt, hogy viszont fogjuk látni egymást, és hiszem, hogy most is összekapcsolódunk.”

A „Boldog művész” című kiállítás június 29-ig látogatható a Molnár C. Pál Műterem-Múzeumban.

Megtudhatjuk, hogyan lehet miénk a hatodik érzék, a hit, és mi is az a nyolcadik szentség. Hogyan tud a szívünk lehorgonyozni, hogy biztonságban, védelemben legyen, hogy ott gyermeki lélekkel élhessünk. A szívünk szentélyét mindig magunkkal hordozzuk, itt mindig együtt lehetünk a mi Istenünkkel. Lélegzet visszafojtva nem lehet élni. Merjünk, tanuljunk meg elidőzni, hogy végre lélegzethez jussunk, hogy ne csupán hálni járjon belénk a lélek, hanem áradjon szét, és töltsön el élettel.

„Átnézve 2018 eseményeit, felemelve népem nagy fazekáról a fedelet, úgy látom, hogy mindenből van bőségesen. Ma nem pénzből, ruhából, házból, autóból, továbbtanulási lehetőségből vagy akár szabadságból van kevés, hanem élő hitből, mindent beragyogó reményből, életünket megújító szeretetből, igen, egyszóval – én úgy látom – ma Istenből van kevés. 2019-re éppen ezért én a magam és a népem számára nem az ajándékot, hanem az Ajándékozót kérem. Nem bölcs tanítást keresek, hanem Mestert, magát a Tanítót szeretném megismerni, megismertetni veletek. Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy nem gazdagságra vágyunk, hanem az egyetlen igaz értéket, Istent szeretnénk átölelni, mert nélküle semminek semmi értelme nincs.” - Csaba testvér

Böjte Csaba: A lélek lélegzetvétele
Helikon Kiadó, 2019
A kötetet összeállította és sajtó alá rendezte Karikó Éva, a fotókat Lettner Kriszta készítette.

Könyvbemutató, beszélgetés és dedikálás az Ünnepi Könyvhéten: 2019. június 15. szombat, 17.30-tól a Vigadó téri színpadon Csaba testvérrel újkötetéről Süveges Gergő beszélget. A beszélgetést követően 18 órától Böjte Csaba ugyanitt dedikálja is köteteit. 

Minden gyermek jó valamiben.

Lehet, hogy pálcikaembereket rajzol, de színes ruhákat fest rájuk; állítólag botfülű, de lelkesen rázza a ritmushangszereket; sokáig gondolkozik a j és ly rejtélyein, de megpróbálja eltalálni; hatalmas energiákat fektet a szöveges feladatokba.

Ahhoz, hogy Balázska elégedetten vegye át tőlem a bizonyítványát, több dolognak kell harmóniába kerülni. Ezeknek koszorúként kellene ölelni a kisgyermeket.

1. Fontos, hogy a családja elfogadja Bazsi küzdelmeinek eredményeit. Örüljenek sikereinek, ösztönözzék, ha valamiben lemarad, és soha, de soha ne hasonlítgassák őt nővéréhez, Ágihoz!

2. Most jövünk mi, tanítók, akik Balázst tanítjuk, értékeljük. A nap legnagyobb részét velünk tölti, mi terelgetjük, tanítjuk, segítjük őt. Ki kell alakulnia egy bizalmi kapcsolatnak, amely segíti őt, hogy elfogadja saját gyengeségeit, és örvendezni kell az erősségein. Kisgyermekről van szó, ezért a dicséret, támogatás nagyobb szerepet kap. Ennek őszintének kell lenni: a gyerekek megérzik a sajnálkozást, az üres szavakat!

Bazsival alaposan kiismertük egymást, már a tekintetéből látom, hogy segítséget kér egy feladat megoldásához. Megérzem, ha nő benne a feszültség, és csak hunyorítással jelzem: Menj csak ki nyugodtan!

3. A többi gyermek elismerése is fontos. Nagyon! A gyerekek értékrendje gyakran teljesen más, mint a mienk. Egy ügyes focista, egy találékony játékmester vagy tehetséges sárkányrajzoló előkelő helyet tölthet be az osztály rangsorában. Ebbe csak akkor „nyúljon bele” egy felnőtt, ha ez negatív tartalmú! Sok közepes tanuló találja meg így örömét a közösségben.

4. A legfontosabb maga Balázs. Neki is akarnia kell, vágyni és törekedni, hogy teljesítse, amire képes, megelégednie azzal, amit kap. Ha biztonságban érzi magát, könnyebb. Így az erősségeket kiemelő bizonyítvány kiosztása nem a kudarc órája lesz, hanem egy reális értékelés.

Én sem voltam soha kitűnő, emlékszem egy hármasról négyesre javított érdemjegy örömére.

Pisti is remek kisfiú. Már az iskolába érkezés pillanatában látni a huncutságot a tekintetében. Tervrajzokat készít, szerel, rejtvényeken töri a fejét, örökmozgó. Neki a tanulás könnyen megy, minden lazán jön. Nincs az a feladatmennyiség, amit ne tudna megoldani, ráadásul helyesen. Pistinél is működik a fent említett négy támogató. Család: erős, sokat és jól foglalkoznak vele. Az iskolában jól teljesít, tudja a huncut, hogy nagyon szeretjük. A gyerekek szeretik, ötleteit és mókáit szívesen fogadják, és ő maga is igényes magával szemben.

Péterkénk is jó képességű gyermek, de a bizonyítványba becsúsznak olyan érdemjegyek, amelyek lehetnének fényesebbek. Péterke szomorkodik is emiatt, de sajnos csak most, a tanév vége felé. Nála a családi erősítés hiányzik, szülei nagyon elfoglaltak, nincs idejük rendszeresen ellenőrizni őt. Nála marad tanítói és társai szeretete, biztatása, ösztönzése, de családi támasz nélkül önbecsülése és tanulmányi eredménye bizony gyenge.

Mindig látom magam előtt azt a gyermeket, akinek éppen a bizonyítványát írom. Tudom, mi az erőssége, miért fogom megdicsérni, mihez gratulálok.

Kép: pixabay.com

Harmadik osztályban a bizonyítvány mögött komoly munka áll. Aki versenyekre is járt, helyezéseket ért el, megérdemli az elismerést, a tapsot. Az is dicséretet érdemel, aki félénkebb, nem versenyző típus, de feladatait a legnagyobb erőbedobással készíti el. Ha elégedetlen vagyok valakivel, mert tudom, hogy lehetett volna jobb is, és csak egy falat szorgalom hiányzott, nem a bizonyítványosztáskor közlöm vele mindenki füle hallatára. Szeptembertől a kevésbé fényes bizonyítványt motivációként használom, hogy a negyedikes értékelés tényleg a képességeknek megfelelő legyen.

Az ünnepélyes bizonyítványosztást a névsor végétől fogom kezdeni, hogy egyszer végre a névsor végén szereplő Timike legyen az első, aki megkapja a kis kék könyvecskét.

Itt a sok jutalomkönyv, oklevél és más kisebb meglepetés. Köztük Csabié, aki ugyan messze nem kitűnő, de egész évben lelkesen naposkodott. Zsoltinak, aki rengeteget beszél, de ígéretes sakktehetség. Verácskának, aki a legtöbbet változott előnyére, gyönyörűen rajzol és nagy mókamester.

Mindenki kap valamit, aki a tanév elején nyújtott teljesítményén javított, fejlődött, dolgozott, akart és bizonyított.

Hogy hányan vannak? Ez még titok, de nem nehéz kitalálni.

Érdemes lenne megkérdezni őket, hogy én fejlődtem-e valamiben, és érdemelnék-e valami jutalmat. Egy sárkányos vagy macskás rajznak igazán örülnék.

Pedig furcsa volt, hogy a lakás különböző pontjaira – ablaküvegre, tükörre, sőt, szekrényajtóra, falra – filccel rövid mondatokat írt: kit kell felhívni, mit kell elintézni. Neveket (a sajátját is), telefonszámokat vagy egyszerűen csak rövid idézeteket. Kiküldte az unokákat a cukrászdába, adott pénzt a süteményre, majd amikor megjöttek, megint odaadta az árát. A fiúk hozták vigyorogva, hogy kétszer fizette ki, én csak legyintettem: a mama mindig ilyen volt. Vendégségben egyszer összefutott feleségem valamelyik unokatestvérével, és bemutatkozott neki. Pedig korábban már találkoztak.

Én csak a fejemet csóváltam, de hát a mamának legendásan rossz a memóriája, ezt mindenki tudja. Öt perccel később újra odalépett az unokatestvérhez. „Azt hiszem, mi még nem ismerjük egymást.” És megint bemutatkozott.

Mi még mindig azt hittük, hogy személyiségének és az idős kornak ez természetes velejárója. Noha nem számított még igazán öregnek, alig túl a hetvenen. Csak az Alzheimer-kór utolsó fázisára, örökös szorongásainak és alapvető képességeinek elvesztése láttán vált világossá, hogy nagy a baj. Amikor végre elvittük orvoshoz (igazság szerint korábban is próbálkoztunk vele, de nagyon erősen ellenállt; utálta az orvosokat, gyógyszerallergiája miatt került minden egészségügyi intézményt), már előrehaladott stádiumban járt. Aztán leesett az ágyról, eltört a combcsontja. Műtét, felfekvés, tüdőgyulladás, kórház.

Utolsó találkozásunkkor látszott, hogy lelkileg már nincs itt. Nem voltak fájdalmai, arca békésnek tűnt; biztosra vettem, hogy rövidesen elmegy. Szeme, amikor rám nyitotta, nem jelezte, hogy megismerne, csak édesapám láttán rezzent meg.

Amikor már indultunk, utoljára föléje hajoltam, megpusziltam a homlokát, és megkérdeztem: „Megismersz?” Egészen addig nem szólt egyetlen szót sem, ekkor hirtelen kitisztult az arca, és magától értetődően mondta: „Persze.”

Az Alzheimerre való hajlam öröklődik. Bár felfoghatatlan, hová tűnnek agyunkból az emlékek és információk a betegség hatására – igaz, még ennél is felfoghatatlanabb, hogy egyáltalán hol vannak olyankor, amikor elő tudjuk őket hívni –, láttam, hogy a legfontosabb események, nevek, arcok is el tudnak veszni. Azóta feleségem minden alkalommal, ha valamire nem emlékszem, félig viccesen – de azért félig komolyan – megkérdezi: „Megijedjek?” Hevesen tiltakozom, nem, nem, egyszerűen nem figyeltem tegnap, amikor ezt megbeszéltük, egyébként is szórakozott vagyok…

Sógornőm szerint az elme önellenőrzésének egyik módja, hogy száztól kettesével visszafelé kell számolni. Amíg ez megy, addig nincs olyan rettentő nagy baj.

100, 98, 96, 94…