„Gyönyörű várandósságom volt, vidám és boldog. Zavartalanul teltek a hónapok, aztán egy napsütéses téli napon megkezdődött a szülés.” Éjjel érkeztek meg a kórházba, Panni vajúdás közben próbálta mondogatni a szót, amit a kismamatornán gyakorolt, hogy könnyebben menjen a szülés: „Elengedem, elengedem, elengedem.” Ám nem sikerült. „Egyszerűen nem tudtam kimondani. Váltottam hát, és így szóltam a kisbabámhoz: megengedem, megengedem, megengedem, hogy megszüless – mondja. – Utólag tudom, hogy ez már egy nagyon finom jelzés volt az Úrtól, hogy Dorka más lesz, mint amire mi számítottunk. Nem tudtam, és nem is fogom tudni őt úgy elengedni, mint a többi gyermekemet. Megengedem neki, hogy induljon, menjen, éljen, de elengedni nem tudom őt.”

Amikor megszületett a baba, odanyújtották Panninak, s egyszerre beléhasított a felismerés: Down-szindróma.

„Olyan hihetetlen volt a váltás. Az egyik pillanatban még tengernyi boldogságot éreztem, hogy megszületett. A másikban ez a tenger egy óriási jégmezővé változott, hogy beteg. Akkor még nem tudtam, hogy a Down-szindróma nem betegség, csupán egy állapot. A fájdalom olyan elviselhetetlen volt, hogy a másodperc törtrésze alatt lezárt a tudatom, bezárult a pszichém, és töröltem az agyamból a teljes információt. Magamhoz öleltem a kicsit, és hagytam, hogy boldog legyek, de ránézni csak alig-alig tudtam. Azt gondoltam: most nem foglalkozom ezzel, most nem bírnám elviselni, majd holnap. A szülőszobában senki nem vett észre semmit. Órákig magunkban lehettünk. A férjem ugyan furcsán nézegette Dorkát, többször megjegyezte, hogy nem is hasonlít a testvéreire. De aztán nem foglalkoztunk ezzel.”

 

Órákkal később, amikor a csecsemőorvos a kislányt vizsgálta, s Pannit faggatta mindenféle egészségügyi kérdésekről, nem bírta tovább, rákérdezett: „Down-szindrómás a kisbabám?” Az orvos hebegett-habogott, ám Panni már biztos volt benne: igen, az.

„Alig bírtam visszabotorkálni a szobámba. Vittem magammal a kislányomat, akire úgy tudtam csak nézni, mint egy űrlényre. Tudom, hogy ezek kemény szavak, de így történt.”

„Megfagyott körülöttem a levegő, megfagyott a szívem, csak láttam, hogy mozog a testem, de nem éreztem semmit – meséli. – És jött az éjszaka. Rákerestem az interneten, hogy mi az a Down-szindróma. Borzalmas tartalmak jöttek felém, lezártam a telefont. Aztán meg kellett szoptatni Dorkát, de nem bírtam ránézni, így letakartam az arcocskáját, hogy ne lássam, miközben eszik. Aztán megint internet, és borzalom, és szoptatás, és rettegés. Mit fog szólni a férjem? Csalódást okoztam neki. És hogy mondjam el a gyerekeknek? Milyen életük lesz egy fogyatékos testvérrel? Mi lesz velünk így? Vége az életünknek, vége a boldogságunknak” – gondolta akkor.

Ám egyszer csak eszébe jutott valami, a kérdés, amelyet az esküvőjükön tett fel a pap: Elfogadod-e a gyermekeket, akikkel Isten megajándékozza a házasságotokat? „Megajándékozza… Ekkor döbbentem rá, hogy Dorka nem sorscsapás, hanem ajándék. Isten ajándéka a házasságunknak. Akit már akkor elfogadtunk, amikor még meg sem fogant. Ajándék, aki lehet, hogy furcsa csomagolásban érkezett hozzánk, de csak rajtam áll, hogy kibontom-e.

 

Nem büntetés. Nem sorscsapás. Ajándék.

És akkor az is eszembe jutott, hogy mit is jelent a kislányom neve, amit oly nagy gonddal választottunk neki. Dorottya, Isten ajándéka. Egyszerre minden összeállt. És akkor azt mondtam: Jézus, rendben van. Itt ez a gyermek, az én kislányom, egy olyan betegséggel, amiről semmit sem tudok. Elfogadom az ajándékot, de akkor nem hagyhatsz cserben. Én ugrok, te megtartasz, és intézd a dolgokat helyettem. És ugrottam, és zuhantam, és teljesen rábíztam magamat az én Uramra. És ő megtartott engem.”

Másnap reggel Panni felhívta a férjét, hogy menjen be a kórházba. „Valami baj van?” – kérdezte. – „Nem, nem, semmi, csak a főorvos szeretne beszélni velünk – válaszoltam. A kórház 40 percre van a munkahelyétől, de ő 20 perc múlva ott volt. »Mi történt?« – kérdezte, amikor lihegve megérkezett. Az van, hogy Dorka Down-szindrómás. Erre ő: »Hát mondhattad volna, hogy nincs nagy baj, akkor nem jövök át minden piros lámpán!« Ilyen férjem van. Abban a percben felvette keresztjét, és indult. Nem kérdezett és nem szomorkodott, csak csinálta, amire hívták. És én még ettől az embertől féltem az éjszaka?”

„Hosszú hónapok teltek el, mire a krízist teljesen fel tudtuk dolgozni – vallja Panni. – De hiszem és tudom, hogy Jézus akkor azonnal meggyógyította fájdalmunkat, felkarolt és vezetett minket. De csak azért, mert a karjába tudtunk zuhanni.”

„Ő nem egy erőszakos Isten. Nem tolakodó. Folyton mellettünk áll, de csak akkor segít, ha mi kérjük őt, csak akkor vezet minket, ha rábízzuk az életünket.

 

Lényeges dolgokra jöttem rá, amióta velünk van Dorka – mondja. – Legtöbbször a két testvére az, aki meg tudja fogalmazni ezeket a gondolatokat. Domi és Borcsa nagyon közel van hozzá, és mivel mindketten gyerekek még, szerintem jobban meg is értenek sok mindent. Tiszta szívük még érzékenyebb az üzenetre. Csak egy példa: Amikor Domi fiam megértette, hogy mit is jelent Dorka értelmi fogyatékossága, elgondolkodott, és ezt mondta: még jó, hogy a mennyországba nem kell diploma, így Dorka is jöhet! Jézus nem azt mondta nekünk, hogy tanuljatok, okosodjatok, mert a tudósoké Isten országa. Nem. Ő azt mondta, hogy szeressétek egymást. Ez a beugró az üdvösséghez. Semmi más. Ez pedig megy Dorkának, nem is akármilyen szinten! Bár úgy hiszem, egy Down-szindrómás emberben sincs több szeretet, mint akárki másban. Abban különböznek ők, ahogy azt a szeretetet ki tudják mutatni. Ahogy engedik maguknak, hogy a szeretetben éljenek, és ahogy a szeretteik felé tudnak fordulni.”

Panni azoknak, akik szembesülnek azzal, hogy gyermekünk downos, azt tanácsolja, hogy először nyugodtan sírják ki magukat. „Meg kell gyászolni azt a kisbabát, akit vártunk, hogy el tudjuk fogadni azt, akit kaptunk. Aztán ha kisírták magukat, kérjenek segítséget” – javasolja.

– „Ha hisznek Istenben, akkor először tőle. Utána pedig tőlünk, sorstársaktól. Rettenetesen nagy segítség, ha az ember beszélhet valakivel a krízis elején, aki ugyanazokat átélte, mint ő. Van egy szervezet, a Down Dada szolgálat, ahol én is sorstárs mentorként dolgozom. Aki megkeres minket, azt azonnal, akár már a kórházban meglátogatjuk, és segítjük lelki támogatással, korrekt információkkal, a továbblépés lehetőségeivel. Mi el tudjuk mondani, hogy az élet nem ér véget a Down-szindrómával. Sokkal inkább ott kezdődik.”

Próbáljuk ki, hogy mindig ugyanakkor csalogattok ki az ágyból! Lesz időm nézelődni, felöltözni, békésen reggelizni. Nektek persze tanácsos hamarabb elhagyni a jó puha ágyat, hogy kerek szemmel tudjatok példát mutatni nekem. Az iskolába majd pontosan kell érkezni. Ha elkések, nem lesz időm kirakni a holmim a szép új táskámból, mosdóba menni, beszélgetni a többiekkel, barátkozni. Nyáron biztosan lazítunk, sebaj, majd augusztus végén újra belerázódunk a korán kelésbe.

Szeretek veletek beszélgetni. Kezdjétek ti!  A legrosszabb kérdés: „Mi történt ma?” Erre nem tudok rendesen válaszolni.

Ilyenkor egy kellemetlen emlék nyomakodik előre hátrább tolva a kilencvenkilenc jót. Kérdezzetek rá inkább valami kellemes dologra! Van-e új játék az oviban? Mit rajzoltam, játszottam-e Palkóval? Ti is meséljetek a napotokról! „Képzeld, ma elromlott a kávéfőző a munkahelyemen, de nehéz volt nélküle!” „Emlékszel Mariska nénire? Vettek egy új autót!” Nekem is fontos, hogy mi történik veletek. Az óvónéni szerint Palkó azért türelmesebb és figyelmesebb, mert sokat beszélget a szüleivel. Még az ő ügyeikről is, amit Palkó megért. Biztosan ezért van, hogy Palkó mindig meghallgat engem.

Amikor busszal utazunk haza, kérlek, némítsd le a mobiltelefont! Jobb beszélgetni, piros autókat, sárga taxikat számolni. Szeretek veletek macskákat figyelni, elnevezni őket, hagyni, hogy én vezesselek haza benneteket. Remek játék! Az is jó, ha autóval megyünk haza, igaz, autóban nehéz beszélgetni, ha vezettek, de akár énekelhetünk is.

Hazaérve jönnek a kísértések. Igen, fáradtak vagytok, szeretnétek szusszanni, lazítani. Ilyenkor lehet belecsúszni apróbb csapdákba: „Nézhetem a tévét?” Még jó, hogy nem engedtek gépezni. Persze nagyon vágyom rá, de sok időt venne el, és mi olyan keveset vagyunk együtt.

Ha délután négy óra körül jöttök értem, és nyolckor ágyba akartok tenni, hogy legkésőbb kilenckor elaludjak, az alig több, mint 4-5 együtt töltött óra. Kevés.

Azért egy kis közös játék, beszélgetés, birkózás belefér! (Gondoltatok már arra, hogy ha időben elalszom, kipihent leszek, nektek pedig jut időtök egy kis felnőttes beszélgetésre?)

Az oviban egész jó napos vagyok. Miért ne tudnék segíteni a vacsora elkészítésében? Szeretem, ha van feladatom, és megdicsértek érte. Szerintem szebben hajtogatom a szalvétát, mint ti. Ovis társam, Pisti helyett mindent az anyukája csinál otthon, szörnyen lassan öltözik, nem találja a holmiját, soha nem pakol el maga után. Még cipőt sem tud kötni. Ne mondjátok el senkinek, hogy a popsiját is anyukája törli otthon. Persze hogy panaszkodik, nem szeret oviba járni, és a suliban ugyanez lesz! Nagyon jó, ha anyuval számolunk terítéskor: egy kés, két kés meg három kanál, az hat evőeszköz. Összeszámoljuk, és nevetünk. Hány kiskanál hiányzik még a négyből?

 

Már értem, miért erőltetitek, hogy a másnapi ruháimat este készítsük ki. Rengeteg időt megtakaríthatunk vele reggel! Ismerek olyan gyereket az oviban, aki nehezen találja ki, mit vegyen fel, és ezt leginkább reggel hozza a családja tudomására. Rengeteg idő megy el vele, és mindenki ideges. Este kellene kitalálnia, illik-e a pettyes nadrág a zöld pólóhoz!

Úgy tudom, egy leendő elsősnek este nyolckor ágyban a helye. Még jó, hogy ez nem azt jelenti, hogy nyolc óra kettő perckor csukott szemmel az álom határán kell lennem. A testem legfontosabb része a fejem, amit annyi minden ér napközben, hogy a lábammal, karommal együtt pihentetnem kell. Mama szerint, ha ilyenkor tableteznék, kütyüznék, az agyam ugráltatnám. Szerintem van benne valami. Biztos, hogy ti, felnőttek a munkaidő után rémesen fáradtan nem éreznétek vágyat arra, hogy pihenés helyett szaltózzatok, az emeletről leugráljatok, majd lihegve az asztalra szökkenjetek. Ugye nem? Azt mondják, a gépező gyerek agya pontosan ezt teszi.

Miért is akarnék gépezni, ha ti érdekesebbek vagytok nekem!

Az ágyba bújás pillanatában szoktam rájönni, hogy szomjas vagyok, pisilni kell. Ha ezt nyolckor kezdem el, még jut időm a pihenésre. Ha felpörögve csinálnám fél tízkor, akkor kialvatlan leszek hatalmas lila karikákkal a szemem alatt.

Az esti mesének nincs párja – ha ti meséltek, olvastok, azt nagyon szeretem. Jó hallani a hangotokat. Elképzelem a mesét a fejemben, másnap akár el is tudnám mesélni, meglódul a fantáziám. Rengeteg szó költözik a fejembe, Piroska néni szókincsnek hívja. Amióta meséltek, nagyobb kedvem van rajzolni, beszélgetni.

Szeretlek benneteket! Mondtam már, hogy nagyon várom a sulit? Nagyon!

A Bánffy Szalon az V. kerületi önkormányzattal, a Duna Palotával, a Magyar Asszonyok Érdekszövetségével, a Magyar Polgári Együttműködés Egyesülettel és a Panoráma Világklub Kárpátaljai Társklubjával közösen negyedik éve szervezi jótékonysági esteket, melyeknek bevételével a kárpátaljai magyar közösséget támogatja. 

„2015-ben egyre nehezebbé vált az élet Kárpátalján, akadozott a nyugdíjak kifizetése is. Ezért határoztuk el, hogy az ottani nyugdíjas tanárokat és művészeket támogatjuk - idézi fel a kezdeteket Molnár Adrienn, a Bánffy György Kulturális Szalon vezetője. - Akkor egyszeri alkalomnak szántuk, viszont közben nagyon jó kapcsolat alakult ki Mácsek Szidóniával, Szidi nénivel, aki a gyertyánligeti magyar közösség lelke. 70 éves elmúlt, amikor létrehozta a helyi magyar óvodát, majd megépítette az első kárpátaljai Magyar Házat, akkor még önállóan, egyéni támogatásokból. Hozzájárultunk az építési költségekhez is, a megnyitóra pedig három számítógépet vittünk támogatóink jóvoltából.”

Az ide est bevételét a rahói és a gyertyánligeti Magyar Házak kapják, melyekkel a rendező szervezetek hosszú ideje kapcsolatban állnak. 

„Évek óta folyamatosan támogatjuk a Magyar Házakat, anyagi és egyéb segítség formájában, például orvosi ellátással, pályázatírással, tárgyi adományokkal, magyar nyelvű színházi és kulturális programokkal, rendhagyó irodalomórákkal.  A jótékonysági esten összegyűlt pénzt bármire felhasználhatják. Sokszor a mindennapi működés feltételei is bizonytalanok, legyen az az élelmiszerek beszerzése, a munkatársak fizetése vagy technikai eszközök beszerzése. Szidi néni például azzal hívott fel minket néhány hete, hogy elromlott a kazán a magyar óvodában, megjavíttatni nincs anyagi keretük, próbáljunk meg valamilyen formában segíteni" – mondja  Molnár Adrienn.

 

A rendezvény fővédnökei Herczegh Anita, a köztársasági elnök felesége, Schmittné Makray Katalin, olimpiai ezüstérmes tornász és Mádl Dalma, a Katolikus Karitász Jószolgálati Nagykövete. Az esten több mint 50 művész és közéleti szereplő működik közre az esten. A közönség hallhat majd verseket, prózát, klasszikus zenét, operát, operettet, de musicalt vagy népdalt is. Hampel Katalin ruháit olyan ismert hölgyek mutatják be, mint Béres Klára vagy Schmittné Makray Katalin. Kárpátaljai gyermekek is fellépnek. Minden művész tiszteletdíj nélkül vállalta a közreműködést, így az adományok teljes összege a két támogatotté lehet.  

Adományjegyek 3000, 5000, 10.000 Ft. Jegyigénylés a [email protected] e-mail címen. További információ kérhető a 20/6235786-os telefonszámon. 
További adományok utalása: Magyar Polgári Együttműködés Egyesület 11713005-20419826 (OTP). Kérjük, a közlemény rovatban tüntesse fel: „Kárpátalja”

„A néző azon gondolkodhat el, meddig vagyunk képesek elmenni, hogy kifejezzük szerelmünket és hogy megtudjuk, viszontszeret-e a másik, s hogy milyen mértékben akarják befolyásolni a fiatalok életét az idősebbek. A »Liliomfi« arra enged következtetni, érdemes rájuk hallgatni” – árulta el a rendező.

A „Liliomfi” egyik legismertebb adaptációja az 1954-es Makk Károly-film, amelyre több utalást is tesznek a musicalben, az egyik jelenetben például fényképek segítségével megidézik a két főszereplőt, Krencsey Marianne-t és Darvas Ivánt. Ennek ellenére az előadás alapját nem a film, sokkal inkább a Szigligeti-vígjáték képezte. „A filmben számos némafilmes geg van, amit a színpadon máshogy kell kivitelezni.”

Humorban a színdarabban sincs hiány: a helyzetkomikumok mellett mai kifejezések és szlengek használata a nevetés fő forrása.

Szellemfi például „teátrálista workshopot” tart, Liliomfi pedig „s.k.” írja levelét. A darab kifigurázza az érzelemdús dalbetéteket is, tükröt állítva ezzel a klasszikus musicalek elé.

 

A rendező az átváltozóművész főhős, Szilvai Gyula szerepét kifejezetten Nagy Sándorra írta, aki több közös pontot is talált karaktere és önmaga között.  „Hozzám hasonlóan Liliomfi is imád játszani, bolondozni. Barátjával, Szellemfivel bármilyen helyzetben képesek improvizálni, ami abszurd szituációkhoz vezet.”

A színész két év kihagyás után játszik újra musicalben, ezért kihívást jelentettek számára a táncos jelenetek és a színésztársaival való közös ének, emellett felelősséget érzett amiatt, hogy Darvas Iván után bújik Liliomfi bőrébe. „Butaság lenne a hasonlítgatás, mert ő utánozhatatlan, ezért nem is akartam lemásolni a játékát, a szerelmes jeleneteknél viszont az általa képviselt finomság és szenvedély volt számomra a minta. Talán furcsán hangzik, de megbeszéltem vele, hogy segíteni fog. Azt érzem, velem van és fentről támogat.” 

Nagy Sándor és Szente Vajk úgy vélik, a Liliomfiban egy újjászülető Madách Színház mutatkozik be.

 

Az ismert színészek és alkotók (Szente Vajk, Nagy Sándor, Barabás Kiss Zoltán, Barát Attila, Dobos Judit, Ladinek Judit, Magyar Attila, Serbán Attila, Szerednyei Béla, Bolba Tamás, Galambos Attila) összeszokott csapatához új arcok is csatlakoztak: Jenes Kitti és a mindössze húszéves Kovács Gyopár Mariskaként debütál. Rövid szerepükben emlékezetes alakítást nyújtanak a gyerekszereplők, Haszonics Anett és Neuhauser Emil Béla is.

„Egy friss és formabontó generáció a miénk, akik Vajk vezetésével megújítjuk a musical műfaját” – vallja Nagy Sándor, aki szerint a rengeteg humor és az elképesztő rímképletek adják a darab újdonságát.

Fülbemászó dalaival, dinamikus koreográfiáival és szórakoztató színészi játékával a „Liliomfi” kellemes kikapcsolódást nyújthat minden korosztálynak, a XIX. századi színház fantáziavilágába röpítve a nézőket.

Nemcsak az újságírói, hanem az anyai kíváncsiság is fűtött, amikor kicsit bizonytalanul, félve az elutasítástól tárcsáztam a főszervező, Lothringer Éva testvér számát, hogy bejelentkezzem az eseményre tudósítóként. Éva nyitottsága, szívélyes fogadása viszont az első percben eloszlatta minden téves feltételezésemet a szerzetesrendek zártságára, merevségére vonatkozóan.

Szikrázóan sütött a nap, amikor leszálltam a villamosról Hűvösvölgyben. Ahogy sétáltam a rendház felé, éreztem, hogy a mai nap sokkal többről fog szólni, mint „csak” munkáról. Csengetésemre Károly nyitott ajtót, az egyik kültag férje, informatikus, öt gyermeke és három unokája van. (Kültagoknak nevezik azokat a civileket, akik önkéntesként segítik a szerzetesek munkáját, küldetését.)

A konyhában nagy a sürgés-forgás, készül a hidegtál, fő a virsli, forr a teavíz; van, aki mosogat, mások kenyeret vagy sajtot szeletelnek. Éva pont olyan, mint amilyennek a telefonbeszélgetésünk alapján képzeltem: kedves, mosolygós és nagyon energikus.

Ő a megálmodója és a motorja a várandós lelki napnak, persze szerényen azt mondja, hogy valójában a Szentlélek volt az ötletgazda.

Miközben kevergeti a franciasalátát, bemutatja segítőit. Zsuzsi kültag, egy biztosítónál dolgozik adminisztrátorként, két nagylány édesanyja. Uborkát szeletel éppen, és elmeséli, hogy férje halála után, a barátnője révén ismerte meg a Szociális Testvéreket. Karcsihoz és Máriához hasonlóan már többedszerre segédkezik, de a mai nap mindenki számára különleges, hiszen jubilálnak, a 2014-es indulás óta ez a tizedik várandós lelki napjuk. Judit, aki hozott gyümölcssalátát és sütött tortát is, művészetpedagógus, korábban szociális munkásként bántalmazott gyerekekkel foglalkozott. A zenetanár Anikóhoz hasonlóan most ő is novícia, szerzetesnövendék.

 

Csöngetnek. Érkeznek a várandós szülők szép sorjában, a mai eseményre közel harminc anyuka és tíz kispapa jelentkezett. „Boldogok vagyunk, hogy évről-évre egyre több apukát is meg tudunk szólítani. Idén Győrszemeréről is érkezik egy kispapa. Nagyon fontos, hogy a férfiak is érezzék, hogy ők is főszereplői életük nagy eseményének, nem csak az anyukák. Tőlük is meg kell kérdezni időnként, hogy is vannak, mik a félelmeik.”

Kakukktojásnak éreztem magam, hisz az én pocakom nem gömbölyödik, és csak remélni tudtam, hogy befogadnak, nem zavarja majd őket az elmélyülésben az, hogy én alapvetően újságíróként fogom velük tölteni ezt a mai napot.

Miután mindenki elfoglalta helyét a „bazilikában” – így nevezik a kápolnát –, a figyelmes segítők párnákat tettek a hátak mögé, a harmadik trimesztereseknek pedig a padoknál sokkal kényelmesebb karosszékeket is felkínáltak. Micsoda figyelmesség!

A program egy Szentlélek-hívó énekkel vette kezdetét, amelyet a festőművész Orsi testvér gitárjátéka kísért. A szervezők rövid bemutatkozását követően Éva, aki egyébként az egész napot moderálta, beszélgetésbe kezdett a közönséggel. Kiderült, hogy a többség első gyermekét várja, de a résztvevők között olyan is akadt, aki az ötödiket vagy a hetediket. Hihetetlen, de szinte azonnal megnyíltak a résztvevők egymás előtt: volt, akiknél picit hamarabb jött a baba a tervezettnél, másoknak túl sokáig kellett várniuk. Egy harmincas évei közepén járó kismama elmesélte, hogy szörnyen nehéz, krízisekkel terhelt volt az első várandóssága, más arról számolt be, hogy nagyon könnyedén viselte, és kiderült az is, hogy vannak, akik rettegnek a szüléstől.

Hihetetlenül színes társaság gyűlt össze, különböző családi háttérrel, nagyon eltérő nehézségekkel – a hit az, ami összeköti őket, és az, hogy mindannyian válaszokért és lelki feltöltődésért jöttek.

A délelőtt fő előadója Lothringer Éva testvér volt, aki családterapeuta, a Salkaházi Sára Alapítvány munkatársa, de korábban dolgozott a Kossuth Rádió „Vendég a háznál” című műsorában is, és immáron 32 éve szociális testvér. Éva előadását egy csodálatos szimbólummal nyitotta: „Tegyük fel, hogy a jobb kezem én magam vagyok, az életem, a lelkem, a bal pedig az Isten szeretete, szíve. Imánál a kettő ugye összeér. A mai lelki napon is ez a célunk, hogy a saját valónk érjen össze a jó Isten szívével.”

 

A délelőtt során szó esett – az egyes trimeszterekre jellemző hasznos tudnivalókon túl – a családi mítoszok veszélyeiről is. Az olyan teóriák például, hogy „a mi családunkban a nők nehezen szülnek, mert keskeny a csípőnk”, komoly félelmeket tudnak kelteni a kismamákban, ezért fontos, hogy ezeket fenntartásokkal kezeljük. Ahogy a „jó szülőséggel” kapcsolatos elképzeléseket is.

Csakis a baba igényeinek fontos megfelelni, nem az anyósnak, főleg nem a játszótéri anyukáknak, és pláne nem a celebek diktálta hamis szülőképnek.

Ezt követően Miklós osztott meg a jelenlévőkkel néhány „atyai” jó tanácsot, amelyekből öt gyermek és hét unoka mellett bőven akadt a tarsolyában.

Felhívták a kismamák figyelmét arra is, hogy a férfiak teljesen máshogy élik meg ezt az időszakot, mint a nők, és ezért nem szabad őket hibáztatni; majd a kispapákat is türelemre intették, és felvázolták, hogy milyen hormonális és lelki folyamatok zajlanak le egy anyában közvetlenül a szülés után. A legfontosabb –ahogy Éva mondta – a baba érkezése előtt a „mi-tudat” erősítése, és az, hogy a „félelmeiteket – vajon meg tudom-e szülni a babát, el tudom-e tartani majd a családot? – osszátok meg folyamatosan Istennel. És még valami: kérjetek és fogadjatok el annyi segítséget a rokonoktól, barátoktól, amennyit csak lehet”.

Ezt követően mély, érzelmeket felkavaró szimbólum-meditáció következett.

Az „út” a kereszténység ősi szimbóluma, ezért a testvérek különféle utakat és ösvényeket ábrázoló képeket akasztgattak a kápolna falára és ajtajára, hogy ki-ki választani tudjon közülük aszerint, melyik tükrözi legjobban az éppen aktuális lelki állapotát. A legbátrabbak el is mesélték, miért esett a választásuk az adott fotóra. Az egyik apuka egy nagyon meredek kőszikla oldalába vájt szerpentines utat érzett a magáénak. Kiderült, hogy hegyi kerékpározó, és jelenlegi élethelyzetét is úgy éli meg, mintha épp egy nagyon kemény biciklitúrán venne részt – viszont tudja, hogy ha felér a célba, a hegytetőn csodálatos dolog fogja várni.

 

Az ebédszünet előtt kisebb csoportokban is lehetőségünk volt tovább gondolni a délelőtt hallottakat. A kispapák külön csapatot alkottak, Miklós segítette a beszélgetésüket. A mi vezetőnk a háziorvos Gyöngyi volt.

A tapasztalt, többgyermekes anyukák igyekeztek eloszlatni az első szülésük előtt állók félelmeit, és mindenki figyelemmel, empátiával kísérte a másik mondandóját.

Volt, aki elmesélte, hogy anyai ösztönei csak jóval a szülés után indultak be, és sokat ostorozta magát emiatt; más a férjével kapcsolatos nehézségeit osztotta meg a többiekkel. Együtt sírtunk, együtt nevettünk azokon a közös történeteken, amelyek révén láthatatlan kötelékkel kapcsolódtunk egymáshoz.

1. Kúria a 250 lelkes zsákfaluban

Nagymamám Zalán született, városi gyerekként itt morzsoltam először kukoricát, ástam krumplit a földből, gyűjtöttem be a tojásokat a tyúkólból, amikre boldog nosztalgiával gondolok vissza. Ugyanilyen mélyen beivódott emlékeimbe a parasztháztól alig 100 méterre elterülő birtok, ahol egy valódi csodavilág tárult elém. A kúria a Zichy-család tulajdona volt, Zichy Sándor és felesége, Eperjessy Julianna építtette, itt született 1823-ban Antal fiuk, 1827-ben pedig Mihály. Ők a nagynevű családnak a tekintélyes köznemesi ágából, és nem a főnemesi grófi ágából származtak. Mihály már fiatalon kilógott a sorból, amikor a szülői akarat és a jogi pálya helyett a rajzolást választotta.

Egy alkalommal édesapja elvitte magával a megyegyűlésre, akkor is azzal múlatta idejét, hogy sorban lerajzolta az embereket.

2. Bécs, Szentpétervár, Wales

Hihetetlen kalandozásai a nagyvilágban Bécsből indultak. Az orosz nagyhercegi család ugyanis éppen rajztanárt keresett Katalin hercegnőnek, Waldmüller mester pedig az egyik legtehetségesebb tanítványát, a fiatal Zichyt javasolta, így került ki Oroszországba. Húszéves korától – néhány éves párizsi és rövid hazai megszakítással – haláláig, negyvenkilenc évig, I. Miklós, II. Sándor, III. Sándor és II. Miklós cárok uralkodása alatt alkotott az udvarban. Köztudott, hogy az angol királyi család rokonságban volt a cári családdal.

 

A wales-i herceg látogatóba érkezett Oroszországba, és amikor meglátta Zichy rajzait, meghívta magához Skóciába egy vadászatra.

A festő állítólag annyira jóban volt a wales-i herceggel, hogy „amikor Párizsban volt, gyakran meghívta operapáholyába Zichyt” – meséli nekem Petrus Magdolna „Magdus néni”, aki évtizedek óta a múzeum munkatársa és amolyan mindentudója. Zichy Mihály egy egész sorozatot készített a skóciai vadászatról, amelyek Balmoralban ma is az angol királyi kastély ebédlőfalát díszítik. „Csicsery-Rónay István író-politikusnak, Zichy dédunokájának nagy szerepe volt a hagyaték gondozásában. Engedélyt is kért II. Erzsébet királynőtől, hogy szeretné megnézni a dédapja műveit, amit meg is kapott, elutazott Balmoralba, és meggyőződött róla, hogy a képek tényleg ott vannak” – teszi hozzá Magdus néni.

3. Zichy, a gyűjtő

Amikor az iskolában A walesi bárdokat tanultam, fellapoztam azt a hatalmas és gyönyörű könyvet, amelyben Arany János balladáit Zichy illusztrációi színesítik. A rajzokat összenézve a szöveggel, megelevenedett előttem Ágnes asszony bűnös alakja, a Hídavatás kétségbeesett lelkei, a Tengeri hántás ropogó tüze. Zichy utazásai során sok tárgyat, bútort vásárolt, gazdag gyűjteményét pedig 1866-ban hozta haza Zalára Oroszországból.

Ezek közül számos darabot rajzolt bele az illusztrációiba, például az Arany-balladákhoz, Madách Az ember tragédiájához, vagy a grúzok nemzeti eposzához, A tigrisbőrös lovag című verses elbeszélés-sorozathoz, amely miatt a grúzok nemzeti festőjükként tisztelik. Zichyt annyira lenyűgözte a grúz művészet, hogy az egyik szobába egy zalai mesterrel grúz mintás kazettás mennyezetet készíttetett. Magdus néni elmesélte nekem, hogy „a II. világháború alatt a gyűjtemény nagy részét ellopták. Zichy unokája elment a szomszédos Tabra az orosz parancsnokságra, és rábeszélte az oroszokat, hogy adják vissza, ami még náluk van, Zichy Oroszországgal való szoros kapcsolatára hivatkozva és azt kidomborítva. Így tudott megnyílni ez a kiállítás.”

4. A pálmalevél rejtélye

Zalán látható egy vázlat, amely az Erzsébet királyné Deák Ferenc ravatalánál című képhez készült. Deák temetésekor Erzsébet királyné is lerótta kegyeletét, és egy csendes imát is mondott. A következő nap az újságok közölték a hírt, és Trefort Ágoston miniszter felkérte Zichyt (aki Párizsban élt ekkoriban) a jelenet megfestésére.

 

A festő hazautazott, újra felépítették neki a ravatalt, kikérdezte a személyzetet, hogy ki mire emlékszik, Erzsébet királynéhoz is elment, megmutatták azt a gyászruhát, amelyet viselt, sőt, még modellt is ült neki.

Visszament Párizsba, megfestette a képet, amelyet mégsem állítottak ki Budapesten. Zichy azt írta haza a családjának Zalára, hogy azért nem engedték az osztrákok a képet kiállítani, mert ráfestette azt a pálmaágat, amelyet Kossuth Lajos küldött Deák sírjára. Ezután állítólag lefestette a pálmát róla. Magdus néni hozzáfűz egy érdekes adalékot, miközben nézem a vázlatot: „Pár évvel ezelőtt restaurálták ezt a képet, ami a háború alatt erősen sérült, és nem találtak semmi lefestést rajta, amely a pálma eltüntetését bizonyítaná. Valami biztos, hogy lehetett a történetben, mert Zichy nem írta volna a családjának, hogy átfestette… Ez egy rejtély a mai napig.” Az eredeti festmény a Gödöllői Királyi Kastélyban látható.

5. Modern erkölcsök

1880-ban jelent meg Émile Zola nagy felzúdulást kiváltó kötete, a korabeli erkölcsi viszonyokra utaló történet, a Nana. Zichy itt, a zalai műteremben festette meg a kurtizán alakját. A modern szirén című kép egy pénzéhes, kíméletlen, minden áldozatán keresztülgázoló, a kincsek és vagyon mámorát hajszoló kéjnő ábrázolása, akinek kegyeiért versengenek az őt körülvevő áldozatai. A festményről Zichy Mihály így nyilatkozott: „Ez a testileg és erkölcsileg tönkrement courtisane a valódi, tipikus bosszuló angyala minden igazán szép, szellemes és erényes asszonynak, akit férje elhanyagol, elhagy. Ha én ezt a nőt ellenállhatatlan, elbűvölő szépségnek festem meg, akkor a férfiak eredendő bűnét szépítgettem, mentegettem volna, a mi szándékom sohasem lehetett. Azért festettem ezt a nőt rútnak, visszataszítónak."

 

6. Meghiúsult világkiállítás

Zichynek nemcsak utazásai, de a festményei körüli botrányai is legendásak.

Élete főműve, A rombolás géniuszának diadala az 1878-as párizsi világkiállításra készült. Ez volt az a kiállítás, amin Munkácsy Mihály is részt vett Miltonjával, Benczúr Gyula pedig a Vajk megkeresztelése című képével. A zsűri megtiltotta Zichy festményének kiállítását, nem akartak ugyanis háborús képet, hiszen nemrég ért véget a francia-porosz háború. Ennél nagyobb gondjuk volt, hogy ráfestette azokat az alakokat, akiknek érdekei fűződtek a hatalom megszerzéséhez. Ortodox kereszttel a kezében áll II. Sándor cár, aki elindította az orosz-török-bolgár háborút, az orosz nagyherceg pisztolyt tart a kezében, ott van Vilmos német császár, előtte fekszik a legyőzött III. Napóleon. Ráadásul az egyháznak sem tetszett a kép, mert ráfestette az eretnekek koponyahegyén trónoló IX. Piuszt, utalva arra, hogy ő volt az a pápa, aki a főinkvizítort szentté avatta. A festő úgy gondolta, ha az ő képe nem jelenhet meg a Francia Köztársaságban, akkor átfesti a képen a pápa mögött álló francia nőt, aki a szabadságot jelképezte, így helyébe a békét szimbolizáló Krisztus alakja került.

Zichy a kizárás híre után külön műtermet bérelt Párizsban, ott mutatta be a festményt a közönségnek óriási sikerrel, hiszen mindenki látni akarta, mi az, amit nem engedtek be a világkiállításra.

Hiába, a negatív reklám sokszor a legjobb reklám. A kép ma a zalai múzeum utolsó termének falát díszíti. A festőt a feljegyzések szerint szerette a falu népe, műtermében megfordultak a parasztemberek, akiknek Zichy Mihály lelkesen magyarázta alkotásait. A falu kis templomának új harangot is készíttetett, a harangot a Rákóczi-induló hangjai kíséretében húzták fel a toronyba. Még Jókai Mór is meglátogatta Zalán, aki így írt róla: „Zichy kezében az ecset beszél, dalol, világít.”

 

A Zichy Múzeum címe: 8660 Zala, Zichy M. u. 20.

Felhasznált idézetek:

Bényi László és B. Supka Magdolna: Zichy Mihály. Művelt Nép, Budapest, 1953.
Berkovits Ilona: Zichy Mihály élete és munkássága (1827-1906). Akadémiai, Budapest, 1964.
Lázár Béla: Zichy Mihály élete és művészete. Athenaeum, Budapest, 1927.

Az ilyen impulzusok sokat segítenek, hogy ne égjek ki, és meglássam, van még mit fejlődnöm. Aztán egy idő után észhez térek, hogy csínján kell bánni az okos ötletekkel, mert a pedagógia bája éppen a változatosságban rejlik. Minden évtizedben megjelenik egy-egy divatos módszer, amit szinte kötelező alkalmazni, hiszen aki nem követi a trendet, az ósdivá, avíttá válik, akár ez a két melléknév. Különösen így van ez azóta, hogy a pedagógusokat elkezdték minősíteni, hiszen az eljárás során is meg kell felelni bizonyos szempontoknak.

Az egyik ilyen fontos és divatos szempont a differenciálás. Magyarra úgy lehetne fordítani, hogy a gyerekek egyéni igényeit figyelembe vevő tanári hozzáállás.

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy minden diák más szinten tud elsajátítani egy tananyagot, ezért nem feltétlenül ugyanolyan mennyiséget tud feldolgozni, és nem feltétlenül ugyanazzal a módszerrel. A kollégám például tudta, hogy kik a vallásosabb tanulók az osztályban. Ők istenes verseket kaptak, hiszen ez passzol a világnézetükhöz, érdeklődésükhöz. Igen ám, de az egyikük jeles irodalomból, a másik pedig szorgalmasan bemagolt memoriterekkel alulról súrolja a hármast. Mit tegyünk ilyenkor? Rutinos tantársam úgy oldotta meg a helyzetet, hogy a gyengébb tanulónak elég volt bemutatnia, mely szavak gyakorolnak rá erős hatást, és meg kellett magyaráznia, miért. A jeles diák viszont ugyanezt a verset abból a szempontból vizsgálta, milyen a lírai én Istenhez fűződő viszonya. Az elemzendő mű ugyanaz, az értelmezési szint más.

Focis hasonlattal élve az egyik még a labdavezetést gyakorolja, a másik már a biciklis cselnél tart, az edző pedig figyelembe veszi a kettjük közti különbséget, és erre építve fejleszti őket.

Gondoljunk bele! Most csak két diákról volt szó, de két osztályom is van, amely 30 fölötti. A differelnciáláshoz előbb meg kell ismernem őket, fel kell mérnem a tudásukat, és utána kísérletezhetek a személyre szabott feladatokkal. Meg kell tanulnom, bíztattam magam, mert hallottam kollégáimtól, a minősítésen árgus szemekkel figyelik, hogyan differenciálok. Egy új tananyag tanításánál ez még nehezebb, hiszen ha azt adom a gyereknek, amiben jó, akkor az ő kiváló képességét fejlesztem szupererőssé. Ha egy rajztehetségnek a reneszánsz tanulása során a képzőművészettel kell foglalkoznia irodalomórán, akkor hogyan fog konyítani hitbéli kérdésekhez? Vagy abban fejlesszem őt, amiben nem lenne jó? Kötelezzem arra, hogy márpedig, te, zenész kispajtás, igenis a reformációval foglalkozol, mert a zenében ügyes vagy? Nehéz kérdés. Az elsőt lelkesen csinálja, hiszen érdekelt benne. A másodikat nyögve nyelősen fogja vállalni, mert távolabb áll tőle. Akkor inkább legyen az első, határoztam el magamban.

Aztán eljött a nagy elhatározás utáni hétvége, hogy mindenkinek személyre szabom a tananyagot. Martin ezt kapja, Martina azt. Gabi könnyebbet, Gábor nehezebbet.

Mire kisakkoztam a mindenkihez passzoló feladatot, eltelt a hétvége, és feleségem szólt, hogy a saját gyerekeimmel is beszélhetnék pár szót, hogy ne csak anyanyelvük legyen nekik, hanem apanyelvük is. Vagy ha már az nincs, akkor apaképük.

Szomorúan bementem, hogy én csak egyetlen osztálynál differenciáltam, és akkor a többiek kapják a hagyományos tanárt, az egypontnullásat.

Az első hét után rájöttem, hogy ezt így nem lehet csinálni, mert bár a diákoknak nagyon tetszik a feladat, hogy tudom a kedvenc együttesüket, de azért Petrarca sorait becsempészni a Follow The Flow dalszövegébe már nem olyan izgalmas, ha a kimerültségtől alszik közben a tanár. Így aztán át kellett alakítanom a módszert tanár- és családapakímélővé.

Így aki akart, az készítehetett Petrarca verseiből posztert, míg a többiek írhattak szonettet, vagy éppen megtanulhatták az egyiket memoriterként és előadhatták azt. De lehetett a vers soraiból videót készíteni, sőt az irodalomórák hagyományos eszköztárát sem feledve esszét is írhattak a „Nő vagy a természet?” címmel. Így mindenki maga választhatott a megközelítésmódok közül, ehhez pedig csak egy minimális önismeretre volt szükség.

Azért is szerencsés, hogy a diák válasszon a kínálatból, ne pedig mi erőltessük rá akaratunkat, mert így nem érzi magát megkülönböztetve.

Ha ugyanis a hármas tanuló Mariskát állandóan differenciálom gyengébb feladatokkal, azt ő is és más is könnyen megérzi. Így lesz a differenciálásból diszkrimináció, és utána jogosan sérelmezheti a diák, mások megbélyegzik lemaradása miatt. Ráadául van még egy illúzióromboló tény a sok munka végén: az érettségi.

Ilyenkor mindig megdöbbenek, hogy hiába differenciálgatunk mi éveken keresztül, ha a jeles és a hármas tanulónak ugyanazt a szövegértést és szövegalkotást kell megírnia.

Az érettségi vizsga sokkal kegyetlenebb nálunk, nem válogat, nem kérdezi, te miben vagy jó, hanem mindenkit kicsi irodalomtörténésznek, esszéistának tekint.

Pedig mennyire illene a tantárgyhoz, ha az érettségi projekt alapú lenne, akár a vizuális kultúra (régi nevén: rajz) tantárgyé. Például bemutathatná a diák az otthon készült József Attila-átiratát a vizsgabizottságnak, és elmagyarázná, hogyan született a mű, mire gondolt ő, amikor ihlett, amikor költötte érettségire a mestermunkáját.

Amíg az érettségi nem differenciál alaposabban, csak reménykedhetünk, hogy az utolsó év májusáig mindenki felzárkózott arra a szintre, amit elvárnak tőle. Utána szeretheti úgy az irodalmat, ahogy azt remélhetőleg hét és tizennyolc éves kora között megtanulta. Képpel, zenével, nádi hegedűvel – vagy csak úgy önmagában.

Az Állatsziget területén, amelyet a Rex Kutyaotthon Alapítvány működtet, az alapító, Király Péter doktor vezetett körbe. „Ez a színes, sokfunkciós létesítmény egyetlen célt szolgál: hogy az idelátogatók megértsék, az állat nem játék, hanem fontos része az életünknek. Állatok nélkül az életünk elképzelhetetlen lenne. Ők megosztják velünk a Földet, és ehhez tisztelettel kell igazodnunk, meg kell ismernünk az igényeiket.

„Ha ezeket megértik a gyerekek és a felnőttek, akkor az állatokat nem haszontárgynak vagy riasztóberendezésnek, hanem érezni és örülni képes lényeknek fogják tartani. Ez a missziónk”

 – így foglalta össze a küldetésüket. Előbb azonban büszke házigazdaként megmutatta az Állatsziget létesítményeit: a tiszta és fűthető kennelépületeket, ahol közel 250 kutya és macska és várja új, szerető gazdáját; a nagy udvar közepén álló nyitott színt, ahol a nyári gyerektáborokat és rendezvényeket tartják; a háztáji állatokat bemutató minifarmot; a kicsi vadudvart, ahol vadon élő mentett állatok laknak átmenetileg; valamint a 170 éves erdélyi faházat, amelyet Atyháról hoztak el és építették újra eredeti állapota szerint; a tavat, ahol a gyerekek a vízben élő állatokkal ismerkedhetnek.

 

Felmentünk a tó fölött fekvő, nagy, füves területre, ahol hétvégéken kutyaiskola működik, és itt állítják fel a színpadot is a nagyszabású rendezvények (pl. a víz, Föld, állatok és fák világnapja) alkalmából. A terület sarkában a karanténépület áll: a frissen bekerült állatok ott töltenek két hetet, hogy megfigyelhessék, nincs-e valami rejtett betegségük, és megkapják az alapellátást: féreghajtást, oltásokat, utána kerülnek a kennelekbe.

Szemetes mocsárból oázis

A rét széléről, mint egy teraszról, pompás kilátás nyílik a tóra és az Állatsziget létesítményeire. A terület mögött egy 25–30 hektáros mocsaras Duna-holtág terül el, gazdag élővilággal. Fújt a szél, de már tavaszi napsütés melengette az arcunkat. 29 évvel ezelőtt itt álmodta meg Király Péter az Állatszigetet. „1990-ben diplomáztam, és kezdő állatorvosként Budapest IV. kerületébe, a káposztásmegyeri lakótelepre kerültem. Egyszer ebédidőben elsétáltam erre a városszéli, erdős területre. Elképesztően elhanyagolt környezetben, eldobált cipőfelsőrészek és bőrgyári hulladékok között álltam, és arról álmodoztam, hogy milyen jó lenne ebből a pokolból mennyországot csinálni.”

A megvalósítás persze sok nehézségen keresztül vezetett a mai, látványos és szerteágazó feladatokat ellátó élményparkig. Az állatorvos az Állatvédelmi Világszövetség képviselőjeként éveken át látogatott külföldi állatvédelmi központokat, ahol azt tapasztalta, hogy a modern intézmények a menhely funkció mellett szemléletformáló feladatokat is ellátnak. Ezek mintájára bővítette az egykori kutyaotthont Állatszigetté, és ma is minden gondolata a további fejlesztés.

Álma, hogy itt épüljön meg az ország első zoopedagógiai központja, a „Felelős Állattartás Háza”.

Itt szeretné berendezni Európa első kutyamúzeumát is, ahol a háziasítástól napjainkig mindent meg lehet tudni a kutyákról. „Meggyőződésem szerint Isten egyik legnagyobb ajándéka a kutya – mondja Király Péter. – Emberré válásunk legemberibb eseménye volt, amikor a farkast magunkhoz vettük. Embertelenné válásunk legszégyenletesebb megnyilvánulása pedig az, amikor a kutyát eltaszítjuk.”

A nádasban vízi tanösvény kialakítását tervezik, egy stégrendszert madárlesekkel. A minifarmot önfenntartó tanyagazdasággá szeretnék bővíteni, ahol végigkövethetik a kenyér útját a búzaszem elültetésétől a kenyérsütésig. Terápiás lovardát is elképzelt beteg gyerekek rehabilitációjához, istállóval, tanyamúzeummal. A tervek szerint a jelenlegi vadudvar a közeli patakig terjeszkedve vadasparkká bővülne. Ez a fejlesztés azért fontos, mert nemcsak a kutyák megismerése érzékenyíti a gyerekeket, hanem a háziállatok és a szelíd vadállatok is főszereplői a foglalkozásoknak. Ottjártamkor Stikli, a mosómedve épp szundikált, Vuk, a róka viszont éber volt és fürge, ő a gyerektáborok egyik sztárja. Kölyökként, komoly sérülésekkel került az alapítványhoz, és már annyira hozzászokott az emberekhez, hogy nem lehet visszavadítani.

 

„Ezek az álmok mind talán már nem az én életemben valósulnak meg, de remélem, hogy az elvetett mag szárba szökken” – mondja bizakodva.

Négy gyerek, három kutya

Nehéz elképzelni, hogy egy hivatása iránt ilyen elkötelezett ember életébe még a család is belefér. Király Péternek igen: négy gyermeke van, a legidősebb 22, a legkisebb kétéves. „Amióta az eszemet tudom, voltak és vannak is otthon állataink. Kutyáink létszáma változó, de három a minimum. A gyerekeim belenőttek az állatszeretetbe. Legkisebb gyermekem már egyéves korában befeküdt a kutyák ágyába.” – Ez minden bizonnyal megrökönyödést vált ki azokból, akik aggódnak a fertőzések miatt – szegeztem neki a kijelentést kérdésként, de Király Péter nem jött zavarba. – „Családapaként, kutyagazdiként és állatorvosként is látom ennek a kérdéskörnek az összetettségét. Természetesen felkészítem a gyerekeimet a lehetséges veszélyekre, és elmagyarázom nekik az állatok igényeit. Amíg értjük az állatok viselkedését, működését, és helyesen tudunk velük bánni, addig nem történhetnek balesetek, fertőzések. Az állataimat rendszeresen oltom, parazitamentesítem, fürdetem, jó minőségű tápot és rendszeres testi-lelki ellátmányt kapnak – így nem jelenthetnek veszélyt a gyermekeimre. Sokszor az emberek olyan dolgoktól ódzkodnak, amikről nem is tudnak semmit.”

„A legnagyobb hiba, ha fölösleges félelmeket, fóbiákat alakítunk ki a gyermekeinkben. Van olyan család, ahol már egy rovar felbukkanása is pánikot vált ki. Ezektől a félelmektől próbáljuk megszabadítani a gyerekeket a nyári táborainkban.”

Egyik táboruknak éppen a „nem-szeretem állatok” voltak a témái. Ugyanakkor vannak valóban veszélyesen viselkedő állatok, és sok felnőtt azért utálja például a kutyákat, mert korábban kutyatámadás elszenvedője volt. „Az ilyen emlékeket csak érzékenyítő programokkal lehet valamennyire felülírni – mondta Király Péter. Ő azonban sokkal gyakrabban találkozik a szülők túlféltő nevelésével, a »ne menj oda, kerüld el« típusú tiltásokkal az állatok iránt. – Ha ilyen félelemmel viszonyulnának minden máshoz is, mi lenne velük? Éppen ezért a gyerekeknek a tábor elején megmutatjuk, hogyan vannak az állatok »összerakva«, hogyan »működnek«, miként kommunikálnak és mit kell tennünk, ha »elromlanak«.”

Az állatok nem emberek, de lehetnek igazi társak

Sokan aggódnak, hogy az emberek túl sokat foglalkoznak az állataikkal, többet, mint az embertársaikkal, ráadásul rengeteg pénzt is költenek rájuk. Király Péter viszont úgy érzékeli, az emberek egy része irigykedik arra a szeretetkapcsolatra, amit egy állattal kialakíthatunk, mert azok sokszor őszintébbek, mint az ember–ember kapcsolatok. A kutya, a macska vagy más társállatok nem manipulálnak, nem hazudoznak, nem alakoskodnak, és soha nincs „rossz napjuk”. „A »szőrös szeretetkazánok« a nap 24 órájában állandó hőmérsékleten izzanak értünk, és ezt sokszor még családtagjainktól sem kapjuk meg” – állítja Király Péter.

 

„Ha egy idős ember elveszíti a párját, nem könnyű új párkapcsolatot létesítenie – ám egy kutyától megkaphatja azt a szeretetkapcsolatot, amely őszinte és direkt. Ebben az esetben egy kutya elvesztése ugyanolyan tragédia lehet, mint az élettárs elvesztése. Ha egy ilyen gazdi egy tetemes összeget áldoz a kutyája gerincműtétjére, úgy vélem, nem luxus, hiszen a társáról van szó. Ugyanakkor egy szűkösebb anyagiakkal bíró család életében más lehet a döntés. Az adott helyzettől függ, mi az a kiadás, amit megengedhetnek egy állat esetében. Én azt tapasztalom, hogy az emberek többsége megtalálja az egyensúlyt.”

Mi, emberek gyakran végletesen bánunk az állatainkkal. A kidobott állatok mellett gyakori a másik szélsőség is: az állatok túlkényeztetése, amikor a gazda nem mer határokat szabni nekik. Király Péter megmutatta a kutyaiskola területét. „Itt kemény vezényszavak hangzanak el. Ahogy mi igyekszünk megtanulni az állatok kommunikációját, úgy nekik is tanulniuk kell a mi nyelvünket, vagyis a kifejezéseink hanghordozását. A kutyák nem emberek, nem szabad úgy bánni velük, viszont természetes környezetük az ember.”

„Engem válassz, én vagyok a legaranyosabb!”

Átlagosan 120 kutya él a menhelyen, a szél mindenhová elviszi ugatásukat. „Ez most örömugatás, amit hallunk – örökbefogadó jár körbe közöttük, és mindegyik kutya izgatottan igyekszik fölhívni magára a figyelmet: »Engem válassz, én vagyok a legaranyosabb!« – fordít nekünk Király Péter. – Szeretnénk minden állatnak gazdát találni, és egészen biztosak vagyunk abban, hogy minden, innen örökbefogadott állat hozzájárul a gazdája boldogabb jövőjéhez.”

„Ne szégyelld te azt, ha szereted az állatokat. Ne röstelld, ha egy kutya közelebb van lelkedhez, mint a legtöbb ember, akit személyesen ismersz. Hazug próféták és otromba, komisz emberek azok, akik megrónak e vonzalom miatt, s ezt mondják: »Az emberektől lopja el az érzéseket, melyeket a kutyára pazarol! Önző, rideg fráter!« – ne törődj velük. Szeresd csak nyugodtan kutyádat, ezt a csillogó szemű, fáradhatatlan barátodat, aki nem kér barátságáért mást és többet, mint valamilyen szerény koncot és egy-egy simogatást. Ne hidd, hogy gyöngédség és önzés késztet az állatokat szeretni. Testvéreink ők, s ugyanabban a műhelyben készültek, mint az ember, s értelmük is van, néha bonyolultabb és finomabb, mint a legtöbb embernek. Mások nevezzék gyöngeségnek az állatszeretetet, gúnyoljanak ezért – te sétálj csak kutyáddal. Jó társaságban maradsz; s Isten tudja ezt.”
(Márai Sándor)

 

Hófehérke csak alapítványi lakásban tud élni

 

– Kik azok a „csibészek”, akiket támogat az alapítvány?
– Legtöbbjük nehéz sorsú, elhanyagolt vagy elhagyott gyermek. Sok szülő megy külföldre dolgozni, a gyerek pedig otthon marad a gyakran részeges másik szülővel. Tavaly például Forrófalváról elhoztunk egy ötéves kisfiút, aki annyira borzasztó körülmények között élt, hogy a román állami gondozás ki akarta emelni az édesanyja mellől. Sokszor a szülők nem hajlandók lemondani a gyerekeikről az utánuk járó pénz miatt, de a gyámhatóság támogatásával „elintézhető” a kiemelés a családból. Ez a fiú a Csángó Otthonunkba került, amelynek Zoli bácsi, egy szív-lélek ember a vezetője.

– A nevelők együtt élnek a gyerekekkel?
– Nem, nekik van saját családjuk, de folyamatos váltásban, több műszakban dolgoznak. Kemény munka ez, amit a kevés fizetés mellett segíteni akarásból végeznek. És ez nemcsak a szegény sorsból való kiemelésről, a tisztességes megélhetés biztosításáról szól, hanem a magyar nyelv és kultúra átadásáról is.

Az előbbi csángó kisfiútól nemrég megkérdezték: „Tudsz még románul?”, mire ő: „Amikor román voltam, tudtam, de amióta magyar vagyok, már nem.”

Tiszti sok esetben 18 éves koruk után is tartja a kapcsolatot a fiatalokkal és segíti őket. Az egyik lakásban él például Hófehérke, egy éjfekete bőrű, szellemi fogyatékos cigánylány. Vannak többen is, akik a fizetésükből nem tudnák eltartani magukat, de az alapítványi lakással már elboldogulnak.

– Milyen ingatlanok állnak a rendelkezésükre?
– A házakhoz és lakásokhoz általában úgy jut az Alapítvány, hogy valaki rájuk hagyja vagy megvásárolják. A Fodor házat például a marosvásárhelyi Fodor család kapta vissza a rendszerváltás után és adományozta az alapítványnak. Most ifjúsági szállóként működik, bevételük is van belőle. Tavalyelőtt ott ünnepelték az alapítvány 25 éves évfordulóját. Ezen kívül van három műhelyük – egy autószerelő, egy asztalos és egy varroda –, hogy a fiataloknak legyen szakmájuk és munkájuk. És van egy leányanyaközpont is, mert egyszer csak megjelent egy várandós asszonyka, hogy segítsenek neki…

– Böjte Csaba alapítványának tavaly volt a 25 éves születésnapja, hatalmas médiaérdeklődés keretében. A Csibészekről nemigen hallani...
– Csaba testvérnek sokfelé vannak házai, gyermekei és nevelői, Tiszti viszont azt szereti, ha minden a közelében van, mert mindenkivel személyes kapcsolatot szeret tartani. A mezőségi Vicén született, és amikor Csíksomlyóra került, a szülői házát felajánlotta az Alapítvány javára, csángó családok számára. Abból lett később a Bástya Egyesület, amelynek a vezetését átadta, mert ő a közelében lévő csibészekre akart koncentrálni. Ez a két megközelítés jól elfér egymás mellett, nincs köztük versengés.

 

Két magyar, akik Amerikában találkoztak

 

– Tiszti Erdélyben él, te Magyarországon, mégis Amerikában találkoztatok először. Hogy történt?
– Harmincnégy évvel ezelőtt a férjem egyévi kórházi munka után a rendszer és a szakmai fejlődés lehetősége miatt úgy döntött: elmegy Amerikába. Nagyon szerettünk volna nagycsaládot, de a Jóisten nem adott gyermeket. Fájdalmas volt, de azzal vigasztaltam magam: ezek szerint nekem más feladatom van. A munkám mellett sok önkéntes feladatot vállaltam a kinti magyar közösség számára. Tisztivel egy rendezvényen találkoztam 2007-ben. Nagyon meghatott, amit tőle hallottam, és szerettem volna segíteni. Létrehoztam egy alapítványt New Yorkban, ahol főként jótékonysági rendezvényeket szerveztünk.

Megtapasztaltam: ha van egy jó cél, a jó lelkű emberek összegyűlnek.

Amikor kereken harminc évvel később hazaköltöztünk – amiben Tisztinek is nagy szerepe volt, sokszor mondta a férjemnek, ideje lenne hazatérni –, jeleztem neki: szívesen segítenék innen is. Azt válaszolta: van egy 2003-ban bejegyzett magyar testvéralapítvány, szeretné, ha feléleszteném. Én a kinti évek alatt ugyanúgy próbáltam kapcsolatot tartani itthoni barátaimmal, mintha itt éltem volna, így azonnal volt, akikhez forduljak, és ugyanazt tapasztaltam meg Magyarországon, mint Amerikában.

– Vagyis itt is sokan segítenek. Pontosan mit csináltok?
– Van egy e-mail-listám 300 emberrel, mindenkit ismerek és tudom, ki miben tud segíteni. Legutóbb volt egy borkóstolónk Kaló Imre borásznak köszönhetően, előtte egy sörkóstoló a Csíki Sör felajánlásával. Tavaly Mikuláskor Miskolcon volt borkóstoló, Demeter Ervin kormánymegbízott meghívására.

Évente kétszer szervezünk magyarországi körutat az Alapítvány együttese, az Árvácska számára. Ahol fellépnek, mindig óriási sikert aratnak, mindenhol visszahívják őket.

Az együttes szakmai vezetője, Zsuzsi – aki az erdélyi alapítványi iroda vezetője is – fantasztikus tudással és pedagógiai érzékkel tanítja őket népzenére és néptáncra. A logisztikát a férje, Dani, egy svájci túravezető intézi, aki a Vöröskereszt önkénteseként érkezett annak idején Csíksomlyóra. Mindhárom gyermekük az együttesben táncol és zenél. Ebben eleinte csak a csibészek vettek részt, később a helyi családok is küldték gyermekeiket, hogy azok megismerjék kevésbé szerencsés sorsú kortársaikat is, akiket néha hazavisznek magukhoz hétvégére.

 

„DJ-k az Ámen klubban”

 

Gergely Istvánt, Tisztit szókimondó, a magyarság érdekében sokszor felszólaló emberként jellemzi Kammerer Ágnes. Csángóföldre járt misézni, amikor még tilos volt. Az egyház őt nem támogatja; mert „kényelmetlenné vált”, ezért papi tevékenységéből felfüggesztették. Amikor elhelyezték Csíksomlyóról Jegenyére, a helyiek „lázadást” szerveztek: hatalmas sziklatömböket helyeztek a háza elé, hogy ne mehessen el. Végül mégis elment, de egy év múlva visszatért. Élettársa, Adél mélyen vallásos családból származik, három gyermekük az Árvácska együttesen keresztül vesz részt az alapítvány munkájában.

Tisztinek erős karizmája, hatalmas történelmi tudása van és fantasztikus előadó. Megjelenése tiszteletet parancsoló, de ezt sosem fenyegetéssel, büntetéssel éri el, hanem a tartásával. Mindig rengetegen vannak körülötte, de amikor veled beszél, csak rád figyel. Mélyen hívő, lelki ember, aki hitében egyáltalán nem keseredett meg felfüggesztése után. Tőle tanultam: egy emberen nagyon gyorsan lehet látni, a helyén van-e.

Ő ilyen, „helyén lévő” ember, mindamellett, hogy nagyon nehezen élte meg a papi hivatás elveszítését. De a mellette élők, beleértve családját, paptársait és munkatársait is, nagy szeretettel támogatják.

– Milyen emlékeket őriz a csibészekről, és kikre a legbüszkébb?
– Még a régi, pionír-időkben négy legény befogadtam magamhoz. Mivel foglalkoztatni kellett őket, kettőt kineveztem harangozónak. Ők a toronyban laktak, s egy idő után, amikor bementek a városba, a diszkóba, a cimborák megkérdezték, mivel foglalkoznak. DJ-k lettünk – válaszolták. Hol? – kérdeztek vissza a haverok. Az Ámen klubban – válaszolták a csibészek. A harangozók egyébként jól végezték munkájukat: a harang mindig megszólalt, jobbára dél előtt vagy után pár perccel, néha pontosan is.

Kedvenc foglalkozásunk a kosárfonás lett. Volt egy sárga mikrobuszunk, azzal mentünk az Olt mentén fűzfavesszőt vágni bicskával. A csibészek által készített kosarak mind egy szálig elkeltek. Jöttek az emberek és dupláját adták érte. Sokszor megtapasztaltam: az emberek önként kínálták fel az adományaikat a csibészeknek. Egyszer valaki beállított egy zsák fröccsöntött műanyaggal, kis golyókkal, középen átfúrva, hogy ebből lehetne rózsafüzért készíteni. Édesanyámtól elcsentünk cérnát és elkészítettük. Táltos rózsafüzérnek hívtuk, mert vagy több, vagy kevesebb volt a szokásos tíz szemnél.

Nagyon büszke vagyok az egyik csángó fiunkra, aki Kolozsváron, az építészeti egyetemen tanul, nagyon tehetséges és szorgalmas. Egy másik kislányunk két egyetemet végez egyszerre Vásárhelyen.

 

– Miért fogott bele ebbe a hatalmas munkába?
– Amikor szembejött velem egy probléma vagy lehetőség, soha nem utasítottam el, hanem fogadtam. Az az árvaházi 400 gyerek az én hívem volt, nem engedték hozzám őket, de megtaláltuk a módját a kapcsolattartásnak, például egy pincében találkoztunk.

Miután megismertek és elfogadtak, elmesélték, hogy a rendőrök hogyan bánnak velük. Akkor a lelkemben erős indíttatást éreztem: a szép szó itt már nem elég, cselekedni kell! Meghívtam magamhoz őket, és ők hozzám költöztek.

Ha megtesszük az első lépést, a Gondviselés hozzáteszi a többi 99 százalékot. Ha a félelem uralkodik bennünk, nem vagyunk képesek semmire. Ha viszont a félelmet legyőzzük, akkor képesek leszünk megvalósítani azt, amiért a világra jöttünk. Nekem ez a feladat jutott. És ha visszanézek erre a több mint három évtizedre, csodálkozom, hogy mi minden valósult meg ennek az útnak a nyomán, mindannak ellenére, hogy nem ez volt a szakmám, és a hivatalosságok sem támogattak. Ugyanakkor meg vagyok győződve arról, hogy mindezt nem én csináltam, én eszköz voltam, ami próbált megfelelni a célnak. Aki az eszközt használta, azé a dicsőség 99 százaléka!

– Milyennek látja a jövőt, vannak újabb feladatai?
– Húsz-harminc éve gondolkodás nélkül mindent elvállaltam, most már kétszer is meggondolom, mire mondok igent.

Az utóbbi esztendőkben már azt éreztem, lemerültem, fogytán az energiám, de az utóbbi hetekben, hónapokban olyan kihívások elé kerültem, hogy muszáj volt megelevenednem.

Most tervezünk befogadni tíz új gyermeket, és épp most jövök a tervezőtől, mert decemberben egy hatalmas táborhelyet – három hektárt, tíz épületet – kaptunk adományba, amit meg kell tölteni élettel: ifjúsági programokkal, táborokkal. Nemrég kaptunk egy nagyobb támogatást a műhelyekre, így azokat is fel kell újítani. A munkatársaim nélkül nem bírnám mindezt.

A Dunán jelenleg csak hagyományos vízimentő hajók járnak, amelyek a vízbe esettek kiemelésében, újjáélesztésében nyújtanak segítséget, de a folyón más jellegű szerencsétlenségek is előfordulhatnak. A sürgősségi betegellátásra szakosodott hajó ezekben az esetekben is bevethető, legyen az akár kardiológiai vagy traumatológiai vészhelyzet. „Nyílt koponyatörést szenvedhet, aki megbotlik egy utasszállítón és a vaslépcsőbe veri a fejét” – említ egy példát Bagyó Sándor.  Ilyenkor a sürgősségi mentőhajónak köszönhetően a segítségre szorulók már a vízen olyan ellátást kaphatnak, mintha egy szakszemélyzettel és minden eszközzel ellátott esetkocsi érkezne a helyszínre, és nem kell megvárni, míg a hajó a legközelebbi kikötőhelyre ér.

Állandó kikötője Budapesten, működési területe a Szentendrei-sziget és a Csepel-sziget közti területen lesz, innen indul a bajbajutottak mentésére, akiket állapotuk stabilizálása után, a szárazföldi mentőknek ad át. A hajó fedélzetén négyfős személyzet – egy hajóvezető, két ápolói vagy szakápolói képzettséggel rendelkező matróz és egy mentőtiszt vagy mentőorvos – veszi kezelésbe a pácienseket. Munkájukat korszerű felszerelés, radar, nyomkövető rendszer, hátsó kamera segíti, emellett éjszakai látó-és hőkamera is a tartozik a járműhöz, ami újdonság balatoni elődjéhez képest. Az esti fényeket közel 2000 wattnyi led biztosítja. 

A hajó üzembe lépését nemcsak a magyar állampolgárok épségének védelme, hanem a fejlődő turizmus is megköveteli: a fővárosba érkező turisták több ezer éjszakát töltenek dunai vendéghajókon, az ő biztonságukról való gondoskodás is fontos feladat.