| Képmás Ugrás a tartalomra
Képmás Magazin
  • Előfizetés
  • Támogatás
Toggle navigation
  • English
  • magyar
  • A hónap témája
  • Hírlevél
  • Termékek
  • Videók
  • Támogatás

Fő navigáció

  • Család
  • Életmód
  • Köz-Élet
  • Kultúra
  • Vélemény
  • Dunakavics
  • Podcast
  • Képmás-est
  • Előfizetés
  • Hírlevél
  • f_logo_RGB-Black_1024
  • yt_icon_rgb
  • Shape
  • linkedin_logo
  • Család
  • Életmód
  • Köz-Élet
  • Kultúra
  • Vélemény
  • Dunakavics
  • Podcast
  • Képmás-est
  • Előfizetés
  • Hírlevél
  • English
  • magyar
  • A hónap témája
  • Hírlevél
  • Termékek
  • Videók
Előfizetés Támogatás
  • f_logo_RGB-Black_1024
  • yt_icon_rgb
  • Shape
  • linkedin_logo
hirdetés

Fiús anyák, lányos anyák

2019. 06. 01.
Megosztás
  • Tovább (Fiús anyák, lányos anyák)
Kiemelt kép
fiuslanyos1.jpg
Lead

A szomszéd néni mindig nagyon szigorú volt. Mélyen, határozottan szólt a fiaira, rendszeresen áthallatszott a kertünkbe erélyes hangja. A ruháját és a haját férfiasnak láttam, a keze szigorúan nagy volt, a szemét összeráncolva hordta akkor is, ha éppen nem a gyerekeit utasította rendre. Ő jelentette számomra a „zord fiús anyukát”, ezért semmiképpen nem akartam a fajtájához tartozni. Én lányos anyuka leszek, ez biztos.

Rovat
Család
Címke
gyermekvállalás
gyermeknevelés
testvérek
nagycsalád
anyaság
apaság
Szerző
Békési Erika
Szövegtörzs

Babáztam, rajzoltam, verseket írtam, matricát gyűjtöttem. A biciklivel óvatosan mentem, nehogy elessek, a ruháimra vigyáztam, hogy tiszták maradjanak, a sarat messziről elkerültem. Sosem ismertem közelről korombeli fiúkat, a családunkban csak lányok éltek. Ezért lepődtem meg nagyon, amikor megszületett Balázs fiam.

Hűha, hiszen én azt sem tudom, mit lehet egy fiúval kezdeni!

Mindig koszos lesz, meg sötétkék-ruhás, kiabálós és durva! És egyáltalán, mi érdekes lehet egy fiúban? Két év múlva aztán megszületett Jakab, majd nem sokkal később Áron. Három fiú – nekem. Naponta hallottam a kérdést: Mind fiú? Ejha! Akkor kell még egy lány is! – Régóta nem tudok mit kezdeni ezzel a felkiáltással. Mit lehet erre válaszolni? Igen, persze hogy szeretnénk lányt… Vagy inkább jó nekünk a három fiú is, mert ők három különálló gyerek, egyik sem olyan, mint a másik, saját nevük van és különböző lelkük. Aztán kaptunk egy negyedik Lelkecskét is, Gellértet. Menthetetlenül – vagy irigylésre méltóan? – fiús anyuka lettem…

Pörgős szoknya és hajcsatok

– Mindegy, hogy fiú- vagy lány, a harmonikus család titka az egyéni bánásmód a gyerekekkel és a jó kapcsolat a férjjel, a folyamatos kommunikáció. – A törékeny, finom, kellemes megjelenésű Harasztiné Tomka Éva (37) hat lányt nevel férjével. – Egy lányos anyuka lelkizősebb, beszélgetősebb, a fiúsnak viszont szerintem nagyobb hangsúlyt kell fektetni a sportra, a mozgásra, így ezeknél az anyukáknál nagyobb dinamizmus szükséges a hétköznapokhoz. Bár azt sem mondanám, hogy nálunk olyan csöndes, nyugodt a légkör, ha mindenki otthon van.

A lányaim – 10, 8 és fél, 7, 5 és 3 évesek, köztük egy ikerpár – együtt elég hangosak, kurjongatnak, énekelnek, balettoznak, persze kizárólag pörgős szoknyában és az alkalomhoz illő frizurában, amit millió hajcsattal, hajpánttal készítenek.

Kép: Designed by senivpetro / Freepik

 

Szeretem, hogy ilyen vidám család vagyunk. Mivel közel lakunk egymáshoz, napi szinten kapcsolatban állunk a fiú unokatestvérekkel, akik mutatják a fiús tempót is. A fúrás-faragásnál a lányaink szívesen segítenek a férjemnek, de valószínűleg más lenne egy vagy két „férfikéz” segítségével. A lányokkal viszont sokféle aprólékos kézműves-dolgot lehet csinálni, rendszerint gyönyörű dolgok születnek.

Kifárasztás és udvarlás

– Nem lennének ilyen jó csapat, ha akár egyikük is lány, sőt, akkor szegény középső fiú örök középső maradt volna – fogad nevetve Mészáros Tímea (38), négy eleven kisfiú (9 és fél, 8, 6 és 3 évesek) anyukája. – A férjem sokat segít, például a gyerekek szállításában, és a sportos vonalat is nagyon erősíti a családban. Hétvégén például a három naggyal elmentek Badacsonyba pár napra biciklizni. Egyszerű ételeket főztek, és kirándultak.

Apának nagyon nagy a tekintélye a fiúk előtt, és vigyáz, hogy velem is tisztelettel viselkedjenek.

Nem mondom, hogy a fiúkkal nehezebb egy anyukának, hiszen eddig még egyetlen lányos barátnőm sem állt elém, hogy „hű, de könnyű a lányokat nevelni!”, de egy fiús család jóval mozgékonyabb, energikusabb kell hogy legyen. A fiúk energiáit levezetni nem könnyű feladat, sokszor életveszélyesen vakmerőek. Ezért gondolom, hogy egy fiús anyuka merészebb, bevállalósabb. Viszont a fiúk mindig tudják, mikor és hogyan kell udvarolni: ahogy például mindegyik a maga nyelvén megjegyzi, hogy szép az új blúzom vagy tetszik neki a hajam, attól elolvadok. Az energiákkal meg elboldogulunk, én is élvezem az aktív órákat.

A lényeg a kifárasztás, ha ez megvan, nem is nagyon kell őket fegyelmezni. Igazi mozgékony család vagyunk.

Vegyes csapatban

– Mindig arról álmodtam, hogy fiam és lányom is lesz, sőt, úgy szerettem volna, ha két nagyobb fiú egy kishúgot „oltalmaz” – kezdi Schreiberné Wisniewski Zita (37). – A 10 és 7 éves fiaim nagyon jó bátyjai a 4 éves kislányomnak, neki sohasem mondanak nemet, folyamatosan figyelnek rá, gyakorlatilag ők a testőrei. Nem tudok elképzelni ennél ideálisabb családi összetételt. – Zita szerint az anyukák mások, ha csak fiaik vannak, kissé merevek, nehezen engedik el a fiaikat, de ha van lány is a csapatban, az már más. Ez gyerekkorban már ugyanúgy meglátszik, mint párválasztáskor, amikor a fiús anyósok szinte rátelepednek a fiaikra. – Sosem gondoltam volna, hogy a fiús játékokban ennyire részt tudok venni, az autópálya-építéstől kezdve a focizásig sokat játszom együtt a fiúkkal. A lányom egészen más világot hozott: a babák, a frizura, a gyönyörű ruhák – bármennyire is odavagyok a fiaimért – nagyon hiányoztak.

De nem hiszem, hogy igaz az, hogy a fiúk után a lányok nyugodtabbak, nálunk a kislány nagyon kihasználja a helyzetét, hisztisebb, izgágább, mint a nagyok valaha is voltak.

Igaz, rendesebb és ügyesebb az öltözködésben, a maga körüli rendtartásban, mint korábban a bátyjai. – Zita szerint a lányos anyukák jobban adnak magukra, ahol fiúk vannak, ott kevesebb az idő ilyesmire, mert folyamatos a pluszmunka. – Talán keményebbek, sarkosabbak is a fiús anyukák, mert jobban kell a szigor, szinte csak fekete-fehér kategória van.

 Kép: Brandon Morgan / Unsplash

 

Fiús, lányos vagy vegyes?

Nincs ráírva az anyákra, hogy fiúkat vagy lányokat nevelnek. Látunk vagány, sportos lányos és nőies, finom lelkű fiús mamákat is – kezdi Bánfai Beáta gyermekpszichológus. – A fiúk és a lányok számára is vannak időszakok, amikor inkább az anyjuk vagy inkább az apjuk közelségére van szükségük. Ha a szülők rugalmasan reagálnak ezekre az életkori igényekre, az nemcsak a gyereknek tesz jót, hanem a nőnek is, hogy ne csak anyának érezze magát, és tudja ellensúlyozni a gyerek-hatást, például nehogy „elfiúsodjon”.

Aki mindkét nemű gyermekkel megélheti az anyaságot, az tapasztalja igazán, hogy a fia más érzéseket válthat ki belőle, más feladatokat ad és más készségeket fejleszt ki benne, mint a lánya.

Több egynemű gyerek után nehéz lehet átállni; az addig fiús mama manipulatívnak láthatja kislányát, pedig az csak lányosan „kapcsolatorientált”. A lányos mama agresszívnek érezheti a temperamentumos kisfiút vagy éppen kevésbé okosnak a lányainál, mert nehezebben tanul írni az iskolában.

Nagyon sok rétege van az anya–fia, anya–lánya kapcsolatnak! Mélyebb szinten a gyerek nemcsak a mi gyerekünk, hanem ősök egész sorát képviseli és hívja elő, nemcsak a génjeivel, hanem családi minták, történetek tovább élésével: a fiamban nemcsak az apját, hanem a saját apámat, ükapámat, öcsémet, bátyámat is láthatom. A velem azonos nemű gyermekem pedig minden olyan érzést megmozgat bennem, ami önmagam, mindenekelőtt a saját nemem elfogadásával kapcsolatos. Szerintem jó, ha előre tudjuk születendő gyermekünk nemét, mert sok mindenre felkészülhetünk…

Kopogós cipő és sár

Megmosolyogtat, amikor a kislánybarátok a kerti játékra kopogós cipőben hajlandóak csak kimenni. Ők már kicsi korukban is tagadhatatlanul hölgyek. A fiúk viszont – bár rendetlenek és sokszor reménytelenül harcosak – belebújnak az ember szívébe. A fiús anyukáéba is, aki sokszor nem is olyan kemény, mint ahogy az látszik. Áron fiam egyik pulóverén ez a felirat olvasható: Szeretem a sarat, a rendetlenséget és az anyukámat!

A cikk a Képmás magazin 2013. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Háttér szín
#c8c1b9

Neked elmesélem – „Forrt a vérünk, megállíthatatlannak éreztük magunkat együtt”

2019. 06. 01.
Megosztás
  • Tovább (Neked elmesélem – „Forrt a vérünk, megállíthatatlannak éreztük magunkat együtt”)
Kiemelt kép
mariannesattila1.jpg
Lead

Egyikük sem ment el az első találkára, a másodikat viszont több mint három együtt töltött évtized követte. Felhőtlen diákszerelemből felnőtt emberekké váltak, a férfi megjárta a katonaságot, a lánynak el kellett szakadnia a szüleitől, hogy teljesen önmagukra és egymásra találhassanak.

Rovat
Család
Címke
Neked elmesélem
hosszú házasság titka
szerelem
párkapcsolat
Szerző
Kosztin Emese
Szövegtörzs

Attila: Mariann kilenc évet várt rám. 1986-ban szerettem meg, és 1995-ben lett a feleségem. Sokkal több volt a konfliktus köztünk akkor, amikor nem voltunk együtt. Minden veszekedés után kicsit távolodtunk, majd újra közeledtünk.

Mariann: Azóta is hol távolabb, hol közelebb vagyunk egymáshoz, de ez egyáltalán nem rossz, így sokszor érezhetjük újra, hogy vissza kell szereznünk, meg kell hódítanunk a másikat. Nem kell azt hinni egyből, hogy máris szakítani, válni kell, ha veszekedünk, ha konfliktus van a kapcsolatban, ha nem értünk egyet, ha éppen nem azonosak a nézeteink.

Attila: 1986 augusztusában, egy meleg nyári estén láttam meg őt, egy hangulatos tóparti buliban, ahova teljesen cél nélkül, puszta szórakozásból mentem el. Akkoriban ez egy felkapott szórakozóhely volt, ahova gyakran lejártunk és hatalmasakat táncoltunk, Mariannt mégsem láttam sosem, kivéve ezen a bizonyos estén. A barátommal figyeltünk fel rá és a barátnőjére.

Láthatóan nagyon jól érezték magukat, nem nézelődtek, nem flörtöltek, egyszerűen csak élvezték az estét. Ami először megtetszett benne, az a szája és a nagy mosolya volt.

Mariann: 15 éves voltam ekkor, Attila pedig 17. Itthon volt az egyik legjobb barátnőm Németországból. Amikor hazajött, mindig kihasználtuk a közösen töltött időt. A barátnőm nem beszélt magyarul, ezért Attila azt hitte, disszidens vagyok, ezért tudom a nyelvet. Amikor mondtam, hogy én Tatán lakom, akkor jött a csajozós duma, hogy ő bizony minden lányt ismer Tatán… hát engem nem ismert. (nevet)

Attila: Másnapra meg is beszéltünk egy találkozót, ahova végül egyikünk sem ment el.

Mariann: Este viszont a buliban váratlanul ismét összefutottunk.

Attila: Elnézést kértem, hogy nem mentem el a megbeszélt randevúra, majd közölte, hogy ne aggódjak, ő sem volt ott. Meglepett. Egyrészt az, hogy milyen lazán és vidáman kezelte a helyzetet, másrészt nem értettem, hogy miért nem volt neki fontos a találka. Ha egy férfit visszautasítanak, elkezd agyalni… (nevet) Nem hagytam magam. Újabb randevút kértem, érzékeltetve, hogy ez fontos, hogy én biztosan ott leszek. A randevú helyszíne: vasárnap este hat óra, az ő házuk előtt, a kapunál. Ott voltam, pontban hatkor. Nagyon izgultam, hogy vajon most tényleg lejön-e hozzám.

Mariann és Attila 

 

Mariann: Egy tömbházban laktam, a kilencedik emeleten. Csak akkor mentem le a ház elé, amikor láttam, hogy megérkezett. Sétálni mentünk a Cseke-tó partjára, ahol életemben először megcsókolt.

A csók egy padon történt, ahova gyakran visszajárunk, akkor is, ha épp elakadunk. Kedves számunkra az a pad, ott éreztük először azt a valamit, ami felforgatta és meghatározta az életünket.

Attila: Az érzelmek teljes kavalkádja volt ez a nyár. Nem létezett más, csak ő meg én. (mosolyog) De mivel még csak középiskolások voltunk, az ősz beköszöntével mindez megváltozott. Szeptemberben visszaköltöztem a kollégiumba, Esztergomba, Mariann pedig Tatán folytatta az iskolát. Innentől kezdve csak pénteken és szombaton tudtunk találkozni. Ebben az időben, mobiltelefon hiányában, sokszor csak levélben tudtunk érintkezni, de mire egy-egy levél eljutott Mariannhoz vagy hozzám, a levél tartalma már idejétmúlt lett.

Mariann: A középiskola elvégzése után Attila főiskolára jelentkezett, de előtte elvitték katonának. Előfelvételisként két év helyett csak egy évet kellett szolgálatban töltenie, utána mehetett továbbtanulni. A katonai éve alatt alig volt itthon, csak néhány alkalommal láthattam, akkor is egy meghatározott, rövid időre.

Ekkor ismertem meg azt az érzést, amikor valakinek a hiánya gyötör.

Voltak napok, amikor azt se tudtam mit kezdjek magammal, mert csak rá tudtam gondolni, hogy vele milyen jó, és sajnáltam magam, hogy nekem így, nélküle milyen rossz. (nevet) Emiatt már tizenévesen elkezdtem megtanulni az önuralmat, hogy hogyan kössem le a gondolataimat, hogyan legyek úrrá a kétségeimen.

Attila: Én is sok mindent megtanultam a katonaság alatt. A fegyelmet, a pszichés és a fizikai erőnlétet, hogy ne egy gyenge, hanem egy kemény, erős férfi legyek, aki túlél, akire támaszkodni lehet, aki kibírja, bármi is várjon rá. Olyan feladatokat kaptunk sokszor a leghidegebb télben, amire visszagondolva most is jó érzéssel tölt el, hogy kibírtam, hogy meg tudtam csinálni. Azt hiszem, ott váltam férfivá.  

Mariann: Igaz, nem ugyanazt az embert kaptam vissza, mint akit megismertem. Komolyabb lettél.

Mi nem hasonlítunk egymásra, inkább kiegészítjük egymást. Attila megfontolt, én lobbanékony vagyok, ő konfliktuskerülő, én keresem a konfliktust. (nevet)

A lányunk születése előtt amikor csak tehettük, utaztunk, kirándultunk, élveztük a szerelmet, egymást, a fiatalságot, a közös világunkat. Szó szerint forrt a vérünk, megállíthatatlannak éreztük magunkat együtt. Szerintem nagyon klassz dolog a házasságkötés után egy kicsit kiélvezni azt, hogy csak ketten vagytok, csak egymásra figyeltek, csak mint nő és férfi, mint férj és feleség vagytok együtt. A házasságunk harmadik évében érkezett meg hozzánk Julcsi. A gyerekvállalás után elkezdtünk lecsillapodni, megnyugodni. Végre nem éreztük azt, hogy elfogy az időnk, és gyorsan mindent, amit csak lehet, meg kell élnünk.

Mariann, Attila és a kis Julcsi

 

Attila: A legnagyobb próbatételek a szürke hétköznapok, de a kapcsolatunk egyik legdurvább mélypontja Mariann édesapjának a halála után történt.

Mariann: Apukám hirtelen, szó szerint a kezeim között halt meg. Előtte egy évvel édesanyám egy sztrókon esett át, ami után állandó felügyeletre szorult, apukám ebben hatalmas segítség volt a számomra. Egyáltalán nem számítottunk az ő rosszullétére, halálára. Amikor elvesztettem, sokkot kaptam, kifutott belőlem minden erő, és hirtelen mázsás súlyokat éreztem magamon. Ő volt az egyik legdrágább ember az életemben, egy betölthetetlen, örök űrt hagyott maga után a lelkemben. Most, hogy beszélek róla rögtön könnyek is gyűlnek a szemembe.

A halála után sokáig nem voltam önmagam, kimerültem, gyenge és üres voltam. Úgy éreztem, nem tudom feldolgozni, képtelen vagyok elviselni, hogy ő nincs többé. Kibírhatatlan és elutasító voltam, ingerülten beszéltem mindenkivel, főleg a szeretteimmel.

Ebben az időszakban Attila mérhetetlen türelemmel, alázattal és szeretettel fordult felém. Még jobban megszerettem őt, és ez a szeretet kezdte visszahozni belém az életet és tüntette el bennem az ürességet.

Amikor Attila szüleit veszítettük el, már tudtam, milyen érzés. Tudtam, hogyan szeressem, hogyan támogassam őt.

Attila: Annyira hirtelen történt az egész! Eldöntöttem, hogy amit csak tudok, megteszek, mellette leszek, akármilyen utálatos és elutasító is volt éppen.

Mariann: Pedig tényleg szörnyű voltam, és minél inkább szeretett, annál inkább dühöngtem, mert úgy éreztem, nem érdemlem meg.

Attila: Nem egy nagy bölcsesség, de az egész közös élet arról szól, hogy evickélünk a jó és rossz napok között. (mosolyog)

Mariann: Ezek után édesanyámra idősek otthonában vigyáztak, gyakran látogattam őt, de valahányszor ott voltam vele, egy kicsit mindig megszakadt a szívem. Amikor megkérdezte, hogy miért kell neki ott lennie, és nem tudtam neki elmagyarázni, mert szegény már nem értette… Iszonyú nehéz volt. Majd rájöttem, hogy nem szakadhatok mindig össze, nem lehetek csak árnyéka egy anyának, egy feleségnek. Felelősséggel tartozom a saját családom iránt, most már ők az elsők. Sőt, onnantól kezdve, hogy férjed/ feleséged lesz, már ő az első, ezt a szülőknek is el kell fogadniuk.

Ha nem a társad az első, hanem a szüleid, arra is rámehet egy kapcsolat.

Attila: Tíz évvel ezelőtt együtt kezdtünk el futni. Én most karatézom, ő zumbázik. Ha versenyem van, vagy edzőtáborba kell mennem, Mariann elkísér, én pedig megnézem az ő zumba fellépéseit. Elmondjuk egymásnak, hogy mi a fontos a számunkra, mit szeretnénk, hogy várjuk-e, hogy a másik ott legyen. Ha épp nincs kedvünk elmenni, nem muszáj, de a lényeg, hogy figyelünk egymás igényeire, és úgy alakítjuk az időnket, hogy akkor ott tudjunk lenni azon az eseményen, ami a másiknak fontos.

Mariann: Három éve van egy főzőklubom, amivel még nagy terveim vannak. Minden új alkotásnál Attilát kérem meg, hogy mondjon véleményt, legyen kritikus. Tudnom kell, hogy az új étel milyen… Ezeken mindig jókat nevetünk, főleg, ha valami ehetetlent készítek. (nevetnek)

Attila: A vacsorakészítés viszont mindig az én reszortom. Igaz, ez kimerül egy guszta szendvics elkészítésében.

Mariann: Azért még egy fontos momentuma van a házasságunknak: a repülőmodellezés. (nevetnek) Igaz én csak nézem és fényképezem, ahogyan Attila repteti a gépeket, de ez alatt az idő alatt is egyszerűen csak jó együtt lenni. (összemosolyognak)

Háttér szín
#eec8bb

Balatoni impressziók – Könyvcsemege a Balaton szerelmeseinek

2019. 06. 01.
Megosztás
  • Tovább (Balatoni impressziók – Könyvcsemege a Balaton szerelmeseinek)
Kiemelt kép
balatoniimpressziok1.jpg
Lead

Kovács Emőke történész két évtizede foglalkozik a Balatonnal, és úgy tűnik, bőven van még tartaléka e témában. Negyedik könyvében a 19-20. századi hétköznapok pillanatait villantja fel eddig ismeretlen, kalandos történetek során keresztül.

Rovat
Kultúra
Címke
Dr. Kovács Emőke
Balatoni impressziók
könyv
ajánló
Balaton
Szerző
Maurer Fruzsina
Szövegtörzs

A 19-20. századi balatoni fürdőkultúra történetét hétköznapi apróságok gyöngyszemeiből fűzi össze a szerző. A kötet címéhez híven – „Balatoni impressziók” – a lapokon megjelenített történetek olyan benyomások, hangulatképek, amelyek felnyitják a szemünket a minket körülvevő értékekre. Filmbe illő jelenetek közé csöppenünk, és megint csak beigazolódik, hogy az élet a legnagyobb forgatókönyvíró. A történetek szálai olykor a 21. századba is átnyúlnak, és mivel Kovács Emőke tartja a kapcsolatot a kiadványban megemlített személyek leszármazottaival, a Jókai Anna-szalonban megtartott könyvbemutatón jelen volt a francia származású híres siófoki kertész, Flament Lajos unokája is.

A balatoni értékmentést megvalósító kötet sorsok, helyek és történetek alappilléreire támaszkodik. A „Sorsok” című fejezetben találkozhatunk például olyan ismert emberek történeteivel, mint a számos nyarat a Balatonnál töltő Karinthy Frigyes, a magyar tengerről többször író Krúdy Gyula, vagy éppen az Indiában nagy tiszteletnek örvendő magyar anya-lánya festőpáros, Sass Brunner Erzsébet és Brunner Erzsébet. A második nagy fejezet elkalauzol a híres tihanyi levendulásba, a siófoki fürdőtelepre, sőt, elvezet a szőlőhegyi kápolnákhoz is. A harmadik fejezet a középosztálybeli családok és híres művészek emlékeiből szemezget. Megtudhatjuk, hogy miként is zajlott a gardahalászat, és még egy balatonföldvári szerelemre is fény derül.

A kötetet Fekti Vera festőművész tíz év munkájából válogatott akvarellképei illusztrálják, megidézve a tó türkizből azúrba vagy éppen higany-ezüstbe hajló árnyalatait.

Dr. Kovács Emőke: Balatoni impressziók. Magánkiadás, 2019, 187 oldal. Beszerezhető Budapesten, a Litea könyvesboltban, illetve online a szerző hivatalos Facebook-oldalán.

Háttér szín
#fdeac2

A kegyelem realitása: egy tizedik gyermekét váró édesanya

2019. 05. 31.
Megosztás
  • Tovább (A kegyelem realitása: egy tizedik gyermekét váró édesanya)
Kiemelt kép
waltoncsalad.jpg
Lead

Péter (19), Kinga (18), Mirjam (15), Brúnó (13), Ágota (11), Eliza (10), Abigél (7), Dávid (4), Emma (2) és a hamarosan megszülető tizedik, a kis X. Ha elolvasni is hosszú volt a névsort, pillantsanak bele a tizedik gyermekét váró Walton Kinga mindennapjaiba, akit budaörsi otthonában egy májusi hétköznap délelőtt látogattam meg.

Rovat
Család
Címke
nagycsalád
gyereknevelés
házasság
hit
gyermekvállalás
Szerző
Máthé Zsuzsa
Szövegtörzs

– Nemrég volt anyák napja, hány műsort hallgattál meg?
– Idén csak három műsoron voltam, a legkisebbünk 19 hónapos, jelenleg Nyolcaska, Heteske és Hatoska vannak abban az életszakaszban, amikor még szerveznek anyák napját, felsőben megszakad ez a szokás. De persze mindenkitől megkaptam az anyák napi puszijaimat, aki még vagy már nincs abban a korban, hogy ciki legyen az ilyesmi…

– Milyenek a gyerekek, hasonlítanak egymásra?
– Azt hiszem, igen, temperamentumban legalábbis. Szegény Kinga lányomat sajnálom, mert ő nemcsak pont úgy néz ki, mint én, de azonos a nevünk is, ráadásul még a születésnapomon is született. Jól kiszúrtunk vele, nincs olyan ünnepe, ami csak az övé lenne, ezen is osztoznia kell.

– És vajon nagycsaládos anyuka lesz belőle?
– Azt nem tudom, de én például fiatal koromban azt gondoltam, hogy nekem biztos nem lesz gyerekem, mert kilencgyerekes családban a nyolcadikként nőttem fel, és nem ugyanígy terveztem az életemet. Más világ is volt, kommunizmus, szűkölködés, a vallásos családok nem mindenkinek voltak szimpatikusak – gyerekként ezt nem volt könnyű megélni, ahogy azt sem, hogy mindig csak egy kocka csoki jutott a táblából... Mi sem vagyunk gazdagok, de ma jóval több lehetőségünk van: kocsival tudom vinni a gyerekeket különórára, van, ahol a testvérek száma miatt nem is kell fizetnem, sokat számít, ha ingyen van a foci vagy a zenetanulás.

Az én anyukámnak még nem volt autója, a harmadik emeletre lift nélkül kellett felcipelnie a bevásárlószatyrokat, nem volt arra ideje, energiája, hogy jobban odafigyeljen ránk. Én már tudok azzal is foglalkozni, ha például valamelyik gyereknek nem megy valami, ilyenkor különtanárhoz viszem – nem azért, mintha azt gondolnám, hogy az az élet értelme, hogy valaki mindenből ötös legyen, inkább amiatt, hogy ne legyenek kisebbségi komplexusai.

– Gyerekként piszkáltak a sok testvér miatt?
– Sokszor éreztem általános iskolás koromban, hogy furcsán néznek rám a vallásosság és a sok testvér miatt, főképp a tanáraim részéről tapasztaltam ezt. Anyukám nem vett részt a szülői munkaközösségekben, iskolai programok előkészítésében, amit nem néztek jó szemmel. Aki megértéssel volt irányunkban, értette, hogy van elég dolga, de a rosszindulatú emberek nem mulasztották el megjegyezni, hogy miért kell akkor ennyi gyerek…

– Te mit tapasztalsz, hogy fogadják az emberek, ha végigmentek az utcán?
– Sokféle reakció van. A Fehérvári úti piacra rendszeresen jártam úgy, hogy egy gyerek lógott a hasamon, a kenguruban, egyet toltam a babakocsiban, kettő a két kezemet fogta, a bevásárolt holmi pedig egy hátizsákban volt. Sokszor mondták, hogy nem vagyok normális, de a kedves csodálkozást is gyakran megéltem annak kapcsán, hogy mindegyik gyerek a sajátom.

Összességében azt hiszem, tetszik az embereknek a sok gyerek, de teljes irrealitásnak tartják az életünket…

– Mi az a lelki alap, amire a férjeddel építkeztek az életetekben?
– Mindketten vallásos nagycsaládban nőttünk fel, családjaink a Neokatekumenális Utat járják, ami egy katolikus lelkiségi mozgalom. Ez volt a közös alap, ami kinyitotta a lelkünket az Isten – gyermekáldásban is megmutatkozó – kegyelmének elfogadása előtt. De persze, vannak pillanatok, amikor az ember elbizonytalanodik, hogy szabad-e még egy gyerekkel tovább feszíteni a határainkat? Mi az ilyen kétkedést azonban kísértésként fogjuk fel, aminek érdemesebb ellene mondani. Ha nem járnánk a közösségbe és nem figyelnénk Isten szavára, biztos, hogy már nem lennénk házasok, és gyerekünk se lenne ennyi, hisz ugyanolyan esendő emberek vagyunk, mint bárki más.

Mi is küzdünk a házasságunkban, az életünk egyáltalán nem rózsaszín festmény. Vannak problémáink, ugyanúgy, mint azoknak, akik elválnak, és mi nem azért nem válunk el, mert jól megneveltek bennünket, hanem mert kapjuk föntről a kegyelmet. Sokáig kísértett a gondolat, hogy mi lett volna, ha nem így alakul az életem.

Voltak mélypontjaink, de az Isten végül mindig megmentett bennünket, sokszor saját magunktól. Visszatekintve pedig összeáll a kép, hogy minden így történt jól.

– Hogy ismerkedtél meg a férjeddel?
– Szinte gyerekként indult a kapcsolatunk, egy plébániára jártunk, ő is nyolcgyerekes nagycsaládban nőtt fel. 14 évesen már teljesen odavoltam érte. Egyébként nem voltam jó kislány, kamaszként cigiztem, csúnyán beszéltem, lázadtam a szigorú katolikus nevelés ellen. Mi sem voltunk mintapár, igazi kutya-macska kapcsolat volt, többször szakítottunk, a házasságot is későbbre terveztük, de Petink beköszöntött, így aztán elindult a mi közös életünk is…

Kép forrása: Walton Kinga

 

– Hány éves voltál ekkor?
– Alig 18, az érettségin már nagy hasam volt. 

– Akkor Peti életkorából következtetve most 38 leszel.
– Igen, bár ezen mindig gondolkoznom kell, mert valahogy 18 évesen megállt az idő. Éveken át 28 évesnek mondtam magam.

– Miért?
– Nem is tudom, nem akartam elfogadni, hogy már nem vagyok 18, és múlik el az életem.

Talán kisgyerekes anyukák értik, ha azt mondom, úgy tűnt, hiábavaló dolgokat csinálok mindennap, ugyanaz a 45 mozdulat a házimunka, a gyerekek körül…

Amikor még nem voltak iskolásaink, tényleg azt sem tudtam, milyen nap van. Mostanra, hogy felnőttek, egész más dimenzióban látjuk a világot ezzel a szemmel nézve, máshogy viszonyulok a jelenlegi kicsikhez és a mindennapi teendőkhöz. A család hosszútávú befektetés.

– Egy deka súlyfelesleg nincs rajtad, csinosan öltözködsz, irigylésre méltóan nézel ki. Fontos a külsőd?
– Igen, elég hiú is vagyok! Ugyanakkor nagyon szeretem az édességet, a mostani terhességem elején mondtam is a férjemnek, lehet, hogy kéne kérnem egy kis terhességi cukorbetegséget a Jóistentől. Hát, megkaptam… úgyhogy most nincs mese, kordában kell tartanom magam. De van még egy szépészeti hobbim is, géllakkozni szoktam idehaza. Azért tanultam meg, mert túl sokba került eljárnom, aztán egyre többen ideszoktak. Tudják, hogy érkezhetnek hozzánk gyerekekkel is, iszunk egy kávét, beszélgetünk.

– Milyen ritmusban születtek a gyerekek?
– Átlagban kétévente, bár az első kettő között csak tizenhat hónap volt. Ahogy abbahagytam a szoptatást, jött is a következő.

– Hogy érzed, benne van a pakliban még három-négy gyerek?
– Igen, bár egyáltalán nem gondolom a termékenységet magától értetődőnek, sokkal inkább kegyelemként fogom fel, és szeretnék ebben is Istenre hagyatkozni, úgyhogy nincs katolikus fogamzásgátlás, naptármódszer, ilyesmi...

Tudom, hogy amit Ő akar, az jó, még akkor is, ha néha nem a legszebb csomagolásban küldi.

– A közösségetekben van versengés, hogy kinek van több gyereke?
– Emberileg ez létező kísértés, mert a sátán a jót is megpróbálja megfúrni, de igyekszünk nem beleesni ebbe a verembe. Vannak köztünk, akiknek nincs gyermeke, nem jön össze a baba. Előfordulhat, hogy ebben az élethelyzetben én zavarom őket, de egyikünk sem áll meg ezen az emberi ponton.

– Tényleg, ha nektek nem lehetett volna gyermeketek, örökbefogadás is szóba jöhetett volna?
– Nem hiszem, valahogy nem tudnám elképzelni. Nem is vagyok gyerek-őrült, az a típus, aki óvó néninek készül hároméves kora óta.

– Hogy bírod idegileg, hogy ennyi emberre kell figyelned?
– Imádnivalók – amikor alszanak, de közben persze nagyon tudnak idegesíteni is. Igyekszem figyelni mindenkire, de van, hogy elfogy a türelmem és kiborulok, ordítok is. Ismernek a gyerekeim, van az a bizonyos frekvencia, amin ha megszólalok, tudják, hogy elértek a határig. És persze, hibázok is.

Kép forrása: Máthé Zsuzsa

 

– Gyötrődsz a hibáidon?
– Igen. Ilyenkor a férjem szokott észhez téríteni, hogy ne vádoljam magam, hisz tökéletlen emberek vagyunk, sok mindent elrontunk.

Szoktunk is a gyerekektől bocsánatot kérni.

– Nagyon szép az otthonotok, dél van, a sütőben ínycsiklandó étel, a kert virul, és te is tip-top vagy. Na, ezt hogyan csinálod?
– Végül is, ez a munkám, ezt csinálom napi 16 órában. 6.20-kor kelünk, elmondjuk a reggeli dicséretet a férjemmel, ami fontos fegyver a kezünkben a napi kísértések ellen. Négyen a szomszéd utcába járnak iskolába, a nagyobbak Budapestre mennek suliba.

Három éve lakunk ebben a családi házban, úgy kerestünk otthont is, hogy a keresztény családi élet szempontjából fontos feltételeknek megfeleljen: például, hogy a szülők ágya nem a nappaliban egy kihúzható kanapé, ahogy az korábban volt nekünk, hanem hogy legyen külön szülői háló; a lányok lehessenek külön a fiúktól; legyen nappali, ahol össze tudunk ülni közösen. Ezek fontos részei a házasságunk megőrzésének.

Például nem tudok azonosulni azzal a gondolkodással sem, hogy a gyerek az első.

– Segít valaki a háztartásban?
– Nincs szigorú beosztás, de a nagyok segítenek, a felső szint takarítása az ő dolguk, a mosogatógépet is ők pakolják ki – naponta kétszer lefut egy program. Kéthetente jön egy segítségem, egyébként hétfőn van nagymosás, ilyenkor ötször is mosok, csütörtök-pénteken pedig bevásárolok, takarítok, főzök, így a hétvégén jobban tudunk egymásra figyelni. Vasárnap van egy családi liturgiánk, a reggeli dicséret, ami a hit átadására szolgál, ilyenkor tudjuk megbeszélni a problémáinkat is.

– Hogyan közlekedtek?
– Leginkább tömegközlekedéssel, de a hetedik gyerek születésekor vettünk egy kilencszemélyes buszt, most pedig még egy kocsit, ha mind utazunk, a két autóval együtt tudunk utazni.

– Nyaralni jártok?
– A férjem ragaszkodik hozzá, hogy minden évben elmenjünk közösen valahova, ez alól a nagyok sem bújhatnak ki. Idén a Balatonra megyünk az Erzsébet-program keretében, nagyon jutányos áron, ott főznek is, nekem ez az igazi pihenés. Oda például három-négy nagyobb gyerek lemegy majd vonattal, a többivel meg beférünk a buszba, és odalenn találkozunk.

– És mikor születik a kicsi X?
– Júliusra vagyok kiírva, az orvosommal ez lesz a nyolcadik közös szülésünk. Mindig megkérem, hogy négy napot maradhassak a kórházban, ott tudok kicsit pihenni, ilyenkor nem is szeretem, ha látogatnak. Nem értek egyet az igény szerinti szoptatással, én gyorsan leszoktatom a gyerekeket az éjszakai evésről, egy hét alatt be is áll a kis gyomruk erre.

– Végezetül áruld el, hányadik unokája lesz a kicsi a szüleidnek?

– A negyvenhetedik, ha jól számolom. Az Isten sokszorosan megáldotta a házasságukat.

Kép

A 10. gyermek, Jonatán három hónapos korában, 2019. októberében –

Háttér szín
#d0dfcb

Hogyan dicsérjünk? – Töltsük fel gyermekünk érzelmi bankját!

2019. 05. 31.
Megosztás
  • Tovább (Hogyan dicsérjünk? – Töltsük fel gyermekünk érzelmi bankját!)
Kiemelt kép
erzelembank1.jpg
Lead

Nagyon sok szülő tisztában van azzal – szerencsére – hogy a dicséret milyen fontos szerepet játszik a gyerekek önbizalma szempontjából. Azt azonban már kevesebben tudják, hogy nem mindegy, hogyan dicsérünk. Persze jót teszünk az „ügyes vagy” dicsérettel is, de miért állnánk meg itt, ha lehet ezt jobban is?

Rovat
Család
Címke
gyereknevelés
dícséret
szülő feladatok
érzelmi intelligencia
Szerző
Skíta Erika és Turáni Szabolcs
Szövegtörzs

Azzal, amit gyermekünk viselkedésében pozitívan megerősítünk, énképének, önbecsülésének alapköveit rakjuk le, ezért hát nem mindegy, hogyan tesszük mindezt. Tegyük hozzá, hogy jellemzően kevesebbet dicsérünk, mint amennyit lehetne. Míg kisgyermekkorban minden az önállóság felé tett lépést nagy örömmel, és sok dicsérettel fogadunk, idővel az elvárások növekedésével valahogy természetessé válik, hogy minden úgy legyen, ahogy lennie kell, és nem dicsérünk az elvégzett feladatokért. Pedig sokkal jobb lenne, ha megtennénk, ha gyakrabban dicsérnénk, és kevesebb időt szánnánk az el nem végzett dolgok feletti hangos méltatlankodásra.

Általában azt látjuk, halljuk, hogy dicsérni mindenki tud, az a legkönnyebb. Pedig van, hogy a legjobb szándékkal elhangzó dicséret is más reakciót vált ki, mint szeretnénk. Kételkedhetünk például a dicséret őszinteségében, ha csekély erőfeszítést igénylő cselekvésünket magasztalja, esetleg ijesztőnek érezhetjük, vagy valami hátsó szándékot feltételezhetünk a dicsérő szavak mögött. Ilyenkor kétségkívül mellétalál a dicséret „feladója”, ez pedig a gyerek-szülő viszonyban is okozhat nehéz perceket.

A dicséreteink általában jelzők, amelyek minősítenek. Nem azt, ami történt, amit a gyerekünk tett – vagy épp nem tett –, hanem leginkább őt magát, gondolván, abból épül, ha ő kapja a dicsérő szavakat. Nem igaz? Így nem!

Bence focimeccs után jön ki az öltözőből. A meccsen két gólpasszt adott, és szerepe volt egy támadás hárításában. Kipirult, lelkes és büszke.
– Apa, láttad? Győztünk!
– Nagyszerű volt!
– Az edző szerint kiemelkedő teljesítményt nyújtottam ma.
– Így is van. Nagyon ügyes voltál! Mindig mondom, hogy tehetséges vagy!

 

Mi a baj ezzel a dicsérettel? Mondhatjuk azt, hogy jól van így, ahogy van, de nehéz elképzelni, vajon Bence ezek után mi mást tud még mondani…

Az általános, jelzős dicséretek, mint a fenti, nem mindig szolgálják azt a célt, amelyet el szeretnénk vele érni – hogy a gyerekünk valóban olyan nagyszerűnek, ügyesnek és tehetségesnek érezze magát, amilyennek mi látjuk, amely jelzőkre minden kétséget kizáróan rászolgált.

Ezzel szemben a leíró dicséret, amelyben nem használunk jelzőket, másképpen támogatja gyermekünk önbizalmát. Leginkább úgy tudnám megfogalmazni, és szemléletessé tenni, ha azt mondom: élményt adunk vele a gyermekünknek.

Kép: Designed by freepic.diller / Freepik

 

Nem jelzőket aggatunk rá, amelyeknek néha az ellenkezőjét is átadjuk: Nagyon ügyes volt a focipályán, de hogy lehet olyan ügyetlen, hogy kiöntötte a tejet a reggelinél? Ellentétes jelzőket használunk, amelyek tárgya azonos: a gyerekünk. Csoda, ha zavar támad a rendszerben?

Lássuk, mit jelent az élmény:

– Apa, láttad? Győztünk!
– Nagyon izgalmas meccs volt, a második gólpasszodnál alig tudtam ülve maradni!
– Jó kis csel volt, igaz?
– Úgy futottál, hogy nemigen volt esélyük ellened! Kihasználtad a helyzetet, és segítettél megszerezni a győztes gólt.
– Az edző szerint is kiemelkedő teljesítményt nyújtottam ma.
– Rengeteg munkád van benne, megdolgoztál a sikerért. Büszke lehetsz arra, amit elértél!

 

A jó dicséret nem minősít vagy értékel. Nem a „fantasztikus” vagy a „nagyszerű” kifejezés okozza a nagyobb örömet, hanem a tény, hogy a szülő odafigyel az esetleges apró részletekre és leírja azokat. A leíró dicséret során kerüljük az általános jelzőket, és igyekezzünk egy vagy több olyan motívumot megragadni abban, amit tett, amely igazán felkeltette a figyelmünket, vagy tetszik nekünk. Írjuk le, amit látunk, vagy amit érzünk az adott dologgal kapcsolatban: „Nagyon tetszik, hogy a vár egyik bástyája csak zöld kockákból építetted.” „Milyen élethűen rajzoltad le a házat, a Mikulás így biztosan megtalálja!”

Amennyiben leírtuk, amit látunk, és azt, hogy ezt milyen nagyra értékeljük, gyermekünk vonja le a következtetést, és dicséri meg önmagát. „Remek várakat építek. Jól használom a színeket!” „Segítettem, hogy a Mikulás könnyebben megtalálja a házunkat!”

Hasznos lehet egy-két olyan szó is, amellyel összefoglaljuk a dicséretre méltó viselkedést.

„Azt ígérted, hogy este 6-ra itthon leszel, és 6. 00-ra itt is vagy. Ez aztán pontosság!” Ez nem kíván hatalmas energiát, de a pozitív magatartásnak ez a fajta megerősítése még inkább önbizalmat ad.

Ezekkel az élményekkel úgy erősítjük meg az önbizalmát, hogy közben megtöltjük az „érzelmi bankot”, komoly kezdőtőkét teremtve gyermekünk számára. Minden egyes alkalommal, amikor elbizonytalanodik, vagy kétségei támadnának önmaga értékeivel szemben, előveheti ezeket az emlékeket.

Elmondhatja magáról, hogy képes volt megnevettetni anyát, amikor szomorúan jött haza a munkahelyéről; örömet szerzett a húgának azzal, hogy megosztotta vele az utolsó kekszet vagy segített felépíteni az összedőlt babaházat. Elraktározta a szomszéd néni mosolyát, amikor előtte is összeszedte a faleveleket, és ma is melegséggel tölti el, amikor a nagymama könnyes szemmel ölelte meg a saját versének felolvasása után. Mivel nem jelzőket kapott, hanem élményeket, amelyek megerősítették a képességeiben, és az önmagába vetett hitében, azokon a napokon, amikor minden nehezebbnek tűnik, lesz miből erőt merítenie, mert elmondhatja magáról, hogy amire képes voltam egyszer, arra továbbra is, és bármikor képes vagyok, mert minden, amire szükségem van hozzá, továbbra is ott van, ahol akkor: bennem.

A cikk a Képmás magazin 2013. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Háttér szín
#dcecec

Böjte Csaba Csíksomlyón: „Járjunk a végére annak, ami véges!”

2019. 05. 31.
Megosztás
  • Tovább (Böjte Csaba Csíksomlyón: „Járjunk a végére annak, ami véges!”)
Kiemelt kép
csiksomlyo-05-31-csabatestver3.jpg
Lead

Sokan készülnek Ferenc pápa csíksomlyói látogatására, a napokban azokban Stoffán György újságíró arra szólította fel a katolikusokat, hogy ne menjenek „pápalátni”. A támadásokra Böjte Csaba is reagált, akivel Csíksomlyón beszélgettünk nemcsak erről, hanem az egyház és a közélet legaktuálisabb kérdéseiről is.

Rovat
Köz-Élet
Címke
Böjte Csaba
Csíksomlyó
Ferenc pápa
pápalátogatás
Erdély
Szerző
Páczai Tamás
Szövegtörzs

– Ferenc pápa holnap érkezik Csíksomlyóra. Ön mennyire vesz részt a szervezésben?

– Én a lelki készüléssel foglalkozom, a paptársaimmal együtt imádkozunk azért, hogy minden jól sikerüljön. Nagy öröm, hogy beteljesedik Márton Áron püspök reménysége, ő ugyanis hitt abban, hogy egyszer majd az itteni hívek a mindenkori pápát köszönthetik. Büszke vagyok, hogy ilyen nagyszerű főpapjaink vannak, és ilyen Szentatyánk, aki vállalja ezt a hosszú utat. Nemcsak az út fáradalmairól van szó, hanem a veszélyeiről is. Persze készülnek a hatóságok, de tudjuk, hogy ezen a földön nem járt pápa az elmúlt 2000 évben.

– Stoffán György újságíró nemrég kritikusan írt a pápalátogatásról, az ön reagálását tegnap olvashattuk. Milyen most a hangulat a székelység körében? Hogyan várják a pápát?

– A történelem folyamán sok minden megpróbálta a Rómához való hűségünket. Nemcsak a tatárjárásra vagy a reformációra gondolok, hanem a kommunizmusra is.

De mi itt a keleti végeken mindig is hűségesek voltunk Rómához, a mindenkori pápához, a hitünkhöz és mindenekelőtt Jézus Krisztushoz.

Az, hogy a hűségünket megpróbálják, csak erősíti a hitünket, hiszen az aranyat is tűzben edzik. A Jóisten megengedi, hogy az embert megkísértsék, de nem erején felül. Én biztos vagyok benne, hogy ez a találkozás Ferenc pápával nagy ajándék, nagy kegyelem. Ki kell tartani és a szeretet útján menni!

– Ez a pápalátogatás mindenképpen történelmi esemény az erdélyi katolikus közösség számára, amely az egyik legösszetartóbb a világon.

– A Szentírásban olvashatjuk, hogy a gonosz lélek nem hisz az Atya teremtő erejében. Sajnos a gonosz léleknek vannak hírnökei, akik azt terjesztik, hogy nem érdemes tartós tejet venni, mert globális felmelegedés van, és kimerítjük a Föld tartalékkészleteit, úgyhogy el fogunk pusztulni. Jézus viszont a remény embere volt, azt mondta, hogy „Ne féljetek!”, „Veletek vagyok!” és hogy „Bármit kértek, megadja nektek a Mennyei Atya!” Azt gondolom, hogy nekünk is a remény hordozóivá kell válnunk. Ferenc pápa is azzá vált.

Nyolcmilliárd ember él a Földön, gond van elég, de ha összefogunk és párbeszédet folytatunk, akkor meg lehet ezeket oldani.

Simone Weil mondta, hogy „ezen a Földön minden véges, egyedül Isten irgalma végtelen”. Ami pedig véges, annak a végére lehet járni. A problémáink biztos, hogy végesek; ha szépen türelmesen számba vesszük őket és nekiállunk, akkor meg tudjuk oldani.

Ferenc pápát sokan támadják azért, amit a migránsok befogadásáról mond. Pedig világosan beszél, azt mondja, hogy vannak olyan országok, akik nem képesek befogadni, mert az ő stabilitásuk fontosabb – akkor ők ne fogadják be. De aki megteheti, az igenis legyen nyitott. És szerintem logikus, amit még ezen kívül állít, egyet is értek vele: mindenki közlekedhet az utakon, de csak akkor, ha van jogosítványa, és betartja a szabályokat. Aki nem így tesz, annak elveszik a hajtásiját.

Európában szerintem az a probléma, hogy azt hisszük, kétféle hajtási engedély van: egy az őslakosoknak és egy a menekülteknek. Ferenc pápa szerint egyféle jogosítvány van, és csak az közlekedhet, aki rendelkezik azzal az eggyel.

Úgy gondolom, hogy az európai kereszténységre nagyon ráférne egy kis gyermeki vidámság, gyermeki lelkület. A nagy Isten gyermek lett, és azt mondja, hogy legyünk mi magunk is gyermekek. Én a mai és a holnapi szentmisét is, az 1000 gyermekünk látogatását, ennek minden anyagi és lelki terhét azért ajánlom fel, hogy a világegyház új ünnepet vezessen be: a gyermek Jézus ünnepét. Hogy az Isten gyermekarca ragyogjon fel mindannyiunknak!

Kép: Páczai Tamás

 

Háttér szín
#dcecec

Freddie: „Szeretnék ahhoz felnőni, amit elképzelek magamról”

2019. 05. 31.
Megosztás
  • Tovább (Freddie: „Szeretnék ahhoz felnőni, amit elképzelek magamról”)
Kiemelt kép
1906kepmasjunius-cimlap72dpirgb.jpg
Lead

A Képmás júniusi címlapján Freddie, A Dal egykori győztese beszél arról, hogyan lehet a mélypontról elindulni, akár irracionálisnak tűnő célok felé is.

Rovat
Dunakavics
Címke
Képmás
Freddie
Lackfi János
A Dal
fogyókúra
Pünkösd
Sztehlo Gábor
Szerző
kepmas.hu
Szövegtörzs

A friss lapban olvashatunk az emberi szervek nyomtatása felé mutató tudományos eredményekről, a gyermekkori diabéteszről, a függőségben élők számára nyújtott családterápiás segítségről és örömváros megálmodójáról, Sztehlo Gáborról.

Válaszokat kaphatunk a gyereket nevelők gyakori dilemmájára, hogy miért sír a gyerek, szó esik a származási titkok súlyáról és a „tuti fogyókúrák” kudarcának okairól.

A júniusi szám pünkösdi útravalóval is ellát, Lackfi János Humorgyógyászati szakrendelés című írásával erősít és szórakoztat minket, több személyes írás pedig a kifejezetten a pedagógusokat köszönti.

Május 31-től már megtalálhatja a Képmást az újságárusoknál.

Lapozzon bele, és keresse a fenti árusítóhelyeken vagy fizesse elő! 

Háttér szín
#dcecec

Sakk-királynők a Kárpát-medencéből

2019. 05. 31.
Megosztás
  • Tovább (Sakk-királynők a Kárpát-medencéből)
Kiemelt kép
sakkgaalzsoka.jpg
Lead

„A sakk a legnagyobb elmepróba. – Úgy gondolja? Én mindig azt hittem, a nők”. A párbeszéd a „Columbo” című tévésorozatban hangzott el, ahol nem tértek ki külön a sakkozó nőkre. Pedig a téma van olyan izgalmas, mint a ballonkabátos felügyelő ügyei, mivel mindig is különleges egyéniségek voltak a táblák királynői. „A Tábla Királynője” címmel Sinka Brigitta sakkmester az életéről készült évekkel ezelőtt dokumentumfilm, aki több mint 13 ezer lejátszott partival a sakkszimultánok nem hivatalos világrekordját is tartja, 91 évesen. És akkor még nem beszéltünk a Polgár-testvérekről, köztük a sakktörténet legjobb női versenyzőjének tartott Juditról. Most a hátországba, az amatőrök világába teszünk rövid kirándulást – a Kárpát-medencei Magyar Sakkozó Nők Találkozója apropóján.

Rovat
Életmód
Címke
sakk
magyar női sakkozók
Kárpát-medencei Magyar Sakkozó Nők Találkozója
Szerző
Dr. Szász Adrián
Szövegtörzs

Idén már másodszor szervezte meg ezt a rapid sakkversenyt a Magyar Asszonyok Érdekszövetsége. A rendezvény célja, hogy a határon túli magyar sakkozó nőket is bevonja hazai versenytársaik sportéletébe. 2019-ben összesen harmincnyolc hölgy ült Budapesten asztalhoz, amely annak tükrében különösen magas szám, hogy az év többi sakkversenyén ők jellemzően a férfiakkal közös mezőnyben indulnak, és általában a létszám legfeljebb néhány százalékát teszik ki (ide pedig jóformán csak a terem befogadóképessége miatt nem jöttek el még többen).

A nők sakkbéli alulreprezentáltságát illetően számos tanulmány született már, amelyek közös megállapítása, hogy a nők minden bizonnyal – ha elkezdik is – rövidebb életszakaszukban űzik ezt a sportágat, mint a férfiak, hosszú távon kevésbé tudják és akarják összeegyeztetni egyéb teendőikkel, ezért előbb-utóbb abbahagyják.

Márpedig a sakkozás sikeréhez (is) elképesztő idő- és energiabefektetésre, jó értelemben vett megszállottságra van szükség. Jobbára csak az jut el a világversenyekig, aki minden mást háttérbe szorítva állhatatosan kitart mellette.

„A sakknak ráadásul nagyobb az irodalma, mint a zenének és a matematikának” – mondja Juhász Béla sakkmester, a mostani verseny lebonyolítását szakmai oldalról támogató Sirály Életmód SE elnöke. –

Ha valaki a legjobbak közé szeretne kerülni, annak napi hat-nyolc órát kell foglalkoznia vele, amekkora erővel akár három diplomát is megszerezhet.

És sokan a diplomát választják. Igaz, mások meg a diplomát és a sakkot együtt, sőt még három-négy világnyelvet is, amelyeknek az elsajátítása szintén elengedhetetlen. Akárcsak a magas szintű önmenedzselésé, s ha mindez megvan, jöhet cserébe egy látszólag szabadabb élet sok utazással, felkészülésekkel, edzőtáborokkal a profiknak. Jóval nehezebben megszerezhető támogatásokkal, mint más sportágakban, például akár egy NB III-as futballcsapatnál…”

Terbe Julianna, a győztes - Kép: jochapress.hu

 

Így pedig már érthetőbb, miért választanak a sakk helyett sokan más hivatást vagy éppen a családalapítást egy bizonyos korba érve. Akiknek azonban nőként is sikerül megmaradnia a sportágban – Magyarországon körülbelül ezren vannak –, szinte kivétel nélkül figyelemre méltó személyiségek. Ők találkoztak egymással az NSKI elegáns termében tartott Kárpát-medencei seregszemlén, gyerekektől a legidősebb korosztályig. Az esemény fővédnöke Szász Jenő NSKI-elnök, levezénylője pedig Orsó Miklós nemzetközi versenybíró volt. Elindult például a mindössze tizenkét esztendős tehetség, az ajkai Gaál Zsóka, aki három és fél éves kora óta sakkozik, és már most kétszeres Európa-bajnok, világbajnoki második helyezett. De elfogadta a meghívást a riói olimpián ötödik helyen végzett magyar női válogatott egyik tagja, Terbe Julianna is; nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy végül meg is nyerte a versenyt. És üdvözölhettek a szervezők egy igazi korelnöknőt, a 77 éves Katusák-Huzsvár Rezsőnét.

„Hogy mióta versenyzem? Öregkorom óta” – jelenti ki nevetve a Judit keresztnevű hölgy. – Nyugdíjba vonulva el akartam kerülni az elbutulást, és ez volt a legkézenfekvőbb módja. Ahová csak tudok, megyek, és minden versenyen én vagyok a legidősebb, pláne a nők között. Hiszen van, ahol ötven indulóból hárman, máshol százhatvan közül egyedül én vagyok hölgy. És már negyven-ötvenéveseket sem nagyon látok, nemhogy hetven felettieket! Korábban pénzügyi-számviteli területen dolgoztam, és a kockás füzetem most is mindig velem van. Abba jegyzetelem lépésről lépésre a kisorsolt ellenfeleim játszmáit, és – ha éppen Csehországban vagy Németországban van a verseny – egy üveg jó barnasört elkortyolva memorizálom őket. Kerültem már szembe ilyen nemzetközi szeniorversenyen az egykori szovjet világbajnok Nona Gaprindasvilivel is, és nem is értem el rossz eredményt! De játszottam olyan nyolcéves gyerek ellen is, aki végig a plafont nézegette, mintha oda sem figyelne, majd amikor léptem, lenézett a táblára, és a másodperc törtrésze alatt meglepett a zseniális válaszlépésével. Na, ők az igazi talentumok, belőlük lehet nagy sakkozó, ha elég áldozatot hoznak, és kellőképp szorgalmasak.”

A sakk ugyanis állandó tréninget, továbbképzést igényel, a később karriert befutó ifjak – párhuzamosan akár három mesteredzővel is dolgozva – sokszor magántanulónak állnak, hogy időbeosztásukat is a folyamatos fejlődésnek rendelhessék alá.

Kombinációs készség, logika, stratégiai gondolkozás és vizuális memória: e képességek elengedhetetlenek az eredményességhez.

Minden bizonnyal rendelkeznek ezekkel a tulajdonságokkal a Kárpát-medenceiek versenyére Budapestről nevezett – 10, 14, illetve 21 éves – Tóth-testvérek, akik egy családból hárman is remekül szerepeltek. Ugyanígy az Ausztriából érkezett két Vicze-lány, akik révén a tőlünk nyugatra élő magyarok is képviseltették magukat a seregszemlén, a Felvidék vagy a Délvidék magyarjai mellett. A 15 éves Vicze Zsófia és a 13 esztendős Vicze Kata röviden meséltek magukról.

Vicze Zsófia és Kata - Kép: jochapress.hu

 

„Ötéves voltam, amikor Ausztriába költöztünk, és a szüleim nyelvgyakorlás céljából írattak be az óvodai sakk-szakkörbe” – kezdi Zsófi. – Pár év múlva egy magyarországi nyári táborban ismerkedtünk meg a két későbbi edzőnkkel, Molnár Bélával és Taskovics Istvánnal. Azóta Katával együtt velük készülünk és járjuk a nemzetközi versenyeket. Szeretnék majd női FIDE-mester lenni, de a fő célom, hogy gyermekorvos legyek, és felnőttként csak mellette sakkoznék.”

„Én már háromévesen elkezdtem – folytatja Kata. – Azóta országos versenyeket nyertem, indultam Európa- és világbajnokságon is. Napi két-három órát tréningezünk, sokat hiányzunk a versenyek miatt a suliból, de otthon a szüleink segítségével mindent pótolunk, ezt egyelőre elfogadják az iskolában. Szeretnék majd magyar bajnok és női nagymester lenni, hosszú távon vissza is költöznénk a családdal együtt Magyarországra, ez néhány év múlva megvalósulhat.”

S hogy a lányok mit szeretnek igazán a sakkban? Zsófi azt, hogy összehozza a nemzeteket, és kortól és nemtől függetlenül űzhető. Kata pedig úgy érzi magát a tábla előtt, mintha egy középkori csata részese lenne, sokszor olyan ellenféllel szemben, akivel aztán a játszma után ugyanúgy jó barátok, mint előtte voltak.

A női sakkozók között – a természetes rivalizálás mellett, kinek-kinek a saját karakterétől függően persze – egyébként is köttetnek maradandó ismeretségek, miután a kevés sorstárs összetart.

Ezeket a rokon lelkeket hozta még közelebb egymáshoz idén már másodszor Szőnyi Kinga, a Magyar Asszonyok Érdekszövetségének elnöke, aki szerető gondoskodással szervezte meg a Kárpát-medencei találkozót. A remek partik mellett itt arra is adódott lehetőség, hogy az idősebbek anekdotázzanak például Sinka Brigitta egykori gyönyörű kontyáról, amely állítólag őrületbe kergette a férfiakat. A mesterek pedig árgus szemekkel keresték a fiatalok között a reménybeli következő Polgár Juditot, akiből pedig – akárcsak a futballban Puskásból – jó, ha (fél) évszázadonként egy születik…

Háttér szín
#f1e4e0

„A nemzet történelme családok történetében rejlik” – Interjú Bárdossy Péter családfakutatóval

2019. 05. 30.
Megosztás
  • Tovább („A nemzet történelme családok történetében rejlik” – Interjú Bárdossy Péter családfakutatóval)
Kiemelt kép
bittocsaladcsaladfaja.jpg
Lead

„Nagypapa, írd le egyszer a családunk történetét, hogy el ne felejtsük!” Hányszor hangozhatott már el ez a mondat, és vajon hányan tettek eleget ennek a kérésnek? Mennyivel könnyebb dolgunk lenne, ha elődeink gondosan kézről-kézre adták volna a szépen megrajzolt családfát, a lejegyzett családi történeteket, mi pedig minden fontos információt tudhatnánk őseinkről. Ám a történet nem ilyen egyszerű, mint ahogyan a történelem sem. A családfakutatásról Bárdossy Péter történész-levéltárost kérdeztem, aki húsz esztendeje foglalkozik genealógiával.

Rovat
Család
Címke
Bárdossy Péter
interjú
családfakutatás
családfakutató
levéltáros
Szerző
Bodonovich Ágnes
Szövegtörzs

– Manapság divat a családfakutatás. Mi motiválja az embereket saját családjuk megismerésében?
– Elsősorban a kíváncsiság. 1945 és 1990 között nem volt ildomos arról beszélni, ki honnan jött, kik a szülei, nagyszülei, főleg, ha a család a rendszer áldozata volt vallása, vagyona vagy a rendszerhez való viszonyulása miatt. Ennek következtében egy-két generáció egyáltalán nem mesélt gyerekeinek, unokáinak a család múltjáról.

A rendszerváltás után tíz évvel, a 2000-es évek elején azonban megnőtt az érdeklődés a múltunk iránt.

Az internet korában pedig még inkább, amikor könnyebben találkozunk ismerős családnevekkel. Ekkor fogalmazódnak meg olyan kérdések, hogy „Kik vagyunk?”, „Honnan származunk?” Sokan pedig akkor kezdenek el érdeklődni a múlt iránt, amikor meghal a nagymama vagy a dédapa, és a család elkezdi átnézni a hagyatékot: megsárgult iratokat, régi fotókat találnak, amelyekről nem tudnak semmit.

– Kik keresnek fel hivatásos családfakutatót?
– Sokakat érdekel nemtől, kortól függetlenül. Leginkább azokból lesznek ügyfelek, akiket komolyan foglalkoztat, és vállalni tudják a családfakutatás több százezer forintos költségét.

– Milyen adatokra van szüksége az elinduláshoz, mit kér az ügyfelektől?
– Az adatvédelmi törvények a személyiségi jogokra hivatkozva nem teszik lehetővé, hogy a hozzánk közel eső időszakot kutassuk, ezért arra szoktuk kérni ügyfeleinket, hogy legalább a huszadik század elejéig próbálják meg összeszedni a nagyszülők, dédszülők pontos születési helyét, idejét. Ezek az adatok elengedhetetlenek ahhoz, hogy el tudjunk indulni.

– Milyen forrásokat használnak a kutatások során?
– Állami és felekezeti anyakönyveket. A történelmi Magyarország területén 1895-ben vezették be a kötelező állami anyakönyvezést, onnantól kezdve ezt tekintjük elsődleges forrásnak. A korábbi időkre vonatkozóan az egyházi anyakönyvekre támaszkodunk, amelyeket Magyarországon az 1700-as évektől vezetnek annak ellenére, hogy a Tridenti Zsinat már korábban kötelezővé tette. Ennek oka, hogy a török uralom miatt csak később nyílt lehetőség a határozat végrehajtására.

Az egyházi anyakönyvezés során még nem a személy volt fontos, hanem a szentségek kiszolgáltatásának rögzítése: hány keresztelő, esküvő, temetés volt.

Sokszor előfordult, hogy a papok, lelkészek csak napokkal később jegyezték fel a keresztelt nevét, így fordulhatott elő többször, hogy egy fiút például Mihálynak kereszteltek, Mátyásként nősült és Mátéként halt meg.

– Miért tartották szükségesnek az állami anyakönyvezés bevezetését?
– Az 1867-es kiegyezés után újoncokat kellett küldenünk a közös hadseregbe. A magyar kormány rájött arra, hogy egyedül az anyakönyvekből tudhatják meg, ki hadköteles. Ám az egyháziak elzárkóztak az együttműködéstől, és nem szívesen bocsátották az állam rendelkezésére az adatokat. Ezért az állam is elkezdte vezetni az anyakönyveket. Az egyházi anyakönyvvezetés is mindmáig él, ám csak az állami tekinthető hivatalosnak. Nekünk kutatóknak nagy szerencsénk, hogy két helyen is utána tudunk nézni az adatoknak.

– Az anyakönyvek alapján az 1700-as évek elejéig tudják visszavezetni a felmenőket?
– Általában igen, nemesi családok esetében még korábbra, akár Szent Istvánig is, de nem anyakönyvi, hanem egyéb levéltári források – nemességi összeírások, nemességigazolási perek, vagyonmegosztási rendelkezések, peres iratok, jogbiztosító intézkedések, adománylevelek – alapján. Egészen addig tudunk visszavezetni egy családot, amikor annak első tagja megkapta a nemesi rangot. Azt megelőzően a famíliát teljes homály fedi. A zsidó családoknál megint kicsit más a helyzet, náluk a családtörténet a XIX. század közepéig kutatható, mert a zsidó vallás csak a szabadságharc után lett hivatalosan is bejegyzett felekezet hazánkban. Előtte nem vezették az anyakönyveket.

– Mit várnak a megbízók? Kész családfarajzot vagy más információkat, történeteket is szeretnének mellé?
– Nemesi vagy polgári családoknál lehet külső eseményeket találni, de nem konkrét történeteket. Én a családkutatás gerincét adom, a családfát anyakönyvi adatokkal, ki hol született, hol halt meg, melyik felekezethez tartozott, mi volt a foglalkozása, hol lakott. Ezek alapján a család megpróbálhat további információkat gyűjteni a felmenőktől, rokonoktól. Olykor településtörténeti anyagokkal is kiegészítem a családfát, főleg betelepített falu vagy város esetén, mert ha nincs is konkrét információ a családról, a közösség története rájuk is vonatkozik.

– Mekkora területre terjed ki a családfakutatás?
– A történelmi Magyarországtól kezdve egészen az osztrák örökös tartományokig nyúlik. Hozzáteszem, eltérő kutatási lehetőségekkel attól függően, milyen rendelkezések voltak vagy vannak érvényben a magyar anyakönyvekkel kapcsolatban. A környező országokban – a volt Jugoszláviát leszámítva – valamennyi egyházi anyakönyvet bevitték a területileg illetékes regionális levéltárba. Ha Szlovéniában kutatok, az állami és az egyházi levéltárat is fel kell keresnem. Ausztriában a régi anyakönyveket a püspökségi levéltárak őrzik, a korábbiakat pedig a plébániák.

Kárpátalján nagyon nehéz kutatni, mert a legtöbb anyakönyvet megsemmisítették. Erdélyben is hasonló a helyzet, ugyanis Trianont követően elpusztítottak minden iratot, amely a magyarok jelenlétét igazolta.

Az 1960-as, 1970-es években az egyházi anyakönyveket is begyűjtötték, amelyek aztán levéltárakba kerültek. Az Európai Unióhoz való csatlakozásuk óta már ott is könnyebb hozzáférni a szükséges adatokhoz. Legjobban a szlovákok bánnak a magyar örökséggel, sok anyakönyvet beszkenneltek, jó állapotban vannak és elérhetők.

– Mennyire nehéz kiigazodni a régi anyakönyvek között?
– A reformkorig latinul vezették az anyakönyveket, utána kezdték el nemzeti nyelven rögzíteni az adatokat. Sokszor nem könnyű olvasni és megérteni mondjuk a cseh nyelvezetű vagy sváb nyelven, gót betűkkel írt anyakönyveket. Túl kell jutni ezen az időszakon, a latinnal már egyszerűbb dolgunk van.

– Milyen egyéb nehézségek adódhatnak?
– Nem elég, hogy latinul, németül írták az anyakönyveket, sokszor olvashatatlanok a bejegyzések. Aki először lát ilyet, nem igazán tudja kisilabizálni a cirkalmas írást. Az amatőr kutatók sokszor elakadnak ilyenkor. De az is előfordul, hogy azért nem tudnak tovább haladni a kutatásban, mert nem találják a következő felmenőt, és nem tudják, hol keressék. A családfakutatónak olyan alapvető dolgokkal is tisztában kell lennie, hogy például a házasságkötés általában a menyasszony lakóhelyén történt, vagyis, ha nem találjuk, hol született a mama, körbe kell nézni a környező településeken, hogy hol házasodott, mert akkor valószínűleg ott is született. Arra is érdemes figyelni, hogy a német vagy szláv hangzású vezetéknevek módosulhatnak egy-egy betűvel, mert elírják vagy félrehallják, így lehet a sváb Berger vezetéknévből Perger.

– Mi a helyzet az örökbefogadással?
– Az örökbefogadással családfakutatáskor mindig gond van.

A XIX. század végén még többnyire beírták az adatokat az anyakönyvekbe, de a XX. században már csak titkosított örökbefogadást végeztek, hogy soha senki ne tudja meg, ki volt a vér szerinti szülő.

Ilyenkor sokszor más néven és más születési dátummal anyakönyvezték az illetőt. Sajnos, ha valamelyik felmenőről kiderül, hogy örökbe fogadták, nem tudunk tovább nyomozni.

– Fájdalmas vajon szembenézni a múlttal? Mekkora különbségek vannak az ügyfelek feltételezései és a kutatás végeredményei között?
– Vannak, akik irreális elvárásokkal keresnek fel: vezessük vissza a földműves családot Szent Istvánig, vagy találjuk meg a királylányt a felmenők között, mert a családi anekdota szerint volt. Többnyire minden családban vannak legendák, elképzelések az ősökről, amelyeknek sokszor nincs alapja. Például vannak, akik nemesi családnak gondolták magukat a nevük hangzása miatt, vagy azért, mert valaki kutyabőrt látott a nagypapánál. Ha kiderül, hogy mégsem nemes a család, sokan csalódnak. Általában azért a több generáción át továbbadott történeteknek van némi igazságtartalma. Ahol pedig nincsenek elvárások, ott sokszor kiderül, van egy-két nemes az ősök között.

– Van-e egyáltalán olyan, akinek csak magyar ősei vannak?
– Már Czeizel Endre is bebizonyította, nem létezik színmagyar, ugyanis kezdetektől fogva keveredünk a Kárpát-medencében. A legtöbb családban biztosan találunk szlovák, szerb, német, horvát felmenőket.

– Czeizel Endrével közös kutatást is végeztek. Mi volt ennek a tárgya?
– Professzor úrnak volt egy sorozata: Nobel-díjasok, híres matematikusok, költők, festők családfáját kutatta, ki mennyi ideig élt, miben halt meg, és ezekből vont le következtetéseket. Azt is vizsgálta, hogyan és miképpen tűnik fel a családban a tehetség, illetve öröklődik-e. Én a források feltárásában, levéltári anyakönyvek értelmezésében, illetve a családfák összeállításában, kiegészítésében segédkeztem. Sok leszármazottat felkutatott, beszélgetett velük, családi történeteket tárt fel. Manapság, ha egy pár elmegy orvoshoz, mert nem születik gyermekük, akkor megnézik a családot, milyen betegségek fordultak elő, ki mire hajlamos, illetve ha öröklődő betegségek vannak a családban, akkor azt vizsgálják meg, mekkora a valószínűsége, hogy esetleg beteg lesz az utódjuk.

A genetika és a családfakutatás kéz a kézben jár.

– Mindezek ellenére mégis azt mondja, lenézett tudomány a genealógia...
– A genealógia a történettudomány segédtudománya, amelyet sehol se tanítanak, az egyetemen is csupán egy-két előadás szól róla. A levéltárosok sem tartják túl sokra a családfakutatást, pedig legtöbben családfakutatás miatt járnak levéltárba, legyen szó profikról vagy lelkes amatőrökről. Talán a rossz emlékű '40-es években gyökeredzik a családfakutatással kapcsolatos negatív érzés. Amikor azért kellett kutatni az ősöket, hogy az állami alkalmazottak, a vasutastól a katonatisztig igazolni tudják, hogy három íziglen nincs zsidó felmenő a családban.

1945 után úri passziónak számított a családfakutatás, de még az 1980-as évekből is találtam olyan újságcikket, amelyben pellengérre állították azokat, akik ezzel foglalkoztak.

Pedig egy nemzet történelme a családok történetében rejlik. Ha megismerjük saját családunk történetét, sok mindent megértünk a múltból, szélesebb látókörrel tudjuk szemlélni a jelent, és toleránsabbakká válunk.

Háttér szín
#f1e4e0

Ruben Brandt, a gyűjtő segít a művészeti oktatásban

2019. 05. 30.
Megosztás
  • Tovább (Ruben Brandt, a gyűjtő segít a művészeti oktatásban)
Alcím
Elindult az okosmozi.hu
Kiemelt kép
okosmozirubenbrandt.jpg
Lead

A tavalyi év egyik legnagyobb sikere a kult filmmé vált, Oscar-díjra jelölt magyar animációs film, a „Ruben Brandt, a gyűjtő" volt. A pörgős filmet sokan egy művészeti tudástárnak, akciófilmbe kódolt lexikonnak fogták fel, amely híd lehet a fiatalok, a művészet és az oktatás között. Számtalan művészeti utalást tartalmaz, melyekből első nézésre nem is vesz észre mindet a néző, vagy észreveszi, de nem tudja pontosan, mit is látott.

Rovat
Kultúra
Dunakavics
Címke
Ruben Brandt
művészetoktatás
tudástár
Okosmozi.hu
Szerző
kepmas.hu
Szövegtörzs

Tudtad, hogy az Eiffel-torony 1898-ban épült és a maga 300 méterével a kor legmagasabb épülete volt? Imádod az autókat és vágynál egy Citroën DS19-re? De vajon tudod-e, mitől volt olyan különleges ez a harcsaszájú, cápa istennő? És tudod-e, hogy hány filmklasszikusban játszott szinte főszerepet?

Ezeket a titkokat fedi fel a most induló www.okosmozi.hu oldal. A filmben Milorad Krstic rendező által újraértelmezett több mint 300 művészeti alkotásról és azok eredetijeiről hét kategóriába osztva -  Festmények, Szobrok, Filmek, Dizájn, Építészet, Zene, Cirkuszművészet  -  izgalmas tényeket és ismereteket közöl, melyeknek segítségével nemcsak a Ruben Brandt, a gyűjtő című filmet lehet jobban érteni, de a diákok kíváncsiságát is felkelti a művészet iránt.

Háttér szín
#dcecec

Oldalszámozás

  • Első oldal « Első
  • Előző oldal ‹ Előző
  • …
  • Oldal 684
  • Oldal 685
  • Oldal 686
  • Oldal 687
  • Jelenlegi oldal 688
  • Oldal 689
  • Oldal 690
  • Oldal 691
  • Oldal 692
  • …
  • Következő oldal Következő ›
  • Utolsó oldal Utolsó »
Képmás

Lábléc

  • Impresszum
  • Kapcsolat
  • Hírlevél
  • Médiaajánló
  • ÁSZF előfizetők
  • Adatvédelem
  • Erdélyi előfizetés
ESET
A szerkesztőségi anyagok vírusellenőrzését az ESET biztonsági programokkal végezzük, amelyet a szoftver magyarországi forgalmazója, a Sicontact Kft. biztosít számunkra.
MagyarBrands - Kiváló fogyasztói márka Média kategória, Az Év Honlapja, Minőségi Díj
Barion logo